Mesélő és Lexine

A Boglyas tér délutáni forgatagában akkor én is ott voltam. Úsztam az árral, siettem az iskola felé, mindezt hónom alatt a jegyzeteimmel, melyeket a kopottas, gyűrött szélű mappáim rejtettek. Összeszűkült szemek, kifejezéstelen arc... Délután volt, éreztem az őszben rejlő komorságot, a közelgő hideg fojtogató jelenlétét. Semmi kedvem sem volt az egész napos sétafika és tanulás után még itt pazarolni az időmet. Zsebpénzt nem hoztam magammal, így még egy teára sem tudtam beülni a Pillangóba.
Történetesen a kiskereskedésben voltam, hogy lerajzoljak néhány varázslényt. Mindez természetesen LLG-ből kell, mert a tanárnő azt a feladatot adta fel, hogy készítsek kiselőadást az egyik állatról, ehhez pedig az információgyűjtés mellé egy rajzkiegészítést gondoltam, mint érdekességet. Legalább vázlatosan az állat főbb ismertetőjegyeit kiemelem, és így látja, hogy igyekszem, és akkor javítok.
Nem mentem túl sokat. Elköszöntem az eladótól, megköszöntem az alkalmat és egyben a lehetőséget is, mint azt egy udvarias gyerektől elvárnák, s a magam kis szapora lépteimmel el is indultam "hazafelé".
Azaz csak mentem volna, ha nem látok akkor a szokásosnál is nagyobb embertömeget a falu központjánál. Ez önmagában is felkeltette az érdeklődésem. Rossz érzés fogott el és kellemetlenül is kezdtem érezni magam. Arra a határozásra jutottam, hogy inkább elidőzöm itt pár pillanat erejéig, mintsem lemaradjak valami naaagy számról. - Szal... Felfogva, hogy egyre több és több ember állja el a kilátást, belehúztam az odaéréssel. Sajnos nem fordítottam elegendő figyelmet a tőlem balra eső területekre, ahonnan egy takarás mögül előbukkant egy szintén siető alak és... Au. Elveszítettem az egyensúlyomat. Sikerült azonban a tenyeremmel felfogni az esést, így néhány horzsolást és az őszi talajba való beletenyerelést leszámítva nem esett nagy bajom.
Az egész csupán pár villámcsapásnyi idő alatt játszódott le. Pillanatok alatt talpra álltam és zsebkendővel letisztítottam a kezem. A csaj hangnemétől azonban kikészültem, igazából meg is ijedtem, de keménykedni akartam.
- Mert Te aztán nem siettél! Sajnálom... - nyögöm ki morcosan - És ne nevezz törpének!
Összefont karokkal megálltam előtte és a földre pillantottam. A mappának nem esett baja, egy kicsit világot látott, de ép. Egy határozott mozdulattal hajoltam le a földre, hogy felvegyem.
- Nem láttalak, egyszerűen olyan tömegnyomor van itt, hogy nem vettelek észre a többiek mögül kibukkanni. Egyáltalán mi ez az egész?! - kérdeztem kíváncsian, próbálva kimagyarázni az apró botlást.

Luca

- Nem is olyan nagy baj, hogy még nem ismersz annyit. - legyintettem zavartan - Gondolom sok minden hirtelen jött, váratlanul ért, így kell egy kis idő, hogy belerázódj. Én nekem sem volt egyszerű beilleszkedni. Teljesen talán még most sem sikerült... De a házamban jól érzem magam, mert tudom, hogy rájuk számíthatok. Szóval na! Ha megtanulod leküzdeni a félelmeid és mérlegelve rádöbbensz, hogy sokszor megéri kockáztatni, hogy közelebb kerülj másokhoz és barátságokat teremts, akkor... akkor az jó. Ez csak egy ilyen kis "tipp" féleség. - mutattam vigyorogva idézőjelet.
Sokszor nagyon okosnak akarok tűnni, az előadásmódomon azonban van még mit csiszolnom. A jó szándék vezérel. Kedvesnek akarok tűnni anélkül, hogy okoskodónak, kioktatónak, vagy belepofázónak bélyegeznének meg. Tudniillik ez sokszor megesett már, nemtom miért. A családom szerint állandóan jártatom a számat, és ez a sok felesleges beszéd az oka. Szerintem más.
Hirtelen nem nagyon tudtam többet mondani annál, mint amit produkáltam, de ez a tippféleség bőven vont volna maga után kiegészítéseket. Luca csokit vett elő. Elkerekedett szemekkel pislantottam a kezéhez, majd vettem át tőle a kincset. Minden egyéb megjegyzés nélkül felbontottam a csomagolást és majszolni kezdtem az általam még nem ismert ínyencséget, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg ez egy csúf tréfa, netán szívatás része. Nem... Valami azt súgta, hogy bízhatok benne [És nem a jelvény volt az] és ez az érzés egy kiegyensúlyozott nyugodtsággal töltött el.
- Fini - motyogtam teli szájjal - Ilyet még nem is láttam, hol vetted?
A csoki hagyott egy kis nyomot az arcomon, de ezt akkor még nem vettem észre. Sajnos... Nagyon hálás voltam, hogy megkínált, nem is tudtam hirtelen hova tenni a fejemben. Az íze is mennyei volt, pont olyan, amilyennek gondoltam.
- Köszi, imádom az édességeket, teljesen el lehet varázsolni velük! Sajnos most semmi nincs nálam, amit viszont adhatnék... - tettem hozzá egy kicsit szomorkásabban, amikor kétségbeesetten kezdtem el matatni üres zsebeimben.
- Fú, ilyet ne kérdezz, nem tudom pontosan. Azt hiszem igen, anyuék valahogy így mondták. Jó nekem, ugye? De ezt honnan tudod? - mosolyodtam el, amikor a nevemre tért ki. Csupa meglepetés ez a lány... Tényleg nem ártana félnem tőle, mert a következő lépés még az alsógatyám színeinek a kibarkóbázását jelentené! Vannak ilyen emberek... Ő pedig különösen okosnak és tehetségesnek bizonyul, egy kis talpraesettséggel megfűszerezve. És íme, itt áll előttem egy mesekönyvet lapozgatni kész, fiatal leányzó, akiből senki nem nézné ki, hogy az ábrándozáson kívül másban is jeleskedik.  Kivétel én, meg még talán páran, akik tudják, hogy vannak ilyen emberek, de azért mi is meglepődhetünk néha. Így most tisztáznám, hogy semmi gondom a lánnyal, mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy butának és gyerekesnek hinném. Egyáltalán nem gondolom és nem is gondoltam annak, szóval aki mást hisz, annak letöröm a kezét.
Az ablaknál hallottakat csendben meghallgatom. Kicsit olyan ez, mintha kiönteném a lelkem valakinek. Jólesik, hogy hozzáértőnek bizonyul, hogy átérzést tanúsít és támogatni próbál. Főleg a mai nap apróbb csalódása után, hogy nem jött el az illető, akivel megbeszéltem valamit. Viszont egy dolgot nem értek... Mit fojtok el igazából? Mi kívánkozik ki? Hajj...
- Mármint? Nálam mi a gond? Mi kívánkozik ki? - ráncoltam össze a szemöldököm, miközben lassan visszafelé sétáltam és leguggoltam hozzá. Egy idő után azonban kényelmetlen kezdett lenni ez a pozíció, így egy árva babzsákfotelt toltam az övé mellé és lehuppantam rá. Kellemesen nyújthattam ki a lábam, tekintetemet pedig a faház deszkamennyezetére vehettem, ahogy összekulcsolt kezeim a mellkasomon pihentettem. Sóhajtottam párat, mert olyan jó volt ez így, ahogy volt. Ideális pillanat, hogy folytassam a beszélgetést. Mivel az én tervezett programomról már tudomást szerzett, [a meghiúsult találkozó] a testvér témával tartoztam.
- Van két bátyám és egy húgom. A legidősebb majdhogynem kirepült a családi fészekből, már egyetemista. Van egy nálam két évvel idősebb testvérem is, vele nagyon jó volt a viszonyom a kastélyba kerülésem előtt, sajnálom, hogy nem lehet itt. A húgom pedig alsó tagozatos kisdiák. Nagyon szeretem őket... Hiányoznak. Úgy néz ki, lassan beletörődöm ebbe a távolságos dologba. - halkultam el a hatás kedvéért - Neked persze könnyű, ahogy tudom, Ti itt vagytok egymásnak.
Nem szerettem volna sokáig lelógott orral ücsörögni itt, hiszen nem módszerem az önsajnáltatás. Én csak... őszinte szerettem volna lenni vele. Régóta keresek egy lelki társat. Picikét csalódott voltam, ez eredményezte a túlzott közvetlenséget és beszédességet, ami egyébként amúgy is jellemző.
- Ha már a zenét említetted, mely stílusokat kedveled a legjobban? Úgy hallgatnék most valami zenét... Vagy csak zenélnék...  Mennyire vagy képben a mugli dolgokkal?

Domi

---

Levelet kaptam. Egész váratlanul ért, még ha egy régi kedves ismerősömtől is jött. Az elején csak a homlokomat ráncoltam azon gondolkodva, hogy vajon miért lehetett olyan fontos, de belegondolva, hogy a kastélyban sokszor összefutunk, és mégsem beszélgettünk már vagy ezer éve, megértettem. Örömmel töltött el, hogy porosodó baráti szálam megtalált engem. Azt hiszem tényleg érek valamit, ha nem felejtett el.
Azt sem tudom, mi van vele, én már annyi mindent összehallottam, hogy az nem igaz. Az első találkozás után rendszeresen összefutottunk, később jött a mágustusa, meg minden kutyafüle, ami miatt persze nagyon elfoglalt lett. Egy darabig még próbáltam nyomon követni kalandjait, de valljuk be, nehéz, ráadásul én is sokkal elfoglaltabb lettem. Mára már csak a DÖK maradt, mint gyenge összekötőkapocs.
Amíg izgatottan és elképzelésekkel telve készülődtem a szobámban, a múltunkon gondolkodtam. Ilyenkor a találkozás pillanatát is szeretem elképzelni... Hogy miről is fog szólni, milyen váratlan kérdésekre számítsak, ilyenek. Felkészültem a vészhelyzetekre, lefuttattam minden lehetséges alapszituációt, majd a megadott határidő előtt valamivel elindultam, hogy kényelmesen legyen időm leérkezni.
De végül is... Minek izgulni? - Ezt tudomásul véve kiengedtem a levegőt, megigazítottam szürke pólóm, és szememmel már végállomásom pásztáztam - a teret.
A kastély felől érkezve megálltam a szélén, az egyik bokorhoz közel. Furcsának találtam, hogy még nem volt ott... Pedig a legmerészebb pletykák szerint leköltözött. Áh, ez is azt bizonyítja, hogy alig ismerem már. Elkeserítő... Egyedül a múlt maradt, ami viszont egy jó múlt, no meg úgy vettem észre, a megbeszéléseken is gördülékenyen tudunk dolgozni, jól és vidáman telik a közös idő.
Az idő múlásával türelmetlenségem fokozódni kezdett, melyet enyhén toporgó bal lábfejem jelzett.

Domi

---

A növényzetet szemléltem, amikor mozgásra lettem figyelmes. Először fogalmam sem volt, mi közeleg, a neszt elengedtem a fülem mellett. Volt a téren madárcsicsergés, vízcsobogás, egyéb falusi háttérzaj, így ezúttal is egy bokorban kalandozó rigóra gondoltam, hisz az emberi lépés azért másképpen hangzik...
Aztán kézfejem meleg fuvallat csapta meg, amitől én rögtön elkaptam onnét. Olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Megállt bennem az ütő. Éreztem, ahogy arcom falfehérré vált, nekem pedig támaszra volt szükségem, hogy megkapaszkodhassak.
Könnyes szempárral figyeltem az állat minden mozdulatát, amíg alig feltűnően kitapogattam a zsebemben lapuló pálcám. Ha odáig fajul, képes lettem volna valami ütősebb átkot szórni, de a tigris egyelőre nyugodt volt, szokatlanul nyugodt. Itt valami nem stimmelt...
Az idő kínos szorításában egyre inkább kezdtem rosszul lenni. Egyetlen megoldásban bízva előhúztam a pálcát, egyenest a velem szemben pihenő felé szegezve. Reszkettem, mert féltem a haláltól, pont bevillant az az állatos csatornán leadott dokumentumfilm, ami ember és vadállat találkozásait mesélte el. Nem akartam úgy járni, ahogy ők.
- Kérlek, ne... - suttogtam néhány lépést hátrálva, abban bíztam ugyanis, hogy valami cseles módon kereket oldhatok. A sokk hatására fel se tűnt, hogy olyan területen vagyok, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet.
Aztán, gondolkodásom és műveleteim megszakítva meglökött, én pedig... mondjuk úgy, hogy kiabáltam, bár néhány oktávval feljebbi hangfekvésben. Átok nem jutott az eszembe, így csak megpróbáltam összehúzni magam. A tigris azonban elkerült engem, a szökőkút felé vette az irányt, majd... basszus. A fenébe!
Kínos nevetés következett a részemről. Fogalmam sem volt, mit tegyek, így felindultan odasiettem a fiúhoz és rácsaptam a vállára - a pofon nem az én műfajom, a vállcsapás pedig bevett módszer volt Lau fegyelmezésére. Miután kiengedtem a gőzt, szorosan magamhoz öleltem, mintha ő lett volna a megmentőm.
Nem tudtam, mit is mondjak neki... Elvörösödtem, mert ez marhára gáz volt. Miért nem gyanakodtam egyből animágiára? Ez is csak a származásom bizonyítja, pedig épp elég ideje vagyok itt... Hiába ringatom magam abban a hitben, hogy hirtelen történt, és sokkot kaptam, lefagytam, kampec, ha Đomi jól szórakozott, és mondjuk elterjeszti... Azt nem akarom.
- Ilyet még egyszer soha! - nevettem - Szuper vagy, csináld megint! Ugye elbírnál a hátadon?
A fiút egy fa alá ráncigáltam, ahol törökülésbe ülve helyet foglaltam, mutatva egy helyet neki is, hogy leüljön mellettem.
- Nem hagytam volna ki, nagyon örültem a levelednek. - mondtam kicsit büszke, kicsit zavart hangon, ugyanis még mindig nem keveredtem ki teljesen a történtek hatása alól - Az előbb majdnem a szívbajt hoztad rám, de amúgy jól, teljesen jól, minden okés. - tapogattam meg a szívem, mely még mindig a torkomban dobogott, talán most már a Đomi miatti izgalmamtól. Megvakartam a fejem és a fákra pillantottam.
- Hát, nézzük csak! Gyötör a bűntudat, hogy nem kerestelek fel előbb, de tudod a tusa... Attól féltem, megváltoztatott, és már csak a nagyokkal lógsz. Különben sem örvendtek a népek, hogy bezöldültél... Hallani rólad ezt-azt... Hogy néha flegma tudsz lenni, meg ilyesmik. Nem hittem ezeknek a dolgoknak, de tudod, egy kicsit megijedtem, ezért is féltem felvenni veled a kapcsolatot. Ne haragudj. - hallgattam el lesütött szemekkel.

Wolgast

Szívesen töltöm egy-egy nyugalmasabb napom az iskolán kívül. Ilyenkor általában a faluba megyek le, ha nem a természetbe. A családom ebben a hónapban anyagi gondokkal küzd, nehezebben jöttek ki, de ez nem tartozik senkire. Ebből adódóan a havi költőpénzem is kevesebb lett.
Nem szeretem szórni a pénzt, de így a hó végén már jobban megengedem magamnak a költekezést, mert tudom, hogy hamarosan érkezik otthonról az utánpótlás. Délelőtt jártam egyet a tavacska környékén, kiültem a stégre, amíg nem volt olyan meleg az idő, aztán visszafelé jövet már nagyon korogni kezdett a gyomrom. Be is tértem a legközelebbi étkezdébe, ami még olcsó árajánlataival is kedvező választásnak bizonyult. Nem hiába tömte a hasát a fele falu, na meg az ország minden tájáról összeverbuválódott turistacsoport, akik nagyon viccesen néztek ki.
Oltári nagy szerencsém volt, hogy nekem jutott az utolsó szabad asztal. A többiekre bizonyára számítottak az üzemeltetők, ezért előre főztek rájuk. Nekem tehát volt miből válogatnom, a nagy forgalom ellenére is. A jól bevált, kedves emlékeket idéző hamburger és sültkrumpli kombináció mellett döntöttem, de kértem hozzá egy kis adag ketchupot és mustárt is. Üdítőnek természetesen a kóla társult. Azért reméltem, hogy a tősgyökeres varázslóturisták nem néznek olyan morcos szemmel rám, ahogy egy varázslófaluban eszem a kifejezetten mugli ételeket.
Miután leültem, először csak szemenként ettem a krumplit. Még mindig végtelen hálás voltam az égnek, hogy nem ült le mellém senki. De ami késik, nem múlik, így volt ez akkor is. Új vendég érkezett, így a vak is kitalálhatta, hogy mellettem fog lecsüccsenni. Így legyen ötösöm a lottón.
- Persze, nyugodtan. - egy pillanatig meglepetten meredtem magam elé, hiszen egyértelmű, hogy engedem leülni. Mi történne, ha nemet mondok?
Egy kicsit kínosan éreztem magam a kéznyújtása miatt, mert pont a jobb kezemmel tettem a számba a krumpliszálakat, így az csupa zsír volt már akkor, amikor ő jött. Volt azonban az asztalon szalvéta, így egy gyors törlés után viszonoztam a fiú, azaz Wolgast kéznyújtását.
- Fandler Ágoston, engem is hívhatsz akárhogy. Tetszik a neved, még nem találkoztam olyannal, akit így hívnak. - mosolyodtam el - Persze, ahogy az itteni diákok kilencvenkilenc százaléka. - jegyeztem meg egy kicsit zavartan.
- Elviselhetetlen ez a tömeg, mi? Így egyszerűen nem lehet normálisan enni! De azért mégiscsak jobb, mint amit a kastélyban kapunk... - panaszkodtam egy kicsit, majd beleharaptam a hamburgerembe.

Wolgast

Tőlem aztán hívhat akárhogyan, csak logikus módon képezze a nevemből.
- Jó választás - mosolyogtam vissza.
Azt hiszem jellemző szokás volt még az általánosban, hogy a menzán a folyamatos locsogás miatt elhúztam az időt, ezért nagyon kellett sietnem a buszhoz, és még éhes is maradtam, mert alig fogyott valami a tányéromból. Pedig igazán nem én tehettem róla! Azok a sunyi konyhásnénik direkt tűzforróra csinálták, hogy még az ízlelőbimbóink is leégjenek. Mivel most sem akartam túlzottan elnyújtani az étkezést, újabb falattal haraptam az ételből. Nagyon nem szerettem volna, ha Wolgi előbb végez, mint én.
- Azért jó, hogy nem egy idegen turistával szemben ülök most. - motyogtam teli szájjal egy vállvonás kíséretében. Azért persze a szám előtt tartottam az egyik kezem, hogy véletlenül se repüljön át onnan semmi az ő térfelére.
- Dehogy... Navinés vagyok. - válaszoltam két harapásnyi szünet között, amikor az adagom felén már túl voltam - Ami azt illeti, nekem látásból ismerős vagy, de még nem futottunk eddig össze.
Ami ezután következett, az nagyon megdöbbentett. Akaratlanul is elnevettem magam, mert nagyon emlékeztetett az első itteni látogatásomra. Sajnáltam a bácsit, de tényleg az ő hibája, hogy leverte szegény Wolgi kajáját.
- Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani - hebegtem egy kissé elvörösödött arccal - Ez pech. De ha szerinted az a finomabb, akkor örülök. Most már ügyelj jobban! - pillantottam körbe a helyiségen belül, majd a tálcát egy kicsit beljebb húztam az asztalon, hogy még véletlenül se essen le.

Wolgast

Egy darabig csend volt, ami a hasznomra vált, mert folytathattam az evést. Közben valahogy átfutott a fejemen, hogy mit is akarok csinálni a nap hátralévő részében, de biztos elhatározásra még nem jutottam. Egyelőre Wolgi ült velem szemben, aki kezdett egyre szimpatikusabbá válni. Valahogy jobb kedvre derültem a jelenlététől. Nem is siettem a távozással, pont emiatt.
- A pálcakészítő? - kérdeztem vissza, amíg elpillanthattam az egyik ablak felé, hogy nagyjából betájoljam magam - Hát a téren! - vágtam rá mosolyogva -
- Láthatnám? - kérdeztem udvariasabb hangsúllyal - Én is kínlódok a varázslással, sajnos még mindig nem megy úgy, mint kellene. Lehet, hogy nálad sem a pálca lesz a ludas, de csak az én esetemből következtetek. Én a mugli származásomból adódóan hadonászok gyengébben a bottal. - nevettem el magam a kínossá vált mesélésben, ami nem is igazán tartozott a fiúra. Utálok erről beszélni. Ki ne tenné? Ez az én gyengém, ami jobb, ha nem kürtölődik szét.
- Ne aggódj, bőven lesz még alkalmad felfedezni a falut. Ha gondolod, akár én is segíthetek. Ha teszem azt innen sétálsz a térre, akkor a szálloda közelében fogod megtalálni a pálcakészítő üzlet táblácskáját. A bazinagy hotelt gondolom nem lesz nehéz kiszúrni. Vagy menjek veled? - csillantak fel rajtra készen a szemeim -
A hamburgerem már a végét járta. A krumpliból szokás szerint hagytam néhányat, mert utólag jobban szeretek csipegetni belőle. Itt még a kevés is soknak számít, ha azt kérek, így még az is előfordul, hogy nem eszem meg mind.
- Egyébként mit szoktál csinálni, ha épp nem tanulsz? Van valami különös hobbid? - bátorkodtam feltenni a kérdést

Wolgast

Nem sokat értem a pálcájával, hiába landolt a kezemben. Felvilágosított, hogy mit kell róla tudni, én pedig jól nevelt kisfiúként bólogattam párat.
- Egy lány állapította meg... - néztem fel vigyorogva - Micsoda titokzatoskodás. Nagy népszerűséged van a lányok körében? - próbáltam puhatolózni ebben a témában.
- Egyébként nem értek a pálcákhoz, csak gondoltam megnézem. Látszik, hogy nem egy mai darab. Köszönöm, hogy láthattam. - adtam vissza a kezébe a kinézegetésem után.
Valószínűleg nem várt különösebb szakértői véleményt a részemről, mégis úgy éreztem, hogy pár mondatot illene mondanom, ha már így elkértem.
- Örökölt pálca... Azokkal mindig csak a baj van, ne emészd magad! A pálca választja a varázslót, ne feledd! Szerintem tuti elboldogulsz majd, ha megtalálod a megfelelőt. - kacsintottam biztatásképpen Wolgira.
Természetesen szívesen elkísértem volna. Persze csak akkor, ha ő is szeretné. Mondjuk én is csak úgy vagyok nyugodt, ha vele vagyok, és nem hagyom magára a faluban bóklászni.
- Ezzel egyetértek - mosolyogtam vissza - Az az igazság, hogy én sem szívesen lennék most egyedül, ráadásul nem sietek különösebben sehová. Úgyhogy felőlem akár most is indulhatunk, ha végeztél.
Az én adagom már a végét járta. Az asztalon könyökölve figyeltem a beszélgetőpartneremre. Szerencsénkre a turisták nagyobbik hányada is távozni készült. Ez a turnus is lement, a falunézésüknek pedig még nincs vége. Gondolom a szállásukra mennek vissza... De mit is törődöm velük, amikor itt van Wolgast, aki a hobbijairól mesél?
- Én egy kicsit félek a kutyáktól - sütöttem le a szemeim - De a tiéd biztos aranyos és szelíd lehet. Szereti az embereket?
Rossz emlékeim vannak a kutyákról. Mindig megijesztenek a kerítés túloldaláról, ha a járdán sétálok. Máskor meg összeverekszenek, vagy engem ugatnak, ne adj Isten megkergetnek. Nem sokszor fordult elő, de nagyon félek attól, hogy egyszer valamelyik megharap.
- Répaa. Az finom, de csak úgy simán. Különös hobbi... Azt mondják, ha sokat eszel, te is sárga leszel.
Ez azt hiszem tényleg igaz, de csak egy bizonyos mennyiség után következik be, amit normális ember nem ér el. Egy répafanatikusnál azonban megeshet. Csak jó tanácsként mondtam neki, nem volt kedvem hirtelen virággal a gyengélkedőre készülni.
Ledermedtem, mert az én hobbijaimról kérdezett, amiről nagyon rég gondolkodtam, az elmúlt egy évben ellustultam és szinte csak a tanulásra koncentráltam.
- A tanulás és a dök tevékenységek után csak punnyadok. Régebben kajakoztam, jártam zongorára is, de manapság alig van kedvem és időm valamire. Azt hiszem szívem szerint a barátaimmal lógnék állandóan. Nem tudom... Régebben sokkal több hobbim volt, aztán a kastélyban az évek alatt kikoptak. Fura. - vontam vállat - Van még a kajádból?

Wolgast

- Akkor gondolom barátnő még nincs. - tudtam le a dolgot - Jó is, ha szót ért az ember velük.
Furcsán hangzott, hogy nem bánt az a kutya senkit. Pontosabban Negró, mert megtudtam a nevét is. Hát persze, fekete szőrű kutyának találó név. Anya barátnője valami kutatóközpontban dolgozik, ahol többek között kutyákkal is foglalkoznak. Érdekes lehet... Állítólag rengeteg kapcsolat és hasonlóság van a kisgyerekek és a felnőtt kutyák között. Másrészt csomó ideje háziasított állat, aki az ember legjobb barátja. De akkor is vigyázni kell, néhány fajta olyan durva tud lenni.
- De jó, ez tök érdekes - mosolyogtam - Tanítottál neki trükköket is?
Napi négy-öt... Hirtelen azt sem tudtam, mennyibe kerül a zöldségesnél. Az azért sok. Egy idő után ráununk arra, amit napi szinten túlzott számban fogyasztunk, legyen az bármilyen finom. Wolgi sajnos súlyos répafüggő lehet, ha a szervezete nem akadályozza ezt meg. Megmutatta viszont a karját, ami tényleg nem volt olyan színű. Egy darabig gyanakodva vizsgáltam át tetőtől talpig a gyereket, de mindent rendben találtam.
- Csoda! - lepődtem meg, s néztem rá úgy, mint egy különös tiszteletet érdemlő emberre.
- Én anno nem a felsőtestem miatt kezdtem el, de az is lesz, ja. Mondjuk nekem most annyira nem az igazi. - néztem be a pólóm alá a nyakamnál egy pillanat erejéig - Nálad a sport sosem játszott szerepet az életedben? - érdeklődtem.
- Hát, ne is mondd... Én vagyok az elnökhelyettes, nem hencegésből. Nagyon fárasztó dolog tud lenni, de szeretek segédkezni egy-egy program szervezésében. Mindig van valami jó dolog, és így az elsők között értesülök ezekről, sőt, még bele is szólhatok. Egy ideje már tag vagyok, szerintem jó. De te tudod...
De nem akartam a DÖKös gondokat felidézni, örültem, hogy egy picit kikapcsolódhattam az asztalnál ülve. Mindkettőnk végzett, úgyhogy felálltam, leporoltam magam és eltakarítottam magam után. Jó volt beugrani ide, mert a legutóbbi látogatásom óta már el is felejtettem a krumpli ízét. Még jövök párszor, ha tudok.
Wolgi is összekészült, aztán távoztunk. Utunk még nem ért véget, hiszen én kísértem őt a pálcakészítőhöz.

Leónia

Szörnyen unatkozva lógattam bele a lábamat a vízbe. A stég szélébe kapaszkodva tisztán látszott a tavacska fenekén a sok apró kavics és zöld moszat, no meg némi szemét, amit az előttem itt ülők hajigáltak bele. Valószínűleg a meleg miatt ilyen sekély a tó vízszintje, ami alapjáratban sem mondható valami nagynak.
Pedig milyen lenne már, ha lenne rajta egy csónak, vagy egy kishajó, aminek a segítésével akár a közepére is bemehetnénk? Működhetne akár étteremként is... Csak nagyobbnak kell varázsolni a tavat, ami itt egy tapasztalt és hozzáértő varázslónak gyerekjáték lenne. Petíciót erről!
Az erdőhöz közelebbi részen mászkált valaki, akit nem nagyon bírok, ezért "menekültem" a nádas takarta stéghez. Előre-hátra himbáltam lábaim az állóvízben, minden irányba szétterjedő fodros hullámocskákat képezve a tükrén. Még most is bennem van a nagy, hegyes fogú haltól való félelem, ami egyszer csak előbukkan az iszapból és bekapja a nagylábujjam. Azt hiszem a csuka tud ilyet. Na meg milyen guszta, hogy egy tök békés helynek tűnik ez a tó, aztán a tévében mégis akkora dögöket húznak ki ilyenekből, mint két ember egymáson. Az azért már nem vicces...
Hátradőltem a fadeszkákon, amin ha a Balatonról jól ismert madárürülék nem is, azért pókhálók, szöszök és öreg horgászok mocska úgy ahogy szépen tarkították. Természetesen a fejem körül bűbájjal megtisztítottam leendő támaszomat, annyira azért nem vagyok már varázslásképtelen.
Csendben, rezzenéstelen arccal néztem a kék ég felé. Már nem volt olyan magasan a nap, hogy hunyorognom kellett volna, de a napszemüvegem még azért rajtam volt. Zuhanyzáskor jó látni, hogy a lábam bizonyos szakaszain és egyéb testrészeim kivételével már egész jó bőrszínem van. Ez nagy eredmény, a bőröm ugyanis könnyen leéghet, ha nem vigyázok.
A tarkóm alatt átkulcsolt kezeimmel támasztottam a fejem, hogy szükség esetén rápillanthassak a tavacska túloldalára, és azzal szórakoztam, hogy a többieket néztem.

Leónia

Ráérősen bámészkodtam a lehető legnagyobb flegmasággal és felségérzettel. Mintha minden az enyém lett volna körülöttem, az embereknek pedig egyenesen tiltott dolog volt az én jelenlétemben a stégre lépni.
Valószínűleg csak nem akartak zavarni, mert tök ciki csak úgy, minden ok nélkül odasétálni egy magányosan pihenő alak közelébe.
Épp egy nagyobbacska felhő úszott az égen felém, amikor elugorhatott mellettem egy béka. Kár, pedig szívesen elálmodoztam volna még arról a felhőről, mert az alakja is egy maciéhoz volt hasonló. Ehelyett felvont szemöldökkel emeltem meg egy kicsit a fejem, hogy újból előrenézzek, de senkit sem láttam magam előtt. Pedig ha tudtam volna, hogy mi vár rám...
- Ááá! - ordítottam el magam mindenféle szégyenérzet nélkül torkom szakadtából, amikor valami vizes és nyálkás kéz elragadta a lábam. Mindkét karommal a stég szélét szorítva próbáltam megszabadulni a szörny karmai közül. Erre nem sok esélyt láttam, hogy sikerülhet, de az egyik lábam sikerült felhúzni magam mellé, így pedig teljes erőmmel rugdaltam, kalimpáltam a titokzatos támadóm ellen, ám mindez olyan gyors pillanatok alatt történt, azaz annyira ösztönösen jött cselekvésmozdulat volt, hogy nem is gondolkodtam reálisan.
Mert ha még egy kiálló valamihez értem volna mondjuk hozzá, vagy ha víziállat nézi eledelnek a lábujjaimat, akkor is megugrottam volna a deszkán. De ez egy erőteljes rántás volt, s nem akart engedni.
A peremen kapaszkodva azonban már ülve tartózkodtam, így pedig egyből kiszúrtam valamit. Vörös haj... Vörös haj és szerencsétlenség. Ez Leóniaaa!
- Basszus már! Leonieee?! Te normális vagy? - dőltem vissza levegő után kapkodva egy nagy koppanással, mert bevertem a fejem.
- Komolyan mondom... Egyszer még te viszel a sírba. Mit keresel te itt? Mássz fel ide és mesélj! - nyújtottam ki neki a kezem a tó felé dőlve, hogy szükség esetén segíthessek feljutni a vöröskének.

Elena

Teljesen felvillanyozódtam, miután a legváratlanabb pillanatban a fejemre ejtette az a kelekótya bagoly a levelét. Először csak a hajamat fogtam, azt hittem ugyanis, hogy "szerencsém lesz", ha értitek mire gondolok.
Hála az égnek azonban nem így történt, a fejem búbja sértetlenül megúszta, onnan pedig lecsúszdázott az iromány egyenesen az ölembe. Elsőre ötletem sem volt, hogy mégis mi állhat benne. Nem volt ugyanis semmi várható előzménye a levél érkezésének. Azt is hittem, hogy valószínűleg rossz helyre ment a kézbesítés, így zavarba is jöttem. Végül túlságosan úrrá lett rajtam a kíváncsiság, ezért izgatottan kibontottam és elolvastam a tartalmát, hogy minden fejemben motoszkáló kérdésre fény derüljön.
Hát nem lettem okosabb... Zavaros volt, titokzatos, szóval az egész csak rátett egy lapáttal a feldobottságomra. Mi van, ha szívatás az egész? Meg mernék vajon csinálni Velem? Tovább agyalva arra jutottam, hogy Elenának jó híre van, bizonyára nem akar nekem rosszat, ezért bátran megjelenhetek a megírt helyen.
Így is tettem, nem vitás... Odamenet törtem a fejem, hogy mit is szeretne tőlem a lány, de kifejezetten örültem neki. Én mindig örülök annak, ha valaki levelet ír nekem és gondol rám. Csak aztán nehogy egy számomra is kínos udvarlási kísérlet legyen belőle.
Kétségekkel telve léptem ki az erkélyre. Megkönnyebbültem, mert már ő is ott volt. A korlátnak támaszkodott, és szemmel láthatólag a hasát tömte, én pedig az ajtóból integettem neki.
- Szervusz! Itt vagyok! - mosolyodtam el egy kicsikét zavartan, aztán rápillantottam az ujjaim között szorongatott levélre.

Elena

- Hát, most itt vagyok.
Valamiért gyanús volt nekem a viselkedése, mert amikor beléptem, gyorsan visszadugdosott valamit a holmijai közé. Mintha nem akarta volna, hogy lássam, pedig nem is néztem oda, csak egy kicsit. Innen pedig nem tűnt olyan durva dolognak az a valami, amit rejtegetni próbált, szóval... mindegy.
És mik ezek a szövegek? Már nagyon várt... Nem is tudtam hirtelen, hogy miket válaszoljak. Volt egy tippem, hogy mi készült körülöttem, de nem akartam hinni a feltételezésemnek. Pedig lett volna okom gyanakodni.
Inkább tereltem a témát egy kis felszínes csevejre, s lassú utalásokkal kihúzni belőle, hogy vajon miért is küldött nekem levelet, s hívatott ide ok nélkül. Nem mintha annyira elfoglalt lennék, hogy egy ilyen találkozót nehéz lenne elintézni. De ez is gyanús, hékás... Úgy gondolom elérhető vagyok mindenkinek.
A nagy gondolkodós aggodalmaskodásban ki is ment a fejemből a lány előbbi kérdése.
- Hogy mit? - dülledtek ki a szemeim az általa nyújtott salátalevelek felé - Nem hiszem, nem vagyok valami éhes. Azért kösz. - biccentettem.
Azt hiszem ez volt a kezében a megérkezésemkor, így egy fokkal nyugodtabb lettem. Legalább tudom, hogy nem valami szupertitkos varázsketyerét tartogat magánál. Csak... salátát. De azt is minek? Azt hiszem vegetáriánus, ami magyarázat is lenne rá, de egy táskába begyűrni, majd puszta kézzel kivenni és kínálni azokat a szerencsétlen leveleket?
- Hogy vagy egyébként, minden rendben? Meglepett a leveled, ritkán kapok, tőled egyáltalán nem számítottam ilyenre, már bocs. Azaz ritkán kérnek fel ily módon személyes találkozóra a kastélyban. Érted... - pirultam el azon feszengve, hogy vajon kellő mennyiségben utaltam arra, hogy bökje már ki végre ittlétem okát.

ĐomĐom

Nevetségesen hangzik, de eldöntöttük Đomival, hogy mi bizony Prágában akarunk szilveszterezni. Legalábbis az én fejemből pattant ki először a gondolat, a feltörekvő kviddics díva nem hiszem, hogy ilyenekről álmodozott korábban. Pedig nem szabadott volna elfelejtenie, hogy van/volt neki egy Ágoston nevezetű barátja, akivel ugyan évekkel ezelőtt ismerkedtek meg, de mondhatni nagyon jó kapcsolatot ápolnak. Mondjuk szerintem értem többet tett, vagyis ismertségünk nagyobb jelentőségű az én oldalamról, mégiscsak ő volt az első diák, akivel a vonatról való leszállás után összefutottam.
Úgy alakult, hogy a legfiatalabbik nagybácsim elutazott a barátnőjével világot látni, munkájukból adódóan pedig csak az ünnepi időszak jöhetett szóba, mint szabadidő. Ők egy tök jó kis lakásban élnek, komolyan irigyeltem azt a helyet, mindannyiszor amennyiszer látogatást tettünk nála. Ebből volt olyan négy alkalom, hiszen nem olyan régen költözött oda, tényleg fiatal a fiú, a házasságuk csak most lesz aktuális. Szóval... Idén rendhagyó módon csak jóval huszonötödike után tudtunk úgy felszabadulni, hogy átmehessünk. A bátyám először úgy volt, nem is jön, mert az ottlét belecsúszna az újévbe, amit viszont a baráti körével akar köszönteni. Na mindegy, ez bonyolult. Spontán elhatároztam, hogy megkérdezem a családtagot, kiadná-e nekem a helyet. A szüleimmel is beszéltem persze az ötletről, akik kissé vonakodva bár, de beleegyeztek. Elvégre lassan felnőtt leszek, nem ismeretlen helyre megyek, ahol pedig ők lesznek, az egész közel van "hozzánk". Az egészben annyi volt furcsa, hogy anyáék már egy-két nappal korábban összekészülődtek és kilátogattak, én pedig késve, külön úton jártam.
A szünet miatt nem volt egyszerű lefixálni a dolgot. Nagyon dobogott a szívem, amikor először felvázoltam ezt a lehetőséget Đominak, de nagyon örült, hogy gondoltam rá. Szerettük volna kiélvezni az utazás örömét, ezért a vonatra esett a választásunk. Viszonylag gyors, első osztályon pedig még kényelmes is, ráadásul külön fülkében utaztunk, alig utaztak rajtunk kívül a járaton, stb. A csomagom elhelyezése után ledőltem az ülésemre, lábamat pedig feltettem Đomi mellé. Simán végigaludtam volna az utat, ha egyedül lettem volna.
- Semmiség, tudhatnád... - kacsintottam - Heh, igyekeztem nem gondolni a sulira. Jól megy amúgy, a benn zajló eseményeket pedig nehéz lenne vázolni. Szerintem nem történt semmi hihetetlenül durva dolog. Az igazgató új, igen. Jó fej, de már túlságosan megszoktam a régit. - sóhajtottam a kilátást bámulva, aztán néhány kisebb történet következett a kastélyból, igyekeztem olyanokról mesélni, akiket mindketten ismertünk - De mesélj inkább Te! Veled sokkal több izgalmas dolog történik... Én maradtam a régi.
Egyébként valahol Szlovákiában jártunk már, közel a cseh határhoz, még ha így is számtalan kilométer választott el minket a célállomástól.

Manó

Manó

Manó

Adrika  
bálozás mösterfokon

Manó