Susani - zárás

Tényleg nagyon sajnáltam a lány pulcsiját, de az időt viszont nem tudom visszaforgatni. Ha vissza lehetne menni, visszamennék és akkor ez az egész nem történik meg. Szerintem Susani is ezt tette volna, de nem osztottam meg vele ezt a gondolatom, csak úgy magamban mosolyogtam egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. Amit már eddig is tudtam, azt ő most újra elmondta: eridonos. Na, bumm! Igazam lett.
Az viszont még újdonság volt számomra, hogy elsős. Persze, gondolhattam volna, hiszen a levita asztalánál álldogált, viszont nem tudom, hogy mit keresett itt. De ez most nem lényeges. Amíg én beszéltem, ő a sarokban hálót szövögető pókot figyelte, ami egy kicsit rosszul esett. Most mentünk egymásnak, ráömlött a sárkánylé – ami azért egy kicsit furcsa ital – és ő ahelyett, hogy rám figyelne, egy pókot nézeget? Jó, tudom, hogy nem vagyok egy üdítő társaság, és hogy kevésszer szólalok meg, de ha mégis akkor illendő lenne rám figyelni. Míg ezen morgolódtam magamban, Susani újra rám figyelt, aztán megköszönve a tanácsom sarkon fordult és ott hagyott a terem közepén, szalvétákkal a kezemben.
- Na, szuper… ezt most takaríthatom el – halkan mormogtam a szavakat, nem volt kedvem magyarázkodni, vagy a figyelem középpontjába kerülni. Már azzal, hogy elöntöttem a lányt, és a tálca leesett a teremben mindenki felénk fordult. Komolyan, nem kéne nektek reggeliznetek? Ekkor jutott eszembe, hogy nekem még be kell fejeznem egy levelet apáméknak, így gyorsan beleszórtam a koszos szalvétákat a szemetesbe és indultam ki a teremből. Sikeresen kijutottam, azután pedig a levita tornyok felé indultam. Remélem, a napom további része már jobb lesz!

Albert

Úgy látszott, mintha Albert elpirult volna, ám ebben nem voltam teljesen biztos, hiszen a víz tükröződése nem volt tiszta. Amikor „megvádoltam”, hogy leskelődik a lányok után, már látszott, hogy elvörösödik. Kijelentette, hogy ő bizony soha nem tenne ilyet, hiszen jól nevelt fiú, amit meg is értek, hiszen már az első pillanattól kezdve látszott rajta, hogy nagyon illemtudó fiú.
- Bocsánat – motyogtam. – Nem akartam ilyet feltételezni rólad, csupán rosszul értelmeztem a szavaid.
Még mindig nem válaszolok a magamról kérdésére, így inkább az ő éltéről kezdek el kíváncsiskodni. Figyelmesen hallgatom végig a beszédét, viszont van egy pillanat, amikor a testem megremegett és bizony nem a hidegtől. Albert sok mindenre emlékszik az előző életéből, ám vannak homályos foltok is, hogy a szavaival éljek. Vannak olyan dolgok, amiket a tükörben való évek alatt vesztett el, és ezt meg is értem. Ha be lennék zárva egy sötét helyre, akkor biztos, hogy én sem emlékeznék ilyen dolgokra. Persze lehet, hogy nem sötét helyen volt, ez csak egy feltételezés. Amikor kitért arra az időre, amikor én öt éves voltam, erősen koncentrálni kezdtem, hátha emlékszem valamire, de semmi. Konkrétumokra nem emlékszem, de van egy-két dolog, ami rémlik.
De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem. Mintha egy költő írta volna a szavait, ámulatba ejtő, ahogy formázza a szavakat, majd a hangok végül elhagyják a száját. Imádtam az ilyen stílusú beszédet, ezért is volt élvezetes hallgatni Albert beszédét.
A hideg futkosott a hátamon, teljesen beleéltem magam a szavaiba. Elképzeltem, ahogy a tükör fogságában sínylődik, több mint… több, mint száz éve. Nem bírom a fogságot, én biztos, hogy már réges-rég megbolondultam volna.
- Persze, bocsánat… nem akartam felkavarni a régi élményeket – suttogtam. Nem akartam viszont, hogy abbahagyja a beszédet, így valami mást kellett kitalálnom. Mivel nem jutott eszembe hirtelen semmi jó téma, azért – Albert unszolására – elmeséltem az életem. Könnyeimmel küszködtem, mire a végéhez értem, de tartottam magam. A fiú bocsánatot kért, amit egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd mélyen beszívtam a levegőt és lassan megnyugodtam.
- Semmi baj, nem tudhattad, ahogy én sem azt, hogy Veled mi történt a tükör mélyén – szipogtam még párat, aztán végleg befejeztem a sírást. – Kérlek, beszélj még!
Ez most komoly Issie? – korholtam magam. Mi az, hogy beszélj még??! Igen, ordibáltam magammal, miközben a düh egyre jobban elárasztott és az arcomon egy kis pír jelent meg.
- Khm… már mint, úgy értettem, hogy beszélgessünk még – a hangom elhaló volt, az arcom tiszta vörös, mint Albertnek pár perccel ezelőtt. – Na jó, nem kertelek, nagyon jó hallgatni, ahogy beszélsz.
Ennyi. Kész, passz. Kimondtam, nincs visszaút, nincs időutazás, megtörtént. A tücskök már ciripeltek a nád is esti susogásába kezdett, de ebben a percben nem gondoltam rájuk. Egyedül ketten voltunk, Albert és én. Most mi számítottunk, nem volt senki, aki ezt megzavarhatta volna. Az iskola szembe sem jutott, és ha elkap egy prefektus? Na, ez a legkisebb gondom…

Lunu

Luna röviden mesélt, amit kicsit bántam, hiszen tudtam, hogy egyszer majd nekem is mesélnem kell. Mielőtt megkérdezhette volna az én életemet, előtte javasoltam, hogy menjünk ki a bagolyházból. A szabadban sokkal jobban éreztem magam. Nem tudom miéért, de én soha nem voltam az a négy fal között ülő típus. Mélyet szippantottam a csípős levegőből és élveztem, ahogy a szél cirógatja az arcom. Sokkal jobb - sóhajtottam. A lány becsukta az ajtót, majd csatlakozott hozzám. Megköszörültem a torkom és mesélni kezdtem.
Csak kis részletet árultam el az életemből, de ez pont elég volt. Luna közben figyelmesen hallgatta, amit mondok, legalábbis engem nézett, szóval azt feltételezem, hogy figyelt. Csak egy sajnálomot mondott, aztán újra csönd. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a többi érzékszervem vezessen.
Sajnos ez nem jött össze, mert kis híján múlt, hogy neki nem mentem egy fának. A szél még mindig az arcom körül lebzselt, de most már a hajamat piszkálta. Szét-szét fújta, majd bele az arcomba, aztán újra szét. Egy idő után már kezdett idegesíteni, de szerintem ezzel nem lehettem egyedül. A szél játékáról eszembe jutott az, hogy vajon apám mit szól a vizsgáim végéhez. Hazarendel, vagy sem? Elküld a nagymamámhoz?
Sok kérdés merült fel bennem ez ügyben, de egyiken sem gondolkoztam sokáig. Majd lesz, ahogy lesz – bólintottam alig észrevehetően, aztán a zsebembe rejtettem két csuklóm és úgy folytattam a sétát. Szerettem csendben sétálni és úgy látszott, hogy Lunát sem zavarja a szótlan járás. Ezt is szerettem benne. Nem kérdezett fölöslegesen, nem beszélt, egyszerűen csak élvezte az életét. Végül aztán még is megszólalt, ám most másfelé terelte a témát, aminek örültem, viszont egy kicsit még sétáltam volna így.
- Ó, ő nagyon jól van, köszönöm, hogy megkérdezted. Hát ma már voltunk sétálni, talán este még leviszem egy kicsit futkározni, de nem biztos. Az időjárástól függ – halvány mosolyt küldtem a lány felé, aztán az eget kezdtem el pásztázni. Egy kicsit beborult, de szerintem esni nem fog. – Egy kicsit felhős, de semmi komoly – jelentettem.

Szabó Lívia Lujza
Március 25. – délelőtt 11:20

Szerettem a tavaszt, nem hiába, hiszen akkor születtem. Most, hogy a vizsgáknak is vége lett, lassan kezdődött a szünet, amit ki kellett használni. A kérdés csak az, hogy hogyan? Emberek közé kedvem nem volt menni, a szobámban pedig úgyszintén nem volt maradásom, szóval fogtam a kabátom és leléptem a házból. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, a lábaimra hagyatkoztam és nem érdekelt, hogy merre visznek. Kanyarogtam a folyósokon, kikerültem az embereket, majd valahol a keleti szárnynál kötöttem ki.
Belestem az egyik ajtón és döbbenten láttam, hogy minden csendes. Beléptem, majd behúztam magam mögött az ajtót, de végül arra jutottam, hogy a kastély még sem jó helyszín a fejem kiszellőztetéséhez. Kiléptem hát a nyílászárón és lesiettem a lépcsőkön. Végül a bejárati csarnokban álltam meg, hogy kifújam magam, aztán megtoltam a külvilágtól elválasztó barna bejárót, aztán gyorsan kilibbentem a szabadba. Valamerre jobbra fordulhattam, mert pár perc séta után egy boltív alatt találtam magam. Átléptem alatta, és ámulva néztem körül. Középen egy szökőkút folydogált, közepén egy idős öregembert ábrázoló kőszobrot állítottak. A varázsló előre nyújtott pálcájából csordogált a tiszta folyadék, ami a szökőkút kőlapjain belül ért véget. Az egész hely megbabonázó volt, és ami a legfontosabb, egyedül voltam. A virághalmok közepette kiszemeltem magamnak egy padot, amire ráülve újabb bizsergő érzés fogott el. Az udvar, ahová érkeztem varázslatos volt – szó szerint -, így kénytelen voltam behunyni a szemem és élvezni a szél cirógatását az arcomon.
Lábaimat felhúztam, karommal megtámasztottam és figyeltem a víz csordogálását. A szempilláim egyre nehezebben tudtam fent tartani, lassan lecsukódott mind a kettő és fejem a térdemre bukott. Ez most komoly? Alszok? – megráztam a fejem és felemeltem, majd újra a vizet kezdtem el pásztázni. A szél összeborzolta a hajam és az arcomba fújta, de ezzel most nem törődtem. Túlságosan lefoglalt a virágot szemlélése, ahogy a szélgyerekek a szirmaik örül kergetőztek, párat le is téptek, amit sajnáltam, de nem tudtam ellene mit tenni. Fáradt voltam. Fáradt voltam, mert Vatta nagyon lefárasztott reggel és az edzésen is megizzasztottak minket. Kezdtem megbánni, hogy jelentkeztem a csapatba, bár újra seprűn ülni jó érzés volt.

Szabó Lívia Lujza

Így visszagondolva nem bántam meg, hogy jelentkeztem a csapatba, hiszen mióta „ideköltöztem” nem volt alkalmam lovagolni, a zongorázás pedig nem sport. Kellett valami, ami levezeti a fölösleges energiámat és így a kviddics mellett döntöttem. Kiskoromban már ültem seprűn, így egyből beleszerettem ebbe a játékba és nem volt kérdés: beszállok. Leengedtem a lábaimat és nekidőltem a pad támlájának, úgy gondolkoztam tovább. Mióta itt vagyok nem volt alkalmam megismerni az összes levitást, de ami késik, nem múlik.
Végiggondolva nem volt olyan ember, akivel közelebb kerültünk volna egymással, mindenkivel csak épp megismerkedtem. Na jó, talán Luna volt az, akivel még többet beszéltünk, de ennyi. Aztán ott volt még Albert. Szerettem hallgatni, ahogy beszélt, de vele is csak egyszer találkoztam, az is már mióta volt. Fel szerettem volna keresni, csak nem tudtam merre induljak. Az udvaron még mindig fújdogált a szél, amikor egy másik lány közeledett. Leült velem szemben és a kezében hozott újságot kezdte el olvasni. Hát, ennyi volt a magányos lét – sóhajtottam. Tudtam, hogy a lány előbb vagy utóbb ide fog jönni és beszélgetni fog velem, aminek nem örültem. Egyelőre viszont úgy tűnt, hogy nem akar idejönni, úgyhogy megnyugodva üldögéltem tovább. Kezdett melegem lenni, nem is értem miért öltöztem ennyire fel.
Elég lett volna egy póló és egy farmer, helyette magamra aggattam vagy három réteg ruhadarabot. A lány pillantását éreztem magamon, így felpillantottam és a gyanúm beigazolódott. Az idegen engem figyelt, majd pár perc múlva újra az újságjába temetkezett. Egy feketerigó pár fürdött a szökőkút vizében, amit mosolyogva figyeltem. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis madarak fürgén belecsobbannak a vízbe, megrázzák magukat, amitől a tollukból ezernyi vízcsepp száll mindenfelé, majd újra felrepülnek a kőlapra. A lány mellé egy kis cinege szállt, amit gyorsan meg is etetett, majd a madár – úgy ahogy jött – hangos énekkel elszállt.
Egy kicsit furcsálltam az állat viselkedését, hiszen a madarak nem ennyire barátságosak az emberekkel. Viszont mivel a madár már elrepült, újra a rigópárt kezdtem el tanulmányozni.

Szabó Lívia Lujza

Úgy tűnt, a madarak egész jól elszórakoznak magukban, így hát nem zavartam őket. Egy újabb rigó szállt le közéjük, de ő csak a kőlapon illegette magát, a vízbe nem ment bele. A lány letette az újságot és előkotort valamit a táskájából. Eddig észre sem vettem a kis batyut, de most szembetűnően feküdt a padon. Egyre gyorsabban közeledett, majd végül megállt a szökőkút mellett és leszórta a magvakat, aztán elrendezgette őket. Nem láttam, hogy milyen alakot csinált, de nem is igazán érdekelt. A legfontosabb most az volt, hogy mikor megy már el. A rigópárból először a tojó vette észre a lehulló ételt és ő szánta rá magát, hogy ebédeljen valamit. Újra megrázta a tollait, majd kirepült a vízből és megállt az újonnan érkezett társa mellett.
Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni, de semmi említésre méltó. Teljes nyugodtsággal leszálltak a földre és csipegetni kezdték az előbb leszórt ételt, mire persze a tojó párja is csatlakozott hozzájuk. A lány felém fordult és megszólalt. Halkan sóhajtottam, de nem is fogtam fel igazán, hogy mit mondott.
Biccentettem felé, ezzel reméltem, hogy végre elmegy, de úgy tűnt maradni fog. Csak ne kezdjen beszélni, csak ne kezdjen beszélni – fohászkodtam magamban. Körülnézett az udvaron, de most kivételesen nm követtem a pillantását, hiszen nekem már volt szerencsém felfedezni ezt a gyönyörű helyet. Amíg ő nézelődött én a madaraknak szenteltem minden figyelmemet. Vagyis csak próbáltam nekik szentelni. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy vajon melyik házba tartozhatott. Rajta volt ugyan a talárja, de háttal állt nekem, így nem láthattam a címerét. Miután kicsodálta magát, újra felém libbent és szólásra nyitotta a száját.
Na, ettől féltem! Viszont a címerét meg tudtam nézni, amin egy kis sárkány tündökölt. Rellon – suttogtam bele a szélbe. A lány megkérdezte, hogy hogy hívnak, amire amúgy illedelmesen válaszoltam, ám beszélgetni nagyon nem volt kedvem.
- Izabella vagyok.
Feleltem és tovább reménykedtem benne, hogy nem kezd el kíváncsiskodni, esetleg idejön. Na, akkor már tényleg elrontja a napom.

Évnyitó-Dasha

A nagyterem eléggé zsúfolt volt és köztudott tény, hogy nem szeretem a tömeget. Kicsit kellemetlenül éreztem magam az emberek között, de tudtam, hogy ilyen esemény kevés van egy évben, szóval gyakorlatilag ez tartotta bennem a lelket. Az egyetlen dolog, amivel ma foglalkoztam az a hasam volt. Telelapátoltam a tányérom minden földi jóval és nekiláttam, hogy megtöltsem végre a korgó kis türelmetlent. A lány, aki mellé leültem egy levelet tartott a kezében, majd mérgében az asztalra vágta és ő is szedett az ételből.
Nem akartam, de mégis sikerült elolvasnom egy sort belőle. Nem értettem ugyan, hogy mi volt ráírva, ugyanis nem magyarul írták, de nem zavartattam magam és tovább ettem. Egy ideig csend volt köztünk, csak a nagyterem zsongott, de ami engem zavart az nem a zaj, hanem az embertömeg volt. De ezt már mondtam. A lány épp húst kóstolgatott, én pedig valami zöldségen nyammogtam. Már tudom minek volt ilyen rossz íze.
A tányér szélére toltam az undormányt és inkább valami süti után néztem. Szépen bekajáltam süteményből, de aztán kerestem még egy kis édességet. Vattacukor keresésre indultam, ám a teremben nem volt. Esetlenül roskadtam le a székre, vagy padra, attól függ mi volt ez. A lány a könyökével felém tolta az előbb olvasott levelet, amire csodálkozva felé fordultam, majd mikor összeért a tekintetünk felkapta a levelet és rám mosolygott. Bocsánatot kért, mire én halkan megszólaltam.
- Ugyan, nincs miért.
De tényleg. Nem tudom miért kért bocsánatot, hiszen nem tett se ő, se én semmi rosszat. Ez az évnyitó egy kicsit felszabadított, kezdtem magam jobban érezni, de a fejem még mindig szörnyen hasogatott. Attól a perctől kezdve, ahogy beléptem a terembe, a fejemre mintha ólmot tettek volna. Szédültem, hányingerem volt, rázott a hideg, csak abban reménykedtem, hogy ne legyek rosszul. Nem tett volna jót sem a lánynak, sem a bálnak az, ha én most itt elájulok. De sajnos már a határán voltam. Nem tehetek róla, de ezt nem én irányítom.
A kezem hideg volt, így a lángoló homlokomra tettem, amitől egy kicsit jobb lett ugyan, de az arcom nagyon elsápadt. Lehajtottam a fejem, nehogy valaki itt még elájuljon tőlem, mert akkor én is az ő sorsára jutok.

Szabó Lívia Lujza

A lány nem akart egyedül hagyni, bár miután Lívia néven bemutatkozott, visszaült a padra és kicsit visszafogta magát. Elmélázva néztem magam elé és azon gondolkoztam, hogy erről is írnom kéne egy dalt. Annyi dalt írtam már zongorára, de még egyiket sem fejeztem be. A kedvencem egy zongora-cselló duett volt, de sajnos csellós lánykát, illetve fiút nem találtam. Gondolkoztam már egy bandán is, de ahhoz kicsit bátrabbnak kellett volna lennem és tehetségesebbnek. Sokan mondták már, hogy szépen zongorázom, és hogy énekelni is tudok, de persze ezt én mindig semmibe vettem. Már épp álltam volna fel, hogy visszainduljak a szobámba és bejezzem a cselló-zongora duettet, amikor Lívia mellém lépett és leült. Egy egész kérdés lavinát zúdított rám, amit nem néztem jó szemmel, de nem szóltam. Arról érdeklődött, hogy honnan érkeztem, miért döntöttem úgy, hogy kijövök… állj! Miért ne jöhettem volna ki? Talán prefektus? Nem, még túl fiatal hozzá. Bár hallottam olyat is, hogy elsősből lett prefektus, szóval egy kicsit megijedtem. Az utolsó kérdése viszont meglepett.
Honnan tudja, hogy kviddicsezem? Ennyire látszik, hogy fáradt vagyok? Vagy…
- Honnan tudod, hogy kviddicsezem?
A kérdést egyenesen neki szegeztem, nem törődve a másik kettővel. Most csak ez a fontos és nem más. Nem érdekel, hogy meg fogja kérdezni újra, hiszen egy idegennek nem tálalok ki mindjárt az életemről és szerintem ő az én helyzetemben ugyan így cselekedni. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik nem olyan antiszociálisak, mint én, és őt rögtön elmondanak mindent magukról, de én más vagyok.
Ahogy a lánnyal beszélgettem azt vettem észre, hogy ő is az ilyen mindent elmondós fajta, akiket pedig köztudottan nem szeretek. Akivel eddig megtaláltam a közös hangot az egyedül Luna és Albert volt, bár nem beszélgettem velük olyan sokat, még is azt éreztem, hogy ők azok akik épp eleget beszélnek és közben a hallgatásukkal sok mindent elárulnak magukról.

Lujzi

A lány válasza roppantul meglepett. Olyan dolgokat mondott, amiket nem lehetett volna tudnia. Mielőtt még válaszolhattam volna az első kijelentésére belekezdett egy másik mondókába, mire én megadóan sóhajtottam és hátradőltem. Karomat keresztbe fonva pihentettem a hasamon. Habár barátságos hangnemben beszélt hozzám én nem tudtam vele rendesen beszélni, azért sem, mert nem engedte és mert nem is volt hozzá kedvem. Nem voltam az a nagyon beszélgetős fajta, inkább jó hallgatóság vagyok, de úgy látszik őt ez nem érdekli, így újabb kérdéseket tesz fel, de én még az elsőre sem tudok válaszolni, mert előkapja a magazinját és újra belemerül. Most akkor azért válaszoljak?
- A névsort csak a saját házadból származó csapattagok neveit tartalmazhatja. Honnan veszed, hogy sportember vagyok?
Egy kicsit megijesztett a lány tudálékossága, de ez ellen nem tehetek semmit. Elküldeni nem fogom, nem vagyok azért bunkó, de elmenni sem szeretnék, hiszen nem hiába jöttem ide. Én voltam itt előbb, szóval menjen el ő. Felsóhajtottam, és próbáltam kikerülni a kérdéseit, de tudtam: úgy is visszatérünk majd rájuk. Megadóan lehajtottam a fejem és próbáltam kitalálni valami mentő ötletet, hogy elhúzhasson innen. Na jó, ez talán egy kicsit gonosz volt, de tényleg nem voltam olyan helyzetben, hogy beszélgessek...
- Miért érdekel az érdeklődési köröm? Úgy sem tudsz mit kezdeni vele.
Próbáltam a lehető leghalkabban válaszolni az első kérdésére, bár ha nem hallja, meg kell ismételnem, szóval így is úgy is itt mard még...egy darabig biztos...Elmesélte - bár nem érdekelt - hogy vív és első helyezett lett, valami bajnokságon. Aztán eldicsekedett, hogy a kísértetházban járt és találkozott egy szellemmel.
Én is találkoztam már szellemekkel, nem is egyel, de még sem dicsekszem vele, mint ő. Sóhajtottam egyet, aztán bólintottam, jelezve, hogy értettem. Mintha azt is említette volna, hogy sokan mondták már neki, hogy nem jó házba került. Na, a levitába tuti nem illett volna be. A levitások csendes személyiségű, visszahúzódó emberek, míg ő pontosan az ellentét volt. Ezt a gondolatomat sem osztottam meg vele, hiszen nem akartam a lelkébe tiporni, vagy ilyesmi. Próbáltam gondolkozni, hogy mit mondhatnék amiért ilyen csendes vagyok, de végül elvetettem a fejemben kialakuló ötletet.

Lívia - zárás

Nem csodálkoztam, amikor Lívia eleresztette a füle mellett a feltett kérdéseimet. Ha már ő érdeklődik rólam és én is felteszek egy kérdést, akkor válaszolni kellene. Jó, mondjuk én sem feleltem, de hát ez van.
Úgy tűnt, hogy a lány kezdi megunni a társaságom, ugyanis pakolni kezdett. Az eddig felpakolt lábaimat most leengedtem a padról, majd felálltam. Lívia ugyanígy tett, majd fogta a magazinjait és berakosgatta a táskájába, aztán újra felém fordult. Halkan odaköszönt nekem, majd elindult a boltív felé, pont arra, amerre jött.
- Szia.
Tudom, hogy elment, de azért én még köszöntem neki. Egy ideig még az udvar túloldalát figyeltem, aztán tekintetem áttért a madarakra. Már befejezték az evést, a magok eltűntek a földről és a padon várakoztak, hátha kapnak még egy kis ennivalót. Úgy látszik ezek, varázsmadarak, mert amikor feléjük közeledtem, nem repültek el. A normál madarak már több méterről is kiszúrják az embert és menekülnek, de ők nem.
Letéptem egy kis füvet, amitől egy pillangó a magasba repült, majd a boltív felé szállt. Eszembe jutott róla a kviddicsedzés és a lefárasztásom. Halkan felsóhajtottam, eldobtam a fűszálakat, aztán Lívia után eredtem, de a lépcsőknél másfelé lépdeltem. Fel a szobámba, hogy előkészüljek a… a zongorázáshoz.

Dasha és Bálint

Nem lehetek most rosszul. Ez az évnyitó túl fontos ahhoz, hogy itt most jelenetet rendezzek – bár ezt nem én döntöm el. Kitartón szívtam be a levegőt, majd fújtam ki, de tudtam, hogy ez nem sokat segít. Úgy tűnt, hogy egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, ezért felemeltem a fejem, de a kezem még mindig a homlokomon nyugtattam. Jót tett ez a kis hideg, de a jobb tenyerem kezdett egy hőmérsékletűvé válni a homlokommal.
Ez most értelmes volt? Megcseréltem a kezem, így már a balon támaszkodtam. Nem láttam magam kívülről, de biztos voltam benne, hogy rosszul nézek ki. Az arcom sápadt lehetett, a hajam egy kissé széjjel esett, a szeme folyton lecsukódott, és így tovább. A mellettem ülő lány kóstolgatni kezdte a süteményeket, amikor én felálltam és az innivalós asztalhoz sétáltam. Útközben párszor meg is botlottam, de el nem estem.
Ittam pár korty… mit is? Na valamit, aztán megfordulva a szememmel a helyemet kerestem. Nem volt nagy előrelépés, de amint visszaültem a padra egy kicsit jobban éreztem már magam. A hölgy után én is vettem abból a kekszes valamiből, aztán jóízűen beleharaptam. Az arcom összerándult, szemeimet behunytam és úgy rágtam tovább a pépet. Mire elnyammogtam azt a hat-hét centis sütit, a fejem már egy kicsit alábbhagyott a fájással és már szédülni sem szédültem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán felnéztem a plafonra.
Amint visszafordultam az asztalhoz, tekintetem észrevette a sok körülöttem ülő embert, amitől újra szédülni kezdtem és kicsit megingtam. A mellettem ülő lány felém fordult és aggódva kérdezett valamit… pontosan nem tudom, hogy mi volt a kérdés, csak fásultan bólintottam és mosolyogni próbáltam. Pár korty víz majd segít – gondolkodjunk reálisan. Miután erőm nem volt, hogy felálljak, tovább szenvedtem a padon, amikor odalépett hozzánk egy fiú. Arcszerkezete hasonló volt, mint a lányé, aki mellettem ült és épp engem nézett.
A srác kérdezett valamit, talán olyasmit, hogy leülhet-e, de nem figyeltem. Szokás szerint. De várjunk, hiszen ez nem én vagyok. Ennyire nem lehetek antiszociális. Nem voltam magammal megelégedve, még egy kicsit sem. A fiú közben leült, amire szintén nem figyeltem, majd ő is aggódva tekintett rám.
- Igen, igen, persze, jól vagyok.
Válaszoltam mindkettőjük kérdésére, bár a lány előbb feltette. Komolyan, miért velem törődik mindenki? Bár nem azt mondom, hogy nem volt jó érzés, meg tudom, hogy fordított helyzetben én is aggódva tekintettem volna a diáktársamra, de egy kicsit furcsálltam. Viszont valahol bent örültem is és melegséggel töltött el az, hogy ennyire fontos vagyok nekik… fontos? Ugyan, csak nem akarják, hogy elájuljak. Igen, biztos ezért csinálják.

Dasha és Bálint

Jól van, nyugi. Mindjárt jobb lesz. Ezekkel a szavakkal szoktam nyugtatgatni magam, ha szédülni kezdek. Bár a fejfájás és a sápadtság már eltűnt, de a szoba még mindig forgott velem. Ez ellen viszont nem tehetek semmit. Az étel még, úgy ahogy megnyugtat, de az, hogy itt mellettem aggódnak, na, hát az cseppet sem. Próbáltam valahogy leállítani őket, de hiába. Az ilyet nagyon utálom.
Próbálnak segíteni, de csak rosszabbítják a helyzetet. Ilyenkor kedvem lenne nyílpuskával… jó, inkább hagyjuk, még felidegesítem magam és idehányok. Na, az kéne még csak ide! Ha összerókázom a nagytermet az évnyitón, akkor biztos, hogy mindenki engem fog nézni és nem csak ketten fogják dobálni felém az idegtépő kérdéseket. Az idegesség-mérőm egyre feljebb kúszott, amíg ezeken rágódtam, de aztán a fiú felállt és elment. Meglepetten pillantottam fel, hogy vajon hova mehetett, de mire kifürkésztem a szememmel, már újra előttem termett és egy pohár vizet tett le elém az asztalra. Egy kicsit furán nézhettem rá, de aztán hálás mosolyt küldtem felé, végül pedig megfogtam a bögrét – már ha az – és egy húzásra kiiszom belőle a folyadékot. Egy kicsit ingerli a torkom, de sebaj.
A fiú utána egy dobozt vesz elő és újra felém nyújtja, majd felnyitja a tetejét. Kíváncsian, és már egy kicsit színesebb arccal pillantok a dobozra, amiben fekete szőlőcukrok fekszenek. A srác megkínált, egyel, de most komolyan nem erre van szükségem. Nem értem mi lehet velem. Ilyen még sosem történt, mióta megtörtént az az eset… utána voltak ilyen problémáim, de az már régen volt. El kellett volna, hogy múljon, helyette pedig visszatért. Ezt most nem értem. Mindenesetre az évnyitó további részét a szobámban lennék hajlandó eltölteni, de sajnos nem lehet. Egy ilyen fontos eseményt, mint ez, nem hagyhatok ki. Jaj, miért kellett egyáltalán eljönnöm ide? Akkor nem kellett volna se a hajammal, se a ruhámmal törődni, de most már mindegy. A koreai lány a nevünk után érdeklődött, amire én újra lehajtottam a fejem. A fiú, aki visszaült elém, Rentai Bálint néven mutatkozott be. Tudtam, hogy most rajtam a sor, de a nevem helyett valami mást mondhattam. Pontosan nem emlékszem már rá, hogy mit, de valamit biztos.
- Kaphatnék… kaphatnék egy… öhm…
Az állapotom rosszabbodott, a szívem egyre gyorsabban vert, az arcom teljesen elsápadt és a lábaim remegni kezdtek. A kezem, amivel eddig a fejem tartottam az asztalra zuhant, majd azt követte a fejem is. A homlokom az alkaromra esett, aztán a testem egyre csak csúszni kezdett a padról. Rázott a hideg, a fejem újra lüktetni kezdett, a szemeimet alig bírtam nyitva tartani, a lábaimból pedig kiszállt az erő.
Tényleg nem tudom mi történt velem, sőt a további eseményekre már nem is emlékszem. Az utolsó, ami még nem homályos, hogy a padról a földre zuhanok, ki a két széksor közé, aztán a szám és a szemem magától becsukódik, majd levegőt is alig kapok. Segítség! akarom mondani, de nem megy. Meg fogok halni…

Kirándulás

Hanka panasza után a szellem gúnyos kacajt hallatott, majd gyilkos szemekkel ránk meredt. A nevetés hallatán összerezzentem és megmarkoltam egy szék támláját. Még mindig az ajtó mellett álltam, vagyis inkább támasztottam magam. Kivert a víz és kétségbeestem. Hankának vécére kellett mennie, Lunának per pillanat semmilyen gondja nem volt, de ki tudja, lehet, hogy lesz. A szellem epés megjegyzése után elment a kedvem az egész kirándulástól. Már amikor berepültünk a szőnyegen rázott a hideg, de most még jobban fáztam. Lehet, hogy beteg leszek – gondolkodtam. Bella Ravenhart – a szellemhölgy – egy gúnyos mosoly kíséretében, meg persze szigorú tekintetek mellett, újra elmagyarázta a feladványt, amit most már tettetett érdeklődéssel hallgattam. Semmi kedvem nem volt ilyen fejtörőkön gondolkozni, de sajnos muszáj volt, ha ki akartunk jutni.
Most nem csak rólam van szó, hanem a többieken is. Ők is itt ragadtak és ki tudja, ha megfejtjük ezt a rejtvényt, kiengednek-e minket. Ravenhart kisasszony ezek után becsukta a száját és engem, vagyis inkább minket kezdett el figyelni. A fal túlsó oldalán megjelent a piramis és mellette a kérdések. Hanka valamit felénk súgott, de túlságosan messze voltam tőle, így nem hallottam.  Végigpillantottam a feladványokon, majd követtem Hankát a falhoz. A második feladványon gondolkodtam, amikor egy választ hallottam mellőlem.
A lány megfejtette a negyedik feladványt, amit nem is néztem. Egy gyors pillantást vetettem rá, majd felsóhajtottam. Igen, tényleg a mese volt a megoldás. Gyorsan végigfuttattam a lehetséges megoldásokat a fejemben a második feladványra, de igazából nem nagyon érdekelt a mágiaforma rövidítése. Az első meghatározás viszont könnyű volt, hiszen tudtam miről van szó.
- Merlin.
Merlin egy híres varázsló, még a középkorban él és szolgálója volt Artúr királynak. Persze barátok is voltak, de a király ezt sosem vallotta be magának. Abban a korban – már ahogy én tudom – Artúr és apja nagyon gyűlölték a mágiát, így kivégeztek minden mágiával bíró embert, csak Merlint nem, ugyanis az ifjú varázsló titkolta képességeit. Újra Ravenhart kisasszonyhoz fordultam, majd összeszűkült szemmel meredtem rá.
- Az első feladvány válasza Merlin, aminek a kezdőbetűje M. Tudom, hogy ez a válasz, nem fog tudni átvágni.
Nem érdekelt a válasza és talán meg is jegyzi majd, hogy levitásként hogy felvágták a nyelvem, de nem tehetek róla. Nagyon ideges voltam már és Hankán is látszott, hogy mindjárt összepisili magát. Visszatértem hát a második meghatározásra. Próbáltam összevegyíteni a varázsló kezdőbetűjével, de nem sikerült. Tanácstalanul a lányokhoz fordultam, de aztán megláttam a szellem arcát és kérdő tekintetemet komorság váltotta fel. Szólásra nyitottam a számat és a piramishoz fordultam. Komolyan, mennyit forgok? Gondolkozz, gondolkozz. Csak van valami, ami beillik ide! – újra végiggondoltam a lehetséges válaszokat, aztán azok után kutattam, amiket anya mondott. Beszélt nekem egy mágiaformáról, de nem tudom, hogy mi volt a neve… megvan!
- A második feladvány teljes nevét nem tudom, de ami beillik, az az EM.
Jól van, már csak három kell a hatból. Gyerünk, meg tudom csinálni! Nos, mi az, szintén nem. Na, ez most csak nekem furcsa? Szóval nem. Csak nem a…
- Sem!
Kiáltottam fel, aztán elpirulva a lányokra néztem. Lehet, hogy nem értik, így most magyarázhatom nekik el. De utálok magyarázni! Így végiggondolva sok mindent nem szeretek és rengeteg dolgot utálok. Egyszer írok majd egy listát.
- Szóval, ugye a második feladvány megfejtése az EM volt, így már csak egy betű hiányzik. Az a hiányzó darabka az S, mert a sem is tagadó szó. Tehát a SEM a megfejtés a harmadik oszlopba.
Az utolsó mondatomat inkább már a szellemhez intéztem, aztán kérdő tekintettel Lunára néztem. Visszasomfordáltam mellé és közben a fülébe súgtam:
- Te jössz.
Engem már elhagyott a kreativitásom, a képzelőerőm, mindenem. A „kedvenc” székemhez sétáltam – amin eddig is támaszkodtam – és újra nekidőltem. Reménykedtem benne, hogy meg tudjuk oldani a feladatot.

Szofi és a kis pingvin

Az iskola kapujának környékén sétálgattam, teljes magányomban. Mióta elkezdődött az iskolaév, nem jártam erre, sőt, tavaly sem. Csak akkor, ha bejövök és kimegyek év elején, illetve végén. Nem is igazán tudtam megfigyelni a vaskaput, így hát most úgy döntöttem, hogy lemegyek és megszemlélem. Úgy sincs jobb dolgom, így hát mot ráérek. Valamikor a délelőtt folyamán – még a reggeli után – felslattyogtam a szobámba és az ágyra vetettem magam, közben az oldalamon fekvő Vattát simogattam. Így döglődve pattant ki a fejemből ez a kapus ötlet, így meglepően gyorsan pattantam fel az ágyról és a szekrényemhez siettem, hogy valami értelmesebb göncöt rángassak magamra. Bááár… ez is jó. A még mindig az ágyon hasaló állatnak dobtam egy gumicsontot, majd behajtottam az ajtót, nehogy kiszökjön és elindultam a Levita klubhelyisége felé.
Miután kijutottam a falak és a szobák közül a birtok felé vettem az irányt, majd pár perc múlva már a kapu előtt ácsorogtam. Na, igen. A vaskapu közepén egy hatalmas B betű díszelgett, körülötte pedig fekete máz.
Ez volt ilyen érdekes? Na, mindegy, ezt is meg kellett néznem egyszer. Hát, ez az „egyszer” most jött el. Körülbelül tíz percig ácsorogtam még itt, aztán kezeimet a zsebembe rejtve lassan csoszogva elindultam vissza az iskola felé. Útközben nem is olyan messze észrevettem gy üres dobozt a füvön feküdni. Kíváncsian közelítettem felé aztán leguggolva belekukkantottam.
- Üres.
Na, ez aztán nagy megállapítás volt. Sóhajtva felálltam, ugyanis tudtam, hogy biztos egy rendetlen diák hagyta itt. A dobozka viszonylag nagy volt, így azt gondoltam, hogy valaki egy ajándékot kapott, kibontotta, majd ledobta és nemtörődömve itt hagyta. Felpillantottam és egy lányt pillantottam meg, aki épp felém közeledett. Felkaptam a füvön fekvő műanyagot és felé siettem. Mélyet sóhajtva megálltam előtte és a szemébe néztem, majd felé nyújtottam a kezemben lévő dolgot.
- Nem tudod ki hagyta itt ezt?
A kérdést egyenesen nekiszegeztem, nem is törődve a bemutatkozással, köszönéssel, vagy egyéb ilyesmikkel. Reménykedtem benne, hogy nem ordítja le a fejem és fordul meg, hogy visszamenjen a szobájába. Míg a válaszát vártam, egy piciny hangot véltem felfedezni, ami valahonnan mögöttünk szólt.
Hátranéztem és egy apró fekete pontot láttam, ami két kis szárnnyal felénk futott. Meglepődve hajoltam le a kis plüss pingvinhez, mert hogy az volt. A kis élőlény, vagyis nem élőlény, mindössze harminc centiméter volt, mégis olyan aranyos, hogy nem bírtam meg, hogy ne simogassam meg a fejeskéjét.
- Hát te meg? Hogy kerülsz ide?
Úgy beszéltem vele, mintha egy ember, vagy állat lenne, de a kis édes csak egy plüss volt.

Sziasztok
*bemerészkedik*

Szia *értetlen fej*

Szia Tilda ^^

Kristóf, fogd vissza magad
Oké, hogy levitás vagyok, d talán rejtőzik bennem egy kis rellon is  

Jézus XD
Szia Elena

Kristóf: kedd

Akkor neked?

Akkor Tilda bizony igen jól járt

Kristóf, veszek én neked kalapot ^.^

Pödört bajusz?
Híj, de csénos leszöl /nem tudok parasztul XD/

Szia Mínea

Simfel Kristóf (0 perce)    jelenleg a saját profilját csodálja.
Nade Kristóf Itt van négy szép hölgy( ) és te magad csodálod? Hát hogy képzeled?

Simfel Kristóf - 2014.04.15. 21:04


Nem szaglászom utánad, csak szimplán az online listát nézegettem... *tudja, hogy ebből már jó nem sülhet ki*

*kirántja Elenát a sarokból/fotelból/valahonnan, csak hogy az előtérben legyen*

*óvatosan kihúzza a sarokból ^^* Bocsánat ._. neharapjmegkérlekmerttenemvagyolyanharapós

Kristóf, vedd le róla a szemed/kezed/egyéb testrészed

Varázsvilágban?

Érted?

Ne játssz humorheroldot, nem vagy az ^^

Kristóf, csak is te ihletted meg

Mínea: én most jöttem ide be egy hónap kihagyás után, szóval nem tudom XD

És akkor még röhög is...

A hajad vizes, idióta képet vágsz és valamit iszol egy fehér bögréből...kihagytam valamit?