Nem maradsz le semmiről, csak egy évre elegendő drámáról... Ezért szoktam le én is a TV-ről...

Kiva Faraday - 2013.11.11. 21:51

Ilyenkor hiányolom a like gombot.

Séllei K. Olivér - 2013.11.17. 21:55

Hát ha te jó gyerek vagy, akkor meneküljön _mindenki_......

Dehogy bántom. Csak puszta szeretetből írtam.

Ugyan-ugyan... A sapid továbbra is kiemeli a szemed színét. <3

Majd igyekszem vigyázni.

Épp most dicsértem meg, nem értem, mi bajod van.

Kiva Faraday - 2013.11.17. 22:09

Jaj... xDDDD

Ugyan Oli...

Csak arra akartam kilyukadni, hogy ha bármit mondok, ami veled kapcsolatban félreérthető, mindig gondolj a jobbik verzióra. Majd szólok, ha mégsem így kéne tenned.

    Ez is csak egy nap volt a sok közül. Még korábban megbeszéltem Daviddel, hogy egy kicsit kisétálunk a faluba, hogy miért, az mindegy is volt, csak kicsit beszélgetni és szórakozni akartunk együtt. Az utóbbi időben eléggé összehoztak minket a dolgok, ami bár teljes mértékben baráti természetű volt, mégis különleges. Nem az a szokásos valaki a tengernyi között, nem egy tucat, hanem valami más. Talán Dave az egyetlen ember, akinek eddig igazán őszintén tudtam beszélni és aki a legtöbb információval rendelkezett rólam.
    A kastély előtt találkoztunk, mindketten pontosan érkeztünk, bár ő a konyha felől jött, sőt mi több, még sütit is hozott. Hitetlenül bámultam rá, mikor megláttam a csoki tortát, de a szemében csillogott valami, ami azt sugallta, tudja, hogy nem eszem rendesen mostanában. Nem volt már választásom – mert David egyszerűen nem hagyott -, így megettem gyorsan az édességet, nagyjából húsz másodperc alatt. Finom volt, nah. A lefelé vezető úton még nem volt semmi sem furcsa, minden a szokásos kerékvágásban ment, nevettünk, elkomolyodtunk, körülöttünk pedig az embertömeg egyre csak nőtt. Ez persze csak azért volt, mert mindenki ilyenkor igyekezett haza, vagy épp vásárolni, mindegy is.
    Aztán egy támolygó emberre lettem figyelmes, aki egyszerűen csak összeesett. Önkéntelenül is oldalba böktem Davidet, hogy ő is lássa, amit én. A férfi láthatóan nem volt részeg, mikor közeledett, azokat kilométerekről is meg lehetett ismerni, ráadásul nem úgy terült el, mint aki megbotlott. Sokkal inkább úgy, mint aki épp most halt meg. Pár pillanatig földbe gyökerezett lábbal figyeltük az eseményeket, de végül csak összeszedtük magunkat. Ösztönösen indultam volna meg felé, így valószínűleg Dave is, csakhogy nem akadt alkalmunk közelebbről is megvizsgálni a holttestet. Több hátráltató tényező közül a legérdekesebbek az aurorok voltak, az emberek sokasága már csak hab volt a tortán. Az élettelen férfin nem látszottak külsérelmi nyomok első látásra, már amennyire ezt meg lehetett állapítani onnan, ahol mi voltunk. Közelebb léptem volna, de esélyem sem volt, az érkező hátrébb löktek minket.
- Hé! – csak ennyi telt tőlem, ahogy nekitántorodtam Davidnek a táskám pedig a földön végezte. Bánta is a fene azt a motyót, sokkal inkább ez az egész tűnt furcsának. Csak az járt a fejemben, hogy itt valami iszonyat mód nem stimmel. Mitől volt olyan rossz bőrben az a férfi és legfőképpen mi okozhatta a halálát? Rellonos társamra pillantottam, hátha óhajt valamit nyilatkozni, bár minden bizonnyal ő sem volt okosabb nálam.

Gryllus Matilda - 2013.11.18. 20:14

Úúú, arra emlékszem, az nagyon finiiii.

    Vicces képet vágott a srác, én pedig tényleg csak kivételesen ijesztettem rá valakire. Na de ahogy ott állt, nézett ki a fejéből elkerekedett szemekkel… Egyszerűen vétek lett volna kihagyni ezt a lehetőséget, én meg ugye sosem arról voltam híres, hogy valamilyen labdát nem csapok le. Mondjuk az eredmény nem egészen az lett, amit vártam. Áldozatom kissé hevesen reagálja le a dolgot, amint velem szembe kerül. Felvonom fél szemöldökömet, de különösebben nem hat meg prófétai szerepvállalásból adódó szómenése. És még csak az első két mondatnál jártunk. Mindenesetre nem akartam belé fojtani a szót, jobbnak láttam, ha kiadja magából, amit ki kell. Egyértelműen lejött mondandójából, hogy nem azért beszél így velem, mert csuhaj, de menőnek érzi magát, sokkal inkább ő akar valamit kompenzálni. Vagy valami egyéb problémák lehetnek, de tekintettel arra, hogy pszichológusi végzettségem MÉG nincs, így a gondolatmenetemet hagytam is ahol van.
    A rövid nadrágos poén egyébként megmosolyogtatott. Ha eddig nem nézett totál idiótának, hát most már biztos annak fog. Különösebben nem hozott lázba a dolog, gondoljon amit akar. Zsolti gyerek is csak egyszer húzott velem újat a stégen, azóta messze ívbe elkerül, ez az elsős legalább némi aggyal rendelkezik és nem gáncsol ki/lök föl/próbál valamilyen módon kárt tenni bennem. Nem kérdés, ki győzne előbb. Ahogy elhaladna mellettem, megragadom a vállát, de nem erősen, így tulajdonképpen ha menni akarna, mehetne.
- Annyira nem rövid az eszem, de a viccet még neked is értened kéne. Mindenesetre bocs, ha ennyire felkavart – próbáltam némileg normális hangsúllyal elmondani ezt az egyetlen mondatot, de valahol éreztem, hogy erre képtelen vagyok. Komolyan egy ilyenért kérek bocsánatot? Ha legalább tévedésből szétátkoztam volna, azt mondom igen, ez már valami. Na de egy ijesztésért? Röhej… Na persze ha ez kell a népnek, miért is ne kapja meg? Öntetnek persze némi szarkazmussal, mert anélkül nem jó válasz a válasz.
- Egyébként nincs szükségem gyógyszerre, de kösz a tanácsot – biccentettem felé, majd eleresztettem a vállát, végül is, minek feltartani? Én magam is menni készültem, ennyi levegő bőven megártott, megvolt a mai napi szemétség adagom is, ráadásul orvoshoz küldtek. Kellhet ennél több egy napra? Nem zavartatva magam visszaindultam a kastély felé, ha a fiú akart volna valamit, úgyis megállított volna. Annyi bizonyos volt, hogy mára elege lett belőlem, ez az érzés pedig a ma este folyamán először kölcsönös volt mindkettőnkben: én sem vágytam jobban az ő társaságára, mint ő az enyémre.

Én tudok neked egy jó becenevet Tilda. Megsúgom Ombinak, ha kíváncsi rá.

Kiva Faraday - 2013.11.26. 13:17

A végtelen nutella és végtelen fánkon már öt perce filózom... xD Totális döntésképtelenség. xD

Végül én is a nutellát választottam.

    Sok mindent láttam már, de ilyen kviddics meccset még soha. Mintha az egész csapat megőrült volna, a kvaff karikákba dobása helyett pedig egymás befőttes üvegbe küldése lett volna a cél. Őszintén szólva meglepetés meglepetés hátán bukfencezett, kezdve azzal, hogy David az idegbeteg Mihael kezébe adta az ütőt, aztán folytatódott Miska kirohanásával – életemben nem láttam még ilyennek és bár nem vagyok ijedős, kivételesen tényleg hajszálon múlt, hogy magam alá piszkítsak tőle. A java pedig csak ezután jött. Kristóf lezúgott a tömegbe, eltalálta egy gurkó, minek következtében zuhanni kezdett, Đomi pedig utána száguldott, hogy megmentse. Ha jobban belegondolunk ez egy igazán szép dolog, bajtársias, satöbbi. Csak aztán meg elönt a düh és az aggódás, hogy hogy lehet valaki ekkora szerencsétlen, mazochista, vagy tudja a fene milyen. Ráadásul bár Mira után rohantam a pálya széléhez, a gyengélkedőre nem mentem végül.
    Az indokaim egyszerűek. Először is nem ilyen vagyok. Mármint mióta játszom anyucit, aki aggódik a gyerekéért, vagy ami még elképzelhetetlenebb, mióta aggódom én ennyire bárkiért is? Na tessék, itt az első indok. A másik, hogy hülyén érezném magam. Most őszintén, mi a francot keresek én Đomi ágya mellett? Elvileg nem vagyok senkije, legfeljebb a barátja, mégis ott ülni és a kezemet tördelni… Talán álszentségnek hinné. De talán nem is örülne nekem. Sőt, biztos hidegen hagyná, hogy én épp végtelenül odáig vagyok, mert összetörte magát. Vagy csak ezt akarom bebeszélni magamnak, hogy visszatartsam azt a mélyről jövő késztetést, hogy meglátogassam. Egyik verzió jobb, mint a másik és hamarosan rá kell jönnöm, hogy a pécsi kiruccanás óta nem vagyok egészen önmagam. Frankó.
    Nagy nehezen összelapátoltam a megmaradt önmagam szerteszóródott darabjait és elindultam a gyengélkedő felé. A fejemben már ezernyi verzió lejátszódott a találkozásunkat illetően. Na de mi a halálért izgulok? Csak beteget látogatni megyek, ennyi, semmi több. Szóval az agyam egészen nyugodtan leállhat. Az ajtóhoz érve mély levegőt vettem és halkan benyitottam. A kisebb tömörülést látva nem is volt kérdés, hogy ott fekszik Kristóf. Elindultam feléjük a mellettük lévő ágyon pedig megpillantottam Đominicot. A szívem kihagyott egy ütemet, mivel még mindig eszméletlen volt. A kis csapat mellett elhaladva rájuk pillantottam egy halvány mosoly kíséretében.
- Jobbulást Kristóf! – szóltam halkan, aztán biccentettem a két lánynak is, pusztán az illem kedvéért, majd megálltam a másik fogó ágyának végén. Kezemet az ágy támlájára tettem, majd ujjaimat végighúztam rajta és Đomi mellé érve kezét óvatosan felemelve az ágy szélére ültem. Ujjaimat továbbra is az övére kulcsoltam, mert mondani nem tudtam semmit, ő pedig még nem tűnt beszédképesnek. Piszkosul rosszul nézett ki, de a történtek után ez nem is csoda. Hüvelykujjammal finoman megsimítottam a kézfejét és reménykedtem benne, hogy hamarosan felkel, mert le akartam szúrni a meggondolatlansága miatt, de épp ezért egy dicséret is kijárt neki. Hiába, az éremnek mindig két oldala van, most pedig még fogalmam sem volt, mi ketten melyiken vagyunk.

    Elég sok minden történt mostanság, de mondhatni a legfelkavaróbb a kviddics meccs volt. Igen, bizton állíthatom, hogy erről még hónapokig beszélni fognak és nem azért, mert olyan fergetegesen fair játék lett volna, sokkal inkább a brutalitása révén írta be magát a Bagolykő kviddicstörténetébe. A Gyengélkedő hemzseg szerencsétlen sebesültektől, nem épp bizalomgerjesztő látvány. Főleg ha olyasvalaki is heverészik ott törött mindennel, aki ocsmány módon a szívedbe fúrta magát. És nagyjából meg is érkeztünk idegbajom tárgyához: a tehetetlenség, a tanácstalanság és a mérhetetlen undor érzéséhez. Hogyan lehetek képes bárki iránt is mélyebb érzéseket táplálni, mint mondjuk egy cipő iránt? Vegyük mondjuk azt a csodálatosan új darabot, amit pont a minap szereztem be, mikor fotózásra repültem innen – természetesen megint titokban. A szívemhez nőtt, rajongtam érte, egyszerűen imádtam, mégis, a gondolataimba belemászott egy valaki, aki az idegeimen táncolt minden rezzenésével. De ha legalább utáltam volna a nyomorultat! Áh, komolyan legyintenivaló az egész, nekem pedig vagy egy doboz nyugtató, vagy egy gumiszoba kell. Erről jutott eszembe éppenséggel a Lélek szoba, mai állítólag csodákra képes a megtépázott agyráncokkal. Puding próbája az evés, így gyorsan magamra kaptam valamit és elindultam az északi toronyba.
    Sportos ember lévén természetesen a lépcsőmászós technikát részesítettem előnyben, így nagyjából kifulladva értem fel az említett helyiséghez. Nem nagyon volt humorom összefutni bárkivel is, ami nem meglepő az elmebajomat tekintve. Belépve a szobába furcsa érzés kerített hatalmába. Leültem kényelmesen, aztán gondoltam egyet és inkább lefeküdtem a kanapéra. Lehunytam a szemem és relaxálni kezdtem. A szobában halk zene szólalt meg, a levegőben pedig orchideaillat kezdett terjengeni. Minden olyan nyugtató és kellemes volt, mintha az eddigi bosszantó tényezőket kiiktatták volna. Kinyitva a szemem, az egész szoba a kék árnyalataiban pompázott, ami még jobban ellazított. Akárki is volt az a zseni, aki ezt ide kitalálta, nagyon jól tette. Egy párnát húztam a fejem alá, összefogott hajam kibontottam, így lazán omlott le a kárpitról a földig érve, cipőmet pedig egyszerűen levettem és magam mellé raktam a padlóra. Az összhatás felbecsülhetetlen élmény volt.

    Ahogy ott pihentem a világ megszűnt létezni. Az izmaim ellazultak, s bár nem aludtam, valamiféle transzban éreztem magam. Ha meg akartam volna mozdulni se tudtam volna, ugyanis nem engedte egy különleges visszatartó erő. A tudatalattim felhőtlenül érezte magát, elfelejtettem gondolkodni, végre tényleg üres fejjel feküdtem. Aztán megcsapta az orrom a menta illata, a halk gitár zene pedig zongorára váltott. Nem zavart egyik sem, mert továbbra is kellemesek voltak, ami meglepett. Más helyzetben már valószínűleg kiátkoztam volna valakit a szobából, példának okáért azt, aki miatt változott a légkör. Krákogást hallottam és mocorgást, minek hatására csigalassúsággal óvatosan kinyitottam a szemem.
    A plafon továbbra is kékben pompázott, így legalább egy valamiben egyeztünk: ezen szín szeretetében. Felé fordultam, de valami iszonyatosan megfontoltan, íriszeimet pedig végigcsúsztatva a lányon megállapodtam szemein. Ez egy fiú esetében nagyjából olyan következményekkel járt volna, hogy elkezd nyálat csorgatni, mivel azonban társam nőnemű volt, így csak reménykedhettem benne, hogy őt a heterok közül szalajtották. Találkozott a tekintetünk és én megismertem. Még a Boglyas téren találkoztunk, ő jött oda hozzánk, plusz háztárs lesz. Felkeltem és egy párnát magam mögé csúsztattam, egyet pedig mellkasom és felhúzott lábaim közé raktam, hogy átölelhessem. Csendben azon gondolkodtam, mivel kezdjem. Nem ültünk távol egymástól, éppenséggel pont szemben, a két kanapérész közötti távolság pedig nem volt áthidalhatatlan. Mindketten vártunk valamire, aztán úgy döntöttem, én töröm meg a csendet. Mindig jobb kezdeni, mint folytatni, mert így te teheted fel az első kínos kérdést.
- Te miért vagy itt? – hangomból nem az elutasítás csengett, de még csak az utálat sem. Egyszerűen csak őszinte kíváncsiság jött ki belőlem szavak formájában. Bár fotográfus szakra járok, szívesen bevállalnék egy pszichológusi státuszt az iskolában, ez pedig a szakirányom igen erős változását eredményezné. Bár emberkerülő vagyok, ha valaki leül velem szemben a gondjaival, jó hallgatóságnak bizonyulok, ráadásul könnyen átlátom a helyzetet, hogy rávezethessem az illetőt a megoldásra. Véleményem szerint itt most ilyesmire nem volt szükség. Mindketten jöttünk valamiért, a regélést pedig neki kell kezdenie.

Ombi, ha szeretnéd, olyan fotót találok neked, hogy lecsusszan az alsónemű. Csak mondd az avataralany nevét.

Rendben van, azért ha találok valamit, átküldöm.

Nem rossz ez az alliteráció...

    Nem tudom milyen ménkű csapott belém, hogy jelentkeztem a téli kirándulásra. Félreértés ne essék, nem vagyok antiszociális, szeretem az iskolát, de hogy pár napra elmenjek velük valamerre és még szabályokat is betartsak? Ez sosem volt a kenyerem, csakhogy akadtak befolyásoló tényezők. Az első, akit mindenképpen meg kell említenem, az Miska. Mivel a nővére rávette, hogy jelentkezzen, belehalt volna, ha nem rángat engem is magával, így addig győzködött, míg kissé megkésve, de leadtam a jelentkezésem. A másik indok, hogy itt volt az ideje egy kis szocializálódásnak. Bírom az alkalmazkodást, de a suli tanulóinak a felét sem ismerem, pedig biztos akadna olyan, aki akár még barát közeli státuszba is kerülhetne. A további nem elhanyagolható dolog – ám egyben utolsóként hozzáfűzött – pedig az ismerős arcok, lásd Sam, Đomi, Mira és Bálint. Na rajta jót szórakoztam. El sem tudom őt képzelni nagy közösségben élni, szerintem nagyon nem erre született. Ha egy zsiráffal kéne megosztania a lakhelyét, azt még reálisnak is tartanám, de hogy ő emberek között… Találkoztunk már egyik este, később is összefutottunk párszor, amit ebből leszűrtem, azok után nehéz volt elképzelnem, hogy pont itt futunk majd össze megint.
    Még tegnap este bepakoltam egy sporttáskába. Magamhoz képest kevés holmit rejtett a csomagom, de nem is divatbemutatóra készültem, ahogy új életet kezdeni sem, így bőven megtette a kis vállra való. Hét óra előtt tíz perccel értem oda, még bőven a megbeszélt találka időpontja előtt. Miskát persze egyből kiszúrtam, no meg a hátán cipelt nőszemélyt. Ha találkozott a tekintetünk, biztos látta rajtam, hogy már most jól szórakozom rajta, talán jobban, mint a korcsolyapályán. Miután elérkezett a hét óra betoppant Bálint is, a többiek különösebben nem foglalkoztattak, elég volt annyit látnom, amennyit láttam. Összekapdostuk az ikreket és a Minisztériumból nemes egyszerűséggel átkandallóztunk a Tündérszállásra. Leporoltuk magunkat mindnyájan, majd jöhetett a fejtágítás, hogy mit nem lehet. Diszkréten megforgattam a szemem, mert mindenki tudja, hogy azok a legcsábítóbb dolgok, amik tilosak, ráadásul kapásból tudtam valakit, aki esélytelen, hogy a vicodinja nélkül meglegyen. Hát ennyi. A szobabeosztásnál elhangzó nevek közül pár ismerősen csengett, de a legjobban Miskának és Samnek örültem. Két ismerős is lesz, nem fogunk unatkozni éjszaka sem, pipa. Megvolt a programterv és oszolhattunk. Már indultam volna bagzani, de dolgozott bennem a jó ágy foglalásának vágya, így először a szoba felé vettem az irányt. Rögtön kiszúrtam a zugdoki elfoglalt helyét, így gyorsan stip-stop ledobtam a saját cuccom az alatta lévő ágyra.
- Érdekes napjaink lesznek. Jössz bagzani Miskám? – tisztában voltam vele, hogy nem tizennyolc, de elkísérni elkísérhetett. Ennyi belefért a szabályokba, legfeljebb kiverem a kezéből a bűzrudat, ő meg elvágja a torkom. Kvittek leszünk.

Viktor, téged hallomásból szerintem majd mindenki ismer. *bekukkantott csak, már megy is*

Hát, ahogy tudom, jó. Nem kell rögtön megijedni.

Kissé késésben vagyok egy találkozóról annak ellenére, hogy szeretek pontosan érkezni. Szóval rohannom kell, de úgysem örökre megyek. *megsimítja Viktor karját, aztán rohan is, mert tényleg el fog késni*

Viszlát Off! ^^

    Elég aggasztóan néztek ki a gyengélkedőre behozottak. Többen nem is voltak eszméletüknél, mint ahogy Đomi sem. Mondjuk ezután a meccs után nem is csoda, hogy ki lettek ütve, totális leamortizálás lett a vége. Egyik csapat sem lett kímélve, volt itt zöld és sárga egyaránt. Az a csoda, hogy ezek után egy helyiségbe eresztették őket, a látogatók valószínűleg nem lesznek ilyen nyugodtak. Én mindenesetre Đomi ágyán foglaltam helyet, kezét pedig enyéimbe fontam. Folyton olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mi a szöszt keresek én itt, de mielőtt meggondolhattam volna magam az ágyon fekvő Rellonos megmozdult. Egy pillanatra megállt a szívem, de szerencsére annyi lélekjelenlétem mindig volt, hogy ne lássák rajtam, mi zajlik bennem. Már épp azon agyaltam, mit mondhatnék, mikor Đomi megelőzött. Hála az égnek.
- Persze – megfogtam a vizet és odanyújtottam neki. Átvillant egy emlék az agyamon, de mielőtt komolyabban elmélyedtem volna, megérkezett a doktor urunk. A diagnózist hallgatva nehéz volt nem vágni egy fintort. Az egyszer halál biztos, hogy amit kviddicsen csináltak, az profi munka volt. A kezembe nyomott poharakat megfogtam és némán bólintottam. Felesleges volna bármit is kérdezni, vagy mondani, amit tudnunk kellett, azt most megtudtuk.
- Te egy hatalmas hülye vagy – suttogtam neki halvány mosollyal az arcomon. Hősiesség ide vagy oda, most aztán lesheti, mikor kelhet fel még egyszer. Viszont a dolog másik fele, hogy ha ő nincs, Kristófnak reszeltek. Lemondó sóhajjal pillantottam a kezemben lévő orvosságokra. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy ápolónő és mivel ilyet ritkán csináltam – utoljára akkor, mikor versenyszerűen balettoztam -, így kicsit nehezemre esett a dolog. Fel kellett idéznem az elveszett rutint.
- Ezeket most megiszod és csendben maradsz. Problémákat… - kezdtem, de rájöttem, hogy kézfeltartással nem tudja jelezni, ha pedig most ezzel fejezem be a mondatomat, az elég morbid vicc lesz. – Na mindegy, majd inkább figyelek – csóváltam meg a fejem, majd ha Đomi engedte, lassan megitattam vele a löttyöket. Nem hinném, hogy jó ízük volt, de ha segítenek, egy literrel is kap tőlem mindegyik itt heverő. Mikor mindkét pohár üres lett, letettem őket a mellettünk lévő szekrényre. És beállt a csend. Remek, szeretem, mikor ilyen kellemetlenül fesztelen a hangulat, amolyan „az egyik nem tud beszélni, a másik meg nem tudja mit mondjon”. Mivel nem mondhatnám, hogy a szavak embere vagyok, így csak újra megfogtam Đomi kezét. Wáoh, ha így haladunk, szerintem legközelebb már mehetek oviba. Mondjuk addig nincs gáz, míg nem húzogatjuk egymás haját…

Benjusz Maximusz! *nagyon hivatalos megszólítás xD* Én annyira szeretném, ha megszánnál. *-----* Csak egy hsz erejéig.

Üdv mindenkinek!

Gondoltam. Ezért mostantól a hivatalos neved ez lesz.
Ezt örömmel hallom. *kap érte egy puszit* Ez az ösztönzés volt.

Az uram nem biztos, hogy odáig lenne az ötletért, ha sokat ösztönöznélek. Úgyhogy érd be ennyivel.

Hát az uram. Egyébként ti-tok. Még. xD

Nos ööö... Nemet kell mondanom. A szőrös kis ketyegőm (szerk. megj.: Nina szíve) már foglalt.

De azért Benji, te is kapsz egy csöpp csücsit.

Bár nem lehetsz az uram, azért egy reagért a te esetben is örülnék.

Hiszen ismersz.

Nini, megjött az uram.