Polgármester úr A tegnapi és az előtti jónéhány nap szomorúságát, átváltotta valami új,teljesen más érzés. Ez a düh,és a magatehetetlenség, az érzet,hogy nem tudtam semmit tenni azért, hogy a dolgok ne így történjenek. Dühös vagyok magamra, hogy megtudtam tenni semmit, még csak elköszönni sem tudtam tőle. És dühös vagyok őrá is, amiért ilyen könnyen feladta. Egyszerűen nem tudok belenyugodni hogy Ő már nincs itt, nem láthatom őt többet, nem hallhatom a hangját. Itt ülve a padon nézem a járókelőket, s látok egy jópár kisgyereket az anyjukkal sétálni. Olyan boldognak látszanak, és ettől felfordul a gyomrom. Lehet hogy ez most kicsit önzőén hangzik, de ha én nem vagyok boldog akkor ők se legyenek azok. De közben mégis egy is örömmel telit el, hogy azoknak a gyerekeknek vannak szülei, nem nélkülözik az anyai szeretetet. Ez a kettősség egyszerűen elviselhetetlen. Belülről marcangol szét ez a két érzés, és ezt egyszerűen nem bírom tovább. A karperecem is eldobom, mert az anyura emlékeztet, és én nem akarok emlékezni,épphogy el akarom felejteni. Felnézek az égre,s legszívesebben sírnék, de egy csepp könny sem szökik ki a szememből, csak nézek teljesen semmitmondó arccal, mikor valaki köszön. Tuti hogy nekem, mert elég közelről hallom, aztán mikor elfordítom a fejem meg is látom a hang forrását. Egy férfi az. De minek jött ide? Egyáltalán nem hiányzik nekem egy felnőtt, sőt senki társasága, és szerintem neki is kisebb gondja is nagyobb, minthogy velem foglalkozzon. Ha meg le szeretne ülni, arra tökéletes a többi pad is, hisz mindegyik üres, nem fogok én senki kedvéért felülni. Ugyanolyan nyugodtsággal, mint amivel ránéztem fordítom vissza a fejem az ég felé és egy halk sóhaj után megszólalok.
- Hello. Talán zavarok? Rossz helyen fekszem? Vagy tilosban járkálok? - kérdezem teljesen semleges hangnemben, közben a felhőket bámulom, s az egyik tincsemet csavargatom.
ismét 
