Yarcsim<3Ez most talán nem volt olyan hatalmas lépés, amit nem kellett volna megtenni. Legalábbis ezt a jelentést tulajdonítja hozzá. Bonnie nem az a lány aki, ha nincs valami hatalmas dolgok mögötte, kertelne. Éppen ezért is volt fontos számára, hogyha már belement ebbe a randiba, úgy érkezzen ide, hogy ő igen is rászánta magát, hogy akkor felhagy minden negatív tapasztalattal a múltból, és tisztalappal neki mer vágni a jövőnek. Persze nem lehet tudni, mi vár rá, az viszont bizonyos, hogy jelenleg kezd belegabalyodni az egész történéshullámba, na meg Yariba is sikerült. Kifejezhetetlen öröm tölti el, amikor kiderül, hogy elkíséri őt. Ezután a csók az a tipikus lábemelős hatású, de azért nem kéne felrúgni persze az asztalt. Azért azt még nem sikerült magában eldöntenie, persze, - annyira el is mosódott most minden neki, hogy nem is foglalkozik vele,- hogy ez a közeledés, ezek a megnyilvánulások főleg a külseje miatt érik e vagy azért, az a kevés dolog, amit eddig mutatott magából ragadta így el a drágát. Amikor a felvetésére megérkezik az a már nagyon várt vigyor, belekortyol a forró csokiba, majd ő is elmosolyodik. Majd közelebb kerülnek egymáshoz, és elhangzik az a bizonyos kérdés. Még mielőtt bármi zajlana a fiúfüléhez hajolva csak annyit suttog.
-Szeretnék.Mikor megint összeérintik ajkaikat, Amanda pulzusszáma egyre feljebb kúszik. Mondhatni lassan kiugrik a szíve a helyéről. Egyik kezével Yar nyakába karol, másik keze a mellkasán pihen, érzi, hogy a fiú szíve sem a normál ütemben dobban, miután eltávolodnak egymástól, csak mosolyog ezen. elengedi őt, majd belékarol és hozzábújik, nem akarja, hogy most ez elmúljon, legszívesebben megállítaná itt az időt. Ebben a pillanatban, ami így tökéletes, ahogy van. Az első fél órában mondjuk, mikor megismerte, ahogy ránézett, azt gondolta Ő az a tipikus Casanova, aki csak úgy gyűjti a trófeákat, de nagy valószínűséggel, akkor ennyi idő alatt, amennyire itt lassult a dolog, már kirohant volna a világból. Már ott a szobájában pozitívan csalódott benne, hiszen nem volt erőszakos, se akaratos.
A becézési próbálkozáson kicsit megilletődve elmosolyodik, majd már az ő agya is forog ezen, bár mondjuk, nem jellemzőek rá a megtervezett becenevek, mindig, éppen ami a szívén az a száján. Megszorítja közben Yarcsi kezét, persze nem durván, csak úgy egy biztonságérzetet véve, mint egy belekapaszkodásként.
-Akkor mi leszek? – kérdezi csintalan mosollyal.
A kviddicses folytatja tovább, bókolva, a mondanivalóját. Majd vigyorgás közben ránéz és így szól.
-Akkor ezt valahogy ki kell küszöbölnünk. – Mondja arra, hogy a gondolkodás útjába állt, persze csak viccnek szánva. –
Édesanyámnak köszönhetem a szemeimet.Mondja vegyes érzésekkel a hangjában, nem távozott a jókedve, de azért egy picit most a komoly hangvétel, ami jellemzi. Igazán még mindig, így sok évvel a történtek után sem nagyon képes beszélni ezekről. De, hogy ez azért van, mert nem bízik, vagy, mert úgy érzi, úgy sem érdekel senkit, azt nem lehet tudni.
Annyira elvesznek egymásban, hogy már csak azt veszi észre, mikor megtörténik a baleset, kiborul a forró csoki. A Drágára mosolyog, majd már éppen nyúlna a pálcájáért, mikor beelőzi.
-…mikor az ember el van varázsolva. – fejezi be Yarcs mondatát, majd a csók közben, addig babrál a karkötőével, míg nem sikerül azt leejtenie, amit ekkor a nagy hévben még észre sem vesz.
*Visszarángatja!*
