South West
készen
Eastéknél

Kicsit izgatott, kicsit lelkes, kicsit nincs kedve a dologhoz. Amikor Eastnél voltak hármasban, akkor nyomott a kezébe egy meghívót a színházi gálára. Kettejük, South és Annie nevével van ellátva, a sógornője pedig közölte, hogy nagyon meg fog sértődni, ha nem mennek el. Arra a néhány órára tudnak vigyázni a két kicsire, míg ők jól érzik magukat egy szép eseményen finom, nem összecsapott és nem rendelt vacsora mellett.
Itt vannak a nő otthonában, Sammy még egy ideig körülöttük rendetlenkedik. Arra sincs gondja a lánynak, hogy kisminkelje magát, emiatt pedig eléggé kellemetlenül érzi magát. Egy nő a haját piszkálja, egy másik pedig indokolatlanul hosszú ideje különféle ecsetekkel kenegeti az arcát.
Régen érezte magát így. A puha köntöst lassan átcseréli arra a ruhára, amit Easttel választottak, majd cipő is kerül a lábára. Ekkorra Sammy már rég mélyen alszik.
A hatalmas tükör előtt ácsorog, forog és csodálja magát. Iskolásként látta utoljára ezt az énjét, South pedig még talán soha. Most viszont itt az alkalom rá, így hát nagy levegőt vesz és a szobából egyenesen a hallba megy.

South West
készen
Eastéknél

Kényelmetlenül érzi magát abban a közegben, amit Easték otthonuknak mondanak. Túlzások, rend, tisztaság és luxus. Olyasmik, amik náluk nincsenek jelen és egyáltalán nem is hiányolják az életükből. Néha, nagyon ritka alkalmakkal élvezi a fényűzést. A cirkuszban. Meg talán kicsit most is, hisz végre nem a kialvatlan, egész nap egy kisgyerekkel rohangáló anyukát lát a tükörben.
Lassan, mindent megnézve sétál le és keresi tekintetével a férjét. Mosolyogva méri végig. Az esküvőjükön látta először és azóta utoljára így kiöltözve, de jólfésültség Mátéra volt jellemző.
Beleborzong érintésébe és egy pillanatra lehunyja a szemét. Kezével a férfi haja felé nyúl, majd egy picit összeborzolja. Éppen csak annyira, ami még nem rontja el az összképet.
- Ma kihez van szerencsém? - kérdezi halkan, mosolyogva, hisz egy teljesen más ember áll előtte, mint akihez hozzászokott. Közben elfogadja a karját és mint egy teljesen összeszokott pár, úgy tűnhetnek a külső szemlélőknek.
East és Yar is feltűnnek a színen, a szokásos irigyelni való tökéletességükkel. Ők vezetik az itt összegyűlt néhány fős csapatot és átsétálnak a pár percnyire levő színházba. Az emberek egy nagy tömeg, mindenki ugyanúgy néz ki. Minden csillog és Annie már kezdi bánni, hogy nem maradtak inkább otthon hármasban.
- Mikor jártál utoljára ilyenen? - kérdezi a többiektől távol megállva South-tól.

South West
készen
Eastéknél

Mosolyogva hallgatja a választ, ami a valóság egy furcsa, normálisan hangzó, mégis abnormális változata. Végigsimít férje borostás arcán. Furcsa, még ismeretlen így látnia és így mutatkoznia előtte.
- Mit szólnál ehhez; jóképű, jól nevelt, büszke családfő, aki mellesleg az ő nagytesója? - bök fejével a nem messze tökéletes sminkben, hajjal és ruhában társalgó nő irányába. Ez máris nagyobb mosolyt varázsol Annie arcára. Még aggódik Sammy miatt, most először hagyják magára így, de South mellett nem kétséges, hogy jól fogja érezni magát.
- Nem kell? Ezért ültem három nő kezei alatt órákat? - sóhajt fel kissé rájátszva, közben pedig inkább megkönnyebbül, mintsem bosszankodik emiatt. - Mi a terved, csak úgy meglépünk és elfutunk a folyópartra? - kíváncsian fordul felé miközben megfogja a kezét. Egészen hiányérzete van. Ketten vannak, ha a többi idegent leszámítjuk. Egy gyerek sem nyöszög, sír, vagy gagyog a fülükbe. Talán mindketten hiányolják a család előtti időket. Talán egyikük sem akarná azt már. Talán ugyanígy csinálnák, még ha időnyerőt kapnának is.

South West
készen
Eastéknél

Külön világ az összes West testvér, mindhárman más útra terelődtek és talán South lóg ki a legjobban a családból. Annie nem akar kitérni erre és a családi titkokra, ezért inkább az estére fókuszál.
- Csak azért hagyom neki, mert nélküle Sammy már nem biztos, hogy életben lenne - mosolyogva ingatja meg a fejét. Sógornője az elejétől fogva ott volt, részt vett az életükben és segítette a kissé béna párocskát az új helyzetben. Ennyivel tartoznak neki, hisz mindketten tudják, ez a nő számára fontos.
Szemöldökét alig észrevehetően vonja fel és közelebb húzódik, mintha valami nagy titkot árulna el a férje. Ahogy pedig kimondja és ezáltal Annie titokgazdává válik, meglepetten kezd pislogni.
- Most tudtam meg a legnagyobb bölcsességet. Nem számítottam rá, hogy pont tőled lesz ez meg... - pimaszkodik vele, ahogy mindig. Akkor lenne furcsa, ha a kapcsolatuk egyik alappillére nem az egymás piszkálása lenne.
- Hogy mit? - a whiskey említésére ténylegesen meglepődik, arca tükrözi érzelmeit. Régen volt, de imádta azt az időszakot, amikor ők ketten még tudatlanságban boldogították egymást egy szál cigi és egy üveg whiskey társaságában a kis házikóban az erdő rejtekében. Amikor South még Máté volt, Anne pedig diák. Most pedig itt ácsorognak egy színvonalas partin, ahol idegen emberek azt gondolják róluk, milyen elegáns és tökéletes pár. - És a fiad? Nem fogja kiszagolni?

South West
készen
a színházban

Elhúzza a száját egy pillanatra. Az idillből könnyedén kalandozik el és jutnak eszébe azok az idők, amikor ketten voltak a világ ellen és sem múlttal, sem jövővel nem foglalkoztak. Voltak ők és a whiskey, melynek még mindig érzi ízét a szájában. Rég volt. A fiuk már mindjárt egy éves.
- Imádlak - mosolyodik el, bár aggályai valószínűleg egészen addig nem fognak elmúlni, míg újra a kezében nem tarthatja fiát és ő maga nem teheti le aludni. Amennyire ellene volt és félt a helyzettől, most annyira imádja az anyaságot és persze a férjét.
Bólint. Tudomásul veszi, de nem könnyen. Egy mély sóhaj mellett őszintén mosolyog és megrázza a fejét. Bár tényleg élvezi, hogy szép ruhába bújhatott és csinosnak érzi magát, ezt szívesen elcserélné egy South-tal kettesben töltött estére.
- Eszemben sincs sokáig bájologni - súgja közelebb hajolva. Néhány perc elteltével pedig Csinszka hív mindenkit egybe, aztán kezdetét veszi a vacsora és a beszélgetések, ahol végre nem csak kakis pelusokról beszélgethetnek, Annie örömére a résztvevők között sok cirkuszkedvelő is akad, így egyáltalán nem bánja már, hogy sógornője meghívta őket.

Egy kisebb társasággal beszélget néhány perce, külön a férfitól. A fél teremnyi távolság köztük nem jelent sokat, Anne a lelépésre várva szemez vele és nagyon reméli, hogy most az egyszer East nem figyeli gondolataikat.
Alig néhány perc telik el és magára hagyja a társaságot, hogy gondolatai tettekké alakuljanak szép lassan. Megáll South mellett, majd karját megérintve az őt körülvevő nőkre mosolyog.
- Elnézést, elrabolhatnám az urat? - ha igen, ha nem, Annie már fogja is South kezét és sietős léptekkel vezeti ki a teremből, hogy a folyosón akadó első oszlop mellé behúzva megcsókolja.

South

Westék nem engedik, hogy a családjukból bárki is olyan ellátást kapjon, ami nem méltó hozzájuk. Ez legalábbis East felfogása, amikor már abban a pillanatban intézi a dolgokat, amikor bátyja értesíti az esetről.
Annelie az intenzív osztályon fekszik még, súlyos sérülésekkel hozták be és látták el a gyógyítók. Állapota nem stabil, bármelyik pillanatban történhet olyasmi, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Most már el vannak szakítva egymástól, Laney a koraszülött intenzívre került, ő talán jobb állapotban van, mint anyukája.
Álmában valahol teljesen máshol jár, egy tengerparton, ahol minden meleg, fényes és nevetnek körülötte a gyerekek. Sammy már nagyobbacska, kergeti a kishúgát, aki apja karjaiba szaladva keres védelmet. Annie mosolyog, boldog. Bármit megtenne értük. És a film mintha végtelen vetítéssel menne, újra és újra ugyanez játszódik le tudatában.
Odakint nem csak South idegeskedik kicsi családjáért. East a gyerekeket a dadákra bízva ül a férfi mellett az első perctől kezdve. Néha a kezét szorongatja, néha pár percre magára hagyja, hogy a saját feje ne szakadjon szét testvére üvöltözésétől. A szidás és a feltételezések most nem segítenek, már csak az idő múlását várják.

South
East

Ujjait tördeli, néha azon kapja magát, hogy állkapcsa belefájdul a szorításba. Mély levegőket vesz a folyosó végén ácsorogva és várja, hogy a kávéautomata lassan kiadja a két kávét, amihez gondosan választott gombot. Valójában csak a zörgés az, amiért negyedjére is itt ácsorog, így legalább van, ami egy rövid időre kiszűri South hangoskodását a fejéből.
East messziről kerüli a kórházakat, a sok zokogástól hamar megfájdul a feje. Most viszont testvére a legfontosabb, ha kell, napokig is hallgatja ezt.
Csendben ül le mellé, már nyújtaná át az egyik kávét, de a csapás hirtelen éri és majdnem az ölébe borítja a forró italt. Pár másodpercig szótlanul, levegővétel nélkül nézi a férfit.
- Mindkettőtöknek vannak titkai - halkan beszél, tekintetével kikényszeríti, hogy bátyja a szemébe nézzen. - Ne hibáztasd azért, mert olyan, mint te, South. Tudtad, kit veszel el, tudta, kihez megy hozzá. Most inkább azon gondolkodj, mi lesz Winterrel, ha lecsukatod magad az ispotály tönkretételéért - higgadt a helyzethez képest, legalábbis annak tűnik. Elvégre az egyik, ha nem a legsikeresebb színésznő idehaza, begyakorolta már önmaga megjátszását.

South

Mondják akik ismerik, hogy milyen jó neki, mert belelát mások fejébe és mindig tudja, mi a valód véleményük, mit akarnak. Aki azonban igazán ismeri az tudja, hogy cseppet sem teszi boldoggá ez a hatalom.
Nem lenne kíváncsi testvére csapongására, a többi beteg és ideges rokon feszültségére, a gyógyítók kegyes hazugságaira. Csak kávézna a testvérével és reménykedne a legjobbakban, hisz mást nem nagyon tehet.
Legszívesebben megölelgetné, puszikkal halmozná el, mint kicsiként amikor még ezzel tényleg rendbe hozhatták a dolgokat. Most viszont csak megsimogatja a karját, ennyit tehet.
- Ne aggódj, nem emlékszik semmire. Már alszanak - figyelte közben az otthon történteket és most Sam az, akiért a legkevésbé kell aggódni.
- Nézd, a ti génjeiteket örökölve ennek a kislánynak sem lesz semmi baja. Erős és már abban a korban van, hogy jó esélye van a teljes gyógyulásra - biztatóan próbál valamit mondani Laneyről is, ezzel szépen kikerülve a tényt, hogy a gyerekekkel ellentétben a feleségéről nem sok jó hír szállingózik.
Mindeközben Annie úgy századjára látja ugyanazt a képsort, lepörgött már elégszer és unja. Annyira unja, hogy valami történik, mert a folyosón még nagyobb rohangálásra kapja fel a fejét őCsinszkasága. Gyógyítók rohannak a kórterembe, a hirtelen megugrott adrenalinszint szinte tapintható. Valami történik odabent és nem sok jóra lehet számítani.

Westek

North érkezése egy kicsit eltereli East figyelmét a kialakult káoszról, amibe belecsöppentek. Halvány mosollyal fogadja öccsüket, de az üdvözlő ölelés elmarad. A nő kezében megremeg a kávé, jobbnak látja letenni, mielőtt kiöntené.
Szótlanul figyeli a két férfi egymás közti csendes társalgását, de az események olyan gyorsan történnek, hogy néhány pillanattal később nem emlékszik semmire ebből a családi jelenetből.
- South! - próbálja visszahúzni bátyját a karjánál fogva, de ő erőfölényben van. Hiába siet utána, az ő fejébe beférkőznek a hangok, melyek egy igazi őrjöngős koncertként hatnak rá, a férfira pedig rácsukják az ajtót. Nem mehetnek be, most nem, baj van.

Odabent az idő megállni látszik, a tengerparti kép kiszürkül és elhalványodik. Elfogy a víz, a homokszemcsék, eltűnnek a családtagok. Egyedül marad, majd saját magát is elveszíti. Ott marad a semmiben egy nehéz érzéssel a mellkasán, levegőtlenül, mintha megbénították volna és víz alatt fuldokolna.
Az idő telik, felette gyógyítók kapkodnak. Újraélesztik, bűbájokkal és csövekkel próbálják visszahozni az életbe.
Mintha hallotta volna a nevét, mintha a férje parancsolt volna rá. Vagy csak álmodik? Máté lenne? Csak egy emlék a fejében. Hisz itt egyedül van. Kering a semmiben, de már oldódik a nyomás, újra tud lélegezni. Aztán elveszti érzékeit, belezuhan a mélybe, mint egy mély álomba.

Westek

- Reméljük - képtelen bármi mást mondani North-nak. Megfogja öccse karját, belekapaszkodik, mintha ettől bármi könnyebb lenne. De a férfi csak őt tartja meg, az éppen összetörő bátyjukat és az odabent haldokló feleségét nem.
Mintha megfagyna minden, hosszú ideig nem tudnak semmit, nem történik semmi. Végül ő érzi először a könnyebbséget, amikor a gyógyító gondolataiból értesül a nő állapotának stabilizálásról.

A kinti levegő már más. Mindhárman másfelé mennek, East vigyáz volt Sammyre. Mikor hazaér, már alszanak a gyerekek, így elég csak másnap szembesülnie a kisfiú kérdéseivel és aggodalmával. Legjobb tudomása szerint nyugtatja és figyeli South-ot, hogy amikor kell, menjen vele az ispotályba.
Másnap pedig végre Annelie-n kívül a kislányt is megnézhetik, aki jobban van, mint édesanyja. A gyógyítók szerint minden esélye megvan rá, hogy olyan egészséges legyen, mint bármelyik más gyerkőc. Már csak arra van szükség, hogy az anyukája is felépüljön, vagy legalább kikerüljön az intenzívről.
Egészen addig, amíg South egyszerre dühös és kétségbeesett, nem tud mit kezdeni vele, csak csendben támogatja. Talán ez is több, mint a semmi.

North

A kórházban töltött idő nagy része kiesett Annie-nek. Napokig az intenzíven volt, küzdöttek az életéért, miközben a koraszülöttek között a kislányáért folyt a harc. Valójában el sem tudja képzelni, mi történt körülötte ezekben a napokban, arra sem igazán emlékszik, milyen volt felébredni. Csak az érzés elevenedik fel benne újra és újra, az üresség érzete és a testébe nyilalló fájdalom minden egyes ponton.
Sok sérülést szerzett, melyeket a gyógyítók lassan majdnem rendbe is hoztak. Így, hogy bájital okozta a balesetet, sokkal nehezebb a gyógyulás.
Most a kórteremben üldögél az ablak előtt, karját figyeli és remegő ujját végighúzza az egyik hosszú égési sebhelyen. Nem tud nem arra gondolni, mit tett. Félpercenként az ajtó felé fordul abban reménykedve, hogy South jön azzal a hírrel, hogy Laney rendben van és végre találkozhat vele.
Letöröl egy könnycseppet arcáról, majd feláll és a párkánynak támaszkodik. alig van ereje, eltompítják a gyógyszerek és a fájdalomtól csak rövid ideig képes megállni a lábán. De ő sétálni akar, menni a gyerekeihez, karba venni a kislányt, megölelgetni Sammyt. Napok óta nem látta. Nem láthatta.
Az ablakban két virág keresi a napsugarakat, a hirtelen jött melegebb időre megörültek, erősebb színekben pompáznak, de leveleik már kezdenek fakulni. A nő előbb az éjjeliszekrényén hagyott pohárból megöntözi őket, majd ujjait finom simogató mozdulatokkal húzza végig a leveleken, akárcsak anyák az alvó gyerekeik arcán. Lassabban ugyan, mint jobb napjain, de szépen átad nekik egy kis energiát, mellyel új életre kapnak.
Mély levegőt vesz, talán ez több volt, mint amit a szervezete most elbír. Megteszi azt a pár lépést a fotelig, s lábait felhúzva visszatér előbbi tevékenységéhez. Az ajtót figyeli.

Blossom

A jó idő beköszöntével egyre többet mozdulnak ki otthonról, elhagyják az erdő környékét is. Sammy nagyon élvezi, hogy társaságban lehet, imádja az embereket. Nem igazán érti, kire ütött ez a gyerek, bár South egészen jól bírja a csárdában. Talán rá. Inkább rá. Kinézetre is, ugyanolyan jóképű kiskölyök, mint az a szemtelen apja.
A kisebbik anyukája hátán utazik a hordozóban, mindenkinek egyszerűbb így, mint egy hatalmas és nehezen kezelhető babakocsit tologatni a falun át. A többi féléveshez képest le van maradva, saját magához azonban nagyon jó ütemben fejlődik és tanul napról napra többet. Valószínűleg sem Annie, sem a gyerekek apukája nem fogja megbocsátani ezt, ami kivédhető lett volna, de már legalább örül annak, ami van.
- Nézd mekkora pocsolya! - mutat a téren a kút melletti kisebb tóra kisfiának. A gumicsizma nem véletlenül van a lábán, imád tapicskolni bármiben, legyen jó vízről, vagy akár festékről, ő pedig nem tartja vissza. Elvégre gyerek, miért ne élvezze, amitől nem lesz baja?
Sammy meg is indul arra, szalad és egyből beletrappol a vízbe. Hangosan kacag, aztán csatlakozik hozzá két kislány is. AZ udvarlás természetesen azonnal megkezdődik, Annie-nek már most félnie kell attól, hány lány szívét fogja összetörni még a fia.

Thomas
Westék

Mindhárman unják már a bezártságot, alig várják, hogy ehhez hasonló jó idők legyenek és a napjuk javát kint tölthessék a szabadban. Laneynél még nagyon kell figyelni az öltözködésre és arra, hogy mennyit érheti hűvösebb levegő. Könnyebben beteg lesz, mint nagytesója, aki mindenen átgázolva szinte szalad végig az erdőn, hogy a játszótéren hintázhasson.
A kislány már így is, hogy egyelőre csak a hordozókendőben utazik, kíváncsi a világra és mindent meg akar nézni és fogni. Anne ezt egy cseppet sem bánja, látja legalább a fejlődést és aktivitást, ami néhány hónappal korábban még csak remélhető volt.
Már-már fut a kisfia után, nehogy szem elől tévessze, azt viszont már nem tudja megállítani, hogy a játszótérre berontva a hintáknál döbbenten álljon meg farkasszemet nézve egy nála jóval nagyobb fiúval. A probléma nem azzal van, hogy Sam ennyire szeret a saját feje után menni, hanem azzal, hogy néha vitába keveredik a többi gyerekkel, mert akaratos.
- Szia! Ne haragudj, nem időzített bomba, csak a kedvenc hintájában ülsz - a szemét forgatva kapja el fia kezét, majd bocsánatkérően pislog a fiúra, próbálva megelőzni a bajt.

Blossom

Nem könnyű két kicsi nevelése egyedül. Kilencven százalékban egyedül neveli, mintha az apjuk hétvégi apuka lenne, akivel csak a gyerekek miatt találkoznak. Semmi nincs rendben köztük és Annie nem tudja, hogy a gyerekek ebből mit érzékelnek. Velük próbál száz százalékosan teljesíteni, vinni őket ide-oda, játszani velük, amikor csak lehet.
A helyzethez képest rendben vannak a dolgok, legalábbis Sammyvel és Laneyvel. A gyógyítók odafigyelnek a kislányra, megtesznek mindent azért, hogy jobb ütemben fejlődjön és úgy látszik, beválnak a programok. A tesójával nincsenek ilyen gondok, nála inkább az akaratosság az, amivel meg kell küzdeni.
- Blossom, szia! - mosolyog a gyógyítóra Annie. Hátrapillant a hátán vigyorgó gyerkőcre, aki kis kezét nyújtja a nő felé. - Nagyon jól, levezetjük épp a felgyűlt energiát.
Mosolyogva figyeli a nőt, akinek hálával tartozik. Túl sok idő telt el Laney születése és aközött, mikor végre a kezében tarthatta. Amíg ő maga is az életéért küzdött, míg összeszedte magát és megengedték, hogy átköltözzön az ispotály egészen más részébe végig a gyógyítók, köztük Blossom figyelt Laneyre.
- És te? Nincs valami jó kedved - állapítja meg homlokát ráncolva miközben alig észrevehetően végigméri a nőt. Igaz, nem ismeri túlzottan, de ezt olvassa le az arcáról. Talán az időjárás az oka.

Thomas
Westék

Lehet, hogy egyesek neveletlennek tartják a fiát, néhányan pedig azt mondják, egy halálfaló kölykétől nem lehet mást várni. Mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, mindenkinek úgy kell mozdulnia, ahogy ő mondja. Ez egyébként anyukája szerint cseppet sincs így, meg amúgy is fogja be mindenki, az ő halálfalója még mindig becsületesebb, mint egyesek, akik a szomszéddal lépnek félre az asszony háta mögött. Bár újabban nem biztos benne, hogy South hűséges az ujjukon feketén díszelgő jelképhez.
- Nem, nem. Maradj. Ugye Sam, megvárjuk, amíg maguktól adják át? - leguggol a gyerkőchöz, aki a fiút nézve bólogat anyukája szavaira. Nincs rosszul nevelve, csak eleven. Viszont a kedvességet értékeli, így kibújva Annie karjából elsétál pár méterre. Néhány nedves, sáros követ vesz a kezébe, apró ujjaival lesöpri, amennyire tudja, aztán lemossa a pocsolyában. Néhány percet igénybe vesz a művelet, mindezt azonban céllal csinálja.
Pici fogait megvillantva áll oda a fiú elé és nyújtja át neki a legnagyobbat, amit talált.

Westek

Kellett néhány hónap ahhoz, hogy ők ketten megbékéljenek. Nem ment könnyen, de újra érezhető a kémia kettejük között és nem csak a kapcsolat, amit leginkább a két gyerek és az ujjukon levő tetoválás mutat. Ahogy kezdődött, egyre erősödtek köztük az érzelmek, szükségük van néha arra az egymásnak esésre ahhoz, hogy rájöjjenek, valójában nem tudnának egymás nélkül már létezni.
Megtanulta, hogy nem szabad komolyabb dolgokat eltitkolni, mert nem csak magát sodorhatja bajba. Családjuk van, a két kisgyerek pedig megérdemli, hogy kiegyensúlyozott szülők neveljék őket.
- Köszönöm - mosolyog férjére és a kanál után nyúl. Fáradtak mindannyian, de Sammy továbbra is lelkesen tömi magába az édességet és persze kér anyukája fagyijából is. Egy eperdarabot tejszínhabbal tol a szájába a kanál segítségével, aztán nyom egy cuppanós puszit a kis pofijára. Nem lehetne arra válaszolni, melyik férfiba szerelmes jobban. Kisfiába, vagy az apukájába.
Kisebb falatot vesz a szájába és elnéz az utcán sétálgatók irányába. Tekintete megakad egy férfin, aki háttal áll, idegesen rázza lábát. Fekete pólójában és vászonnadrágjában valami egészen régi, de a nő emlékezetébe ivódó jelenetet idéz fel. Többször végigméri, figyeli haját, mozdulatait, testfelépítését. Már szinte kutatja a tűz jegyét, várja, hogy megforduljon és Ő legyen.
Észre sem veszi, hogy mozdulatlanul, a kanalat a kezében tartva réved el. Arcára mosoly kúszik. Tíz év is eltelt azóta, hogy Ombozi egy épp ugyanilyen összeállításban várta őt a pub előtt az első randijukra. A napokban küldött neki üzentet, mellékelt egy képet is a lemenő Napról és az azt bámuló Samről.
"Parazsat fúj a nyári naplemente az ég közepébe."
Állt a levélben csupán ennyi, egy mondat, egy idézet, egy aprócska, jelentéktelen semmiség. Épp csak annyi, mint az az alig egy perc, amit A egy más bolygón tölt, melyből kirángatja a felismerés. Megfordul, egy másik arcot lát.
- Ne haragudj, mondtál valamit? - próbálja felidézni, mit mondott South, de abban sem biztos, hogy egyáltalán megszólalt.

Westek

Képes lesz egyszer elfelejteni őt? South a mindene, vagy csak azért érzi, hogy szerelmes, mert nem tehet mást? Van két gyerekük, gyűrű az ujjukon. Történet a hátuk mögött, méghozzá elég kusza. Fogja-e érezni még azt, amit az akkori Máté iránt érzett? Így kellett alakulni, vagy a lehető legrosszabb helyen vannak?
Ahogy visszatér a jelenbe és a férfira néz, mintha egy ideget látna. Érzi, hogy valami nincs rendjén, megint titkolóznak egymás előtt és nem mondják ki, amire gondolnak. Pedig a múlt titkai nem egyeznek a jelennel, amiben együtt, közösen élnek.
- Szereted az életünket? - teszi fel a kérdést ismét ignorálva a feltett kérdést. egyáltalán nem érdekli a part és ez a túlzottan normális élet. Túlságosan nyugodtak és azt érzi, hogy fojtogatják. - Nem hiányzik a múltad? - kíváncsian kérdez, kanalával csak piszkálja a fagyit. Sam nem ért semmit a felnőttek beszélgetéséből, egyébként is bőszen törölgeti magáról a fagyi maradékát.
- Szeretném meglátogatni a hebridaiakat és turnézni a cirkusszal - végól egyen mondja ki, ami egy ideje foglalkoztatja. Noelről és a sárkányokról ugyan nem beszélt, de South tudja, hogy újabban a cirkuszban töltik az idejüket a gyerekkel, míg ő dolgozik. Ha nem lett volna Sam, valószínűleg sosem szakadt volna ki a nagy családból. Az az igazi számára és nem ez, a külföld út, ahol egyébként is gyanús, hogy a férje milyen könnyen megtalál mindent...

Csenge

Már csak egy kneazle baba maradt, akit Annie-nek muszáj volt pár napra hazavinnie, hogy felszabaduljon hely a bestiáriumban. Sam és Laney meg akarták tartani, hiába magyarázta el nekik, hogy így is rengeteg állatuk van, nem kell még egy macska is, aminek ráadásul az apjuk nagyon nem örülne. Igaz, a legtöbb esetben Annie-t sem érdekli, mit szól a mentettjeihez, de rendesen átgondolva bizony jobb helye lesz egy kedves gazdinál, főleg, ha az a lány egy iskolás. Márpedig meg van beszélve a találkozó, házhoz viszi a kis állatot.
Bagolypostán beszélték meg, hogy az iskola kapujánál fogja várni ő és a leendő házikedvence, Annelie pedig szereti időben elvégezni a munkáját. Már korán elindult a megbeszélt helyre, nem olyan sűrű a napja, hogy ne tehetné meg. Tíz perccel tizenegy előtt áll meg a kapunál és lerakja a hordozót, hogy Cica úr kinyújtóztathassa tagjait.
A kis ajtó nyílik, a kölyök pedig álmosan nyújtózva dugja ki előbb mancsait, majd orrát a rejtekből. Ő a leglustább, nem a szökős fajta, egy méternél tovább nem is megy Annie-től. Játszani viszont szeret, ahogy a nő leül mellé a földre, ő hanyatt vágja magát és elkezd kapkodni az ujjai után.

Csenge

Tökéletes az időjárás a sétához, neki pedig cseppet sincs ellenére kint lenni. Ha tehetné, a szabad ég alatt aludna, ahogy azt régen is tette, de hát ott a család. Talán mégiscsak kényelmesebb az ágyuk, mint a föld, így maradnak a nappalok, amikor viszont a szabadidejét szinte végig szabad levegőn tölti. Napsütés, kisállat, kell ennél több?
Nem számít, mennyi az idő, kellemesen elszórakozik a macskával, amíg a leendő gazdi megérkezik. Addig kap annyi pocaksimit, ami egy időre simán elég lehet, és egy fűszálat mozgat neki, amivel játszhat. Néha felnevet rajta, milyen kis ügyetlen még, bele kell tanulnia, hogy legyen egy elkényeztetett, játékimádó szőrgombóc, aki a saját négy lábán jár felfedezőutakra.
- Szia! - mosolyog az idő közben tüdejét is kiköpő kislányra. Nem szól érte, nem az ő dolga, van két gyerek, akire bőven elég figyelnie. Látja ám a reakciót, de hát mást nem is várt. A kislányok nagyon nagy része imádja ezeket az állatokat.
- Szagoltasd meg vele a kezed, hagyni fogja, hogy megsimogasd - bólint szelíden, végig figyelve az eseményeket. - Nincs még neve, rajtad áll, hisz te leszel a gazdája - még a kérdés előtt letisztázza, hogy mindeddig macskának volt keresztelve az állat.
- Nos azt remélem tudod, hogy ezekhez a bestiákhoz több türelem kell, mint a sima házimacskához. Bár szerintem vele nem lesz gond, nagyon kedves és lusta fiúcska.

Csenge

Mivel előzetes beszélgetés és egyeztetés nélkül felesleges utat nem tett volna meg, a szülei beleegyezést már rég elkérte a lánytól, illetve az örökbefogadással járó szerződésre is kért egy felnőttől származó aláírást. Olyan embereknek ad csak tovább állatot, akikről el tudja képzelni, hogy normálisan fognak bánni vele és nem csak akkor fognak törődni vele, amikor éppen kedvük tartja.
- Nem, dehogy. Amikor eszedbe jut, elnevezed - mosolyogva simogatja meg a kiscica fejét, aztán a táskájában kezd kutakodni. Fel is áll, hisz neki lassan véget ér a munkája, innentől a kislány feladata, hogy gondozza az új barátját.
- Ide szeretnék tőled is egy aláírást - felé nyújt egy kétpéldányos pergament, ami tartalmazza mindazt, amit már korábban átbeszéltek. - Ha bármi van, lent megtalálsz a faluban. Ahogy beszéltük, az összes oltást megkapta, ha nincs vele semmi baj, fél év múlva találkozunk.
Mosolyogva nyújtja át a kiskönyvet minden iratával Csengének és a saját példányát is elrakja a táskájába. Pálcaintéssel apróra zsugorítja a hordozót, amiben érkezett a kneazle, s tenyerébe zárja.
- Okos legyél, kölyök - még utoljára megvakargatja a cica füle tövét és ha nincs más kérdés, vagy óhaj-sóhaj, akkor Annie távozik is ugyanazon az útvonalon, amin érkezett.

Az ördögöm

Talán számított rá. Várta. Érezte, hogy egyszer be fog ez következni, labilis volt az életük, a kapcsolatuk soha nem is állt stabil lábakon. Nehéz megmondani, mit érez, ő maga sem tudja. Jelen pillanatban egyedül a szabadságot érzi és azt, hogy boldog. Felszabadult. Még ha nem is tud semmit, úgy érzi, a kő, ami eddig lehúzta, most leszakadt a lábáról és felúszhat a felszínre, hogy levegőt vegyen. Tüdeje megtelik oxigénnel, arcát melengeti a napsütés. Olyasvalaki mellett áll, akiről észre sem vette, hogy végig az elmúlt tíz évben mellette volt. Most pedig itt van és Annelie megpróbálja rendbe hozni, amit elszúrt.
- Valld csak be, ki kellett mozdulnod - mosolyogva fordul Tobi felé. A kapcsolat kettejük között megfoghatatlan és behatárolhatatlan volt mindig is, de amikor az élete fenekestől felfordult, ő volt az első, akire gondolt, hogy szüksége van a jelenlétére itt az ismeretlen kellős közepén. Mivel egy egyszerű kirándulásra nem bólintott volna rá, határozott érvekkel állt elé. Szüksége van egy aurorra, mert az erdő mélye veszélyes, ráadásul védett és XXXX besorolású lény után fog kutatni. Pletykák szerint a faj kihalófélben van, a feketepiacon megnőtt a böklencszarv-őrleményre való kereslet. Itt, a Fekete-erdőben nem szokványos látvány ez a faj, mégis több helyi varázsló számolt be róla, hogy nem csak kifejlett, de még egészen apró egyedet is láttak.
Miközben elsétál a férfi mellett, végigsimít a karján hálája jeléül. Egyszerűen nem bírt volna most otthon maradni. Kellett ez, a friss levegő, az idegen táj, a csordogáló patak...

Az ördögöm

Még talán túl friss az egész ahhoz, hogy tudjon rá gondolni, hogy fel tudja dolgozni. Vagy nem is akarja igazán. Az egész, mintha nem is létezne, pont úgy viselkedik, mint akinek nincs odahaza két gyermeke és akinek a férje nem most lépett le. Újra a fiatalkorát éli, azt csinálja, amit mindig is akart családosdi helyett és azzal van, akire sokkal több időt kellett volna szánnia.
- Az nagyon jó, így legalább ezt is gyakorolhatod - szemtelen mosollyal néz a férfira. Az évek alatt, amit hullámvölgyekkel tarkított barátságban töltöttek mindketten sokat változtak. Még nem volt ideje, sem érkezése arra, hogy alaposabban szemügyre vegye Tobit. A mosolyt azonban kiszúrja, talán egy kissé zavarba is jön tőle. Kicsit. Talán.
A patakhoz közeledve lelassít, s biztos távolságban megáll a víztől. Soha nem voltak túl nagy barátságágban az eleméből kifolyólag, ezért a palackjába is inkább pálcája segítségével tölt friss vizet. A szemközti fákat kémleli, pár perces pihenőjük alatt ráhangolódik a természetre, felméri, van-e valami, amit keresnek, de egyelőre a keresett varászlényt nem érzékeli a közelben.
- Kérsz? - nyújtja felé a kulacsot, majd gondolva egyet a fejük felett lógó faág levelét Tobi arcához irányítja. Megáll egy pillanatig az orra hegyén, majd csiklandozni kezdi, Annie pedig csak kuncog.

Az ördögöm

- Keresünk patanyomokat, karcolásokat a fákon, de azt hiszem, az sem lenne csoda, ha tetemet találnánk - miközben beszél, körbe is néz, hátha meglát bármit, amiből böklencekre következtethet. - Ja és amúgy nagyon agresszívak - úgy teszi hozzá, mintha ez teljesen mellékes lenne. Talán Tobi is tudta, hogy ez a kirándulás sajnos, vagy nem sajnos, nem arról fog szólni, hogy kiskutyákat simogatnak és tanítják őket jutalomfalatkákkal.
Halkan nevetgél és engedi, hogy a nyugodtság átjárja. Ha nincs is semmi rendben, legalább most nem gondolkodik semmin és nincsenek zavaró tényezők még a távolban sem. Rövid ideig a férfit nézi, követi kezének mozgását, majd mozdulatlanságát, aztán a feje felett csiripelő madárra emeli tekintetét. Pont így szeretne ő is élni. Szabadon szállva.
- Még nem - ingatja meg a fejét. - Eddig sikerült elkerülnöm őket. Bízom benne, hogy gyorsabbak leszünk náluk - vállat von, ebbe nem nagyon gondolt még bele. Valószínűleg az elemével védené meg magukat, előbb használja a terromágiát, mint a pálcás varászlást. Arra itt van a képzett auror, talán több esélyük van, mint holmi bestiagyilkosoknak.
- A cél az lenne, hogy visszavigyük őket az élőhelyükre. A hegyekben lenne a helyük, eléggé lejöttek és itt születtek a borjúk - szomorkásan sóhajt fel, hisz szívügye minden állat sorsa.

Emir
születésnapos

Különleges ez a nap, bár Annelie nem éppen így fogja fel. Inkább úgy, mint hogy ez az a nap, amikor egy évet öregszik és egy újabb ránc jelenik meg a homlokán. Még mindig nem néz ki huszonkettőnél többnek, előszeretettel mondogatja is az alkohol hatása alatt, hogy a tizennyolcadikat ünnepli. Hát majdnem tíz évvel ezelőtt tényleg azt ünnepelte.
A gyerekekre a nagynénjük vigyáz, míg az anyjuk a sokadik felest önti le a torkán itt valamelyik mugli város egyik szép kis bárjában. Eddig még semmit nem fizetett, csak kapta és nem csupán a kisebb baráti körétől, hanem a pasiktól, akik nőszámba véve ezzel próbálják az ágyukba csalogatni. Kevesebb, mint több sikerrel.
Egy ideje megint rágyújt, persze csak alkalmanként, de ez most nagyon is aktuális. Az öngyújtóval szórakozik, próbálja meggyújtani a szálat miközben kifelé sétál. Épp csak annyira részeg, hogy néhány lépésben már el tudjon akadni, főleg, ha egy pár fokos lépcsőn is le kell menni a kijáratnál.
Nehezen veszi az akadályt, szerencse, hogy van kapaszkodója. Ahogy felpillant, először konstatálja, hogy sikerült meggyújtani a cigit, beleszív, majd rájön, hogy egy idegen férfi a kapaszkodója és éppen egyenesen a szemébe néz.
- Hoppá, elnézést - ejt meg egy zavart mosolyt.

Emir
születésnapos

Elfelejtette felvenni a dzsekijét, de egyelőre nem érzi a hideget, csak a friss levegőt, amit mélyen szív tüdejébe. Ő és az alkohol csak azóta ilyen jó barátok, hogy South lelépett. Nem, nem felejteni akar, hanem kiélni magát. Mert évekig, mióta Sam megszületett, ő be volt zárva a négy fal közé és az anyaságon kívül nem ismert mást. Most boldognak érzi magát, lebeg a föld felett fél méterrel, és minimum ennyivel magasabbra kell felnéznie, amikor a férfira fókuszál.
Még egy kis ideig nem engedi el, fél kezével kapaszkodik, a másikkal szívja a cigit. Annyira eszénél van, hogy tudja, nem illik a másik arcába fújni a füstöt.
- Igen, csak...eggyel több tequilát ittam, mint kellett volna - magyarázza mosolyogva. - Milyen fura a szemed - kissé oldalra dönti a fejét mikor jobban megnézi az idegen lélektükreit.
- De buta vagyok, kérsz? - kérdezi a kedves és barátságos énjét elővéve, majd a ruha rejtett zsebéből előveszi a doboz cigarettát. Mondjuk így már, hogy nem kapaszkodik, kissé meg is inog. Talán jobb lenne, ha leülne.

Emir
születésnapos

Nem érzi, hogy részeg lenne, épp csak kellemesen repül a föld felett. Rég érezte magát ilyen jól, olyat pedig nem is csinált még, hogy egy idegen férfihoz ilyen közel merészkedjen.
Reméli, hogy a cigarettával majd jobb lesz, hogy majd nem szédül meg tőle jobban és a lépései kiegyenesednek. Igaz, nem érzi magát rosszul, sőt. Miért is akarna szabadulni az érzéstől?
Válla felett hátramosolyog a mankóként szolgáló férfira. Biztosan az alkohol hatása, hogy nem zavarja a derekán levő kéz, más esetben már rég felpofozta volna.
Mivel az ajánlatából a férfi nem kér, megvonja a vállát és beszéd helyett ajkait lefoglalja a cigivel. Dülöngél, de meg bír állni a lábán miközben lehunyja a szemét. A hirtelen érkező meleg ölelésre lepillant a vállára és megszeppenve pillant fel.
- Köszönöm, kedves vagy - őszinte mosollyal figyeli a másikat. Azt észre sem veszi, hogy bármelyikük is vacogna kabát nélkül, az indulás ellen viszont kézzel-lábbal tudna jelen helyzetben tiltakozni.
- Nem, én nem idevalósi vagyok - rázza meg a fejét. - Itt, vagy...ott alszom - céltalanul mutat minden irányba mutatóujjával. Hát ez a része az estének nem lett megtervezve. Józanodásig kellene itt lennie, hogy reggel hazahoppanáljon.
- Amúgy Annelie vagyok - átveszi baljába a szálat és jobbját a férfi felé nyújtja. Úgy tiszta, ha bemutatkozik, miután korlátnak használta szerencsétlent.

Az ördögöm

Ha van valami, amivel képben van és nagy a tudása, az ez. Az élővilág és annak minden tagja. Az emberek ellentétben sem az állatok, sem a növények nem hagyják magukra a többit. Legalábbis nem önös érdekekből, nem azért, hogy a másikat a sárba tiporják, vagy rosszul érezze magát miatta. Már gyerekként is tudta, hogy jobb választás egy négylábú, mint egy intelligensnek beállított kétlábú majom.
- Pont ezért hoztalak - vigyorog vissza Tobira. Igaz, ő mondjuk pont egy olyan alak, akire több jót tud mondani, mint rosszat és reméli, hogy ez nem is fog változni. Furcsa most ez a sok együtt töltött idő, de kellemes érzéssel tölti el.
- Igenis, igenis! - már ugrik is fel, hogy minden energiáját belefektesse a kis projektjükbe. Valójában nem ringatja magát abban a hitben, hogy most aztán sikerülni fog, ez nem egy egynapos túrából álló kutatás kell, hogy legyen. De ha mégis, akkor az igazi sikerélmény lesz.
Talán nem is volt rossz, ami történt, mert ezen a napon Annelie biztosan boldog. Ezt az is észreveheti, aki se hall, se lát.
Hosszú, kanyargós úton haladnak tovább még jó ideig ez idő alatt pedig csendben van. Hallgatja a természetet és próbálja felmérni a terepet. Talán Tobit sem zavarja, hogy a gondolataiba feledkezhet.

Emir
születésnapos

Van az úgy, hogy beüt az alkohol, főleg, ha olyan iszik, akinek ez nem szokása. Mostanában igen, mert mióta South lelépett, Annelie kiéli magát és a szabadságát, néha elidőzik a pubban Minával, vagy ilyen helyeken, ahol kicsit nő lehet. Ez az az alkalom, amikor nem ő tervezte meg az estét és nem számított rá, hogy majd azon fog gondolkodni, hol aludjon. Elaludna ő most akár az egyik padon is, de nem álmos. Kicsit sem. Még bulizna.
- A születésnapomat ünnepeljük, ők hoztak - felhúzza a vállait, jelezve, hogy tényleg nem tudja, mit is keres éppen itt. Egyáltalán hol vannak? Hiába mondaná el a férfi, úgysem jegyezné meg. - Ígértek vetkőzős fiút is, de nem jött - kuncogni kezd, mintha olyan vicceset mondott volna. Hát Annelie sem a humoráról, vagy a kedvességéről híres, az egyszer biztos.
- És te? Egyedül? Vagy már leráztad a barátaid? - kíváncsiskodik két slukk között. Azt az egy nyamvadt szálat már el szeretné szívni, nem megy semerre, csak topog egyik lábáról a másikra, néha tesz egy-egy lépést oldalra, de mindig Emirt nézi.

Az Ördögöm

Elmúlt már huszonöt is, kinőtte a kislány és kamaszkort is, egy munkájában sikeres édesanya, most mégis úgy vigyorog a saját boldogságán, mintha csak tíz-húsz évvel korábban lenne. Mintha nem épp elhagyta volna a férje és nem egyedül nevelne két akaratos, már most saját önálló döntéseket hozó kisördögöt, na meg egy állatkertnyi bestiát. Nem, ebből semmi sincs jelen. Csak ők ketten, meg a természet. Ennyi elég is. Hogy ezt korábban miért nem fedezte fel, az rejtély. Pedig mindvégig ott volt, mindig keresték egymás társaságát, talán pont amiatt, amit ki tudnak hozni egymásból pusztán a jelenlétükkel.
Lassan emeli tekintetét Tobira. Halványan mosolyog és most úgy van vele, hogy már nincs mit veszítenie. Egészen kifordult önmagából, de a világ és megfordult vele. Miért ne lehetne ez az alkalom jó arra, hogy feldobjon egy labdát, ami a férfin múlik, leesik-e és messze gurul, vagy elkapja?
- Ebben az esetben itt tölthetnénk az éjszakát, hogy kitaláljuk - válaszul egy félreérthető ajánlattal hozakodik elő. Nem az a cél, hogy félreértse, inkább az, hogy egyértelmű legyen Tobias számára, mit szeretne. Nem áll meg, de séta közben közelebb kerül hozzá, majd óvatosan nyúl a férfi keze után. A pillangók ebben a percben pont úgy reppennek fel a hasában, ahogy azt az első ilyen alkalommal is tették.

Tamás

Míg Annelie-nek a bestiákhoz, addig a gyerekeknek a betegségek összeszedésében van nagy gyakorlatuk. Alig, hogy újra elkezdődött az óvoda, Laney máris benyalt valamit, amihez nem elég az anyja képessége. Egy ideig működtek a gyógynövények, a pihenés és a gondoskodás, de egyik óráról a másikra sokkal rosszabb állapotba került. Van már rutinja ebben, mert hiába esznek sarat és nyalogatnak holdborjakat a kölykök, a közösségen valamiért mégis összeszedik a vírusokat. A rutin miatt félti ugyan a gyereket, de nem pánikszerűen veri a nővérpultot, hogy kezdjenek valamit a kislánnyal.
Míg Laneyt beviszi a vizsgálóba, Sammyt a játszósarokba ülteti színezni. Az orrára köti, hogy nehogy elmozduljon onnan, mindjárt jön vissza. Annelie nem azok közé az anyák közé tartozik, akik mindenben tökéletesek. Ő a szaranyák táborát erősíti, főleg két olyan temperamentumú gyerekkel, mint a két West.
Alig öt percet töltenek el a vizsgálóban, mire kilépnek az ajtón, a kisfiúnak nyoma sincs. Édesanyja hosszan felsóhajt és elgondolkodik. Legközelebb nyomkövetőt fog rakni a gyerekre...
Laney-vel az ölében indul Sam keresésére azt remélve, hogy nem jutott még túl messzire. Míg a kislány az anyukája vállán pihen és szívószállal szürcsöli a gyógyítótól kapott gyógyitalt, addig a testvére felfedezőúton jár. Hogy is lenne ez másként?