Biztosan nevetséges, amit mondani fogok, de tudtam. Előre tudtam. Úgy értem, mire számítottam? Nem vakációzni jöttünk ide és mondjak bármit, Davidnek az egy búcsúcsók volt, Mihaelnek meg egy végső simítás. Ha azt gondoljátok, enyhén világvége hangulatom volt, akkor kezditek megközelíteni a valóságot. Megindultunk néma csendben az épületkomplexum felé, de sajnos útközben igen „kedves” társaságunk akadt. Már épp örültem volna, hogy milyen könnyen beosonunk, hahaha, amikor a fejünkhöz szorítottak pár jól szituált AK47-est – amit végtelenül imádok és nem mellesleg a kedvenc fegyvertípusom. Nem hittem soha, hogy le lehet izzadni röpködő mínuszokban, de isten bizony levert a víz. Mivel kezdésnek felráncigáltak a földről, így szintén kezdésnek úgy éreztem, jobb, ha valakit megajándékozok egy talpnyommal a fején. Aha. Meg ahogy azt én elképzeltem. Végtelenül kecsesen és óriási lendülettel suhant a lábam, csak izomagy egy olyan reflexszel kapta el, hogy még én is csak pislogtam. Utána amolyan filmes jelenethez illően kifordította a csavarral rögzített bokámat – köszi bunkókám! – és végtelenül elégedetten vigyorgott rám. Én el voltam foglalva a fájó végtagommal, Davidék azonban nem mondhatták el ugyanezt magukról. Csak a kilátástalan harcot láttam kibontakozni magam előtt, ahogy minden fegyver szép lassan hullik a földre és bár pár vágással gazdagodnak támadóink, alapjáraton röhögve püfölnek vissza.
    Gondoltam, itt az ideje a menekülésnek, végtére is ki nézi, mit csinál egy szerencsétlen pára… Itt megint meg kell jegyeznem, hogy végtelenül naiv voltam, ugyanis visszakézből úgy megrántották a hajam, hogy csak úgy nyekkentem. Ekkor eldördült egy lövés és David a földre hullott. Elkerekedett szemekkel néztem oda és kivételesen én leptem meg ellenfelemet. Olyan sajtost kapott, hogy fel is nyögött. Kár, hogy a fejét is olyan izomréteg védi, hogy egy kalapács kéne a simogatásához. Nem csoda, hogy ezután én is kaptam egy pofont, majd a vállára kapott és úgy cipelt, mint ahogy egy zsákot szokás. Persze ész nélkül püföltem a hátát, rúgtam, kapálóztam, még haraptam is volna, ha láttam volna szabad bőrfelületet.
    Az épülethez érve végre talajt ért a lábam, de mielőtt reagálhattam volna, vasmarok fogott rá csuklóimra és ráncigált be egy szobába, ahol akkorát löktek rajtam, hogy szerencsétlen csípőcsontom a padlótól kapta a másikat. Felnyögtem, mert hiába voltam pehelysúlyú, azért ekkora erőnél baromira tud fájni a landolás. Megakadályozva, hogy szorosabbra fűzzem kapcsolatom a hideg kővel felrántottak, hogy egy székhez kössenek.
- Engedj már el te veszett állat! Hogy törne ketté a gerinced és a varjak kaparnák ki a szemed! – üvöltöttem neki, de mindhiába. Eleve lehetetlen volt a szabadulásom szorításából, ahogy pedig kezeimen horzsolásig húzta a kötelet végképp befellegzett a „fuss, amíg látsz” tervem. David, lábában golyóval, Mihael pedig kissé megtépázottan várhatta a folytatást. Én azért annyira nem voltam kíváncsi a következő lépésre.

    Oroszországot még mindig nyögtük, nem is kicsit. Nagyon. David valahol otthon heverészett, nekem viszont bármennyire fájt mind a bokám, mind a csípőm és végérvényesen minden tagom is, el kellett indulnom. Egy korábbi üzletből – csókoltatlak Olivér! – maradt egy remek kis bájitalom, amit a faházban rejtettem el, valahol a házi dzsungelünk kellős közepén. Mivel a falu felől közelítettem, ráadásul éjnek évadján, színtiszta meggyőződésem volt, hogy nincs olyan elvetemült kastélylakó, aki kimerészkedik ide. Persze "üdítő" kivétel mindig akad és én sem vagyok formában igazán, azért abban biztosan lehettek, így előre bocsájtva, hogy nagyon csúnya végük lesz, ha ott találom őket.
- Oh, hogy az a… - igen, ez volt az a pont, ahol beleléptem valami nagyon nem tudom mibe. Szemeimet forgatva vonszoltam magam tovább, full feketébe öltözve, hogy az esetleges váratlan látogatókat kiátkozzam az erdőből. Ezúttal biztos voltam a dolgomban és nem kellett attól tartanom, hogy eltévedek, mint anno Benjivel – pedig olyan jó volt azon a nyüves fán lógni, de tényleg. A házhoz érve elkerekedett szemekkel kellett konstatálnom, hogy két kenyérpusztító is tartózkodik este tizenegykor a helyszínen. Nem voltam szórakozós fajta, de úgy döntöttem, kicsit rájuk fogok ijeszteni, csak nem a hagyományos „szörny van a természetben, megtámad és megesz” módon. Finom lendülettel löktem be az ajtót és a két igencsak fiatal szabályszegőre hunyorogtam.
- Na mi van, nálatok nem lőttek pizsit? Tilos a kijárás tíz után, pláne ide. Nevet, házat, évfolyamot – rúgtam be magam mögött az ajtót könnyed monológom után. Egyikük sem tudhatta, hogy közel sem vagyok prefektus, mind megjelenésben, mind habitusban simán lehettem a rend ezen őrzője. Hátam a faajtónak vetettem és sztoikus nyugalommal vártam a válaszokat, amit adott esetben egy-egy átokkal is hajlandó voltam díjazni, főleg, ha a delikvensek bárminemű ellenállást tanúsítanak.

    Na tessék. Épp csak elugrik otthonról az ember lánya – mert miért ne tehetné – és mire hazaér, a sebesült szíve választottjának már csak hűlt helyét találja. Na pont ugyanebben a cipőben cammogtam én is, miután egy kis séta után hazaértem és gondoltam, ugyan már, meglepem Davidet valamivel. Aha. MEGLEPNÉM, ha otthon LENNE. Megnéztem minden lehetséges helyen, amíg rá nem bukkantam a régi kötésekre. Természetesen a pumpa pillanatok alatt felment bennem, lévén a múltkori kiruccanásunk alakalmával egy jól szituált seblázzal értünk haza. De persze Davidnek ez mindegy, ő egy rohadt hős, aki mindent túlél és marhára biztos a dolgában. HÁT HOGYNE. Én meg abban vagyok biztos, ha feldobja a pacskert, akkor megölöm. Igen, hullagyalázás, jól hallottad.
    Sík ideg módjára kaptam magamra a kabátomat, meg a cipőmet és ahogy bokám engedte, siettem a kastély felé. Tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy hol keressem, így némileg idegbetegen kaptam el egy-egy ember grabancát a folyosókon, hogy „most megmondod, hol van David, vagy a te májadat fogják rántani a következő vacsorához”. Talán ezt nem így kellett volna, de mindenesetre bejött, mert nagy nehezen eljutottam a Lélek szobáig, ahol már jártam párszor. Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne berúgjam az ajtót, hanem finoman nyomjam le a kilincset. Belépve elég durva látvány fogadott, amit a hangulatom valamelyest megváltoztatott. A falak ismét zöldre váltottak, ezzel is jelezve, rellonos énem enyhén felkúszott az agyamig. A földre pillantottam és egy csapásra eltűnt szememből a szigorúság, ráadásul valamilyen különös oknál fogva a helyét melegség vette át. Oda sétáltam Davidhez és letérdeltem mellé, miközben reccsent egyet a bokám. Felszisszentem, de ennél tovább nem tartott, az utóbbi időben állandóan fájt, úgyhogy lassan az lett volna a különös, ha nyugalomban van. Így utólag be kell látnunk, hogy ez az oroszországi kiruccanás hülye ötlet volt, főleg ekkora túlerővel szemben. Kezemmel finoman végigsimítottam David arcán. Ramatyul nézett ki. Látszott rajta, hogy fogyott pár kilót, szemei pedig tartós kialvatlanságról árulkodtak. Összeszorult a szívem, ahogy láttam, mennyire össze van törve. Megviselte a múlt, ahogy az akciónk sem lendített sokat a helyzetén, ám az haladás volt, hogy többet nem fogják keresni.
- Bolond – csak ennyit mondtam, majd ha hagyta, akkor felsegítettem az ülőgarnitúrára, hogy fejét az ölembe fektethessem. A szoba színe szép lassan világosra váltott és mintha valami halk zene is megszólalt volna közben. Ha sikerült elhelyezkednünk, bárhogy legyen is, simogatni kezdtem David fejét. Éjszaka rémálmai vannak, azt hiszi, hogy nem hallom, de én is ébren vagyok. Érzem a belőle áradó feszültséget, ahogy látom is, a végkimerülésig hajszolja magát. Talán nem kellett volna utána jönnöm, de úgy éreztem, szüksége lehet rám. Bár együtt lakunk, ez nem jelenti azt, hogy éjjel-nappal együtt töltjük az időt. Ő a ház egyik felében, én a másikban. Beszélünk, ahogy a kaját és innivalót is én viszem fel neki, hogy ne kelljen lépcsőznie, de mintha lenne valami, ami mindkettőnket nyomaszt és nem mondanánk ki. Így mindig a fejünk felett lebeg, de mi csak némán várjuk a talán soha el nem érkező alkalmat, hogy beszéljünk róla. Haját finoman kisöpörtem szeméből és tovább simogattam, hátha megnyugszik és tud pihenni egy kicsit.
- Éreztem, hogy nem vagy jól, de hogy ennyire rosszul légy… Ne haragudj rám – nem is értem, miért kértem hirtelen bocsánatot, azt meg pláne nem, hogy miért jelent meg az a bűnbánó félmosoly az arcomon. Mielőtt elindultunk volna a pokolba, előtte ittunk a csárdában. Most már hivatalos, hogy részegen még a szokottnál is őszintébb vagyok, ugyanis nincs kontrollom megválogatni a szavaimat. Hibásnak éreztem magam abban, ami akkor történt és talán az is helytelen volt, hogy rábeszéltem Oroszországra. Annyi mindenért kértem most egyetlen mondatban bocsánatot, amit nem fogok tudni soha megfogalmazni.

    Nem vagyok híve az éjszakai murinak, de kivételesen szükségét éreztem megfingatni a csöppöket. Igen, nekem ők kicsinek számítottak, tekintve, hogy a hetedik évemet taposom itt. Még kimondani is sok, főleg ha arra a sok dilettánsra gondolok, akikkel egy levegőt kellett szívnom. Hála végtelen mennyiségű toleranciámnak, nem kaptam még agyhúgykövet, de ami késik, nem múlik.
    Összehúzott szemmel figyeltem a kis fényforrást a házból. Ki és mit csinál ilyenkor odabent? Lévén nem vagyok teketóriázós típus lazán belöktem az ajtót, hogy jó prefektus módjára viselkedjek, pedig szó, ami szó… Nem vagyok az. Kár, hogy ezt a két áldozatom nem tudja, azonban nekem jelenleg elsődleges célom kiebrudalni őket a helyiségből. Van itt valami, ami nem az ő gyermeki lelkületüknek való, akár tetszik, akár nem. Az első kapott válasz láttán megforgattam a szemeimet, majd gyanússá vált a reakció. Felvontam szemöldökömet, ugyanis a leányzó pechére a Rellon házat gyarapítom jómagam is és nagyjából tisztában vagyok az oda járókkal. Hálát adtam Zalánnak, hogy legilimenciát tanított, ugyanis eljutottam arra a szintre, ahol pálcázás nélkül is kileshetem a gondolatokat mások fejéből. Harmadik lépcső pipa. Könnyedén túrtam bele a lány fejébe és szemrebbenés nélkül szedtem össze a nekem kellő információt.
- Sokat lendítene a helyzeteden, ha nem néznél hülyének. Azt mondtam, hogy nevet, házat, évfolyamot, de ha lehet, most az igazat akarom hallani – halálosan higgadt hangomban egy cseppnyi fenyegetés sem volt, sokkal inkább hangozhatott unottnak, mintha legalábbis egy rossz mozira vettem volna jegyet. A vénasszonyos sértést természetesen leráztam magamról, elég volna egyetlen véla mosolyt megeresztenem, de ez a helyzet még annyit sem ért meg. Figyelmem közben a másik delikvensre irányult, aki mélyen hallgatott.
- A felszólítás természetesen neked is szólt. Hadd ne ismételjem magam – itt már volt egy olyan gyanúm, hogy rellonos a lány. Így tehát nem terveztem komolyabban megszívatni, lévén nekünk, háztársaknak össze kell tartanunk. Azonban a másik, felvágott nyelvű áldozatom kemény menetre számíthatott, ha ki akart kezdeni velem.

    Nagy nehezen felsegítettem Davidet a kanapéra, de éreztem, hogy fáj neki minden mozdulat. Nem is haboztam sokáig, szinte rögtön simogatni kezdtem a fejét, ráadásul a Napot megszégyenítő melegséggel a szememben. Másik kezem óvatosan karján nyugtattam, ezzel is vigyázva rá. Talán kívülállóként ez anyai gesztusnak tűnhetett, ahogyan az egész jelenet is, de a legkevésbé sem volt az. Ezek a gyengéd érintések többet értek ezer szónál is, hiszen érzékiek is voltak a finomságuk mellett. Aztán ki is bukott belőlem egy bocsánatkérés, amit személy szerint jogosnak éreztem. Így látni Davidet elég nehéznek bizonyult, főleg azért, mert valahol mélyen tudtam, hogy én sodortam ebbe a helyzetbe. Én és az ultimátumom. Utána voltunk, igaz, de engem mardosott a bűntudat, hogy tulajdonképpen én amortizáltam le a makacsságom következményeképp. A válasza rángatott vissza a jelenbe, ahol is épp… Hálás volt nekem? Felemeltem fejem és a szemközti falra néztem, majd utána vissza rá. Nem éreztem igaznak és nem azért, mert nem így gondolta, hanem azért, mert én nem így gondoltam. Az utolsó megkezdett mondat igazából elkerülte a figyelmemet, annyira meglepett a reakciója.
- Szeretném, ha eltűnnének… - suttogtam neki és nagyon nehezemre esett, hogy ne nyomjak egy puszit a homlokára. Annyi férfi járt már az életemben… Mindegyik akart tőlem valamit, én viszont semmit sem, így kidobtam őket úgy, ahogy megérkeztek. Esélyük sem volt bizonyítani, hogy komolyan gondolják-e, amit mondanak nekem, vagy éppenséggel olyan szintre lépni, amit csak minden nőtől akartak. Aztán voltak jelentős állomások. A halálos beteg Lucas, akinek már csak pár napja lehetett hátra és akivel két évig voltam együtt. Ott van a végtelenségig idegesítő és idegtépő Olivér, akit bármennyire is belefojtanék egy kanál vízbe, nem teszem, mert (lehet) negatív értelemben, de fontos lett. Đomi is ott volt, de vele egyszerűen nem ment. Persze a korkülönbség is elég nagy volt, de azt hittem, áthidalhatjuk, ahogyan ő is. Aztán nem lett belőle semmit. Az egyik legmeghatározóbb mégis Mihael közülük, akivel érthetetlen módon annyira egy hullámhosszon voltunk és vagyunk még most, hogy ezt megírni sem lehetne jobban. Félszavakból értjük egymást és minden működhetne, ha éppenséggel nem csak barátok lennénk. Nem is vágyunk többre, sosem tettük. De aztán egyszer csak berobbant az életembe David minden baromságával és elviselhetetlen szokásával együtt, a makacsságával, a lendületével, a sármjával, az eszével és az összes érzésével. Vele is kiegészítjük egymást, de ez egészen más, mint eddig korábban. Itt valami egészen különös kapocs van, amit nem mertem soha feszegetni, mert féltem, talán ő máshogy érez, ahhoz pedig a büszkeségem túl nagy, hogy elmondjam az érzéseimet.
    Egyszer csak elkerekedtek szemeim, kissé szétnyíltak ajkaim és döbbenten hallgattam a szavakat. Annyira sokkoltak a hallottak, hogy hagytam felülni Davidet és csak igen lassan követtem a tekintetemmel. Minden információmorzsa, a magáról kialakult vélemény, mintha képtelen lenne feldolgozni az agyam. Zavarodottan fürkésztem a fiú tekintetét, még akkor is, mikor kimondta az utolsó mondatot. A szívem olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy attól tartottam, kiugrik a helyéből és rohanni kezd, ki a világból. Köpni-nyelni nem tudtam, tekintve, hogy nekem sosem vallottak még így szerelmet, főleg azzal az apró ténnyel megtoldva, hogy én azt viszonoztam is. Mint valami sült hal úgy bámultam rá, valamiféle értelmi fogyatékos szintjén kattogtatva az agyam, mégis mit mondjak. Annyi mindent akartam. Hogy amit mondott, az hülyeség, mert ő a legtökéletesebb, főleg nekem, hogy mennyire szeretem és mióta, arról nem is beszélve, ami a szívemet nyomja. Mert volt egy titkom, de hallgattam róla, mint a sír. Mikor már végképp éreztem, hogy kezd kínos lenni a csend, szavak híján kezemet az övébe kulcsoltam, puszta időnyerés céljából. Nehéz dolgok ezek.
- Tudod… Van egy lány, akit mindenki tökéletesnek hisz. Képzeld, nem az… - mondtam gúnyosan, de közben sütött belőle, hogy így is gondolom. - Ami pedig a legkülönösebb, beleszeretett egy Senkibe – azzal közelebb húzódtam hozzá és ajkaimat övéire tapasztottam. Nem voltam követelőző, vagy sürgető, sokkal inkább lassú, mint aki ki akarja élvezni minden pillanatát, mielőtt felébredne. Egyetlen ember sem volt eddig, akinek ezt az oldalamat megmutattam volna, így nyilvánvalóan kicsit idegennek hathatott, főleg az egyes szám harmadik személyben történő beszéd. Ha David engedte, akkor óvatosan, de kezeim nyaka köré csúsztattam, lábaimat pedig pofátlanul átvetettem övéin. Nem ültem rájuk, mert tudtam, hogy fáj neki, de a feeling így is megvolt, hogy az ölében tart. Fejemet nyakába fúrtam és nem engedtem volna el a világért sem.
- Egyébként tudsz róla, hogy iszonyat szexi így a hajad? Le ne merd vágatni… - játékos fenyegetés volt ez, de ő nyilván érthette. Nem véletlenül mondtam ezt és így. Végre valahára az enyém lehetett az illata, az érintése és ami eddig sosem számított, most pedig mégis olyan fontos lett: a szíve.

    A falat támasztva túl nagy volt a lazasági erőfölényem. Meg mindenféle erőfölényem. Úgy szerettem ezt kihasználni, hogy az leírhatatlan, többek között azért, mert a mai fiatalok elfajzottak lettek. Most is, tessék, szemrebbenés nélkül hazudott nekem a kis szabályszegő, talán át is vert volna, ha nem vagyok legilimentor tanonc. Mindenesetre végighallgattam az immáron valóságos nevet és hozzá tartozó információkat, hogy aztán bólintsak egyet. Nem terveztem szóra nyitni a számat, de jobb is így, mert Gwen folytatta a mondandóját, amit enyhén nevetségesnek találtam. Vakmerőségről tett tanúbizonyságot, amit talán valahol értékeltem is, így megvolt az esélye arra, hogy felhagyjak a szórakozással és eláruljam, nem is vagyok prefektus.
- Ugyan kérlek, nem szoktam fenyegetőzni. Ígérni szoktam és azt be is tartom – komoly volt az arckifejezésem és egy percig eltöprengtem azon, hogy a kérdésére mit feleljek. Füllenthetnék úgy, mint ő, de a prefektusi gárdánkban csak egyetlen nő van, az pedig a Saint-Venant lány, aki történetes szőke és kék szemű. Nem igazán hasonlítunk, hogy úgy mondjam… Szóval az igazat kellett mondanom, hiszen ha a vörös ismerné a prefektusi gárdát, akkor már rég levágta volna, hogy kamuzok. Nem volt vesztenivalóm. – Nina – biccentettem, majd a másik lány felé fordultam, míg Gwen ízlelgette a szavaimat.
- Örvendek Dana. Diszkrimináció lenne, ha elengednélek, így sajnos nem slisszolhatsz ki mellettem, de… - mikor Gwen feltette a kérdést időm sem akadt válaszolni, ugyanis egy könyv váratlanul leesett a polcról. Elkerekedett szemmel néztem és nagyot dobbant a szívem, mert teljesen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ki az, aki ezt műveli, főleg miután meghallottam a nevemnek tűnő segélykérést. A pumpa másodpercek törtrésze alatt ment fel bennem, csapkodva a maximumot. Egy szemvillanás alatt megpördültem és feltéptem az ajtót, hogy aztán szembesülhessek David elég gyér látványával. Nem láttam a pipától, szinte rögtön jellegzetesen csípőre vágtam kezemet, miközben tekintetem villámokat szórt.
- David ’S***fej Vagyok’ Bennett! Mi a kénköves poklot keresel te itt a seblázaddal együtt? Annyi eszed van, mint egy rosszul összegyúrt hógolyónak! – üvöltöttem vele, de mindegy is volt, mert lerohantam hozzá és rögtön néztem a homlokát, ami nem mellesleg háromezer nyolcszáz fokon égett. Hirtelen már nagyon nem érdekelt a két éjszakai portyázó, sem az, amiért eredetileg jöttem. Megpróbáltam az ölembe fektetni és a pálcámat előtúrni a zsebemből.
- Ti ketten, lányok! Vagy segítsetek, vagy menjetek innen gyorsan. Most megúsztátok, de ilyenre több lehetőségetek nem lesz. Oh és Gwen! Ezt legilimenciának hívják – vetettem oda, majd a fadarabbal a kezemben gondolkodni kezdtem, de iszonyat gyorsan. Most cipelhettem vissza, de azt se tudtam, hogyan lássak hozzá.
- Egy méretes ökör vagy érted?! Egy oltári nagy barom, egy marha, egy… - és egyszerűen nem tudtam folytatni. Lehajoltam Davidhez és a fejére nyomtam egy puszit, miközben legszívesebben megütöttem volna. Ezért még számolok vele…

    Zsebre dugott kézzel baktattam a suli felé. Zalánnal volt találkozóm a legilimencia miatt, amit sürgősen meg kellett már ejtenünk. Állítólag valami egészen különleges és rendhagyó dolgot akar velem megbeszélni és valami harmadik személyről is szó volt. Az óra nem ma lesz, de a megbeszélés ez esetben igen, így időben elindultam és komótosan sétáltam felfelé. Nem különösebben kedveltem a tavaszt, de ez már az a része volt, amikor lengébben lehetett öltözni és nem volt szükség nagykabátra. Csak kicsire.
    Az iskola kapujához érve füst szállt fel a levegőbe, jelezvén, hogy tiltott dolgot művelek, de semmi több. Már hónapok óta nem éltem a lehetőségemmel, így itt volt az ideje. Annyi minden történt, az Edictumban lehozott cikk, Oroszország, a megannyi felesleges veszekedés, meg ugye a pompás hírek. Csoda, hogy az elmém még ép – már amennyire -, és nem alakultak ki szuicid hajlamaim. Már csak a testvérem kéne és esküszöm megkeresném Murphy-t, hogy elbeszélgessek vele, akár a pokolba is utána mennék. Tuti fix. Elnyomva a csikket beléptem az ajtón és ismét zsebre vágtam a kezem. Hol is van pontosan a tanerő szobája? Nem rémlik.
    Beljebb merészkedtem, de volt egy olyan megérzésem, hogy valami baj lesz. Valami egészen rendellenes és értelmetlen dolog fog történni, csak arra nem tudtam rájönni, mi lesz az. Ezt hívom egyébként női hetedik érzéknek, ami az esetek majdnem egészében helytálló. A többi a statisztikai hibahatáron belül helyezkedik el. Megindultam a lépcső felé, hogy ne késsek túl sokat, amúgy is keresgélnem kellett még.

    Gondolataimba mélyedve indultam meg a lépcső felé, ami elvitt volna a keresett helyiséghez, csakhogy valaki nekem ütközött. Ugye ez is nézőpont kérdése, de részemről nem terveztem patáliát csapni, míg meg nem hallottam a rendkívül kedves jelzőt. Nos, nem vallom magam ribizlinek, így háztársam bizonyára összekevert valakivel. Higgadt mosolyt erőltettem magam és én is végigmértem.
- Bagoly mondja verébnek – bólintottam félre a fejem, de a görbe továbbra is ott csücsült rajtam. Na nehogy már nyuszika rohanjon el a puskával. Azért álljon meg a menet. Láthatóan tökéletes összhangba kerültünk, már ami egymás utálatát illeti, így a közös jövőt megalapozottnak tekintettem. Kölcsönösen mértük fel a terepet, míg mindketten azonosítottuk a másikat. Ő szólalt meg előbb, ami okozott némi fejfájást nekem. Eddig csak tervbe volt véve, hogy melegebb éghajlatra küldöm el, de most már egészen biztos volt. Sok mindenre szükségem volt, csak egy hisztis hárpiára nem.
- Először is törpilla fogjál vissza a stílusból. Másodszor pedig próbáld meg kulturált ember módjára elárulni, hogy mi bajod van – azt már nem tettem hozzá, hogy legszívesebben egy flakon Domestost borítottam volna a szájába, hogy öblögessen azzal. Pedig esküszöm a nyelvemen volt. Fogalmam sem volt, mire fel ez a nagy utálat, tekintve, hogy jóformán nem is beszéltünk soha. Hiába csikorogtak a kerekek, egyszerűen nem jutott eszembe semmi épkézláb magyarázat a dologra, szóval az inkompetens, buta libától várhattam az igen értelmesnek ígérkező választ.
- Már miért kéne? Csak azt ne mondd, hogy te jelentesz rám veszélyt – annyira lesajnáló volt a hangom, hogy az amúgy is idegbajos lánynak a maradék türelme is elfogyhatott. Nem különösebben érdekelt persze ez a tény, viszont mivel sejtettem, hogy nekem fog esni záros határidőn belül, így jobbnak láttam pontosan megtudni kirohanásának okát. Kicsit beleolvasgattam a fejébe – ne tudjátok meg… soha többé – és sikerült kihámoznom, hogy Olivér miatt pipa rám. Amiatt, ami ezer éve nincs. Sőt, soha nem is volt. Egyszerűen széles mosolyra húztam a számat, majd keresztbe font karral farkasszemet néztem vele.
- Nem érzed úgy, hogy gáz olyasmire féltékenynek lenni, ami nincs? Persze nem várom el, hogy a csöppnyi agyaddal megértsd mindezt, csak úgy felmerült bennem a kérdés – töprengő arckifejezést vágtam, mondhatni egyenesen élveztem. Kinek kéne Olivér? Na ne röhögtessen már. Ő volna az utolsó hím a földön, akit elfogadnék magam mellé bármilyen szinten. Az meg, hogy a házi pincsije is vakkantgat nekem, igazán nem hoz lázba. Neki kínosabb.

    Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam megverni, és egy Avada Kedavrával leszerelni VÉGLEG. Csakhogy hiába jött a következő cseppet sem kedves megjegyzése, mivel hazugság volt, nem hatott meg. Lesajnálóan pillantottam rá.
- Innen is látszik, hogy egy buta liba vagy. A te szádba is sok minden járhatott, csak sajnos a Domestos nem, pedig nemcsak a mondandód miatt érné meg fertőtleníteni. Már szinte rá is állt a formája a napi rutinra – hagytam, hadd higgye azt, hogy nekem ezernyi partnerem van. Kár is lett volna tagadni, mert alapjáraton akármit mondok, nem hisz nekem. Elvből gyűlöl olyasmiért, amit nem is csináltam, innentől kezdve pedig falra hányt borsó. Mindenesetre pincsi létére egész kis harapós, tetszetős darab, úgyis régen szópárbajoztam már gyerekkel. Itt az ideje helyretenni a dolgokat, amíg még nem túl késő. A nevetésére többen odafordultak és most már igen élesen hegyezték a fülüket, mert a pletyka szagára az emberek mindig gyűlnek. A beszélgetések elhalkultak körülöttünk, csendben hallgatóztak, hátha valami hírt kapnak a balhéról. Végtére is két rellonos igen ritkán esik egymásnak, főleg a csarnok kellős közepén. Arról nem beszélve, hogy ilyen triviális és jelentéktelen dolog miatt. Kész vicc az egész.
- Az állapotom jól van, te viszont nyúzottnak tűnsz. Szerelmi bánat? – mosolyodtam el ártatlanul, mert teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi a gyenge pontja. Egyértelműen Olivér és, ha valahol meg tudom fogni, az ez a pont lesz. Itt kell a földbe döngölni, különben még azt hiszi, hogy előrébb jár. A legilimenciának köszönhetően téved. De kár! Csak figyeltem a szédelgését, nem reagáltam neki semmit, már vártam a következő epés megjegyzését. Ha nagyon akartam volna, megsértődhettem volna, de nem tettem, főleg nem stabil párkapcsolattal a hátam mögött. Nyilván David érdeklődve hallgatná végig, pluszban pedig porba átkozná Sofiát. Nem sajnálnám a lányt. Ha már a Taigetosz nem működik, legalább máshogy szelektáljuk ki a nyomorultakat. Bár egyszer a darwinizmus következményeképp úgyis kicsinálná magát, nem kéne a segítségünk. Végighallgattam az újabb sértésnek szánt valamit és immáron egészen fölényesen mosolyodtam el.
- Ez rád is vonatkozik. Nem mellesleg nem én vagyok Olivér játékszere, akit egy-egy alkalomra felhúz, mert arra ugye azért még jó, aztán arrébb dob – kacsintottam rá. Köztudott, hogy összejárnak éjszakára, de ennél több nincs köztük. Ácsingózhat Sofia egy kapcsolatért ezzel a szoknyapecér tahóval, de esélytelen, mert Olivér teljesen alkalmatlan a feladatra. Neki nincs szüksége ilyesmire, soha nem is volt, játszani szeret, erre pedig a libuska éppen megfelelő.
- A fejed tetejére is állhatsz, akkor is csak egy eszköz, egy játékszer leszel. Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi – olyan halkan beszéltem neki és olyan szánalommal, hogy az már tényleg fájdalmas volt. Legalábbis neki az lehetett, én végtelenül élveztem a beszélgetésünket.

    Csak egy icuri-picurit tapintottam a lényegre. De tényleg nem nagyon. Végül is kit zavar, ha a fejéhez vágják, hogy egy éjjeli pillangó, ráadásul azt is megkapja, hogy sosem fogják viszont szeretni, mert csak egy játékszer? Nos, Sofia azok közé tartozhat, akit ezek a dolgok meghatnak. Reakciója, miszerint tőlem tanult, lepergett rólam. Kissé kínosan fedeztem fel a körénk gyűlt tömeget, nem szerettem a felhajtást. Az egész annyira nonszensz volt, hogy az elmondhatatlan, egyszerűen nem fért be a hajam alá, hogy ezt miért itt, miért most és miért mindenki előtt kell tisztázni. Jah, és azt meg sem kérdeztem, hogy a kedves mondandóját miért így kell elővezetni. Azt hiszem, nagyjából ezzel zárult is a problémakör, mármint részemről.
    Meg kell mondanom, ellenfelem szívós, nem adja fel egykönnyen. Ritkán találkozni ilyesmivel, azonban tekintetbe véve, hogy jelenleg épp a sértegetésem terén akar brillírozni, nem tudtam elismerni, vagy akár szimpatikusnak találni. A gyomrom fordult fel attól a cirkusztól, amit csapott, nem is csoda, hogy számomra végszóként funkcionált az utolsó két mondatom. Mivel ingoványos talajra léptem, így jobbnak láttam, ha bebiztosítva szállok szembe Sofiával, amit jól is tettem. Könnyedén keltette fel a figyelmemet ökölbe szorult keze, majd a pillanatnyi lefagyása, számítottam arra, hogy valamelyik oldalról meglendíti a kezét és megpróbál bemosni nekem. Talált, süllyedt. Áldom magam és a reflexeimet, mert pár centivel az arcom előtt elkaptam a kezét és bár a szele elég erősen megcsapott, sőt, még súrolt is a keze, egy hátratántorodáson kívül több nem történt. Összeszűkült szemmel néztem rá. Picit éreztem az állkapcsom, de hála a magasságosnak nem talált telibe, mert akkor egészen valószínű lenne, hogy büdös bogárként kiterülve fetrengenék a csarnok kövén.
- Ejnye Sofia, fáj az igazság? – vasmarokkal tartottam a kezét és felkészültem rá, hogy ha ismét nekem esne, akkor védekezhessek. Részemről nem szándékoztam verekedésbe bocsátkozni, több szempontból sem. Így is megfagyott körülöttünk a levegő, főleg, hogy a vitánk tettlegességig fajult. Másrészt viszont elég sápadt a lányka és valószínű, hogy egy enyhe suhintás is kiütné, én pedig nálam gyengébbel nem kezdek. Erős volt talán, amit mondtam neki? Nyilvánvalóan. Azonban magára vessen, hiszen az ő érdeme, hogy kiprovokálta.

Dwayne