36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Yvonne L. West összes RPG hozzászólása (41 darab)

Oldalak: « 1 [2] Le
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. október 7. 19:58 Ugrás a poszthoz

Gilberta


Magamon is meglepődtem, hogy milyen jól elbeszélgettem az időt. Gyakorlatilag eddigi életem során nem jött ki ennyi szó a számon, mint ebben az elmúlt pár órában! Ez a fiú tud valamit, erre már rá is jöttem. Jól éreztem magamat vele, igazából ő volt itt az első akire ilyet mondhattam, így hát reménykedtem benne, hogy baromi különlegesnek érzi magát, a kis hercegnőm. Mivel mind a kettőnknek megjött az étvágya, így hát közös megegyezés alapján indultunk el, lefelé a falu felé, aztán majd csak ki fogunk kötni valami jó kis helyen.
Megállás nélkül csak beszéltünk és beszéltünk, a fiú a kis "táskája" tartalmát is felfedte nekem. Az elején kissé unalmasnak tűnt, hiszen a szokásos kis iskolai dolgok kerültek elő belőle, amiket már én is vagy százszor láttam, de amikor hirtelen egyik kedves és drága Tanár Urunk fejét húzta elő belőle, ugrottam egyet, egy halk sikítással egyben. Nem sok mindentől szoktam megijedni, de ennyi semleges és semmit mondó dolog után, ez kissé meglepett. Pár másodpercig csak álltam, bámultam magam elé, vagy épp a mellettem állóra, majd vettem egy mély levegőt, és jeleztem, hogy haladhatunk tovább, nem fogok össze esni egy apró kis szívrohamtól. Mikor Gilbert megszólalt, egyetértően bólogattam, hiszen ki tudja, hogy ezek után mi jön ki belőle?
- Én? Minden körülmények között megvédelek, bármitől! Mondtam, majd megragadtam a fiú kezét, majd akárcsak egy titkos ügynök, körül néztem, nincs-e semmilyen veszélyt jelentő tárgy vagy személy a közelben, aki neki tudott volna esni a fiúnak. Mivel semmilyen gyanús dolgot sem láttam, elengedtem a kezét, majd halkan felnevettem.
Sosem viselkedtem még így, de picit jó volt egy kicsit kimutatni az igazi énemet. Ha jobban belegondolok, az igazi Yvy nem Rellonos. Tulajdonképpen semmilyen sem. Még keresem önmagamat, bár úgy gondolom ebben a korban, ez még normális. Reménykedem benne, hogy pár éven belül már lesz egy bizonyos életcélom és azzal is tisztában leszek, hogy ki vagyok, és miért születtem én ide. Lehet az is, hogy erre a kérdésre nincs válasz, de minden estere én bízok abban, hogy van, és kész. Téma lezárva. Hamar lent voltunk a faluban, és az egyik étterem szerűséget is egész gyorsan elértük. Mire már a környékén jártunk, gyomrom hangosan kezdett korogni, ettől pedig olyan lettem, mint egy kisgyerek karácsonykor. Minél gyorsabban és hamarabb enni akartam, szinte már ugrálni kezdtem. Mikor beléptünk az étterembe, majd a pulthoz sétáltunk, belekaroltam a fiú karjába, majd kíváncsiskodva nézelődni kezdtem, mi a kínálat. Tanácstalanul néztem a mellettem állóra, aki szintén ugyanolyan volt mint én. Nem tudott dönteni, csak nézelődött, jobbra balra, mint egy eltévedt 4 éves. Sóhajtottam egyet, majd ránéztem a pult mögött álló személyre, utána pedig Gilbertre.
- A kedvencemet! Mondtam, majd még vetettem egy kósza pillantást a kínálatra, aztán újra megszólaltam, de most már a pultos emberkéhez.
- Egy sonkás gombás pizzát. Mondtam, majd a fiúra pillantottam, és kíváncsian vártam, hogy ő vajon mit fog kérni. Baromi nehéz ennyi finomság közül választani, úgyhogy ezért is vártam a reakcióit. Közben elengedtem a karját, és az egyik üres, sarokban lévő, két személyes asztal felé indultam, majd mikor odaértem, leültem, és várakozni kezdtem a fiúra.
Jól éreztem magamat. Végre. Amióta itt vagyok, olyan unalmas napjaim voltak. Legalább most itt van ez a kis hercegnő, akit megvédhetek mindentől, és feldobja a napomat.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. október 30. 20:30 Ugrás a poszthoz

Gilberta


Hihetetlennek tartottam a történéseket. Teljesen kifordultam önmagamból, olyan voltam akárcsak a húgom. Igen, technikailag a húgom, hiszen én 4 és fél perccel előbb születtem mint Ő. Kötelessége hallgatni az idősebbre, bár sose teszi, szóval mindegy.
Gilbert is hamar választott magának pizzát, majd mikor megkapta elindult felém, majd leült velem szemben. Vetettem egy furcsa pillantást a választott ételére, utána pedig a fiúra.
- Ezen mi az a zöld...khm, izé? Kérdeztem, kissé bután, mivel így első látásra egyáltalán nem tudtam megállapítani, hogy mit is készül bevinni a szervezetébe szerencsétlen srác. Valamiféle sajt? Zöldség zöldje, vagy esetleg spenót? Igazából mindig is szerettem a spenótot, bár ezt kisebb koromban nagyon ügyesen tudtam tagadni a kortársaim előtt. Nagyon elterjedt az a dolog, hogy a spenót egy gusztustalan dolog, és minden gyereknek utálnia kell. Na, én itt jöttem a képbe. A kislány, aki igen is, szereti a spenótot. Kisebb elemezgetések után beleharaptam a saját pizzámba, majd magam is meglepődtem, hogy milyen hamar befaltam szinte a felét. Eddig nem is éreztem annyira, hogy éhes lennék, de most még is csak kijött belőlem az állat, és két pofára tömtem az ételt. Hát igen, nem voltam épp a nőiesség megtestesítője, úgyhogy kicsit kihúztam magamat, lenyeltem a számban lévő falatot, majd lassítottam a tempómon, próbáltam előkelőbb lenni, de nem nagyon ment. Ahhj, könyörgöm! Hogyan kell egy pizzát előkelően enni?! Inkább visszatettem a tányéromra, kicsit hátradőltem, és a velem szemben ülőre pillantottam. Aranyos volt ahogyan evett. Kis, apró falatokkal, és közben nem is nagyon nézett fel, leginkább csak a tányérján lévő finomságra koncentrált. Mikor viszont még is csak rám tévedt tekintete, egy kérdést is intézett felém. Elgondolkodtam rajta, hiszen még mindig nem voltam benne biztos, hogy milyen zöld izé lehet a pizzáján, de végül is egyszer élünk, miért is ne.
- Tényleg megkóstolhatom? Mármint, nem gond? Kérdeztem, biztos akartam lenni benne, hogy nem zavarja-e, ha egy, kicsit még idegen ember az ételét harapdálja. Arcomra egy apró mosoly telepedett, majd mikor megkaptam az engedélyt, megkóstoltam a fiú pizzáját. Megízleltem, majd szinte már izgatottan csattantam fel.
- Ez spenót! Mondtam, majd mikor feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül, és lehet, hogy kissé zizinek néznének, hogy csak úgy a semmiből kiabálok ki zöldségneveket, kissé meghúztam magamat. Sóhajtottam egyet, majd eszembe jutott, hogy még mennyi dolog van, amit nem is tudok az én kis hercegnőmről.
- Tényleg, mesélj nekem valamit magadról! Kérdeztem, hiszen valami különös okból kifolyólag fűtött a kíváncsiság, hogy ki és mi lehet Ő, Gilbert, a kis varázslótanonc. Ha olyan mint én, akkor valószínűleg, hebegve-habogva kezd bele az élettörténetének szavalásába, de természetesen nem mindenki lehet olyan béna mint jómagam. Nem ismerem saját magamat, a történetem pedig egyáltalán nem izgalmas. Igyekszem majd kikerülni, ha ez még is szóba kerülne...
Utoljára módosította:Yvonne L. West, 2013. november 4. 18:01
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 3. 16:15 Ugrás a poszthoz

David, Nina és Mesélő


Fárasztó egy nap volt ez. Ha jobban belegondolok, talán ez volt életem egyik legrosszabb napja. Ehhez elég volt már csak az is, hogy reggel fel kellett kelnem. Tanulás, még több tanulás, ebédelés, tanulás és most itt tartok. Semmihez nem volt kedvem, egyedül voltam. Hihetetlen, hogy már milyen régóta vagyok a kastély tagja, de nincs egy normális barátom se. Senkim sincs, és aki volt is, itt hagyott. Most komolyan, velem lehet a baj? Vagy van valami burok körülöttem, amit csak én nem látok és ez taszítja az embereket? Már egy jó ideje agyaltam ezen, de mivel sosem tértem ki egy rendes és elfogadható válaszra, megoldásra, így most is inkább ejtettem az ügyet. Pár perc gondolkodás után döntöttem úgy, hogy elhagyom a már jól megszokott kis kuckómat, szükségem van a friss levegőre. A falu mellett döntöttem, rég jártam már arrafelé. Lassan, nyugodtan sétálgattam lefelé, úgy nézhettem ki akárcsak egy csiga. Nem volt se hideg se meleg, pedig már rég benne voltunk a télben. Kihalt volt minden a faluban is, csak pár ember sétálgatott idekint. Követtem a példájukat, majd a főutcára tértem rá, onnan pedig a térre. Nem sokáig maradhattam nyugodt ugyanis egy kisebb tömegre lettem figyelmes, amint körbeállnak valamit, vagy esetleg valakit. Későn érkeztem, így lemaradtam az események előzményeiről, majd mikor én is csatlakoztam a tömeghez, feltűnt, hogy egy eszméletlen embert állunk körbe. Senki nem csinált semmit, csak nézett. Kezdtem aggódni, szólni akartam, hogy csináljunk már valamit, de amint a földön fekvőre pillantottam, rájöttem, hogy erre már nincs szükség. Halott volt. Ekkor jelentek meg az aurorok, és intézkedni kezdtek. Ezután vettem csak észre, tőlem nem is annyira messze két háztársamat. Sosem beszéltem még velük, de teljesen pánikba estem, és közelebb léptem hozzájuk, vagyis inkább tolakodtam. Arcom alapján egy kicsit talán ismerősnek fognak találni.
- Tudjátok mi folyik itt? Kérdeztem, kissé talán hirtelen, és köszönés nélkül. Pánik helyzetekben nagyon rosszul tudok viselkedni, reméltem elnézik. Pár lépést tettem csak előre, tekintetem egy ideig a holtestet követte. Szótlanul és kíváncsian figyeltem ahogyan az aurorok elviszik, néha pedig összesúgnak, mintha azt se tudnák, hogy kik ők és mit csinálnak éppen. Ekkor pillantottam meg egy talpig feketébe öltözött alakot, fején kapucni volt. Egyenesen a szemembe nézett, majd vissza a holtestre, utána pedig, szinte már gyanúsan elviharzott. Lassan az egész falu itt volt, ő pedig csak így, nyugodtan elsétál. Ki lehetett ez?
- Hé láttátok ezt az alakot? Kérdeztem a társaimtól, bár amint kimondtam meg is bántam. Hatalmas a tömeg, elég kicsi a valószínűsége, hogy tudják kiről beszélek. Elég gyanús volt az alak, bár amint tekintetem visszatévedt a tömegre és az aurorokra, szinte már el is felejtettem a látottakat.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 3. 18:10 Ugrás a poszthoz

Nina


Nem tudom, hogy mitől lehettem ilyen fáradt, de az utolsó emlékem az volt, hogy ebédeltem, utána visszatértem kis zugomba, ledőltem egy picit, és képszakadás. Pár perce tértem csak magamhoz, de legalább kipihentnek mondhatom magamat. Feltápászkodtam, majd beléptem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem a külsőmet. Kicsit még szoknom kell azt, hogy szőke lettem. Igazából már mindenféle hajszínem volt az elmúlt 2 évben, de szőke még sosem voltam, és mivel egyszer élünk, jó ötletnek tűnt kipróbálni. Meg kell, hogy mondjam, jobban meg vagyok elégedve a végeredménnyel mint amennyire azt vártam. Mikor már úgy ahogy tűrhetően festettem, lassan, akár egy zombi kisétáltam a szobámból, majd útnak indultam. Nagyon mehetnékem volt, az elmúlt hónapban nem csináltam semmi izgalmasat, minden napom monoton volt. Nem fedeztem fel új helyeket, csak ültem az ágyamon, és unatkoztam. Természetesen egyedül. Anyáék már a leveleimre sem válaszolnak, sőt, még Jenny sem, úgyhogy egyre magányosabbnak érzem magamat. Persze, szeretek egyedül lenni, úgy tud az ember legjobban elgondolkodni az élet nagy dolgairól, de az ember ezzel együtt egy társas lény is, és ha sokáig van önmagával egy idő után bedilizik, és megöli magát, ezt pedig nem akartam megvárni, míg megtörténik velem.
Gondolataim kissé elkalandoztak, mikor megpróbáltam visszatérni a jelenbe, nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy hol is vagyok épp. Az egyik folyosó végén állva, egy hatalmas ajtóval találtam szemben magamat, amit eddig még nem láttam, vagy csak egyszerűen már annyira elhalt az agyamban minden, hogy nem emlékszem. Pár diák lépett ki az ajtó mögül, nevetgéltek és olyanok voltak mintha kisimultak volna, boldognak tűntek. Utánuk pillantottam, majd vissza az ajtóra, és benyitottam. Már csak egy lányt láttam, az egyik kanapén feküdt, így nem akartam megzavarni. Elleszünk mi egymás mellett szépen, csendben is ha kell. Az orromat azonnal megcsapta az egy illat, ami egyre erősebb lett. Menta. Imádom az illatát. Az egyik, sarokban lévő fotelhez mentem, majd leültem, térdeimet a hasamhoz húztam, majd felkaptam egy párnát a földről, és azt is az ölembe szorítottam. Úgy nézhettem ki, mint egy kislány aki megijedt a vihartól, és a sok dörgéstől, pedig egyszerűen csak folytattam a kis sziesztámat. Nagyon tetszett itt, de legfőképpen az illat miatt. Pár perc telt el, mire halk zongoraszót hallottam, ami csak úgy a semmiből jelent meg. Szinte már lebegtem, olyan nyugodttá váltam. Ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, tehát nem kellene annyira elkényelmesednem. A kanapén fekvő lányra pillantottam, ő is úgy nézett ki, mint aki teljesen el van lazulva. Vajon ő is hallja a zenét? Köhécseltem egyet-kettőt, hogy észre vegye nincs egyedül, bár tulajdonképpen nem tudom miért tettem. Utálok valakit megzavarni alvás közben. Ez az egyetlen szituáció amit át tudok érezni. Én is utálnám, hogyha valaki felriaszt. Inkább csak kényelmesen befészkeltem magamat, és vártam.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 3. 20:57 Ugrás a poszthoz

Nina


Alig telt el pár perc, a köhécselésem és a folytonos mocorgásom megtette a hatását. A kanapén heverésző lány lekapta az arcáról a párnát, majd rám nézett. Felismertem az arcát, nem is olyan rég láttam a faluban a téren, oda is mentem hozzá. Kicsit kellemetlenné is vált a helyzet, mivel egy kis ideig csak bámultunk egymásra, annyira el voltunk kábulva a nyugtató zenétől és a finom illatoktól. Mikor mindketten magunkhoz tértünk, éreztem, hogy feszült a szituáció, már épp megszólaltam volna, hogy megtörjem a csendet, mikor a lány megelőzött.
Mondatát először nem tudtam hova tenni. Egyszerre volt kíváncsi, de még is gúnyosnak hangzott. Egy halovány mosolyt vettem fel, majd vállat vontam. Nem volt konkrét szándékom idejönni, úgyhogy erre se tudtam konkrét választ adni.
- Csak úgy. Csak most találtam rá erre a szobára. Mondtam, majd ismét vállat vontam. Látszott, hogy még mindig kába vagyok, lassan már beszélni se fogok tudni normálisan. Kicsit feljebb ültem a fotelban, hogy jobban magamhoz térhessek, illetve, hogy a lány ne beszélgessen egy olyannal aki gyakorlatilag szétfolyik egy székben. A párnát még mindig az ölemben tartottam. Valamilyen különös módon, ezalatt a pár perc alatt annyira hozzám nőtt. Rossz szokásom, hogy túlságosan is könnyen tudok kötődni bizonyos tárgyakhoz. Nem tudja ugyan senki, de a kedvenc kispárnámat 13 éves korom óta, szinte mindenhová magammal viszem. Másik párnán képtelen vagyok elaludni.
- Na és te, mi járatban? Kérdeztem, csak, hogy ne álljon meg a beszélgetés. Nem gondoltam volna, hogy bele fogok futni valaki értelmesbe, aki ráadásul még le is áll majd velem beszélgetni. Csoda, hogy még működnek a  hangszálaim, olyan rég mondtam valakinek valamit. Az elmúlt pár napomat a tanulásnak szenteltem. Senki sem örült volna annak, ha bukás közeli állapotba kerültem volna. Oké, persze, nem vagyok egy stréber, aki egész nap a könyveket bújja, de ki kellett valamit találnom, hogy elüssem az időt.
Szememmel gyorsan körbepásztáztam a szobát, amit eddig valamiért még nem is tettem meg. Nem volt túl nagy, de annál szebb volt! A legtöbb bútor fából volt, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. Réginek tűnt, de egyben még is modernnek. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de az én szememben még is ilyennek látszott.
Kíváncsi voltam vajon a velem szemben ülő lánynak volt-e valami különösebb oka, hogy pont ide jött, ha már úgy rá kérdezett, vagy hozzám hasonlóan egyszer csak itt találta magát, nagy unalmában. Majd kiderül.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 28. 15:54 Ugrás a poszthoz

Állia


A folyosó most csendes volt, és nekem pontosan ez tetszett. Rosszul keltem reggel, azóta fáj a fejem, már attól összerezzenek ha valaki leejti a könyvét. Mindennel próbálkoztam már de hiába, már csak egy dolog maradt, mégpedig az, hogy levegőzzek egyet. Sokszor vagyok hajlamos a fejfájásra, ezeken otthon mindig a levegőzés segített, ha picit sétálgattam. Picit jobban felöltöztem, mivel odakint hideg volt, majd a rét felé indultam. Pár perc alatt ott voltam, majd mikor kiléptem a fűre, mély levegőt vettem, és egy padhoz sétáltam. Leültem, karba fontam a kezemet, és nézelődni kezdtem. Mellettem egy lány olvasott, de olyan voltam, mint aki tudomást se vesz róla. Alig pár diák volt idekint, velem együtt. Ma valahogy a szokottnál is kevesebb embert látni.
Vettem a mély levegőket, ki-be, és éreztem ahogyan egyre jobban kitisztul a fejem, lassan kezdett is elmúlni a fájdalom. Miért is nem ezzel a módszerrel kezdtem, komolyan mondom, így kárba ment egy egész napom! Mondjuk, ha jobban belegondolok, nem is volt tervem a mai napra, így valószínűleg csak unatkoztam volna. Köhécseltem egyet, majd magam mellé pillantottam, a kis barna lánykára. Azóta amióta itt vagyok, szinte ugyanúgy ül, még az arckifejezése sem változott. Kezdtem azt hinni, hogy szobor, de mikor kezével lapozott egyet a könyv lapjain,megnyugodtam. Fiatalabb volt mint én, az arca is ismerős volt, de úgy konkrétan semmit se tudtam róla, csak annyit, hogy igen, ő is ide jár.
Hirtelen iszonyatosan elkezdtem unni magamat, igen, én olyanra is képes vagyok, hogy akár egy másodperc alatt rám törjön az unatkozhatnék. Torkomon ismét köszörültem egyet, majd megszólaltam.
- Hát te miért olvasol idekint, ilyen hidegben? Kérdeztem, hangomban ugyan volt egy kis gúny, hogy minek, azt magam sem tudom, de alig volt észrevehető. Viszont kérdésem jogos volt. Ki az, aki télen az udvaron olvas? Ennyire nem szereti a fűtött, jó meleg helyiségeket, ahol bele tud kucorogni egy meleg fotelbe, és elmerülni a könyvek világába? Késztetést éreztem, hogy én is ilyesmit tegyek, de nem volt kedvem ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül itt hagyjam ezt a szerencsétlen lánykát, így inkább csak vártam a válaszára. Ha nem mondd semmit, akkor leléphetek...
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 28. 17:03 Ugrás a poszthoz

Jamie & Jenny
Ruha


Itt van az ide év vége. Ahogyan így belegondoltam, annyira hamar elment az egész. Gyors volt, és unalmas. Félek, hogy valaki megkérdezi mivel is töltöttem el ezt az évet, én pedig egy izgalmas történetet se tudok mesélni. Talán a legizgalmasabb, az volt, hogy átjöttem a Roxfortból ide. Tény, hogy itt sokkal jobb, mint ott volt, még is, picit egyedül vagyok. A minap viszont láttam a faliújságon egy hirdetést, amit Jamie írt. Szervezi a Szilveszteri bulit. Remek! Legalább lesz hol kikapcsolódnom, és Jamievel is rég beszéltem már, jó lesz megint látni. Épp készülődtem, próbáltam magamat elfogadható külsőre hozni. Előkaptam az egyik kedvenc ruhámat, ami ugyan még csak egyszer volt rajtam, de igazából erre a szilveszterre tartogattam. Ez az egyik kedvenc ünnepem.
A ruhám rövid, kis fekete volt, derekán pedig egy hatalmas rózsaszín öv díszelgett. Nagyon tetszett! Igaz, odakint eléggé hideg volt, de a falu nincs messze, így csak magamra kaptam egy fekete magassarkút, majd egy melegebb kabátot. Gyorsan még megnéztem magamat a tükörben, és megigazítottam hosszan lelógó, kis szőke loboncomat. Kiléptem az ajtón, majd elindultam a faluba. Már csak abban reménykedtem, hogy hamar odatalálok Jamie csárdájához, mert ha nem, akkor biztosan megfagyok.
10 perc alatt értem el a célomhoz, ami hozzám képest egy egyéni rekord lett. Volt okom sietni. A csárdából kiszűrődtek a fények, és az emberek zaja, majd mikor benyitottam, kabátomnak egy akasztót kezdtem keresni. Felakasztottam, szememmel pedig ismerős arcokat kezdtem el keresni. Volt pár diák a suliból, aztán megpillantottam Jamiet. Számomra egyelőre még egy ismeretlen lánykával álldogált a pultnál. Kis ideig azon gondolkoztam, hogy odamenjek-e vagy sem, de inkább a nem mellett döntöttem. Olyan vagyok amilyen, de azt utálom, ha meg kell szakítanom valakik között a beszélgetést. Picit elmosolyodtam magamban, majd egy üres asztalhoz mentem, és leültem.
Furcsán nézhettem ki egyedül, aki rám nézett biztosan azt kérdezte magában, hogy még is ki az a szerencsétlen aki egyedül jön el, egy szilveszteri buliba? Hát én, Yvonne Lorelaine West, üdvözletem mindenkinek! Tekintetem néha Jamiere tévedt, majd megráztam a fejemet. Nem lehetek ennyire gyáva! Felálltam, majd a fiú mögé mentem, ahol ujjammal megkocogtattam a vállát, arcomra pedig egy hatalmas vigyort csaltam.
- Hello, idegen! Mondtam, majd a fiúval szemben álló lányra pillantottam, és mosolyogva biccentettem neki is, ezzel jelezve a köszönésemet. Kicsit sem volt ismerős, szóval nem lehet kastélybeli, vagy ha még is, akkor nagyon elkerülte a figyelmemet. Nem foglalkoztam vele sokat, inkább a fiúra koncentráltam, vigyorogva mint a tejbetök. Jamievel mindig jó volt ünnepelni, remélem az idei szilveszteremet is fel tudja dobni!
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. január 2. 20:37 Ugrás a poszthoz

Jamie & Jenny


Imádtam nézni Jamie mosolyát, így most is azonnal jobb kedvem lett, mikor megpillantott, és szerencsémre megörült nekem. Az én arcomon is megjelent egy széles vigyor, majd megöleltük egymást. Kezdem sajnálni, hogy legtöbbször csak szilveszterkor találkozunk, de ezen mindenképpen szeretnék változtatni. meg is fogom majd neki mondani, csak nem lesz ellenére.
Hallottam pár szót abból, amit a másik lánynak mondott. Azokból azt vettem ki, hogy a barna lányka dolgozni jött ide. Dicséretes dolog! Én szilveszter este biztosan nem tudnék, de nem is akarnék dolgozni. Nem vagyok valami nagy parti állat, de akkor is, sokkal jobb jól érezni magunkat emberek társaságában, mint kiszolgálni őket, és fel alá rohangálni a rendelésekkel.
Elejtettem egy halk kacajt a fiú kijelentésén, majd meghajoltam előtte.
- Köszönöm...De ismersz. Egyedül, sajnos, mint mindig. Mondtam, majd rákacsintottam. Kicsit furcsa, hogy ezt már megszokásból mondom. Néha szégyellem is a dolgot, hogy sosem volt még senki, komoly az életemben, és lassan 18 leszek. Lehet, hogy a lelkem kicsit meg is nyugodna, hogyha találkoznék magamhoz hasonlóval, de épp ez ebben a dologban a vicces. Nincs még egy ilyen szerencsétlen mint én. Néha már képes vagyok magamon röhögni, az elnyomja a szenvedést.
Örültem, hogy legalább Jamie van nekem, és tetszett neki a ruhám. Én is imádtam, még jó hogy anno megvettem, és direkt megtartottam mára. A fiú gyorsan bemutatott a mellette ácsorgó lánynak. Kissé bunkónak éreztem magamat, hogy csak így, gyakorlatilag befurakodtam kettőjük közé, de pár másodperc múlva ez az érzésem már el is szállt. Egy apró mosolyt vetettem a lány felé, majd kezet fogtam vele.
- Örvendek, Jenny. Mondtam, majd a fiú utasítására visszavonultam egy sarokban lévő, üres asztalkához és leültem. Táskámat az asztalra dobtam, felkönyököltem, majd nézelődni kezdtem. Hihetetlen milyen sokan jöttek le, hogy itt ünnepeljék az újév kezdetét. Egyre többen szállingóztak be az ajtón, lassan már kezdtem attól félni, hogy el fogják előlem szívni a levegőt.
Alig telt el pár perc, mire észbe kaptam Jamie már előttem állt, majd megszólalt. Kijelentésén elmosolyodtam, olyan szélesen mint még soha. Hatalmas nagy mázlim van, hogy legalább Ő van nekem. Mi lenne velem nélküle, de most komolyan?
- Jajj, Te is nekem, azt elhiheted! Mondtam nevetve, majd felálltam, és ismét magamhoz szorítottam a fiút. Nem voltam valami erős, így nem féltem attól, hogy netán úgy megszorítanám, hogy a bordáit töröm. Elengedtem, majd visszaültem a székre, és onnan néztem fel rá.
- Mi újság veled, mesélj csak! Mindenre kíváncsi vagyok, mi történt veled, mióta utoljára láttalak! Mondtam, szinte már parancsolóan, de még is játékosan. Kíváncsi voltam mik történtek Jamievel.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Yvonne L. West összes RPG hozzászólása (41 darab)

Oldalak: « 1 [2] Fel