Eleonóra

A lány egy kicsit meglepődött a jelenlétemen, és végül ő is bemutatkozott.
- Köszönöm! - mondtam, amikor megjegyezte, hogy aranyos a kiscicám. Lehajoltam, és a kezembe vettem a kis feketeséget, hogy meg tudja simogatni. Közben egy kérdést tett  fel, amire készségesen válaszoltam.
- Én egy fél hónapja kerültem ide, de mivel csak úgy belecsöppentem a vizsgaidőszakba, ahogy most már te is, így inkább évet ismételek, minthogy most magoljak be mindent. - mosolyogtam rá. - Amúgy éppen Bogolyfalvi napok vannak! A legjobbkor jöttél! Tudod, az egy nyár búcsúztató! - hadartam, és rá kellett jönnöm, hogy szegény lányt nem hagyom szóhoz jutni.

Csajok

Amikor egy furcsa lány lépett oda hozzánk, mind a ketten felé fordultunk. Eleonóra illedelmesen bemutatkozott, míg én ott álltam, és láthatatlanul végigmértem a csajt.
Ő is Eridonos, ez a köpönyegén látszik. Ugyan olyan piros színű biléta van rajta. A pillantásom a kezére tévedt, ahol még egy két színes csík futott végig. Vörös haja tökéletesen illett zöld szeméhez.
El és Anna bemutatkozott egymásnak, majd az új lány felém fordult. Megkérdte a nevem, és rögtön utána elkezdett fecsegni.
- Én Emma vagyok! És...évet fogok ismételni. El pedig éppen most jött. - mutatott a lány kezében lévő táskára. - Én pedig Áfonya társaságában sétáltam egy kört, amikor megpillantottam.*mosolygott, és a macska a neve hallatán felnyávogott. - A falunapon én már voltam lent. A kis tavacskánál. És te? Nem tanulsz? - kérdeztem, és egyre jobban érdekelt, hogy mi van a lány kezével.
Elképzeltem, hogy a lány egy nagy művész, és éjjel-nappal csak festeget a szobájában. Aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha betörő, és véletlenül egy művészi emberhez tört be, és feldöntötte az üvegcséket. De az is lehet, hogy bankrabló, és a piros és többi szín a patrónból van. Ezer, és ezer gondolat futott végig az agyamban, amikor hirtelen kibukott belőlem a kérdés.
- Miért ilyen a kezed? - kérdeztem, és még én is meglepődtem rajta, hogy meg mertem kérdezni.
~Szörnyű, előítéletes ember vagyok! Nem érdemlek barátokat!~

Axel

Kint voltam az udvaron, amikor hirtelen elkezdett korogni a gyomrom. Arra gondoltam, hogy most már ki kell bírnom a vacsoráig, hisz hogyan kaphatnék enni. A gondolatmenetemet egy hang szakította félbe. Arra emlékeztetett, hogy van egy bizonyos konyha. Tudtam, hogy tilos lemenni, de nem volt más választásom mivel a hasam egyre csak kívánta az ételt.


Pontosan nem is tudtam merre van a konyha. De tudtam, hogy élelem kell a gyomromnak, mivel az egyre keservesebben korgott. Elkezdtem a lépcsőn menni lefelé. Ha rajtakapnak, végem. A falon függeszkedő képek közül voltak, akik aludtak, és voltak, akik észre sem vettek. Mikor már majdnem az ajtóhoz értem, megkordult a gyomrom, és az egyik portré felém fordult, és arcáról lerítt, hogy most bajban vagyok.

 - Mit csinálsz te ott? Oda nem mehetsz be! - korholt, mire én bűnbánóan lehajtottam a fejemet. - Csak nem akarod, hogy haragudjanak rád a tanárok. - még mindig nem szólaltam, csak a cipőm orrát néztem. A portré megsajnált, így a ráncait kisimítva elmosolyodott. - Na jó! Nem mondom el senkinek! De ha legközelebb meglátlak, akkor nem leszek ilyen engedékeny! - mondta, és meglátott egy másik fiút, aki a lépcsőn ballagott lefelé, így nem figyelt már rám. Ezt kihasználva gyorsan beszökelltem a félig nyitott ajtón.

A látvány, ami elém tárult, az valami varázslatos volt. A rengeteg manó csak úgy sürgött-forgott a konyhában. Az egyikőjük megpillantott, és rögtön hozzám lépett.

- Mit szeretnél? - kérdezte, és nem tudtam válaszolni. Szavak helyett egy újabb kordulást hallatott a hasam, mire én odakaptam a kezemet. A kisember rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Szólt, hogy üljek le, és már el is ment. Egy srácot pillantottam meg az asztalnál. Gondoltam, hogy ő is hasonló helyzetben lehet, mint én. Úgy döntöttem leülök mellé. Egy darabig csak a manók dolgozását, és az evőeszközök csörömpölését lehetett hallani. Végül én szólaltam meg.
- Szia! Emma vagyok! Eridonos! - mutatkoztam be, és felé nyújtottam a kezem, mint ahogy illik.

Axel

Láttam, hogy a fiú tekintete elkalandozik, mégis úgy gondoltam, hogy illendő, hogy bemutatkozom, ha már mellette ülök. De amikor megláttam, hogy nem is fülel, és megkérdezi újra, hogy mit mondtam, akkor meglepődöm. Bemutatkozott, és elkezdte kihúzni magát a dolog alól olyan dolgokkal, minthogy olyan szép ez a hely, meg hasonlók. De az én naivságommal el is hittem neki, hogy csak ez a gond, mivel a terem tényleg nagyon szép volt.
- Emma vagyok! Eridonos! - próbálkoztam meg újra a bemutatkozással. Valószínűleg felfogta, mert rögtön elkezdett kérdezősködni amint a manó meghozta a teáját.
- A suli nagyon szép, és igen én is új vagyok. - a beszédemet egy hangos korgás szakította félbe. Rögtön a hasamhoz kaptam a kezemet, és feszülten elvigyorodtam. A manó éppen akkor hozott neki egy csoki bevonattal terített csokis sütit, még több csokival. Először meghökkentem, hogy mi az a sok csoki. Gondolom, hogy ez a reakció kiült az arcomra is.
- Köszönöm! - mondtam félénken, és még mindig a hatalmas adag csokival szemeztem. Majd nagy nehezen, és egy villa segítségével, elkezdtem magamba gyürködni.
- És te? Új vagy itt? - kérdezte meg két falat között, mivel a csokis süti mennyei volt. Alig tudta megállni, hogy hagyjon magának szünetet lenyelni. mosolyogva fordult a sráchoz, aki beleszürcsölt a teájába.

Csajok

Míg ők El táskájáról diskuráltak, én a lány kezét vizsgáltam. An egyik  pillanatról a másikra felém fordult, és velem kezdett el társalogni, így elkaptam a tekintetem a kezéről, és a szemébe néztem.
- A cica mágikus cica, de amúgy nem tud színt változtatni. - mosolyogtam a lányra. - És a bogolyfalvi napok nagyon jók voltak. - A lány közbeszólt, én pedig csendben végighallgattam, de közben állandóan a kezén járt az agyam. - Tudod, én sárvére vagyok, úgy hogy ismerem ezeket a dolgokat, de ez nem olyan volt, mint egy mugli esemény ahol mindenki kiáll a maga standjára, és árul. Itt minden belépő ember kapott egy virágfüzért, és volt tűzgyújtás, meg minden. Nagyon jó volt. Kár, hogy nem mentél le. Miért nem halasztasz évet? - kérdeztem. Szegény El nem tudott beszállni a beszélgetésünkbe, mégis tökéletesen el volt. Minket hallgatott.
A gondolataim a lány kezéről addig birizgáltak, amíg végül rákérdeztem. Nem erre a reakcióra számítottam, és rögtön gyanús is lett. Igaz, hogy millió és millió fajta lehetőség futott át a fejemen, akkor is azt gondoltam, hogy biztos nem igazak, és csak én képzelek bele valami nagy dolgot. Úgy tűnik az elméletek értelmüket nyerték.

Axel

Amikor már a második bemutatkozásomon túl voltam, akkor ő is megmondta, hogy mi a neve, odanyújtotta a kezét. Én persze udvariasságból elfogadtam, de amikor a szájához emelte a kezem, akkor egy kicsit elbizonytalanodtam, és szégyenlősen elmosolyodtam. Meghozták a teáját, és miközben az azon levő bagoly mintát elemezte, velem beszélgetettem, elég furcsa volt úgy beszélni neki, hogy közben nem néz a szemembe, de azért megpróbáltam.
  Miután túl voltunk a bemutatkozáson, és azon, hogy mikor jöttünk, hirtelen egy óriásit korgott a gyomrom. Gyorsan odakaptam a kezemet, és hálásan pillantottam a srácra, amikor nem szólt hozzá semmit. Úgy csinált, mintha nem is hallotta volna. Ez azért jó érzéssel töltött el. Nem sokkal később megjött egy süti, amit a manó nekem készített. A villámmal letörtem egy darabot, és a számhoz emelve bekaptam. Az érzés, ami elfogott, különös volt. A süti íze ismerős volt, és nem sokkal később rá is jöttem honnan. Melegség árasztott el, amikor az emlék a szemem elé ugrott.
  2007 karácsonyán éreztem utoljára ezt az ízt. Az ebédlőasztalnál ültünk. Az ünnepi ebéd véget ért, már csak a desszert volt hátra. Eszter ott ült mellettem, és éppen egy új játékot tanítottam neki. Apa arcán mosoly ült ki, ahogy nézett minket. Anya még a konyhában volt. A kandallóban égett a tűz, és mellettünk a fa fel volt díszítve. Egy tökéletes karácsony. És egyben az utolsó is, amit együtt töltöttünk. Anya nem sokkal később kijött, és kezében egy nagy adag sütit hozott. Régen imádott új dolgokat kipróbálni a főzés és sütés terén. Akkor csinált ilyen süteményt.
  Észre sem vettem, hogy már el is fogyott az egész. Feleszméltem. Axel akkor kérdezett tőlem valamit, így azt még hallottam. Szomorú arccal válaszoltam, egyrészt azért, mert az emlék még mindig a fejemben járt, másrészt pedig mert az otthonomról kérdezett.
  - Én a muglik világából jövök. Sárvérű vagyok. - mondtam ki nehezen.

Axel

  Amikor válaszoltam, hirtelen félrenyelt, és elkezdte nekem papolni, hogy ez titok.
  - Nekem nem titok. Vannak akik emiatt lenéznek, de én jobban szeretem, amikor a varázslók tisztában vannak ezzel, mivel ha bemutatom, hogy mit tudok, akkor sokkal jobb érzés, hogy én mit tudok, mikor először lenéztek a származásom miatt. - vallotta be a lány egyszerűen, és látta a halvány meglepettséget a srác szemében.
  ~Ezek szerint felkeltettem a figyelmét.~ mosolygott magában persze ezt kifelé nem mutatta. Kicsit furcsán nézett volna ki, ha éppen egy vér komoly témáról beszélget, ő pedig elmosolyodik.
  - És te ezt hogy gondolod? - kérdezte meg pár perc feszült csend után. Úgy érezte muszáj megszólalnia, mert ezt nem igazán bírja. Persze a feszültséget csak tovább fokozta kérdésével, de ezt először nem tudta.
  ~Most biztos tiszta hülyének gondol!~ szidta magát. ~ Hova gondoltam? Lehet, hogy nekem ez nem jelent semmit, de ők ezt biztos máshogy élik meg.~ Egy hirtelen kapott ötlettől megszólalt visszafojtva a fiú mondanivalóját.
  - Bocsáss meg! Tudom, most teljesen hülyének tartasz! - kezdte el, és komolyan is gondolta. - Még csak nem rég tudtam meg, hogy varázsló vagyok, és még nem igazán tudom az itteni szokások és hasonlókat. Tiszta hülye vagyok! - szidta magát már Alex előtt. - Tényleg sajnálom. - felkapta kis szütyőjét, és leugrott a székről, hogy a be/kijárat felé vegye az irányt.

Axel

  Nem értette a fiú hirtelen kirohanását. De amikor elkezdett magyarázni, akkor teljesen úgy érezte, mintha csak egy kis pisis lenne. Erre eléggé bepipult, és ezért arcán egy kis pír jelent meg. Mikor a srác befejezte a mondanivalóját, akkor  csak a dühöt érezte, és egy hirtelen kirohanás erejével válaszolt a sértésekre.
  - Bocsáss meg, hogy méltóságod előtt használni mertem ezt a szitok szót! - mondta iróniával a hangjában. - Legközelebb jobban figyelek, hogy mit mondok neked, mert úgy tűnik, hogy neked nem mindegy. - mondta, és elakart menni, de az utolsó pillanatban visszafordult. - Én nem érzem sértésnek a sárvérű jelzőt. Nem tudom ki találta ki, de akkor is. Én nem veszem magamra. Neked sem kéne. Az egész kioktatásoddal jobban megsértettél. Lehet, hogy én még csak egy buta kis elsős vagyok, de nekem is vannak érzéseim. - mondta, és megfordult, és kinyitotta az ajtót. Előtte viszont még odaszólt a kis manónak aki a sütit hozta, és megköszönte a figyelmességet.

Hall-O-Weeeeeen - Keiko

  Úgy gondoltam, hogy ha már úgyis Halloween van, ne ücsörögjek egyedül a sötét, komor szobában egyedül. Így fogtam az összes sminkemet, és ruhámat, és az ágyra borítottam. Fogtam egy régi fekete pulóvert, és elkezdtem szaggatni. Végül eléggé összeállt a ruhám egyes darabjai. Utána már csak a sminkemmel kellett bajlódnom egy jó időt. Még jó, hogy régebben egy csomó olyan videót nézett, ahol látta hogy kell ultra jól kinéző, de ijesztő sminket felrakni.
  Vagy egy órán keresztül tartott, de végül sikerült a mű. A tükör elé álltam, és szemügyre vettem magam. Fekete szakadt cuccokban voltam. Egy nagy ruha, amit össze-vissza szaggattam. A felső készet patentosan rám simult, az alsó pedig terebélyesen állt körülöttem. A ruhán és a karomon szétszórva vérnyomokat tettem, de minderre a smink tette fel egy pontot. Falfehér alapozó volt rajtam, és a szemem körül erős fekete smink. Mintha elfolyt volna egy erős smink. Mindenhol műkarcolások éktelenkedtek, és szám széléről vörös művér csorgott. Hátamon fekete tollakból összerakott szárny volt, és fejemen egy fekete glória díszelgett. Úgy néztem ki, mint egy igazi bukott angyal. Készen álltam elindulni.
  Lassan haladtam a szoknyám miatt, és mindenki megnézett. Lehet, hogy kicsit eltúloztam a dolgot.
  Mikor leértem a rétre nem ismertem senkit, ezért odablattyogtam az étellel telepakolt asztalhoz. Jól nézett ki. Még el is mosolyodtam. Szívesen beleharaptam volna az egyikbe, de nem tehettem. Elmosódott volna a sminkem. Hirtelen valaki megfogta a vállam. Készen álltam. Bevetettem a legijesztőbb fejemet. Nem számíthatott rám, már szörnyen festettem. Illetve jó értelemben szörnyen. Megfordultam, és egy lányt találtam magammal szemben.

Téli Kirándulás - Bécs

Emma már napok óta készülődött a kirándulásra. A bepakolás számára nem volt nehéz, hiszen szüleivel sokat költöztek. Gyakorlott volt már. Attól függetlenül annyira izgult az utazás miatt, hogy egész éjszaka nem tudott aludni, és attól rettegve, hogy valamit nem tesz be, állandóan kipakolt, és utána be. Az éjszaka folyamán csak pár órát aludt, és már 5-kor fent is volt. Lassacskán felöltözött, és kibattyogott a találkozási helyre. Már háromnegyed előtt 5 perccel volt, de már ott is voltak egy jó páran. Néhány percen belül szinte mindenki ott volt. Mellette egy srác állt, aki összevissza forgott, és a bográcsával, ami a táskájára volt kötve állandóan eltalálta a könyökét. Szegény fiú már annyiszor kért bocsánatot tőle. Ő mindannyiszor csak azt mondta, hogy semmi gond, és a végén már nevetett is. Amira egy kisebb előadást tartott a helyes viselkedésről, majd végre elindulhattak. Egy kis megállót tettek, hogy kis csapatuk utolsó két tagját is maguk mellett tudhassák.
Végre valahára megérkeztek a gyönyörű terembe. Az egész gyönyörű volt. Amira megint beszélt, bár a figyelmét nem igazán kötötte le egészen addig, amíg nem ért a szobabeosztásig. Tejesen fel volt dobódva, bár senkit nem ismert a szobatársai között. A többiek társaságában megközelítette a szobájukat. Úgy tűnt, hogy mindenki ismer mindenkit, de amikor mindenki beért a terembe, egy Noel nevű srác rögtön elkezdte a bemutatkozást. A bográcsos srác is a szobában volt. Fynnek nevezte magát. A lány cuccait egy felső emeleti ágyra dobta. Még egy páran bemutatkoztak. Úgy tűnt, egész jó kis csapat gyűlt össze.
- Én Emma vagyok! - mondta, és próbált a lehető leglazábbnak tűnni úgy is, hogy teljesen ideges volt, hogy mit fog most magával kezdeni a kirándulás alatt, hiszen senkit sem ismert közelebbről. Levette kabátját, és csizmáját, és felmászott az ágyba amit kiválasztott. Onnan hallgatta a többieket tovább.

Téli kirándulás - Lethifalva

*Emma teljesen fel volt pörögve a történésektől. Pár napja érkezett meg Bécsbe, de máris egy másik helyre tart. Bécs is szuper volt, de amiket Lethifalváról hallott, az arra utalt, hogy ezen a helyen még jobban fog szórakozni. Bár az is igaz, hogy még sohasem próbálkozott a snowboardozással vagy a síeléssel. Viszont gördeszkázni fogjuk rá, hogy tudott. A snowboard nem lehet sokkal másabb. A különbség csak az, hogy havon csúszunk. De ha mégsem nyeri el a tetszését a dolog, akkor még mindig ott van az a lehetőség, hogy elmegy korcsolyázni. Úgy is gyakorolnia kell még néhány trükköt.
Mikor beértek a kis előszobába, rámosolygott a recepciós nőre. Sohasem bírta ki, hogy ha valaki rávigyorog, akkor ő ne viszonozza a gesztust. Utána végig hallgatta amit egy ismeretlen férfi mondott. Végül Amira kezdett neki saját monológjával a szobabeosztást illetően. Emma izgatottan várta, hogy mi sül ki belőle. Szeretett volna már a pályán lenni, de azért ismerkedni sem árt. Így odasétált ahhoz a lányhoz, akire azt gondolta, hogy ő Tiff. Reménykedett benne, hogy jó embert szólít le. Kár, hogy szinte senkit nem ismert, pedig már egy ideje itt vannak.*
- Szia! Emma vagyok! Melyik szobát szeretnéd választani? Mert nekem teljesen mindegy! *mondta, és közben barna hajával babrált idegességében. Még kiskorában szokott rá erre a rossz szokásra. Közvetlenül az után, hogy leszokott a körömrágásról. * - Te tudsz síelni? Csak mert én nem! *csacsogott a lány. Amikor fel van dobva, akkor sohasem tudott magán uralkodni. Egyszerűen képtelen volt rá. Csomagjával együtt bementek a szobába. Ledobta a barna padlóra a táskáját.* - Aludhatok a felső ágyon? Mindig is szerettem ott aludni! *folytatta, de emlékeztette magát, hogy talán a sok beszéddel egészen megrémíti a lányt, és még az ő társaságát is elveszti. Ezért becsukta száját, és gondolta, hogy majd hagyja a lányt beszélni. Hisz még nem is igazán ismerték egymást.*

Téli kirándulás - Lethifalva

*Miután új szobatársammal betértünk a hármas számú szobába, lepakoltam a felső ágyra. Úgy vettem észre, hogy rellonos barátnőm inkább csak egyedül szeretne lenni, ezért elkezdtem a falétrán felfelé mászni. A nagy táskámból sorban húztam ki a dolgokat. Keresett valamit, de persze a tárgy a legalján volt. Kipakolt egy kék farmert, majd egy feketét, és így tovább. Aztán jöttek a felsők. Mikor már mindent kivett belőle, már csak pár tárgy maradt a ládában. De azok közül már kitudta választani azt, amit keresett. Egy könyvet, amely nem volt más, mint a lány kedvenc könyve a Vámpírakadémia. A könyv tetején egy vörös hajú lány volt, mivel a könyvsorozat második részét hozta magával. Belelapozott volna, de az alsó ágyon levő lány megszólalt, mire ő lenézett. A haja az arcába borult, így éppen hogy látta a kis, vörös színű macskát.*
- Egyáltalán nem zavar! Sőt, tetszik, hogy végre láthatok egy állatot is. Mindig is szerettem őket! *mosolygott, de nem akart nagyon rámenős lenni, így inkább a helyén maradt, és nem rohant rögtön a macskához, hogy megsimogassa a buksiját.*
- Hogy hívják? *kérdezte hogy legalább beszélgessenek egy kicsit. Közben szépen elkezdte visszafelé rakosgatni a cuccait a zsákba. Közben a szeme megakadt az egyik ruhadarabján, amit nagyon régen látott már. Teljesen elgondolkodott azon, hogy hogyan alakíthatná át azt a pulóvert. vajon ha kicsit megvágná néhány helyen, akkor jobb lenne, vagy csak rontana a helyzeten?
Hirtelen észbe kapott, hogy valószínűleg elég furán nézhetett ki, ahogy csak a pólóra mered vagyon koncentrálós fejjel. Hát igen, ez rá vallana! Mindig hülyét csinál magából mások előtt. Miért elsős még?  Ha nem lenne, akkor nem kéne azon paráznia,  hogy ki hogyan vélekedik róla.
Leeresztette karját, és újra elkezdett pakolni. Közben még mindig agyal a sok butaságon, amik még mindig az idegpályáit támadták.*

BUÉK mindenkinek! Bocsi, de valószínűleg most jövök fel ma utoljára, szóval BUÉK! )

:)) Köcce!

Lucy

  Emma a kastélyban sétálgatott, amikor egy kisebb csapat mellett elhaladva hallotta, hogy a kis tavacskához készülnek a délután. Jó ötletnek találta, ezért a tanítás után gyorsan elszaladt a szobájába, és lepakolta cuccait. Kiengedte a haját, és felvett egy kényelmesebb ruhát. Dolgait egy pici táskába pakolta, és elindult a rövid kis úton. A terület szélén helyezkedett el a terület, és a tónál még csak pár ember lézengett. Ujjatlan kesztyűjéből előtűnt pirosas színű bőre, amivel lelökött egy kis adag havat az egyik virágcserép széléről. Magasított talpú csizmája alatt ropogott a hó minden lépésénél. Mindig is imádta a fagyos téli délutánokat. Gondolatai közben minduntalan elkalandoztak. Erre volt jó ez az egész itt lét. Hiszen végre rendbe tudta szedni a gondolatait. Magáról, az iskoláról és a családjáról. Már nagyon hiányzott neki a családja. Az elején, amikor idekerült, még csak a húgát féltette, de most már a részeges apja is hiányzott neki. Hiszen ő is a család tagja. A barátait is hiányolta, pedig itt is vannak ismerősei. De azért mégsem ugyan az a helyzet. Az egyik fához sétált. A régi szép időkben az apja mindig azzal viccelődött, hogy megrázta a fákat, és a hó a lány nyakába esett. Emmának ezen az emléken mosolyognia kellett, és úgy gondolta, most neki is ki kell ezt próbálnia.
  ~ Hiszen miért is ne? ~ gondolta, és összeszedve minden erejét a egy óriásit rúgott a fába. A hó fele az ő nyakába esett, de ez kicsit sem zavarta. Inkább az a másik hang érdekelte, ami a fa másik feléről jött felé. Odament, mert gondolta, hogy a hó lehetett a gondja szegénynek.
  - Jajj, nagyon sajnálom! Nem akartam! Azt hittem nincs itt senki! - szabadkozott a lány.

Lucy

  Emma a gondolataiba meredve észre sem vette, hogy közben a fa mögé állt egy másik lány. Ő pedig a fán lévő fél havat rázúdította szegényre. Amikor odament a lányhoz, akkor sűrű bocsánatkérések közepette próbálta a lányról valahogy leszedni a havat. Szőke, hullámos haja volt, és sötét szeme. Egy pillanatra Emma elmerült abban a csokoládébarna szempárban. Valakire emlékeztette, de nem jutott eszébe, hogy kire. Valamit a titokzatos lány, még magasabb is volt nála.
  A szőke hajú lány, csak mosolygott a lányon, de Emma attól még felelősnek érezte magát.
  - Hát, ha nem gond! - húzta el a száját. - Amúgy Emma vagyok! És te? - kérdezte, és arcára egy barátságos mosolyt erőltetett. Ha valaki vele volt, akkor sosem szokott szomorkodni. Akkor majdnem száz százalékosan a partnerére figyelt, és nem volt rá ideje, hogy a saját dolgaival törődjön. Kezével a nyakához nyúlt, de ott csak a kabátja puha anyagát érezte. Teljesen elfelejtette, hogy tél van, és ezért a dzsekije megakadályozza, hogy a keze a kis csillag alakú medál hűvös féméhez érjen. Hozzáért kissé kócos hajához, és egy könnyed rántással az egészet taszította. Nem ért sokat, mert utána vissza is hullt a barna hajtömeg, de attól még jó érzés volt.
  - Én Eridonos vagyok! Még csak most elsős! És te? Még nem láttalak erre felé. - magyarázta a lány szokásához híven. Amikor új emberrel találkozott, akkor szerette, ha legalább az alapokat ismeri róla. Ő már csak ilyen volt. Akinek ez nem tetszik, annak el lehet menni. Bár ez még nem igazán fordult még elő vele.

Ádám, és a többeik

  Az óra csörgésére ébredt reggel Emma. Gyorsan kinyomta. Visszafeküdt a pihe-puha ágyába, de már nem tudott vissza aludni. Tudta, hogy fel kell kelnie. Ide-oda vergődött, de aztán kócos hajjal kikelt az ágyából. Percek alatt felöltötte magára a szokásos ruháját, és egyik sarokból a másikba közlekedve készülődött tovább. Fehér műszálba öltöztetett ágyát bevetette. Haját féloldalas fonásba kötötte, és lesétált a lépcsőn, hogy a szokásos reggelit elfogyassza. Amikor belépett a teremben, az első ami megragadta a figyelmét, hogy az elvarázsolt plafonról pici, puha pelyhű hó esett.
  ~ Ez csak egyet jelenthet. Hogy kint is esik az a fránya hó. ~ sóhajtott egy nagyot.
  Az ódon fa asztalok hosszú sorban álltak. Emma kinézett magának egy egészen szimpatikus helyet, ahol csak pár ember üldögélt. Nagy léptekkel átszelte a helyet.
  ~ Vajon jó ötlet, hogy a helyett, hogy ismerős arcot keresnék, ideülök egy rakás ismeretlenhez? ~ gondolkodott, és közben oda is ért a csoporthoz.
  - Ide ülhetek? - kérdezte az egyikőjüket. Kezét rátette egy egyik üres szék háttámlájára. A szemek rá szegeződtek, aztán az egyikőjük bólintott. Emma kihúzta az ülő alkalmatosságot, és leült. Tányérjára rakott néhány frissen sült zsemlét, és egy kis gyümölcsöt.
  ~ Vigyáznom kell az alakomra. Itt az ember percek alatt elhízhat! ~ gondolatai cikáztak. Közben szemével követte a keze mozdulatait, amivel megkeni a péksüteményét.

Lucy

  Emma alapjáraton egész normálisan szeretett viselkedni. De most, hogy a nagy egyedüllét, és a honvágy megkörnyékezte, igazán kedve lett arra, hogy becsapja a szegény kis elsőst, aki most jött ide. Persze a végén biztos volt benne, hogy elmondja neki a teljes igazságot, de addig is jó lesz egy kicsit szórakozni, hogy elvegye a figyelmét. Így legalább nem azon töri a kis buksiát, hogy mi lehet az otthoniakkal.
  - Tudod, ebben a tavacskában nem igazán csak sellők vannak. Én inkább sziréneknek mondanám őket. Gondolom hallottál már róluk. A természet gonosz lényei, akik a hangjukkal, és a bájukkal elvarázsolnak, és magukhoz vonzanak, majd mikor elég közel érsz hozzájuk, megfogják a karodat, és berántanak a vízben. Addig tartanak ott, amíg meg nem fulladsz. - mondta enyhén horrorisztikus hanggal. Gonosz vigyorral figyelte, hogy a lány mit szól a történetéhez.
  - És ha már itt tartunk, akkor lehetséges, hogy beszélnem kéne neked az őrült rellonosokról. Van nekik egy külön pincéjük, ahol az újoncokat kínozzák, és különféle dolgokat próbálnak ki. Talán még varázslatokat is. Engem néhány eridonos mentett meg, mert el akartak vinni. Ombozi volt az első, aki eljött értem. Tőle különös képen félj! - ijesztgette, és közben egyre-egyre közelebb lépkedett a lányhoz.
  Emma saját magán is elképedt. Ő nem szokott ilyeneket csinálni. Hiszen ez milyen undok dolog? De ebbe most nem akart belegondolni. Hiszen olyan jó érzés volt. Ha más megcsinálhatja, akkor ő miért ne tehetné? Az egyik legjobb szórakozás a világon.

Lucy

  Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a lány nem fogja elhinni. De utána csak a rellonosokról kezdett el fecsegni, aminek egyértelmű jele volt, hogy a sellős, szirénes dolgot teljes mértékben bevette. A lánynak akaratán kívül is mosoly jelent meg az arcán, és nem bírta tovább. Kibukott belőle a nevetés.
  - Te komolyan elhitted? - kérdezte, és hangja egyszerre volt lenéző, és kedves. - Huhh...azt hittem a levitások okosabbak. - jegyezte meg. - Jah, és közlöm, hogy a tóban nem élnek se sellők, se szirének. - mondta közlés képen. - Szóval semmi para. Amúgy a rellonosok is tudnak jó fejek lenni, persze! De mindig ilyenek. Engem sem akartak elrabolni. - beszélt hozzá, és magyarázott meg mindent, mint egy dedósnak. Igazából nem akarta lenézni a lányt, de olyan régen gonoszkodott már valakivel, és itt volt ez az ártatlan lány, aki még csak nem rég került ide. Szegénykén most Emma éli ki a rossz érzéseit.
  Mikor már úgy tűnt, hogy nem fog mást mondani, Emma megfordult, és útnak akart menni. De aztán belegondolt, hogy mennyire esne rosszul ennek a lánynak, ha egy kis gonoszkodás után itthagyná csak így. Meg az eridonosokra is nagyon rossz fényt vetne. Szóval inkább csak a fához sétált, és elkezdte piszkálni a törzsét.

Lucy

  Emma egyre rosszabbul érezte magát, hogy ilyen gonosz módon viselkedik ezzel a lánnyal. Amikor megfordult, csak akkor jött rá, hogy mennyire bunkó volt. Ezért inkább ott maradt, hogy ezzel is egy kicsit javítson a helyzetén.
  - Nem, én... - elhallgatott. Nem tudta, hogy mit mondjon. Vajon, ha megmondja a lánynak, hogy sajnálja, akkor otthagyja? Nem volt sok kedve megint egyedül maradni, a saját siralmas gondolatai között. De ez ellen csak egy dolgot tudott tenni.
  - Sajnálom! - bökte ki végül, és a cipője orrát kezdte el vizslatni, mintha olyan érdekes lenne. Nem tudta, hogy mit mondhatna még ennek a lánynak, így inkább csak megakarta várni a választ.
  ~ Jajj! Nem akarom, hogy haragudjon! ~ mondogatta magában. Kétségbeesésében már csak ezt tudta tenni. Csak reménykedhetett.

Lucy

  Emma összes félelme ellenére a levitás lány felajánlotta, hogy kezdjék újra az egészet. Amikor a lány újra bemutatkozott, Emma megengedett magának egy apró mosolyt.
  - Emma vagyok! Eridonos, és én is elsős! - mondta hozzá, amikor rájött, hogy ez kimaradt. Lucy a tájat figyelte, és szemével leírta a gyönyörű tájat. Emma is tüzetesebben átnézte. Majd újra, és újra végigsimította szemével. Mintha az egészet magába akarná szívni.
  ~ Igen! Ezért jöttem ide! Hogy megnyugodjak! ~ gondolta a lány, és érezte, hogy egyre tűnik el a fejéből a gonosz gondolat.
  - Szerintem is szép! Mindig ide jövök ki, ha nyugalomra van szükségem! - mondta, és feltűnt neki, hogy máris többet mondott, mint általában szokott az ismeretleneknek. De most az egyszer nem bánta. Sőt. Megnyugtatónak gondolta.
  - Amiket az előbb mondtam...nos...tényleg bocsi mindenért! - mondta a lány, mert még mindig bánta az előzőt. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy bánt ezzel a szerencsétlen lányra. Minden szomorúságát és dühét rázúdította a gonoszságaival.