Alison

Nem lehetne megmondani, hány óra van, korai este is úgy tűz még a nap, hogy aki óra nélkül mászkál, az garantáltan késni fog - akárhová is megy. Anne azonban óra nélkül is már a megbeszélt találkozó előtt egy negyed órával a réten van, a fűben üldögél és játszik legújabb örökbefogadottjával, a még kölyök kneazle-lel. A pöttyös ördögfióka tökéletesen beilleszkedett a családba, a lány pedig próbálja minél jobban magához szoktatni, hisz ez az anyák dolga.
A nála néhány évvel fiatalabb Alisont várja itt, mert legendás lények gondozásán azt a feladatot kapták az ifjabbak, hogy gyakoroljanak, vagy tanuljanak mestertanoncoktól. Rég nem volt már feladata kisebbekkel, főleg most, hogy hónapokat töltött a Mangrowe-erdőben.
- Nézd, ott jön Alison- súgja a macskának egész közelről és a közeledő lányt figyeli.

Szörnyecském

A cirkuszból már jól ismeri, milyen amikor bámulják. Az azonban, hogy Keve nézegeti, már jobban idegesíti. Felvonja a szemöldökét mikor felpillant rá és még neki is megy a vállával, hogy fejezze ezt be.
- Bármeddig? Mire kellenék neked bármeddig? - nevet fel. Az, hogy felhasználják, nem éppen ínyére való. És ha a bérlés arról szól, amire gondol, hát nem, nem fog bébiszitterkedni az apuka helyet amikor neki más nőkkel támad kedve szórakozni menni. Meg is rázza a fejét. - Sajnos nincs az a pénz.
Beállnak a sorba, bár nem is tudja, miért, és már csak arra figyel fel, hogy maga felé fordítja a fejét. Megilletődve néz a szemébe és pislog párat, megpróbálja értelmezni, miért is lett hirtelenjében hihetetlen.
- Most, hogy mondod... Nem tudtam. Miért is? - kezét a férfi csuklójára csúsztatja, ujjai összefonja körülötte, és minimális erővel próbálja elhúzni arcáról a kezét.

Alison

Kivételesen jó kedvében van, néhány napja érkezett csak haza az erdőből, és ezt a pár napot pihenéssel töltötte. Mosolyogva pillant a lányra, aki hozzájuk igyekszik és elkapja a macskát mielőtt karmokkal támadna.
- Nem történt semmi - legyint, most az egyszer képes elnézni a késést. Egyáltalán késett? Fogalma sincs róla.
- Melyiket szeretnéd? Elvigyelek az erdőbe, vagy megnézed Noakot? Ó! Noak a sárkányom - ráncolja a homlokát, közben pedig figyeli, Alison miket pakol elő. Hümmögve veszi sorra fejben a lényeket, akikkel érdemes lenne kezdeni valamit.
- Tudok mutatni bólintéreket, bár ők nem épp...veszélyesek. Nem olyan messze innen találkoztam egy kisebb hippogriff családdal. Talán emberhez tartoznak - megvonja a vállát és innentől a lányra bízza, mit szeretne megvizsgálni. Amíg erre a döntésre vár, az ölében hempergő kneazle-t csikizi és az elemi mágia segítségével kommunikál vele.

Végzős bál
Kinézet

Egy újabb bál. Már nem tudja számon tartani, hányadikat szervezi, de az idei kimondottan jóleső, hisz kevesebbet kellett csinálni és a kinézetre sem kell nagy gondot fordítani.
Ahogy mindig, most is jegyzetfüzettel mászkál, rendezgeti az asztalokat, hogy minden tökéletes legyen. Mosolyogva integet az ismerősöknek és tekintetével az érkezőket figyeli. Nincs párja, el nem hívták, de ez nem meglepő - többször jár egyedül, mint partnerrel.
A végzős keringő előtt foglal helyet az egyik távolabb eső asztalnál, még van ideje mielőtt felkonferálná őket. Elmerengve köröz ujjaival az asztaldísz virágja felett, tekintetét leköti a világítás. Néhány percig egyáltalán nem figyel arra, mi zajlik körülötte.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Annyira leköti a fény bámulása, hogy észre sem veszi az őt kereső tekintetet. A legutóbbi óta nem is beszélt Noellel, de jobb is így. Olyan port kavart fel a levelezésük az üvegházban, mely után sokszor azon kapta magát, hogy - mint most is - olyan dolgokban is Noelt látja, aminek semmi köze hozzá. Mert egyszer jártak itt - mereng a képeslapot nézve. Mert volt, hogy szóba került és hasonlít rá...
Összerezzen, felkapja a fejét. Az őt szólító hang irányába fordul, de máris tudja, ki foglalna helyet mellette. Szíve nagyot dobban, arcára mosoly kúszik. Hiába is tagadná, érzései sosem változtak, csak eltompította őket az a bizonyos harmadik személy. A harmadik, akivel azóta még találkozott, és akit nem kellett volna belekeverni az érzelmi kavalkádba.
- Szabad - bólint, mintha valami nagyon komoly kérdést tett volna fel Noel. Tekintetét le sem veszi róla. Kezét visszahúzza, az asztalra helyezi és egész testével a férfi felé fordul. Könnyeden elhelyezkedik, a kívülállók pedig mit sem sejthetnek abból, mit érez most Annie. Mosolyogva nézi a szeretett zöldeket.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Kíváncsian fordul Noel felé, mindvégig ügyelve arra, hogy tartsa azt a tisztes távolságot lélekben is. Néha elpillant a diákok, a díszek és más asztaltársaságok irányába. Egész idő alatt a mellette ülőre koncentrál, de ha nem venné le a szemét róla, egyértelművé válna minden rejtett gondolata és érzése. Ha már érzések, bizony végig a fránya heves szívdobogással küzd, melyen nem segít a gramofonból felcsendülő klisés, szerelmes szám.
- Mi? - kapja fejét vissza, kékjeivel a férfit figyeli és arra vár, hogy megmásítsa az elhangzottakat. Még nem látta az értesítését arról, hová lesz hivatalos, minden idejét lefoglalta a bál szervezése és a munkálatok.
Ez a hír Ombozi szájából váratlanul éri és csak izgalmat vált ki belőle, ami egyszerre jó és őrjítő. Gyomra összerándul, tekintete rövid időre üvegessé válik, míg feldolgozza a hallottakat. Az összes végtagja egyszerre kezd zsibbadni.
- Együtt megyünk. Romániába. A rezervátumba - elnyíló ajkait megnedvesítve szedi szavakba gondolatait, tisztázza magával és Noellel egyszerre, aki ezért talán kicsit lököttnek is nézheti. - Nem jelöltem - rázza meg a fejét, mintha mentséget keresne.
- Nem tudtam róla. Én... Igen... A főnök halálával alakultak a dolgok Kremisiában, nem vesznek erre a tanévre vissza, de Gergőczy új, fix helyet ígért egy reziben - magyarázza el, miért is reagált furcsán, mint akinek fogalma sincs, miről hadovál a másik. - Hát... Üdv kolléga - mosolyodik el, miután sikerül némiképp elfogadnia a helyét és a jövőbeli társat. Az első nyár, amikor hónapokon keresztül kötelezően néznie kell és nem otthonról gondolni arra, éppen melyik sárkány nyeli le keresztbe...
Egyszerre kezd pánikolni és érez boldogságot, hogy vele lesz ott összezárva. A legutóbbi félresikerült este és levelezésen kívül nem maradt köztük kapcsolat, ez a kettő pedig nem épp a legjobb. Minden bizonnyal Noel tökéletesen tisztában van vele, mit él most át odabent a lány, hiába viselkedik a lehető legtermészetesebben.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Teljes zavar. Annelie fejét feldobták az űrbe és nincsenek mások, csak információcsillagocskák és keveregnek, mintha turmixba rakták volna őket. Igyekszik csak a tényre fókuszálni, nem törődni érzéseivel, amelyek most szép lassan egy szélforgót alkotnak hasában.
Még jó, hogy Noel felkéri táncolni, különben lehet, hogy rosszullétre hivatkozva azonnal ott hagyná a bált. Ha már itt tartunk, egy-két zavarba ejtő, mindent összezavaró pillantás után az is megeshet, hogy a rezervátum elől is fejvesztve menekülne.
- Táncoljunk - bólint mosolyogva. Ujjaik olyan tökéletességgel fűződnek össze, mintha egymáshoz lennének tervezve. És oly rég érezte már azt, amit most. Ajkait összepréselve rejti el kislányos mosolyát, melyet Noel közelsége okoz.
- Noel, mi... Nem is tudom, hogy fogom kibírni. Mert mégis...eddig egyedül mentél. Most meg össze leszünk zárva - vigyorogva pillant fel a fölé magasodó férfira. A magassarkút otthon hagyta, ami azt illeti, mezítláb ácsorog a táncparketten és egyáltalán nem érdekli, kivillan-e lábujja a ruha alól. Elveszik Ombozi jól ismert zöldjeiben.
Kezeit a vállára csúsztatja, és ez egyre inkább megy át nyakának ölelésébe. Hozzásimul, s néhány pillanatig újra otthon érzi magát. Mintha nem lenne senki körülöttük, mintha nem kellene lassan bármit is tennie a diákönkormányzatnak.
- Lesz miről beszélnünk, igaz? Hallottam...dolgokat - halkan jegyzi meg. Az iskolában sok olyat hallani, aminek valószínűleg van igazságalapja. De nem foglalkozott ezekkel, mert tudta jól, hogy ha igaz amiket mondanak, abban ő nagyon is bűnös. Talán nem is akarja tudni, mi történt Noel és egy másik nő között. Azt tudja, mi volt kettejük között, és azt is, hogy azután még találkozott a házvezető-helyettessel, mintha az Ombozi iránti érzések nem lettek volna. Ó pedig dehogynem! Az is csoda, ha most, a tánc alatt nem érzi Annelie szívének heves dobogását.
- Te megbántad? - lazít az ölelésen, miközben fejét hátrahúzva felvonja szemöldökét. Az elmúlt időszakban nem gondolt bele, mi történt kettejük között, de így, hogy összeáll a kép, kezdi sejteni, mire fel kérdezte ezt tőle. - Bánod - bólint, és nagyot nyel. Válasz nélkül válik egyértelművé számára a helyzet.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Öröm, boldogság és hasonló jó érzések keringenek benne a megválaszolatlan kérdések mellett. Látni Noel mosolyát hosszú idő után, érezni a simogatását, és közben máshogy gondolni rájuk, mint ott a kunyhóban.
Az érzések azonban hamar változnak, ahogy sikerül észhez térnie. Nem hagyja, hogy a rózsaszín köd beborítsa és elhatalmasodjon felette az a pillanatnyi, Noeltől már ismert jóság. Mert Ombozival lenni ennyi. Mint hullámvasúton ülni. Egyszer fent, egyszer pedig lent, de az adrenalin van, ahol nem uralkodik. Talán öt év után eljutott arra a pontra, amikor nem hagyja, hogy szíve vezesse. Csak éljék túl az összezártságot, meg a beszélgetést, ami előtt állnak.
- Megkereshettél volna - hangjában nincs harag, vagy éppen szégyen. El is mosolyodik mellé, de már nem néz a férfi szemébe. Mialatt oldalra lép és kezét elkapva megpördül, vesz egy mélyebb levegőt. Mindkét kezét kihúzza a másik fogásából, és mellkasára helyezi tenyereit.
- Hagytad, hogy beléd szeressen. Hogy megbízzon benned és visszaéltél vele. Mert rávettelek - hangja halk, a zene mellett alig hallható. Főleg így, hogy nem hajlandó felnézni és arra a gombra koncentrál, melyet Noel ingén bökdös ujjaival. - Boldog lennél nélkülem - fájdalmasan húzza féloldalas mosolyra ajkát. A felismerés, hogy a zöldszemű nélküle is boldog és ő most ezt elrontotta, lelkiismeretfurdalásként eszi be magát bordái alá. Ott, ahol szíve hevesen ver. Már nehezebben veszi a levegőt. Szeretne elmenni. Ott akarja hagyni Noelt és vissza akarja küldeni Nadine-hoz, de lábai nem mozdulnak. Teljesen lefagyott.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Anélkül is tudja, hogy számolta volna a napokat, majd a hónapokat, egy év is eltelt úgy, hogy nem beszéltek. Akárhányszor látta, mintha ismeretlenek lennének egymásnak. Talán a köszönést is elfelejtette. Aztán jött az újabb nyár. A változások sokadik nyara.
Magát hibáztatja mindenért, egy másik nő boldogtalanságáért. Megfordul az is a fejében, hogy ő maga megy el Nadine-hoz és bocsánatot kér. Belelépett egy kapcsolatba, ami jól ment volna, ha nem teszi tönkre. Nem lát most mást, csak a saját létezésének hibáját és az sem tudatosul a rellonosban, hogy valójában nem tudta, tartozik-e Noel szíve valakihez abban a pillanatban.
- Hiba volt az, ahogy történt. - Végre felemeli fejét és a férfi szemébe néz. Elgyengül, ám ez semmi ahhoz képest, ahogy annak idején tette. Tartja érzéseit magában, csak szája remegése utal arra, hogy talán jobb lenne menni.
Hirtelen fázni kezd a sötét éjszakában. Kezeit összefűzi maga előtt, és elindul mellette, hogy távolodva a bálozóktól kettesben tudják megvitatni felmerülő gondjaikat.
Négy év együttlét után már nem tartja magában gondolatait. Szerelem, vágy, harag és megalázkodások sorai, túl sok minden mentek keresztül együtt. Ez pedig csak egy beszélgetés.
- Velem nem lett volna csodaszép életed - megvonja a vállát miközben a tó széléhez sétál. Ruháját feljebb húzva ül le oda, tekintete megragad a vízen tükröződő csillagfényeken. Sosem tudta volna megadni neki azt, amit elvárnak tőle és amire vágyik. Nagy család, csillogás és feleségeskedés.
- Mátét a tavalyi gyakorlat alatt ismertem meg. Velem volt, amikor te nem, mint barát. Ő csak látogató volt, nem sokat találkoztunk. De amikor újra láttam... Tudod én úgy éreztem, szerelmes vagyok - keserűen, röviden nevet fel. Arcát kezeibe temeti, és ezután fejét Noel felé fordítja. - Rájöttem, hogy mindig te leszel az. Csak te.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Mint mindig, most is kételkedik. Pillanatról pillanatra változnak érzései azzal kapcsolatban, hogy hogy is alakul a kapcsolatuk. Nem lesz egyszerű, azt tudja, de talán pont emiatt nem menekül el. Ha megint csak húzzák-halasztják a beszélgetést, abból nem sül ki semmi jó. A saját érzéseit tudja, de Noel új életét és változásait nem ismeri.
Halványan mosolyodik el, mikor gyomra bukfencezik egyet a fel nem tett kérdés válaszának hallatán. Már megint ott tartanak, ahol sokszor az évek alatt. Ugyanazok az érzések vannak mindkettejükben, de túl Ombozik és Merkovszkyk hozzá, hogy ezt bevallják egymásnak.
Mégis megteszi. Nem kertel, kimondja érzéseit, melyeket talán csak Noel nem vesz észre. Szíve hevesen kalimpál, többször kell mély levegőt vennie. Szereti figyelni a férfit, most mégis szívesebben fordítja fejét a tó felé miközben beszél. Visszaemlékezik, érzi a mellkasában a fájdalmat, emlékszik arra, hogy könyörgött az emlékeiért. Azért, hogy Lucifer mellett lehessen. És miért? Talán minden Noelre vezethető vissza.
Könnyebben megy a vallomás, mint ahogy azt elképzelte. Kimondja, és szavait sajátjának érzi. Elmosolyodik a másik arcát figyelve. Tisztán látja benne a csalódottságot és a hirtelen csodálkozást, bár utóbbit nem tudja hová tenni.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna - mosolya kiszélesedik. Úgy érzi, valami nagy terhet tett le magáról, melyet hosszú ideje cipelt.
- Meg, Noel - hangja nyugodtan cseng a helyzet komolyságához képest. Hosszan tekint a zöldekbe, majd lepillant a kezére. Elneveti magát a kettejük tehetetlenségén. - Egy feltétellel.
Miután ezt kimondja, kivár. Komolyan, immár mosoly nélkül néz fel újra a férfi szemébe és a köztük levő távolságot lecsökkenti. Egész közel húzódik hozzá, hogy lábuk is összeér. Lassan emeli arcához balját, s ujjait végigvezeti arcának ívén. Homlokát a homlokának, orrát az orrának dönti.
- Én akarom eldönteni, mi jó nekem. Nélküled nem jó - súgja a kettejük között maradt lélegzetnyi távba. Szemei lassan lecsukódnak, tenyere az arcán pihen. Mintha csak Madagaszkáron lennének a csillagok alatt. Ott, ahol minden kezdődött.

Szofi

Nincs sok hátra az indulásig, a pakolásba is belekezdett már. Szépen ládába rendezgette holmiját, ami jóval könnyebb, mint érzéseit rendezni. Megkapta a hivatalos levelet a rezervátumból, elkezdődik életének az a szakasza, melyben sárkányokkal foglalkozhat. Az ilyenkor nem számít bele, hogy Noak és Noel kitesznek néha három Magyar Mennydörgőt is.
Noel... Az érzelemkáosz okozója, mint tíz esetből kilencszer. Mégis amit leginkább érez az az, hogy szereti ezt az embert és boldog, mert eljött az az év, amikor nem búcsúzkodniuk kell, mert újabb hónapokra hagyja magára az erdőben. Nem. Idén minden más lesz és ez furcsa még a rellonos lány számára. Nem látja még előre, hogy fog alakulni a kapcsolatuk, de ez már nem is számít, csak hogy a közelében legyen.
Gondolataiban alaposan elmerülve siet be az erdőből a faluba, még egy utolsó kisebb bevásárlás szükséges ahhoz, hogy nyugodtan induljon el otthonról. Kell az állatoknak ez-az, és ezt listázza fejben amikor befordul elé a szőke. Meglepettségében felszalad a szemöldöke és komolyan elgondolkodik rajta, hogy ő Annelie-e.
- Attól függ, miért - néz Szofira gyanakodva. Nem tud ő semmit a közte és Ombozi között levő kapcsolatról, sem másról, amiről mások bizony igen. A nevét tudja, meg néhány pletykát az életéről, de túl sokat volt ő távol a Bagolykőtől ahhoz, hogy ismerje mondjuk a gyerekeit.

Végzős bál, Ombozi
Kinézet

Végtelenül szerelmes ebbe a férfiba, akivel az évek során nem egyszer próbálták meg, milyen külön lenni. Talán kellett ennyi szünet ahhoz, hogy megtudják, mennyit jelent együtt lenni. Együtt, egyként, egy olyan párként, akiknek nem csak az ágyuk közös, de mindenük. Minden egyes szívdobbanás és lélegzetvétel.
Feltétele van. Mindössze egy, de az elég komoly és nem fogja újból Noelre hagyni az életével kapcsolatos döntéseket. Most nehezebben lélegzik, nagyobbakat. Orrát megtölti az Ombozi illat. Mint mindig, ezen az estén is odafigyel magára, nem csak holmi arcszeszt löttyintett az arcára.
- Noel... - szeretné félbeszakítani, szeretné, ha ez a pillanat némán maradna. Mégis csendben marad, szemét lehunyva szedi a levegőt. Gyorsabban dobogó szívének ugyanis egyre több és több oxigénre van szüksége. Talán még sosem hallotta ennyire őszintének. Hisz minden szavának és nem kételkedik abban, hogy nem csak pillanatnyilag gondolja így. Annelie ugyanezt érzi. Egyszerűen vele akar lenni életének minden pillanatában, amíg csak lehetséges.
Te vagy minden fontos pillanatom. A vágyam. Legyen családunk, álljon az gyerekekből és sárkányokból, de főként tűzokádókból... Beszélne, válaszolna, ám ez felesleges. Ezen a ponton nincs jelentősége a szavaknak, csak annak, ahogy kifejezik azokat.
Soha, senkit nem csókolt Noel óta azzal a szenvedéllyel, mint itt, a tóparton a csillagok alatt egy év kihagyás után. Ezzel fejezi ki, mennyire hiányzott már a lánynak, s hogy ettől a perctől nem engedi el már soha többé. Összetartoznak.
- Remélem nem hal bele senki, ha az elnök lelép... - szuszogja.

Egyetlen
Romániai Sárkányrezervátum

Kora hajnalban a szokástól eltérő módon nem az erdő volt az első gondolata, hanem Noel. Születésnaposa ott feküdt mellette és valószínűleg sárkányokról álmodott, amíg Anne az egyik legjobb módon ébresztgetni nem kezdte. Az első lépés a legjobb szülinaphoz.
Kipihenten, kisimult arccal sétálnak most kéz a kézben leendő otthonuk, a rezervátum kapuján át. A páros női tagja csak látogatáson járt itt korábban, számára még sok az ismeretlen hely, de azt pontosan tudja, hol van Noel meglepetése.
Izgatott amiatt, hogy vajon hogy fog elsülni a dolog, de szinte biztos a sikerben. Amikor itt járt ügyeket intézni, és a szeme elé került a felhívás, azonnal tudta, meg fogja lépni.
- Van valami, amit szeretnék megmutatni - szólal meg csendesen. Lassan haladnak beljebb, tekintete elkalandozik a messzi hegyek felé. Ez egyébként is terepszemle, nem ünneplés... Mégis ajkába harapva néz fel az égető zöldekbe. Vajon felkeltette Noel kíváncsiságát?

Egyetlen
Romániai Sárkányrezervátum

Kicsit olyan ez, mintha a szakítás meg sem történt volna. Négy év együttlétet nem lehet feledni, az ismerős dolgok csak-csak előjönnek. Még mindig tudja a lány, hogy Ombozi hogy issza a kávéját és melyik az a törölköző, amit rendszeresen hozzávágott amikor nem viselkedett rendesen.
Az előző hetekben megismerte újonnan kialakult szokásait, arcán kialakult kisebb ráncait. Megváltozott. De még mindig ugyanúgy szereti és most nem akarja elszúrni.
Kénytelen megállni, pedig már vezetné oda, ahol a meglepetés várja. Kíváncsian néz a szemébe, majd megrázza a fejét. Kuncogva fogadja Noel apró puszijait, míg el nem húzza mancsát és azzal a lendülettel összefűzi háta mögött kezeit.
- Meglepetés a születésnaposnak - feleli, s közben ajkai huncut mosolyra görbülnek. Izgalmában szíve hevesebben kezd dobogni. Fel is sóhajt, aztán közelebb lép a férfihoz. Egészen addig, hogy mellkasuk összeérjen és ő egy finom csókot leheljen Noel borostás állára.
- Mondtam már, hogy jól nézel ki? Tudod...szívesen folytatnám a reggelit... De ez még annál is jobban fog tetszeni.
Annelie az egy év alatt szintén változott. Többet játszik, húzza a másik agyát. Ahogy most is. Hisz nevetve fordul el Noeltől, majd indul meg egyenesen előre, hogy ha akarja, majd kövesse. Mert ő bizony meg sem áll a kisebb karámokig.

Egyetlen
Romániai Sárkányrezervátum

Valahogy szokásává vált ez a fajta viselkedés. Szemtelenül, pontosan tudatában tettei következményének lángra lobbantja a pyromágusban egyébként is folyton égő parazsat, és persze faképnél hagyja. Rendszeresen műveli olyan helyeken, ahol nem tehetnek azt, amit szeretnének.
Nevetése lassan széles mosollyá szelídül, majd megugrik szívének Ombozija támadásától. Ám nem hagyja, hogy ezzel elégtételt vegyen, fejét kissé oldalra dönti, csípőjét pedig megbillenti és egy bizonyos hangot ad ki. Csak egy újabb lökés ahhoz, hogy a férfit ne hagyja nyugodni.
- Remélem is - válaszolja immár ténylegesen elhúzódva ujjaik összefűzése közepette. Nem tudná letagadni, szemei csillogása elárulja, mennyire odáig van ezért az emberért itt mellette és valami ilyesmit érez az ő részéről is. Hiába, bizalom nélkül nem kezdhetik újra. Pedig a bizalmat most rendesen meg kell alapozni, mintha csak egy házat építenének. Tégláról téglára.
Annelie éppannyira kíváncsi és izgatott, mint a születésnapos. Pedig tudja, hogy a meglepetés ott várja, bizony hogy ott. Ide-oda tekintgetve vezeti el ahhoz a bizonyos karámhoz, ahol a meglepetés várja. Lassan maga után húzva torpan meg a kapu előtt és Noelre mosolyog.
- Szóval...ő itt a leendő fiad. Noak után - mutat a gyógyítókarámban fekvő aprócska, a tojásból csak pár hete kikelt hebridaira. - Feketepiaci áru volt amíg rá nem találtak, de nagyon gyenge. Nem szállítható egyelőre a rezervátumba, gyógyításra van szüksége. Nézd - emeli fel jobbját és a karámnál kifüggesztett feliratra mutat.
Ashes, a Hebridai Feketesárkány örökbefogadója Ombozi Noel.
Ennél többet nem mond, hisz  Noel minden bizonnyal tisztában van azzal, mit jelent örökbefogadónak lenni és mit jelent, ha valaki örökbefogadóként itt gyakorlatozik. Bár a sárkány sosem lesz az alvópajtijuk Noak mellett, Noel kihasználhatja azt az időt vele, amelyet itt fognak tölteni.
- Boldog születésnapot.

Szofi

Gondolatai elszállnak és ha akarna sem tudna utánuk nyúlni. A nő kizökkentette, de olyannyira, hogy tényleg kell egy kis idő ahhoz, hogy bugyiba rázza magát.
Mint a rossz bűnözők, csak akkor mondja el, ki ő, amikor megtudta, mit akarnak tőle. Nem újdonság számára a "hallottam már rólad" mondat, az iskolában szinte mindenki ismeri a diákönkormányzat elnökeként, vagy éppen a sárkányos lányként. De így, hogy Noelt hozzáteszi, világossá válik számára az információszerzés mikéntje. Most pedig lép egyet hátra és várja kíváncsian, a férfi összetörte-e az előtte álló szívét, esetleg ezek után az övét fogja-e újra.
- Ó! Keresztapuka? - pillog nagyokat, hisz ez az információ elég új számára. Így már világos, hogy kettejük kapcsolata valami olyasmi, amibe beleillett, hogy exekről társalogjanak. - Annelie Merkovszky - mosolyodik el halványan miközben kezet fog a nővel.
- Hát én...gratulálok a kicsihez. Noel kiélheti magát - fogalma sincs, mit kellene mondania, egyáltalán szoktak-e gratulálni egy gyerekhez, de egy biztos; valami kellemetlen érzés fogja el. Az emlékek, meg a bevillanó kép, ahogy Ombozi önfeledten játszik a keresztfiával.

Szofi

- Annyi ideje nem vagyunk...jóban, még nem jött szóba - magyarázza meg, hogy szerinte miért lehetséges a tudatlansága ezen a téren. Elgondolkozott rajta eleinte, hogy Szofinak másfajta köze van Noelhez, ami miatt itt és most lezárná vele az újrakezdést, de ez már elég szépen más irányba tereli gondolatait. Egy keresztgyerek... Az már majdnem olyan lehet a férfinak, mintha a sajátja lenne. Vagy pont, hogy nem. Nem akar erre gondolni.
- El tudom képzelni, milyen szépeket mesélt - bólint hosszan, majd kissé feszengve szusszan. Ami azt illeti, nincs különösebben ideje erre a csevegésre, aminek vélhetőleg hátsó szándékai vannak. Annie ettől úgy érzi magát, mintha ellenőrzés alá vették volna, mintha lézerrel vizsgálnák a bőre alatt.
- Épp rá? Biztos hamarosan itt lesz - ejt meg egy félmosolyt, majd el is pillant az utca egyik felébe, hátha. Fogalma sincs róla, merre járhat, de nem szeretne ott lenni Szofival, amikor beesik. Képzeletében a jelenet valahogy úgy zajlik, hogy a nő az Ombozik anyja, és őt most teszteli nagyjából húsz oldalas kérdéssorozattal.
- Megharagszol, ha nemet mondok? Rengeteg elintéznivalóm van az utazás előtt - annyira azért nem sajnálja, hogy valóban dolga akad, de elhúzza a száját, mintha nagyon szeretne Szofival menni. Az utazásról pedig bizonyára tud, ha már Noellel ilyen nagy barátok.
- Azért örültem, tényleg.

Szemét alak, aki halálra rémiszt
[zárt]

Már nem számolja a napokat, nem tudja, hányadik alkalommal nem ment be az óráira azért, mert minden idejét az ispotály egyik külön szobájában tölti. Nem egy luxuslakosztály, de legalább egyedül vannak - többnyire - a férfival.
Kialvatlan, szemei alatt csúnya karikák mutatják, mennyit tudott aludni az utóbbi időben. Szinte semmit, főleg az elején nem, amikor South életveszélyes állapotban feküdt még a romániai ispotályban.
Most viszont, hogy áthozták ide, valamivel jobb a helyzet. Életben van és bár rengeteg vért vesztett, meg nagyjából nincs ép testrésze, küzd. A gyógyítók is mindent megtesznek annak érdekében, hogy felépüljön.
Annie most is itt ül az ágya melletti fotelban, lábait felhúzva pihen, kicsit néha lehunyja a szemét, szundít. Nem a legkényelmesebb, de nem érdekli. A hátfájás majd elmúlik, ráér akkor foglalkozni ezzel, amikor nem azzal kell szembenéznie, hogy az általa legjobban szeretett ember több helyen is fehér kötéssel fekszik a kórházi ágyon és ki tudja, mikor tér magához.
Eddig nem sokat tudtak beszélni. South nem volt annyira magánál, hogy beszélgetni tudjanak, vagy éppen egy percnél tovább figyelni tudjon. Azokban a rövid kis időszakokban viszont a lány mindig leszidta, amiért ekkora hülye.
Szemei hosszabb időre csukva maradnak, de ujjait a férfi mozdulatlan kézfejére fonja. Hüvelykujjával simogatja bőrét, hallgatja, ahogy a gépek egyhangú csipogással jelzik; életben marad.

Szemét alak, aki halálra rémiszt
[zárt]

Nehéz ez, mert meg kell küzdenie saját lelkiismeretével is miközben South ott fekszik nem valami fényes állapotban az ispotályban. Ott kellett volna lennie vele. Ehelyett elkezdték az előadást úgy, hogy a férfi nem jelent meg. Pedig megbeszélték, hogy ott lesz, megnézi őt és Csinszkát, aztán az este további fele alakul ahogy alakul.
Végül is így is lett. Alakult. Sárkánnyal és vérrel, majdnem halállal. Eleinte a gyógyítók nem sok reményt fűztek hozzá, a lyukas mellkasa nem éppen tűnt életképesnek. Aztán mégis valahogy összerakták, befoltozták, és ápolják.
Annie is ezen van. Ha nem is úgy, ahogy a nővérek teszik, de folyton ügyel a biztonságára és figyeli a gépeket. Ez mostanság az egyetlen nyugtató hang, amíg a férfi hangját nem hallhatja. Most csak vár és aggódik.
Napok óta az összes alvással töltött óra ebben a fotelban telik el. Végig fogja a kezét, de nincs rá sok reakció, elvétve talán. Pihennie kell, persze, de mégis örülne, ha legalább egyszer végre magához térne annyira, hogy mosolyogni lássa.
Kicsit elszundít, ekkor a simogatással is leáll. Kezét viszont nem húzza el, félálomban is fogja a kezét, és abban a pillanatban, hogy a másik ujja érinti a lány bőrét, szemei kinyílnak, South arcára pillant. Ráfog a kezére és feláll a fotelből, hogy miután haját hátrasöpörte, egy hosszú üdvözlőcsókot nyomjon homlokára.
- Jó reggelt Csipkerózsika - mosolyogva simít végig arcán szabad kezével. Boldogan néz le rá, ahogy mindig. Mindennek ellenére nagyon hálás, amiért túlélte a sárkányt és nem maradt ott. Ezek után ha ilyen helyekre akar menni, biztosan a nyakába kötheti kedvesét...

Szemét alak, aki halálra rémiszt
[zárt]

Őszinte mosoly rajzolódik ki arcán. Örül, hogy South egyre többször ébred fel, ha csak néhány percre is. Anne is feküdt már ugyanebben az ispotályban néhány éve, neki a csigolyáit kellett összefoltozni, ami miatt hónapig fájdalmai voltak. El sem tudja képzelni, milyen lehet most a férfinak. Látszik rajta, hogy nehezen veszi a levegőt, és erre a lány el is húzza a száját.
Míg ő levegőt próbál venni, felül mellé az ágyra és ölébe veszi a kezét. Ha beszélgetni nem is tudnak, legalább megérintheti és foghatja a kezét. Finoman simogatja, gondosan ügyel arra, hogy úgy kezelje, akárcsak egy törékeny, drága holmit. Az kellene még, hogy ő okozzon neki fájdalmat...
- Ezt épp te mondod? - fejét ingatja, majd fújtat, hogy ez mégis milyen megállapítás. Nem épp annak kellene ezt megjegyeznie, aki ruha helyett kötést visel magán és körülbelül hullajelöltként néz ki.
- Egy igazi barom vagy - jegyzi meg ezt ma is, mert enélkül nem telhet el nap. Mégis hálás mosollyal pillant le rá, amiért legalább egyben van ez a barom.
- Fogalmad sincs róla, mit keresel ebben a szobában, ugye? Beszéltél már valakivel?
Az biztos, hogy az ő jelenlétében csak Csinszka jelent meg eddig, de ki tudja, amikor esetleg nem volt itt, járt-e bent más az ápolókon kívül.

Szemét alak, aki halálra rémiszt
[zárt]


Ha azon bukik el az utolsó éve, hogy South-ra vigyáz míg ő alszik, akkor bukjon. Nem érdekli. A fontossági sorrenden nem az az első, hogy minden órán ott legyen és ezzel magára hagyja a férfit.
Reméli, hogy lassacskán felépül, erősebb főzeteket kap és szépen felszívódnak a foltjai, a bordái összeforrnak. Már az is csoda, hogy bírja a lány általi strapát két percnél tovább. Ez most újdonság, és még körbe is néz, kezd tisztulni előtte a kép.
Annelie rossz társa lenne ha nem tudná, mit keres. South West nem lehetne itt, hacsak nem aurorokkal körülvett kórtermet kap. Ez azonban nincs így, és erre a gondolatra el is mosolyodik.
- Szuper, erre vártam, első akartam lenni - mosolyog rá, aztán testével jobban felé fordul, követi tekintetét, hogy tudja, mire vonatkozik a kérdés. Elhúzza a száját, és megrázza a fejét.
- Ismeretlen - válaszol végül, aztán megdörzsöli homlokát míg végiggondolja, mit is mondjon. - Máté meghalt a rezervátumban. Van egy jó akaród... Vagyis inkább valaki, aki ezért cserébe a segítségedet várja mikor felépülsz.
Ha South tud figyelni, láthatja a lány arcán, mennyire nincs ínyére a dolog. Vívódik is magában, nem tudja, mennyit kellene elmondania.
- A csajod intézett mindent. A szőke - vállat von amint ezt kimondja. Fogalma sincs, minek kellene neveznie a nőt azok után, ami volt köztük.

Szemét alak, aki halálra rémiszt
[zárt]

Na jó, talán nem ezzel kellett volna kezdenie. Szemei elkerekednek South mozzanatára és már nyomná vissza, amikor magától dől vissza a párnára. Nem kellene még erőltetnie a mozgást, de ezt már ő maga is tudja.
- Örülj neki, hogy elintézte, mert különben te most vagy halott lennél, vagy fegyenc - rosszallóan ingatja a fejét, amikor a férfi arcán nem hogy megkönnyebbülést, sokkal inkább neheztelést és haragot lát.
Annak Annelie sem örül, hogy Astrid felbukkant. Most először látta a nőt, és számára nem vált szimpatikussá a maga francia akcentusával és száraz tényközlésével. Aurorok... Viszont azt legalább így South is tudja, melyik szőke csajára gondol a sok közül, melyikre kell kiakadnia. Vagyis inkább kinek kell hálásnak lennie.
- Aha. Hogy karácsonyra várja a babát - olyan rezzenéstelen arccal mondja mindezt, hogy még saját maga is majdnem elhiszi. Aztán csak felsóhajt és megrázza a fejét. Nem mondott semmi konkrétat, éppen ezért nem is lehet nyugodt. Fogalma sincs mit akarhat a férfitól ezért cserébe, de nem sok jót néz ki a nőből.
- Majd bejön amikor jobban leszel. És ahhoz pihenned kell - halványan elmosolyodik, aztán az lében tartott kezét ajkához emeli. Nyom rá egy puszit, és arcához hajolva borostás bőrére is. Most kihasználja azt a néhány pillanatot, amíg belenézhet azokba a kék szemekbe. - Aludj csak. Én itt leszek amikor megint felébredsz.

Csibém és az ő csibéje
nem takargatjuk

Nehezen tud magával mit kezdeni így, hogy vége lett az iskolának és utolsó trimeszterben van. Lassacskán világra érkezik Szemecske, ami azzal jár, hogy Annie az eddigi napi teendőinek a felét nem tudja megcsinálni, a fára mászás és a vadászat például már nem igazán játszik, ahogy a kötélen való táncikálás sem. Néha úgy érzi, hogy az élete romokban hever, egyedüllétében rájön, hogy még az eleme is kezdi cserben hagyni. Ilyenkor szüksége van a friss levegőre, sétára, mozgásra, meg a férjére, mert South tartja benne a lelket egyedül. Senki más véleményére nem ad. Csakhogy egy-két hete ő is furcsán feszült, szóval Annie jobbnak látta, ha nem hozzá megy a csárdába, hanem inkább Szalamantonba a családjához. Ha pedig már ott járt, megejtett egy könnyebb, kismamás tornát is.
Most fáradtan, de az ott töltött idő levezetéseként a tóhoz sétál, ahonnan majd az erdőn át hazamegy. Egyszer. Valamikor. Egyelőre csak élvezi a kellemes napsütést és megtesz egy kört, amikor is megpillantja a stégen furcsán görnyedő Maját, előtte pedig a totyogóját. Megtorpan, egy ideig csak figyeli őket. Elmosolyodik, nem gyakran látja a kislányt, ahogy igazából a volt munkatársát sem.
- Maja! Sziasztok - szól utánuk amikor beéri őket és mosollyal az arcát sétál közelebb hozzájuk. A nő még valószínűleg nem tudja, maximum pletykákból hallotta, ami most Anne középtáján elég szembetűnő. Erről azonban még ő maga is elfeledkezik amikor leguggol Klarához és megcsiklandozza a nyakát. - Hogyhogy itt vagytok?

Csibém és az ő csibéje
nem takargatjuk

Megmosolyogja a kicsiket most már, a saját öccsével és a keresztgyerekeivel is bátrabban foglalkozik. Fel kell készülni arra, hogy nemsokára ott lesz neki is egy olyan kis kopasz emberkezdemény, aki majd mindent összenyálaz és a vigyoraira az anyukája is hasonlóképp reagál. East és Yar kislánya nagy szerencséjükre előbb született, mint náluk Samuel, ezért gyakran felutaznak Budanekeresdre és a kicsi Summert nyünyürgetik amíg arra az anyukája rá nem un, mondva; elkényeztetik a gyereket.
Halkan, inkább magában nevet fel Maja reakcióján és ha már ő nem ismeri fel, hát legalább a pöttömmel lepacsizik. Vagy valami olyasmi. Nem szeretné összetaperolni semmi estre sem, azért tanult már egyet s mást a környezetéből.
- Szuper, jó látni titeket - mosolyogva követi Maja tekintetét, majd ahogy felegyenesedik, Annie is megpillant egy elég hasonló, léggömb formájú kidudorodást hastájékon. Mintha tükörbe nézne. Alapjáraton nem az a pocaksimogatós kismama, de most a hasára teszi a kezét, ujjaival megcsiklandozza a részt, ahol a fia talpát véli felfedezni.
- Ahogy látom, neked is - széles mosolyra húzódik a szája. Emlékszik még Maja arckifejezésére amikor rájött a benne növekvő kis életre, és tessék, immár egy újabb pocaklakó és a tökmag boldogítja. - Már csak másfél hónap, nagyjából. Kisfiú lesz és ha az apjára üt...kergethetem majd el a nőket. Na és nálatok mikor érkezik? - kíváncsian pislog a nőre, aztán a kislányára. Ilyenkor azért érzi, hogy jó lesz már a karjában tartania a saját mütyürjét. Annyi mindent tudna mondani, de mégsem, gondolatainak kilencven százalékát megtartja inkább magának.

Csibém és az ő csibéje
nem takargatjuk

Maja néhány évvel fiatalabb Annelie-nél, mégis tökéletesen végzi a dolgát anyaként. Ráadásul már a másodikat várják, ami egyszerre csoda és elrettentő a volt elnök számára. Ő még az egy gondolatától és sokszor megrémül, bár a pánikrohamok végre kezdenek alábbhagyni. South például nem is tud róla, hogy egyáltalán voltak, valószínűleg magát okolná és az senkinek sem lenne jó.
- Még egy kislány? - elmosolyodik a csöppséget figyelve. Klara jó géneket örökölt, szép kislány már most, biztos meggyűlik majd a bajuk a szülőknek a fiúkkal. Pláne két lánynál... - Majd adhatod a tippeket. Két gyerek... Nem vagy nagyon fáradt? - mindig is foglalkoztatta a dolog, hogy milyen a normál életből átkerülni egy olyanba, ahol egy miniemberért is felelős már, de valójában nem akart belekerülni a dologba. Aztán tessék. Itt van, tanácsokat kér.
Elhúzza a száját a kérdésre és a tó felé pillantva túr a hajába. Mindig megkérdezik ezt, és ő az ismeretleneket megpróbálja annyival lerázni, hogy furcsa.
- Borzasztó. Őszintén, Maja, utálok terhes lenni. Nem látom a lábam, nem tudom csinálni amit eddig... Arról ne is beszéljünk, hogy South odáig van amikor arcon rúgja, én meg rosszul vagyok, hogyha hallgatózik. A köldökömön keresztül! - felháborodottan, de suttogva hadarja el, milyen számára a pocaklakó jelenléte.
- Rossz anya vagyok már most, felejtsd el amiket mondtam - mélyet sóhajt. Nem fogja megjátszani magát Maja előtt. - Ti olyan kis szépek vagytok - mosolyodik el aztán.

Csibém és az ő csibéje
nem takargatjuk

Másnál a szemét forgatná arra, ahogy beszél a családról, meg a babákról, Annie-től távol áll ez a királylánybrekis, ohanas dolog. Majánál azonban szinte észre sem veszi, annyira hozzászokott már. Mosolyog hol az anyukára, hol a pindúrra.
Elhúzza a száját. Annyi jót és annyi rosszat hallott. Jó és rosszabb gyerekekről, alvósakról és hasfájósokról, neki pedig fogalma sincs, milyen lesz az övé, vajon rossz baba lesz-e, vagy legyint, amikor valaki rákérdez, hogy viselkedik az újszülött. Nem remél, valójában csak bízik egy kicsit benne, hogy Sammynek nem fog fájni a hasa sokat és legalább ennyivel megkönnyíti az összeszokást. A terhessége első trimesztere számára nem azért volt nehéz, mert rosszul volt. Valójában nagyon minimális volt a reggeli rosszullétek száma, inkább a most is aggasztó probléma zavarta. Hogy ő, mint anyuka.
- Világgá futnék, ha látnám a talpát - elsápad amint belegondol, hogy azok a rúgások odabent nem csak érezhetőek lehetnek. Persze szokta látni ahogy mocorog, ide-oda hullámzik a hasa olyankor, de azért talplenyomatot nem tudna venni. - Nem értem mit élveznek annyira rajta - vonja meg a vállát. Őszinteségi roham, vagy valami olyasmi. Amikor Maja lelkesen magyaráz, Annie pedig a negatívumot látja nagyjából mindenben.
- Gondolom Lewy nagyon várja a második kislányt - mosolyodik el. - Kivel lesz Klara amikor jön a kicsi? - hirtelen jut eszébe a kérdés, mire felvonja a szemöldökét. Neki az lenne a logikus, ha az apa vigyázna rá, de manapság sokan együtt csinálják végig az apukával. Hát...ő nem akarja, hogy South végignézze ahogy szenved.
A kitörésére Maja nem reagál rosszul, szerencsére nem kap tőle kioktatást, meg "biztos jó leszel" szöveget. Az az, amivel nem igazán tud mit kezdeni. Végül is...ha Majesznak megy, neki is menni fog. Miért is ne? A szerelme elvette feleségül. Igaz, egy csúnya veszekedés alatt nem éppen hagyományosan kérte meg a kezét, de legalább már ott a gyűrű...a tetoválás az ujjukon. Nem lesz egyedül.
- South-nak a napokban lett unokahúga, rajta gyakorlunk - sóhajtva figyeli anya-lánya között a puszit. Ha életben tudja tartani Sammyt addig, hogy ő is puszit osztogasson, az lesz az igazán nagy siker.

South és Winter

East jobban készült erre a napra, mint maga Anne. Míg ő ráparázott az egészre, sógornője elintézte, hogy a magánklinikán gondoskodjanak róla amikor Sammy úgy dönt, unatkozik már odabent egyedül, megnézi magának a világot.
Nem mondhatni, hogy minden rendben ment közben, hosszú órák teltek el, a kisfiú teljesen kifárasztotta anyukáját, aki emiatt eszméletét is vesztette. Szerencsére a gyógyítók mindenre fel voltak készülve, Annelie jó ellátásban részesült és nem lett komolyabb gond a dologból.
A tegnapi nap folyamán lementek a vizsgálatok, az első együtt pihenés és most, túl egy adag bájitalon hármasban töltik a maradék kötelezően itt töltendő időt a kórteremben. Mindenből a legjobbat kapják, egy szava sem lehet a friss anyukának, de azért már szívesebben lenne otthon. Ahol valójában fogalma sincs róla, mit fog kezdeni az új helyzettel, de bízik benne, hogy megoldja.
- Hogy lehet ilyen világos a haja? - mosolyogva simít végig fia pici fején, aki az apukája karjaiban alszik már vagy fél órája. South volt az első, aki foghatta a csöppséget, Annie a születése után épp csak egy pillanatra látta a mellkasára fektetve. Onnantól semmire sem emlékszik az eszméletvesztés után, csak a kényelmetlen, itt-ott fájó érzésre, meg a világos kórteremre, ahonnan álmából ébredt.

South és Winter

Örül, hogy túl van a terhességen. A szülésen. Az ébredésen. Nem tudná megmondani, melyik volt a legrosszabb mind közül. Azt viszont kimondhatja, hogy minden megérte. Most, hogy Sammy világra jött és ott pihen az apja ölében, Annie úgy érzi, ő a legboldogabb a világon. Meg a legfáradtabb is, ezért nem is igényli, hogy nála aludjon a baba.
- Nem is a miénk - mosolyog férjére. Kihagyja azt, hogy tiszta olyan a pici arca, mint az övé, nincs ereje ezen gondolkodni, egy South agyfelhúzáshoz pedig egyáltalán nincs kedve.
Mióta ébren van vagy ötvenszer mondta el élete két férfiának, mennyire szereti őket. Bár nagyot változott az életük ezzel a csöppséggel, nem bánja egy percig sem.
- Az jó. Szerintem fordítva adtam rá a pelenkát - a sógornője pedig segíteni fog, amiben csak tud, ebben biztos. A férfinak pedig biztos jól jön, hogy az igazi családja részt vesz az életében - már ami a testvéreit illeti. Nagyon úgy néz ki, hogy most minden rendben van körülöttük.
- Nem is mondtad. Milyen volt kivárni? Mert átélni...és én még azt hittem a savas bájital kipróbálása a legfájdalmasabb... - halkan beszél, közben hol a fiát, hol South-ot nézi.

South és Winter

- Hülye - mosolyodik el az ötletet hallva. Azt hitte, a fia majd olyan hajjal születik, mint amilyennel a West gyerekek. Dús és fekete hajukkal a fiúk könnyedén összekeverhetőek Easttel. Ám a lényeg nem is a haja, hanem, hogy egészséges és ha minden jól megy, másnap reggel már haza is mehetnek.
Kételyei voltak az utolsó percig azt illetően, hogy jó döntés volt-e ez. Bár bízott South-ban, nem csodálta volna, ha meggondolja magát és inkább világgá megy, új életet kezd. Nem is hibáztatta volna érte. Szerencsére azt az apró gondolatot, ennek lehetőségét is elhessegette azzal, hogy ott volt végig, majd tovább, és most is.
- Rendben, a második gyereknél majd nem ájulok be - nyelvet ölt férjére, aztán elmosolyodik. Egyelőre az is kérdéses, ezzel az eggyel hogy fognak megbirkózni, nem még kettővel.
Nem szeretne változtatni a jelenlegi helyzeten, szívesen nézi őket így együtt, de hát ha Sammy anyát akar, akkor nincs mit tenni. Annie ajkába harap, nyújtja a kezét, majd visszahúzza, de végül szusszanva átveszi kisfiát. Magától jön minden, ahogy megfogja és karjába fekteti, aztán megpuszilja a fejét. Furcsa látnia a ráncos kis fejet, amit eddig csak képeken láthattak.
- Mikor mész dolgozni? - érdeklődi nagy valószínűséggel nem a babától. Egyelőre úgy tűnik, annyi elég volt neki, hogy anyukája magához vette, nem éhes és a pelus sem szorul cserére.

South és Winter

Nincs arra felkészülve, hogy egy éjjel-nappal csak síró gyereket tartson életben. Előre látja magát, ahogy az éjszaka közepén csoszog a lakásban ide-oda, South pedig majd nem tudja eldönteni, ki bőg jobban. Sam, vagy anyu. Talán el is költözik, foglal egy szobát a csárdában, hisz neki dolgoznia is kell a gyerekmeló mellett. Egyelőre azonban úgy tűnik, Annie szerencsés anyuka és a babájuk nem küzd hasfájással, vagy anyaelvonási tünetekkel. Már ahogy ezt egy egynapos gyerekről el lehet mondani.
- Nem akarom, hogy elmenj - húzza el a száját Annie. Kicsit sem örül, hogy a férjének vissza kell mennie dolgozni, de hát ha muszáj, akkor muszáj. A kicsiről a férfira pillant, akin nem lehet nem észrevenni a hirtelen megváltozott érzéseket.
- Figyelj... Ha nem érzed jól magad a faluban, kereshetünk más helyet. Nem számít, hol vagyunk együtt - ugyan nem beszélték meg igazán, mi a helyzet a csárdában, személyesen és pletykákból is tudja, mi folyik a háttérben ami miatt South olyan, amilyen. Az emberek borzasztóak tudnak lenni. Anélkül pocskondiázzák, hogy ismernék.
- Tényleg? Jó, majd kijavítom a hibákat - ölt újból nyelvet rá játékosan.