36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ombozi Noel összes RPG hozzászólása (311 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 9 10 [11] Le
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 27. 18:56 Ugrás a poszthoz

Hipóhaj


- Úgy néz ki - feleltem, és bár semmi sem indokolta, nagyot dobbant a szívem. Hiába tudtam a lelkem mélyén, hogy Bogolyfalván egy ideje nincs aki és ami rám várna, összeszorította a torkomat a fanyar érzés, hogy egy nap végleg elhagyom. Mintha a múzsámat engedném útjára, vagy egy régi szerelemnek ereszteném el a kezét, akivel az emlékeken kívül időtlen idők óta semmi sem köt már össze.
Nevetve pillantottam fel Szöszmőre, akinek hirtelen abban sem voltam biztos, hogy tudom a nevét. Tudom egyáltalán a nevét? A Levita romba dőlésének napján ott volt, beszéltünk is, ez biztos, de... az adrenalin úgy dolgozott a testemben aznap, hogy arra is alig emlékeztem, én mit csináltam, kikkel beszéltem, nemhogy a többiek.
- Odavannak érted a pasik, hah? - vigyorogtam hátradőlve, és a sörömért nyúltam, hogy enyhítsem a szomjam. Két korty között, a felsőajkamon maradt habot gyorsan beszívtam, úgy ráncoltam össze a homlokom. - Milyen árnyalat az a szomszédlány barna? Sötét vagy világos?
A színekben nem voltam túl jó, mint a legtöbb férfinak, úgy nekem is csak alapszínek; kék meg zöld létezett, olyat, hogy menta meg türkiz, nem ismertem. És gyanítom, képtelen is lettem volna különbséget tenni közöttük - pedig öltözékben a mai napig szívesen viseltem a jól összeválogatott színárnyalatok nagy részét.
- Az öregedés teszi - néztem fel rá komolykodva, felhúzott jobb szemöldökkel, majd a múlt egy részletébe feledkezve, csak kisvártatva folytattam. - Régen hosszú hajam volt - emlékeztem. - Akkoriban semmi arcszőrzetem nem volt, még a pelyheknek is örülni kellett, most viszont eljött a szakáll ideje.
Arról fogalmam sem volt, hogy ez valakinek egyet jelent a csövi-kinézettel, főleg, hogy ing és vászonnadrág volt rajtam, az órám és cipőm pedig más többhavi keresetét tették ki, de érdekes volt ilyet hallani. Ezelőtt még soha nem fordult elő, így most magamban ízlelgettem Szöszmő kérdését. Csövi. Hát, apám, ezt is megérted!
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. július 27. 19:00
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 27. 19:44 Ugrás a poszthoz

Hipóhaj


Nem akartam én lenni az öreg bölcs, aki időtlen igazságokkal tömi a fiatalabb generáció tagjait, így ahelyett, hogy öreganyám-féle sóhajtozások közepette mesélni kezdtem volna az életről, megvontam a vállam, és egy megkezdett pizzaszeletét nyúltam.
- Ja. Szí'ás e' a munn'kha'eresés - tömtem be a még így is kiadós darabot, teli tenyérrel segítve rá a bemenni nem akaró, száraz pizzavégnek. Ha Szöszmő eddig szexinek talált, most már biztosan nem fog. Miután sikeresen elintéztem magamnak a hörcsögkinézetet, elégedetten összedörzsöltem a tenyereimet - természetesen hetykén kihajolva az asztal mellé, nehogy még a végén morzsás legyen a drága térképem. - De'át viss'ame'ni a' időbe' mé' én sh'em th'udok.
Veszettül rágtam, úgy szép elegánsan, ahogy az emberek csak akkor szoktak, ha már a becserkészett nő ujján ott fénylik az arany, vagy ha haverok között vannak, és valójában teljesen mindegy, hogy néznek ki, hogy viselkednek, és milyen hangsúllyal beszélnek. Azt hiszem, egész komfortosan éreztem magam Szempilla kisasszony társaságában.
- Na mutasd! - élénkültem fel hirtelen, hiszen már alig vártam, hogy lássam azt a se vörös, se szőke, se semmilyen szomszédlány barnát. A korsót visszatettem Észak-Amerikára, majd az utolsó falatot is lenyelve támaszkodtam az asztalra. Mikor a telefont felém emelte, én is közelebb húzódtam hozzá. - Ó, wow!
Kellett egy hosszú pillanat, míg realizáltam a látottakat. Hol a képet, hol őt néztem, de minél többször láttam és hasonlítottam össze régi- és új önmagát, annál kevésbé hittem el, hogy tényleg saját magát mutatja.
- Aha, hogyne - alulról néztem fel rá, a szemeimből és megkeményedő vonásaimból nem tarthatott sokáig kiolvasnia, hogy egyáltalán nem hiszek neki. - Indulhatsz mással szórakozni, Púderfelhő.
Ha bevallom, ha nem, sértette az önérzetemet, hogy így akart átverni, ráadásul épp azután, hogy percekkel ezelőtt vágta az arcomba: a homeless style manapság nem menő... kezdett felmenni bennem a pumpa. Pedig azért cserébe, hogy felfedi régi valóját, én is megakartam neki mutatni az elemi mágikus igazolványomat, ahonnan még a hosszú, sötét hajú Noel néz vissza, és alig van ember a világon, aki láthatja.
- De amúgy, az alakításod remek, az arcodra kiülő fintor fantasztikus volt - morogtam oda hozzá zárásképp, de már nem néztem fel rá. Pillantásomat sértődötten szegeztem Európa országaira, holott mindenhová vágytam menni, csak épp oda nem.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 28. 08:54 Ugrás a poszthoz

Hipóhaj


Meg sem fordult a fejemben, hogy az igazat mondjam. Őszintén, már az dacolt az önérzetemmel, hogy Szöszmő nem vette észre azonnal: nekem a sárkányok jelentették az életet. Ha nem lettem volna ennyire elfogult velük és a hivatásommal szemben, biztosan nem sértett volna a tény, hogy egyelőre nincs az arcomra írva mi leszek, ráadásul most még minden végtagom a helyén van, és a vesémnél húzódó vágást - amit amúgy sem bestia okozott - is takarja az ingem. Ennélfogva nem volt semmi, ami elárulhatta volna Pillának, kivel is ül szemben. Pedig, ha tudná! Pár év múlva tudni fogja...
- Ügyvéd vagyok - mondtam ami először eszembe jutott. A hangom sziklaszilárdan csengett, és a tekintet, amellyel ránéztem, mint megdönthetetlen védőbástya állt a szavak mögött. - De nem akarok saját irodát, és nem vágyom a pesti mágikus tanácsba sem. Kihívás kell, új helyek! Látni akarom a világot.
Felcsillanó szemekkel fordultam vissza a térképhez, és az Ausztrálián gyülekező fogpiszkálóhalom felé nyúltam. Kivettem egyet közülük, és míg letéptem róla a fóliát Szöszmőre néztem.
- Tényleg tudni akarod? - kérdeztem vissza mosolytalan, ámde kíváncsi arccal, végig őt fürkészve, és közben arra gondoltam, hogy ha most az igazság termében lennénk, bármit kiszedhetnénk egymásból. Úgy dalolnánk, mintha kötelező volna... végtére, az is lenne. Csak egy jól irányzott kérdés kell hozzá, és a száj már mozdul is, még ha a szív vagy agy nem is akarja. - Van egy terem a kastélyban, amit tizenhat éves koromban fedeztem fel először, és utána hónapokig nem találtam. Ha ott vagy, nem hazudhatsz. Ki kell mondanod mindent, ami benned van és igaz. Néha segít az embernek tisztán látni.
Könnyen lehetett, hogy a szavaim inkább magamnak szóltak, mintsem neki. Az a terem annak idején két nagyon fontos dolgot is kimondatott velem, és egy olyan nagy változás előtt, ami épp az ajtómon kopogtatott, talán nem lett volna hülyeség megkérdezni a tükörképem: mit szeretnél Noel?
- Persze, hogy ismerem - dőltem előrébb, és hunyorogva vetettem egy pillantást a következő képre. Az ujjaim között maradt fogpiszkálóval a barna lányka felé böktem, de jobbnak láttam nem megszólalni. Valójában még most sem hittem el, hogy őt látom, de inkább csendben maradtam, és csak megingattam a fejem, mintha azt mondanám "egek, micsoda változás". Kisvártatva aztán mint aki hirtelen megvilágosodott emeltem rá a tekintetem, és homlokráncolva igyekeztem összeilleszteni az emlékdarabkákat. - Szóval Payne vagy. Ti sokan vagytok testvérek, ugye?
Ismertem pár srácot a családból, de lányra nem emlékeztem. Így, ezzel a nagyszerű felismeréssel ugyan nem jutottam közelebb Púderfelhő keresztnevéhez, de ezentúl legalább szólíthattam Payne kisasszonynak, nemcsak Szöszmőnek vagy Pillának. Egyszer meglesz az a keresztnév is.
- Az időnyerő még össze is jöhet - gondolkodtam el, és a piszkát eldobva a pizzámhoz fordultam, aztán vettem is belőle egy szeletet, és tele szájjal folytattam. - A sorsomon nem változtatnék. Viszont... ha lenne egy merengőnk, megmutatnám mikor és hol hibáztam - horkantva kezdtem nevetni - Merlinem, hetekig mesélhetnék, annyi helyen botlottam és estem el. Elképzelni sem tudod.
Szívesen megmutattam volna Hipóhajnak, hogy milyen egy olyan fiatal élete, mint amilyen én voltam. Telistele tűzzel és verítékkel. Megannyi pofonnal, kamaszszerelemmel, és olyan hibákkal, amiket könnyűszerrel kerülhettem volna el, én mégis hagytam megtörténni őket.
- Na figyelj - nagyot nyelve tettem le az időközben kezembe kerülő korsót. - Én is mutatok neked valamit.
Szabad kezemmel a nadrágzsebembe nyúltam, gyorsan elővettem az úgy szeretett, letisztult, apró márkajelzésű fekete bőr tárcámat, és kihajtva azt a legalsó varrásból kihúztam az elemi mágikus igazolványomat. Mielőtt azonban átnyújtottam volna azt Pillának, komoly szemekkel néztem fel rá.
- Nagyon becsüld meg magad - bujkáló mosollyal dörmögtem oda neki. - Ezt az igazolványt hivatalos szerveken kívül csak a volt csajom látta, akivel öt évig voltam együtt, meg egy másik, de akkor nagyon sokat ittam, szóval...
Az annyira nem számított. Még egy utolsó pillantást vetettem a tizenhét éves Noelre, aki épp beszélgetős kedvében volt, majd átengedtem Szöszmőnek. Marcangolja csak szét, a csöves résznél mélyebbre csak nem süllyedhetünk. Hátradőltem, és a mellkasom előtt összefűzött karokkal figyeltem, mit szól hozzám.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. július 28. 09:05
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. augusztus 7. 16:43 Ugrás a poszthoz

Egyetlen Fanni
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb!


Csak mi ketten voltunk ott; két fiatal ült a stég szélén, egy gyönyörű és egy gyönyörködő. Te és én. Lábunk a vízbe lógott, cipőink valahol mögöttünk várták, hogy a bennünk tobzódó szavak végül megtörjék a csendet. A néhány héttel ezelőtt még anyjuk után sorjázó kiskacsák mostanra egyedül úsztak. Felnőtt mind.
Pillantásom még a közelben úszó, serdülő gácsér útját követte, de jobbom a tiéd után nyúlt. Kezedet kezembe vettem, és mielőtt ölem biztonságába rejtettem volna, ajkamhoz emeltem, és múló csókot adtam rá.
Minden véget ér egyszer.
- Veled megyek - mondtam, és átsandítva rád, elmosolyodtam. A számszéle megreszketett ugyan, de biztos voltam a dolgomban. Nélküled, bármit is hozzon az élet, nem akarom. - Pénteken felmondok Romániában, és az ajánlólevelet elküldjük Linnek. Már persze, ha kapok.
Az sem érdekelt, ha a vezetőség nem hajlandó megtenni nekem ezt a kis szívességet. Akkor majd a nulláról indulok, vagy annál is mélyebbről, tekintve az előéletemet és a bőrömről soha le nem mosható priuszomat. Nem érdekelt. Az egyetlen, ami számított, az volt, hogy melletted leszek.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. augusztus 7. 18:50 Ugrás a poszthoz

Egyetlen Fanni
Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy – kérdezem
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.


Nagyot nyeltem. Nem azért amit mondtál. Nem is, mert féltem volna az újtól, a változástól vagy a jövőtől. Ismertél, tudtad, hogy bármit is hozott volna a sors, bátran elé álltam volna. Az igazság az, hogy a múlttól tartottam, és a szeretteim, a szeretteink hátrahagyásától. A szürkévé válástól, az elmúlástól. A feledésbemerüléstől.
- Mit gondolsz, mennyire fognak ott jól fogadni egy valaha javítóintézetben nevelkedett és néha még ma is agressziókezelési problémákkal küszködő pyromágust? - nevettem rád, ahogy feléd fordultam,  és rászorítottam tenyerembe simuló ujjaidra. Annyira szerettelek, hogy szinte biztos voltam benne, hogy az érzés képes lett volna felemészteni, ha hagyom. A rabod lettem. Többé nem vágytam más nőre, ez pedig nem üressé, hanem éppen ellenkezőleg, egésszé formált.
Sokáig kellett erre várnom, de minden egyes nap megérte.
Anyám egyszer azt mondta a zajos és kíméletlen világ elől karjaiba menekülő Sárának, aki már órák óta zokogott egy fiú miatt, hogy egy nap majd rátalál az az egy, aki istennőként tekint rá.
Nekem te lettél az istennőm.
- Fanni - szólaltam meg végül, mikor már túl régóta néztelek. Addig csak fürkésztem az arcod, a gyönyörű szemeidet, és a szívem egyre hevesebben vert. - Nem hagyhatom el úgy ezt a helyet, hogy ez ne itt történjen meg. Ahhoz túl sokat adott. Mindent itt éltem át, azt hiszem mindent az ittenieknek köszönhetek. Téged is.
Téged is. Mindent, de legfőképpen téged. Először a kezem reszketett meg, aztán a tagjaim, majd a gyomrom is. Forgott, mintha körhintában ültünk volna. A világ elhomályosult egy pillanatra.
Hát én is megértem erre.
Elnevettem magam, úgy pillantottam vissza Rád. Vigyorogva, boldogan, izgatottan, mégis, a lelkemet megszállta valami egészen rendkívüli nyugalom. Földöntúli volt, nem e világi.
- Fanni - szorítottam rá újra a kezedre, mert a szavak mégsem adták könnyen magukat. Nehéz volt kimondani, hogy azok úgy is hallatszódjanak, ahogy én azt elképzeltem, ahogyan éreztem. Pontosan úgy. Az képtelenség volt. - Nagyon sajnálom, hogy nem kérhettem a papád áldását erre, de ha itt lenne közöttünk..., szerinted megengedné, hogy feltegyem neked a kérdést... hogy... hozzám jönnél feleségül?
Felpillantva láthatóvá vált a szemeimet takaró könnyfátyol. A torkomon gombóc nőtt, alig bírtam nyelni. Nem akartam sírni, de ez olyasmi volt, ami fölött már nem volt hatalmam. A forró levegő szakaszosan tört utat magának résnyire nyitott ajkaim között. Egyedül téged néztelek, csak téged láttalak.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. augusztus 21. 16:21 Ugrás a poszthoz

Egyetlen Fanni
Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.


Csak az igent hallottam. Újra és újra, hogy aztán még vagy százszor visszhangozzon a szívemben: igen. Ebben az egy szóban váltál Te a Mindenséggé. Az erő hirtelen veszett ki testemből, ahogy kézfejemmel sután letöröltem az arcomon vándorútját járó könnycseppet. Szégyen árnya futott át a tekintetemen, amiért sok év óta először, akkor, ott, melletted ismét érzékenynek látszódtam. Félve pillantottam rád, de a lelkem hangja erősebb volt minden gyötrő félelmemnél. Ekkor éreztem először, hogy előtted nem kell sérthetetlennek vagy legyőzhetetlennek tűnnöm.
Egyszerre mindent megértettem.
Lehunytam a szemem, ahogy homlokod homlokomhoz ért, és míg tenyerem arcodhoz simult, nagyot nyeltem. A hideg futkosott a testemen, a szőrszálaim sorban emelkedtek meg, és ágaskodtak az ég felé amint csatasorba álltak a karomon.
- Mostantól. Mindig - suttogtam kettőnk közé amit bizonyára te is gondoltál. Ajkaim széles mosolyra húzódtak, és egy lélegzetvételnyi szünet után megdöntöttem az arcomat, hogy ajkaidhoz férve végre megcsókolhassalak. Már mint a menyasszonyomat.
Te voltál a legszebb. Én voltam a legboldogabb.
- Már akkor tudtam, hogy egy nap feleségül veszlek, mikor először kaviccsal dobáltam az ablakod - huncut vigyorral húzódtam hátrébb, zöldjeimben játékosság csillant. - Azelőtt soha nem éreztem ezt. Akartam, de őszintén, soha nem éreztem.
Ha annak idején ennek az érzésnek a hiánya okozott is néhány nehézségeket, abban a percben végtelenül hálás voltam érte. Ezért; Fanniért megérte minden bűntudat, minden baklövés, minden elhibázott lépés és az összes rossz döntés. A hozzá vezető út mi tagadás, hosszú és rögös volt, de ott, a stégen már tudtam, hogy minden pillanat azért volt, minden szóra, tettre és érzésre azért volt szükségem, hogy akkor ott ülhessek Fanni mellett. Kellett, hogy akkor a meztelen lábaink beleérhessen a tó hűvös vizébe, és mi pontot tehessünk a múltra, amellyel együtt valami egészen újnak nyitunk utat.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. szeptember 30. 15:24 Ugrás a poszthoz

Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.

Akkor indultam útnak, mikor a Nap már alig világított az égen. A szél egyre erősebben csipkedett; vasalt gallérom alá fútt, és éreztem a csuklómnál is, ahogy újra meg újra megcsiklandozta bőrömet a gombolt szegő alatt.

Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdtem, folytatom s végzem életem.

Szabad kezemmel borzolódó hajamhoz nyúltam, és lefogtam néhány szőkébe árnyaló tincset. Úgy, fejtetőmre simuló kézzel fordultam hátra, és pillantottam vissza a kastélyra. Néhány ablakából kemény, télsárga fény tódult a birtokra. Elmosolyodtam, de a szívem összefacsarodott. Vannak ilyen mosolyok. Képesek egyszerre fájni és őszinte boldogságból fakadni.

Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.
De hajtom fejem a titok előtt.
Nincs már énbennem se szégyen, se gőg.

Aztán dobtam egyet a balomban lógó táskán, és elindultam a falu legszéle felé. Őzbőr csizmáim a lehullott őszi levelek által borított utat taposták, és habár teljes elmémmel ott voltam, már nem emlékszem mit láttam. Azt sem tudom mit érezhettem. Nem volt bennem akkorra már semmi, mégis, minden addigi perc és szó, minden érzelem visszhangot vert odabent. Egyszerre érezhettem, hallhattam és láthattam mindent. Az összes nevetést, az összes csókot, a gurkó vasszagát, Michelle lelkemig hatoló tekintetét és Annelie forró öleléseit. Ott sétált velem mindenki. Kornél fehér szálat nyújtott felém, Kamilla az ujjaim közé simította sajátjait. Mindenki ott volt, akit valaha is szerettem.

Mert indíthat gyár, a természeté,
egyetemes, nagy céljai felé,
bármi vagyok is, szabvány, szerkezet,
magam örülök, magam szenvedek,
ahogy a harmatot s a nap tüzét
csak külön szálain érzi a rét,
vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.

Kowai távolról nézett engem, és ahogy felemeltem a fejem, hogy azt tátogjam: köszönöm, ő felém biccentett.
A könnyet, ami felforrósította a szemem, gyorsan kifútta a szél. Nem volt helye érzékenységnek. Nem volt helye ott többé emléknek. Már nekem sem volt helyem ott többé.

Együtt és külön, se szégyen, se gőg:
hajtom fejem a közös sors előtt.

A falu határa kietlen és üres volt. Csak néhány fa és egy nyúlcsalád mutatta, hogy itt éled marad énutánam is. Ki gondolta volna? Nevettem. Az élet megy tovább.
Jobbomat magam elé emelve pillantottam le a hófehér ingujjam alól előbukkanó órámra, és még egyszer visszasandítottam a házak felé. Miért sírsz? Elég időd lesz még visszatérni ide. Az ismerős falak között sétálni, beszívni a régen érzett illatot. Elég időd lesz még megtenni bármit, amit csak szeretnél. Amire csak vágysz. Ünnepelj!
Indulnom kellene. Fanni már vár.
Utoljára módosította:Sárközi Norbert Dorián, 2019. szeptember 12. 20:00
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
November 14.
Írta: 2019. november 12. 13:29
Ugrás a poszthoz

Isten éltessen, Bori
Székesfehérvár, otthon


Fáradt vagy, kisfiam?, kérdezi anya, mire szórakozottan összehúzom a szemöldököm, és homlokomat erősen ráncolva megcsóválom a fejem. Dehogyis, csak mostanában sok minden összejött a rezervátumban, felelem egy könnyed mosollyal, mintha tényleg semmi volna az egész, és az utolsó lufival vacakoló Fanni felé pillantok, aki majd leesik a székről, úgy nyújtózkodik, hogy a rózsaszín léggömb a helyére kerüljön végre.
A ház már órák óta zsong, mióta csak Nelli rábírta valami szégyenletes indokkal a legkisebbet, hogy menjenek be a városba, vagy legalábbis hagyják el a birtokot. Hogy az a zsarnok vásárolni vagy ásni viszi... fogalmam sincs, de teljesen mindegy, Borónak úgyis tetszene mindkét opció.
Az viszont biztos, hogy mi; Fanni és én azóta nem beszéltünk, hogy a nevetgélő húgaim mögött becsukódott az ajtó. A művészlány kerüli a tekintetem, és hiába kezdeményezek, nemcsak szóban, de fizikálisan is elzárkózik előlem. Ahelyett, hogy váltanánk pár szót, hogy viszonozná az érintésem, esetleg visszacsókolna, inkább kitér előlem, és míg lesütött pillantással halkan odadünnyögi, hogy segítenem kell édesanyádnak, már bújik is ki a karomból, és indul anya után. Neheztel; nem kell Levitás észjárással rendelkeznem ahhoz, hogy kitaláljam, az, hogy utoljára több, mint két hónappal ezelőtt jártam otthon, nem tett jót a házasságunknak. Igaz, néhány hete meglátogatott Romániában, az a találkozásunk sem zárult rózsásan. A vita tárgya mindig ugyanaz, és induljon bárhonnan is a beszélgetés, az végül úgyis veszekedésbe torkollik, és mi mindig, de mindig ugyanannál a pontnál kötünk ki. Hogy te akarod, én pedig nem.
Sára közben terít; előkerül az ünnepi étkészlet Bori kedvenc tányérjaival, az ezüst evőeszközökkel meg a legdrágább pezsgőspoharakkal, amiket még apám szüleitől örököltünk, és csak akkor vesszük elő őket, ha fontos eseményt ül a család. Mint például egy esküvő. Már nem az enyém, hiszen édesapám hetekkel előtte úgy határozott, hogy mivel éppen családunk legfontosabb ékét, az aranyvérünket készülök beszennyezni, és nem csak, hogy hagyom, hogy az végül elkerülhetetlen csorbát szenvedjen, de még tiszta akarattal elébe is megyek, ordítja újra meg újra, ezért aztán ne csodálkozzak egy minutumig sem, amiért engem többé nem illet meg semmi, ami a testvéreimet életük végéig és még azon túl is! Ostoba, pökhendi, szemtelen, neveletlen, egy kiégetni való mocskos pondró a tisztavérű családfán, nos, újabban ez vagyok én. Az apám fia.
Az, hogy most egy fedél alatt vagyunk, sem jelenti, hogy beszélünk. Fannira rá sem néz, ha pedig anya kér tőle valamit, ő válaszul csak morog valamit a bajsza alatt, majd leül a kandalló mellé, és elbújik - azaz kizár minket - egy rongyosra olvasott Reggeli Próféta mögé, hogy onnan folytassa véget nem érő zsörtölődését.
Sóhajtva nézünk össze Sacival, akinek a jegyese, Mike, az udvari fényeket intézi, és aki ha nem lenne pont olyan művészbeállítottságú, mint a nővérem, a családom láttán holtbiztos, hogy már rég felbontotta volna a jegyességüket. Mert ez, ami itthon van, téboly. Valóságos őrület.
Anya az összes ételt kihordja, és míg az asztalra pakolja az óriási adagokat, addig apámnak duruzsol, én meg Fannihoz lépve teszek még egy próbát, de mint ahogy anya, úgy én is kudarcot vallok. Megint. Tompán tarkómhoz érek, masszírozom megfeszült izmaimat, miközben visszafordulok az asztal felé, és a nővéremmel éppen szemközt, megtámaszkodom az egyik széktámlában.
Anya rámosolyog Sárára, mire ő, a család legidősebb gyermeke átveszi a családfői szerepet, és az utolsó simítások után behívja Mike-ot az udvarról, majd végignéz rajtunk lélegzetelállító mosolyával és dallamos hangján megkér mindenkit, hogy bújjon el, mert hamarosan visszaér a zsarnok meg az ünnepelt, nem, nem pont így mondja, és azt szeretné, ha Borónak olyan születésnapja lehetne, amit megérdemel. Ellentétek, újság mögötti piszmogás meg házastársi gondok nélkül. Jobbjában tartott pálcáját magasra emeli, és mielőtt kioltaná a birtok összes fényét, rámnéz.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2019. december 28. 19:27 Ugrás a poszthoz



Az ajtó fölött bársonyos hangon csilingel az aranycsengő, ahogy óvatosan átlépem a cukrászda küszöbét. Bár mindig, mindenhol körbenézek, most egyetlen pillantást sem vetek a vendégtér felé, hiszen tekintetem azonnal megragad az édességpult fölé hajoló ismerős alakon, és azt, ha akarnám, sem tudnám elválasztani tőle. Zöldfényű íriszeim szótlan figyelik alakját, mellkasom előtt összefűzött karjaim fölött némán várok, a kisasszony hátha még a mai nap folyamán kitalálja, mit kíván. Nem siettetni akarom, ráérek, csak a hangjára vágyom, mint egy idióta kamaszfiú, aki még magának sem hajlandó bevallani, hogy rég kinőtt a lányok hülyék éveiből. A napjai tehát innentől kezdve meg vannak számlálva.
Míg a nő hátát nézem, azon filozofálok, vajon szabad-e megszólítanom azok után, hogy az évekkel ezelőtti incidenst követően az idei, gondolom, boldog karácsonyából is sikerült lecsippentenem egy napot. Örülnék, ha beszélhetnénk, ha egy kis időt együtt töltenénk, még akkor is, ha pontosan tudom, ebből, belőlünk nem lesz többé az, amit annak idején könnyű homokszemcseként hagytam kiperegni az ujjaim közül. Azt viszont nem tudom, ő hogy fog reagálni, ha hátrafordulva rám néz.
És akkor egyszerre meginduló szívvel pillantok le a kezemre, amin ott csillog házasságom záloga, és amit majd három éve minden nap viselek - akkor is, ha dolgozom, akkor is, ha mással vagyok. Nem vettem még le soha, most mégis úgy érzem, meg kell tennem, holott abban sem vagyok biztos, hogy Nadine - ha észrevesz egyáltalán - nem zár egy mosolygós intéssel rövidre. A szívem ritmikátlanul ver, ahogy a gyűrűmmel farkasszemet nézek. A gondolataim, mintha viharos tengeren hajóznék, keményen csapdosnak - fogalmam sincs, mit tegyek. Végül felpillantok a nőre, és nyelek egy nehezet.
Nem akarok hazudni Nádjának, de kínos helyzetet szülő, akár kimondatlan kérdésekre sincs szükségünk. Hiába húzom az időt, hiába keresek pro- és kontra érveket zakatoló agyamban, tudom, hogy erről, itt és most, nem szabad tudnia. Egyetlen gyors mozdulattal, mintha soha nem is létezett volna, mintha soha nem is rendelkezett volna semmilyen jelentőséggel húzom le a gyűrűt az ujjamról, és rejtem azt mélyen a nadrágzsebembe, majd megdörzsölve a helyét tekintetemet újra Nadine hátára emelem.
Ez vagy, Noel.
Férj, aki megtagadja a feleségét, hogy közelebb kerülhessen a napjait megszépítő, nyomorult vágyához.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2019. december 29. 19:07
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2019. december 29. 20:13 Ugrás a poszthoz



Alig várom, hogy végre megforduljon és rám nézzen, hogy a tekintetünk találkozzon, mert látni akarom, mit váltok ki belőle. A gyomrom reszket, mert úgy érzem, most minden - az egész életem - azon áll vagy bukik, hogy a szemei, amikor megpillant, hogyan változnak meg - fénytelenné fakulnak vagy épp ellenkezőleg, felragyognak majd.
Aztán elakad a lélegzetem.
Mert megtörténik.
Egyszerre visszacsillanni látom a szemében minden reményem.
Csak állok ott a sor végén, az ajtóban, nézek rá némán, még pislogni sem merek, mert attól tartok, hogy ha megteszem, ő a pillanattal együtt válik kámforrá. A mellkasom lassan emelkedik meg és süpped vissza a kabát takarásában, a térdeim, érzem, majd összecsuklanak, de nem engedek saját gyengeségemnek. Most nem. A levegőt bent tartva, vonástalan arccal figyelem, végül vele együtt mosolyodom el én is. Az, hogy beszélni kezd, először el sem jut a tudatomig, és csak mikor újra felém pillant, akkor kezdek ismét magamhoz térni.
Ajkaim kiszélesednek, ahogy elindul felém, tekintetemmel egy óvatlan pillanatra sem eresztem; zöldjeim kék íriszeibe, arcának puha vonásaiba ivódnak, a félelem pedig, ami egészen idáig hatása alatt tartott, most úgy tűnik ki belőlem, mintha soha nem is létezett volna.
- Úgy hallottam, egynémelyik igen hamis tud lenni - szívom be a levegőt résnyire nyitott számon, miközben bal szemöldököm habozva feljebb araszol. Bori mesélt már az itt kapható macaronokról, és arról, hogy az egyik ribizlis falatkától a teste összes, még a leggyengébb, leghalványabb szőrszála is napokig rózsaszínű volt - haj, szemöldök, szőrszál, minden. És ha ő nem is nézett ki hülyén, míg pinkben tetszelgett, nálam egy hasonló baleset biztos, hogy tragédiát szülne. Vagy tragikomédiát. Mondjuk az otthoni bejgliről már így is, úgyis lemaradtam, szóval... elnyíló ajkakkal megvakarom a halántékom, utána oldalra billentem a fejem, és magamat megadva beleegyezően felhúzom a vállaimat, hogy derűs mosollyal elinduljak a nő után. Jobbommal gyorsan, mielőtt még kinézhetne nekünk egy helyet, átnyúlok a válla fölött, és a sarokban magányosan várakozó asztal felé mutatok. Aztán előrehajolok, és hangomat visszafojtva, csak nagyon halkan kezdek Nádja fülébe duruzsolni. - Ha már úgyis varanggyá változom miattad, legalább ne premier plán, az ablak mellett kelljen, hm?
Már, ha nem bánja, persze.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2019. december 29. 20:36
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2019. december 30. 16:36 Ugrás a poszthoz



Ujjaim között elsárgult, gyűrűtt pergamendarab; a bőrömet mostanra vörösre színezte a csípős hideg. Nem tudom, mióta állok itt mozdulatlan.
Fázom.
Még a vastag, bélelt pulóver alatt is, amiben máskor az Ír vidéken, a szélfútta, zord szigeteken is viselni tudtam az időt.
Fázom, nagyon.
Leszegett fejjel állok, cikornyás, hosszú, kissé jobbradőlő betűimet nézem, és újra meg újra elolvasom azt a két szót, amit még órákkal ezelőtt, az otthon melegében karcoltam bele a papírba.
Most tél van és csend és hó és halál. Minden nyugodt, békés, egyenletes. Semmi sem rezdül, semmi sem mozdul, csak én reszketek.
Fázom.
Fázom, nagyon.
Saját csendemben hallgatom a szökőkút vizének ritmusos hangját, és közben azon gondolkodom, vajon a kívánságok tényleg beteljesülnek végül? Nem hiszem. Mégis itt vagyok.
Azután meghallom a közeledő léptek félreismerhetetlen zaját. Nem nézek fel, nem érdekel, ki érkezett, hiszen nagy valószínűséggel nem ismer, nem tudja a nevem, nem hallott a történetemről, számára én csak egy furcsa, csendes idegen vagyok, aki nem zavar túl sok vizet. És úgyis eltűnik.
A finom, gyönge léptek hamarosan elhalnak, és tudom, most már ketten állunk itt, a szökőkút két oldalán, egymással szemben, és talán ő is úgy tesz, mint én; a hidegben ócskán reszketve tartja elsárgult ujjai között saját kívánságát, és elmereng, és félve kér.
Később megszólal, és hangjára tekintetem elszakad az úgy szorongatott pergamendarabkától, hogy államat lassan megemelve ránézzek. Egyenesen az arcára, hogy pillantásunk találkozzon.
Aztán elmosolyodom.
- Remélem, nem engem kívánsz - felelek berekedt, mély hangon, míg zöldjeim egy kósza, eltévedt pillanatra ajkaira csúsznak. Sajátjaim elsötétülve vacognak. A testem rosszul tűri ezt a hideget, főleg az utóbbi időben, mióta az életem a feje tetejére állt, mióta elhagytam, s elhagytak, mióta nem kellek. Mióta nekem újra csak az az egy kell.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2020. március 29. 19:19 Ugrás a poszthoz

Krumplifej


Már egy ideje annak a mugli 'chewy candy' cukorkának a csomagolásával szarakodok, amit még Nádja rejtett a kabátom zsebébe valamelyik este, és amiről állítólag az a hír járja, hogy komoly függőséget okoz a varázstalanok bizonyos százalékánál. Ennek megfelelően kaptam narancsosat, epreset de meg citromosat is, gondolom, biztos ami biztos alapon, ha valamilyen oknál fogva nem hagynám ott a fogam a sárkányok között, azért legalább a cukorbetegség elvigyen. Hát most mit mondjak? Nadine okos lány. Akarom mondani vénkisasszony.
A gondolatra, hogy most mennyire kiakadna, ha itt lenne és belelátna a fejembe, nem bírom ki, hangosan kuncogni kezdek, majd az asztal fölött átpillantok a szintén vigyorgó tökszószra. Furcsán beteg-érzetű látványára a vonásaim azonnal megfagynak. Mia...
- Áruld már el, mit vigyorogsz itt állandóan? Ha így folytatod, egy-két éven belül lekörözöd a dédit ránctémában - jegyzem meg komolyan, míg a cukorkapapír végét fogaim közé veszem, és homlokráncolva tépni kezdem, akár egy ötévesforma, eszköztelen gyerek. - Amúgy is, rohadt ijesztő vagy így. Mintha mentális problémákkal küszködnél vagy nemt'om.
A narancssárga csomagolás végül csak megadja magát a befektetett energiának, és míg elégedetten hátradőlök, minden teketóriázás nélkül szaggatom szét a fóliát, hogy aztán egészen felvillanyozva pillantsam meg erőfeszítéseim gyümölcsét.
- Hű, ez furcsán műanyagnak tűnik - pillantok fel csodálkozva a húgomra, majd anélkül, hogy udvariasan megkínálnám a zsákmányból, egy kicsit ugyan kételkedve a muglik józan eszében, de azért különösebb hiszti nélkül tolom be az egész sor olvadós cukrot. Persze hajtogatva, ahogy azt - Nádja szerint - kell.  Borira meredve kezdek rágni, ráérősen kóstolgatom az édességet, majd váratlanul a hörcsögszerűen felpuffadt pofazacskóimra mutatok, és totál érthetetlenül megszólalok. Talán még néminemű sopánkodás is kiül az arcomra. - Baffusz! Ké'té' vó'na?
Mer' bármikor kiköpöm a cuccot, hogy testvériesen megosztozzam rajta, fele-fele meg minden, csak egy szavába kerül.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2020. április 28. 20:06 Ugrás a poszthoz

Nádja ♥ és az ikrek
elveszve a Mátrában


Volt idő, méghozzá nem is olyan rég, mikor azt hittem, ennyi az élet. Nem törődve a családom és a rokonság aggodalmas sóhajaival, az értetlenül ráncba szaladó homlokokkal meg neheztelő összenézésekkel, nem foglalkozva a hátam mögött olykor túl hangosan sutyorgó tömeggel és apám intő szavával, elvettem egy nagyszerű lányt. Valakit, aki iránt soha nem éreztem émelyítően erős szerelmet, olyat, amiért élni érdemes, amit szinte már kezelni sem bír az ember, mert úgy érzi, megőrjíti ez az intenzitás, hogy egész egyszerűen bármelyik pillanatban meghalhat...; valakit, akit ha megláttam, nem ugrott össze a gyomrom, és nem csapdostak ezerfelé a pillangók sem. Néha azonban, mikor festés közben őt figyeltem, vagy mikor hozzám ért és lágyan végigsimított az arcomon, mikor mélyen a szemembe nézett és nem szólt semmit, tudtam, hogy a lelkemig lát. Olyankor megdobbant a szívem.
Biztos voltam a dolgomban. Abban, hogy őt feleségül kell vennem. Tudtam, hogy ha valaki, ő életünk végéig feltétel nélkül fog szeretni, hogy hűséges lesz hozzám, hogy rá sem fog nézni másra, hogy örömmel szül majd gyerekeket nekem, akiknek olyan anyukájuk lesz, aki szeretni és óvni fogja őket akkor is, mikor én már nem leszek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Fanni szenved. És hogy minden kimondatlan kínja, az összes miattam hullajtott könnye ellenére is bármennyit várna rám. Hogy bármennyi időmet a rezervátumban tölthetem, mert ő otthon van és engem vár. Várja, hogy elinduljon a karrierem, hogy végre megtaláljam önmagam, hogy egy nap végül azt mondjam: itt vagyok. És én azt hittem, megérkeztem. Azt hittem, ennyi az élet.
Sejtelmem sem volt arról, hogy az életem valójában még kezdetét sem vette. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy megérkezzek, hogy elinduljanak bennem azok az érzések és vágyak, amelyeket igazán csak egy férfi érezhet, és amelyek a házasságomból sajnos mindvégig hiányoztak; ahhoz, hogy végül tényleg rátaláljak saját magamra, vissza kell térnem Bogolyfalvára és belebotlani a nőbe, akit évekkel ezelőtt egyszer már elhagytam. A Sors fintora talán, hogy bár elhagytam őt, tudtomon kívül azután is, végig csak rá vágytam. Nagy kerülőt kellett megtennem azért, hogy most újra foghassam a kezét, érezhessem az illatát és hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdemes volt. Az út ugyanis a kevéske boldogság mellett vitával, tehetetlen dühvel, önmarcangolással, és fogadalomszegéssel volt kikövezve. Az én nagy kerülőm egyet jelentett azzal a nagy árral, amit nem egyedül én, hanem mindenki más is megfizetett, akihez közöm volt.
- Igaza van Keksznek - szólalok meg rögtön Nasi után, miközben leplezetlen vigyorral átsandítok Nadine-ra. Natashának persze nincs szüksége segítségre, ő jóformán rám se bagózik, inkább kitartóan kérleli tovább a barnaságot, és közben bőszen rángatja is a kezét, hátha megmozdul már végre, és táncol vele egy kicsit, hát lécci-lécci', a balancét - azaz mérleglépést - még apa is meg tudja csinálni!, mondja kislányos hangján, és úgy néz Nádjára, mint aki mindjárt sírva fakad. Chris egy ideje már a nyakamban ül, és fejét a fejemre hajtva, elismerő türelemmel figyeli a magát mindig produkáló húgát. Egyedül halk, kissé talán unott sóhajait hallom, és azt érzem, mikor jobb híján a hajamat kezdi piszkálni. - Tudjátok mit? Ha ti nem, akkor majd mi megmutatjuk Chrisszel, hogy táncolnak a vérbeli balerinák... ööö... balettfiúk...
Igazság szerint fogalmam sincs hogy hívják a férfi balettművészeket, de ez egyáltalán nem gátol meg abban, hogy elengedve Nadine kezét belecsimpaszkodjak a vállaimat nyomó kissrácba. Nyelvemet kidugva szökkenek előre, és profi balerinákat meghazudtolva pörögni-forogni kezdek, aztán meg jobb lábamat egyenesen hátratartva előredőlök, majd visszaegyenesedve felhúzom a bal lábam, és talpamat a jobb combomnak támasztva pipiskedni kezdek. Karjaimat Chrisével együtt nyújtom magasra, és apró, igencsak béna mozdulatokkal próbálok forogni, hátha mosolyt csalunk így a kishölgy, no meg a kicsit nagyobb drágaság arcára.
- A nyakamba ne merészelj hányni! - nevetve pislogok az ég felé, remélve, hogy meglátom a kis pöcsöst, aztán mielőtt valóban megtörténhetne az, amitől a legjobban tartok, inkább leemelem őt a nyakamból, és a túraútvonal első állomására már mindannyian a saját lábunkon érkezünk.
Nasi, mint egy kis ragadós matrica, féloldalasan nekidől a guggoló Nadine-nak, és Chris is közel mellette, elnyíló szájjal hallgatja a fakopáncs hangját. Én hunyorogva pillantok körbe a fák között, majd visszanézve a kis társaságra, elkapom Nádja tekintetét. Épp ahogy ő, én is melegen elmosolyodom, és most először arra gondolok, hogy lassan talán készen állunk arra, hogy igazi család legyünk.
- Tudjátok, melyik madár dobol a csőrével a fákon? - guggolok én is melléjük, majd Chris háta mögött átsandítva Nadine-ra jelentőségteljesen megcsóválom a fejem. Tátogva-suttogva folytatom. - Kizárt. Valszeg Hunter se tudja.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2020. május 26. 10:39 Ugrás a poszthoz

András


Sápadt halántékomon egy árva izzadtságcsepp kacskaringózik lefelé, és én a fejemet lehajtva, ajkaimat összeszorítva markolok rá a farkasfejet formáló fa markolatra. Rég nem kellett már nagyapám botjára támaszkodnom, de néhány napja újra erős fájdalom gyötör. Az a sok évvel ezelőtti kocsmai baleset, mikor kielégíthetetlen éhségemnek köszönhetően mérgezett sárkányfoggal a vesémben amputoportáltam a csárdából, úgy tűnik, minden évben felbukkan, hogy a testemet kínban fürösztve emlékeztessen arra, milyen törékeny is az emberi élet. Hogy halandó vagyok. Ó, de még mennyire, hogy az!
- Ne haragudj - szűröm fogaim között halkan, és kézfejemmel megtörlöm forró homlokom. Nem célom András idejével játszani, épp ezért sem mondtam le a mai alkalmat, még annak ellenére sem, hogy Nadine a fejét csóválva fordított nekem hátat, mielőtt kibicegtem az ajtón. - Habár tudod, hogy Zarathustra próféta minden tanítása lenyűgöz, úgy érzem, most az egyszer nem fog elkapni a flow.
Hiába, a fájdalom nagy úr, főleg, ha feketemágiából ered, amit egyetlen gyógyító, de még javasasszony sem tud csillapítani. Elfojtott, néma nyögéssel egyenesedem ki, és a pohár vízért nyúlok, amit még Kapor, Bagolyköves éveim legkedvesebb házimanója hozott az előbb.
- Igazság szerint van - mondom eltűnődve, és András tekintetét keresve folytatom. - Csak nem tudom, mennyire vág témába. Mit gondolsz, azokkal az emberekkel, akikhez a jelenlegi életünkben kötődünk, lényegtelen, milyen formában, azokkal előző életekben is találkoztunk már? Azért van velük most dolgunk, mert előzőleg valamit nem fejeztünk be? Vagy talán akkor olyan mély gyökereket eresztettünk egymásban, hogy most ha... ha minden erőnkkel is azon vagyunk, hogy ne kötődjünk... tehetünk bármit, akkor is egymásba ivódtunk már. Már túl mélyen vagyunk ahhoz, hogy elszakadjunk.
Így, hangosan is kimondva hatalmas zagyvaságnak érzem a gondolataimat, de remélem, András legalább sejti, hova is szeretnék kilyukadni. Zöldjeimben izgalom csillan, úgy nézek át az asztal szemközti oldalán helyet foglaló férfira. Érdekes, külső jegyeiben mennyire hasonlít apámra. Áldás, hogy minden másban különbözik tőle.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2020. május 26. 11:01
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2020. május 27. 18:43 Ugrás a poszthoz

Krumplifej


Nahát, hogy a kis Ombozi már megint viccesnek képzeli magát! A szemtelen visszavágásra úgy döntök, szavak helyett inkább csak egy rendkívül előnytelen grimasszal felelek, viszont amint szóbakerül Nelli meg azok a jó kis tragikus évek, mikor családilag tervezett elmerülni a gót szubkultúra letisztult világában, nem bírok a lelkiszemeim előtt tolongó borzalmas emlékképekkel, muszáj elnevetnem magam. Meg-megrázkódó vállakkal bontogatom a 'chewy candy'-t, aztán jelentőségteljes pillantással nézek át az asztal túloldalán viruló tökfejre.
- Na de csókolom! - vonom fel a szemöldökeimet, majd az orromat ál-sértetten felhúzva, szavaimat már a sószórónak címezve folytatom. - Ha olvasnál újságot, tudnád, hogy a szakáll manapság nagyon is divatos. A 2020-as trend szerint tehát nem hajléktalan, hanem geci stílusos vagyok. Csak mondom. Hogy tudd. Meg hogy felzárkózz.
A mondadóm végére azért csak rápillantok, méghozzá egy igen kaján vigyor kíséretében, hiszen, ha jól tudom, neki sincs épp ellenére az arcszőrzet, már ha az nem rajtam, hanem valaki máson van. Eredetileg nem akartam felhozni a témát, mert igyekszem olyan testvér lenni, aki megadja a húgainak azt az egészséges teret, amit azok amúgy is kiharcolnának maguknak, és ahelyett, hogy minden szarért, amit a világban járva róluk hallok, rivallót meg sóbálványátkot küldenék a nyakukba, inkább türelmesen kivárom, hogy akkor keressenek meg, mikor azt ők érzik jónak, és maguk hozzák fel a dolgot, legyen szó akármilyen, számomra esetleg kínos témáról is. Most viszont, így, hogy beszólt, nem bírom ki, engednem kell a jobb vállamon pöffeszkedő kisördögnek, és...
- Amúgy meg fogalmam sincs, mi bajod a szőrömmel - pislogok át ártatlanul az asztal fölött Boróra, de a számszegletében bujkáló kacér kis vigyor tudom, hogy elárul. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. A tekintetét keresem, szuggerálom az Ombozi család nőtagjaira oly jellemző világos szempárt, és várok. Még egy pillanat, és még egy, és még egy. Aztán egyszerre elnyílnak ajkaim, és kimondom:  - Jasoné se szebb.
Úgy dobban meg a szívem, mintha egy fontos, ám mindeddig csupán egy néma, kettőnk között lappangó titokról rántottam volna le a leplet azzal, hogy kimondtam a férfi nevét. Nem tudom, hogy mi van velük, hogy egyáltalán van-e bármi is, de azt, hogy felmondott a mágustanodában, maga Jason árulta el a minap. Nem kérdezek, nem beszél - egyikük sem, így pedig nem könnyű mélyebben belelátni az életükbe.
- Mina tud Fanniról és Nádjáról - válaszolok automatikusan, mindennemű gondolkodás nélkül, és a magát éppen megadó cukorkapapíron felvidulva, széles vigyorral nézek fel Borira. Sikerült!, lelkendezik csillogva a tekintetem, pont mint egy meglett ötévesé hasonló helyzetben, egy pillanattal később azonban, mikor realizálódik bennem, mit is mondtam az előbb, ajkaimról eltűnik a vidám görbület, és homlokomat ezer helyen keresztező ráncokkal kezdem javítani magam. - Úgy értem... hogy izé, Mina, mint... mint egy nagyon jó barát tud róluk. Írország óta nem történt semmi közöttünk. Eskü. Az, hogy Fanni tud-e bárkiről is, egy nagyon jó kérdés, én azt gondolom, hogy nem. Nádja meg... - kelletlen sóhajjal vakarom meg a fejem - ...nem igazán említettem neki, hogy nős vagyok. A gyűrűmet azóta nem viselem, hogy összefutottunk a karácsonyi vásárban. Az mindent megváltoztatott. Úgyhogy ja - sóhajtok egy újabbat, már egy sokkal rövidebbet, mintha az életemben amúgy semmi sem számítana, és ezt erősítve széles mosolyra húzom a számat. - ...hamarosan valszeg tényleg megőrülök ennyi nő között.
Csak adja Merlin, hogy ne lányom szülessen, ha egyszer odajutok, mert akkor biz' isten visszakapok mindent, amit életem során elkövettem - és az koránt sem biztos, hogy tetszeni fog.
- Mit efünk? - az olvadós cukorkától majd megfulladva váltok témát aztán hirtelen, és az összegyűrt papírt az asztal közepére dobva húzok magam elé én is egy étlapot, hogy ha csak egyetlen percre is, de mögé bújhassak. Legalább addig ne kelljen találkoznom Bori megmondtam pillantásával. Pedig megmondta. Mindig megmondja.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2020. május 27. 18:58
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
június 3. csütörtök
Írta: 2021. június 1. 13:10
Ugrás a poszthoz



Elaraszolt mellettem néhány sötét, magányos este, mire végül dűlőre jutottam magammal, és a józanságnak rég hátat fordítva, elegáns whiskys pohárral a kezemben a dolgozó szoba gyér fényében fürdő asztalához támolyogtam, és sokadik próbálkozásra végül hiánytalanul megírtam a levelet. Eljönnék, ha nem bánod. O. Noel. Ennyit vitt magával a pufók fülesbagoly, se többet, se kevesebbet.

És ígéretemhez hűen, itt vagyok. Eljöttem.
Nem érzem magam túl jól, mintha italtól forogna velem a világ, pedig csupán egyetlen egyet kortyoltam, még jóval ezelőtt, sok-sok órája, mikor anyámmal együtt kiléptem a kúria robosztus ajtaján. Kellett, mondhatni.

Kopogtatok, és megköszörülve a torkom egymáshoz simítom nyirkos tenyereimet. Egy pillanattal később ügyesebb mutatóujjammal idegesen nyúlok merevre vasalt inggallérom alá. Zavar, de nem találom hol szúr az anyag. Végül - kissé talán ingerülten - leengedem a kezem, és kiegyenesedve teszek egy lépést hátra, hogy céltalan pillantást vethessek a házra.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2021. június 1. 13:12
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. június 9. 11:46 Ugrás a poszthoz



Tekintetem visszatér a nyíló ajtóhoz, és mire megjelenik mögötte a nő, számszéle már rég eleven mosolyra áll. Habár az arcom viseltes és a hosszúra nyúló éjszakázásoktól nyúzott is, a boldogság - vagy annak emléke - észrevétlen fakó vonásaimba simul. Megélénkülő zöldjeim Zójáét bújják, s miközben szavaira inkább udvariasan, mintsem őszintén elnevetem magam, teszek egy lépést befelé a meggyes süteménytől illatozó házba. Az igazság az, hogy most az egyszer nem biztos, hogy örülnék egy ilyen jellegű, egyébiránt a férfiasságomat legyezgető, tagadhatatlanul imponáló pletykának. Attól tartok, azzal végleg elvágnám a Minához vezető utat - már ha azzal, hogy éppen a tudta nélkül lépem át a Warren ház küszöbét, nem ezt teszem.
- Rajtad nem fog az idő, Zója - állok meg a folyosón, és visszafordulva hozzá, csillogó szemekkel nézek végig rajta. - Varázslatosan nézel ki.
Mint mindig, mondhatnám, ezt mégsem teszem hozzá. Illendőségből, tiszteletből s valamiféle rendkívüli tartozás-érzésből. Nem szeretném többet megbántani Minát, még akkor sem, amikor nincs jelen, és talán soha nem is szerezne tudomást arról, hogy újfent elismeréssel adóztam az édesanyja előtt.
- Nem jöttem rosszkor? - kérdezem halkan, és mutatóujjammal az inggallérom alá nyúlva körbepillantok, hátha itt találom Dwayne-t is.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. június 14. 08:04 Ugrás a poszthoz



- Nem szívesen tenném - mosolyodom el, és finoman, bár a futótűzként érkező zavar, a tövisbélelt szégyen vagy a lánya miatt éber-igyekvő lelkiismeret miatt tartózkodón, esetlen udvariassággal viszonzom mindig-mindig szeretetteljes ölelését. A meleg karok között egy pillanatra még a szemem is lehunyom, majd futólag megsimítva a hátát arrébb lépek, és némán biccentve a nappali felé indulok. Megkönnyebbülök, amiért azt mondja, rengeteg időnk van; a kijelentés ájtatosan hiteti el velem, hogy elég lesz, ez talán tényleg elég lesz, hiszen annyi mindent szeretnék elmesélni, érzést, botlást, megrendülést, a szavak mégsem jönnek a számra. Félek, ha egy is kibukik, többé nincs megállás, már nem zárhatom el a csapot.
- Vizet - felelem, mert ezt mondatja velem az etikett, vagy inkább anya gondos nevelése, de aztán... mielőtt Zója kiléphetne a folyosóra, megszólaltat a bennem kavargó, s mindinkább felszínre kívánkozó óhaj. Hunyorogva, két ujjammal ráncolt homlokomhoz érve, alulról pillantok fel a nőre. - Whiskyt, ha van. Kérlek.
Kár is volna megjátszanom magam előtte, aki gyakorlatilag hol Dwayne, hol pedig Mina oldalán kísérte végig az életem. Nem tudom, sejtette-e, hogy végül a lányától távol, valahol egészen máshol kötök ki, ahonnan aztán napjaim minden óráját azzal töltöm majd, hogy árral szemben, visszafelé evezek. Ez, akárhogy is nézem, igen-igen röhejes dolog.
Ahogy kiejti a kiskölyök nevét, tekintetemben egyszerre fény csillan, és a fejemet ingatva, mosolyra álló ajkakkal vonom meg a vállam. Derűsen, már-már somolyogva nézek vissza a nőre.
- Nadine-nal van - felelem. - Mostanság kevesebbet látom. Másfél éves, és tudod, hihetetlen, hogy nekem soha senki nem mondta, hogy amint egyszer megszólal, onnantól kezdve a fiam nulla-huszonnégyben beszélni fog. Vérlázító! - elvigyorodom, habár valaki tényleg felkészíthetett volna arra, hogy Kornélt rendkívüli módon érdekelni fogja a legkisebb apróság is vagy hogy olyan kérdéseket tesz majd fel, amin én magam még életemben nem gondolkodtam el. - Elég eszetlen egy gyerek, és most úgy tűnik, fejjel megy a falnak típus, de hát...
Mi más is lehetne, nem igaz? Akaratos és torkaszakadtából üvöltve mérgelődik, ha a dolgok nem tetszésének megfelelően történnek, ugyanakkor vidám, mindenen nevet - pláne, ha a környezete felbukik a kiálló küszöbben, vagy az orromon keresztül felnyúl az agyamig - és az ő ölelése a legpuhább a világon. Na és amikor azt mondja, apa... a szívem tehetetlen olvad szét a testemben.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. június 21. 08:38 Ugrás a poszthoz



Mina nevének hallatán magam sem tudnám megmagyarázni, pontosan miért, de érzékeny mosollyal - akárha illemből tenném - félrepillantok, valahová oldalra, a semmibe vezetve zöldjeim, mintha viselhetetlen szégyen gyötörne, ami miatt soha többé nem nézhetek Zójára, ha a lányáról van szó - akiről nemhogy a falvi Erzsike, de néha azt gondolom, még maga a mágiaügyi miniszter is tudja, hogy ki miatt vonul ki újra meg újra a világból. Érzem, hogy a tenyerem nyirkossá válik a whiskeys pohár körül, amivel együtt leülök a kanapéra, és előredőlve, a térdeimen támaszkodva meg nézek újra a nőre. Biztosan az elmúlt napok feszültsége, gondolom, aztán megköszörülöm a torkom.
- Költözőfélben vagyok - felelem, és kortyolva egyet az italból szelíd, hát már megint itt tartunk mosolyra húzom ajkaim. - Azt hinné az ember, hogy közel a harminchoz elkezdi érteni az életet, vagy legalábbis saját magát, és képes lesz nevén nevezni azt, amit éppen érez. Azt hiszed, ekkorra már mindig csak egyet fogsz érezni, olyat, ami egyfelé, a jó irányba vezet, és kezelni is tudod majd ami benned dolgozik... Azt gondolod, felnőttként jól döntesz majd, ha kamaszként nem is sikerült mindig, mert akkor már tisztán fogsz látni mindent.
És ha nem?
Újabb korty, hajba túrás, apró sóhaj. Tizenéves korom óta nem jártam terapeutánál, és tessék, most, bár Zója privát otthonának nappalijában ülök, ráadásul alkoholt iszom, mégis dől belőlem a szó, kéretlen fejtegetem az életet és teszek saját magam számára is váratlan megállapításokat. Még a végén a dohányzóasztalon fogom hagyni az óradíját.
- Szerelmes lettem, megnősültem, elváltam. Szerelmes lettem, gyerekem született, elköltöztem - sorolom, miközben tekintetem a nőre emelem. - És most nem tudok nem a lányodra gondolni, Zója.
És most? ÉS MOST?! Merlinem, őszintén, évek óta nem tudok nem rá gondolni. Még a házasságomban is vele volt tele a fejem! Hát gyűrű volt az ujjamon, mikor Írországban összesodort minket az élet. Erősen szorítom a poharat, úgy kapaszkodom belé, mintha egyébként zuhanni kezdenék. A szívem ütemtelen kalapál, ideges vagyok, nem, talán inkább izgatott, nem is tudom, mit érzek. Erről beszélek. És jövőre kopogtat a harminc.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2021. június 21. 12:43
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. július 10. 11:08 Ugrás a poszthoz



- Még mindig túl jól látod az életet. És én továbbra sem értem a titkot - felelem, ahogy ajkaimat széles mosolyra húzva átpillantok a whiskys pohár pereme felett. Tekintetem Zójáét keresi. Hiányzott, hogy így beszélgessek valakivel, ilyen keresetlen, mégsem bántó őszintességgel, ebben a már-már steril, laboratóriumi környezetben, holott rendelőről szó sincs. A Warren család nappalijában ülünk, amiről, azt hiszem, nem sértő, ha azt mondom egyáltalán nem az. Hiszen nap, mint nap életnek ad teret, az élet pedig… nos, minden, csak nem tiszta. Régebben előfordult, hogy azt gondoltam, a terápia során a tér az, ami meghatároz. Az adja a biztonságérzetet és végső soron emiatt kezdünk odabent, a makulátlan és mindent elnyelő falak között beszélni, de így, a sarokban elfekvő baba meg a kisautós láda között, telibe rálátva a fakeretes fényképre, amin Warrenék mosolyognak, kivéve persze Dwayne-t és Minát, ők olyanok, mint általában szoktak lenni, már nem hiszem, hogy a tér a kulcs. A kulcs Zója.
- Még öt? - kérdezek vissza egy finom, színpadias sóhaj kíséretében, és majdnem hozzáteszem, hogy addig a lánya egész biztosan megőszül, főleg, ha hirtelen felindulásból még néhány ismeretlen utcasarkon befordulok, hogy járatlan utakon próbáljam ki magam. Végül egészen másként folytatom. - Remélem, hogy nem lesz igazad. Bár... nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha rendeződni fog. Mi van, ha én ez vagyok? Ez az egész a személyiségem része, a mag, a kiindulópont, a gondolkodásom, minden érzésem origója, ami nem változtatható? Ha ez tőlem és mástól is független, akár egy szuverén állam?
Annyi embert ismerek, annyi kapcsolatom van, a legtöbben mégsem érzem a biztonságos kapcsolódást, nem jutunk tovább a felszínen, nem történik a beszélgetéseinkben semmi, legalábbis semmi olyan, ami igazából érdekelne. A legtöbb ember untat, és nem azért, mert személyiségükből fakadóan unalmasak, hanem mert őszintétlenek. Mert nem mondanak semmit. Valójában semmit. Hol veszik el a valódi?
Aztán Zója beszélni kezd, és noha a gondolatmenet elején azt hiszem, a végére valahová a valós események közé csöppenünk, hamarosan rá kell jönnöm, hogy a velem szemben ülő nő tényleg nemcsak pszichológus, hanem anya is. És Mina piszkosul nem beszélt neki rólam. Ez... rosszul is eshetne, és talán fog is, később, mikor már a gramofon körül versekkel neszelek, és elfog az érzés, hogy ha fizikailag nem is, nélküle lélekben egyedül vagyok. Gondolom fájni fog, égetni, mint a tűz.
- Hogy... - első nekifutásra ennyire tellik. Kiszáradt szemekkel pislogok, és lassanként kortyolva az italból azon gondolkodom, szabad-e mondanom most bármit is? Elmondanom neki mindazt, amiről tudnia kellene ahhoz, hogy a beszélgetésünk megfelelőképpen folytatódhasson, és az ittlétem elérje legfontosabb célját? Halkan veszem a levegőt, aztán szemöldökeimet ráncolva zavartan ránézek. - Annyira szeretném, ha nem így lenne, de... tudod, ebben a kapcsolatban nem én voltam az, aki sérült - hangomat elmélyíti a vallomás komolysága, a lelkiismeret és bűnbánás. Zöldjeim a kékekbe vájnak, azok... mintha csak Minára néznék..., borzasztó. Olyan erősen szuggerálom, hogy szavak nélkül is megértsen mindent. Ha lehetetlen is, talán a lényeget így is érteni fogja. A többit meghagyom a lányának. Végül megköszörülöm a torkomat, és az utolsó korty whiskey után, kormos hangon megszólalok. - Elmondanád, kérlek, hova ment Mina? A legutolsó úticél is megteszi, ha esetleg folyamatosan úton lenne.  
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. július 11. 10:20 Ugrás a poszthoz




Irigylem a szenvedélyt, amit Zója hangjában hallok; nemcsak hallható, látható is, ahogy az élet iránti vágy egész lényét átjárja, felizzasztja óceánszín szemeit, és pillanatok alatt átitatja hangját is. Rám mégsincs hatással. Nem érzem a szavait, nem látom magam esténként az ágyban arra gondolván, milyen nagyszerű, hogy a fiam rám mosolygott reggelinél, vagy hogy nyílnak a tulipánok az utcában. Pedig tudok örülni, szívből és igazán, akkor, amikor a pillanat tart. Azután elmúlik. És mikor elmúlt, többé nem tudok nem a nagy dolgokon tűnődni, nem tudok nem apámra gondolni és nem tudom kiverni a fejemből Bori úgy takargatott sebzett tekintetét sem, amivel a napokban rám nézett.
- Talán eljutott hozzád a hír édesapánk betegségéről - szólalok meg válaszképp. Szabad kezemmel futólag az öltönyzakómhoz érek, s meglegyintve annak vasalt szélét, elhaló nevetéssel folytatom. - Ezért az öltöny. Reggel írtam alá az örökségünket. Megkaptam a családi pecsétet és vele együtt minden föld, ingóság és gyógyszerértékesítési jog engem illet, papíron természetesen. A lányok mindebből csak pénzt látnak majd - tenyeremet arcomhoz nyomva húzom végig lassan orromon, a számon és az államon, hogy végül mélyebb tónusú hangon fűzzem tovább a gondolatot - ...rengeteg galleont. Van ebben valami abszurd gyönyör, ahogy még így talán utoljára kifejezi a szeretetét, hogy hogyan érez irántunk. Még egyszer érezteti a különbséget közöttünk. Rájuk tetemes mennyiségű pénzt hagy, rám meg egész embert kívánó munkát és sohasem kért felelősséget.
És persze, fel lehet ezt fogni másként is, nem nehéz látnom magam előtt az újságok hasábjait megcímző, vastagon szedett betűket: Ombozi Farkas egyszem fia örököl mindent! Ombozi Noel apja nyomdokaiba lépett. Javítóintézetből az oligarchák országába! És a többi testvér? Vajon hol maradnak a lányok? Akár még úgy is érezhetném, hogy bennem bízik a legjobban, hogy egyetlen fiaként az én kötelességem tovább kínlódni a családunkat naggyá tévő üzlettel, a lelkem mélyén viszont tudom, hogy ez büntetés. Az utolsó.
Néhány napja arra kértem a kishúgomat, hogy bocsásson meg apának, holott az eladta őt, annak ellenére is, hogy tudta, Fenyvessy Dorián nem a finom úriemberek fogyatkozó kasztját erősíti. Megkértem rá, pedig tudtam, hogy a férfi mellett olyat kellett átélnie, amiért ha tehetném, puszta kézzel ölném meg. De nem teszek semmit. Tökéletes aranyvérű fiúként úgy viselkedek, mintha nem történt volna sorozatos erőszak, úgy, ahogy anya, apa és a többiek, ahogy mindenki ebben a rohadt aranyvérű miliőben. Ő meg magára maradt. Egyedül van a sötétben. Ha most saját magamat kérném meg arra, amire Borókát is, akkor vajon meg tudnék bocsátani apának?
- A káosz örökké uralkodó séma felénk - mosolyodom el, azonban mikor Zója szóbahozza a vizet, váratlan megugrik a szívem. Nem tudom, szándékosan említi-e, hogy esetemben a lányára tesz-e finom utalást, én viszont önkéntelen is mozdulatlanná dermedve kezdem figyelni őt. Szavai egyre gyorsuló egymásutánban következnek, beszéde intenzívebbé válik, miközben ujjaim egyszerre szorosabban nyomódnak az üvegpohár oldalának. Tudom, hogy meg fogja érteni, hogy amikor elhallgat, már tudni fog mindent.
Aztán csend.
Tekintetünk egybeforr, a bőröm borsódzik. Egész testemet rázza a hideg, érzem, hogy még a combom is libabőrben fürdik. Mielőtt azonban bármit is mondanék, megiszom az utolsó korty whiskyt, és a poharat a dohányzóasztalra téve bólintok egyet.
- Én vagyok - mondom ki a végső igazságot rekedten, és bár azt hittem, szégyellni fogom magam Zója előtt, nem érzek mást, mint egyre csak növekvő izgalmat, amiért hamarosan már úton lehetek Minához. - Kolumbiában? - ráncolom a homlokom. -  Biztos vagy benne?
Zójával együtt én is felállok, és mellé lépve a fénylő hordozható számítógépre pillantok. Emailek? Komputerbaglyok. Annyi év mugliismeret után, számomra még mindig hihetetlen, hogy varázslók és boszorkányok tömkelege használja ezeket a mágiamentes műszaki ketyeréket. Talán hagyjuk is, hogy az én hatalmas nyitásom az újvilág felé az, hogy halott mugli költők verseit olvasom. Mondhatni, egészen messze állok az emailektől.
- Kérlek - mondom, és közben monitorra függesztett zöldekkel jegyzek minden aprócska információt, amit a megnyitott levelekből elcsípek. Fagyi, napló, naplemente.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. július 12. 11:32 Ugrás a poszthoz



A magam csendjében hallgatom Zóját. Szavai melengetik a szívem, karok nélkül ölelik át a lelkem. Fáj a még be sem következett veszteség, fáj apám közelgő halála, és bár érthetetlen, egyre csak azt érzem, szeretem őt, a világon talán a legjobban, mindenkitől másként, senkihez és semmihez sem fogható módon. Vágynám a szeretetét, büszke vagy épp biztató szavait, amit csak azóta kapok egyszer-egyszer, hogy Kornél megszületett. Mintha a fiam lenne életem legmeghatározóbb eredménye, mintha azon kívül, hogy őt megfogantattam, semmit sem sikerült volna neki tetszőn elérnem. Nem vittem volna végbe semmi mást?
Elvakít a zűrzavar, az a rengeteg érzés és gondolat, ami érzésem szerint egyben tartja a testemet. Nem eshetek szét. Igaz, jó pár éve nem tehetem már meg, de most szemernyi hibát sem véthetek. Kősziklává kell válnom, helyre hoznom mindazt, ami az évek során félrement. Apám még közöttünk van, én képzeletben mégis a sírja fölött állok, újra meg újra, a legváratlanabb pillanatokban találom ott magam, hol az összegyűlt búcsúzók előtt, a család legszűkebb tagjai között, és merev, érzelemmentes arccal nézem ahogy leengedik a míves koporsót, hol egyedül állok a virághalom fölött, és sírok, mert nem kaptam meg tőle soha, amit gyerek az apjától úgy, de úgy remél. Ácsingózva vágyja őt, az előtte járó példát, aki minden testvérét szereti, csak valahogy őt nem.
- Lánynak lenni sem könnyű - felelem rekedten, és bár eddig a percig mindvégig Zójára néztem, most lehajtom a fejem. Nem fogom kiadni apát, és elárulva a bűnét felfedni amit Borival tett. Szerintem bánja ő már, mint talán még semmi mást az életében. - Hála Merlinnek, az én testvéreim nem szorulnak pesztrálásra, és sajnos védelmet sem tőlem kérnek. Hiába, nem lehetek ott mindenhol... de ki tudja, lehet, hogy ez nem mindig marad így.
Meglátjuk. Nem akarom siettetni az időt, először tisztán kell látnom a megváltozott helyzetem a családban. Tisztán Sárát, Nellit, de legfőképpen anyát és Borókát. Rendeznünk kell a kapcsolatunkat, mert félek, hogy egy nap túl késő lesz. Ha nem túl késő máris.
- Kérhetek tőled egy szívességet? - kérdezem mikor ismét felemelem a fejem, és hagyom, hogy átható pillantásom az övébe vesszen. Ha bólint, lassan, a szavakat alig találva folytatom. - Szeretném anyát elhozni hozzád beszélgetni. Én most még nem tudok vele erről, Sára azonnal felcsattan, ha szegény apáról kezd beszélni, Nelli meg se hallja, Bori meg... hát... ő most bajos. Viszont semmiképp sem szeretném, ha magára maradna a gyásszal. Nagyon szereti apát.
Nos, igen. Tartja magát, még ha lépten-nyomon könnyes is a szeme, mind tudjuk, hogy erős asszony. Aki felnevelt négy ilyen gyereket, mint mi, az túlél mindent.
A levél hallatán kissé megszeppenek, még a szám is elnyílik kicsit, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak, főleg, hogy látom, Zója is zavarban érzi magát. Nem tudom, mi olyat olvashatott, talán egyszerűen csak a ténytől pirul el, hogy a sorok között úgy pillantotta meg a lányát, ahogy nem sűrűn szokta, talán többet látott, mint szeretett volna, és talán az sem segít a dolgon, hogy most már tudja, az ismeretlen alak, akitől Mina a kezdetektől szenved, az én arcomat viseli.
Nyelek egy nagyot, és reszketegen biccentek egy aprót.
- Semmi baj - felelem, mintha egyébként bármit is tudnék a levél tartalmáról. A szívem egyre feljebb, a torkom felé haladva vergődik, érzem, ahogy az idegesség áthatol csonton és velőn, és türelmét veszítve arra sarkall, hogy feltépve a borítékot elolvassam Mina minden nekem címzett gondolatát. Újra meg újra, míg ott nem találom magam a közelében. - Ígérem, eljuttatom hozzád a képeslapot, és erről a kis balesetről egy szót sem szólok neki.
Elmosolyodom, aztán átvéve tőle a címet és borítékot, ritmustalan doboló szívvel viszonzom az ölelését. Karjaimat gyöngéden háta köré fűzve hunyom le a szememet, élvezem a pillanatot, akárha örökké tartana. Zója sokszor kelti bennem azt az érzést, hogy olyan, mintha a saját édesanyám lenne, és tudom, hogy ő is hasonlóan érez velem kapcsolatosan, hát el is mondja minden alkalommal, mikor látjuk egymást, de most különösen jól esik a szeretete. Ami feltétel nélküli, épp most bizonyosodott be.
- Mindig - mondom már eltávolodva tőle, és ha tudom is, hogy ez nem tartható, hiszen az életet, s vele együtt az emberi kapcsolatokat nincs teremtmény, aki megúszhatná viták, veszekedések vagy bonyodalmak nélkül, komolyan gondolom. Minánál türelmesebb soha senki nem volt hozzám, és azt hiszem, itt az idő, hogy törleszteni kezdjek.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. szeptember 22. 19:06 Ugrás a poszthoz

Dimi és a... úristen, hányan vannak?


Szemöldökeimet erősen összehúzva, eltúlzott komolysággal nézek a maholnap kétéves gyerekre, aki épp az imént olvasztotta meg a kezébe nyomott 'silento' csokoládét (tudjátok, azt amitől egy szemhunyásnyi időre elcsendesül), és most a fél arcát összemaszatolva rötyög, miközben azért elegánsan úgy tesz, mintha egyébként zavarban lenne. Vállait előrehúzva, alulról nézelődik felém, én meg karjaimat mellkasom előtt összefűzve, szigorúszerű tekintettel viszonzom a pillantását. Az egy dolog, hogy benne is pislákolni kezdett a tűz, de hogy ilyen szemtelenül vissza is éljen vele?! Ráadásul már most?! Hát kire ütött ez a gyerek? Jó kérdés.
- Remélem, akkor is így fogsz nevetni, amikor anya meglát... - jegyzem meg a csúszda tetején terpeszkedő Kornélnak, és alig hallhatóan, a szavakat el-el harapva folytatom. - ...és mindketten kikapunk. Tippelj, vajon melyikünk lesz ezért az igazán hibás, hah?
Jah, valahogy úgy. Mostanában nem sokat látjuk egymást Nádjával, és azt hiszem, ez a jelen helyzetben így is van rendjén. Fogalmam sincs, hogy Kornél felfogta-e már közös életünk ezirányú változását, ahogy arról sincs tudomásom, az édesanyja mennyit és milyen mértékben beszélget vele rólunk.
- Vicci, apa, hihihi - gurgulázik tisztacsoki kis kezét arca elé téve, aztán kinyújtja, hogy mutatóujjával egy távoli pontot célozzon meg. - Csuszi! Csúúú-szíííí!
Ilyenkor persze csak sikoltozva képes szavakat formálni, és mi sem természetesebb, csokis kezével az enyémbe kapaszkodva mocorogni kezd, előre, még egy kicsit, még, még, na?, rajta, izibe lendületet gyűjt, aztán csúszik és visít és boldog, én pedig vele együtt vagyok az. Nem jut eszembe apám vagy Nádja, de még Mina sem. Most csak mi vagyunk: én és a fiam.
Meg...
- Nahát, nézd csak, kik jöttek - vigyorgok le egy, kettő, három felénk (meg hát úgy minden irányba is) szaladó ismerősforma gyerekre, és tekintetemmel nyomban keresni kezdem az apjukat.

- Tegnap felgyújtotta az aranyhörcsög seggét - huppanok le Dimitri mellé a padra, és hátamat a támlának döntve hátraengedem a fejemet. Hirtelen nem tudni, bosszús vagyok-e vagy inkább rettentő büszke, de a következő pillanatban önkéntelen is elárulom magam, hiszen hangos, nyöszörgésben végződő nevetésben török ki, és a hajamba túrva a másik felé fordítom az arcomat. - Badass. Most egy hétig nem ehet csokit - mondom, és vetek egy futó pillantást a csokoládétól ragacsos kezemre, hogy rögtön utána már szánakozva nézzek vissza a másikra. - Kíváncsi vagyok, ezek után nekem milyen büntetést talál ki az anyja.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2021. szeptember 24. 08:59 Ugrás a poszthoz

Dimi és a... úristen, hányan vannak?


- Ühm, valami olyasmi - sandítok át a mellettem ülőre, és bár kétség sem fér hozzá, hogy a szám sarkában néminemű cinkosság ficereg, kérdő vonásait látva megtalál az érzés, hogy esélyesen idén se én viszem haza az év apja címet. Dehát nincs mit tenni, anyám szerint én is épp ilyen égetően rossz gyerek voltam, aki azért a társasági eseményeken oldalra nyalt hajával meg illendő és természetesen választékos megszólalásaival ünnepélyesen elő tudta adni a jól nevelt aranyvérű porontyot, és kitűnő benyomást keltett bármelyik őt mustrálóban. Nem úgy, mint Nelli, akit már ötévesen sem érdekelt senki és semmi önmagán kívül. Pillantásommal megtalálom Kornélt meg a három muskétást, majd együttérző, oldalra húzott szájjal szólalok meg.
- Sok sikert hozzá - felelem ahelyett, hogy annyit mondanék: ííííhhhh. - Nem tudom, a tieitek milyen szinten tolják a hiszticunamit, de ha Kornélból indulok ki, akkor... részvétem. Nem létezik olyan, amin ne tudna pillanatok alatt megsértődni, ami az elmúlt hetekben nem vezetett semmi jóra. Lásd a pórul járt hörcsögöt.
Mi lesz, ha legközelebb Nádja kezd füstölni, mert brokkolival mert közeledni a visító gyerekhez? Merlinem, már csak a gondolatra is nevetnem kell.
- Hé már, most miért kell egyből az ördögöt a falra festeni? - vigyorgok rá Dimitrire, és közben előhúzom a dzsekim belső zsebéből a pálcámat, hogy egy könnyed gondolattal leszedjem a bőrömre ragadt csokoládét. Nem sokan tudják, legalábbis biztosra aligha vehetik, hogy elköltöztem Nadine-tól, főleg, hogy időm nagyrészében Fehérváron tartózkodom, és ilyenre, hogy Kornéllal a játszón ücsörögjek, már nagyon, nagyon régen volt példa. Akkoriban még nyugodtan alhatott szegény pocok.
- Pedig az unikornis menő. Csak nem annyira legális. A törpegolymók gondolatával hogy álltok? - vetem fel a létező legártalmatlanabb ötletemet.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2022. május 27. 09:49 Ugrás a poszthoz

Rebeka


A gyerek rácsimpaszkodva a lábamra, teljes testsúlyával lóg, húsos, az erőlködéstől mostanra elsárgult ujjakkal kapaszkodik a nadrágom feszülő anyagába, és Merlinnek hála, még mindig képes az állát egyből úgy belevájnia a combomba, hogy azonnal zsibbadni kezdjek. Minden zavar nélkül, a dolgot megszokva lépek egyet előre a süteményes pult előtt kialakuló sorban.
- Nézd csak, Kornél - pillantok le rá, és ujjammal a karamellás kakaduk felé mutatok. - Van a kedvencedből.
Szemöldököm kérdőn ível felfelé, még hümmentek is egyet mellé, hátha válaszra méltat vagy legalább megmozdítja a fejét, de semmi. Pirospozsgás arccal, fogacskáit felfedő vigyorral bámul rám.
- Aaaapa? - hívja magára a figyelmem. - Anya mondta, hoooogy - leng ide-oda a lábam körül - hooooogy, hoooooogy nem szabad butának lenni, mint te szoktál.
Nahát, remek.
- Mert, mit csináltál? - kérdezem, és egy újabb lépést teszek a pult mellett. Pillantásom találkozik a minket néző eladóéval. - Egy hosszú kávét, és két kakadut szeretnék, köszönöm.
- Háááát - beszél közben a gyerek - megcsíptem Annát - és tessék, eddig bírta, egyszerre teli pofával kezd röhögni. - ...a szoknyája alatt.
Ő gurgulázva rötyög, nekem meg minden arcizmom megdermed. Érzem, ahogy elönt a víz és vörösödik a bőröm. Hangtalan pislogok, és míg a tálcánkért nyúlok, gyorsan körbesandítok, csak úgy ellenőrzés gyanánt, van-e a közelben ismerős.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2022. május 27. 10:40 Ugrás a poszthoz

Rebeka


Keresem-kutatom, és akkor - érzéseim szerint az utolsó pillanatban - megtalálom a kínjaim alól felmentést nyújtható tekintetet. Egyik kezemben a tálca, a másikkal meg irányba állítom a gyerek fejét, és megpaskolva a vállát, a kis vörös felé mutatok.
- Ezt még megbeszéljük, de most célozzuk meg Rebekát - mondom neki, és a süteményre éhes falu népe között, a tálcát magasra, lehetőleg mindenki feje fölé tartva, ügyesen átszlalomozzuk magunkat.
- Szia, Ribi néni - kiált vidáman Kornél, hogy a biztonság kedvéért még négy asztallal arrébb is mindenki hallja, mire én egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt. Nem mondom, megy ez a beszéd dolog, de van még hova fejlődni. - Mesét olvasol?
Kérdez, és már helyet is foglal a nő mellett. Lábai hevesen járnak, előre-hátra rúgkapál, kis kezei a könyv lapjai után nyúlnak.
- Anyának soooookkkaaaaal jobb könyvei vannak! - jelenti ki fújtatva, aztán felém fordul. - Apájé-á-i  - szemöldökeit összehúzva elgondolkodik, aztán megrántja a vállait és folytatja (jó, majd egyszer megtanul ragozni is) - csúnyák, nincsen bennük egyetlen rajz sem.
Végül én is leülök, és hátamat a támlának döntve jelentőségteljesen Rebekára nézek.
- Szóval jöttünk, nehogy unatkozni kezdj - mosolyodom el féloldalasan, szőkés hajamat kisöpörve a szememből.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2022. május 27. 12:07 Ugrás a poszthoz

Rebeka


Kedves, hogy Rebeka a Ribi-fricska messzemenő értelmezgetése helyett inkább a néni jelzőn akad le, mire én elmosolyodom, a gyerek meg türelmetlen bólogatni kezd. Aztán felkönyököl az asztalra, és mohón a sütemény egyikéért nyúl. Se villa, se tányér - ha nem tudnám biztosan, hogy az én fiam, akár még azt is gondolhatnám, hogy Jason-höz tartozik.
- Akkor te ízléstelen vagy? - Kornél komoly, egészen szánó pillantással illeti Rebekát, majd ráncolt homlokkal felém fordul. Az előző kiegészítéseképpen még azért hozzáfűzi: - Ízléstelen sárvérű.
A kávéscsésze a kezemmel együtt áll meg a levegőben, miközben villanó zöldekkel közelebb hajolok, és szigorú vonású, mosolytalan arccal a gyereket kezdem fixírozni.
- Ha még egyszer ilyet hallok, Kornél, se lego, se Mina nem lesz, de még Pitypangot is elveszem - mondom neki fenyegetően, majd a fejemet csalódott dühvel megcsóválva, szégyenteljesen Rebekára nézek. - Sokat van Nelli nénjével, aki...
...ha kell, ha nem, édességgel és - csupán nevelési szándékkal természetesen - hibátlan aranyvérű nézeteivel tömi a fejét.
- NEM! - harsogja karamellás szájjal, mérgesvörösben játszó, nagyra fújt orcákkal. - Megmondizlak anyának és úgy kikapsz, hogy csak na!
Tudom, hogy egy pillanat és sírni fog, de nem törődöm vele. Mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna az imént, a kávémmal együtt visszadőlök a szék támlájához, és (nem épp) felhőtlen mosollyal Rebekához fordulok. Remélem, nem akar még gyereket szegény, mert ha igen, most bizonyosan számot vet az életével. Bocsánat.
- Hagyjuk, ez a nem-korszak kikészít - sóhajtok észrevétlen, aztán a könyve felé intek az állam hegyével. - Animágia? Mégis miért? Ismerkedj inkább, pasizz, járj el szórakozni a barátnőiddel.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2022. május 27. 14:19 Ugrás a poszthoz

Rebeka


A kérdésre, hogy Nadine szigorú-e annyira, hogy megbüntessen, ó, egek!, majdnem visszaengedem a kávét a csészébe, de aztán még éppen idejében vagyok képes a torkom felé terelgetni az éltető feketét. A szám sarka ugyan mosolyra kanyarodik, de még véletlenül sem szólalok meg. Észrevétlen, csupán a háttérből figyelem, vajon mit mond erre a könnyes szemű kiscsibészem.
- Sarokba szokott állítani - vallja be duzzogós-szipogva, és még a sütit is leteszi, hogy hihetőbb legyen, mily sanyarú sorsot szánt neki a jóélet. Hát most mit mondjak? Ért hozzá.
Leteszem a csészét, és kontroll alatt tartott vonásaim felett, komolyan bólintok párat.
- Mert megérdemled, drágám - felelem kedvesen. Egy nap majd elmesélem neki, miként bánt velem az én apám, hogy sarokbaállítás helyett ő mivel büntetett. Addig viszont higgye csak: nincs az üres, néma falnál rosszabb. Tekintetem átpártol a nőhöz, szavaira halkan kuncogni kezdek. - Áhh. Ez a gazfickó épp most árulta el, hogy kislányok szoknyája alá nyúlkál hobbiból... nincs nekem tíz évem.
Erre a könnyes szemű kiskrapek rötyögni kezd, és fejével szégyenlősen Rebekához bújik.
- Kihagyhatatlan ajánlat? - gondolkodást mímelve kérdezek vissza. - Hát, néhány évvel ezelőtt még annak számítottam, de hogy most ki van porondon, jó kérdés. Az egyik Payne vagy valamelyik Radetzky esetleg?
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2022. május 27. 14:21
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2022. május 27. 19:27 Ugrás a poszthoz

Rebeka


Csak figyelem őket onnan, az arcom elé tartott kávéscsésze mögül; a túl sokszor büntetésben lévő, vígasztalhatatlan kisfiút és az ő nyelvén olyan jól értő fiatal nőt, és halványan mosolygok. Egészen különös érzés, mikor valaki komoly úriemberként kezeli a fiam, amikor kedves hozzá és szereti őt. Kornél piciny mutatóujjával rajzolni kezd Rebeka combján, s ritmikátlan hüppög mellé - mind tudjuk: a megértést is meg kell siratni.
- Ajajj, biztos vagy te ebben? Apa meg a szoknyák? Jobb, ha vigyázol, mert ezzel veszélyes terepre merészkedsz - figyelmeztetem kiszélesedő ajkakkal, fejemet apró mozdulatokkal megingatva közben. Kornél hangosan nevetgél, úgy tűnik, kezd valamiféle halovány fogalma lenni a nemekről és a köztük kialakuló kapcsolatokról - persze, csak úgy, mint bármely háromévesnek.
- Mina nem hord szoknyát - vág közbe a gyermek, testével egészen nekidőlve a számára most mentsvárként jelenlevő Rebekának. - És annyi soksoksok állata van, mindet nagyon szeretem. Hercegnő a legszebb. Ő Mina cicája, és apa mindig csúnyákat mond róla, ha Mina nem hallja. És Ribi néni, képzeld el, jó? Elképzelted? Szólj, ha elképzelted! Mina anyukája cicológus, és bár már nagyon öreg, mint a Mikulás felesége, tudod, Télanyu, mégis van egy kislánya. Phu, és ő olyan idegesí...
- Kornél? - szakítom félbe, míg az arcomról le nem ég teljesen a bőr. - Talán engedjük meg Rebekának, hogy ő is meséljen kicsit. Egyed a kakadudat, mert tudod, egy idő után elzöldül benne a karamella, és citromízű lesz.
Nem akarom tudni, Nadine előtt miket mond ez a gyerek rólam meg Mináról, vagy rólam és bárki másról, akivel együtt lát vagy csak valahol hall róla, és ha már itt tartunk, az sem érdekel, a szemében mennyire számítok idősnek. Bocsánatkérően pillantok át az asztal túloldalára, majd futólag a homlokomhoz nyúlok. Izzadok?
- Ó - bukik ki belőlem a megdöbbenés. Alulról, majdhogynem értetlenül nézem a vöröst; jó parti, én? Látszik, hogy nem ismer túl közelről. Hitetlenül és ezzel kapcsolatban nagyon mást gondolva nevetek fel, és a fejemet csóválva folytatom. - Szerintem Mina mást mondana. Vagy Nadine. Vagy Fanni. Vagy Annelie. Vagy...
Inkább nem folytatom. Túl hosszúra nyúlik a lista, és attól tartok, már nem is emlékszem minden pontjára.
- Az egyik Radetzky gyerek nemrég jött vissza Magyarországra. Szoktam látni a faluban, szerintem nincs senkije. Elég bunkó képe van, sántít is, meg szürcsög, és olyan idétlenül szívogatja az orrát, nem tudom - tanácstalanul megvakarom a halántékomat. - Őszintén szólva, nem a legszebb látvány, de hát, ízlések és pofonok - vakarózva megvonom a vállam. - Én köszönöm, azt hiszem, ennyi év után, megannyi kerülőúttal és félresiklott beszélgetéssel, de végül teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy révbe értem.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2022. május 27. 21:13 Ugrás a poszthoz

Rebeka


- Hát... - kezdem bűnbánóan - mondhatjuk így is - összegzem aztán félhangosan a Radetzky-ügyet, és a fejem kissé megdöntve én is nevetni kezdek. Számomra mindaz, amit ezek a férfiak képviselnek (izzadtságot-taknyot-nyálat egybefolyva, koszos-lyukas öltözetet, erőfitoktatást, farokméretegést és a másikat semmibe vevő, becsmérlő stílust - gondolom én, ugyebár -), elfogadhatatlannak tűnik, habár való igaz, sokszor a másik véglettel, Jason medencés habparty életfelfogásával sem tudok mit kezdeni.
- Nem kérem már - szólal meg közben Kornél, és a széttrancsírozott süti utolsó két falatkáját előredőlve átnyújtja nekem az asztal fölött. Azután csokis kezével Rebeka arcához ér, ragyogó tekintettel megsimogatja őt, miközben lóbálni kezdi a lábát.
- Köszi, drágám - veszem át tőle a kakadu maradványait, és kérdés nélkül benyomom a számba. A karamella már rég citromízű, de nem érdekes. - Viszont mielőtt még meggondolatlanul esélyt adnál egy őstuloknak, muszáj rákérdeznem, hogy mi van a... - hogy is hívták? - valakiddel. Mármint, volt valakid, vagy nem?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ombozi Noel összes RPG hozzászólása (311 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 9 10 [11] Fel