Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Olyan békések az utcák a késői órákban. A lépteim szinte visszhangzanak ebben a már-már fülsértő csendben, és az amúgy egész forgalmas falu így, egyetlen utcán járkáló lélek nélkül egy kissé félelmetesnek hat. Talán pont ezért szeretek ilyenkor mászkálni, kockáztatva egy fincsi büntetőmunkát, függően leginkább attól, hogy milyen prefektus, vagy tanár találna meg most, bőven a takarodó után. Tisztában vagyok a következményekkel, és a legkevésbé sem tartok tőlük, ezért a néhány nyugodt pillanatért abszolút megéri.
Még néhány üzlet nyitva van, a csárdáról és a falusi pubról nem is beszélve, de még ezek környéke sem kifejezetten nevezhető zajosnak. Bentről hallatszik némi röhögés, pohárcsörömpölés, csak a szokásos, semmi több. Amint a hátam mögött hagyom ezeket a helyeket, megint minden apokalipszis közeli állapotúnak tűnik, szinte meg sem lepődnék rajta, ha szembetalálkoznék egy zombival… akármi is legyen az. Valamelyik délután hallottam az udvaron, hogy a mugliknál ez most rendkívül trendi, és annak ellenére, hogy nem fogtam fel a teljes értelmét, különösen könnyedén megmaradt a fejemben. Bezzeg az olyasmi, ami később is hasznomra válna!
Céltalanul keringek körbe-körbe a faluban, és kezd eléggé lehűlni az idő, de szerencsére számítottam rá, hogy nyár elején még durvább lehűlés várható az éjszakai órákban, mindegy, mennyire volt meleg napközben. Lejjebb húzom a pulcsim ujját, hogy elfedje a kezemet, és keresztbe fonom a mellkasom előtt, minél inkább melegen tartva magam. Néha felemelem a fejem, hogy tudjam, hol vagyok, amúgy a járdát követem, sőt néha letérek róla és másfelé kalandozok, ahogy fejben sem teljesen vagyok a jelenben. Fogalmam sincs, hányadszor járom körbe az utcákat, miután elindultam a stégről. A tó mellett már korábban jóval hűvösebb volt, a légmozgás is erősebb, mint itt, muszáj volt mozognom, akármennyire is szeretek ott üldögélni. És persze az egész napomat itt töltöttem, mégiscsak egyszerűbb felpattanni és keresni egy alkalmasabb helyet a lustálkodásra, gondolkodásra, mint az egész kastélyon keresztül kiosonni éjnek éjjelén.
Halkan dúdolok magamban, szinte tudat alatt, de csak azért, mert biztos vagyok benne, hogy senki sem hall. A lábaim a játszótér felé visznek, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? A kezeim még mindig a vastag pulcsiba rejtve, sokáig a lábamat figyelve észre sem veszem, hogy társaságom akad. Vagyis, még visszafordulhatnék. De már túl közel vagyok a fiúhoz, aki nem kifejezetten tűnik gyilkos természetűnek, így hát még közelebb araszolok a hinták felé.
- Ó, szia! – azért némi megkönnyebbülés még így is kiérződik a hangomból. Nem igazán ismerem a srácot, de láttam már, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy Chuck-nak hívják, ugyanakkor beszélgetni… hát, nem, nem igazán került sor ilyesmire. – Zavarok? – kérdezek rá. Nem ítélkezem amiatt, hogy egyedül van, hogy tehetném, ha velem is pontosan ez a helyzet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eszméletlenül fárasztó, és hosszú nap áll mögöttünk. Legalább az időjárás kellemes volt, amíg kora reggel még bedobáltam pár dolgot a hatalmas utazótáskába, mert bár mindig átkozom magam miatta, de szokásom mindent az utolsó pillanatra hagyni, húzni-halasztani. A két kísérőtanár mellett rohantuk végig az utat, az egész napot, kivéve a vonatozást, ami abban a pillanatban még felüdítő és kifejezetten örömteli volt, amikor leülhettem végre. Fél óra elteltével pedig már kezdtem unatkozni, amire rátett egy jó nagy lapáttal az izgatottság, hiszen nem épp a szomszédba készülünk így négyesben, hanem egy világhírű varázslóiskolába!
Vittem könyvet, de még ennek sem sikerült lefoglalnia utazás közben. Folyamatosan kifelé bámultam az ablakon, és tízpercenként képes lettem volna feltenni a kérdést, hogy ott vagyunk- e már. Persze a sietség és kapkodás, ami az egész napunkat végigkísérte, megviselte kissé mindünket. Ha aludni nem is volt kedvem, legalább nem éreztem folyamatos késztetést arra, hogy össze-vissza szenvedjek, amiért sehogy sem volt kényelmes a zsibbadó hátsó felemnek, hiába helyezkedtem.
Amikor lehetőségünk volt, vásároltam egy nagyobb adag édességet, és jéghideg frissítőt, amit készségesen megosztottam Keikoval, ha már csak ketten vagyunk cserediákok, illene összekaparnom azt a kevéske kedvességem. Bár ha társalgásra kerül sor, akárkivel megteszem a kötelező köröket és talán még jól is érzem magam, amíg nem muszáj mélyebbre ásni és nem a tanulás a téma. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez utóbbit el is felejthetem annak fényében, hogy egy Levitás az útitársam, és a tanárnő is a kékek házvezető helyettese volt. Valahogy csak hozzászokom. Megbeszéltük, hogy ki mit vár legjobban, mire a legkíváncsibb és a nagy kétségbeesésben még varázsolni is elfelejtettünk, amikor Rubya tanárnő jegye lábra kelt.
Megkönnyebbült sóhajjal ugrok le a vonatról, amikor megérkezünk és diszkréten kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, még mielőtt megpillantanám a három nőnemű, ránk várakozó egyént. Követem a többieket, közben pedig azon gondolkodom, hogy az izgalom és a fáradtság mennyire nem előnyös párosítás, tekintve, hogy még el kéne jutnunk a kastélyig és ki tudja, mi a terv a későbbiekre. – Jó estét! – köszönök, elővéve illedelmesebb énem. Szimpatikusnak tűnik ez a nő, örülök, hogy nem rögtön a legmufurcabb tanárokat zúdították ránk. Csak akkor szólalok meg, amikor az én pártfogómra kerül a sor, biccentek egyet és viszonzom a bemutatkozást, annak ellenére is, hogy valószínűleg ők többet tudnak rólunk, mint mi róluk. Az ehhez hasonló intelmek pedig, miszerint ne nézzek a tó vízére, nagyobb kísértést ébresztenek bennem, mint félelmet, de azért megfogadom a tanácsot.
Helyet foglalok a csónakban, és csendben hagyom, hogy az útitársaim átvegyék a szót, ők valahogy beszédesebbnek tűnnek, mint én, és kétségtelenül több kérdésük is van az elkövetkezendő hetekkel kapcsolatban. Én pedig a Mardekáros lánnyal szimpatizálok közben, remélve, hogy kibírjuk ezt a pár napot anélkül, hogy kárt szándékoznánk tenni a másikban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Az esti időjárás lassan már megköveteli, hogy előkeressem a szekrényem mélyéről a bundás kesztyűmet is – jéghideg ujjaimat megpróbálom még inkább a kabátom ujjába rejteni a hűvös szellő elől. Ennek ellenére sem bántam meg, hogy elindultam erre a kis túrára a faluba. Ilyenkor a legjobb sétálgatni, egy kicsit kiszellőztetni a fejet, és amúgy is jobban szeretem a hidegebb időt, mert felöltözni fel lehet annyira, hogy ne fázzon az ember, viszont a nyári melegben az sem feltétlenül segít, ha egy szál fürdőruhában töltöd a napot.
Nem volt konkrét célom, amikor elindultam a kastélyból, így most csak tétlenül járom az utcákat, nézegetem a kivilágított kirakatokat, és a nagy csendben a lépteimet hallgatom. Nehéznek érzem a lábaimat, és a gondolataim még mindig a kviddics edzés körül kavarognak, hiába próbálok most már egy kicsit lenyugodni, pihenni és semmin nem agyalni, nem megy ez olyan könnyen. Teszek egy kis kitérőt a játszótér felé, beülök a hintába, és pár percig csak annak nyikorgását hallgatom, ahogy előre-hátra lököm magam a lábaimmal. Sötét volt már akkor is, amikor beértem a faluba, de mostanra teljesen besötétedett, és itt, ahol az utcai világítás kevésbé zavar be, látni a csillagokat. Az ég tiszta, felhőknek nyomát sem látom.  
Feltápászkodom, és visszakanyarodom a kicsit népesebbnek vélt utcák felé, bár ezt is inkább az üzletekből kiáradó fény, és némelyikből kihallatszó tompa hangzavar érzékelteti, maga az utca éppen csak nem kong az ürességtől. Hát persze, ki szeretne idekinn mászkálni, ha egyszer forró csokit, vagy esetleg valami erősebbet is kortyolgathat odabenn, szinte bármelyik, még nyitva tartó helyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nos, épp itt volna az ideje, hogy egy csinos kis megfázást elkerülendő, visszainduljak a kastély felé. Ugyanakkor semmi kedvem az est hátralevő részét nyakig betakarózva, az ürességtől kongó szoba társaságában tölteni, így azt kezdem tervezgetni, merre is mennék. Nem tudom, pontosan mennyi az idő, és most már elég hamar be is sötétedik, saccolni csak abból tudok, hogy mióta tartózkodom a faluban, mióta járom cél nélkül az utcákat. Minden bizonnyal nemsoká’ érvénybe lép a takarodó utáni kijárási tilalom, és szorgalmas prefektáink járni kezdik a folyosókat. Nem volna túl szerencsés rögtön belebotlani valamelyikükbe, kétlem, hogy túlságosan meghatna akárkit is a tény, hogy – bár abszolút nem vagyok szabálytisztelő diák – most épp semmi rosszban nem sántikáltam, csupán az alagsori kuckónkba szeretnék eljutni. Engem sem érdekelne.
Teljesen belemerülök a gondolataimba, meg hogy itt-ott a kiszűrődő hangfoszlányokból valami értelmeset is sikerüljön elkapnom, egészen eltereli a figyelmem arról, hogy változó időközönként végigfut rajtam a hideg a ruháimon áthatoló levegőáramlatok hatására. A lámpa fénye, ami alatt épp elhaladok, pislákol csupán. Kikanyarodok egy kisebb utcából, és azonnal meg is torpanok, kissé meghökkenve a látványtól, ami elém tárul.
- Szentséges… - szalamandra! A befejezés bent reked, amint meglátom az állatot. Pórázon! – …szamár?! – csúszik ki végül. Oké, láttam már pár érdekes dolgot az iskola falai közt, és az isten szerelmére, varázslók vagyunk, nem is értem, miért lepődök meg ennyire egy szamáron.
- Eh… szia! – köszönök a lánynak, akit felismerek, bár hirtelen nem jut eszembe a neve, arra viszont pontosan emlékszem, hogy egy prefektus sétáltatja házikedvencét. Ennyit arról, hogy nem árt az egészséges távolság megtartása tőlük, főleg ilyen késő órákban. Lelegyintem magam gondolatban, és lehuppanok a lány mellé. – Nem mindennapi kis kedvenc – mosolyodom el. Hogy minek közlök ilyen nyilvánvaló tényt, azt magam sem tudom, talán leplezendő az előző pillanatnyi kilengésem, ami sokkal inkább köszönhető annak, hogy teljesen kizártam a külvilágot és már attól is összerezzentem volna, ha Elena – igen, közben rájöttem! – egymagában üldögél csendben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

A legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy – akárhogy is nézzük – idegen lány a nyakamba ugrik, bár kétségtelenül megfeledkeztem az eridonosok jó szokásáról, hogy szeretettúltengésben szenvednek, amit kényszeresen élnek ki másokon, legyen az ember vagy állat, fiú vagy lány, és hadd ne soroljam a további lehetőségeket. Igyekszem valahogy levegőhöz jutni a lány karjai közt, közben hatalmasakat pislogok, körbekémlelve az útszakaszt, amit még pont belátok. Hirtelen ért a támadás, így elég abszurd pozícióba kerültek a karjaim, a nyakam éppen, hogy ki nem törik és legszívesebben leátkoznám magamról, ha még egy kicsivel is tovább szorongat. Nagyot szusszanok, amikor végül hátrébb húzódik, és azonnal engedek is merev tartásomból egy csöppet, hátradőlve a pad támlájának.
Sosem bántam, ha az aktuális beszélgetőpajti beszédesebb, mint én. Sokkal jobb hallgatóság vagyok, és amúgy sem erősségem a fecsegés, pláne nem, ha magamról kéne nyilatkoznom. Inkább a lényegretörőséget preferálom. Mármint, a magam szintjén, ahogy azt már kifejtettem, nincs gondom azzal, ha nem jutok szóhoz. Persze a jóból is megárt a sok.
- Tényleg nincs túl jó idő, bár jobb, ha hozzászokik szegény, most már csak hidegebb lesz – az állatoknak pedig szükségük van a mozgásra, és ugyan a suli elég nagy, meg hát, ez egy szamár és fogalmam sincs, milyen igényei vannak, de kétlem, hogy elég neki négy fal közt. Még nekünk sem elég. – És amúgy… mindenhova beengedik? Meg, tudod… soha nem láttam még a folyosókon, pedig nehéz nem észrevenni – érdeklődök. Könnyen lehet mondjuk, hogy tényleg ennyire figyelmetlen vagyok, vagy csupán nem realizálódott bennem.
Egy szép adag nyál kerül a szövetkabátra, és a bőrömre is jut egy kevés, amit undorodva törlök le magamról. Bocsi csacsi, nem ellened szól, csak hát, a legtöbben nem szeretnek nyálban fürdeni, ahogy én sem. Inkább óvatosan közelítek felé, és megsimizem, csak hogy elkerüljek egy esetleges következő támadást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az ujjaim ütemesen dobolnak a térdemen, miközben a szekrényajtóra akasztott jelmezt bámulom. A sminkkel már kész vagyok, csak bele kéne bújnom abba a ruhába, és elindulni, a végén még lemaradok az egészről, akkor aztán megérte ez a tépelődés. Ingerülten fújtatok egyet, majd még egy percnyi tétlen ücsörgés után felpattanok. Óvatosan simítok végig a tüll szoknyán, és ellenőrzöm a tükörben, nem mutat- e túl sokat, mert hát, lássuk csak be, ez nem az a jelmez, amiben a férfi családtagok szívesen látják lányukat. De sikerült megoldanom a problémát, megkönnyebbülten forgok körbe, hogy aztán elvégezhessem az utolsó simításokat: a konty, a tiara, és a vádlim köré tekeredő fekete szalag hiányzik már csak.
Még akkor sem vagyok teljesen biztos magamban, hogy jó ötlet- e ez az egész jelmezesdi, amikor elindulok a buli helyszíne felé, de… igazából mindegy, már nincs visszaút. A vacsoránál kaptunk egy kis ízelítőt a díszletből, ami már akkor is elég látványos volt, most viszont… lenyűgöző. Amúgy is olyan jó hangulata van ilyenkor a kastélynak, bár kifejezetten bosszantó tud lenni, amikor egy kétperces út alatt háromszor kapsz mini-infarktust, ugyanakkor e nélkül nem lenne az igazi.
A legkülönfélébb jelmezekben sereglenek folyamatosan a diákok innen-onnan, és már egy kisebb tömeg vár a Nagyteremben, amikor a két csontváz mellett belépek a helyiségbe. És hirtelen eltűnik minden szín, fekete-fehérben pompázik minden. Elmosolyodom, és szinte azonnal méltatlankodó grimasszá is változik, amint egy kisebb lökést érzek a bal vállamnál. Oké, lehet, hogy nem az út kellős közepén kéne letáboroznom bámészkodni, de azért kikerülni az embert nem túl megterhelő feladat. Lassan, ráérősen sétálgatok végig az asztalok között, az édesség és italfelhozatalt lesve, némelyikbe belekóstolva, bár a fülsütit csak felemelem, aztán fintorogva vissza is teszem a többi közé. Ötletes, de nem túl bizalomgerjesztő.
Fél szemmel az érkezőket figyelem. Óriási, milyen színes a felhozatal jelmezek terén, persze a klasszikusok is megtalálhatók, hol kreatívabb, hol egyszerűbb megoldásban. Szinte mindenki párral érkezik, kezdhetem rosszul érezni magam, amiért különcködök, és nem öltöztem össze senkivel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Sosem gondoltam volna, hogy sor kerül arra, hogy nekem kell lelket öntenem a fiúba, pláne, hogy nem ez az első koncertjük. Bár nyilván nem lehet ehhez sem teljes mértékben hozzászokni, valahol érthető is, hogy izgul, és amúgy is tökre aranyos, ahogy a térdein támasztott könyökeivel, összekulcsolt ujjakkal nézi a többieket a pár perc múlva kezdődő show előtt.
Már az utazás is kalandos volt, alapvetően az, hogy a barátommal indultam el és nem a családdal. Voltam már korábban is Franciaországban, de ez így mégis merőben más. És hiába mondtam Rui-nak, hogy nem szükséges engedélyt kérnie a szüleimtől, majd szólok nekik, azért írt egy levelet nekik. Jó, nyilván plusz pont az ősöknél egy ilyen szép, figyelmes megmozdulás, de úgysem tilthatnák meg, hogy pár napot kedvem szerint töltsek külföldön. Szerencsés is vagyok abból a szempontból, hogy az ilyesmi fel sem merül. Bár különösen jó kapcsolatom nincs a szüleimmel, azért képesek vagyunk normális keretek között megbeszélni bármit.
Ahogy a menedzser hátraszól, hogy a srácok mindjárt kezdenek, az én izgatottságom is megugrik. Rui nyakába csimpaszkodom, miután felállt és egy szerencsecsókot követően ő a színpadra lép, mi a lányokkal pedig az első sorba tömörülünk, hogy onnan csápolhassunk. Oké, azért ez elég menő. Több ezres tömeg a hátunk mögött, közben pedig a pasim épp a dobok mögé ül be és állítja be a mikrofont, majd üti a kezdőütemeket. Hú. Láttam a setlistet, baromi jó számokat játszanak, és amint felcsendül az első szám dallama, őrült sikongatásba kezd a tömeg – és velük együtt én is. A basszus a mellkasomban dörömböl, kezeim a magasban, és mivel kívülről tudom a szöveget, lévén az egyik kedvenc együttesem daláról van szó, végig éneklem az énekessel. Ritmusra mozog a csípőm, a barátnők mellett, néha egymással táncolunk, a hangulat eszméletlen. A mögöttünk nyomuló ismeretlen fiúkról igyekszem tudomást sem venni, vagy legalábbis abba a hitbe ringatni magam, hogy csak a tomboló tömeg az oka, amiért egyre közelebb kerülnek hozzánk és inkább kiélvezem a pillanatokat, amikor sikerül Ruival szemkontaktust teremteni a nagy bulizás közepette.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Korábban aggódtam amiatt, hogy milyenek lesznek a bandatagok, mert hát nem mondhatnám, hogy bármit is tudnék róluk, azon kívül, hogy kellőképp idióták. Hogy milyen értelemben, azt nem tudtam eldönteni addig, amíg kicsit jobb betekintést nem nyertem abba, mi is zajlik, amikor együtt van az egész csapat. Amikor megtudtam, hogy még plusz négy lánnyal is találkozom, talán elsápadtam kissé. Lehet, hogy az is benne volt, hogy vajon mit fognak rólam gondolni, de sokkal inkább attól tartottam, hogy én leszek a problémás. Mármint, ha valaki idegesít, azt elég nehezen viselem. Nem mondhatnám, hogy makulátlan a személyiségem, és hát, van is némi gond a közvetlenséggel így teljesen ismeretlenben, de… azt kell, hogy mondjam, baromi jó kis társaság ez. Ha pedig valaminél nagyon sántít a francia értelmezése, csak megkérdezem Rui-t, miről is van szó pontosan.
Alapvetően nem vagyok őrjöngő típus, és nem is mindig sikerül elengedni magam hasonló helyzetekben, de az élő zene szinte mindig kivételes eset, ráadásul dolgozik bennem egy kevés alkohol ahhoz, hogy oldódjon a hangulatom. És mégiscsak a barátom van fent a színpadon, és többedmagával, de megteremti ezt a fergeteges hangulatot már az első számmal, ami egyébként remek választás volt. És vokálozik! Oké, ezt eddig is tudtam, de teljesen más, amikor meghallod a hangját, és olvadásnak indulsz. A legtöbb lány csak álmodozhat ilyesmiről, és hát, biztos vagyok benne, hogy vannak is egy páran mögöttünk, akik valamelyikünk pasijáért zokog most az izgatottságtól.
Egy puszit küldök Rui felé a szám végén lévő kacsintásra válaszként, fülig ér a szám és alig várom, hogy a következő dal felcsendüljön. Amint a tömeg felismeri a feldolgozást, egy emberként kezdenek tombolni ismét, a kezek újra a magasba lendülnek. Elég durván jó hangja van az énekes srácnak, futkos tőle a karomon és a gerincem mentén a hideg, és úgy egészében, minden elfogultság nélkül, nagyon tehetségesek.
Épp Rute-tal üvöltjük a szöveget és ugrálunk, amikor egy nyugodt pillanatban ujjakat érzek a combomon, és alapvetően nem is zavarna, hiszen szinte mozdulni sincs helyünk, előfordul az ilyesmi egy koncerten, ha azok az ujjak nem fognak rá szorosan és aztán nem kezdek el emelkedni a talajtól. Ösztönösen dőlök előre, hogy ne essek le, és keresek valami támasztékot, de már hátulról tolnak is felfelé a random srác nyakába, aki… oké, én ezt nem értem, de hát legyen. Mellettem a másik szőke is hasonló helyzetben köt ki, és a frászt hozták rám, de végül is innen elég jól rálátni a színpadra, és menekülni sem nagyon tudnék. Így hát kihozom a legtöbbet belőle, folytatom a bulizást, és ha sikerül Rui-val váltanom egy pillantást, megrázom a fejem, jelezve, hogy nem történt semmi, eszébe se jusson… semmi. Csak játsszon tovább, nincs miért aggódni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Végre valahára kisütött a nap, és kabátra sem feltétlenül van szükség – állapítom meg pár perces sétám alatt, lefelé a faluba. Azért még nem az igazi nyárias idő, de már éppen ideje volt. Franciaországban mondjuk már két hete is ehhez hasonló volt, kisebb-nagyobb ingadozással. A karomra hajtva cipelem a kabátom, mindkét kezem a zsebembe rejtem, és széles mosollyal az arcomon baktatok nagy lendülettel a falu felé.
Még nekem is egy kissé furcsa, hogy nem Ruival töltöm a délutánt, de később úgy is találkozunk, ráadásul elkezdődött a tanév, majdnem minden óránkon boldogíthatjuk majd egymást, a tanárokat és diáktársainkat egyaránt. Immáron végzősként. Oké, ebbe belegondolni egy cseppet félelmetes, de hát az időt nem lehet megállítani, mindenki eljut egyszer idáig. Az év végi vizsgák gondolatát pedig villámgyorsan elhessegetem, és inkább kigondolom, merre menjek, mit csináljak először. A teendőket jobb szeretem előre legalább vázlatosan megszervezgetni, most elő is rángatom a fejben megjegyzett listát. Bár sehova sem sietek, szóval annyira nem is fontos.
Persze nem meglepő, hogy elcsábulok, ahogy elhaladok a cukrászda mellett, de előbb még pótlom a bájitaltanhoz szükséges kellékeket, és a kviddics szaküzletbe is betérek. Így legalább amikor bemegyek az édességekkel teli üzletbe nyugodtan válogathatok az édességek közül, és kényelmesen üldögélhetek is, ameddig jól esik. A kedvenc csokis sütim mellett még egy citromos mellett döntök, és a pult felé oldalazva, hogy kérhessek is a finomságokból, sikeresen nekimegyek vállal egy lánynak.
- Jaj, bocsi! – pislogok kissé révetegen. A lány egyébként ismerős, de először fogalmam sincs honnan, és ez ilyenkor a legidegesítőbb, amikor a tudatos mélyéről csiklandoz, és mégis hiába próbálod valahová tenni a dolgot, nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Egy pillanatra sem érzem úgy, hogy a buli vesztene a színvonalából, még a lassabb számoknál is megvan a kellő hangulat, mindenki őrjöng. A kezdeti meglepetésen túllendülve, hogy egy teljesen ismeretlen srác gondolt egyet, és felkapott a nyakába, mert miért ne, kihasználom a helyzetet. Itt tökéletesek a látási viszonyok, kábé egy magasságban vagyok a színpaddal és a kétméteres pasiktól sem kell tartani, akik mögöttünk tombolnak – és most egyikük nyakában ülök. Vigyorogva nézek a mellettem lévő Rute-ra, aki szintén a magaslati levegőt élvezi és visítva dobja a kezeit a magasba. Elnevetem magam, és pont a refrén jön, amit a tömeggel együtt kezdek én is teli torokból ordítani. Időközben valami alkoholos itóka is körbejár itt az ismerős lányok közt, legalábbis a másik srác nyakában ülő fintorogva nyújtja át az üveget, és alattam pedig Flora integet, hogy siessek. Jól van, jól van.
A koncert szünetében nagy nehezen sikerül kiverekednünk magunkat a fiúkhoz, némi segítséggel, és lógni egy kicsit a nyakukon, míg elkezdődik a következő felvonás, amit ugyanúgy élvezünk, egy kis időre megint felkap a srác, de az utolsó számoknál megütögetem a fejét, jelezve, hogy igenis szeretnék lejutni az eredeti helyemre. Innen leszek elsőként felhúzva a színpadra, ahol elsőre én is ugyanolyan megilletődve nézek a srácokra, ahogy ők rám Rui háta mögül. Végül ők is észbe kapnak, és követik Rui példáját, aztán némi menekülés árán ki is jutunk a helyről. Pihegve, de még mindig nevetve dőlök hátra a limóban. Ez is elég menő azért, de komolyan!
Nem tudom, hová megyünk, csak annyit, hogy a buli még korántsem ért véget. Pezsgőt bontunk, és koccintunk a sikeres koncertre, a srácok rágyújtanak, a tetőablakon kihajolva nézünk le a városra. Bár a limuzint nem láthatják a járókelők, azért mégis kicsit olyan érzés, mintha sztárok lennénk.
Pláne amikor a pezsgősüvegekkel kikászálódunk a kocsiból, és körülnézünk, hol is fog folytatódni az akció. Váó! Ez aztán nem semmi. Kíváncsi lennék, melyikük intézte ezt az egészet, vagy talán a menedzserül már tudja, mi is kell a fiatal zenészeknek egy kőkemény koncert után feszültséglevezetésképp, és mindez az ő érdeme? Rui-t a derekánál karolom át, így vonulunk be a hatalmas házba.
- És most, mi a terv? – kérdezem a kedvesemtől, egy apró, finom csókocskát követően. Azon kívül értettem, hogy iszunk és bulizunk, mert a fiúk már rendezkednek is, ahogy látom, meg a bárpult sem kerüli el a figyelmem, sőt, az egyikük már a kirakott rágcsákra is vetette magát. Lehet, hogy nincs is különösebb terv, bár itt vagyunk tízen, kétlem, hogy csak mélabúsan egy-egy pohár itókával a kezünkben nézzük majd egymást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Nem mondhatnám, hogy egy szent vagyok, és volt már részem pár vad buliban, mondjuk, azt nem tudom hirtelen eldönteni, hogy azokat az emlékek – vagy épp a hiányuk – nagyítják kissé, és amúgy meg a Rui mellett megéltekhez közel sincsenek, vagy tényleg megközelítik ezt a szintet. Ami tuti, hogy baromi jó érzés egy menő banda dobosának barátnőjének lenni, és ott lenni a koncerten, ahol ki tudja, hányan tombolnak a hátad mögött. Azokra a lányokra pedig, akik Rui egy mosolyáért odaadnák mindenüket, és elalélnak, ha mond valami szépet a mikrofonba… nos, abszolúte meg tudom érteni. A többi fiúról nem nyilatkozhatok, itt vannak az ő barátnőik is, biztosan hasonlóan éreznek ők is.
Átvetem a lábamat Ruién a limóban ülve, és nevetve figyelem a balhét, ami a szemben lévő ülésen megy, és bár a közelében sem vagyok, én is kapnék a pezsgősüveg után. A végén még kárbavész a drága pia! Oké, inkább csak a reflexeim jönnek némi késéssel működésbe, és amúgy is tök mindegy, mert Alexandre menti, ami menthető.
Kikászálódva a kocsiból érzem, hogy így estére egy kissé lehűlt az idő, rövidgatyában meg egy mellényben, de hát nem grillpartira készülünk, és amúgy is fűt a megivott italmennyiség, na meg persze a szerelem. Elvigyorodom a homlokpuszi nyomán, aztán gonoszan kinevetem, ahogy párocskám kis híján orra bukik, én pedig meg sem moccanok. Szinte. A lényeg, hogy az egyensúlyom megingása eltörpül és szinte észrevehetetlen a fiúé mellett. A ház hatalmas, bár nem a méretek és úgy egyébként a kinézete lep meg, csak hogy… itt fogunk bulizni? Nyilvánvaló, hogy ők nem először vannak itt, a három lány csak úgy elszáguld mellettünk az emeletre, valami ruhákról csacsogva és egyikük sem esik el a lépcsőn. Csoda.
- Vécépumpa… biztató! – nevetem el magam. Nem is számítottam más válaszra, ez is valami olyasmit akar jelenteni röviden összefoglalva, hogy csinálhatunk akármit, ami csak jólesik és van minden, amire ehhez szükség van. Csókolózás közben végigfuttatom a karjaimat a könyökeitől a felkarján át, aztán a nyakán keresztül, végül a hajába túrok. Eltávolodva még mindig a tincseit birizgálva vigyorgom az ötlete hallatán, és közlöm, hogy ne legyünk antiszocok, időnk, mint a tenger. A végén még kinéznek minket innen, hogy bontjuk a társaságot.
Zene szólal meg mindenhonnan, mi pedig megindulunk, hogy le ne maradjunk bármiről is, ám nem jutok túl sokáig. Mielőtt észbe kaphatnék és megmukkanhatnék az oldalamra fonódó ujjak nyomán, már meg is leszek pördítve, mintha csupán… nem is tudom, pedig azért ennyire biztos nem vagyok könnyű. Egy apró sikkantás hagyja el a torkom, ugyan nem az ijedtségtől, csak másra nincs időm, kifejezvén a méltatlankodásom, és amikor a vigyorgó Luis néz velem szembe, kész, elnevetem magam. Meglököm a srác vállát gyengéden, és tovább masírozok Rui felé. Aki persze végignézte az egész attrakciót, szóval őt is megvállalom kicsit, de aztán a karjába kapaszkodok és hozzábújok.
És ezzel a lendülettel már fel is kapom a fejem a sikongatás hallatán, és kérdőn pillantok a mellettem ácsorgókra. A fiúk közül persze páran rögtön felrohannak, hogy pár másodperccel később, mielőtt megindulnék én is, már jönnek is vissza morgolódva, amolyan „most komolyan?!” ábrázattal, és elújságolják, hogy semmi sem történt, ami említésre méltó lenne. A lányok is érkeznek időközben teljesen új szerelésben, szóval a nappali felé orientálódunk mindannyian, én pedig útközben felkapom a magára hagyott pezsgősüveget, és miután ittam pár kortyot, tovább is adom. A zene közben vált, és némileg halkul is, csak annyira, hogy lehessen mellette társalogni, ne kelljen üvölteni, de akinek táncolhatnékja van, az se panaszkodhasson. Oké, remélhetőleg nem valami felelsz vagy mersz következik... Bár izgi lenne ezzel a társasággal, az már egyszer biztos. Ruihoz közelebb hajolva pedig megígérek egy divatbemutatót a holnapi napra, már ha meg tudunk majd mozdulni, a ma estét még túl kell élni valahogy, és még el se kezdődött!

Zenebona: Hot Right Now

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Ösztönösen mozdulok egy kicsit, hátha sikeresen kilökök valamit a kezéből, de minden a helyén marad, így lazítok tartásomon, tárcát szorongató kezemet visszaengedem a törzsem mellé. Ez történik, ha az ember még mindig azt fontolgatja, mit kérjen, vagy kérjen- e még pluszban valamit a már biztos választások mellé és a sütiket bámulja, ahelyett, hogy az orra elé nézne. Az tuti, hogy viszek majd magammal is egy kisebb csomagot Rui-nak, de azt majd távozás előtt fogom kikérni, így csak futólag nézem végig újra a lehetőségeimet. Túl sok a finomság. Bár, ha mindenből kérnék egyet, az is biztosan villámgyorsan elfogyna, de azért óvatosan a cukorfogyasztással.
Még mindig nem tudom hová tenni az arcát, az is előfordulhat, hogy csak valakire hasonlít, amúgy nem is ismerem a lányt, esetleg csak a folyosón láttam a minap. Mindenesetre mosolyog, és nem csak rám morog, hogy ugyan már, figyeljek oda. Sőt, mi több! Meginvitál az asztalához, igazán kedves tőle, már épp udvariasan visszautasítanám, tekintettel, hogy biztos nem akar egy lökdösővel együtt sütizni, vagy legalábbis nem így tervezte a délutánt. Aztán meglátom, mennyien vannak a kis helyiségben, és megvonom a vállam.
- De, miért is ne! Köszi! – mosolyodom el. Gyorsan kikérem magamnak a csokis és a citromos süti szeleteket, hozzá gyümölcslevet, és felpakolva a lányt előre engedem, hiszen nem tudhatom, melyik üres asztal az övé, vagy hova szándékozott leülni.
- Mínea – nyújtom a kezem és mutatkozom be, miután lecuccoltam a kiszemelt asztalhoz. – Nagyon ismerős vagy valahonnan… - közlöm hangosan is eddigi dilemmám fő forrását. Franciául, mivel elég sajátos akcentusból arra tippelek, hogy a lány francia, így hátha könnyebb neki. Persze nem bánom azt se, ha az anyanyelvemen folytatjuk, igazából teljesen mindegy számomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Tisztában vagyok vele, hogy nincs különösebb tétje ennek a meccsnek, mégis izgatottan vártam a mai napot. Talán pont azért, mert a saját csapatom tagjaival mérjük össze tudásunkat, két hasonló erőviszonyokkal rendelkező csapatra osztva. Aktuális ellenfeleimet elnézve kezdem kapiskálni, miért is tartanak tőlünk már csak ránézésre a legtöbben. Izgalmas lesz olyanok ellen játszani, akikkel nem egy meccset lenyomtam és összeszokottan működünk együtt.
A letörölhetetlen vigyor a képemen csak tovább szélesedik, ahogy megejtjük Robival a kötelező kézfogást a mérkőzés kezdete előtt, és bólintok egy aprót a vadiúj Játékvezető bá’ szavaira, mintegy jelezve, hogy vettem az adást. Aztán mindenki elhelyezkedik, csak a sípszóra várva, ami pillanatokon belül be is következik és máris a jól megszokott káosz kellős közepén találom magam. Nem vetődöm a kvaff után, csak kényelmes iramban szemmel tartom az eseményeket, és büszke mosoly kúszik fel az arcomra Flóra magánakciója láttán. Majd legközelebb elkapni is sikerül, viszont Várffy jelenléte már okozhat némi gondot – ugyan a komótos nagypapitempóból ítélve a csapatkapitány sem a skarlát labdára hajt, de jobban teszi az újonc lány, ha vigyáz magára.
Nincs idő a bámészkodásra, hiába igyekszem a háttérben maradni és megadni minden lehetőséget a játékosoknak arra, hogy bizonyítsanak, csapatjáték lévén egymagukban nem sokra fognak menni. Amint látom, hogy Scarlett megkaparintja a kvaffot, a seprűnyélre hajolva szegődöm a nyomába, és igyekszem minél közelebb maradni hozzá, biztosítva a passzolási lehetőséget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

A szemem sarkából látom a felém küldött súlyos szeretetcsomagot, ahogy csupán egy pillanattal később azt is, hogy egyik terelőnk, Becca már rá is mozdul, hogy hárítsa a problémát. Egy darabig Scarlett közelében maradok, egy kicsit lemaradva tőle, de készen arra, hogy fogadjak egy esetleges passzt. Amire nincsen szükség, ugyanis a szőke hajtótársam ügyesen kihasználja az ellenfél lemaradását, és mivel senki nem akadályozza, könnyedén jutunk gólhelyzethez, majd egy szép csellel a meccs első pontjait is bezsebeljük.
Nem mozdulok, hátul maradva kivárok. Minden szépen zajlik, ahogy annak a rendje: kipassz, Flóra már mozdul is, a támadás sajnos nem jön össze, és máris Robinál a kvaff. Ennek pedig a legkevésbé sem örülünk. Amilyen gyorsan csak engedi ez a vacak, indulok szemből csapatkapitányunk felé, próbálva valamiféle előnyt kovácsolni helyzetemből. Gyorsan kalkulálok, és bár nem olyan hatalmas kettőnk közt a távolság, továbbra sem változtatok irányt. A torkomban érzem szívem kalapálását, mert hát, lássuk be, nem kockázatmentes a manőver: ha egyikünk sem enged, olyat ütközünk, hogy élvezet lesz összekaparni a gyógyítónak. Ujjaim elfehérednek, annyira szorítom a seprűnyelet, de ügyelek rá, hogy meg se rezzenjek, remélem, kellő elszántság van a tekintetemben és mozdulataimban ahhoz, hogy Robit akár egy picit is megingassam. Bár könnyedén kikerülhet, amennyiben a fiú nem lép, kivárom az utolsóelőtti pillanatot, és ha minden jól megy, még mielőtt bekövetkezne a katasztrófa, egy gyors mozdulattal lefelé-jobbra irányítom a járgányt. Lemaradok ugyan, de a lendületből nem veszítve kanyarodok a térfelünk felé, és igyekszem felzárkózni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Sötétség, zsibongás. Homályos, fényes villanások. A fejem annyira lüktet, nem csodálkoznék rajta, ha épp szétrobbanni készülne. Újra sötétség, kivehetetlen hangok, egy férfi mély basszusa valahonnan a messzi távolból mintha szólongatna, amibe kapkodó, kétségbeesett, magasabb hang is vegyül. Aztán fokozatosan elhalkulnak. Végre. Szerettem volna őket megkérni, hogy fogják már be, mert megbolondulok, annyira éget a fájdalom, de valamiért… egyszerűen képtelen voltam kinyitni a számat, és megtenni. Pedig a gondolataimban tisztán és mogorván csengett a hangom, de ők ebből nyilvánvalóan mit sem érzékeltek. Most a mély, fekete ürességben lebegek, mintha álmodnék. Egészen kellemes érzés. Kár, hogy mostanában közel sem ilyen könnyedek az éjszakai fantáziáim.
Amikor legközelebb meghallom a hangzavart, és pár erőtlen próbálkozást is teszek arra, hogy kinyissam a szemeimet, rájövök: elájultam. És amint megérzem azt az eget rengető, egész testemet átjáró zsibbadást, szúrást, fájdalmat, tudom, hogy újra el fogom veszteni az eszméletemet. Még mielőtt ez bekövetkezik, meghallom a hangomat. Idegen hang, keserves nyögés, és ha tudnék, egészen biztos, hogy ordítanék. Helyette megállás nélkül mantrázom: ájulj el, ájulj el, ájulj már el!
Kemény, kényelmetlen matrac nyomja a hátamat, mire legközelebb tudatomhoz jutok. A fülemben süketítő dobolásként hallom az ereimben pumpáló vért, és tényleg, mintha csak kicsi híja lenne annak, hogy menten szétfeszüljön a koponyám. A fény bántja a szemeimet, még mindig sürögnek-forognak körülöttem – nagy gáz lehet, de egyelőre nem vagyok abban az állapotban, hogy visszaemlékezzek, mégis mi történt. Mi okból vagyok a gyengélkedőn? Mi fáj annyira, hogy eszeveszetten markolom az alattam lévő lepedőt, vagy épp valakinek a csuklóját? Nem tudom, nem tudok semmit, csak… múlna el minden. Vége lehetne, felőlem akár örökre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A helyzet még nagyon sokáig változatlan. Ha őszinte akarok lenni, be kell valljam, fogalmam sincs, tényleg minden egyes alkalommal elájulok- e, vagy csupán másodpercek telnek el, olyan áldásos pillanatok, amikor nem érzek semmit. Tudod, mintha… mintha meghaltam volna. Ennyire azért mégsem törhettem magam össze, soha a büdös életben nem fordult elő ilyesmi. Nem jellemző rám a meggondolatlanság, túlzott vakmerőség ugyan előfordulhat, de mégis… Talán az lenne a legjobb, ha meg sem próbálnám kideríteni a fekete foltok hogyan s miértjét, sokadszorra is megpróbálom helyette megmozdítani szemhéjamat, felmérni, kik vannak körülöttem. A gyógyító, esetleg valami ápoló, gyakornok, Robi.
A hirtelen felismeréstől újabb fájdalmas nyögés hagyja el ajkaim, és kétségbeesetten igyekszem a tudatosság mezeje felé sodorni magam, felkelni. Felülni, és beszélni. Persze nem hagyják. Vagy egyáltalán nincs is erőm megtenni, de az egészen biztos, hogy nem engednék, hogy most azonnal értekezzek a csapatkapitánnyal, mi a helyzet és sajnálkozzak az idióta ötletem miatt. Felmegy a pulzusom, a halántékomat olyan erővel ostromolja a fájdalom szívverésem ütemében, hogy szívem szerint üvöltve könyörögnék valami szerért, ami csillapítja szenvedésem.
Nagyon csúnyát ütköztünk. Tudtam, hogy Várffy esetén túlságosan kockázatos ez a manőver. Tudtam, és mégsem tágítottam. Túl nagy volt a kavarodás. Emlékszem a csattanásra, sőt, hogy az adrenalin olyannyira tombolt bennem, hogy még megfordítottam seprűmet és azt az átkozott skarlát bőrlabdát kerestem. Aztán mintha egyszerre kezdett volna minden, mindenhol rettenetesen fájni. Hogy lezuhantam- e? Talán. Nem tudom. Elvakít a kimerültség. Mintha valaki homlokon csókolna. Biztos képzelődöm. Zsibbadok, egyre gyorsabban csúszok abba a korábban már említett, nagyon kényelmes állapotba, ahol nincs senki, nem érzek semmit, elfelejtek mindent.
Ismerős hang üti meg a fülem, és ahogy tisztul a kép – bár szemeim még csukva –, ernyedt kézfejemen érzem a tapintását. Simogat. Kedvem lenne elmosolyodni, és sírni. Hát persze, hiszen Ő végig itt volt. Erőlködnöm kell, hogy felfogjam a mondandóját, és különösen nyugtatóan hat a hanglejtés, az akcentus, még a helytelen fogalmazás is.
- Az nagyon jó lenne – halk suttogás csupán a hangom, de mosoly bujkál benne, még ha fizikai valójában ez annyira nem is mutatkozik meg. – Örülök, hogy jobban vagy, és hogy nem is olyan rémes itt. Vagyis, gondolom – résnyire nyitom szemeimet, feljebb tornászni meg sem próbálom magam. – Viszont én szörnyen nézek ki, igaz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Vajon előfordult már korábban, hogy ispotályban ápoltak? Minden épeszű ember jobb szereti elkerülni az ilyen helyeket. Az más kérdés, hogy… ha nem itt lennék, valószínűleg végleg megszűntem volna a Föld színén bóklászni, Ruival karöltve. Mindketten rendesen kicsináltuk magunkat.
Hogy a bódítószerek tesznek- e ilyen hihetetlenül fáradttá, vagy a nem szűnő fájdalom, amit végig megpróbált valahogy elviselni a testem, nem tudom. Megmozdul a mutatóujjam, de csak azért nem árulom el ezzel magamat, mert még előtte megszólalok. Rekedtes a hangom, száraz a torkom, talán nem is szabadna most erőltetnem ezt a beszélgetés dolgot. De alig fél napja bizonyítottam, hogy nem feltétlenül az ésszerűség a cselekedeteim mozgatórugója. Ha komolyabb mozdulattal úgy igazán próbálkozni sem merek, legalább a fejem fordítom el éppen csak annyira, hogy szemtengelyferdülést se kapjak a folyamatos oldalra kacsintgatás miatt. Halvány mosolyféleség ül a szám sarkába a csókokra, bár a puszta létezés is fájdalmakkal jár, nem adom jelét, hogy bármennyire is tetézte volna ezt a fiú. Laposakat pislogok, miközben hallgatom. Be sem áll a szája. És rendkívül szeretem ezért.
- Ennyi kaja nem is fér belénk! – a hangszálakra vonatkozó megjegyzést csak úgy lazán elhessegetem, mintha meg sem hallottam volna. – El tudom képzelni, mennyire. Bár… gondolom annál már egy fokkal jobb, mint ahogyan behoztak. – Darabokban, igen, pontosan így értettem. Érzem, hogy aggasztania kellene a bizonytalanságának, de egyszerűen… kimerült vagyok hozzá.
– Folytasd, kérlek - ólomsúlyúnak érződnek a pilláim, de kíváncsian tekintek rá, közben pedig közelebb küzdöm a kézfejét, csak annyira, hogy ujjaimmal befurakodhassak az ő ujjai közé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Összeszaladnak szemöldökeim a nagy koncentrálásban, ahogy próbálok rájönni, mire is akar kilyukadni a fiú. Abban a hiszemben kutakodom a szavai értelmét keresve, hogy a fogalmazással van gond, a nyelvtani, tökéletes helyességgel még előfordulnak nehézségek. Nem is igazán gondolok bele abba, hogy csak tétovázik, nem tudja, hogyan kezdjen neki, hiszen… Rui mindig is határozott volt, legyen szó bármiről. Aztán végül is kihámozom, mit akar egy gyűrűvel majd egyszer, ha nem kapok jobb ajánlatot, és kis híján keservesen felzokogok.
Minden lány arról álmodik, hogy valamilyen módon rendkívüli lesz, amikor megkérik a kezét, valahogy… monumentális. Szép helyen, valami váratlanul kreatív módon, vagy hát, nem is tudom, annyira sohasem gondoltam bele. De senki sem találná megfelelőnek, hogy állig betakarva, összetörten, kék-zöld foltosan, ilyen kiszolgáltatott helyzetben történjen a lánykérés, és mégis… Végiggördül az első könnycsepp az arcomon, aztán követi még pár. Azok után, amiken keresztülmentünk ketten, sohasem hittem volna, hogy lesz olyan pillanat, amely felülkerekedik az összes többin. Gyengélkedő és sérülések ide vagy oda, ez a legmeghittebb és egyben legszomorúbb momentuma csekély életemnek.
- Én… - amint bármi értelmeset kinyögnék, megjelenik egy gyógyító. Ha meglátja, hogy sírok, a legrosszabbat fogja feltételezni, és azonnal elparancsolja mellőlem a fiút. Szabad kezemmel megtörlöm az arcomat, a másikkal pedig erőtlenül kapaszkodom a hosszú művészujjakba.
- Mindazok után, amit tettem… tényleg komolyan gondolod? – muszáj rákérdeznem. Ha feltételezés volt részéről és most árulom el magam, nem érdekel. Rui nem érdemli azt, amit vele tettem, én pedig nem érdemlem azt, hogy még ezek után is így szeressen. Marcangol belülről a bűntudat, az egyre csak növekvő undor, amit magam felé érzek. És mindennek ellenére itt ez a fiú, a nyílt, válaszra váró tekintettel, amit… nem tudok megadni neki. Egyelőre. – Én is szeretlek. Visszatérünk rá, amint kiengedtek mindkettőnket! – a hangom halk, reszketeg a fojtogató sírástól. Szeretném minden kétség nélkül kimondani, hogy igen, de nem lehet. Amúgy is pillanatokon belül különválasztanak minket, és nekem még… szükségem van arra, hogy megbékéljek magammal, leküzdjem démonaimat és bizonyítsak.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

A légzésedre figyelj! – parancsolok rá magamra sokadszorra, mikor enyhe szúrást érzek az oldalamban. Kiszellőztetni a fejemet; csak egy kis ideig nem gondolni túl mindent, ez lett volna a cél. Pár kör erejéig sikerül is az elhatározás szerint tenni, a pályára és a mozdulataimra koncentrálni, a tüdőmbe áramló levegőt aszerint szabályozni, hogy bírjam hosszú távon ezt a tempót. Végül érthetetlen okokból mindig azon kapom magam, hogy a történteken rágódom, csak úgy ostromolják az emlékképek az elmém, de mindhiába. Akárhányszor próbálok dűlőre jutni, rendet tenni ebben a kavalkádban, értelmet, kapaszkodót találni a káoszban… ugyanott találom magam. Csak úgy, mint a valóságban, felesleges köröket futok, folyamatosan.
A tehetetlen bénázás, ha másra nem is, hát arra tökéletes, hogy felszívjam magam, és az utolsó kitűzött köröket teljes bedobással, feszes ütemben rohanjam végig. A sérülésem után még pihennem kellene, legalábbis a kiadott gyógyítói utasítás szerint, viszont nagyon is jól érzem magam, kicsattanok, hát nem látszik? Feltétlenül szükségem van a mozgásra, egyrészt, mert nem tehetem meg, hogy eltunyuljak, nemsokára meccs! Másrészt pedig ebben valahogy mindig vigaszt leltem. Elfáradni annyira, hogy utána már különösebben ne is izgasson semmi, és ha már pályára még nem engednek, marad ez.
Felelőtlenség mindenféle nyújtás nélkül befejezni, és nem áll szándékomban több időre leamortizálni magam, mint amennyire máris megtettem, szóval hajolgatok, gátülés és a többi szokásos dolog. A kis törülközővel a nyakamat törölgetve indulok vissza, amikor megakad a tekintetem az ismerősön. Vállal az ajtófélfának dőlve figyelem egy darabig, ahogy a férfi testén dolgoznak az izmok, majd egy hirtelen, nyilvánvalóan idióta ötlettől vezérelve el is indulok felé.
- Szia David – köszönök, amint hallótávolságon belülre érek, majd egy pillanatra tétován nézek körbe, mintha nem egészen tudnám, mit is akarok. Milyen meglepő! Pontosan ez a helyzet… - Tudnál segíteni? Azt hiszem, szükségem lenne némi tanácsra. A véleményedre – hogy miért pont az övére, az számomra is rejtély.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A babakocsit tologató Mihael látványa még mindig szokatlan, olyannyira, hogy adott esetben nemes egyszerűséggel tovább haladnék az apa-fia páros mellett az utcán, rémes. Egyszerűen képtelen vagyok összekötni az általam ismert férfit azzal a gügyögő kis izével. Egy hörcsögöt nem bíztam volna rá soha! Ehhez képest úgy fest, egyre inkább beletanul a váratlannak ugyan nem mondható, de úgy gondolom, mégis hirtelen jött szerepbe. A kisfiú minden alkalommal jobban hasonlít apjára, halvány mosollyal, csodálkozva lesek a kocsiban nyakig bebugyolált, kezeivel kapálózó pöttömre, aztán arra a túlzottan természetes mozdulatra, ahogy Mihael felemeli. Minden korábbi tétovaság odalett, és ez valamiért egy kicsit... nem is tudom, ijesztő.
Mármint, ő Misi. Főállású apaként.
Néhány pillanatnyi fáziskéséssel fogom fel, hogy a gyereket épp felém tartja. Szám elnyílik, azonnal tiltakozni akarok, végül dacosan összepréselem ajkaimat, tekintetemből azonban süt a bizonytalanság.
 - Még. Hallod ezt, Lafayette? Apád azt hiszi, berezelek tőled – nyúlok a babáért, a lehető legóvatosabban magamhoz vonva, fenekénél alátámasztva karommal. Megy ez. Egészen közelről nézek szembe a hatalmas, mindenre rácsodálkozó, csillogó szempárral, és bár a megállíthatatlannak tűnő nyáladzás nem kecsegtet sok jóval, akaratlanul is elmosolyodom. A hihetetlenül apró ujjacskákat kezdem elbűvölten piszkálni, ezzel felkínálva sajátjaimat játszani és ismerkedni – még mindig jobb, ha az egész kézfejem nyálas, minthogy a hajamat kezdené el rángatni, pedig...
 - Olyan nagyon pici – rendkívüli felfedezés, köszönjük szépen, mintha Mihael nem tudná elég jól... Közelebb araszolok a padhoz, lévén etetés következik, csak kényelmesebb a művelet ülve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Ha a kisbabával komótos tempóban derbiző fiú különös látvány, nem is merek belegondolni, milyen lehet az egyéb, új jövevénnyel járó teendők végzése közben. Úgy alapvetően semmi problémám a gyerekekkel, főleg, míg nem szájal vissza, de a családalapítás veszélye sem fenyeget a közeljövőben, és kerülget is a rosszullét, ha valamilyen elvetemült indíttatásból erre terelődnek gondolataim.
Bár nyilván adódnak nehezebb pillanatok, a legfurcsább az egészben Mihael nyugalma, az a könnyedség, ahogy a csöppséggel bánik, a lázongás teljes hiánya. Még csak nem is beletörődést látni a jól ismert zöld szempárban, hanem színtiszta büszkeséget és szeretetet. Nem kéne, hogy ez meglepjen. De nem is kifejezetten megszokott. Azt hiszem, a legtöbben tizedét sem érték el hosszú évek ismeretsége alatt.
 - Valahogy téged is elviselünk – vonom fel szemöldököm és kihívóan elvigyorodom. Egyelőre nehéz elképzelni, hogy a karomon ücsörgő baba egyszer olyan nagy mamlasz lesz, mint az apja. És így teljesüljön minden kívánságom – épp a tenyerem minden négyzetcentijét igyekszik jó alaposan bevonni nyállal. Az arcomon trónoló görbe hamar irányt változtat és fintorrá torzul, de legalább a hajam biztonságban van. Egyelőre.
 - Feltétlenül – le sem veszem a tekintetem a kezemben tartott apróságról, ki tudja, mi mindenre képes teljesen váratlanul; ajkaim a kicsiéhez hasonlóan ismét mosolyra húzódnak – hát lehet rá haragudni? A nyálazástól megkímélt kisujjammal bökök játékosan, finoman a méretben körülbelül egyező orrocskára. Elképzelni, hogy bár közvetlenül nem veszek részt a nevelésében, mégis van rá némi esély, hogy az elkövetkezendő két évben, míg Mihael el nem végzi az iskolát, és biztosan itt lesznek a közelben, tanulhat tőlem bármit is... Mondhatnám, hogy ezentúl fokozottan figyelek a kulturált beszédre, de maradjunk inkább annál, hogy szájon vágom Misit, és akkor így helytálló is a dolog. – Rejtély, kitől örökölhette.
Szűkszavúságom legfőbb oka a rendkívüli - és a szükségesnél határozottan több - figyelem, amit Lafayettenek szánok, Misi szavai mondjuk egy kicsit nyugtatóan hatnak ilyen tekintetben, hisz ha ő, a hozzám képest abszolút profi babázó tart attól, hogy egyszer csak kificánkol az öléből a kisfiú, mit mondjak én?!
 - Isten ments! Úgy értem, el nem venném tőled ezt a megtisztelő és biztosan nagyon élvezetes feladatot. Majd legközelebb. Talán – és azonnali intézkedéseket teszek a csemete mihamarabbi legbiztonságosabb módon történő apja ölébe juttatására. Nyilván nincs semmi nehézség a cumisüveg tartásában, de nem sok anyai bármi szorult belém, úgyhogy, ha már választhatok, hát majd máskor.
A váratlan témaváltásra felszökik a szemöldököm és kell egy pillanat, mire megemésztem a hallottakat. Tartom a tökéletes pókerarcot, míg vizsgálgatom és kiélvezem a fiú arckifejezését, végül aztán utat engedek az olyan nagyon arcomra kívánkozó mosolynak.
 - Nocsak – igazából az egész feltételezés valamiért feldob, jókedvűen nevetek fel. – Ha nem tudnám, hogy nem, még azt hinném, féltékeny vagy... – vigyorgok a fiúra, megkerülve ezzel a konkrét választ, minden bizonnyal további fintorgásra késztetve Misit. Egy kicsit élvezem, mhm.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Törökülésben ücsörgöm, jobb térdemen egy kisméretű jegyzetfüzet, az alatta lévő bokám fel-alá mozog, mintha ez bármennyire is segítene a koncentrálásban. A tollam végét is szinte kötelező érvénnyel rágcsálom a nagy gondolkodásban, de hiába nézem a lapra felrajzolt pöttyöket, amik egy-egy játékost hívatottak jelölni a pályán, egy épkézláb ötlet sem jut eszembe. A szedett-vedett ovális alakot, a rajta elhelyezett zónákat és ezeknek megfelelően pozícionált kis pontokat bámulva fintorgok egyet, majd lemondóan sóhajtok.  
Az egyik rellonos lelátón üldögélek. Több okból is szeretek ide járni, de kétlem, hogy a kviddicshez fűződő viszonyom alapján magyarázatra szorulna a dolog – mindenesetre itt csend van, friss levegő és amúgy is a pályára járok le általában futni elviselhető időjárás esetén. Az új cselek, taktikák, edzésen gyakorolni kívánt feladatok kitalálásához is kézenfekvő helyszín, és általában segít is az ötletelésben, hogy azonnal el tudom helyezni a pályán az elképzeléseimet.
Későn – valószínűleg jó pár perccel azután, hogy a fiú felszállt és kergetni kezdi az arany labdácskát – veszem csak észre az ide-odaröpködőt, viszont azonnal megragad rajta a tekintetem. Végigkövetem a kicsit sem kezdőnek tűnő mozgását, és hunyorogni kezdek, annak reményében, hogy így majd sikerül beazonosítanom, melyik fogó gyakorol egymaga ilyen szorgalmasan. Ismerős a srác, tutira láttam már valamelyik étkezés alkalmával, vagy a folyosón, de nem tagja egyik ház csapatának sem.
Már a korláton könyöklök, és úgy bámulom a fiút, aki egy kis darabon a páholy körül repül, és bár el van foglalva a cikesszel, a szeme sarkából feltűnhet neki a társaság. Egészen lenyűgöznek lustának éppenséggel nem mondható, de bosszantóan könnyednek tűnő, hanyag mozdulatai. Mintha gyerekjáték lenne ez az egész, semmi nehézség, semmi veszély – játszi könnyedséggel követi a labda útját.
Majdnem el is hiszem, hogy ilyen egyszerű dolga van.
Amikor a cikesz eltűnik egy időre, lerohanok a pályára, a szertárból szerzek egy seprűt, hogy csatlakozhassak – a ládán és a benne lévő labdákon, főleg a nyugtalanul fészkelődő vasakon elidőzik a tekintetem, végül egyiket laza mozdulattal szabadítom meg béklyóitól. A gurkó lendületesen lő ki, majd a fogótól magasabban helyezkedve kezd körözni, áldozat után kutatva. Egy ütőt is kerítek a hiányos felszerelés mellé akkor már, de egyelőre nem repülök fel – a lábtartón támaszkodva figyelem, mit kezd majd az akadályozó tényezővel a srác. Pálca a kézben szükség esetére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Lustán játszadozom a kezemben lógó ütővel, miközben tekintetemmel a kiszabadított vas útját követem, és résen vagyok a fiú helyett is – bár seprűvel egész biztosan nem érnék oda, hogy háríthassam előle a veszélyt, egy pálcaintéssel el tudom kerülni a balesetet, amire legkevésbé sincsen szükség. Nem puszta kegyetlenségből küldtem rá a labdát, és nem is a srác ledarálása a cél, magyarázkodni sem akarok. De elég hamar megbizonyosodhatom afelől, hogy a fogó tényleg nem most kezdte, talán már korábban észre is vett, mindenesetre, ahogy elnézem, a legkevésbé sem lepi meg a társaság. Sőt! Szemöldököm kérdőn, hitetlenkedve szalad fel; az ismeretlen konkrétan a tömör vasgolyó felé igyekszik, ezzel komoly dilemma elé állítva – van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, mit csinál, ugyanakkor szinte biztos vagyok abban is, hogyha a gurkó a vártnál korábban veszi észre a potenciális áldozatot, kikerülni nem fogja tudni és frontális ütközésnek lehetek majd tanúja.
A kíváncsiságom kerekedik felül; az eddig látottak alapján meggyőzöm magam arról, hogy tudatosan indul meg a veszéllyel szembe. Megkönnyebbülten fújok – már amiért nem szorulok majd mentegetőzésre, amiért egy perc alatt összetörtem az amúgy békésen egymagában eljátszadozót –, ahogy megkerüli a vasat, ami aztán rögtön a nyomába is szegődik. Épp biztonságba helyezném a pálcám, hogy akkor az eredeti tervnek megfelelően kényelmesen csatlakozhassam a pályán száguldozó fiúhoz, amikor megindul felém. Naiv lennék, ha nem esne le azonnal, milyen céllal.
Hozzá hasonlóan vigyorodom el; felkészülök az ütésre – hajtó vagyok, nem terelő, így hát nem is megy olyan rutinosan a vaspofozás, de szükségesnek tartom, hogy kapitányként azért minimálisan minden posztba betekintést nyerjek és kezdetlegesen el is sajátítsam, úgyhogy nem rettenek vissza a gurkótól.
Jobb kézbe fogom az ütőt, és mivel nem más által célzott és elütött labdáról van szó, könnyedén terelem semleges területre, hogy azonnal seprűre is pattanjak, és utána eredhessek. Nem volt erős ütés, épp csak arra elég, hogy ne találjon el és kis időre új pályára állítsam, de ahogy közelítek felé, hamar újra a prédájává válok. Egy pillantással bemérem a fogót, aki ismét csak feljebb került, és úgy helyezkedem, hogy azt a kevés kis lendületét is kihasználhassam a gurkónak; ismételten inkább a pontosságra törekszem az erő helyett, a vas pedig alulról száguld a fiú felé.
Kapott egy kis előnyt az első, nem őt érő ütéssel, lássuk, mihez kezd vele. Let’s play.