Dolánszky Alex

Azt hiszem hogy a lelkem szilánkjai kivételesen egy új helyzetben vannak. Meglepődöm magamon, mert teljesen elégedett vagyok az arcomra festett gepárd pofamintáival, és amikor a lány felém tartja a tükröt olyan, mintha egy halvány mosolyféle is végighúzódna az arcomon. Nagyon sok ellenséges diák vágta a képembe, hogy Levitásnak kéne lennem - kivétel a háztársak, de velük még nem igazán beszéltem. Az iskolában is ritka, ha van, akivel összefutok, és beszélgetek.
No mindegy, nekem a Navine tökéletesen megteszi. Valahogy nyugodt ott a légkör, főleg a szobámban..
Miután eleget csodálom magam, felállok, hogy aztán a zsákbamacskás bódéhoz menjünk. Amit mondtam, teljes mértékben komolyan gondoltam, ám nagyon remélem, hogy a fiú viccnek vette. Elvégre kétféleképpen is lehetne értelmezni a mondatot. Az egyik az, ami az igazság - eleinte fogalmam sem volt róla, hogy mi az -, vagy a humorizálás.
Egy pillanatra megállok, hogy a helyet tanulmányozzam, míg az eladó kihorgászik egyet a dobozból, amikben a zsákbamacskák vannak. Elég réginek tűnik, bizony én sem tagadnám, hogy az idő alaposan rajta hagyta nyomát. Kicsit szomorú a látványa a többihez képest, azok a sátrak, standok mind újaknak tűnnek. Vagy legalább is kevésbé kopottnak. Ezen még a minták sem látszanak jól. Amikor futópillantást vetettem, az volt a kérdésem, hogy ezen egyáltalán van? Deee van, csak nem látszik már olyan jól. Talán virágok.
- Köszönöm - mormogom átadva a pénzt, és kikapva a zsákbamacskát odamegyek a fiúhoz. Ő már elkezdi kibontani, azonban én nem tudom itt megnézni. Túl sokan vannak, és valahogy ismét gyomorgörcs fog el - ami nemrég csitulni látszott.
- Nem... mehetnénk egy picivel nyugodtabb helyre? - kérdezem az ő zsákocskájára mutatva - milyen pici! Azt hittem nagyobb -, aztán körbenézek. Beállok egy kis csapat, nevetgélő lány mögé, akik épp vattacukroznak, meg arról beszélgetnek, hogy "Óóóóh, ki a leghelyesebb varázsló pasi szerintetek a suliban?" "Szerintem az a szőke..." Úristen, ez mindjárt elolvad előttem! ... Oh, ha lehetne ilyen, örömmel sétálnék át a tócsán, ami belőle maradna.
Egy másik standtól nem messze állok meg, ami talán céllövölde lehet, de passzolom. Most csak azzal vagyok elfoglalva, hogy a zsákot tanulmányozzam, mely most a markomban pihen - egyelőre kibontatlanul.

Dolánszky Alex

A kérésemre odébb állunk. Nos, hamarosan egy céllövöldénél lyukadunk ki. Kis ideig a ki nem bontott zsákbamacskával szemezgetek. Meghúzzam a zsinórt? Vagy még ne? Nagyban kérdezgetem magamtól, hogy mit kéne tennem, amikor megszólal Alex és a felállított üvegpiramisra mutat. Vállat vonok.
- Felőlem spárgázhatnál is egy ott árult plüssért - válaszolom, ezzel arra célozva, hogy mindegy, mit tesz. Ha szeretne, akkor menjen, nem fogom megakadályozni, vagy ilyesmi. Bár tény, hogy érdekes játék. Elég sokan állnak sorba, ahogy elnézem, ám nem kell sok, s végül követem a fiút.
A négykarú rudak keltik fel érdeklődésem. Minél közelebb kerülhetek hozzá, annál furcsább érzés kerít hatalmába. Izgalom, ugrik be a neve. Izgulok egy picit, de nem mutatom ki. Nem igen játszottam még, viszont nem hiszem hogy ügyes lennék benne. Minden esetre egy próbát megér. Ma kivételt teszek egy-két dolgot illetően, ám utána nem garantált, hogy vidám, és "boldog" tudok maradni.
- Szurkolok - motyogom az orrom alatt, aztán én kerülök sorra. Kifizetem az apró összeget, és megkapom a karikákat. Sejtem, hogy mágiával buherálhatták meg a játékot, de ez nem fogja kedvemet szegni. A kezembe veszem az első karikát, a szemeimmel felmérem a távolságot, s ahhoz viszonyítom milyen erővel is kéne elhajítanom. Végül eldobom, és Alexhez hasonlóan az első körből szerzett tapasztalat alapján dobom el a többit is szép sorjában. Nagyon bízom abban, hogy legalább egyet sikerül eltalálnom.

Dolánszky Alex

- Fogjuk rá - felelem a fiú kérdésére, de nem pillantok rá. Továbbra is a játékra fordítok nagyobb figyelmet.
Miután elhajítom az első karikát, az izgága táncba kezd a rudacskán. Egy pillanatra tényleg megijedek attól, hogy leesik. Ehelyett viszont ott marad, és az ezután következőek is szépen érnek célt, noha előfordul, hogy úgy tűnik, mintha leesni készülnének. Például az utolsó előtti, vagy az utolsó. Nagyon a rúd szélén forognak, végül megállnak, és erőtlenül visszacsúsznak. Ott maradnak, én pedig sokáig el sem tudom hinni. A meglepettségtől tágra nyílt szemekkel vizslatom az eredményt.
- K-köszönöm - fogadom mind a standos, gratulációját. Kicsit megbotlik a nyelvem, fura, milyen nagy hatással van ránk az élet egy-egy pillanata, nem? Nos, engem valóban meglepett, hogy először veszek részt egy majálisi játékban, és mind a négy dobásom talált. Mikor sikerül észbe kapnom, elvonszolom magam a plüssökig. Alex pont akkor fordul oda hozzám. Neki is elmormogok egy köszönöm féleséget, ezután nézelődésbe kezdek.
Nagyon sok színű, formájú van ott. Egy újabb huzavona után végül megragadok egy nagyméretű farkast, majd a rám nem túl gyakran jellemző jókedvvel állok odébb a fiúval, miután felhívja a figyelmet a zsákbacicákra. Én őszintén már majdnem elfelejtettem, hogy egyáltalán vettünk. Megkérem ismét, hogy vándoroljunk odébb, ezután a hónaljamhoz teszem az új szerzeményt, miközben meghúzom a kis fekete tasak madzagait. Néhány édesség?
Nagyokat pislogva fürkészem a kis csomag tartalmát, majd belenyúlok. A kezembe akad valami, amit rögtön ki is húzok, hogy jobban szemrevételezzem. Nyertem egy utalványt, szerintem ez csak később kerül felhasználásra. Mondjuk pár nappal a Majális után, vaaagy passzolom.
- Te mit kaptál? - kérdezem rá nézve.

Záró hozzászólás a mi játékunkhoz
Dolánszky Alex

Egyszerre kérdezzük meg a másikat, hogy mit kapott, és míg ő elvigyorodik, ma először hangosan felkacagok. Mások szerint Rellonos lehetnék. Engem nem izgat. Lehet hozzájuk hasonlítok, de én nem ismerem őket. Ám a házamról van némi alapismeretem, és érzem, hogy tökéletes házba kerültem.
- Aranyos, bár ha sűrűbben mutatná a képét, azt lehet más is díjazná - sóhajtok fel, majd meglobogtatom előtte az utalványt.
- Előbb rágom le a saját ujjamat ebbe a cetlibe burkolva, mintho - kezdek bele, ám a felénél el is harapom a mondatot. Hiszen a srác csak viccelt. Mi meg ma állítólag a majálisra próbálunk figyelni, nem arra, hogy ki mit mond, vagy tesz. Vagy ez talán nem lett volna benne a pakliban?
- Ha tehetném, megvenném rajta az egész cukrászdát! - szólalok fel hirtelen, aztán mellé lépek. Rövidesen rámutatok egy ételes standra. Nincs messze tőlünk, ehetnénk valami tartalmasat. Menet közben kitalálhatjuk, mi legyen a következő állomás. Ám valahogy érzem, hogy nem tart sokáig a kis kaland, legalább is számunkra biztosan. Így is lett.
Az ételes hely valóban nem volt messze tőlünk. Szép lassan haladtunk, hogy kiélvezzük az itt töltött időt. Alex vett magának azt, amit, ahogy jó magam. Én egy elvarázsolt torta szeletnél maradtam, aminek a közepében egy olvadó félben lévő csokibéka volt. Onnan tudtam, hogy amikor a villámmal megbökdöstem az ismeretlen sötét valamit, megmozdult egy úszóhártyás láb, aztán elkezdett kuruttyolni. [...]
Az evés végeztével a kijárat felé vesszük az irányt. Kicsit félreállunk a tömeg útjából. Szembefordulok Alexszel, és rámosolygok, miközben a farmerom egyik zsebébe nyúlok, előhúzva egy papírt. A belsejében hasonló firka nyúl van, mint amit akkor a pergamenemre rajzolt, csak talán az enyém picivel kidolgozottabb.
- Ezt majdnem elfelejtettem! - nyújtom át, miközben lopva eltekintek valamerre, majd vissza, egyenesen az ő arcára - .... Szerintem aranyos lett a nyúl, meg a kígyó is. Tudod amikor a pergamenemre rajzoltál. Dee kígyó nem lesz abban a kis. Izééé... ajándékban - makogok zavartan. Sosem adtam még ajándékot, főleg nem fiúnak. Köszönök mindent, remélem még összefutunk - azt nem teszem hozzá, ami megfordul a fejemben. Barátnő, ízlelgetem a szót magamban. Vajon lesz bármikor is barátom? Azt se láttam régóta, aki a gyomromba lépett, pedig egész helyesnek bizonyult. Meg legalább felsegített. Nem tudom mire vélni a viselkedésem. Amikor először a nagy szökőkúthoz mentem, még tele voltam negatív érzésekkel. Nem mondanám, hogy új ember lettem. Azt sem, hogy sose leszek az, aki eddig. Hogy nem esek vissza, azonban jelenleg ő az egyetlen, aki elérte, hogy egy kicsit jobban érezem magam ebben a megkeseredett világban. Egy olyan világban, ahol a varázslat körül vesz minket. De nem boldogít, ahogy a pénz sem, vagy ilyesmi.
- Majd üzend meg baglyon keresztül vagy.. vagy ahol tudott, hogy bejött -e! - bökök fejemmel a papírra, ami félbe van hajtva. Ha kinyitja, szembe találkozik egy bocsánatkérő szöveggel, meg jobb oldalt a rajzzal.
Nem várom meg a reakcióját. Mielőtt bármit válaszolhatna, elköszönök, és olyan gyorsan futok a körhinta felé, ahogy csak tudok. Nem akarom, hogy észrevegyen, bár ha rá is jön, hogy végül felültem és ezzel cukkolna élete végéig, igazából azt sem bánnám. Felülök egy szürke lóra, kiélvezvén hogy még gyerekből vagyok, s mikor a harmadik menetnél tartok, abbahagyom, elhagyom a Majális helyszínét. Jó volt, kivételesen élveztem ezt a napot. De ne rohanjunk nagyon! Nem tudhatja senki, hogyan fogom fogadni másnap... és azután.

Ronald Little-Leah

Igen csak kiakadok, mert nem elég, hogy hirtelen rám esik egy idegen, de a gyomromat is eltalálja. Nem érzem magam túl jól, ám ezt nem teszem szóvá. Különben alig tudnék kimotyogni egy betűt, mert tudom hogy rajtam tartja tekintetét. A szemeimet figyeli.
Gyengéden felsegít. Érzem a kezéből kiáradó erőt, mely nagy, mégis visszafogott. Erre odapillantok, hogy addig se érezzem úgy: bámul.
- Oké, már majdnem megkérdeztem, szívtál -e valamit a bizarr válasz végett! - vágom rá gúnyosan, majd elhallgatok, mikor megemlíti az angol-magyar felmenőket. Eddig a születésemből adódó akcentussal beszéltem, viszont ha igazat beszél, érteni fogja a következő reakciómat is:
- Ha azt vágtam volna rá, hogy el akarok tűnni, azt meg sem hallottad volna, eltaláltam? - harsogom a kérdést csípőre tett kézzel. S ezúttal tisztán, angolul ejtek ki minden szót, hogy egy kicsit jobban elgondolkoztassam őt. Nemrégiben meg sem várva a válaszomat előkészített egy piknik helyszínt. Mire eszembe jutott pislogni - egy időre mintha még azt is elfelejtettem volna -, már egy párnát is letett csak azért, hogy mellette foglaljak helyet.
Kicsit távolabb húzva tőle a tárgyat leülök, kissé bizalmatlanul méregetve őt. Igazából kettős érzés jár át. Nem bízom benne, ugyanakkor kíváncsi vagyok arra, ki is, mi is valójában.
- K-kössz - motyogom, amikor felém nyújt egy csokor nárciszt. Nem hittem volna, hogy eltalálja a kedvenc virágom. Azóta szeretem, amióta először megismertem egy londoni virágárusnál. Anyunak szóltam hogy vegyünk egyet, mert.. érdekesen néz ki, és a sok egyhangú "színes gaz" között olyan volt, mint egy igaz különc. Akárcsak én...
Körbenézek a kínálaton, ám egyelőre szívesebben innék valamit, így megkérdezem, kérhetnék -e sütőtöklevet.

Mathias és Állia - Kalanra feel!

Dühben fortyogva sétálok a vasútállomásig. Nagy nehezen elvergődtem ebbe a faluba, hogy megtudjam, merre van. A háztársaim egyike abban segített, hogy felhívta a figyelmem ennek a létezésére - nem tudtam, hogy ilyen hely is van a közelben -, és hozzátette a keresett placc ittlétét is. Azonban mennie kellett, tanulni akart, hogy jövőre jobb jegyeket kaphasson egyes tantárgyakból, így azt már nem magyarázta el, pontosan merre kéne elindulnom a keresést illetően. Végül összepakoltam némi ruhát egy gurulós bőröndbe, meg néhány szükséges holmit - mint a fogkefe, törülköző, stb. -, és nekivágtam egymagam.
Nem volt egyszerű nekikezdeni. Nincs ínyemre most sem, hogy idegen emberekhez kellett fordulnom. Minden x idő után újabbat, s újabbat faggattam ki a vasútállomás hollétéről, hogy biztos legyek benne, még jó irányba tartok. A többség meglepően készséges volt, ezt valamennyire tudtam értékelni, de a legutóbb megkérdezett ember pillantása erős undorral tölt el, ahogy visszagondolok rá. Olyan.. lenéző, és megvető, mintha baj lett volna, hogy felmerek neki tenni egy kérdést. Szokásomhoz híven meglepettségemet nem mutattam ki, helyette a gyomrába könyököltem, majd elrohantam, hátra sem nézve. Bízva abban, nem követ. Később lassítottam csak, most pedig hideg verítéktől csillogó arccal rovok egy utat, ami állítólag elvezet a célomig.
Nem is tart sokáig, és elérem. Megkönnyebbültem veszem tudomásul, hogy a vonatom még nem ment el. Szalamantonra tartok a kikapcsolódni vágyás miatt. Szüleim eddig rám hagyott pénzéből állom az utazás költségeit.
Unottan robogok végig a jármű folyosóján, s tolakszom be egy random fülkébe. Fintorogva pillantok utastársamra, aki egy sapkás, pulcsis fiú, aztán a bőröndömet elrakom az útból. Nem kérdezem meg, nem bánja -e, ha idejövök. Nem érdekel, ha zavarom. Már legyökereztem itt, most pedig ahelyett, hogy magam előtt látnám újra és újra azt a gusztustalan, szürkéskék szempárt, összefonom mellkasomon karjaimat, kilesek az ablakon, majd nagyot sóhajtok. Valahogy már most hosszúnak érzem ezt a napot. Elfáradtam, kimelegedtem, pedig egy barna csőszárú farmert, kék rövid ujjút, és a nadrághoz illő farmerdzsekit viselek. Ami a lábbelimet illeti, egy egyszerű fekete szandál. Nem úgy öltöztem, mintha Szibériába készülnék. Ennyire hatással lett volna rám egy idióta? Chh, ezt kötve hiszem!

Gwen Laura Kimiko Jones - 2014.05.09. 23:00


Gwen Laura Kimiko Jones

Na igen. Nem szívesen beszélnék arról, miért nem szeretem őket. Nagyon sok dolgot vétettek ellenem azért, amiért erre sem méltatom, ami fájó múltam legnagyobb részét kiteszi. A legnagyobb talán az, hogy úgy érzem, elfordultak tőlem. A szeretet nagyon sok mindenhez nyújtana szilárd alapot, ám ebből nem kaptam eleget, ezért kissé elhagyatottnak tartom magam. De ezt pillanatra elfeledem, és kissé meg is könnyebbülök, amikor hirtelen új kérdést tesz fel a lány. Ezt már szívesebben válaszolom meg, míg előbbi kérdését igyekszek figyelmen kívül hagyni.
- Egyedül sétálgatni, és gondolkodni az életen - felelem halkan az asztalt fixírozva, majd nagyot sóhajtok. Nem tagadom, szeretek filózni, de sosem vallottam volna be senkinek. Így hát neki ezt félve teszem csak meg. Erre tekinthetünk úgy is, hogy apró hálám jele, amiért végül nem ment el.
- Annak örülnék. Az a kedvenc állatom - pillantok fel rá ezután - De ez maradjon későbbre - legyintek végül, majd felállok, és lassan odébbállok minden további szó nélkül. Mélyen gondolataimba mélyedek, reménykedve abban, hogy ez a nap talán jobb lesz, mint az eddigiek voltak.

Mathias és Állia - Kalanra feel!

Némán folytatom a táj fürkészését az ablakon át akkor is, amikor a fiú megszólal. Nem nagyon jön be ez a stílus. Habár jogos a felháborodása, bízom abban, hogy nem reménykedik a csevegőviszonyban. Egy ideig ugyanis biztosan nem lesz kedvem hozzászólni azok után, ahogy fogad. Ilyen lobbanékonyságú alakokat sem láttam még!, jegyzem meg magamban, aztán figyelmes leszek egy idegen lépteire. Hallom ahogy közeledik, majd egyszer csak abbamarad. Ösztönösen a fülkeajtó felé fordítom a fejem, hogy megnézzem ki az, aki be készül tévedni. Egy fekete kis kabátos lány téved ide hozzánk. Számomra idősebbnek tűnik, nem tudom, hogy vele szívesen beszélgetnék -e, de valamivel szimpatikusabbnak tűnik, mint a pulcsis tök fej.
- Üdv - biccentek felé, és végig azt figyelem, hogy mit fog tenni. Végül helyet foglal, és a táskájában kezd könyv után matatni, miközben a vonat elindul. Lassan gördül a síneken, majd folyamatosan gyorsít, míg el nem éri normál sebességét. Hosszú percekig a számomra oly' édes zakatolását hallgatom. Valahogy megnyugtat, lehet a folyamatos ritmikusság teszi ezt, és a táj... A legkedveltebb elfoglaltságom a kinti dolgokat fürkészni, kizárva magamból minden mást, ami körülvesz. Azonban tudom, hogy nem maradhatok így sokáig, s itt rá kell ébrednem még egy dologra: amióta beszéltem egy szintén Eridonos lánnyal, azóta máshogy érzem magam. Azt nem mondanám, hogy megváltoztam csakúgy varázsütésre, ám vannak dolgok, amiket másképp kezdtem el megközelíteni, mint ahogy eddig tettem. Ezért meg is könnyebbültem.
- Érdekes, hogy miután betéved más ebbe a fülkébe, rögtön moderálod magad - szólok be hirtelen a srácnak, ismételten elfordulva az ablaktól, majd nagyot sóhajtok - Én is az iskolából jöttem, Navinés vagyok, és Sheelának hívnak - mutatkozom be végül, s direkt nem említem meg a vezetéknevemet.  

[Ne haragudjatok a késés miatt! =/]

Moondance Williams
Este

Nem volt túl könnyű napom. Van még egy vizsga, amin túl kéne esnem, hogy biztosan átmenjek, de a tanulás! Ha egyszerűen menne, nem döntöttem volna egy levezető séta, és esetleg egy kis pihenés mellett. Előtte majdnem két óráig görnyedtem a tananyagok felett, és alig szakítottam időt gondolataim rendezésére.
Most sóhajtozva sétálok a kastély útjain, miközben behálóz a sötétség. Fokozatosan telepszik rám, nem úgy, mint télen, amikor már este öt óra körül elérkezik. Barna kabátomat megfújja a szél, én pedig felkapom a fejem, hogy körbenézzek egy pillanatra. Ekkor veszek észre a távolban egy faházat. Érdeklődve veszem arra az irányt, majd felkúszom, ott folytatva a szemlét. Azt elsőre nem veszem észre, hogy rajtam kívül bárki is tartózkodna bent, így egyszerűen leülök egy ülőalkalmatosságra, majd kényelmesen hátradőlök. Elkezdve dúdolgatni valami random számot.

Színjátszókör
Jelentkezős próba - érkezés

Azzal az érzéssel keltem fel, hogy ez a nap ugyanolyan lesz, mint a többi. Ennek ellenére a szokottabbnál kicsivel csinosabban öltöztem fel. Sárga, testhez álló toppot viselek, barna csőnadrággal, és fekete szandállal. Vállaimat pedig a nadrággal összhangban lévő kis felső fedi, amit össze is gombolhatnék, de nem fázok, így azt nem teszem. Miután rendezem ábrázatomat, unottan róni kezdem a kastélyt. Átszelem minden folyosóját lassú, komótos léptekkel haladva. Már a szobából való kilépéskor eldöntöttem, hogy nem fogok sietni, azonban ezt megváltoztatja azt, amit megpillantok. A faliújságra nézek alkalomadtán. Amikor kedvem tartja, vagy épp nem felejtem el, szívesen böngészem át a kiírásokat. Van, amitől viszont feláll a szőr a hátamon, például az, hogy egyes diákok nyálas cetliket hagynak maguk után, amin fullasztóan sok szív is van. Az ilyenektől hirtelen azt sem szoktam tudni, hova rókázhatnék, de ezúttal egy sokkal kellemesebben akad meg a tekintetem. Lehet jelentkezni a színjátszó szakkörbe. Sosem színészkedtem még, ám ott talán kezdhetnék valamit magammal, és Gwen locsogásait visszaidézve gondolataimban talán elég erőt gyűjthetek ahhoz, hogy szóba is álljak valakivel. Feltéve, hogy ez valóban sikerül, mert nagyrészt inkább hallgatagnak nevezném magam.
Sóhajtozva rászánom magam, és végül elindulok. Szaporán sétálva keresem a termet, ahol a próbát tartják, aztán nem kell sok, megérkezem egy ajtóhoz. Érzem, erősen görcsbe rándul gyomrom, amint bekopogok rajta, másik kezem pedig a kilincsre siklik, lassan lenyomva azt. Benyitok, ekkor szembesülök azzal, hogy már akadnak, akik megtöltsék. Tehát nem érkeztem a megfelelő időben.
- Öhm... Helló, elnézést a késésért! - harsogom, majd ajkaimba harapva dobom le magam hátrébb egy székre, a vállamról leszedett fekete táskát szorongatva. "Remek Sheela Lengrond! 5 pont, amiért sikerült elkésnie!", Eh, valóban remek. Ennél jobbat nem is kívánhattam volna, minthogy megzavarva a többieket rontsak be ide! De ha már itt vagyok, nem megyek ki, míg nem csináltam valamit. Okkal kerestem fel ezt a helyet!

Moondance Williams
Este, picivel a vizsgák lezárása előtt

Na igen, a tél! Furcsa volt kitapasztalni, hogy milyen itt Magyarországon, a kastélynál. Ha nem lett volna meleg bent, azt hinném, hogy jégveremben vagyok, pedig két külön világ olyankor az épületen belüli, illetve az azon kívüli vidék. De mindegy is, örülök amíg ősz van. Nem a kedvenc évszakom még most sem, viszont jobb száraz levelekben, vagy épp kisebb pocsolyákban tapicskolni, mint a hóban, és az utána maradt hatalmas latyakban.
Az évszakokon való elmélkedéssel űzöm el a tanulással kapcsolatos gyötrő gondolataim, amikből útnak indulásom előtt sok volt. Mostanra lecsendesedtek, s valahova távolra kerültek, távol tőlem. Ismételten felsóhajtok, majd megállok egy pillanatra, hogy végigmérjem a faházat, amibe belebotlottam. Ha már itt vagyok, úgy döntök, fellesek. Ezután ledobom magam egy babzsákfotelre, belekezdve a dúdolgatásba. Ami később történik, arra tényleg nem számítok. Hirtelen megszólal valaki, engem pedig egy rég kísértett érzés kerít hatalmába: a félelem. Hangjára rögtön megfeszül testem, majd megmerevedik. A dalt azonnal megszakítom, helyette némasága burkolózom. Majd amikor megpillantok egy fénypontot, s az rávetül valakinek a képére, hangosan felsikítok.
- Hanekemmerszugrani, nemiramadommegattól, hogykitépjemahajad! - darálom el egyben mondanivalóm, ezután előhúzom pálcámat kabátom zsebéből - Lumos maxima! - a hegyén megjelenik az illetőéhez hasonló fénypont, csak erősebben. Felé is mutatok vele, majd óvatosan végigmérem, felegyenesedve. Ekkor látom, kivel van dolgom. A homlokomat fogva rogyok le egy hozzá közelebbi ülőalkalmatosságra - Nem - válaszolok végül szűkszavúan, s kissé erőtlenül a nemrég feltett kérdésre. Nem, nem töprengtem még el ezen! De abba sem gondoltam bele, hogy itt lesz bárki is!

Moondance Williams
Este, picivel a vizsgák lezárása előtt

- Mióta vagytok itt? - pillantok rá kissé idegesen. Hangosan nem vallanám be ugyan, azonban tényleg megijedtem. Meglepett a tény, hogy nem vagyok egyedül, hiszen azért mozdultam ki, hogy magányosan töltsem el az időmet, távol a teleírt pergamenjeimtől és súlyos tankönyvektől. Ebből nem lesz rendes pihenés..., könyvelem el magamban csalódottan a dolgot, amit persze igyekszek nem kimutatni. Persze előfordulhat, hogy Moon észrevesz egy kisebb szájhúzást, esetleg azt, ahogyan hirtelen megrándul arcom egyik fele.
Ezután lepillantok az állatra, majd felvonom egyik szemöldököm. Nem tudom hogyan kéne reagálnom rá. Bár az állatokkal jól kijövök, a kutyák terén nincs túl sok tapasztalatom, róla meg nem tudnám azonnal elmondani milyen jellemű, hiszen a képesség sincs meg bennem arra, hogy csakúgy olvassak az engem körülvevő élőlények lelkében.
- Öhm, hellóóó...? - teszem jobb kezem mancsára, mg a balban a pálcámat tartom, melynek fénye erősebbnek bizonyul Moon varázslatánál.
Végigsimítok az eb szőrén, de nem nézek fel a lányra, ahogy ismét szóra nyitom számat - Uhm, talán egyszer - vonok vállat végül.

Moondance Williams
Este, picivel a vizsgák lezárása előtt

- Eh, értem - nyögök fel kissé fáradtan. Azt hiszem annyira lefárasztott a pergamenek átbújása, hogy jelenleg nem vágyom másra, mint mélyen elmerülni a gondolataimban, miközben itt ülve fixírozok egy pontot. Nálam az is bevált módszer, hogy magányomban a semmire gondolok, és ezzel sikerül olykor kikapcsolnom magam. Ekkor szoktam igazán azt érezni, hogy sikerül kivonnom magam a környezetemből, szinte egy másik világban bolyongva. Mintha csak utaznék.
- Az egyedüllétnek jobban örültem volna! - vallom be kissé morcosan, ám továbbra sem nézek fel Moonra. Helyette tovább bámulom az ebet. Nem tudom mi mást mondhatnék. Gőzerővel gondolkodom, azonban még nem kerültem olyan helyzetbe, ahol egy hasonló múlttal rendelkezőbe botlottam volna bele ily' módon.
A tél dologra direkt nem mondok semmit. Nem akarom vele azt tudatni, mennyire nem örülnék az eljövetelének. Utálom a fehér havat, az utána maradó latyakot is. A nyár legalább meleg, tavasszal meg szín is van a világban, és kevésbé emlékeztet később egy mocsárra az egész.
- Lehet csak felpörgött - sóhajtok ismét, aztán rászánom magam arra, hogy visszatekintsek a lányra. Ekkor kerül szóba a vizsga. No igen, ha tehetném, szintén kerülném ezt a témát, de már mindegy. Ha szóba hozta, válaszolok a kérdésre - Jól, bár egy van, amit tuti nem fogok megcsinálni! A többséget már megcsináltam, és átmentem, viszont nekem sem fűlik a fogam hozzá! - csóválom hevesen fejemet - Ki nem állhatom! - teszem hozzá, ahogy felegyenesedem.

Moondance Williams
Este, picivel a vizsgák lezárása előtt

- Vannak, akik ilyenkor a legaktívabbak - felelem arra a mondatára, miszerint azt hitte, nem talál ide senki. Bár már nincs világos, mágusként meg tudunk birkózni a sötétséggel, és a rutinosabbak biztosan hamarabb idetalálnának, mint mi. Mint mi, akiknek amennyiben jól sikerülnek a vizsgái, évfolyamot léphetnek. Ám nem hiszem, hogy csak én volnék az egyedüli, aki ne szeretne pálcahasználat nélkül kóborolni. Kifejezetten imádom, mikor körülölel a sötétség. Abban lelem a nyugalmam, s magányomat is.
- Futtathatnád hó nélkül - vágom rá azt, ami legelőször eszembe jut az eb ismételt méregetése után, aztán nagyot sóhajtva az ablakra pillantok.
Ő még nem ismer. Fogalma sincs arról, mennyire utálom a világot! ...
- Eh, nekem úgy nyolcat, és az Elfeledett varázslatok tanából nemrég csináltam pótvizsgát! - újságolom el, számat húzogatva - Nem tartozott a legkedvesebb tantárgyaim közé, bár a kérdésekre ment a válasz - vonok vállat végül, amit újabb sóhaj kísér. Később elgondolkodom a Repüléstanon, meg a felvetett ötleten. Jónak tűnik, azonban fogalmam sincs, tényleg az lenne -e, ha bele is mennék. Hosszas percek után pedig bólintok egyet.
- Benne vagyok! - válaszolom - Ami meg a Repüléstant illeti, nekem nem volt tantárgyam, de nem vonz, ezért fel se vettem.
...Sőt! Igazából nem azzal van bajom. Sokkal inkább az emberekkel, akik benne élnek., fut még át agyamon a gondolat, ahogy újra felé fordulok, szemkontaktust keresve. Amennyiben rám pillant, egy halvány mosolyfélét is megpillanthat arcomon, ám ha úgy dönt, ideje menni, akkor nemes egyszerűséggel kinyitom az ajtót, előretörve. Én ugyanis nem óhajtok itt maradni tovább.

Sky

Örülök, hogy végre túlestem a vizsgáimon, és évfolyamot léphettem. Nem volt nehéz dolgom, de könnyű sem. Némelyik kérdés sorozat eléggé kifogott rajtam, lassanként elhitetve velem: sosem megyek át. Most pedig ismét a Főutczán sétálok, egyedül, céltalanul. Ahogy eddig tettem. Be kell ismernem, sosem hittem volna, hogy később aztán letáborozom a Pillangó-varázs teaházánál. Megállok az ajtó előtt, Gwenen morfondírozva. Ő az a lány, akivel beszélgettem itt már elég régen. Először egy pancsert láttam benne, majd rájöttem, hogy tényleg pancser. Végül ahelyett hogy hagytam volna lelépni, azt akartam, maradjon. Elért nálam valamit: ha nem is teljesen, de kitárulkoztam előtte. Később Moondance-nél is ez lett a helyzet, ezért mielőtt betérnék, nagy lépésre szánom el magam. Önszántamból küldök neki egy baglyot, végül belépek és megkérem a pultnál álló göndör, szőke hajú nőt, aki kérésemre rögtön az asztalhoz vezet. Nekem az alacsonyabb nem jön be, inkább a klasszikus, ami előtt szék is van, s ezt nem vagyok rest kinyilvánítani.
Hamarosan felbukkan a pincér. Helyet foglalok, leadom rendelésem, ezután hátradőlve várakozásba fogok. Csak arra várok, hogy felbukkanjon.

Sky

Hál' Istennek nincs kevés bennem a türelemből. Persze bizonyos tényezők meglepően könnyen tudják ezt a tulajdonságomat befolyásolni, de kivételesen nem érzem olyan borzalmasan magam. No de mik is azok a tényezők? Lássuk csak: az emberek unalmas locsogása, a környezet kinézete, és a saját hangulatom. Mondhatni, picivel jobb kedvem van ma, mint eddig bármikor, akkor főleg, ahogy betoppan levelem címzettje, így jelenleg egyik sem tud zavarni, vagy befolyásolni. Nyugodtan várom, míg helyet foglal velem szemben, rég nem látott ebe pedig behúzódik az asztal alá. Érzem, ahogy fejét lábfejemre hajtja.
- Szóóval nem tévesztett célt a bagoly - állapítom meg köszönés helyett, előredőlve a faszékben. Kezeimmel az asztalra könyökölök - Mondtad, hogy egyszer elmehetnénk valahova. Ma meg erre jártam, és izé... Nos... - zavartan dörzsölgetni kezdem a tarkóm. Nem tudom mit szólna hozzá, ha kifejteném az idehívás okát, ami egyébként végtelenül egyszerű. Sokáig habozok a válaszadással, végül nagy levegőt veszek, meg erőt gyűjtök.
- Gondoltam meghívlak - vontam vállat végül. Időközben megérkezik a pincér. Leteszi elém a gőzölgő kamilla teát amit meg is köszönök, ezután Moonhoz fordul kérdő pillantásokkal.

Színjátszókör
A feladat teljesítése

Mint később kiderül, érdekes feladatot kaptam. Az lényege, hogy egy szomorú hangulatú verset kell elmondanom, de közben vidáman kéne viselkednem, aminek a puszta gondolatától is felfordul a gyomrom. Sosem ment, hogy egyik pillanatról a másikra legyek olyan, mintha épp kiugrani készülnék a bőrömből. Nem is jellemző rám ez a féle viselkedésforma, de úgy vagyok vele, ha ezt osztották rám, teljesítem. Elvégre azért vagyok itt, hogy megmutassam, mit tudok! Amint meghallom a nevem, leteszem a székre táskám, bízva abban, senki nem nyúl bele. Aki mégis megtenné, pálcahasználat nélkül garantálom a gyengélkedőre való ingyen és bérmentes belépőjét "véletlenségből" eltört csukló miatt.
Kiállok a színpadra a közönség elé, majd nagy levegőt véve szélesen elmosolyodom.
- Egy verset fogok előadni, aminek a címe, "Csak én?" - felelem, majd belekezdek:
Csak én?

Síri csend. Megőrjít! Csendes angyalok tánca...
Bedobom a tűzbe képed, csak nehogy valaki meglássa.
Mindenki. Mindenki rajtam nevet, érzem,
Hisz nálam magányosabb most, a világon nincsen.

Csak én? Én vagyok, kit az élet magányosan hagyott?
Kit már senki sem szeret... Csak... Csak én vagyok?
Kit láncbaverve rúgtak a kínzó, sötét napok,
s ki hiába sírt csak... Csak én vagyok?

Csak én voltam a por, a boldogság alatt,
s hiába... Hiába nyújtóztam, nem jutott, csak egy falat...
S az a falat is... Óh, mily édes volt, de elvették tőlem.
Hiába sírtam: "Nem... Kérlek, csak őt nem!"

Én vagyok csak, kit szeretni senki sem tudott,
S kit senki sem hall? Egyedül én vagyok?
Én vagyok, én? Ki hiába szeretett,
csak megaláztak, s önzőn a szemembe nevettek.

Én, én? Egyedül csak a világon?
Kinek régi, kedves csókja ott ég még a számon...
S porigzúz minden kiejtett, tehetetlen szót,
s mióta egyedül hagyott, nem találom a jót...

és most képe ott ég a lángok között el,
s kérdésemre senki nem felel?!
Síri csend. Megőrjít! Rajtam nevet az élet.
Egyedül én, itt vagyok egyedül... óh, annyira félek..

Miközben felmondom a versszakokat, táncba kezdek, színesítve a műsorélményt. Egyetlen egyszer fordul elő, hogy rosszul ugrok és megbotlok. Nem sok választ el egy bokaficamtól, de összeszedem magam. Tovább folytatom a feladatom, mintha mi sem történt volna, s a végén tényleg mosolygok, pedig hááát... Nem mindennap teszem azt, ahogy a színpadra való kiállást sem. Illedelmesen meghajolok, előadásom végét kifejezve ezzel, aztán levonulok, és leülök vissza a helyemre. Szerencsére a táskám megmaradt, ami rátesz pluszban a hangulatomra. Azt viszont nem mondanám, hogy a vers nem teszi ezt. Nagyon elgondolkodtatóak a sorai számomra...

Sky

Akaratlanul is felnevetek a vizsgával kapcsolatos mondatán.
- Ezt úgy mondod, mintha büszke lennél rá! - vigyorodom el szélesen, báár ja. A Repüléstan nekem sem menne. Nem ismerem annyira a tantárgyat, de hallottam néhány diákot akik tanulják és csak azt szajkózzák, mennyire nehéz. Egy fiúnak is sikerült "Troll"-t szereznie belőle, viszont szomorkodás helyett dicsekedett vele. Az ilyeneket soha nem fogom tudni megérteni!
- Uhm, jól mentek - lepillantok az asztalon gőzölgő csésze teára, miközben unottan lóbálni kezdem lábaimat. Próbálok visszaemlékezni rájuk - Mindegyik V-s, vagy K-s lett, de szerepelt a jegyek között E is, úgyhogy vegyesre sikerültek. Ami a legnehezebben ment nekem, az az Elfeledett Varázslatok tana volt, pótvizsgáznom kellett belőle. Így az lett "Elfogadható" - mesélem, ismét rápillantva, majd belekortyolok a kamilla teába. Megnyugtat a melegségével és nem vallanám be, ám Sky meg kutyája jelentése is. Most kevésbé érzem egyedül magam.
- Gratulálok amúúúgy! - teszem hozzá zavartan, mire a lány témát váltva elkezd mesélni valamilyen képgyűjteményről. Nem ismerem egyáltalán Alaszkát, így Nome-ot végképp nem, viszont ha ilyen lelkesen beszél róla, biztosan valami jó hely lehet. Az egészre egy vállvonás a válaszom, amit egy halk sóhaj követ. Egy pillantást megér. Átveszem a fehér, vastag borítékot, ezután az ölembe helyezve kibontom, hogy végignézzem a képeket.

Sky

- De, egy E-vel mentem át - felelem rá halkan, majd kézbe veszem az első fotót, amelyen egy iglu díszeleg. Kívülről kicsinek tűnik ám lefogadom, hogy ez becsapós és valójában nagyobb, mint ahogyan el tudnám képzelni! Ezután a gondolat után pedig ismét meglepem magam. Sosem hittem volna, hogy ilyen stílusban vélekedek egy régi fotóról. Nem az a típus vagyok, akit túlzottan érdekelnének az ilyenek.
- Csak nemrég kezdtem - emlékeztetem Moont remek kérdését hallva, miközben tovább kutatok. Egyre több tájkép bukkan fel, s lassan azt hiszem, egy embert sem fogok megpillantani rajtuk, amikor a kezembe akad egy amin néhány gyerek szaladgál. Az átnézett kis kupacot leteszem az asztalra a csészém mellé, majd közelebb emelem magamhoz a nemrég előkerítettet. Itt-ott gyűrődés van, szóval ezek tényleg nem ma készülhettek. Nehezen is  veszem ki egy-egy kölyök arcát, de sikerül kivennem néhány arcvonását. Olyan, mintha játszanának. Egy faház előtt futnak a hóban, talán fogócskázhatnak. Boldognak tűnnek. Boldogak... Nome nem tűnik túl barátságosnak, ami a rideg környezetet illeti. Ők mégis mosolyognak. Komor ábrázattal futom át minden apró részletét, végül sóhajtozva bedobom a már látottak kupacába, jöhet a következő.
A többin végre több embert látok, még Moon is felbukkan némelyiken. Miután végzek, furcsa érzéssel rakom rendbe az egészet. Később miután végzek, átnyújtom neki a telerakott borítékot.
- Nem rosszak, de egyiken sem tűnt úgy, mintha rajta lett volna apud - vonok vállat, habár fogalmam sincs arról, hogyan nézhet ki az övé.