Karácsonyi bál - Kékecskék

Kicsattanó jókedve egy pillanat alatt apadt le, mikor rádöbbent, hogy háztársait nem a sajátjához hasonló hangulatban találta. Ám ahelyett, hogy rajta is eluralkodott volna a melankólia, megmakacsolta magát, hogy megpróbálja felvidítani a másik kettőt. Nem tudhatta, hogy minek köszönhető szokatlan mélabújuk, a gólyaavatón mindkettőjüket kedvesnek, fáradhatatlannak és főleg élettel telinek ismerte meg, ellenben a mostani leeresztett formájukkal. Lyra tanácstalanul állt a helyzet előtt, ám tapintatlan sem akart lenni, így ahelyett, hogy kérdezősködéssel rontotta volna tovább a hangulatot, elhatározta, hogy mindent bevet, hogy valamivel kellemesebbé varázsolja a két levitás estéjét.
- Szívesen csatlakozok, bár tanárnak azt hiszem, csapnivaló lennék. Maximum példával szolgálhatok.
Szinte fültől fülig érő, széles mosolyt villantott meg, kijelentését igazolandó, mely egyik pillanatról a másikra fagyott le arcáról, mikor a japán lány barátját hozta szóba.
- Hát ő...
Hirtelen semmi értelmeset nem tudott kinyögni, és ezen az sem segített, hogy követve a másik lány pillantását észrevehette az éppen a terembe bevonuló sárkányát - oldalán egy fekete, Lyra szerint túlzottan is csinos, rellonos lánnyal. Már az is épp eléggé elkeserítette, hogy a fiú nem kereste vele még a szemkontaktust sem, ám az utolsó csepp a táncra invitáló mozdulata volt, amelyet nem a levitásnak tett. Szája sarka lekonyult, homlokát enyhén összeráncolta és mintha a szíve is direkt fájdalmasan nagyokat dobbant volna.
Nem tervezett féltékenységi jelenetet rendezni, elvégre megbeszélték már a mai estét korábban Noellel, aki biztosította róla, hogy semmi oka az irigységre, ám ezt zúgolódó gondolataival már nem volt olyan könnyű megértetnie. Azonban szégyent sem akart hozni párjára, így egy mély levegővétel után visszavarázsolta korábbi mosolyát - habár már megkopott kissé -, és azzal arcán nyögött ki egy értelmesebb választ.
- Egy háztársával jött a bálra, elvileg valami rellonos dolog, ha minden igaz, majd később találkozunk.
Még szerinte is szánalmasan reménykedő volt a hangja, így megemberelve magát próbálta visszaterelni gondolatait egy kellemesebb ösvényre: elvégre itt van a bálon, barátok között, akiknek talán a támogatására van szükségük. Miután megtalálta motivációját, rögtön jobb kedvre derült, és már bele is kezdett volna mosolymissziójába, mikor újabb vendéget üdvözölhettek kis körükben. Meglepődve vette tudomásul házvezető-helyettesük jelenlétét, aki most is a legváratlanabb pillanatban tűnt fel - és remélhetőleg mentette meg az estét.
- Jó estét, professzor! Remek ötlet, társíthatnánk hozzá apró jégcsapdíszeket is, hogy teljes legyen a hatás. És ha tanárnő volna szíves majd kijárni, akkor a vezetőség sem szólhatna érte.
Apró mosolyt villantott oktatója felé, habár még nem igen ismerte, meglehetősen szimpatikus volt neki a határozott nő.
Érdeklődése csak növekedett felé, mikor felkérte a velük lévő Atit egy táncra, a lány nem hitte volna, hogy ilyen előfordulhat tanár és egy gólya között - bár sejtette, hogy jelképes a dolog -, ám minden ellenérzés nélkül figyelte az alakuló eseményeket.

Sárkányka

Miután még az előcsarnokba érve burkolt sikert aratott kis akciójával, a festmények között is remekel, önmaga legnagyobb megelégedésére. Tartott tőle - nem csak most, már lassan egy hete! -, hogy nem tud majd spontán és őszinte lenni a fiú mellett a hasában lévő állandó görcs miatt, azonban eddig szerencséjére erre nem került sor, a rellonos jelenléte gyógyszerként szolgált félelmeire és összes aggodalmas gondolatára.
Ennek volt az is köszönhető, hogy Noel rongáló akciójára is teljes lelki nyugalommal, magához híven tudott reagálni, amely reményei szerint a fiú tetszését is elnyerte. A jóhiszeműségét firtató mondatra csak egy vigyor kanyarodott ajkaira, és dorgáló hangon ejtett el egy újabb kis megjegyzést.
- Alábecsülsz.
A mondathoz egy pimasz kacsintás is járt, hogy aztán meginduljon a rellonos felé, annak szavait hallgatva. Álmélkodva emelte meg szemöldökét a fiú kijelentésére, melyet egyértelműen bóknak szántak, hogy aztán újabb elégedett vigyor uralja vonásait.
- A halálos túlzás, jobb szeretem a veszélyest.
Ezzel befejezettnek tekintette pillanatnyi társalgásukat, habár még tudta volna ragozni a dolgot, inkább engedett párja vonzásának, és szorosan hozzásimulva átadta magát újabb csókjuknak. Az előzővel ellentétben, most viszonylagos magabiztossággal fogadta a másik ajkait, hogy aztán minden frissen tanult trükköt bevetve élvezze kettőjük jelképes párharcát. Karjaival eleinte a széles vállakon támaszkodott, hogy bele ne szédüljön sárkánya hevébe, majd lassan csúsztatta feljebb ujjait, hogy végre a hívogató tincsek közé bújtathassa őket és a fiú tarkóján találjon támaszra. Gondolatai mindeközben vadul cikáztak fejében, egyrészt próbálta felfogni a helyzetet, mely még így, másodjára is valószerűtlennek tűnt számára, másrészt igyekezett tudatát a felszínen tartani, félő volt, hogy belezuhan az őt elárasztó hirtelen benyomások óceánjába. Tenyere alatt Noel forró bőrével, orrában az őt körülölelő kesernyés illattal, fülében kellemes baritonja emlékével leginkább úgy érezte, alátemetik az érzések, hullám módjára söprik el összes józan gondolatát. Hirtelen rántotta ki magát a csókból, félő volt, hogy szó szerint elalél az őt elárasztó hatásoktól, így pihegve bámult bele a jádeszín szemekbe, hogy a fiú egy határozott morranására folytassák megkezdett tevékenységüket.
A szusszanásnyi szünetnek köszönhetően már nyugodtabban tudta folytatni csókjukat, mely nem volt kevésbé szenvedélyes, legfeljebb kiegyensúlyozottabb ezúttal. Végül, lévén egyszer mindennek vége szakad, csak egymást szorosan ölelve álltak a még mindig néma folyosón, hogy aztán a fiú meleg leheletét megérezve a lúdbőr végigfusson gerince mentén, és úgy hallgassa az apránként megnyíló fiú történetét.
Öntudatlanul kezdett bele a puha, hollófekete tincsek cirógatásába, miközben hallgatta a mesét, hogy aztán elgondolkodva távolodjon el Noeltől egy kicsit, hogy bele tudjon nézni szemeibe. Pillanatokig mérlegelte magában, hogy erre mégis mit felelhetne, mígnem lábujjhegyre emelkedve egy apró csókot nyomott ismét a finom metszésű ajkakra, hogy utána egy szelíd mosollyal száján válaszoljon.
- Már akkor is hű voltál magadhoz, sárkányka.
A mosoly egy pillanatra sem halványodott, ujjait óvatosan húzta végig a fiú majdhogynem festői arcélén, majd folytatta.
- Nem tudok jobbat mondani, minthogy újra hozzájuk szoksz. Nem megoldás szerintem, ha a kastélyban lévő több száz portrét egyenként szabdalod szét.
Ujjai suttogása közben sem pihentek meg, fáradhatatlanul járták útjukat végig a fiú járomcsontjától le, egészen az álláig. Az előbbi komolyabb hangvételről azonban visszaváltott korábbi, könnyed hangjára, úgy fejezete be gondolatát:
- Az viszont talán nem baj, ha addig is egy kis illemet tanulnak.
Mosolya vigyorrá szélesedett ismét, és csak remélni merte, hogy Noel nem vette kioktatásnak felvetéseit, hiszen ő semmi ilyesmit nem akart elérni, csak felötlő gondolatait osztotta meg a rellonossal.

Állia

Miközben megindult társasága felé, az arrébb húzva sálját fényt derített a rejtélyre: egy sárkányos címer díszítette öltözékét. Szóval egy újabb rellonossal hozta össze a sors. Csak ennyi kellett, hogy gondolatai közé beférkőzzön egy bizonyos másik, hímnemű sárkány, ajkai közül pedig egy sóhaj szakadjon ki. Azonban nem álmodozhatott, figyelmét visszaterelte a lányra, aki szóban is megerősítette a zöldek közé tartozását, hogy utána maga mellé invitálja. Barátságos tanácsára csak egy újabb mosollyal felelt - hosszú kabátja lévén, ő lábai helyett arra ült, hogy elkerülje az esetleges kellemetlen fel- vagy épp megfázást.
A melegítőbűbáj elvégzését követően a bemutatkozásra került sor közöttük, majd kézfogásuk után Lyra szólalt meg ismét.
- Még nem is hallottam ezt a nevet, de nagyon tetszik.
Egy újabb, az előzőeknél szélesebb vigyort villantott Álliára, majd ráunva a némaságra még egy kérdést tett fel a rellonosnak.
- És téged mi szél hozott erre? Csak levegőzni jöttél egyet, vagy volt valami konkrét szándékod is itt, a tóparton? Ah, remélem nem vagyok tolakodó.
A pír visszatért arcára, félt, hogy túlzásba vitte a kérdezősködést, elvégre az visszás is lehetett, hiába, hogy ő csak érdeklődni akart. Szerencsétlenül érezte magát, hogy ennyire suta a beszélgetések terén, most érezte igazán kárát, hogy szívesebben töltötte idejét könyvek vagy állatok, mint emberek között. De hát minden rossz szokást meg kell törni egyszer - még ha nem is tartotta rossznak általános zárkózottságát -, és épp itt az ideje, hogy gyakorolja kicsit a társalgás művészetét. De hát, minden kezdet nehéz, ahogy mondani szokás.
Ez utóbbi mondást tökéletesen igazolta ő is, ahogyan száját rágcsálva, kezeivel kabátja ujját gyűrögetve ült, és vadul gondolkodott, hogy mégis mivel oldhatná a feszültséget. Általában nem zavarta két ember között a csend, de most érezte, hogy ez az a fajta kínos némaság, amely akkor van jelen, ha még nem sikerült megtalálni a közös hangot. Csak abban reménykedhetett, hogy kérdéseivel sikerült beindítania valamiféle beszélgetést, más esetben reménytelennek tetszett helyzete, ötletei kimerülőben voltak.

Téli kirándulás - Lethifalva

A Bécsben töltött napok minden bizonnyal bekerültek élete legszebb emlékei közé: nem hiába volt egyik kedvence az osztrák főváros, ott-tartózkodásuk alatt sem okozott csalódást a fiataloknak. A legörömtelibb pillanatokat azonban mégsem a vásárban töltött órák okozták Lyra számára, hanem az összebújós esték, átbeszélgetett éjszakák, lusta hajnalok egy bizonyos rellonossal. A kirándulás minden percét kihasználták Noellel, hogy együtt töltsék idejüket, melynek köszönhetően a levitáson még sosem érzett kiegyensúlyozottság uralkodott el. Ajkairól nem volt letörölhető az állandó kis mosoly, még a szokottnál is türelmesebb és derűlátóbb volt és szinte lehetetlen volt bármivel is felidegesíteni.
Miután kiléptek a kandallóból és megindultak, hogy elfoglalják szállásukat, Lyra - természetesen - ismét párja mellé csapódott, hogy csak helyeselve bólogasson annak megjegyzésére a falura. Amira ismét hosszas monológba kezdett, hogy mit szabad és mit nem, majd a szobabeosztások részletezésébe ment bele. Amint meghallotta Noel nevét, közvetlen a sajátja után, egy apró csípést érzett meg alsóbb részein, melyet egy kevésbé finom oldalba könyökléssel viszonzott - ám cinkos vigyora felragyogott arcán. Közös szoba? Mi lesz még itt...
Az eligazítás után rellonos társa Keikóék felé kezdte húzni a lányt, ő pedig odaérve mosolyogva biccentett két háztársának. A fiú áthívta hozzájuk őket, arra hivatkozva, hogy meg kell beszéljék a barlangos dolgokat a kis japánnal. Lyra hallott már pár rövidebb szakaszt kalandjukról, azonban, ha nem túlságosan személyes a téma, most talán bővebben is kifaggathatja barátait a részletekről: égett a kíváncsiságtól, eddig őt valahogy elkerülték a hasonló izgalmak - bár talán nem is bánta annyira ezt.
Miután megállapodtak a későbbi találkában, megindultak, hogy bevegyék szobájukat, amely ha lehet, még a bécsinél is jobban elnyerte a levitás tetszését - és nem csak azért, mert itt kettesben lehettek. Ámuldozva futtatta végig ujjait a nyers fa ágykereten, miközben vigyorogva szemlélte szokatlanul pörgő - szinte viháncoló - párját.
- Az alsót választom, de csak hogy ne ess nagyot, ha este lerugdoslak.
Ártatlan kifejezéssel arcán, bájosan pillogott a másikra, majd miután mosolya újfent megjelent vonásain, lendületesen rámászott az immár fekvő rellonosra. Lecsüccsent a hasára, lábaival megtámasztotta magát a teste mellet és úgy bámult le rá pimaszan csillogó szemekkel.
- És ha mégis megmaradsz valahogy mellettem, azt mondanom se kell, hogy a takaró az enyém.
Mielőtt bármit válaszolhatott volna a fiú, ráhajolt ajkaira, hogy egy hosszú csókot lopjon tőle. Kezdett belelendülni a dologba, mikor meghallotta a bátortalan kopogást. Kénytelen-kelletlen szakította el ajkait a másikétól, majd egy játékos fintort követően felnevetett, és elhelyezkedett egy kevésbé kompromittáló pózban az ágyon - pont jókor, hogy a belépő Keinek már ne legyen mitől zavarba jönnie.
- Hát, nem mondom, hogy nem tudok, mert próbáltam már, de szerintem mindnyájan nagyobb biztonságban leszünk, ha inkább Noel tanítgat. Egyébként persze, menjünk!
Nyomott még egy gyors puszit barátja arcára, majd felpattanva indult meg, hogy felvegyen egy síeléshez alkalmasabb csizmát és kabátot. Végezve az öltözködéssel betársult Keiko mellé az ajtóba, onnan pillantott vissza, jön-e sárkánya is.

Karácsonyi bál - Kékik

Ati lelkesen távozott a professzorral, a levitások pedig kettesben árulták tovább a petrezselymet. Keiko kérdésére Lyra már épp belefogott volna unalmas életének leírásába, mikor - szó szerint - beesett közéjük egy újabb háztársuk. Reflexből pattant volna fel, hogy segítsen Dórinak, ám a lány időközben sikeresen feltápászkodott, így csak aggódó hangon tette fel kérdését.
- Úristen jól vagy? Ugye nem ment ki a bokád, vagy semmi ilyesmi?
Tekintetét végigfuttatta az említett testrészen, amelyen hálistennek nem látszott, hogy bármi komolyabb baja történt volna az előbb. Mielőtt válaszolhatott volna a lány kérdésére és hellyel kínálhatta volna, visszaérkezett Ati is, aki most végre hatalmas mosollyal arcán parádézott és hangján is hallatszott, hogy jól sikerült a táncuk a tanárnővel. Rögtön a parkettre invitálta őket is, amelyre a szőke lány lelkesen indult is, az őt húzó fiú után. Visszafordulva kezét nyújtotta ülő társuk felé, aki azonban hamar mások megtaposásáról kezdett magyarázni, meg hogy milyen szép is a terem. Ez utóbbival nem vitatkozott, ám magára a tiltakozásra cseppet összeráncolt szemöldökkel felelt.
- Biztos nem jössz? Inni útközben is tudsz, a terem pedig megvár.
Bátorítóan mosolygott évfolyamtársára, ám amennyiben ő továbbra is ellenállt, kénytelen-kelletlen engedett Ati húzásának és hagyta magát a terem egy kevésbé zsúfolt részére vezetni. Ott hamar kisebb kört alkottak a többi diák között, és a fiú bele is kezdett egy különös koreográfiába. Egyértelmű volt, hogy ennyien nem tudnak hagyományosan táncolni, így kíváncsian bólintott rá társa ötletére, miszerint maguk rakják össze a saját kis mozdulatsorukat.
A standard táncokban otthon mozgott, hála apja vissza nem utasítható kérésének, miszerint minden hölgynek meg kell tanulnia legalább az alaplépéseket, de nem egy kínzásként fogta fel a dolgot, szeretett a zene ritmusára mozdulni, és ha ideje engedte volna, talán komolyabban is foglalkozott volna vele. Azonban ilyen szabadon még sosem kellett táncolnia, ahogy improvizálnia sem - leginkább különböző rendezvényeken kérték fel, ahova családjával járt, ott pedig nem játszottak a mostanihoz hasonló, modernebb zenéket, megmaradtak helyette a klasszikus szerzeményeknél és a néha már idegesítően emelkedett hangulatnál.
Azonban ez nem riasztotta vissza, izgatottan ment neki a kihívásnak és igyekezve a legjobbat nyújtani, próbálta leutánozni a fiú mozdulatait, több-kevesebb sikerrel. Mire nagyjából ment neki az első rész, el is jutottak oda, hogy most Keiko találjon ki valamit, amit hozzákapcsolhatnak, így érdeklődve kezdte figyelni az idősebb lányt.
Időközben a vidám mosoly visszatért ajkaira és néha fel-felnevetett, amikor egy különösen nehéz rész bemutatásához meg kellett erőltetniük magukat, hogy orra ne bukjanak.

Állia

Miközben a tó partján üldögélt új ismerősével, öntudatlan kalandoztak el gondolatai eddigi itt töltött élete felé. Ahhoz képest, hogy teljesen új volt neki  mind a környezet, mind az emberek, már most otthonaként gondolt az épületre, és új családjaként háztársaira - no meg persze egy zöld is helyet kapott a kis femiliben. Megdöbbentette az a végtelen gondtalanság, amiben napjai teltek, szinte az volt az érzése, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Ez volt a helyzet most is: találkozik egy lánnyal a falu mellett, aki még véletlenül sem bunkó, nem piszkálódik, nem valami elvetemült félőrült, hanem tökéletesen megvannak. Gyanús volt neki, hogy eddig senkivel sem hozta össze a sors ittléte során, akivel nem ez lett volna a helyzet.
De ahelyett, hogy ilyesmin gondolkodik, illene örülnie szerencséjének, és visszairányítania figyelmét a beszélgetésre.
- Köszönöm. Hát nem túl gyakori, Magyarországon nem nagyon adnak eredeti latin neveket, ez apa mániája nálunk. Habár ha jól tudom, az iskolában pont van még egy Lyra, legalábbis nekem ezt mondták, de még nem találkoztam vele.
Egy perc sem telt el, és már meg is kapta a következő választ is, egy kérdéssel megtoldva, melyre elgondolkodva válaszolt.
- Csak sétálni akartam egyet a levegőn, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felfedezősdit játszottam. Még nem jártam eddig erre, és gondoltam, épp itt az ideje. Aztán megtaláltam a tavacskát és megláttalak téged is. A többit már tudod.
Egy újabb mosolyt küldött Állia felé rövid története befejeztével, majd eszébe jutott, hogy az esetleges szorgalmiról egy szót sem szólt még, így gyorsan folytatta is a beszédet.
- Most, hogy így mondod, nem ártana végre dolgoznom egy kicsit, de annyira semmi kedvem az ünnepek előtt nekiállni tanulni. Majd ráérek év vége előtt hajtani.
Felnevetett saját lustaságán, majd tekintete újra a messzeségbe zuhant, gondolatai azon jártak, hogy még mennyi idő jut neki, nekik, mielőtt kénytelen lesz a nyáron hazamenni. A lelke egy eldugott zugában persze hiányzott neki otthona, de jelenleg sokkal érdekesebb volt a kastély és a benne élők világa, mint a már megszokott napok Kolozsvárott.
A lány hangjára tért magához, aki egy újabb kérdést tett fel neki. Félig még mindig otthonára gondolva, szórakozottan válaszolt.
- Igen, igen, gólya vagyok. Tényleg, és te? Nem tűnsz sokkal idősebbnek nálam.
Arcát a másik felé fordította, majd nem kellett sok, hogy az most a szünete felől érdeklődjön.
- Szeretem, nem értem azokat, akik szerint unalmas, én élvezem, ha azt csinálhatom, ami érdekes. Még ha néha tanulni is kell - egy fintorra húzta el a száját, majd felnevetve folytatta válaszát - Nem megyek haza a szünetre, úgy voltam vele, hogy ez az első évem itt, akkor már legyen teljes és töltsem itt az ünnepeket is. Nem tudom egyébként, mi itt a szokás, körülbelül mennyien mennek haza? Kihalt lesz majd a kastély? Lesz valami különleges program szentestére?
Észre sem vette, hogy már szinte dőltek belőle a szavak, és tekintetét egy pillanatra sem kapta le a lányról, végig a szemeibe nézve beszélt. Befejezve a mondatot azonban hamarosan észbe kapott, és lesütve tekintetét dünnyögte el halkan egy időre az utolsó mondatát.
- Jaj, ne haragudj ha túl sokat beszélek, nem tudom, mi van velem.
Szemeivel újra a lányra tekintett és kíváncsian várta, hogy mit reagál majd a rellonos.

Levélküldő
december 24. 23:59

Pont időben volt, így nem kapkodta el a leérést, kényelmes sétával baktatott végig az udvaron. Jobb kezében szorosan fogta pálcáját és tüntette el maga mögül a hóban lévő lábnyomait, nem akarta, hogy pont most találja meg valaki, akinek nem kéne. Az idegesség összeszorította gyomrát, egyrészt, mert még egyszer sem szegte meg ennyire a szabályokat ittléte óta, másrészt a meghívójának kiléte miatt.
Délelőtt kopogtatott a bagoly a gólyalak ablakán, mely egy neki címzett levelet tartott a csőrében. Miután felbontotta a díszes viaszpecsétet, szemöldökei egészen a homloka tetejéig felszaladtak csodálkozásában, ahogy olvasta az irományt.

Szerelmes karácsonyt! A csodálód. Ha érdekel kilétem, elmondom. Gyere éjfélkor a Vadőrlakba. Vigyázz! Meg ne fázz!

Első gondolata persze Noel volt, de aztán rá kellett jöjjön, hogy az effajta felesleges titkolózás nem vallana rá, ő külön élvezné, ha tudatosan csábítaná a rosszba a lányt. Így hát kénytelen volt belenyugodni, nem barátja hívja kései sétára, helyette azonban más jelölt nem jutott eszébe. Hogy a csodálója? Butaság, még mindig kevés embert ismert a kastélyban, lehetetlennek tartotta, hogy egyikük érdeklődjön iránta. Agya persze nem fogadta el ennyivel a dolgot, azonnal újabb magyarázatot keresett, így kénytelen volt arra jutni, hogy valószínűleg megviccelni - vagy épp megszívatni - szeretnék. Ez persze óvatosságra intette, azonban nem tudta legyőzni kíváncsiságát, ennek volt köszönhető hogy most itt volt. Habár eleget tett a levélíró tanácsának és vastagon felöltözött, pár extra kiegészítőt is hozott magával, a pálcáján kívül persze - ezek zsebe mélyén, keze ügyében pihentek.
Ennek volt köszönhető, hogy kívülről végtelenül nyugodtnak tűnő léptekkel sétált a koromsötétben, egyenesen a Vadőrlak felé. Elhatározta magában, hogy maximum egy tíz percet vár a rejtélyes alakra, utána visszaindul a kastélyba - egyrészt mert semmi kedve nem volt megfázni, tényleg hideg volt már az idő, másrészt pedig elvárta, hogy az illető pontos legyen, ha már egyszer iderángatta egy ilyen lehetetlen időben.
A kis házikó elé érve észrevette a különféle ketrecben lévő állatkákat, és érdeklődve indult meg feléjük, ha nem jelentkezett a titokzatos levélküldő.
A rácsok mögött mindenféle mágikus kisállat bújt meg, fázósabbjuk egy adag szénába vackolódva. Ajkain kis mosollyal figyelte az alvó Jarweyt, mely szőrös kis testét szorosan összehúzva pihent. Sajnálta, hogy nincs ébren, szívesen elbeszélgetett volna vele pár szót*, azonban csak ezért nem akarta felkelteni a gyógyuló bestiát, így megmaradt csendes vizslatásánál.

~×~
* A Jarwey-k leginkább egy nagyra nőtt menyétre emlékeztetnek, csupán annyiban különböznek varázstalan társaiktól, hogy képesek az emberi beszédre. Viszont alacsony értelmi szintjük miatt csak rövid megnyilvánulásokra képesek.

Állia

Ahogy lassan feloldódott, egyre könnyebbé vált a beszélgetés a számára, habár még mindig kissé kényelmetlenül érezte magát, ha sokáig csak a saját hangját hallotta. Ennek ellenére felbátorodva válaszolgatott és kérdezett újra és újra az idősebb lánytól, mivel más ötlete úgy sem volt, amivel elüthették volna idejüket.
- Hogy érted, hogy a szöges ellentétem? Mármint a szorgalmikra gondolsz? Én se vagyok ám mindig ilyen, csak utóbbi időben jobb dolgom is volt, mint a könyvek fölött görnyedni.
És a legmeglepőbb mindebben az volt, hogy tényleg úgy állt a dolog, hogy Lyra szívesebben töltötte idejét mással, mint imádott könyveivel, és nem is bánta ezt kimondottan. Az előző évekhez viszonyítva volt ez igazán furcsa, mert eddig az írott oldalakban találta csak meg igazán társát - no persze az állatok mellett -, de idén rá kellett jönnie, hogy egyes emberek társaságát is kimondottan élvezi. Szokatlan volt neki ez a változás, ahogy az eddigi zárkózottsága kezdett semmivé lenni. Persze még nem volt egy közösségi ember, de jó úton halad efelé, azt viszont már nem tudta, hogy ennek örül-e. Valahol mindig megvetette kicsit azokat, akik csak másokra támaszkodva tudtak meglenni, és büszke volt függetlenségére. Most viszont átkerült a másik oldalra, és kezdte más szemszögből vizsgálni a dolgokat, hogy nem is olyan kellemetlen, ha további emberekkel kell számoljon életében.
Gondolatmenete végére pont meg is érkezett Állia újabb válasza, amely megerősítette korábbi elképzelését a lány korát illetően. Megjegyzésére csak elmosolyodott és helyeslően bólogatva toldotta meg a lány szavait.
- Annak is szántam, szinte sugárzod magadból a fiatalságot.
Ez így volt, a lányból áradt a még gyermeki aura, habár nem tudhatta, hogy idősebb korában milyen lesz, egyelőre nyílt volt és vidám, a legtöbb korabelihez hasonlóan. Ezt az általános jókedvet lehetett kivenni szavaiból is, melyekkel a kastélybeli karácsonyról kezdett el mesélni a levitásnak. Az érdeklődve hallgatta, mindent tudni szeretett volna előre, amit csak lehetett. Nem viselte túl jól a meglepetéseket, főleg, ha azok negatívak voltak, jobb szeretett előre felkészülni az elkövetkezendő dolgokra.
- Miért lesz érdekes a vacsora? Mármint a menün kívül lesz valami más különlegesség is?
Minden részletet hallani akart, az sem érdekelte, ha ezzel lelövi magának a poént, egyszerűen túlontúl kíváncsi volt, hogy mit tartogathat számára az iskola a szünetben.
Elnézést kérése után a rellonos halkan felnevetett, feltehetőleg rajta. Ezen megint elszégyellte kicsit magát, azonban megelégelte az állandó pironkodást így megemberelve magát egyenesen a barna szemekbe tekintett és állta a másik pillantását. Attól függetlenül, hogy ő volt a fiatalabb, nem állt szándékában kisgyerekként viselkednie, egy határozott emberként tekintett magára, és ehhez akarta tartani magát, mindenkivel szemben.

random közbeszólás: felajánlanám, hogy elkísérlek, ha mondjuk a diru jönne megint, de nem vagyok kimondottan ancafés *már itt sincs*

nemár, nem néztem volna ki belőled, hogy dirus lennél

azt hallottam, elvileg barátaim mennek is :3 én még fontolgatom, mert azért nincs ingyen és myvtől csak a régi számait szeretem ><

Noel drága, mi maradt ki az életedből

hajrá, engem valahogy sosem vonzott ez az oshare kei-es téma

nade tényleg itt sem vagyok, még gyorsan megvacsizok és megyek fel a városba iszogatni :3

mi az hogy már, rólam többen megállapították, hogy masszív alkoholista vagyok o:

dehát te nem is vagy az ._.

nade elmentem, csóközön

ha ezt Ly olvasná...

egyébként szépjóestét

naa de én kíváncsi vagyok o: *próbálja leszedni Kei kezeit a szeméről*

szia

naa, de had döntsem már el én, hogy mi nekem a jó

majd holnap hangolódom fadíszítés közben, addig reménytelen a dolog

*visszaolvas, megy a sarokba pityeregni és bosszút forralni :3*

*teletabi ölelés*

ebből már úgysem jössz ki jól

gratu Keiko, nagykislány lettél *megölelget*

nem is értem miért nem írod le Ati, ezt szerintem már mindenki sejti

*visszarángatja*

az askosok buták, mi meg szeretünk

Állia

Az emberi kapcsolatok terén lévő tapasztalatlansága lehetett az oka, hogy most is félreértette a rellonos szavait. Szemöldökeit megemelve hallgatta annak magyarázatát, hogy ő mire is gondolt, és csodálkozása csak nőttön nőtt, amikor az befejezte a mondandóját. Közvetlen? Ő? Ugyan, dehogy, csak próbált nem élhetetlennek tűnni új ismerőse előtt, tartva a felesleges bátorító szócsépléstől. Ennek szellemében, egy rövid, önmagát gúnyoló kacaj után válaszolt.
- Nem vettem bántásnak, de szerintem félreismertél. Nem hinném, hogy közvetlen lennék, sőt, ha tehetem, kerülöm az embereket.
Őszintén, nem nagyon érdekelte, hogy erre mit mondhat a másik, életfelfogásában nem szerepelt a többi emberhez való igazodás. Ő ilyen, és erről ennyit, változni nem valószínű, hogy nagyon változna. Ha valakit zavar, hát így járt, ő tökéletesen meg volt elégedve a helyzetével jelenleg.
Negatív gondolatai azonban hamarosan semmivé lettek, mikor Állia barátságos kérdései után rádöbbent, hogy valószínűleg kissé túlspilázta magában a dolgot. Idegességétől megszabadulva szusszantott egyet, hogy utána újra mosolyogva fordíthassa figyelmét a lány felé.
- Igen, nagyon szeretek, ha tehetem, mindig olvasok egy keveset. Furcsa lehet, de szeretem a szakirodalmakat, ha épp érdekel az adott téma. Főleg a mágikus bestiákról szóló kötetek érdekelnek, de újabban oda meg vissza vagyok az elemi mágiáról szóló tanulmányokért is. De persze mellette a könnyebb témájú könyveket is kedvelem, a mugli írók munkáit sem vetem meg.
Egy levegővételre hadarta el válaszát, mindig elragadta a lelkesedés, ha drága irományai jöttek szóba, magáról elfeledkezve tudott akár órákon át is mesélni az éppen olvasott műről. Azonban most hamar magához tért, így egy nyugodtabb levegővétel után visszadobta a labdát társának.
- És te? Egy másik könyvmolyhoz van szerencsém, vagy te inkább kerülöd az olvasást, amennyire lehet?
A tőle szokatlan bókáradat után a téma a közeledő karácsony felé terelődött, amely kimondottan felkeltette Lyra érdeklődését. Ez volt az első éve a kastélyban, így érthető volt, hogy tudni akarta, mire számítson a szünetben, ha már egyszer itt tölti. Azonban a rellonos lány nem mutatkozott túl közlékenynek, minden bizonnyal csak a levitást akarta megóvni attól, hogy elrontsa a meglepetését, nem tudhatta, hogy ezzel csak bosszantja a kéket. Ha egyszer ő tudni szerette volna, hogy mi lesz, akkor ne más döntse már el, hogy mi neki a jó. Ettől függetlenül nem akarta elrontani a hangulatot, így beletörődve a másik nemleges válaszába csak aprót bólintott.
- Hát jó.
Mikor a másik szemeibe pillantott annak rövid nevetése után, olyan kommentet kapott, amelyre a legkevésbé sem számított. Rellon? Most már egészen biztos, hogy félreismerte a lány. Rá is vágta volna rögtön ezt, azonban egy rövid belegondolás után rá kellett jöjjön, hogy talán van alapja a dolognak. Egyelőre nem akart azonban jobban belemenni ebbe, még csak elmélkedés szintjén sem, így inkább egy kitérő válasszal intézte el a meglepő szavakat.
- Nem sértettél meg. Ami a rellont illeti... Hát, ha így gondolod, biztosan, bár szerintem én tökéletesen beillek a kékek közé.
Egy apró mosollyal ajkain zárta le ezt a témát, helyette inkább pálcájával közelebb intette magához az azóta is szüntelenül lobogó kis lángocskát, hogy aztán belebámulva merüljön el újra csapongó gondolataiban.

Téli kirándulás - Lethifalva

Szobájukat hamar elfoglalták rellonosával, és ahhoz sem kellett sok idő, hogy igazán otthonosan érezzék magukat benne. Pillanatok alatt elmerültek egymás társaságában, és Lyra felfedezhette új kedvenc helyét is, mely sáránya hasa volt - igazán kényelmes ülőhelyül szolgált neki. Amikor mégis kénytelenek voltak megszakítani eddigi elfoglaltságukat a kopogásra tekintettel, Noel eddig tőle még nem látott nyavalygást mutatott be, egy óvodáshoz hasonlóan követelte vissza szőkéjét, aki csak nevetni tudott a másik nyafogásán. A japán lány megjelenésével persze fordult a hangulat, és immár a síelés iránti lelkesedéssel indult meg a kis csapat, miután mindnyájan alkalmasabb öltözetbe bújtak. A levitás hallgatott párjára, és rendesen aláöltözött a sícuccnak, így eddigi kinti felsője fölé még egy vastag, kötött pulóver is jutott, hogy véletlenül se betegeskedéssel pazarolja el ittlétük értékes perceit.
A szállásukról kiérve, rögtön a kölcsönző felé indultak, hogy ott aztán beszerezzék a számukra szükséges kiegészítőket - első sorban a léceket, persze. A lány rábízta magát a eladóra, aki hatalmas lelkesedéssel magyarázott neki, hogy miért is lesz tökéletes számára ez, vagy épp miben hibádzik amaz, ám mivel nem volt kimondottan otthon sí-témában, így csak kínos mosollyal ajkain bólogatott, majd megkönnyebbülten szusszantott, mikor kijutott a túlbuzgó segítsége karmai közül. A kölcsönzőből kilépve egyenest a pályák felé indultak, elöl a rellonossal, a két szfinx majdhogynem jól idomított kiskutya módjára követte a fiút.
Habár Lyra nem volt kimondottan reménytelen eset, ha sportolásról volt szó, még az igyekezete is megvolt a téma felé, a síelés valahogy sosem tartozott kedvenc téli elfoglaltságai közé. Imádta a telet, kedvenc évszaka volt a maga hófehér, vakító ragyogásával, és általában véve jó viszonyt is ápolt a hót igénylő kinti elfoglaltságokkal, azonban a léceken való siklás sosem lopta be magát a szívébe. Kényelmetlenül érezte magát velük, mintha csak korlátoznák a mozgását - ellentétben például a korcsolyával, amelyre szinte lába meghosszabbításaként tekintett.
Egy szó mint száz, ez alkalommal kénytelen-kelletlen rá kellett bízza magát a zöld ház tagjára, és csak remélhette, hogy az nem fogja kihasználni ügyetlenségét. Persze korábbi tapasztalataitól függetlenül még nem adta fel, hogy talán most fog megtörténni a csoda és érez rá a síelés igazi ízére, azonban nem sok reményt fűzött ehhez. Megérkezve tehát úti céljukhoz, tekintetét Noelre függesztette, úgy szólította meg a rellonost.
- Nos... Taníts, mester!
Az ártatlan pillogás most sem maradhatott el, azonban a vigyor már ott honolt ajkain, előre élvezte a pillanatot, amikor majd a zöld rá kell jöjjön, hogy két amatőrrel hozta őt össze a sors.

Karácsonyi bál - Dóri

A dolgok hamar fordultak, az egyik pillanatban még Ati és Kei társaságában táncolt vígan, a következőben pedig a japán lány már sehol sem volt, hogy aztán a fiú is hamar eltűnjön. Lyra még szinte fel sem fogta az eseményeket, már egyedül is maradt a mulatozó tömeg közepén. Lemondóan nyögött fel, annyira tudta, hogy valami ehhez hasonló helyzet meg fogja találni.
Tanácstalanul pillantott körbe a táncolók sokaságán, hátha időközben legalább párja felszabadult, azonban mikor megtalálta tekintetével Noelt, az még mindig a zöld ruhás rellonossal táncolt. Rajtuk felejtette a szemét, és ennyi elég is volt, hogy találkozzon pillantása Erissel, aki egy gúnyos mosolyt villantott rá, mintha pontosan tudná, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát a levitás lány, és csak tetézni akarná ezt. Megrökönyödött az elégedett vigyoron, hogy aztán egy fintor és egy szemforgatás után elkapja tekintetét a rellonos párosról és valami kevésbé zavarba ejtő társaságot keressen magának. Így vette észre a még mindig magányosan üldögélő Dórit, aki el sem mozdult helyéről, mióta otthagyták. Hamar visszavarázsolta a mosolyt ajkaira, még ha közben gondolatai nem is szabadultak az imént látott fölényes mosolytól, majd megindult háztársa felé.
Ügyesen szlalomozott a rengeteg ember között, így nemsokára már ott is állt Dóri mellett, hogy fellélegezve vetődjön le mellé egy székre.
- Történt valami izgalmas, mióta elmentünk?
Ülve tekintete akarva-akaratlan megint megtalálta a duót, akik most egymáshoz zavaróan közel hajolva beszélgettek. Halkan felszisszent a látványra, így inkább a mellette ülőre szegezte pillantását, és erővel ott is tartotta, nem akarta tovább csodálni a rellonosok műsorát.
- A lábad jobban van már? Ugye tényleg semmi komoly nem történt vele?
Miközben beszélt, egy kistányért vett kezei közé, és arra kezdett pakolni a finomságok közül. Nem volt éhes, de pótcselekvésnek az evés is tökéletesen megfelelt, így szép komótosan látott hozzá megrakott tányérjához. Pillantása közben egy sokkal örömtelibb jelenetet is megtalált: tőlük nem messze, a terem szélén Kei és Ati állt, és úgy látszott, végre egymásra találtak.
- Nézd csak, összejött a gerlepár.
Egy őszinte mosoly jelent meg ajkain, ahogy merengve figyelte a párocskát, majd újra elkomorodtak vonásai, ahogy eszébe jutott az ő "párja". Hiába volt hatalmas a kísértés, nem nézett a táncolók felé, helyette teljes figyelmét Dórira összpontosította, és remélte, hogy ezt a jó szokását az este folyamán meg tudja majd tartani.

a Rozen Maiden-ből Suigintou, illetve szerintem ezzel még egy Fairy Tail-es Mirajane cp is elmenne ^^ *már itt sincs*

Karácsonyi bál

A bál a legkevésbé sem úgy alakult, ahogy azt eltervezte. Először is, nem azzal jött, akivel akart, és habár szeretett háztársai társaságában lenni, mégis bántotta kicsit a dolog. Másrészt pedig a szeme előtt jött össze Keiko és Ati, aminek persze örült, de mégis keserű volt a szájíze kicsit, megint csak az első ok miatt. Dórinál kötött ki újfent, és habár próbált beszélgetést kezdeményezni a lánnyal, gondolatai csak visszatértek a rellonos felé, nem tudott túllépni a helyzeten.
Megnyugodva hallgatta a másik levitás beszámolóját az elválásuk óta eltelt időről, szerencsére semmi maradandó sérülése nem lett a lánynak, bár látta rajta, hogy azért fájlalja a lábát. Ezt követően ismét Keikóékon akadt meg a szeme, ami miatt - a változatosság kedvéért - a bosszankodás újra átjárta. Az utolsó csepp minden bizonnyal Dóri ártatlan megjegyzése volt, amelyre csak kínosan elmosolyodott, úgy szűrte fogai közül a választ.
- Valami rellonos dolgot kell elintézzen, de egyébként elvileg igen, párral jöttem...
Körmeit tenyerébe vájta, hogy uralkodjon érzelmein, nem akarta mutatni idegességét a másiknak, így az új kérdések megválaszolásához még egy mosolyt is erőltetett ajkaira. Csak nyugalom, beszélgess!
- Semmit nem hirdettek ki, talán csak a fenyődíszítés van még, mint program, bár őszintén, engem nem nagyon vonz a dolog. A lábaidról meg biztos túlzol, mindenki tud táncolni, ha nagyon akar. Bár inkább most egy darabig még ne nagyon próbáld ki a tehetséged.
A végére még egy őszintébb fajtából való mosoly is futotta, utána azonban megint csak elkomorodott, képtelen volt a gondolatait tartósan távol tartani a táncolóktól. Ezt csak fokozta, hogy egy - legalábbis számára - ismeretlen felsőbbéves Dóri kezébe nyomott egy dobozkát, amely, mint az szavaiból kiderült, minden bizonnyal valami ékszert rejtett. Csak egy halk "wáó" jött ki az ajkai közül, majd döntésre jutott. Még befejezte a tányérán lévő süteményeket, majd megelégelve az egészet, úgy döntött, ő inkább befejezi mára a bálozást. Határozottan állt fel, tekintetével még egyszer megkereste Noelt, egy kérdő szemöldökfelhúzást is küldött felé, amennyiben a fiú is figyelt rá, majd még Dórinak tett egy gyors exkuzálást.
- Ne haragudj, szerintem én most visszamegyek a toronyba, fáradt vagyok egy kicsit.
Felvillantott egy bocsánatkérő mosolyt, majd szapora léptekkel indult meg a kijárat felé. Bűntudata volt, hogy otthagyta a lányt, azonban jelenleg nem vágyott társaságra, maximum egy jó könyvre, amelybe beletemetkezve elfelejtheti az egész estét.

Sárkánybúcsú

A Nagyteremből kilépve nem lassított tempóján, szinte végigvágtatott a folyosókon, meg sem hallotta a neki szánt kiáltást. Mikor aztán feltűnt mellette Noel, rájött, hogy bizonyára mégsem képzelte a hangját, azonban ez sem sokat könnyített az őt átjáró idegességen. Némán haladt tovább, nem érezte szükségét, hogy megszólaljon, és tartott attól is, hogy olyat mondana, amit később megbánna. Bántották őt a bálon történtek, azonban ez nem volt elég ok számára ahhoz, hogy hirtelen felindulásból cselekedjen - az nem az ő stílusa volt. Ettől függetlenül érezte, hogy zaklatottsága egyre csökken, ahogy haladnak a néma folyosókon, jó hatással volt rá a fiú jelenléte, és persze nem utolsó sorban az is jól esett neki, hogy végül csak észrevette a rellonos, hogy ő is létezik még. Ezek után a másik kiejtett szavait nem is tudta értelmezni először, hirtelen torpant meg és fordította hitetlenkedő tekintetét a fiú arcára. Várakozóan meredt rá, várta, hogy az elnevesse magát, vagy esetleg kijavítsa korábbi mondatát, hogy rosszul fogalmazott - azonban ezek egyike sem történt meg, Lyrának pedig rá kellett jönnie, hogy nem hallotta rosszul a fiú kijelentését.
Ledermedve követte szemeivel a kanapéra leülő alakot, ajkait továbbra sem hagyta el egy apró hang sem, egyelőre csak próbálta megfejteni, hogy mit is jelent mindez. Mikor aztán a másik folytatta mondandóját, az őt lefagyasztó jég is megtört, és akaratlan szaladtak ki az eddig magában tartott kétkedő szavak.
- Hogy... Tessék?
Reménykedve figyelte a sárkányt, habár már sejtette, hogy semmi vicc nincs abban, amit az előbb mondott neki. Nem volt problémák nélküli a kapcsolatuk, ő mégsem érezte azt, hogy rosszul alakult volna. A kezdeti nehézségek ellenére a téli kiránduláson jól megvoltak, ő pedig ezt biztatónak tartotta, a lehetősége sem merült fel benne annak, hogy a másik véget szeretne vetni mindennek.
Kétségbeesetten pörgette végig magában az elmúlt hetekben történt eseményeket, kereste magában a hibát - mert egész biztosan ő hibázott -, azonban csak a számára kedves emlékek jutottak eszébe. Nem felejtette el a cukrászdában elejtett pár mondatot, vagy a részeg freskók folyosóján történteket sem, azonban ő túllépett ezeken és eddig azt hitte, hogy a rellonos is így volt velük. Ezek szerint mégsem.
Észre sem vette, de már kész tényként kezelte, hogy a másik komolyan gondolja a szakításukat, így a kezdeti döbbenet helyett már csak szomorú beletörődéssel ült le mellé a kanapére, hogy onnan figyelje tovább arcélét.
Ezek után már csak egy kérdés motoszkált a fejében, amire mindenképpen választ akart, választ kellett kapnia.
- Miért?
Várakozóan fúrta komor tekintetét a másik jáde szemeibe, egyértelművé téve ezzel, hogy erre választ vár, és ezt Noel semmilyen módon nem tudja kikerülni nála. Hallania kellett az okot, egyrészt, hogy tanuljon belőle - elvégre alapelvei közé tartozott, hogy ugyanazt a hibát kétszer nem követi el -, másrészt pedig önmaga miatt is: ha egy másik lány miatt történt ez, akkor muszáj lesz valahogy rendbe tennie az önértékelését is.

Sárkány

Nem hitte volna, hogy valaha ekkora káosz lesz az elméjében, hogy a különböző hangulatú - dühös, csalódott, értetlen, szomorú, hitetlenkedő - gondolatok ilyen őrült módon fogják kergetni egymást, és hogy őket egyetlen egy dolog tartja majd össze: Noel. Érezte az őrület halvány cirógatását, melyet csak az egyre erősebben lüktető kérdésvihar nyomott el. Miért? Hogyan? Mióta? És megint csak, miért? Miért most? Miért velük?
Vágyódással gondolt apja merengőjére, azonban most nem használhatott semmi ehhez hasonló tárgyat, ami könnyített volna az őt szétfeszítő zűrzavaron, kénytelen volt saját józanságára hagyatkozni. Ez utóbbi nehezebb feladatnak bizonyult, mint először gondolta, mikor ugyanis a másik  - értetlenkedésére - bővebben kifejtette, hogy mire is gondolt, szinte érezte, ahogy a szavak éles szilánkokként karcolják tűréshatárát. Pislogás nélkül meredt a hideg, jáde szemekbe, miközben az egyébként áhított ajkak kiejtették a végzetes mondatokat.
A felháborodás lassan átvette gondolatai felett az uralmat, ahogyan hallgatta a fiú fejtegetését. Honnan veszi a bátorságot, hogy megmondja, mi neki a jó? Hogy mer dönteni helyette? És ha ő már határozott, és vele szeretne lenni? Semmit sem számít az ő akarata?
Itt egy pillanatra elakadt, ekkorra ugyanis tudatosodott benne az első mondat. Mégis miért számítana az ő kívánsága, mikor Noel nem érez iránta semmit? Az előbbi heves indulata, az igazságtalanság érzete átvágott a teljes letargiába, ahogy emésztette ennek a jelentését. Nem érez iránta semmit. Semmit. Nem jelentettek neki semmit az együtt eltöltött percek, a beszélgetések, a finom ugratások... Az érintések, a szorítások, a csókok... Semmi. Fájdalmasan visszhangzott benne ez az egy szó, miközben tehetetlenségében - jobb ötlet híján - helyet foglalt ő is.
Fáradtan ejtette ki az első - és egyben utolsó - kérdését, melyre még választ kellett kapnia, ám erre is már csak a végső belenyugváshoz volt szüksége. Valahol lelke mélyén már tudomásul vette a másik döntését, és azt is, hogy ebbe most - legnagyobb bánatára - nincs beleszólása. Nem erőszakolhatja rá a társaságát a fiúra, és nem is akarja ezt tenni. Pont a varázsát veszítené el a dolog, ha bármelyikük részéről is, de kényszer lenne a kapcsolatuk, ő pedig ezt a legkevésbé sem akarja.
Az érzései újra visszatértek a teljes káoszhoz, ahogyan az újabb magyarázatot hallgatta. Az első pár mondat még beleillett a Noel döntéséről alkotott képébe, azonban mikor a fiú az "ő hibájáról" kezdett mesélni, végleg elvesztette a fonalat. Tehát számított neki, legalább egy egészen kicsit biztosan - és pont emiatt kell szakítaniuk. Érezte, ahogy a kétkedés mellett az indulat ismét visszatér belé, felháborodás árasztotta el az igazságtalanság, a rellonos ítélete miatt. Vele párhuzamosan tűnt el Noelből az eddig jelenlévő higgadtság, hogy azt a féktelen harag váltsa fel, mely csakis ellene irányult - ám ezzel nem törődve csak a saját dühére koncentrált. Az utolsó "sajnálommal" telt meg a pohár, melyről Lyra pontosan tudta, hogy nem felé irányul, hanem a történtek felé. Volt párja azt sajnálja, hogy történt közöttük bármi is.
Amikor Noel felé fordult, és találkozott pillantásuk, a fiú szemeiben már csak lángoló haragot vélt felfedezni a levitás, az előtte ott lévő hidegség a saját kékjeibe költözött. Megelégelte a hallgatást, hogy mindenért őt hibáztatták, hogy a fiú gyengesége miatt neki kell szenvednie.
- Nem hittem volna, hogy csak ennyi telik tőled.
Sötét derűvel ejtette ki a szavakat, megkeményített szíve összes cinizmusát beléjük csempészte, hogy a sárkány érezze, komolyan gondolja, amit mond.
- Azt hiszed magadról, hogy erős vagy, hatalmas dolgokra hivatott, miközben az önmagadba vetett hited megőrzésére sem vagy képes, ha egy másik személy is a képbe jön. És ne merd azt mondani, hogy az én hibám, mikor te vagy képtelen együtt élni azzal, hogy más is létezik rajtad kívül.
Szája szegeltébe egy tőle szokatlan, megvető fintor költözött, miközben beszélt, azonban hangja elárulta igazi érzelmeit: csak egy hajszál hiányzott, és a hisztéria eluralkodott volna rajta. Azonban az a pici löket még nem érkezett el, még tartotta magát, erős akart maradni, miközben befejezi mondandóját. Tisztában volt vele, hogy kettőjük közül neki fáj ez jobban, benne fog nagyobb űrt hagyni a másik, ám ez nem volt elegendő ok ahhoz, hogy eldobja megmaradt méltóságát. Nem, majd később tombolhat, sírhat, magába zuhanhat, de az nem most lesz, nem itt, és főleg nem előtte. Ezt hajtogatva magában folytatta megszakítás nélkül a beszédet, az előbbiektől függetlenül nem akarta kockáztatni, hogy elveszíti a kontrollt.
- Lehet hihetetlen, de az élet nem csak a nagy célok teljesítéséből áll, tudod az igazi élvezetet gyakran az apróságok adják. Ha képtelen vagy ezt elfogadni, ha csak magadnak fogsz élni... Nos, én örömmel nézem majd végig, ahogy kiégsz, egyedül azt az embert fogom sajnálni, akivé válhattál volna. De hát a te döntésed.
Tartott tőle, hogy messzire ment a rellonos kioktatásával, azonban visszaszívni a szavait már nem tudta - és őszintén? Nem is akarta.

Angliai kirándulás

outfit

Hát ide is eljutottunk, vége az első tanévének. Csak a vizsgái vártak még rá, azonban hála az egész éves készülésének - mely az utóbbi hetekben csúcsosodott ki - ezektől nem tartott, vagy legalábbis nem nagyon. Megkoronázván ezt a tanulságos és mondjuk ki, felejthetetlen évet a levitások a szünetben kirándulást szerveztek, melynek célja a mindig ködös Anglia volt, Lyra szívének egyik csücske.
Nem egyszer volt már szerencséje a számára kedves tájra látogatni, azonban ez nem jelentette azt, hogy akár csak kicsit is, de ráunt volna vidék misztikus bájára. Az indulás előtti napokban már beleköltözött az izgatott várakozás, amikor pedig felszálltak végre a vonatra, már alig bírt magával. Azt mondani se kell, hogy nem hazudtolta meg önmagát és még az iskolában rendesen utánanézett utazásuk célpontjának, így valószínűleg ő lepődött meg a legjobban a velük utazó tanárok történetein, ugyanis tudtak neki újat mondani. Ez, ha lehet, csak még jobban felcsigázta, alig bírt a fenekén maradni a vonatút alatt. Amikor végre megérkeztek az Egyesült Királyságba már kicsattanó kedve volt, amely azonban csak percekig maradt meg, köszönhetően a Kóbor Grimbusz áldásos kanyarjainak. Szerencséjére az a pár szelet pirítós, amit reggeli gyanánt evett meg reggel, gyomrában is maradt, azonban a fárasztó útnak hála igencsak kóválygott a feje, mikor végre lekászálódott járműről.
Míg a többiek a kapu elé sorakoztak fel, ő apjától kapott, tértágítóval kezelt táskájában kezdett turkálni, hogy megkönnyebbülve halássza ki belőle a kis fiolát, melyben a keresett gyógyszer volt. Bekapott egy szemet, majd a magával hozott vízből egy korttyal leküldte, hogy máris érezze a hatást: légszomja elmúlt, gyomra elcsitult, az erő kezdett visszatérni tagjaiba.
Elégedett mosollyal pakolta vissza dolgait, a vizet csak visszadobta, míg az üvegcsét óvatosan helyezte a többi gyógyszer mellé, az elsősegélyládikájába. Végül még pulcsiját túrta elő, ugyanis az időjárás nem kedvezett a vékony öltözetnek, neki meg semmi kedve nem volt megfázni.
Mikor úgy ítélte, hogy készen áll a kastély felfedezésére, mosolyt kanyarított ajkaira, úgy lépett közelebb háztársaihoz. Még épp hallotta Runa kérdését, melyre kénytelen volt egy vigyort megereszteni, hogy aztán visszarendezze arcvonásait és teljes komolysággal szóljon bele a társalgásba.
- Szellemek biztos lesznek szerintem, aztán majd meglátjuk, mennyire gonoszak. Sok mindent úgy sem tehetnek, maximum nem jutunk haza egyben.
Ártatlanul pislogott az idősebb lányra, ám nem bírta sokáig megtartani a komolyság álarcát, muszáj volt elkuncognia magát a - szerinte - nevetséges feltételezésen. Gonosz szellemek? Ugyan már, végtére is csak a varázsvilágban vannak, nem valami horrorfilmben... Ugye?

Alexis

outfit

Hát ennyi lett volna, túl van a vizsgákon, már csak az eredményeket kell megtudja és - jobb esetben - nemsokára büszke másodévesként lépdelhet a kastély folyosóin. Addig azonban még van ideje, még az is hetekbe kerül, mire megkapják a bizonyítványt, hogy aztán a szünet következzen, melyben végre hazalátogathat rég nem látott családjához.
Nem vallaná be, ha kérdeznék, de már kezdett honvágya lenne, hiányzott neki az ismerős környezet, anyja gondoskodása, apja látszólagos ridegsége és a szeme sarkában megbúvó elégedett hunyorítás, bátyja fölényes hajborzolása, a közeli városban lévő barátai. Hiába, no, eltelt egy év, és ez bizony hosszú idő.
Addig is azonban úgy döntött, hogy szabad délelőttjét kellemesebben fogja eltölteni, minthogy otthona után vágyakozna, így bízva abban, hogy nem csalja meg az éppen kisütő Nap, csak egy vastagabb pulcsit vett fel, kabát nélkül indult bejárni a kastély vidékét. Derűsen vágott át a parkon, hogy az erdő felé irányítsa lépteit, majd annak szélén haladjon tovább, úgy kerülve meg széles ívben a hatalmas kőfalakat. Szórakozottan bámulta környezetét, figyelte a tavaszt üdvözlő rügyeket, hallgatta az erdő finom neszeit. Ekkor hallott meg egy ismerős, rikoltáshoz hasonló hangot, melytől rögtön hangosabban kezdett verni a szíve, ő pedig megszaporázva lépteit követte az ösvényt, amely az erdő egy eldugottabb részéhez vezetett.
Ott aztán hirtelen dermedt meg, úgy meresztette szemeit az elé táruló látványra, első gondolata az volt, hogy megártott a sok tanulás, minden bizonnyal csak képzelődik. Az ismét felharsanó hang térítette magához, mely után kénytelen volt tudomásul venni, hogy látószervei tökéletes működnek, ő bizony egy féltucat hippogriffel futott össze.
Azt követően, hogy túljutott első sokkján, máris felszabadultabban közeledett a kipányvázott állatokhoz, hogy aztán - miután felhívta magára egy deres példány figyelmét - egyenes derékkal, magabiztosan meghajolva biztosítsa tisztelete felől a lényt. A mágikus entitás egy pillanatig csak figyelte a lányt, majd viszonozta a gesztust, hogy aztán kíváncsian poroszkáljon a karámhoz, onnan pislogjon érdeklődve a jövevényre.
Lyra vigyorogva közelítette meg az állatot, aki a számára oly kedves, rá otthon váró pej bestiájára emlékeztette. Nyugodt, gyakorlott mozdulattal nyúlt a tollas fej felé, hogy aztán óvatosan simítsa azt meg - szerencséjére az állat nem jelezte, hogy ellenezné a dolgot.
A kedve magasan szárnyalt, letörhetetlennek bizonyult, és már azt is tudta, hogy mivel fogja elütni a nap további részét.