Franciaország- Párizs

Hát eljött ez a nap is. Bepakoltam mindent, ami kell, szüleimmel előtte megbeszéltem a dolgokat. Elengedtek, bár ők is kicsit féltek, mint én. Magam elé bámulva haladtunk apummal a reptér felé, ő valamit magyarázott. Én ellenben sajnos nem arra figyeltem, hanem azon aggódtam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Akkor tértem magamhoz, mikor a kocsi lefékezett, majd az ajtó kinyílt mellett. Apum már elővette a táskám és mosolyogva várta, hogy belépjek a kapun. Ekkor integetett nekem és beült az autóba, majd várt, hogy mikor indulok meg. Alig, hogy elindultam, enyhe gyomorgörccsel a találkozó pont felé, a kocsi elhajtott. Nagyot sóhajtottam, majd megindultam. Körülbelül öt perc után rájöttem, hogy rossz irányba fordultam. Merlin szakállára, hát a cél előtt pár méterrel fogok lemaradni erről. Ekkor keseredtem el a legjobban, így elhatároztam, hogy cél nélkül bandukolok, lesz ami lesz alapon. Mázlimra ahogy a lábaimat nézve haladtam, majdnem fellöktem egy idősebb férfit. Sűrű bocsánatkérések közepette felnéztem, körbekémleltem és egy ismerős sziluettet pillantottam meg. Torkomban dobogó szívvel, megkönnyebbülten indultam meg irányába. Mikor kellő közelségbe értem, hallottam, hogy valakivel beszélgetett, de a hangjáról ráismertem. Mégsem késtem le semmit, ráadásul, eléggé mintha időben ide értem volna.

- Üdv nektek!

Hirtelen ennyit tudtam mondani, zavaromban nézegettem az embereket és a lábaimon hintáztam.

- Oh, bocsánat! Kilt Zoltán vagyok -fordultam Kira társához, zavaromban mosolyogva.  

Franciaország - Párizs

Nem számítva Kira mondatára, kissé meglepődtem, majd kicsit rekedtesen és dadogva válaszoltam neki.

- Amikusz otthon maradt, a szüleim vigyáznak rá.

Alig hogy kimondtam, hirtelen többen is csatlakoztak hozzánk. Kissé meglepődtem a tömegen, de félénk mosoly kíséretében köszöntöttem őket.

- Sziasztok!

Ezután elindulunk, egy helyiségbe értünk, amiben egy közönséges tárgy köré gyűlt a tömeg. Ettől teljes mértékben meglepődtem, hisz úgy tudtam, repülni fogunk, akkor miért álltunk körbe egy fél pár gumicsizmát? Arcomra kiült a meglepettség, a közelben állók akár még a suttogásom is meghallhatták, hogy mi a francért álltuk körbe? kísérőnk elmagyarázta a dolgokat, de én akkor se értettem, hogy ez mégis hogy működhet. A lényeg az volt, hogy mindenki megfogja háromra és akkor indulunk.
Hitetlenkedve és remegő kezekkel nyúltam a tárgy felé, nagyot nyeltem és vártam a következményeket. Nemsokkal ezután jött valami örvényszerű akármi, ettől totál beparáztam. Legszívesebben elengedtem volna, de nem mertem. Szerencsémre hamarosan abbamaradt, de pechemre a földön kötöttem ki, egy házimanó előtt. Furcsa, ismerős érzés tört rám, hányinger kerülgetett. Szívtam néhány mély lélegzetet és a friss levegőnek hála, holtsápadt arcom hamarosan kezdett normális színt felvenni.

Franciaország - Párizs

Derek indulás előtt még köszöntött. Meccsre hivatkozva, valóban összefutottunk már. Kézrázás közben mondandómat egy barátságos mosoly és kicsiny nevetéssel kísértem.

- Igen, mi vigyázunk rájuk. Te is jó voltál!

Ezután Lucy üdvözölt, barátságosan.

- Szia, Zoli vagyok, részemről a megtiszteltetés. De szólíts nyugodtan Kilinek.

Frissen érkezvén, hirtelen nem tudtam szóhoz jutni. Nem csak a meglepettségtől, hanem az utazás miatt is. Eléggé megviselt, de szerencsére a levegőn kezdtem helyre jönni. Kira odalépett hozzám, de egy holtsápadt mosollyal nyugtáztam felé, hogy jól vagyok és nem lesz rosszabb. Amint megpillantottam a manót, meglepődtem, majd agyamnak túlságosan gyorsan zajló eseményként hatott, hogy Kira rokonai előttünk voltak. Ettől még jobban zavarban voltam és félve a túl sok esemény sokkhatásától némán és meredten néztem magam elé. Hirtelen a nevem hallottam, olyan távolról, mintha egy csőben feküdtem volna. Zavaromban nem igen tudtam mit reagálni. Igazándiból ez volt az a pont, amit sose szerettem, bemutatkozás. Kira mindent elmondott rólam, így nekem nem igen volt mit tennem. Remegve nyújtottam a kezem Kira nagypapája felé. Aztán mintha pillanatnyi filmszakadás történt volna, már Kira vezet minket a kertben. Hangja ismét, messziről jött. Csodálkozván körbepillantottam. Szerencsémre a hátam mögé is néztem, mert ekkor pillantottam meg azt a jószágot, amitől szabályosan földbe gyökerezett a lábam és szólni nem tudtam. Félelem lett rajtam úrrá, remegtem, de hang nem jött ki a torkomon, mintha kiszáradtam volna. Első és legtisztább gondolatom az volt, hogy: ~Most bizony kutyavacsora lesz belőlem.~
Felkészülten vártam a végzetem, még nyelni se mertem. Levegőellátásom még éppen elegendő volt, de azt is drasztikusan fogyott. Aztán mintha felgyorsultak volna az események, megmenekültem a fenevadtól, a szülinap is gyorsan elillant. Jó volt, főleg amikre emlékszem belőle. Aztán hirtelen a hazaútnál tartottunk. De sikeresen épségben megérkeztünk és minden folytatódhatott a megszokott medrében.

Wolf

Ezer bocs, hogy ennyit késtem


Elmondta, hogy vak, amitől kicsit elszomorodtam. A kutyája reakciójától viszont mosolyognom kellett. Elmondta, hogy miért is volt ez.

- Remélem nem zavartalak meg! Tudod épp csak be akartam nézni, de ekkor futottam össze veled.

Hangom igyekeztem nem túl izgatottra fogni, pedig mindig így viselkedtem, ha új barátság közelébe kerültem. Körbenéztem és láttam, hogy a baglyok némelyike vagy aludt, vagy nézett minket, vagy éppen evett valamit.

- Szabad tudnom, hogy miért ide jöttél?

Igyekeztem minden bántó hangnem nélkül feltenni a kérdést, reméltem, hogy érzi, hogy tényleg teljesen kíváncsi voltam.

- Ha már így alakult, nem leszünk barátok?

Tudtam, hogy ez így hirtelen gyorsnak hathatott, ezért fel voltam készülve a legrosszabbra, hogy megbánthatom és mégis távozhat. De ettől függetlenül vártam a reakcióját.

Sütő DetTök
"Rablás"

 Elcsodálkozva léptem be a Nagyterembe. Életemben ennyi maskarás embert maximum farsangkor láttam. A tömeg elvolt foglalva a mulatsággal, szinte magával ragadta őket a hangulat. Ahogy sejtettem az induláskor, egy percre nézték az érkezőket.
 Pedig nem volt egyszerű a maskarám se elkészíteni, se magamat beleöltöztetni. Ahogy beljebb léptem a tömeg sodorni kezdett. Nem volt a legkellemesebb érzés, az már szent igaz. Szemeim vadul keresni kezdték azt pontot, ahol ki lehetett egyáltalán törni eme áradatból. Mikor észrevettem, gondolkodás nélkül megindultam. Bár embert meglöktem és volt akinek a lábára tapostam. Nem győztem tőlük bocsánatot kérni. Merlin szakállára, hisz ha nem lett volna rajtam a maskarám, akkor tuti ellátták volna a bajom. Legalábbis ettől féltem a legjobban. Mikor végre nyugodt vizekre eveztem, kiszúrtam egy pultot, ahol italok voltak.
 Ez kellett, a nagy tömeg után egy kis frissítő. Ekkor pillantottam meg egy érdekes jelmezt. Tudtam, hogy egyedi, hisz hozzá hasonlót senkin nem láttam. Persze az illetőt hátulról láttam így képtelen voltam eldönteni, fiú-e, lány, tanár-e vagy diák.
 Elhatároztam hát, hogy kiderítem. Legalább eme kíváncsiságomra kapjak választ, elindultam felé. Sajnos nem maradt tétlen, megindult az asztalok felé, egy szabad helyet keresvén. Gondoltam én, hisz én is ezt tettem volna a helyében. De az is megfordult a fejemben, hogy nem-e lehet-e, hogy a partnerét keresi, vagy előre lefixált helyen találkoznak.
 Első sejtésem látszott beigazolódni, amikor a meglepettségtől szinte a földbe gyökerezett a lábam. Azt még láttam, hogy ráborult az asztalra. Egy pillanatra megijedtem, nem-e rosszul van szegény. Ezért kicsit szaporábban, de elindultam felé.
 A következő dologtól megint megtorpantam, mikor valami fura lényt láttam körülötte. Vagy legalábbis valakivel vagy valamivel mintha beszélt volna. Folytattam utam, egészen az asztaláig. Ott megköszörültem a torkom. Nem voltam benne biztos, hogy hallotta, ezért a vállát megkocogtattam.

- Hello! Bocsi, ha zavarok. Az előbb láttam az asztala borultál. Jól vagy? Szabad ez a hely?

 Milyen faragatlan vagyok. Futott át az agyamon hirtelen. A bemutatkozás elmaradt.

~ Jó lenne ha megtanulnám végre, ne azt hagyjam a végére.

- Majd, elfelejtettem. Kilt Zoltán vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek!

Rozsos Annamária

Az iskola ezen falai között régen jártam. Gondoltam, miért is nem erre indulhatnék a jelmezes mókázásra. A nem túl éles szeműeknek is feltűnhetett, hogy valójában igencsak eltévedtem és valahol rossz irányba fordultam. Mikor eszembe jutott, hogy tuti eltévedtem, mentő ötletként az előző teória fogalmazódott meg bennem.

- Na ezt jól elszúrtad! Büszke lehetsz magadra!

Korholtam magam, lehető leghalkabban, szinte csak súgva magam előtt. Hirtelen körbenéztem, nem-e járt-e valaki erre felé, mert ha igen, könnyen idiótának nézhetett. Megtorpantam és éppen a fejem kezdtem a falba verni, persze finoman, de azért éreztetvén magammal mit is érdemeltem. Ebben a pillanatban nem foglalkoztam vele kik vagy mik suhannak el a hátam mögött. Aztán, mikor befejeztem, hátamat vettem csak a falnak és türelmesen végiggondoltam hogyan is tudnám ezt a "baklövést" korrigálni.

Csornay Kíra Lotti

A baglyok mindig is vonzottak. Az egyik kedvenc madaraim voltak, így elhatároztam kisebb szüneteim közül egy kicsiny időt szánok rájuk. Ahogy az épület felé haladtam, megcsapott az az érzés, hogy rég jártam itt és öröm volt visszatérni. Ahogy beléptem, ezek a madarak - akiket csodáltam mindig - csak felemelték a fejüket, rám néztek és vagy visszatelepedtek a pihenésükbe, vagy felröppentek egy kis edzésre.

- Sziasztok!

Hangom inkább csodálattal volt teli, mint konkrét köszönés az irányukba. Bárki aki utána jött volna, vagy éppen belépett volna tuti őrültnek titulált volna, legalábbis én más szemével így láttam volna magam. Megvontam a vállam, majd a bejárattól jobbra haladva igyekeztem mindegyik baglyot megsimogatni. Volt amelyik a fejét még dugta is, hogy minél hamarabb simogassam, viszont volt olyan is, amelyik elől villámgyorsan el kellett rántanom az ujjam. Sajnos akadt olyan is, amelyik gyorsabb volt. Belecsípett az ujjamba, amitől - mint minden normális ember aki fájdalmaz érez - felszisszentem. Szerencsére nem volt vészes a sérülés a vérzés hamar elállt, ezért leültem és ámulattal figyeltem a madarakat. Ha bárki be is lépett volna ebben a pillanatban, nem vettem volna észre.

Roszos Annamária

Gondolataimba merültem, majd behunytam szemeim. Ahogy Sherlock Holmestól olvastam, néha a dohányfüst koncentrálttá tette a levegőt, amitől az elvileg jobban tudott koncentrálni. Nálam az ugyan nem volt, de akadt más. Elvégre úgy véltem ez a helyettesítés is segíthet rajtam. Elővettem Bálint ajándékát és a pipázást imitáltam. A felszálló buborékok jelezték, hogy koncentráltam. Eszembe jutott, hogy most nem voltam túl feledékeny, így pálcám is nálam volt. De ebben a helyzetben gyakorlatilag fölöslegesnek hatott, hisz nem mentem vele különösebben semmire. Ahogy "pipázgatás" közben elmerengtem, hogy a célomhoz - ami a Nagyterem volt - miért éppen erre kanyarodtam? Ekkor vettem észre, hogy valaki közeleg. Hirtelen ránézésre egy szellemnek tűnt. Minél közelebb jött, annál jobban meg tudtam figyelni, ezért elraktam az ajándékot. Észrevettem, hogy tököt hozott magával, majd az is feltűnt, hogy valójában nem is szellem, hanem hús-vér ember, jelmezben. Gondoltam, eltévedhetett ő is, bár a tartása és a suhanása egészen arról árulkodott, hogy az illető igenis tudatában volt, hogy erre járt. Eme töprengésemből az a furcsa mozdulata zavart meg, mely egy percre sem hasonlítható természetes és önszántából irányított mozdulatnak. A jelmezes elesett, a tök valahova elrepült, egészen pontosan nem tudtam megmondani hova, mert amikor eldobta behunytam a szemem. Ugyanis attól féltem engem talál el. Amint kipattantak szemeim már ismét talpon volt, igazgatta a jelmezét, igaz háttal állt nekem. Így bátrabban odaléptem hozzá és kicsit félénken valamint óvatosan megkocogtattam a vállát.

- Hello! Jól vagy? Minden rendben? Segíthetek valamit?

Hirtelen az aggodalmam nagyobb volt, mint az, hogy bemutatkozzak. Végül is az ráért, hiszen ha így indult egy találkozás, az a minimum, hogy egy ideig nem állhatott le. Bár reméltem, hogy nem fog annyira megijedni, hogy elszaladjon. Azt a lelkemre vettem volna.

Rozsos Annamária

~Örülj neki, hogy neked csak a tököd, ismerek a mugliknál olyat akinek a gyógyszere.

 Gondoltam, magamban kuncogva. Kár volt azért a botlásért, amúgy tökéletesen beillet volna szellemnek. Én legalábbis elhittem róla, hogy az. A hölgy - mert nem vitás, hölgy szellemmel hozta össze a véletlen – bajban volt, így „lovagias kötelesség” segíteni rajta. Vagy ha nem is éppen lovagias, mégis azt tanították nekem: „Ha tudsz segíts!”

- Igen, tudom. Majdnem eltaláltál vele. Annyi időm maradt, hogy behúzzam a nyakam és behunyjam a szemem. Így sajnos nem tudom hova esett. De ne aggódj, segítek megtalálni.

 Ez utolsó mondataimnál, kedvesen a vállára tettem a kezem, hogy érezze, hogy nem veszett el semmi. A következő mondatán egy picit kuncogtam, persze nem kinevettem. Eszem ágában sem volt kinevetni. Csak azt állapítottam meg, hogy ilyen töketlen helyzetben is megőrizte a hidegvérét és még humorizálni is tökéletesen tud.

- Ne aggódj kicsi szellem, hamarosan ismét tökös szellem leszel!

Kacsintottam rá, majd a földre néztem és elkezdtem keresni a tökét. Mindent meg akartam tenni, hogy tökös szellemet csináljak eme kicsi pórul járt lényből. Márpedig ő volt olyan kecses, tökös, hogy megérdemelte a segítséget. Hát mivel én voltam a közelében még nagyobb mázlija is volt. Nem mintha egoista lettem volna – sose tartottam magam annak – de tényleg a jelmondatom lett az előbb említett tanítás. Jól esett segíteni, bárkinek.

 Ez az eset nem a legrosszabb volt. Nem mindenki mondhatta el magáról, hogy tökös eset esett a lába - jobban mondva a feje mellett - elé. Jókedvűen igyekeztem megnyugtatni a kis szellemet.

- Dehogy haragszok. Ha eltaláltál volna, akkor az biztos azért lett volna, hogy jobban felfigyeljek rád.

 Pár perccel később meglelte a szellem a tökét, bár nem a legjobb helyen. Ahogy én is szemügyre vettem, rájöttem, hogy bizony kemény feladat várt rám. De nem lehetetlen, így minden erőmet latba kellett vetnem.

- Mindjárt visszakapod.

 Próbáltam még megnyugtatóbban mondani, hiszen feladatomnak tűztem ki, visszaszerezni a tököt attól a csúf páncéltól. Mintha végig azt sugallta volna, hogy ő márpedig megtartja azt a darabot. Feltűrtem a ruhám ujjait, majd bátran odaléptem és erősen - persze azért arra ügyelve, hogy ne tegyek kárt benne - megfogtam a tököt és elkezdtem húzni, forgatni.

- Add ide, az nem a tiéd!

Nyögtem üzenetem a páncélnak címezve. Bár nem úgy tűnt mint aki engedné. Makacsul ragaszkodott hozzá, de nem adtam fel.

Rebeka

Az iskolában töltött időn gondolkozva, emlékeket felidézve sétált a kastélyban. Kedves Levita béli idők voltak ezek. Öröm visszagondolni rájuk, szinte a bánaton túllendíti az embert. Főleg az a tudat, hogy a barátokra bármikor számíthatott és még most is, az ember. Bár azóta sok idő telt el, mégsem fakultak egy cseppet sem. Megmaradtak a memóriájában, mintha beleégett volna. Ezt a visszaemlékezést az zavarta meg, hogy valakivel frontálisan összekoppant. Pillanatnyilag csak hátra tántorodott, de az egyik festmény keretét véletlenül megbillentette, amelynek hatására a képen tartózkodó kis híján kiesett belőle. Sűrű elnézéseket mormolva a helyére igazította a keretet, majd a lány felé fordulva, meglepődött, hogy milyen gyorsan talpra is állt.
- Semmi baj, én is az orrom elé nézhettem volna - mondta, miközben szemével "átvizsgálta" a lányt, hogy nem lett-e komoly baja. - Szép név, az enyém Kilt Zoltán. De igazság szerint, mindenki úgy hív ahogy tetszik neki. Volt, aki Kilinek, volt aki Zolinak hívott, illetve hív. Egyébként Levitás vagyok. Ugye nem ütötted meg magad?
Zavarában, mosolyogva a padlót kezdte fixírozni, hisz tudta, megint kicsit sokat beszélt, mint amit lehet hogy kellett volna. Hát igen, vele megesett sűrűn, hogy a lepénylesőjét nem tudta zárva tartani. Mintha nem is hozzá tartozott volna, csak szimplán oda nőtt. Külön életet élt, mégis hasznára volt, nem egyszer.

Rebeka

Megkapta az instrukciót, Rebeka nevet lehetőleg kerülje nagy ívben. Azért ugyanis harapott a lány, kivéve, ha a tanárok szólították így. Zoli pedig jól tudta, hogy messze volt a tanártól. Megnyugtatta Teb, hogy nem esett baja. Kicsit aggódott is emiatt, hisz az ütközés következtében a lányban keletkezhetett volna bármilyen sérülés.
- Örülök hogy nincs bajod Teb - "ízlelgette" az utolsó szót magában. Furán hatott a hangjával, bár meg volt győződve, hogy ezzel hibát nem követett el. - Egy vidéki kis faluból jöttem. Hiába mondanám a nevét, nem hallottál róla és a térképen még említést se találsz. Egyke vagyok, ami azzal az előnnyel jár, hogy a szobám csak az enyém, így ha akarok magam maradhatok ott. Kedvenc tárgyam a jóslástan. Hobbijaim, főleg az olvasás és a titkos könyvtárat látogatni - ez utóbbi szavaknál kissé visszavette a hangját suttogásra, nehogy valaki meghallja és baja származzék belőle. - És rólad mit érdemes ugyanezen kérdések fényében tudni? - kérdezte kíváncsiságát nem leplezve.
Miközben ezen szavai elhangzottak, akaratlanul is többször megcsúszott támasztott keze a fal tapétáján. Ezt csak azért tette, hogy kissé lazának tűnjön, bár nem sok sikerrel járt. Inkább nézett úgy ki, mint aki bénázott, nemhogy laza lett volna.

Rebeka

Kissé elámult az információkon, hiszen ennyit ilyen röpke idő alatt nehéz volt feldolgozni. Megpróbálta a lehetetlent, majd mikor a lány újabb kérdéseket zúdított a nyakára, erősen behunyta a szemét. Csupán annyi időre, míg feldolgozta a kapott válaszokat. Kinyitotta szürkéskékjeit, majd a lány válla fölött az éppen megjelent ismeretlent méregette, mikor megszólalt.
- A kedvenc tanárom ... - kezdte kissé elgondolkozva mondta, mert az idegent figyelte. - ... már rég nem láttam. Carl Tendernek hívják, jó fej volt. A kedvenc színem a piros, állatból pedig sok van. Kezdhetném a kolibrival, a denevéren keresztül a kacsacsőrű emlősön át egészen a méhekig - ismét az illetőre esett a szeme, amik összeszűkültek, de mivel nem történt semmi gyanus, nem foglalkozott vele különösebben. Szürkéskékjeit mindenesetre, Teb és a másik közé összpontosítani. - Író elsősorban sir Arthur Conan Dolye, így Sherlock Holmes könyvek a kedvencek. Étellel kapcsolatban nem vagyok válogatós, azt esetleg könnyebb felsorolni, mi az, amit nem csípek. Húsleves és bableves. De ha más nincs, ezeket is megeszem. Kedvenc sport, úszás és a kerékpározás, ha ez utóbbi annak tekinthető - megtörölte izzadt homlokát amit a rejtélyes ismeretlen váltott ki. - Ugyanez vissza - mondta mosolyogva, ezzel is a figyelésre fordítva az energiát. Mikor megpillantotta hogy a papírra valamit felírt a vendég, majd távozott, utána fordította a fejét, majd a lány felé fordulva válaszolt a tán nem is neki szánt kérdésre. - Én úgy vélem nem követtünk el semmit.
Ezzel próbálta a lányt is és magát is megnyugtatni. Remélte, hogy a lányt jobban sikerült, mint önmagát. Ismételten megtörölte enyhén izzadt homlokát, tenyerét pedig a talárjába törölte. Sajnos ha ideges volt Zoli mindig izzadt.

Csellőke

Régen járt már itt, kíváncsiságból belesett hát a Nagyterembe. Nem tartózkodtak a teremben annyian, mint amikor esetleg valami rendezvény volt. Amint elfoglalta volna a helyét, odafele menet közben kis híján levert egy halom könyvet, egy éppen tanuló diák mellől. Bocsánatot kérve, megigazította a meglökött információ hordozókat. Mikor ment volna tovább, éppen összekoccant egy eddig ismeretlen lánnyal.
- Bocsi, nem vettelek észre, mert majdnem könyveket vertem le. Ezek megigazítása után fordultam erre és véletlen összekoccantunk. Remélem nem esett nagyobb bajod - mondta, miközben végigmérte, mekkora kárt okozhatott a lányban. - Kilt Zoli vagyok, Levita házbéli. Szabad tudni a neved? Melyik házban vagy? - kérdezte kíváncsiágból.
Teljesen mindegy volt már hova ül, így a lánynak mutatott egy szabad helyet. Remélte, hogy elfogadja az ismeretlen az ajánlatot. Ha mégsem, hát ráhagyta magát a lány kívánságára. Most már úgy is elfoglalták azt a helyet, amit kinézett magának. Végülis nem bánta, mert kedvesnek ítélte meg az ismeretlen partnerét.

Csellőke

 Mikor megtudta, hogy a lány szendvicse esett le, magában elszomorodott. Látszott az ismeretlen partnerén, hogy farkas éhes, úgyhogy az asztalon áthajolva egy gazdátlan tányéron talált némi elfogadhatóan jobb állapotban lévő szendvicset, amit Csellő elé tett.
- Kárpótlásul az előbbiért - mosolygott a lányra. - Jó étvágyat hozzá Csellő.
 Furának hatott neki a lány neve, de hát az övé se sokkal különb azzal, hogy Kilt. Azután a lány kérdésére válaszolt.
- Nos azért vagyok még itt, mert nemrég jöttem ide. Igazándiból régen jártam már erre és kíváncsi voltam mi minden változott. Szinte semmi - mondta, miközben körbepillantott, majd visszafordult az éheshez. - És hogy tetszik az iskola?
 Megvakarta viszkető csuklóját, majd a zsebébe nyúlt. Megtapogatta a belső zsebeket is és rájött, hogy még mindig megmaradt a szokása. A pálcát megint a hálókörletében hagyta. Mikor fogja megtanulni, hogy azt magánál kéne állandóan tartani? Még a mai napig nem tudott erre a kérdésre válaszolni.

Rebeka

 Meglepődött a lány mondatán. Ezek szerint kiült az arcára a zavartság. Ezek után igyekezett az ilyen érzelmei kimutatásával. megvakarta az állát és így válaszolt.
- Semmi baj, csak tudod váratlanul jöttek. Ezért kicsit macerás volt a válaszokat összeszednem - nevette el magát, amiben érezhető volt, hogy kicsit kínban volt. - Biztos ügyes játékos vagy - tette hozzá, miközben Teb a mondandója végére ért. - Örülök, mert így én is megnyugodtam - mondta széles mosollyal, majd kíváncsiságból feltett egy kérdést a lányhoz. - Ezek után, hogyan tovább?
 Kíváncsian pillantott körbe, hátha akadt még egy ismeretlen aki szintén egy pergamennel a kezében őket figyelte és ő is lejegyzett volna bármit. Szerencsére nem vett észre ilyen illetőt, sőt szinte mintha csak magukra maradtak volna. Egy fél pillanatra elfogta a félelem, hisz úgy hatott mint egy zombis horrorfilm. Szerencséje volt, hogy a félelem nem ült ki az arcára, de Teb észrevehette, hogy a zsebei után kapott. Pechére a pálca megint nem nála volt. Tudta jól, hogy az éjjeli szekrényre rakta. Hát persze, hisz az este még olvasott és a pálcája fényénél látta a könyvet. Rossz szokás, ideje lett volna már rég leszokni róla.

Rebeka
(bocs, a késésért)

- Nincs semmi baj - ismételte meg újra. - Megesik, én is kezdő voltam a magam idejében. Aztán beláttam, hogy nálam vannak jobb sportolók is. Ezért inkább felhagytam vele. Valahogy nem az én világom.
Mikor a keresés felől érdeklődött a lány, hirtelen elgondolkozott mit is keresett. - Csak ellenőriztem, hogy a pálcám hol van. De a szokásos helyén, a hálókörletben - Nevette el magát.
Aztán végigfuttatta a szemeit a folyosón. Keresett valamit, amivel feldobhatta volna a beszélgetést. Eredménytelenül pislantott egyet, majd egy mélyet lélegzett.
- Nem tartalak fel? Csak mert rosszul esne, ha igen - mondta, komolysággal a hangjában. - Bocsi érte, ha mégis feltartalak. Ha úgy véled nyugodtan mehetsz - ejtette ki, mosollyal az arcán.
Ekkor ő is kinézett az ablakon, homlokát az üvegnek döntve, behunyt szemmel ismét mélyet lélegzett. Az üveg nem volt azért túl meleg, de annyira hideg sem, így kicsit hűtötte a fejét.
- Mit csináljunk? Elvégre a te hangulatod kéne feltornázni - továbbra is behunyt szemmel közölte a lánnyal.

Amy

Az iskolába érkeze óta annyi új emberrel ismerkedett meg, meg egy pár rendkívül jó búvóhelyet fedezett fel. Igaz az esetek többségében akadt egy partnere is, de nem zavarta ez sem. A diákok pletykájából hallotta, hogy van az iskolának egy terme, ahova edzeni járhatnak az emberek. Az egyetlen testmozgás amit valaha is szeretett az a kerékpározás volt. Elhatározta, hogy lenéz ebbe a terembe, hátha talál magának egy alkalmas gyakorló eszközt. Az ajtó előtt nagy levegőt vett és a fejében lejátszódó reakciót alapul véve felkészült, hogy a hangzavart, vagy éppen a nem kívánt szavakat ignorálja. Meglepettségének oka az volt, hogy a terem nagyságához mérten alig voltak bent. Elámult a gépeken, de megfeledkezett róla, hogy ámuldozás közben nem kifizetődő vakon menni. Meg is lett a böjtje, aminek eredménye az lett, hogy kis híján fejre állt egy padon keresztül esve. Magát is meglepte, hogy az egészet egy bukfenccel fejezte be. Önelégült mosoly ült ki az arcára, amit furcsának érzett így amint átgondolta ezt, már le is hervasztotta azt a csúfos vigyort. Remélte nem látta rajta senki, hisz eléggé idegenül állhatott rajta és még talán rémisztőnek is hathatott, bár ez utóbbi csak saját véleménye volt. Körbenézve meglátta azt a gépet amit keresett, egy szobabiciklit, majd a pedál részét jól megnézte. Bár régen sokat kerékpározott, az iskola falai között nem akadt erre lehetősége, eléggé furán vette volna ki, ha a hálótermektől vagy éppen azok felé két kerekűvel tette volna meg a távot. Így a másik mentsvára maradt, az olvasás. Szerencsére ez utóbbihoz nem kell nagy cucc, elég egy könyv amit az ember a hóna alá csaphat és egy világos hely, ha nem akarja a szemét rongálni. Visszatért a gondolata az edzőterembe, pontosabban az orra előtti szobabiciklihez. Egyik lábát a pedálra rakta és úgy próbálta ki, fél lábbal mennyire tudja hajtani. Mikor megfelelőnek találta - igazándiból fogalma sem volt, mi kivetni valót talált volna a gépben, hisz nem ért hozzá - felült rá és hajtani kezdett. Nem messze tőle egy lány éppen tornázott, vagy legalábbis ahhoz hasonló mozdulatokat végzett volna. Félénken szólt hozzá.
- Szia, bocsi ha megzavartalak, de te rendszeresen sportolsz? - Kérdezte, ami elsőre eszébe jutott, hisz a mozdulatok profinak tűntek, majd ráeszmélt. -Oh, de faragatlan vagyok, elnézést, hogy be se mutatkoztam, Kilt Zoltán vagyok, de mindenki a neki könnyebb becenéven szólít.
Lábait akkor állította meg, miután bemutatkozott. A kínos recsegésre amit ilyenkor a gép hallatni szokott, hirtelen a szobabiciklire nézett, majd a lányra és nem tudta, hogy most elnevesse magát vagy próbáljon fapofát vágni. Béna egy helyzet lett belőle, de az fix, hogy nem sokáig bírta nevetés nélkül.

Amy

Türelemmel figyelte, hogy a lány mit reagál neki, ezáltal megtudta, hogy Amy-vel hozta őt össze a szerencse. Persze ez az egész szitu barátkozásról szólt, legalábbis nagyban így remélte. Beigazolódni látszott az, amit leendő barátjáról sejtett. Kérdésére szinte azonnal bökte ki a választ.
- Igazándiból én is most járok itt először. Sokat hallottam ugyan a helyről, de most éreztem bátorságot, hogy eljöjjek ide.
A lány nevetésétől úgy érzi neki is nevethetnékje támadt így a zavartsága után a lánnyal kacag.
- Semmi baj, el tudom képzelni milyen képem lehetett.
Kacagott jó ízűen, szinte a hasát fogta a fájdalomtól. Miután enyhült neki ez görcs, mikor a lány újabb kérdései megütötték a fülét.
- Igen, egy kicsiny faluból jöttem ide, térképen hiába keresnéd, úgy se lelnéd meg- magyarázta, hisz akik megkérdezték mindenkinek ezt mondta, mert ez volt az igazság. - Hát a négy év régnek számít? Veled mi a helyzet ezen a téren? - kérdezte, hangjában érezhető volt, hogy ismét nevethetnék bujkált benne. Persze mint ilyenkor nála lenni szokott, mindig eszébe jut a legutóbbi vicces szituáció és ezen sokszor a többieket zavarva, néha fel-fel nevetett. Persze ilyenkor mindenki furcsán nézett rá, de nem zavarta egy cseppet sem. Főleg, hogy úgy volt mindig vele, aki érti a tréfát rossz ember nem lehet.

Tánya

Hát ennek is eljött az ideje, gondoltam magamban, majd mély levegőt véve öltözködni kezdtem. Siettem is, meg azért ügyeltem, hogy hiba nélkül kapjam magamra az ünneplőt. Ezt követően egy gyors pillantást vetettem a tükörben magamra, végül egy apró szusszantás után megindultam a bál irányába. Menet közben elgondolkoztam, hogy vajon mekkora lesz a tömeg. Bár én lüke, ilyenkor mindig többen szoktak jelen lenni. Diákok jöttek mentek mellettem, mégis ügyeltem arra, hogy a ruhám nehogy port kapjon a falról vagy ne szakadjon el. Ahogy a bejárati ajtó elé értem, szívem a torkomban dobogott. Körbenéztem, de hirtelen nem vettem észre partnerem. Már éppen kezdtem megijedni, hogy vagy elkerültük egymást, esetleg ő már bement vagy éppen meg is feledkezhetett volna a bálról. Ez utóbbit a lányok részéről kizártnak tartottam így a diák áramlat mellett, amennyire bírtam belestem. A tömeg látványa zavarba ejtő volt, pláne, hogy még mindig nem pillantottam meg a lányt. Ahogy a bent lévőkön végigfuttattam a tekintetem, már majdnem amellett döntöttem, hogy visszamegyek a hálókörletembe, mikor meglökött valaki.
- Én kérek elnézést! - még szinte be se fejeztem a mondatom, már haladt is tovább. Hogy egy bál miket ki nem tud hozni az emberből? Éppen megcsóváltam a fejem és láttam, hogy többen is néznek rám. Nem érdekelt, hogy ki mit gondolt akkor rólam. Bíztam benne, hogy partnerem perceken belül megjelenik.

Zoé

  A nyár utolsó napjai még tartogatnak meglepetést, hisz az időjárás olyan bizonytalan mint a kutya vacsorája. Egyik pillanatban megfagy az ember, a következő pillanatban meg nem győz árnyékba vonulni. Szerencsére ez a nap éppen kellemes időt tartogat mindenki számára. Nem, egyáltalán nem strandoló idő - sajnos - de mégsem az a fagyasztó, hanem az, amit elvisel az ember fia.
  Főhősünk - bár jobb szó lenne rá, az, hogy alanyunk - a faluba igyekezett, ott is inkább a játszótér felé. Az emlékeit szeretné itt felidézni, főleg a jókat. Beül egy hintába és hol az emlékeibe, hogy pedig a gondolataiba mélyed. Egyik pillanatban hosszabb időre megfeledkezik arról, hogy lökni kéne magát és olyan ábrázattal ül a lassuló hintában, mint aki elbambul, vagy éppen kiesni készül a szemein.
  Elmélkedéséből éppen az téríti vissza, hogy égnek a szemei. Hiszen ezen idő alatt még csak pislogni sem volt ideje. Most meg nemcsak, hogy égő érzés keríti hatalmába a szemét, de még úgy is fest, mintha sírna. Egy pillanat erejéig gördül csak le egy könnycsepp szerűség az arcán, máris odakap és letörli, valamint szemét dörzsölni kezdi. Fél percig kinyitott szemmel körbenéz, ki látja őt így, majd mikor nyugtázza, hogy nincs ember fia se lánya se, aki ebben az állapotában észrevenné, behunyt szemmel hintázni kezd megint.
  Lépések zajára lesz figyelmes, mintha közelítenének felé. Mindenesetre, úgy tesz, mintha nem őhozzá jönne valaki, hisz biztos, hogy valaki máshoz megy, de erre esik neki útba.

Zoé

Hallja, hogy a mellette lévő hinta néha halkan megnyikordul. Kellemes dallamnak ha a fülében egészen addig, míg rá nem eszmél, valaki leült mellé. kinyitja szemeit nyugodtan és egy ismerős arcot pillant meg.

- Szia Zoé, rég láttalak. Hogy telt a nyarad?

Egészen aprókat lök a hintán, néha lopva a ismerőse felé pillant. Néha a hulló faleveleket figyeli. Szinte már sajnálja, hogy a nyár így elrohant. De hát ez az élet rendje. Hisz a jó idő egyszer véget ér, helyette jön a tél, amikor jobb bent mint kint, bár azért a havas levegő se rossz, de abból természetesen kevesebb a jobb. Aztán itt a karácsony lassan, ami kicsit fellelkesíti a srácot, de ez viszont azzal jár, hogy ki kell találni, kinek mit adjon ajándékba.

- Ez a nyár is gyorsan elment nemde?

rúg egyet a porba, amit szerencsére az éppen picit felkerekedő enyhe szél távol viszi tőlük. Felsóhajt, a porban mintha valami figura alakját vélné felfedezni. Ezt lehet csak a képzelete játssza el vele, de picit mókás. El is mosolyodik, hogy ezzel a mosollyal ismét Zoéra pillantson. Csupa fülként hallgatja a lány válaszait és véleményét.

Zoé

Zoé pontosan kimondja azt a mondatot, amit a srácunk önmagában is érez. „… újra itt lenni, mindennél megnyugtatóbb.” Mintha a lány kitalálná, mire gondol ő maga is. Összegezve a nyári emlékeket magában, elkezdi magát lökni lomhán. Vesz egy mély levegőt és a lányra nézve őszintén beszélni kezd.
-Idén a nyaramat a kastély falain belül töltöttem. A nyár kezdete előtt, a szüleimtől levelet kaptam, hogy nem tudnának fogadni, mert apám külföldre utazott, munka ügyben, amiről kiderült, hogy nem kapta meg. Egy próbát megért neki. Anyám meg nem tudott volna mit kitalálni a nyárra, hisz neki is sok munkája volt. Szinte annyi, hogy amikor szabadidője lett volna, akkor is a munkáját kellett csinálnia. Szóval jobb híján inkább itt maradtam.
Azt már persze nem teszi hozzá, hogy még szokatlan neki a varázslét, hisz nem első évfolyamos, hanem már negyedikes. Még mindig nehezen tudja felfogni, de már azért kezd vele megbarátkozni. Természetesen a nyári itt tartózkodása alatt sokat olvasott. Főleg a pálcákról, hisz felkeltette az érdeklődését, hogy hogyan és mi módon kell vigyázni a tulajdonára.
A fene megeszi, megint elkalandozott a gondolata, így észrevétlenül, de ráz egyet a fején. Reméli hogy nem untatta az előbb a monológjával Zoét.
-Benne vagyok, de szerintem adok neked kétlökésnyi előnyt, hisz a legjobbal szállsz szembe, hinta terén és így fair.
Neveti el magát a srác, majd lendülésre készen állva, megvárja, míg a lány a második lendülete után beszáll ő is. Ha nem egyezik bele, akkor Kilt fiatalúr megelégszik azzal, hogy együtt indulnak. Ezzel a labdát visszapasszolja a versenytársának, hisz a kesztyűt felvette, a srác kész a hintapárbajra.

Samantha Carpetner

Szép napnak ígérkezik a mai, kíváncsiság vezérel, hogy a mai napon milyen kilátás lehet a falura. Legjobban egy erkélyről lehet ezt megfigyelni, kellő magasságból. Úti célom felé tartva, a gondolataimba merülve teszem lábaim egymás után. Egy idő után - nem számolom és nem is figyelem az idő múlását - megérkezek és észreveszem, hogy ez a hely se lesz magányos perceim élvezője. Hisz már van egy kis kíváncsi diák, aki láthatólag belemerül a látványba. Az ajtóban megállva megköszörülöm a torkom, hogy ne hozzam rá a frászt, majd igyekezvén nem túl ijesztően szólni hozzá.
- Szabad? Vagy vársz valakit?
Nem mozdulok az ajtóból, mert ha valakivel megbeszélt találkozója van, akkor nem szeretném rontani a levegőjüket harmadik félként. Kezem az ajtó kilincsén nyugszik, a táj már innen fenséges látványt nyújt. A többit sajnos az erkély széle és a bejárat közötti táv nem engedi látóterembe. Belül vadul tombolok magammal, hogy odarohanjak és fittyet hányva a másik válaszára itt tartózkodjak, amíg kedvem tartja. Az illem viszont mást diktál és én ez utóbbihoz tartom magam. Ha menni kell, hát menni kell.

Samantha Carpetner

Szóval megkapom a zöld jelzést. Óvatosan becsukom magam után a bejáratot, nehogy kizökkentsem a gondolatából a lányt. Lelkem vadul rohanna a tájat csodálni, ehhez képest testemmel direkt lassabban lépkedek. Hogy miért kínzom a lelkem? Nos azért, mert túl türelmetlen. Így tudom magam a legjobban visszafogni. Nyugodt már már totyogó tempóval haladok, úgy festek mint akit cseppet sem érdekel semmi. Pedig aki tudna olvasni a lelkemben, vagy az elmémben, az tudhatná, hogy pont az ellenkezője az igaz.
 ~ Azt a faragatlan mindenedet, még be se mutatkoztál neki.
Pirítok magamra magamban. De mire hang hagyhatná el az ajkaim, már megelőz újdonsült partnerem. Elmondja, hogy mi is a neve, majd hogy hogyan szólíthatom. Mellé érve lassan ránézve fordulok felé, majd igyekezve kellemes hangot megütve válaszolok neki.
- Örvendek Sam! Az én nevem Kilt Zoltán, de hogy hogy szólítasz azt te döntöd el. Van aki Kilinek, van aki Kiltnek, van aki Zolinak és megint van aki Zozónak szólít.
A mondat végére elnevetem magam, majd lassan a tájat kezdem kémlelni. Szinte elképednék, ha nem uralkodnék az arcizmaimon sem. Ugyanis a táj ilyenkor a leglélegzetelállítóbb mint valaha. Kissé bele is szédülök, de az erkély párkánya jó kapaszkodónak bizonyul, megtart.

Samantha Carpetner

Életemben most vagyok itt először, pedig egy jó ideje a kastély lakója vagyok. Hm, mintha csak tegnap lenne, hogy a falak közé kerültem, pedig ez nem most volt. Mégis minden alkalommal tud újat mutatni ez a világ. Sokkal leírhatatlanabb, mint a mugli élet.
- Egy jó ideje koptatom a padokat, meg a hálótermi ágyat. Levitás gyok. Viszont veled nem találkoztam még, új vagy? Te melyik házba lettél beosztva?
A látvány ugyan mély benyomást tesz rám, de a friss levegő mégis élénkít. Az asztalok felé fordulva egy kis időre a táj hatása kerül. Az egyiken egy frissitő kancsó vizet pillantok meg. Mellette több poharat is.
-Kérsz egy pohár vizet? Nekem muszáj innom!
Azzal megindulok a frissítő ital felé, felkapom a kancsót és kérdőn a lány felé nyújtom, azzal meg se várva válaszát ugyan de töltök neki is, ha nem most issza meg, majd később is jó lesz az. Vagy más issza meg, vagy majd kiderül mi lesz vele. A magamnak töltött nedü viszont visszazökkent a normális kerékvágásba, így már a tájtól nem szédülök meg.

Samantha Carpetner

A másik pohár gazdája csak előkerült, sőt alaposan meglepve szinte azonnal kiüríti tartalmát. Elképedve nézek rá, szinte reflexszerűen töltök neki megint.
~ Hogy volt erre képes? Bár embere válogatja, ki miben ügyes, de ez meglepő.
Észre se veszem, de a széken ülök, üres poharam méregetve hol a lányra, hogy megint a kezemben tartott alkalmatosságra sandítok. Fejem megrázom és az előbb látottakat elemezve próbálom összerakni a dolgokat. Ez bonyolultabb mint a brazil szappanoperák partnerkapcsolatai. Hogy ki kivel kavar. Vagy mi van? Áh, ezt nem tudom felfogni, de mindegy félre is teszem.
- Leülsz? Tetszik a házad? Sok barátod van?
Hirtelen szakadnak ki a kérdések, majd ahogy jön, elmúlik. ismét töltök magamnak egy pohárral a vízből, közben a táj is, meg az erkély eszembe juttatja egyik kedvenc filmem fantasztikus jelenetét. Fan lévén szerintem sejthető, hogy Sherlock Holmes 2 Árnyjáték-ra gondolok, amikor S.H. és J.M. a film vége felé sakkoznak. Remélem hogy a lányban nem riválisom és nem rosszakaróm lelem meg. Fura lenne ha most úgy alakulna, mint a filmben. Meg hát azért a lány fiatalabb tőlem, szóval előtte az egész élete. A hasonlat a lehető legrosszabbkor jut eszembe.

Samantha Carpetner

Nos, a helyzet olybá tűnik, hogy jóformán egy sakktábla hiányzik előlünk és tekinthető a film zárójelenetének. Bár annyi még a különbség, hogy mi nem akarunk a másik életére törni. Mi csak csevegünk, abból elvileg rossz nem sülhet ki. Bár ki tudja, lehet mondok valami sértőt a közeljövőben és a kezdeti barátság egy pillanat alatt omlik össze mint egy kártyavár. Vagy mint anno volt a Domino-day ahol felállítottak több millió dominót és egy galamb szárnyának suhogása láncreakcióban több ezer vagy még több dominót döntött le.
- Tökéletesen meg vagyok elégedve a házammal, nagyon jó barátaim vannak ott. Nem egyszer sikerült meglepniük, bámulatos módon.
Ahogy ezeket felelevenítem magamban, filmkockaként pörög előttem az egész. Mintha fél perccel ezelőtt történne minden, vagy nem tudom. Az emlékek csak úgy tódulnak az agyamba, kívülről még mintha madárhangot is hallanék, de mindez tompán szűrődik az agyamba. Talán még a lány is mond valamit, nem tudom, az emlékek magukkal ragadnak.
Megrázom a fejem és kissé zavart mosollyal tekintek a lányra.

Samantha Carpetner

Oh, hogy mik vannak, úgy látom rossz irányba kanyarodik a beszélgetés. A könnycseppeket nehéz nem észrevenni, főleg, hogy az elsőt még le is törli. Hát mázli, hogy elraktam egy pár zsepit, indulás előtt. Sose tudhatjuk mikor jön jól. Előkapok a zsebemből és a lány felé nyújtom.
- Ne hari, hogy rossz emlékeket idéztem elő, bocsánat. Tereljük másra a szót.
Bár a második cseppet inkább a kézfejemmel törlöm le a szeme sarkától. Remélem nem veszi tolakodásnak. Ha mégis, már késő gyorsabban jár kezem mint, hogy tiltakozhatna ellene.
- Mi a kedvenc szabadidős tevékenységed?
Próbálom ezzel a kérdéssel oldani a hangulatot, hisz erről az ember képes órákig elcsevegni. Főleg, ha a másik felet érdeklő téma is előkerül. Soha nem tudhatjuk, hogy a másik emberben mi az a dolog ami a legtöbb személy érdekelheti. Kíváncsian figyelem minden egyes szavát az utolsó válaszig.
Ahol egyező gondolatunk van, heves bólogatással jelzem, hogy én is ekképp vélem.

Varga Nóra

Ez a nap is arra jó, hogy kicsit éljek a hobbimnak. Sietek a könyvtárba, majd ott csendre fogva a hangom és a zajkeltési lehetőségeim letelepszek egy szabad helyre, ahol csak egyedül vagyok és az imént "becsempészett" könyvem elővéve olvasni kezdek. Érdekes bűnügyi rejtély tárul elém a lapokból. Agyam lázasan próbálja a megoldást megkeresni. Az apró részleteket vizsgálja a legtüzetesebben. Hisz köztudott: "Az apró részleteket nem lehet eltúlozni".
Nem is tűnik fel, mennyi ideje nem lapozok a könyvben, de nem érdekel addig a megoldás míg magam rá nem jövök. Néha felnézek belőle, ekkor jövő-menő embereket pillantok meg. Újra belemélyedve a gondolataim egy pontra összpontosítása miatt a külvilág kizárul elmémből. Fel se tűnik, hogy rövid vagy éppen lehet hosszú idő után az üres helyek elfogynak. Tehát ha valaki most kíván beülni egy olvasásra akkor tuti, hogy valakivel szemben kellene helyet foglalnia. Vagy sem?
Teljesen mindegy, minden porcikám arra kíván megoldást találni, hogy vajon a magányos biciklista esetében miért fordul vissza a hölgy után hajtó ismeretlen fazon. Vagy én ezt már korábbról ismerem? Agyam legmélyebb bugyrából elevenítem fel az emlékeket. Ekkor pont felnézek a polcokra és az emberek mozgása már nem is látszik számomra.