Douglas
Szombaton, délelőtt

 Tiffany tudta, hogy úgy sem fogja elszánni magát a tanulásra. Nem volt hozzá türelme, meg az utóbbi időben így is a Tusán járt egész nap az esze. Szokatlanul sokat rágódott rajta, hogy merjen vagy ne merjen benevezni. Mondjuk nem is tudta pontosan, mitől félte annyira. Hogy talán meghal? Vagy hogy nem telljesít elég jól? Megrázta a fejét, majd feltápászkodott az ágyból. Megint korán kellt. Neki a fél kilenc még hajnalt jelent, de mivel tudta, hogy már úgy sem tud visszaaludni, a szerkényéhez vonszolta magát. Mielőtt kinyitotta volna a sötét faajtót, kipillantott az ablakon, és halvány mosollyal állapította meg, hogy egész jó idő van. Örült, hogy végre lemondhat a vastag cuccokról, annak ellenére, hogy télen szinte sose vette fel őket. Egy minta nélküli fekete toppot, egy szoros, világos kék farmert és a fekete converset rángatott fel magára. Áthúzta a kefét vagy kétszer a haján, hogy az ne hasonlítson teljes mértékben egy viharverte fészekre, majd megindult. Úgy már az első emeleten tarthatott, mikor csodás ötlete támadt, és rohanva indult meg a földszint fele. Szép az idő, és rég nem volt a faluban. Tökéletes. Közben még berontott a szobájába is egyszer, és kedvtelenül ugyan, de felkapta a bűbájtan könyvét. A tölgyfaajtó mögött napos, meleg tavaszi szellő fújdogált. Ahogy a lány kiért belekapott vörös hajába, ő pedig sietős léptekkel indult meg bagolyfalva felé. Ebédre vissza akart érni, de tudta, az sem baj, ha nem jön össze, majd lemegy később a konyhába. Egy 15 perc alatt ért le a faluba, és pár másodpercig tétovázott, majd határozott léptekkel indult meg a játszótér felé. Akármennyire hidegnek látták a többiek, Tiff hihetetlenül gyerekes volt. Imádta a játszótereket, a kicsik pedig talán az egyetlen dolog voltak, amiket a lány még magánál is jobban szeretett. Levetette magát az egyik árnyékban lévő padra, törökülésbe helyezte magát, és nekikezdett olvasni. Néha fel-fel pillantott, hogy mosolyogva végig hordozza tekintetét a gyerekeken, majd visszatért a tanuláshoz.
-Mit olvasol? -szólt egy gyerekhang közelről, Fany pedig majd eldobta a tankönyvét. Nem vette észre mikor a kis szőke lány a padhoz lopakodott, de elnevette magát.
-Hát elég unalmas....tankönyv -fintorgott mosolyogva, és belenézett az ugyan olyan jég kék színű szempárba, melyből még is melegség áradt.

Dehogy, csak még korán van

Domi, mennyi energiád van már ilyenkor  

Rajtam szerintem a kávé sem segít már...   tééényleg, van itt közülletek olyan, aki jelentkezik a tusára?

Én csak fontolgatom még...

nyemtudom... nem vagyok biztos benne, hogy valakinek is jó lenne...meg amúgy sem bízok benne, hogy bejutnék  

Jól van na, megpróbálom folytatni, mert a tegnap már belekezdtem  

Sütiárus-Superman

Hétvége. Áldott hétvége. Annak ellenére, hogy kezdtem belejönni a bagolykő ritmusába, még mindig nem voltam hajlandó rendesen tanulni, vagy figyelni vagy akármit is tenni, ahol meg kell erőltessem magam. A kviddicsen kívűl. Nem voltam meggyőződve, hogy a terelői poszt a legalkalmasabb számomra, mivel én alapból igen veszélyes és kétballábas vagyok, úgy hogy ütőt adni a kezembe nem túl biztonságos. Szinte szokásommá vált a faluba való kiruccanás, amikor csak tehettem lementem, és már egész jól kiismertem magam az utcácskákon. Általában a játszótéren tanyáztam, de még volt csomó hely ahova nem látogattam el. Ma délután egy hosszabb sétára indultam a Fő utczán, de egy idő után a Boglyas téren kötöttem ki. Megindultam, hogy ledobjam magam egy padra, lehetőleg árnyékba, mert már úgy éreztem, túl sokat ültem a forró napon. És akkor észrevettem. Nem állt szándékomba megsérteni...vagyis inkább szemberöhögni szegény srácot. Pár méterre tőlem egy velem egykorúnak tűnő fiú ült a padon, superman kosztümbe feszítve és mogyorós sütiket árulva. Megpróbálva abbahagyni a röhögést és csak egy széles mosolyt festve az arcomra közelebb mentem. Pár másodperc múlva felismertem, ha jól tudom mugliismeretre járunk eggyütt, sőt, ő a tanársegéd újabban. Biztos büntetést kapott.
-Khm... Szia! -köszöntem neki, megpróbálva nem kacagni.-Nagyon jó a szerkód -nevettem el magam.- Mogyorós? -vettem fel az egyik dobozt.

Sütis-Superman

-Igen, mugliismeret -bólintok, majd letelepszem mellé a padra. -Hát ennyire felejthető vagyok? -mímelek szomorúságot, majd elvigyorodom. -Allergiás vagy a mogyoróra vagy csak nem szereted? -kérdem oda sem nézve, közben kihalászom a zsebemből a 10 sarlót, lecsapom az asztalra, és már fel is bontom az egyik dobozt. Vicces, hogy szegény srác pont így kell üljön.
-Tiffany Elswood -mutatkozom be miután lenyelem az első süteményt -Isteni -örvendezek. Az édesség a másik gyengém a gyerekek után. Két dolog amit egyszerűen imádok. -Hány dobozzal sikerült már eladni? -érdeklődöm az asztalon lévő sütihegyet fürkészve. Mosolyogva nézek a kisgyerek után, aki már is vidáman habzsolja a megszerzett finomságot. Úgy döntök kedves leszek, minek nyomorítsam meg még jobban Domit?
-És a superman cucc ötlet honna jött? -kérdem nevetve- Vagy -hadd találjam ki- büntetés, mi? Mit vétettél az iskola ellen? -érdeklődöm tovább tömve magamba az édességet. Azonnal török ülésbe tornázom magam, hisz szinte mindig így ülök. Emlékszem, amikor kicsi voltam, egyszer én is árultam sütit. Végül apa vette meg az egészet, mert én sütöttem, és enyhén szólva lett ehetetlen. De azért jó móka volt. Csak én egy cuki hat éves kislány voltam, és nem egy supermannek beöltözött tini srác.

Yarista Palarn - 2013.05.20. 20:15


Tényleg lehet jönni, én nem fogok vásárolni 70 dobozzal

Yarista Palarn - 2013.05.20. 20:31


Gyere, gyere

Super-sütiárus, Barátságos vevők

 Nagyban zabálta a sütit, és nem igazán figyelt a vevőkre, csak akkor reagálta le, mikor Domi rászólt, hogy nézze meg a kisgyereket. A lány szinte eldobta a dobozt, olyan lelkesedéssel hagytja abba az evést, és tornázta le magát a padról. Akármilyen kőszívű volt, a gyerekek voltak az igazi gyengéi. Rajongott értük, annak ellenére, hogy ő sosem volt megáldva egy testvérrel. Talán éppen ezért, de egyszerűen imádta őket.
-Tényleg nagyon aranyos -nevet rá barátságosan a kisfiúra, és leguggol, hogy nagyjából az ő szintjén legyen, és belebámulhasson a nagy gyerek szempárba.
-Christopher, milyen szép név -mosolyog rá a csinos hölgyre aki feltehetőleg az anyuka, és a nővel eggyüt vigyorog rá a két srácra, akik már is jól kijönnek. Annak ellenére, hogy Tiffany nagyon szereti a gyerekeket, azok -ritkán ugyan- de nem mindig szeretik őt, ezért egyrészt fél is kapcsolatba lépni velük.
 Most is inkább ott ül szépen össehúzva magát, és nézi a kis idillt, Domival, a színes superman ruhájában, a mosolygós anyukát, és a nagy, kíváncsi szemű Christophert. Olyan felemelő látvány. Próbálja nem elnevetni magát a kisfiú viselkedésén, ahogy figyeli, hogy akkor most mi is történik, hogy kap e a mogyorós süteményből ő is.

Sziasztok  
Látom itt is folyik az élet...csak én vagyok ilyen zombi módba kapcsolva?

Alig tartom nyitva a szemem...és még mindig nem fejeztem be a jelentkezési lapot a tusára

Ha már én jelentkezem, akkor neked is meg kéne próbálnod!

Akkor több az esély, hogy bejussunk

út isten Amira, te is jelentkezel? hát akkor...őő...én még meggondolom a benevezést xD

Gyereknap, Amira Loveguard

 Vörös folt lobbant fel az egyik folyosón, majd szinte azonnal bekanyarodott a másikra. Aznap Tiff jókedvű volt. Apjától új kviddicskönyvet kapott gyereknap alkalmából, és már korán hajnalba átlapozta az ajándékot. Kint hét ágra sütött a nap, így egy rövid farmert és egy ujjnélküli felsőt rángatott magára a lány mielőtt kirontott volna a klubbhelyiségből. Kint akart lenni a friss levegőn, kicsit élvezze a napsütést, és arról is hallott, hogy állitólag van valami rendezvény a réten. Kirobogott a nagy tölgyfaajtón, és újjongva fedezte fel a kis vidámparkot. Már a legelejéről kiszúrta a park végében magasodó hullámvasútat, és rá sem nézve a többi standra rohanva indult meg a szerelvény felé. Imádta a hullámvasútakat és a vidámparkokat. Régebb mindig azt mondogatta, hogy egy vidámparkba fog költözni, mert akkor egész nap csak ugrálna, repülne, nevetne, forogna és szórakozna. Minden komort hátrahagyva vetette fel legszebb és legőszintébb mosolyát, és megközelítette a sort, türelmetlenül várva, hogy végre ő is beülhessen. Közben végre szentelt arra is egy percet, hogy körül nézzen. Megakadt a szeme az édességsandon, majd a céllövölde is feltűnt neki. Azonnal eldöntötte, hova akar aznap menni, de először legalább 2-3 kör vasútazásra szánja magát.

Mira nehari, mindjárt írok, csak próbálok aktív lenni a bűbájtan órán xD

én ebben a másodpercben küldtem el  

Áh. nagyon utolsó percbe küldtem el >_<
pont egészkor ment  

Külföldi idő szerint (pl romániában azt hiszem) éppen annyi volt  

parancsolj Mira  

https://www.youtube.com/watch?v=-PU8Z33MPpE
tessék, verjétek a fejeteket a falba )

én 15 percet néztem meg belőle, és fáj a hasam a röhögéstől xD

megsúgom, hogy egyre durvább xDD

Mágustusa Nyitóbál

 Eljött hát a nagy este is. Tiffany bármennyire is utálta a ruhákat, ma kénytelen volt valami szebbe bújnia, a nyitóbál alkalmából. Amióta csak benyújtotta a jelentkezési lapot Amirának hihetetlenül magabiztosnak mutatta magát - pedig távolról sem volt az. Csekély reményeket fűzött hozzá, hogy bejusson, talán mert ha tetszett neki ha nem gyengébnek érezte magát, mint a felsőbb évesek. Főleg fizikailag érezte magát lúzerebnek, hisz sosem volt valami sportos figura. Próbálta kirázni a fejéből az ilyen gondolatokat. Mosolyt öltött magában, még egyszer belenézett a tükörbe, és megindult a nagyterem felé. Vörös haja elegáns hullámos fürtökbe omlott fehér bőrére, s ajkai szinte izzottak. Szemét kihúzta fekete szemceruzával, és egy egyszerű, fekete ruhát választott, mely egyenesen vonta be a lány testét, a földet súrolva. Felerőszakolt magára egy fekete, nem túl magas tűsarkút, hogy ne hogy sokkal magasabbnak tűnjön, mert így is eléggé kitűnt a tömegből. Besétált a díszekkel teli terembe, és egy pillanatra elámult a fények láttán. Lassan sétált a terem közepébe, még nem ült le, csak nézelődött körbe, hátha lát valaki ismerőst. Teljesen kiment a fejéből, hogy talán párt is kéne keresnie magának, úgy hogy egyedül jött, reménykedve, hogy csak tud majd társulni valaki társaságához.

RUHA http://weheartit.com/entry/64280230

Nyitóbál

 A vöröske még mindig a terem közepén lábatlankodik, s mikor az igazgató megszólal letelepedik a leg közelebb álló szabad székre. Türelmetlenük matat az ujjaival az ölében, és alig tud egy helyben ülni. Egyre csak nyújtózkodik, hogy jobban lásson, mintha ettől gyorsabban is telne az idő. Mikor kihírdetik az első bajnokot, már talpra ugrik, úgy figyel. Mikor meghallja a nevét először elsápad, majd hangosat sikolt. Ujjongva rohan fel a színpadra miután mind a 16 versenyző nevét felsorolták, s büszkén vigyorogva sorakozik Amira elé.
 Rég nem volt ilyen boldog, és igazából alig tudta magába tartani az ugrálást. Szinte repülve megy vissza helyére, és próbálja eltűntetni -sikeretlenül- széles vigyorát. Mikor meghallja, hogy Mira most beszélni fog, kicsit csüggetten nyugszik le. Körbe néz a terembe, és megállapítja, hogy elég sok versenyző Rellonos. A Levitások asztalánál van egy kicsit nagyobb hangzavar, mint a saját házánál, mivel onnan hat embernek is sikerült bejutnia. Beletúr a hajába, keresztbe teszi a lábát, és próbálja az összes figyelmét a DÖK elnökre összpontosítani. Sokkal türelmetlenebb, és egyik lábával ritmusosan veri a padlót, karba teszi a kezét, és Mirát bámulja, de teljesen nincs ott. Az jár az fejébe, hogy most, hogy sikerült bejutnia, még is mi lesz. Rengeteget kell majd készülnie -ő pedig sokkal inkább a lustaságáról mint a tanulsági termékenységéről volt híres. Egyre csak azon jár az esze, hogy vajon milyen a tudása a többiekhez képes, és vajon elég jó e ahhoz, hogy bajnok legyen belőle.
 Neki hosszú időnek tűnik, Mira viszont elég hamar befejezi a beszédét. A vöröske türelmetlenül fel áll, s a termen keresztül sétál, Amira után nézelődve. Azonnal beszélni akart vele-úgy érezte csak így tudná levezetni feszültségét.

Akimoto Hisashi

 Alig kezdődött el a bál, de a vöröske úgy érezte, menten megfullad annyi ember közt, így sietve kitrappolt a nagyteremből, az előcsarnokba érkezve. Fájt már a lába, mert csomót kereste Amirát, persze sikertelenül, és az arca is alaposan kipirosodott a melegtől. Tétovázva állt meg a lépcsők tetején, majd kicsit lejebb ment, és levetette magát az egyik márvány lépcsőfoknak. Nem érezte túl jól magát, talán a tömegtől. Nekidöntötte arcát a hideg korlátnak, és levette magassarkúját, mivel eléggé erősen feltörte a lábát. Utálta, sőt, gyűlölte az ilyen szerencsétlen "női" cipőket, és a ruháját is legszívesebben azonnal le tépte volna magáról, hisz alig tudott benne levegőt venni. Valahogy még az sem jutott el a tudatáig, hogy tényleg résztvevő lesz a mágustusán. Próbálta bíztatni magát, hogy talán még sem fog kiesni a leges leg elsőnek, hisz parányi tudással azért ő is rendelkezik. Izgult, de még nem fogta fel teljesen a helyzetet. Csak Mirát akarta megtalálni, több okból is. Először is kíváncsi volt a nagyobb lány véleményére a versenyről, el akart beszélgetni vele, hogy mi hogy lesz, és szinte azonnal eldöntötte, hogy meg szeretné kérni, hogy a mentora legyen. Abban reménykedett, hogy senki sem csapott még le rá előtte, mert ha még is, fogalma sem volt, kihez szegődhetne.

Akimoto Hisashi

 Gondolatai összevisszaságából egy hang rántotta vissza a valóságba. Felemelte fejét, és az előtte álló fiúra nézett. Kifésült egy kósza tincset az arcából, és végig mérte a srácot. Elsősnek nézte, nagyjából egykorúnak tűnt.
-Nem, a bál nagyon jó. -mondta az igazat, de meg sem próbált jó kedvet mímelni. Rég nem érezte magát ilyen pocsékul, és most aztán ígazán nem volt kedve műmosolyt festeni a fáradt arcára.
-Te hogyhogy nem vagy bent? -tesztte fel a kérdést egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy csevegésbe kezdjen, hanem csak mert a csend zavaró kezdett lenni. Háttérben  kiszűrődtek a bál fényei is hangjai, a zene, a beszélgetés foszlányok, a nevetések. Kicsit kinyújtózott, ujjaival hátra fésülte a haját, és kicsit rendbe hozta magát, hogy még se nézzen ki annyira szörnyen. El tudta képzelni, hogy valószínűleg nem fest valami jó színbe, így vett pár mély levegőt, remélve, hogy attól talán kicsit jobban lesz. Nem lett volna alkalmas, hogy a bál napján megtöltse az előcsarnokot gyomra félig megemésztett tartalmával. Kiegyenesítette hátát, és továbbra is kifejezéstelen arcal, de mostmár az ismeretlen szemébe nézett.

Hisashi

 Csöndben hallgatja a fiút, egyszer-kétszer rábólint a mondandójára.
-Á, szóval új vagy -válaszolja egy halvány mosollyal az ajkán- Én Tiffany Elswood vagyok, elsős, mint te, és rellonos. -mutatkozik be a szokásosnál bőbeszádűbben.
-Amúgy a bál csak minimálisan puccos -von vállat- igazából minden egész jól megy, én valószínűleg csak az izgalomtól lettem rosszul -említi meg a zavaró érzést a gyomrában. Lassacskán, ahogy beszél egyre múlik a fájdalom, és annak ellenére, hogy még mindig sápadt, már sokkal jobban érzi magát. Nem gondolta volna, hogy ennyire izgulna a tusa miatt, és nem tudta megállapítani, hogy ijedség, örök, vagy mindkettő vegyült abba az érzésbe ami hatalmába kerítette. Kifésülte a kósza tincseket az arcából, és már is sokkal barátságosabban tekintett a fiúra. Úgy döntött, annak ünneplésére, hogy bejutott a versenyzők közé, ma megpróbál minnél kedvesebb lenni mindenkivel. Pillanatnyilag lemondott Mira megkereséséről, hisz ráér későbre is, csak nem fogja mindenki a feketeséget felkérni mentornak. Kinyújtja lábait a lépcsőn, lábjefe kibukkanva a ruhája alól, és leteszi a talpait a hideg márványkőre. Hűsítő hatást kelt ki az érintés, ő meg lassan ki be hajlítja a lábfejét, annak érdekében, hogy elmuljon a magassarkú okozta fájdalom.