Jones

Hát itt lenne, kezdődik második éve a mára már megszeretett kastély falai között, méghozzá nem is csak egyszerű másodéves már, hanem háza kinevezett prefektusa lett. Gondolatai is nagyrészt ekörül forognak, a bizonyítani akarás, a megfelelési kényszer állandó társa lett már most, pedig még csak nemrég lett vége a nagytermi évnyitónak - amelyet mellesleg ezúttal kihagyott. Sejtette, hogy ez nem egy jó bemutatkozás újdonsült tisztségében, azonban nem érzett magában egy fikarcnyi energiát sem, hogy végigülje a hosszú igazgatói beszédet. Még annak ellenére sem jött meg a kedve, hogy a máskor ebédlőként funkcionáló terem most minden bizonnyal kékben és bronzba pompázott, köszönhetően szorgos háztársainak, akik ezúttal megszerezték a Levitának a házkupát. Ennek kapcsán is megbújt benne egy kis lelkiismeret-furdalás, mivel nem érezte úgy, hogy kellőképp besegített a kupa megnyerésében. No nem mintha rosszul teljesített volna, vizsgái mind hibátlanok lettek, azt a kettőt leszámítva, amire derogált neki bemenni. És itt a gond. Ha az EVT-t még meg is tudta magyarázni magának - mondván úgyis leadja -, a kérdés még mindig fennáll: miért nem vizsgázott bájitaltanból? Az csak egy dolog, hogy nem szereti a tárgyat, de ez még nem megfelelő indok, hogy miért hagyta ki teljes lelki nyugalommal a számonkérést, mikor folytatni szeretné ilyen irányú tanulmányait. Azóta persze megoldódott a dolog, az egész éves teljesítményére tekintettel folytathatja a második évfolyamot, de ettől még nem érzi kevésbé rosszul magát.
Szóval mardosó lelkiismeretével rótta a folyosókat az évnyitó ünnepség befejezése után pár órával, gondosan elkerülve a Levita körleteit. Micát is a hálótermében hagyta, nem kívánt társaságot magának, főleg nem olyat, aki esetleg számonkérheti, miért hagyta ki a lakomát. Amit egyébként, mint utóbb kiderült, jól tett, ugyanis bizonyos diákok úgy ítélték, nem elég érdekes a program, és ezen segítvén pár trágyagránáttal dobták fel az alkalmat. Ezt is csak néhány perce tudta meg, amikor ugyanis betévedt a fecsegő dámák közé, épp ez a téma volt terítéken, így rövid úton informálódhatott az újdonságokról. Azonban hogy ki volt a tettes, még nem tudták a dámák, így jobb időtöltés híján Lyra ezen járatta gondolatait, sorban vetette fel magában a zöld ház diákjainak arcát - arról ugyanis meg volt győződve, hogy egy rellonos kreativitása bontakozott ki a Nagyteremben.

Jones

Valószínűleg már hosszú percek óta bóklászhatott a folyosón, azonban ez nem tűnt fel neki, köszönhetően annak, hogy a végletekig elmerült gondolatai között. Elkövetkező feladatain, kötelességein rágódott, miközben próbálta minél messzebbre seperni a kétkedést, miszerint nem érdemli meg a posztot, vagy éppen rögtön első alkalommal el fogja szúrni mondjuk a járőrözést. Goromba lesz egy gólyával. Szégyent hoz a házára. Nem, ez így nem lesz jó, muszáj másra gondolnia, a végén még bevonzza a pesszimista lehetőségeket.
Szóval holnap felkeresi majd az új, elsős levitásokat, körbevezeti őket, mindent elmagyaráz nekik, ott segít ahol tud. Aztán jelentést ad Dolnak, csak a miheztartás végett, hogy lássák, csinál is valamit. Utána elvállalja az első esti járőrözését is - és ezzel nagyjából tele is a táncrendje az első hétre, pedig még az idei tananyagokba is bele akart nézni, még mielőtt a tanárok rákapcsolnának. No sebaj, mire van a hétvége...
Elmélkedéséből egy érkező diák térítette magához. A vörös lányt még nem látta eddig, ami egyébként nem meglepő, továbbra is fájdalmasan kevés embert ismert a többi házból.
A betoppanó illető, úgy látszik, hozzá hasonlóan nem várt társaságot, aminek Lyrával ellentétben hangot is adott egy csodálkozó kérdés formájában. A levitás azonban, csendes típus lévén, erre csak kíváncsian felhúzta egyik szemöldökét, majd pár lépéssel megközelítette az ismeretlent.
- Hát te? Mi járatban erre?
Még közelebb ment a lányhoz, hogy jobban megnézhesse magának - habár még nem volt takarodó, furcsállta, hogy egyedül kószál valaki ilyenkor, mikor általában a klubhelyiségekben vannak a tanulók. Mikor már igazán közel, csupán egy méterre volt tőle, vette észre azt, ami eddig az esti gyér fénynek köszönhetően elkerülte a figyelmét. Volt valami furcsa a lány hajában. Nem a színében, látott ő már mindenfélét, varázslattal nem volt nehéz megoldani a festést, hanem abban, ahogy a feje tetején csücsült. Kissé ziláltnak tűnt, és volt valami természetellenes a tartásában, azonban ennél többre nem jutott a dologgal egyelőre, tekintetét inkább visszaterelte a másik arcára, azt fürkészve várta a választ - bízva abban, hogy egyáltalán megkapja.

Jones

Az ismeretlen - talárja alapján - eridonos a házára végképp nem jellemző közönyösséggel felelt feltett kérdésére, mellyel csak azt érte el, hogy még a korábbinál is jobban felkeltette vele Lyra érdeklődését. Egy diák estefelé a folyosón mászkál, és nem veszi jó néven, hogy megszólítják. Vajon miért?
Habár nem volt kimondottan sértő a felelete, a levitás mégis kissé gorombának érezte annak üzenetét, bár lehet, hogy csak általános idegessége miatt reagálta túl a helyzetet, gondolta túl az elhangzott pár szó mögött megbúvó véleményt. Ennek ellenére öntudatlan ráncolta homlokát a másik kérdésére, az eridonoséhoz hasonló kimértség költözött hangjába, ahogyan lassan megformálta ajkaival a szavakat.
- Hogyne, ne haragudj.
Cseppnyi iróniát érezhetett ki válaszából a hallgatósága, ugyanis Lyra kissé nevetségesnek érezte, hogy ő kér bocsánatot, csupán azért, mert egy leheletnyivel tovább felejtette rajta tekintetét a lányon. Ahogy a főnix továbbindult, ő szórakozottan lépett félre útjából, majd azzal a lendülettel fordult is utána az alaknak, hogy ezúttal hátulról vizslathassa meg alaposan a nem túl szívélyes társaságát.
Észrevételét minden bizonnyal a belé költöző kötekedő kisördögnek köszönhette, aki azon nyomban észrevette a furcsa, kilógó, sötét valamit a lány hajában, amint az a hátát mutatta Lyrának. Ajkaira vissza is költözött halvány kis mosolya, hangjában alig kicsengő elégedettséggel szólt a távozni készülő eridonos után.
- Van valami a hajadban!
Tulajdonképpen be sem fejezte a mondatot, mielőtt cselekedni kezdett volna, az első szavak kiejtésével szinkronban mozdult keze a lány feje felé, hogy aztán határozott mozdulattal ragadja meg a sötét, oda nem illő tárgyat - történetesen egy hajtincset. Mikor tudatosodott benne, hogy mit is fogott meg, ajkait csodálkozó nyögés hagyta el, viszont ujjai továbbra sem eresztették zsákmányukat, talán még véletlenül meg is húzták kissé azt.
- Hát ez meg...?
A kérdés természetesen költői volt, nem volt ő egy buta lány, pillanatok alatt világossá vált számára, hogy miért is más az érintése a vörös tincseknek a kézfején, mint a barna szálak tapintása. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy miért hord valaki parókát az iskolában, mikor boszorkány lévén egyszerűen megoldhatná a tartósabb hajszínmódosítást is.

Jones

A lány távolodó alakja rá nem jellemző lépésre sarkallta az egyébként is kissé ideges Lyrát, így ő is ugyanúgy lepődött meg cselekedetén, mint annak áldozata. Keze magától mozdulva ragadta meg a kilógó tincset, hogy aztán a következő pillanatban már ne is azt, hanem az eridonos fejéről lekerülő vörös parókát markolja. Az ügy egyre különösebbnek ígérkezett, főleg, hogy közvetlenül akciója után már ismét szemben volt társaságával, akiből pár pillanat múlva már folyt is a magyarázat a kiegészítőre - amely magyarázat első hallásra gyanúsnak tűnt a levitásnak. Mert ugyebár az egy dolog, hogy nem engedik meg neki a festést, de hát a Bagolykő egy bentlakásos iskola, erre az időre igazán semminek sem kéne megakadályoznia a lányt hajszínváltási törekvéseiben.
Pár rövid, néma pillanatig csak bámult a zöld szemekbe, miközben gondolatai őrült mód pörögve elemezték a helyzetet, újra és újra felidézve a kiejtett szavakat. Azt mondta, a bácsikája és a nénikéje nem engedik, hogy vörös legyen. Tehát nem a szüleivel él, ami persze még nem kéne azt jelentse, hogy azok meghaltak, mégis, Lyrában egyre erősödött a gyanú, hogy az így történt. Nem tudhatott semmit a lányról, mégis, innentől kezdve szentül meg volt győződve teóriája helyessége felől és rögtön más színben látta az ingerlékeny főnixet.
A szülei meghaltak, a rokonaival él, akik valószínűleg nem úgy foglalkoznak vele, ahogy azt kellene. Nehéz az élete, nemrég kerülhetett csak ide, még az is lehet, hogy eddig muglik között élt. Sok változáshoz kellett alkalmazkodjon, érthető, hogy ki akar tűnni egy kicsit - ez magyarázat a vörös hajra. Ő pedig feleslegesen feltartja őt, piszkálja, és mindezt csak azért, mert kicsit nagyobb teher nyugszik a vállán, amelyet ezek szerint nem a legmegfelelőbben tűr. Nem lesz ez így jó...
Gondolataiból arra tért magához, hogy a lány kikapta kezéből a műhajat, hogy aztán ismét hátat fordítson neki. Lyra a révületből kiszakadva, hirtelen szólt a távozni készülő után.
- Bocsánat! Mármint... - Halvány pír bontakozott ki arcán, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy mit is akar mondani, így egy további pillanatnyi tétovázás után hagyta, hogy a szavak egyszerűen kibukjanak száján.
- Ne haragudj, nem akartalak feltartani, főleg nem a magánéletedben turkálni. Én csak... Nem is tudom.
Tanácstalanul pillantott az eridonosra, hátha ihletet meríthet belőle a folytatáshoz, majd mivel nem jött az isteni szikra, így neveltetéséhez visszatérve egyszerű bemutatkozással folytatta mondandóját.
- Egyébként Lyra vagyok, Lyra Black. Sajnálom, hogy így kellett megismerkedjünk, nem mindig vagyok ám ilyen kiállhatatlan.
Várakozóan tekintett a másikra, remélte, hogy barátságos hangvétele hatni fog rá és talán semmissé teheti eddigi udvariatlanságát, hogy kéretlenül ütötte bele orrát a lány dolgába. Ha pedig nem így lesz... Nos, lehet csúnya gondolat, de ő továbbra is prefektus, sok vesztenivalója nem lehet.

Jones

Mindig érhetik az embert meglepetések az életben, főleg akkor, amikor a legkevésbé számít rájuk. És úgy tűnik, ezt ideje lenne Lyrának is megtanulnia, ugyanis mikor meghallotta az eridonos válaszát zavart bocsánatkérésére, nos... Ha azt mondjuk, hogy meglepődött, az nagyon enyhe kifejezés.
Nem mintha általánosan rossz véleménnyel lenne az emberekről, vagy ránézésre, esetleg pár mondat után elkönyvelné a másikat ide, vagy épp oda, de azért ebben az esetben ha nem is negatív, de semleges választ várt volna. Nem tudta összerakni a képet hirtelen, hogy az eddig nem csak hogy elutasító, de kimondottan ellenséges lány ily módon reagáljon bocsánatkérésére. Ugyanis a válasz teljesen korrekt, sőt, kedves volt, Ly pedig jobb szó híján szájtátva bámult a főnixre, mikor az szintúgy bocsánatot kért. Na jó, talán ez kissé erős kifejezés, de mindenesetre nagyon is elképedt, annyira, hogy bemutatkozására is csak nagyban bólogatni tudott, miközben valami "Örülökmegismerhetlek" jellegű dolgot motyogott az orra alatt.
Azt hitte, hogy ezzel túl is léptek a kis bonyodalmukon, azonban Gwen folytatta mondandóját egy újabb bocsánatkéréssel, hogy aztán olyan témára váltson át, amelyről a levitásnak fogalma sem volt. Hogy milyen nap jön nemsoká? Ötlete sem volt, mégis mire gondolhat a lány, elvégre a nagy nap, a tanévnyitó épp aznap esett meg, ezen túl pedig nem sok izgalom várt a diákokra, hacsak nem tekintjük annak a tanórákat.
Ám nem volt sok ideje tűnődni, ugyanis újabb, az eddigieknél is messzemenően nagyobb csavar következett, melynek következtében végképp megilletődött a szőke. A kis eridonos összerogyva zokogott fel a folyosó kellős közepén, minden látszólagos ok nélkül. Feltehetően erre még egy kőszívű rellonos is felfigyelt volna, Lyra pedig ráadásul messze nem tartozott a fentebb említett kategóriába, így természetes volt, hogy egy pillanatnyi hezitálás nélkül térdeljen le a kesergő főnixhez. Reflexszerűen kezdte óvatosan simogatni a lány hátát - csak remélni merte, hogy ezzel nem lő túl a célon -, miközben próbált valami értelmes, vigasztaló mondatot kinyögni.
- Héé, nyugalom, semmi baj. Mi történt, tudok segíteni? Ne sírj már no, megoldjuk valahogy, bármi is legyen.
Sajnos a szokásos sablonokon kívül nem tudta, hogy mit is mondhatna, elvégre nem ismerte a lány problémáját, csak annyit sejtett, hogy kapcsolódik valahogyan ahhoz a bizonyos eljövő naphoz, de hogy ez mit jelent...?

Jones

A napja igen különös fordulatot vett. Épp azért hagyta ki a nagytermi felhajtást, hogy elkerülje a meglepetéseket, erre egy egyébként kihalt folyosón futott össze annak élő megtestesítőjével. A frissen megismert eridonos lány - Gwen - eleinte a zöld házhoz illő elutasítással viszonyult a levitáshoz, hogy aztán egy rövid szóváltást és pár meghökkentő tény leleplezését követően most a földön zokogjon Lyra előtt. Ő pedig ezzel körülbelül semmit nem tudott kezdeni.
Már eleve ott hibázott a dolog, hogy csak most ismerte meg a lányt, így még csak ötlete sem lehetett, hogy mi bántja ennyire, aminek köszönhetően most méltóságát messzire hajítva szipog. Ezt csak tetézte a tény, hogy Lyra eleve egy szociális szerencsétlenség volt, minimális empatikus készsége volt, ráadásul nem is nagyon érdekelték más emberek problémái, hacsak azok nem érintették, vagy az illető nem állt nagyon - ismétlem, nagyon! - közel a szőkéhez.
Ennek köszönhető, hogy most jobb ötlet híján kötelességtudóan simogatta az előtte lévő hátát, miközben próbált valami értelmes, jobb esetben vigasztaló mondatot kinyögni. Amikor azonban a könnyektől ragyogó zöld szemek az ő kékjeibe mélyedtek, már tudta, hogy nem volt sikeres próbálkozása. Kétségbeesetten nyögött fel a másik válaszára, szemeiben dacos csillogással vágta rá feleletét, mielőtt alaposabban átgondolhatta volna azt.
- Ilyen nincs! Mindent meg lehet oldani, mindent! És ha engedsz segíteni, akkor én meg is próbálom, megteszek mindent, amit csak tudok! Szóval... Kérlek ne sírj, megoldjuk valahogy, bármi is bánt. Oké?
Szavai végére az addig jelenlévő magabiztosság már tovaszállt, kissé félszegen fejezte be mondatát. Ekkorra már sejtette, hogy lehet, olyanba vágta bele a fejszéjét, ami egyrészt nem rá tartozik, másrészt túlmutat képességein. De hát mit érne az új tanév izgalmak nélkül, nem igaz?

Tündérmókus Jenny :3

A kastély mindig tartogatott meglepetéseket számára, és ő ezt, habár lassan, de kezdte elfogadni. Április elseje alkalmából megnyitotta kapuit a Kumaház, mely meglepő módon nem csak névbeliséget tartogatott a tanulók számára, hanem a legelképesztőbb varázslatos szobákat, termeket is, amelyekben öröm eltölteni az időt. Ezzel múlatta napjait Lyra is, aki már első nap büszke tagja lett a háznak, és akit épp emiatt egyre ritkábban lehet megtalálni a Levita tornyában. Hiába, elcsábították a nyulak, megesik az ilyen.
Most azonban már soknak érezte egy kicsit a rengeteg tappancsost, viszont háztársaihoz sem volt sok kedve, így inkább céltalan kóborlásba kezdett a kastélyban. Az óráinak már vége volt, épp új kedvencével - mármint az LLG-n kívüli kedvencével, az LLG ugyanis örök aranyérmes nála -, a Varázslópszichológiával zárta napját, mely után néma elmélkedésre vágyott.
Ennek köszönhetően kötött ki a Társalgóban, melyről eddig még csak hallott, azonban nem járt benne. Nos, pont itt az alkalom, hogy ő is megismerkedjen a szobával, mely, ha minden igaz, mind a négy ház színeiben pompázik.
Belépve halkan kuncogott fel a látványra, ugyanis egyből kiszúrta a kandallópárkányra, a négy címerállat közé helyezett nyuszit, mely elégedetten rágcsált épp egy hatalmas répát. A levitás vigyorogva közelítette meg a szobrocskákat, hogy aztán lekapja társai közül a tapsifülest, és azzal kezei között vetődjön le egy kényelmesnek látszó puffra.
Innentől kezdve nem akadt semmi dolga, elterülve forgatta kezei között a szobrocskát, és hagyta, hogy gondolatai kedvükre csapongjanak az elmúlt hét eseményei között, felidézve a legemlékezetesebb pillanatokat. Egy szép tanévnek néz elébe, ez már most eldőlt.

Tündérmókus Jenny

Csendes magányát pár perc múlva már meg is zavarták, méghozzá nem is egy ismeretlen, hanem egyik idősebb háztársa. A lány, aki ha jól tudja, mestertanonc, és akit eddig csak látásból ismert, teljes nyugalommal, ajkain sugárzó mosollyal közelítette meg őt, hogy aztán vele szemben huppanjon le egy kanapére és onnan pislogjon rá egy kb. ötéves csillogó szemeivel.
Lyra kérdőn vonta fel szemöldökét a jelenetre, azonban egyelőre nem szólalt meg, nem tudta mire vélni a lány önfeledt vigyorgását. Az egy dolog, hogy még tart a Kumaláz a kastély falai között, de azért ez a fajta kirobbanó jókedv egy kicsit bizarrnak hat egy nálánál idősebbtől. De sebaj, ez legyen a legnagyobb gondja.
Mikor azonban reakció nélkül vissza akar fordulni a szobrocskához és vele együtt a semmittevéséhez, háztársa ismét visszaszerezte figyelmét, ugyanis ráköszönt. Ly kíváncsian tekintett fel rá, hogy aztán az eddigieknél is bájosabb mosollyal találja szembe magát, amelynek hatására kezdte úgy érezni, hogy őt bizony kihagyták valamiből. Lehet, hogy elöntötte egy csokifolyó az iskolát? Vagy vattacukor hullik az égből? Netán lefújták a tanítást? Mégis mi adhat okot ilyen felhőtlen vidámságra?
Zavart értetlenséggel válaszolt hát háztársának, megtoldva a köszönést egy kérdéssel is, melynek köszönhetően - reményei szerint - képbe kerülhet.
- Öö... Szia! Mondd, történt valami az iskolában?

Tündérmókus Jenny

Nos, mit is mondtam, hogy kezdi megszokni a meglepetéseket? Ki kell javítsam önmagam, amikor háztársa minden ellenszolgáltatás várása nélkül egy tábla csokoládét ajánlott fel neki, olyan szinten döbbent le, mint már nagyon régen. Először el se tudta nagyon hinni, hogy ez megtörténik, csak egy zavart "Köszönöm!"-öt nyögött ki, majd bontogatni kezdte óvatosan a csomagolást, hogy meggyőződjön róla, nem-e átverés az egész. Mikor azonban a papírból egy egyszerű, ám annál ínycsiklandozóbb tábla csoki került elő, rá kellett jöjjön, hogy vannak még kedves emberek a világban. Önfeledten mosolygott rá a másikra, hálás tekintettel, majd egy kockát letörve kezdte majszolni az édességet.
Eközben meg is kapta kérdésére a választ, amely nem hogy kisegítette volna, egyre több kérdést vetett fel benne. Mégis miről beszél ez a lány? Eltalálta valamilyen vidító-varázs? Muszáj rákérdezzen a dologra, egyszerűen felkeltette a kíváncsiságát, hogy mégis miről van szó.
- És mégis hogyan? És mit kell tenni cserébe?
Mert abban egészen biztos volt, hogy valamit kell tenni ezért, elvégre olyan nincs, hogy a semmiért megkapja a teljes boldogságot. Azt viszont még magának sem merte beismerni, hogy amennyiben nem ítéli túl magasnak az árat, ő is szívesen belépne a felhőtlen vidámság világába. Elege volt már az állandó felelősségből és stresszből, kicsit el akarta engedni magát, még ha nem is hosszú időre.

Tündérmókus Jenny

A lány válasza ismét csak meglepetést okozott a levitásnak. Ha nem fog fájni, akkor mégis miért átkozná meg? És hol van itt mókuszka? És egyáltalán miért mókuszka?! Ki érti ezt...
Mindenesetre hagyta, hogy kíváncsi természete eluralkodjon rajta, így kimérten ugyan, de beleegyezett a feltételekbe.
- Rendben, nem átkozlak meg, egyébként sem szokásom. Lássuk akkor azt a nagy boldogságot!
Ekkor pedig ismét meg kellett lepődjön, mert a lány ahelyett, hogy pálcáját elővéve megbűvölte volna, netalán valami gyanús bájitalt nyújtott volna át neki, egyszerűen két cuppanós puszit nyomott az arcára, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát, várja az eredményt.
És az eredmény jött. Lyra érezte, amint elfelejti, hogy tulajdonképpen miért is volt ideges. Sőt, maga az idegesség is kiszállt tagjaiból és hirtelen rádöbbent, hogy a kezei között tartott nyusziszobor nem egyszerűen aranyos, hanem őrületesen cuki. Ámuldozva emelte fel tekintetét, hogy szembetalálja magát vigyorgó háztársával, majd miután az ő arcára is hasonló önfeledt mosoly ült ki, felpattanva rontott rá az idősebbre, hogy bordaropogtató ölelésben részesítse és nyomjon hálás puszit az arcára.
- Ez csodálatos, köszönöm! Annyira cuki vagy, hogy segítettél nekem!
Hirtelen dermedt le, hogy aztán még eszelősebb vigyor költözzön arcára, és boldog határozottsággal ismertesse terveit megmentőjével.
- Ezt másnak is meg kell tapasztalnia, egyszerűen muszáj! Ne haragudj, de most megyek, hátha a szobatársam rosszul érzi magát és tudok neki segíteni.
Még egy utolsó cuppanósat nyomott a másik arcára, majd szélvészként viharzott ki a Társalgóból, hogy megmenthesse a többi diák unalmas és boldogtalan életét.

Lubaba <3

A hónapok lassan teltek, már bőven benne jártak a tanévben és ez Lyrán is meglátszott. A kviddicsmeccsek, a prefektusi teendők, és persze mindenekelőtt a rengeteg tanulás láthatóan megviselte a másodikos levitást. Társai nem szóltak ugyan, de ő is tudta, hogy szemei alatt mély karikák húzódtak, hogy még hallgatagabb lett, és úgy általában az embernek az első szó, ami eszébe jutott, ha ránézett, a fáradtság volt.
Azonban ideje nem volt tenni ez ellen, most is, takarodó előtt fél órával még a folyosókat rótta. Övé volt ma az első őrjárat, addig pedig felesleges lett volna visszamennie a kékek közé, ahol csak még rosszabbul érezte volna magát a sok vidám arc között. Céljául tűzte ki tehát, hogy keres magának egy csendes kis termet, ahol meghúzhatja magát és lehetőség szerint pihenhet is egy kicsit. Vele volt Mica is, elvégre társasága rajta kívül valószínűleg nem lesz az este folyamán, ilyenkor már a legtöbb diák visszavonult klubhelyiségébe, hogy véletlenül se kapja el egy arra járó prefektus - mint ő.
Ahogyan bandukolt a kastélyban, meglátott egy ismeretlen ajtót. Nem sűrűn járt az északi szárnyban, így ez nem volt különösebben furcsa, de azért felkeltette a figyelmét. Egy pillanatnyi tűnődés után aztán határozott, megtette az utolsó pár lépést és lenyomta a kilincset, belökte az ajtót, hogy aztán...
Hogy aztán elképedve bámuljon, fel sem fogva igazán, hogy mit lát. Az esze tudta, hogy még mindig a kastélyban van, és a berendezés is ezt erősítette meg, viszont minden más... A falak színe mélyindigóban játszott, rajtuk ezernyi apró világító pöttyel, mintha csak a rétről nézne fel az égre. A levegő megtelt illatokkal, az élő földdel, ezernyi virággal - annak ellenére, hogy közel s távol egy növényt sem látott Lyra. Ahogy fülelt, mintha a kabócák és tücskök zenéjét is meghallotta volna, az éjjeli madarak hangjait, a fák között rejtőző állatok halk neszeit.
Egészen elképesztő volt az élmény, az összes érzékét bombázta a szoba, az elképzelhető legkellemesebb módon. Hamar mosoly kanyarodott a lány ajkaira, majd felbátorodva lépett beljebb, maga után gondosan bezárva az ajtót. Lépteit a puhának tűnő kanapé felé irányította, majd le is ült rá, hogy aztán egy pillanatnyi hezitálás után inkább elfeküdjön.
Az eddig a vállán utazó Mica erre átmászott a hasára, ott gömbölyödött össze, a lány pedig egy sóhaj után engedte, hogy a nyugalom végre átjártja.

Jones

Vigasztalási kísérlete, ha nem is ért célt, legalább elindított valamit. A lány erőt véve magán szünetet tartott a zokogásban, helyette inkább egy zsebkendővel itatta fel arcát áztató könnyeit, hogy utána felálljon és belekezdjen a meséjébe.
Lyra szintúgy felállt, majd vele szembe helyezkedve hallgatott figyelmesen, nem akart közbeszólni most, hogy végre megindultak Gwen szavai.
A történet azonban... A megrökönyödés ült ki először az arcára, hogy aztán szépen lassan felváltsa azt a gyötrődés, ahogy tehetetlenül hallgatta a lány szavait. Tehetetlenül, elvégre az elmondottak már réges-régen végbementek, változtatni rajtuk már végképp nem tud.
Mikor aztán a főnix befejezte, ő továbbra is némaságba burkolózott. Fájt beismernie, de a lánynak igaza volt, ezen nem tudott segíteni. Igazán még felfogni sem tudta, hogy mit kellett kiállnia Gwennek, elvégre ő tökéletes békében, a családja körében nevelkedhetett, egyetlen sötétebb pontja a múltjának a nagymamája halála volt, azonban akkor is mellette álltak a szülei. El se tudta képzelni, milyen szenvedést kellett kiállnia a pirosnak az anyja és az apja nélkül, hogy milyen lehetett úgy élni napról-napra, hogy tudta, a szülei gyilkosa még életben van.
Tanácstalanságában így nem szólalt meg, helyette tekintetét mélyen a lányéba fúrta, majd közelebb lépett hozzá, hogy kezével elérhesse őt. Megfogta jobbjával a lány balját, majd megszorította. Ennél jobban nem tudta érzékeltetni vele, ami jelenleg a fejében dúlt. Egy egyszerű "sajnálom", vagy "részvétem" hiteltelen lett volna, a szavak végképp cserben hagyták.
A szorítást követően sem engedte el a másik kezét, helyette közelebb húzta azt magához, el a faltól. Ha a lány nem ellenkezett, csak akkor szólalt meg.
- Ha bármiben szükséged lenne rám... Akármiben. Keress meg, jó?
Szemeit továbbra is a másikra szegezte, úgy indult meg vele, továbbra is fogva a kezét, ha csak Gwen el nem húzódott a szorításából. Léptei céljának az Eridont tűzte ki, elhatározta, hogy visszakíséri újdonsült ismerősét. Ennél sokkal többet úgysem tehet...

Farkas Zétény
~ alias életem megkeserítője

„Csá!

Megint én, tudom, hogy már vártad. Kettőkor legyél a második emeleten, a Keleti szárnyban, valamilyen könyvtárszerű kis szobában fogsz megtalálni. Ott fogom átadni neked a leveled, amit apád küldött. Mondjuk, majd szóljál neki, hogy k… nem vagyok postás.

Várlak akkor, ne késs!

Zé”

Épp az ebédet követően pakolt le a szobájában, amikor egy iskolai bagoly a fentebbi üzenetet hordozva kopogtatott az ablakon. Már amikor rápillantott a pergamenre, akkor összeszűkültek szemei, az utóbbi pár napban túl sokszor kellett találkozzon ezzel a kézírással ahhoz, hogy mostanra ne ismerje fel rögtön.
Ajkait összepréselve olvasta el a levél tartalmát, miközben érezte, hogy tőle szokatlan módon egyre gyűlik benne az idegesség. Még most sem tudta, mit akarhat tőle ez a srác, akiről csak sejtette, hogy kicsoda. A Farkas név ismerősen csengett a számára, sejtette, hogy apja egyik üzlettársa lehet, de itt megállt a tudománya, ötlete sem volt, hogy miért éppen most kereste fel őt a fiú.
Az pedig csak a ráadás, hogy az udvariasság legalapvetőbb elemei is ismeretlenek lehetnek az illető előtt, amit Lyra már az első bagoly érkeztekor megállapíthatott. Alapjáraton békés embernek vallotta magát, de rosszul viselte, ha nem kapta meg a minimális tiszteletet, ami szerinte minden embernek kijárt. Az pedig, hogy egyszerűen odarendeljék valahova, érthető módon, kissé kiborította. Az egyedüli oka, hogy pontosan kettőkor mégis megjelent a másodikon csak az volt, hogy Zé az apját emlegette, amit meglehetősen furcsának talált. Miért egy ismeretlennel küldözgetné a leveleit az apja, amikor eddig tökéletesen beváltak a baglyok is?
A kíváncsiság felülkerekedett sértettségén, így aztán kimért léptekkel ugyan, de a Tanulószoba ajtajához sétált. Csakis ez a terem volt "könyvtárszerű" az emeleten, így biztosra vehette, hogy ide várják.
Egy sóhajt követően lenyomta a kilincset, majd egy rövid pillanatnyi hezitálás után benyitott, hogy aztán belépve bezárja maga után az ajtót. Volt egy olyan megérzése, hogy a most következő beszélgetéshez nem szeretne tanúkat.
Tekintetét végigfuttatta az ismerős berendezésen, majd szeme megállapodott az egyik széken terpeszkedő fiún. Végigmérte az alakot, majd közelebb sétált hozzá, mielőtt megszólalt volna.
- Gondolom Zéhez van szerencsém.
Hiába próbálkozott, nem tudta elnyomni az iróniát, amely beköltözött hangjába. A háta közepére sem kívánta ezt a valakit, akiről szinte sugárzott az arrogancia - az arcáról, a tartásáról, szinte még a bőrén is érezte a kisugárzását. Ennek ellenére azonban még közelebb lépett hozzá, majd jobb kezét felé nyújtotta. Határozottan semmi kedve nem volt ehhez az egészhez, de neveltetése felülkerekedett mogorvaságán, nem akart udvariatlan lenni.
- Lyra Black, bár gondolom ezt már tudod. Milyen levelet említettél, amit elvileg apám küldött nekem? - Rögtön a tárgyra tért, szemöldökét leheletnyit megemelte, jelezve, hogy magyarázatot vár. Úgy mindenre.

Farkas Zétény

Annyira tudta, hogy még meg fogja bánni, hogy belépett azon az ajtón. Tulajdonképpen ez már akkor bekövetkezett, amikor a srác leugrott a székéről és már a leveleiből megismert irritáló stílusával köszöntötte Lyrát. Erre persze akaratlan megjelent egy fintor a lány ajkain, de ez nem gátolta meg abban, hogy kövesse az udvariasság diktálta lépéseket. Kezét a fiú felé nyújtotta és egy pillanatra még el is hitte, hogy félreismerte amazt, amikor az egyszerű kézfogás helyett kacsója felé hajolt. Amikor aztán a várt kézcsók helyett a fiú felfoghatatlan okból, de végignyalta a lány kézfejét, hatalmas volt a kísértés, hogy Lyra egy bájos pofonnal viszonozza a gesztust. Már lendült a keze, amikor végül sikerült kissé elcsitítania indulatait és a megkezdett mozdulatot félbehagyva inkább szorosan magához vonta jobbját, a pálcája közelében tartva azt. Elővigyázatosság, ugye.
Amikor végül túltette magát a kis közjátékon és rátért a lényegre, egyet hátra is lépett, hogy megszabaduljon a fiú kellemetlen aurájától és legfagyosabb hangját elővéve kérte számon tőle találkozásuk okát.
Az, hogy erre Zétény nem volt hajlandó egyenes választ adni, sőt, szemmel láthatóan csak tovább akarta marcangolni Lyra idegeit a lehetetlen ötleteivel - mi az, hogy ismerkedjenek meg?! bekapott egy zagyváló-átkot, hogy egyáltalán eszébe jutott ez? -, végképp elvette a lány kedvét a jó modortól. Karjait maga előtt összefűzve, jobbjával megnyugtatóan simogatva a talárja belső zsebében rejtőző pálcáját, fejét felszegve bámult bele a másik vakítóan kék szemeibe, miközben ajkait dacosan összeszorította. Elhatározta, hogy a minimumra szorítja vissza a kettőjük közötti kommunikációt, így csak szúrós tekintetével ösztökélhette a fiút, hogy végre adja át a neki szánt levelet.
Amikor viszont az újra szólásra nyitotta száját, és még mindig nem az érdemi információval szolgált, hanem helyette ködös utalgatásokkal, a levitás érezte, amint türelme utolsó cseppjei is szertefoszlanak, és tőle szokatlanul ingerült hangnemben kérte ismét számon a kék szeműt.
- Mégis mi leszek én?! Nem gondolod, hogy.. - Szinte csak kipréselte magából a szavakat, nem emelte fel közben a hangját. Még nem. Azonban még mielőtt belelendülhetett volna az eddig visszatartott monológba, észrevette a farzsebből előkerülő levelet, aminek hatására rögtön el is némult. Szinte már erőszakos mozdulattal nyúlt érte, hogy utána rögtön egy sötét pillantást küldjön a másik felé, aki időközben már kényelembe helyezte magát. Felbontotta.
A fiú szavaira csak kurtán nemet intett fejével, nem állt szándékában több időt pazarolnia társaságára, csak végigfutja a levelet és már itt sincs, felesleges leülnie.
Ebben a hitében egészen addig megmaradt, amíg el nem jutott a feleség szóig. Ott aztán ledermedt és csak bámulta tovább azt az egy szót, amelyet nem volt képes feldolgozni. Mikor aztán végképp semmilyen ötlete nem volt, hogy mégis hogyan értelmezze a leírtakat, elölről kezdte az olvasást, de a levél ezúttal sem tartalmazott mást. A szerződés már megköttetett. Dühösen mordult fel, majd ismét végigfutotta az irományt, ezúttal csak az érdekesebb részekre figyelve.
A férj személye a levelet átadó Farkas Zétény, akit én igazán illedelmes és jól nevelt ifjú úrnak ismertem meg. Illedelmes és jól nevelt, hát hogyne, ennél a ripacsnál még egy kobold is jól neveltebb! Hogy ismerhette az apja ennyire félre? És egyáltalán hogy jutott eszébe, hogy a megkérdezése nélkül hozzáadja? Még csak nem is szólt róla, ettől a tahótól kellett megtudja!
Ez ellen nem tehetsz semmit. Ajkait szorosan összeszorítva vetette le magát a Zéténnyel szemben lévő székbe, hogy a következő pillanatban az összegyűrt levél már a földön landoljon. Máskor kedvesen csillogó szemei most hidegebbek volt, mint a legfagyosabb éjszaka, és egyenest a jegyese tekintetébe fúrta őket. A jegyese. A szóra még az utolsó pihe is felállt a tarkóján.
A fiú törte meg a csendet, két rövidke, flegma szóval, amely Lyra szájáról is végleg eltávolította a lakatot.
- Ez nem fog megtörténni! Nem érdekel mit akar apám, azt nem fogja megszabni, hogy kihez menjek hozzá. Mégis hogy képzelte, hogy egy ilyen beképzelt, modortalan, bunkó... Szóval hogy te leszel a férjem!
A szavak megállíthatatlanul törtek ki belőle, nem is volt igazán tudatában, hogy mindezt az a bizonyos bunkó is végighallgatja. De őszintén szólva, nem is érdekelte volna különösebben, a szemében semmivel sem volt jobb Zétény az apjánál, fel sem merült benne, hogy a másik ugyanolyan áldozat, mint ő. Elvégre ő hozta azt a hétszer is átkozott levelet!

Farkas Zétény
~ bocsánat a kései válaszért <3

Habár Lyra idegei már a szobába lépésének pillanatától az elpattanás szélén voltak, utolsó csepp hidegvérét felhasználva nem reagált semmit a fiú ostoba becézgetésére, amellyel a lányt illette. Minél hamarabb túl akart lenni az egészen, és mostanra már arra is rájött, hogy csak maga alatt vágja a fát, ha reagál a másik megjegyzéseire.
Helyette inkább a már sokat emlegetett levelet kaparintotta kezei közé, hogy aztán elolvasva végképp elálljon a szava. Természetes, hogy nem akarta elhinni, hogy ezt tette vele az apja. Az apja, aki szinte körberajongta a hajdanvolt kislányt, hogy utána a cseperedő hölggyel is mindig elnézően bánjon. Nem, ez csak egy rossz vicc lehet.
Mikor aztán sokadik pillantásra sem változott meg a szavak értelme és a hamisíthatatlan pecsét továbbra is a levitás képébe nevetett, Lyra kénytelen volt elfogadni az elképzelhetetlent: eljegyezték.
Miután nem kimondottan finom mozdulatokkal elhelyezkedett a fiúval szemközti fotelben már csak az újabb megjegyzés hiányzott, hogy elinduljon a lavina. Szinte kirobbantak belőle a szavak, amelyeket máskor még véletlenül sem mondott volna ki, most azonban a legkevésbé az érdekelte, hogy mit gondolhatnak róla mások. Meghallva Zétény újabb frappáns megjegyzését csak egy lemondó nyögés szakadt ki ajkai közül, hogy utána a másik végletbe essen, visszazuhanva a fotelbe teljes letargiába zuhanjon. Mikor aztán megütötte füleit újra a fiú hangja, ahogy az szenvtelenül csókra invitálta Lyrát...
- Hamarabb fogok egy varangyost csókolgatni, mint téged, farkaska. - Hiába fogadta meg, hogy nem reagál az ostobaságokra, mielőtt még végiggondolta volna, a szavak már ki is buktak a száján. Pillantását azonban csak akkor emelte a másikra, amikor az újra megszólalt, ezúttal valamelyest értelmesebb dolgokat osztva meg a lánnyal.
Való igaz, eddig bele sem gondolt a levitás, hogy ez nem csak neki lesz egyenértékű egy világégéssel, azonban ez a felismerés sem tudott részvétet támasztani benne a másik iránt. Zétény láthatóan valamilyen szinten élvezte a helyzetet, amely a legkevésbé sem volt elmondható jegyeséről. Viszont ha igazat mondott, és ő sem kívánta ezt az egészet, akkor lehet hogy mégsem fognak olyan rosszul kijönni, elvégre máris találtak kettőjükben egy közös pontot.
Gondolataival körülbelül idáig jutott, amikor a fiú elővarázsolta a második levelet is, amelyet Lyra immár jól láthatóan remegő kézzel vett át. Mi jöhet még?
Ezt valakikkel ellenőriztetni is fogjuk. Elhűlve bámulta a leírt sorokat, ujjai között a pergamen megadóan nyögött, ahogy a lány erején felül szorongatta a papirost. Figyeltetni fogják őket.
Ezúttal arra sem vette a fáradtságot, hogy összegyűrje a lapot, úgy hajította a másik mellé, miközben ismét hátradőlve szemeivel a másik tekintetét kereste. Ha ezúttal is képes lesz és vigyorog az egészen... De nem.
Zétény eddig tőle még nem tapasztalt komolysággal figyelte a lányt, amely más helyzetben akár még zavarba is hozhatta volna a szfinxet. Most azonban a kék gondolatai nem kalandoztak el, várta a másik reakcióját. Mikor aztán meghallotta a kérdését, felszaladtak a szemöldökei, hogy aztán sóhajtva megcsóválja a fejét.
Talán gyerekesnek tűnhet, de ő igazán bízott benne, hogy Zétény mindjárt valami olyasmit mond, hogy őt ugyan nem érdekli ez az egész, és hogy Lyra ne is számítson rá, hogy ő majd kísérgeti mindenhol, de csalódnia kellett.
- Én... Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Kétségbeesetten bámult a másikra, a vőlegényére, miközben valami kiutat keresett ebből az egész helyzetből. De mit tehetne, amikor az apja már mindent elrendezett? Amikor ő tudott meg mindent utoljára?
Felidézte magában a második levél szavait, majd egy pillanatnyi hezitálás után lassan szavakba kezdte önteni a gondolatait.
- Nos... Végül is relatív, hogy mi a nagy iskolai rendezvény, nem? Tanévnyitóra meg a végzősök báljára majd együtt megyünk, a többi igazán semmiség ezekhez képest. - Megerősítésben bízva pislogott a fiúra, miközben már azon töprengett, hogyan tudná kijátszani a heti négyszeri kötelező randevút. Mert hogy abba belehülyülne, az is biztos.

Zétény
~ outfit

Ismét elérkezett az évnyitó napja, és a tavalyival ellentétben idén, apjának köszönhetően, nem tehette meg, hogy megbújik a Levita klubhelyiségében. Mostanra már háztársaihoz is eljutott a híre, hogy szándéka ellenére ugyan, de eljegyezték, ezért legalább az értetlenkedő kérdésektől nem kellett szenvedjen, hogy ugyan mi baja van. A válasz mindenkinek egyértelmű volt: egy bizonyos rellonos már várja, hogy karonfogja Lyrát és együtt vonuljanak be a Nagyterembe. Szinte már mesébe illő. Brr.
Szépen, kötelességtudóan felöltözött hát, bár aki ismerte, annak feltűnhetett, hogy nyomott hangulata rányomta bélyegét kinézetére is, a szokottnál sötétebb göncökbe bújt, csak hogy kifejezze határtalan lelkesedését, amelyet a randevú iránt érzett.
Miután prefektusi jelvényét is gondosan felerősítette, egy látványosan nagy sóhaj után megindult kifelé, hogy találkozzon élete megkeserítőjével. A tőle telhető leglassabban lépegetett, minden lépcsőfordulóban megállt szusszanni egyet, de tovább már nem odázhatta az egyre közeledő pillanatot, egyrészt mert ha ennél lassabban ment volna, akkor már visszafele halad, másrészt pedig késni nem akart, azt rangján alulinak érezte. Így tehát a megbeszélt időpontban, percre pontosan megérkezett a Nagyterem előtti folyosószakaszra, ahol most szinte fekete tengert alkottak a taláros diákok, hogy egy gyors körbetekintést követően ki is szúrja vőlegényét. Sóhajtott még egy utolsót, majd beletörődve sanyarú sorsába megindult a rellonos felé.
Legnagyobb elkeseredettségére a fiú a megbeszéltekhez tartva magát várt rá, Lyrának pedig nem volt semmi kibúvója, mostanra már beletörődött sorsába.
Közönyös kifejezést erőltetett arcára, egyelőre a műmosoly még nem ment, első körben a fintorát próbálta eltüntetni. Mikor aztán elfogadhatónak ítélte ábrázatát, kelletlenül ugyan, de a farkas elé lépett, majd ajkait még mindig szorosan összeszorítva, kipréselt magából egy nem túl lelkes köszönést is.
- Szia.
Ollé, kezdődik a móka!

Zétény

Nos, a nehezén túl is volt. Szépen felöltözve, levitás prefektushoz méltóan elindult a tanévnyitóra, Black lányhoz méltó módon pedig vállalta a családja által rá kiszabott kötelezettséget is. Pedig Merlin a megmondhatója, hatalmas volt a kísértés, hogy egyszerűen magára zárja a szoba ajtaját, miután Runáék kimentek, ő pedig bent maradjon, egészen a lakoma legvégéig. Farkaska akkor nem tehetett volna semmit, esélye sem lett volna a szfinx feladványával szemben, ő pedig békében eltölthette volna az estéjét csendes magányában.
És mégse. A gondolat, hogy milyen egyszerűen megúszhatta volna az egész kellemetlenséget, ami tanévnyitó címen futott, egy keserű fintort húzott ajkaira, épp miután köszönt a kiválasztottjának.
A fenyegető mosoly, amelyet válaszul kapott, már meg sem lepte, annál inkább a viszonylag civilizált megfogalmazás, amely végéről szinte már hiányolta az elvárt öcsém megszólítást.
Ennek ellenére azonban nem mutatta meglepettségét, továbbra is szótlanul követte a rellonost, ki a tömegből, egy viszonylag kihalt folyosószakaszra, ahol aztán szembefordult vele, és miután sokatmondóan keresztbe fűzte karjait maga előtt, tekintetét a másikra függesztette.
- Mondd.
Nos... Maradjunk annyiban, hogy az udvariasságát elhagyta, még valahol a Levita klubhelyiségében.
Amikor aztán egy kész monológot kapott válaszul... Ezúttal már nem tudta elrejteni meglepettségét, ami kiült arcára, és ami aztán szép lassan átváltott felháborodásba, majd végül zavarba. Mikor aztán elhalt a fiú hangja, ő pár pillanatig még csendben maradt, magában többször átrágta az elhangzott szavakat, nem akart átgondolatlan választ adni.
Szóval jó lenne, ha nem rontaná el. Meg hogy mosolyogjon, nem, ne vicsorogjon, kedvesen mosolyogjon rá. És persze kérhet valamit...
Ez utóbbi még ötletnek is nevetséges volt, nincs semmi, de egyáltalán semmi, amit akarna tőle, már persze azon kívül, hogy soha többet ne kerüljön a szeme elé. Sejtette azonban, hogy ez a kérés már kívül esne a fiú által emlegetett ésszerű határokon. Szomorú.
De akkor mit kérjen? Már ha egyáltalán teljesíteni akarja farkaska kérését és megpróbálja hihetőbben játszani a szerepét. Bahh, belegondolni is fárasztó, nem véletlenül nem színjátszókörös.
És akkor felbukkant egy apró gondolatfoszlány, a kíváncsiság bátortalan ötlete, amely először tökéletesen nevetségesnek tűnt, amit egy kézmozdulattal el lehet hessenteni, de mégis befészkelte magát a lány gondolatai közé, míg az már másra sem tudott gondolni.
Elragadó mosoly terült el ajkain, szemei fényesen csillogtak, ahogyan közelebb lépett a fiúhoz, majd a látszattal szöges ellentétben lévő, határozott, szinte már parancsoló hangon kimondta a fejében mostanra már szinte örvénylő gondolatot.
- Rendben, vigyél be a Rellonba.

Zétény, majd levitás törpök

Kimondta. Valószínű, hogy meglepő lehetett ez a mondat a szájából, ő azonban semmi furcsát nem érzett benne, az okok számára világosak voltak. Az iskolában töltött két évben már volt szerencséje több kisebb kalandba belekeveredni, többségében a Levita tárnáiban, és bár előfordult, hogy nem épp veszélytelen helyzetbe került, egyfajta kaland-, és még inkább tudásvágy azóta nem tágított belőle. Már nem érte be a könyvtár nyújtotta tudással, másra, izgalmasabbra vágyott, és a lehetőség, hogy belógjon a híres-hírhedt sárkányfészekbe... Nos, pont ezt az izgalmat garantálta.
Amikor a rellonos nem adott egyenes választ rögtön, őszintén szólva, már meg sem lepődött, csak megforgatta szemeit, majd tekintetét egészen addig a fiú jégkék tükreibe fúrta, amíg meg nem kapta az elvárt beleegyező választ. Akkor aztán elfeledkezve magáról és az általános tartózkodásról, amelyet vőlegénye felé tanúsított eddig, elégedetten elvigyorodott és teljes természetességgel karolt bele a felajánlott kézbe.
Gondtalansága egészen addig kitartott, amíg meg nem érkeztek a Nagyterem elé, ahol is újra rá kellett jöjjön, hogy még mindig csak felsőbb utasításra cselekszik. Azonban még fényesen ragyogott lelki szemei előtt a beígért jutalom, így megelégedett egy beletörődő sóhajjal, mielőtt felöltötte magára legjobb mosolyát.
Állát megemelve, egyenes tartással, visszafogott, de azért bájos mosollyal lépett be a terembe jegyese oldalán, szinte sugárzott róla az elégedett boldogság. Vagyis úgy látszott, és ennyi pont elég is volt.
Egy pillanatra megtorpantak, hogy mindenki megcsodálhassa őket, majd a kékek asztala felé vették az irányt, ahol is nem ért véget a műsor, miután helyet foglalt Miza mellett, még el kellett viselje magán a fiú érintését, ahogy az megjátszott gyöngédséggel megigazította egy rakoncátlan tincsét, majd egy látványos és szinte már csöpögősen romantikus kézcsókkal elbúcsúzott tőle. Lyra csak egy biccentéssel reagálta le a köszönést, majd fordult is vissza a szfinxek felé, még az sem tűnt fel neki, hogy leendő férje a mellette ülőnek kacsintott.
- Ne szóljatok hozzám.
A mosoly egy pillanat alatt olvadt le arcáról, de teljes tudatában a figyelő szemeknek megpróbálta elrejteni zaklatott arckifejezését, egyik kezét a homlokának támasztotta és úgy is maradt néma csendben egészen az igazgató beszédéig. Csak legyen már vége. Csak mehessen már.

Zétény