Vanda (söprájz evribádi  )
gönc

Miközben magam előtt rugdostam egy tenyérnyi kavicsot, újra végig gondoltam azt, hogy normális vagyok-e. Bár eredményesebb nem lettem, még mindig ugyanolyan rossz ötletnek tartottam a dolgot, mint előtte, de a kíváncsiságom fölülkerekedett a józan eszemen. Mivel úgy nézett ki a dolog, hogy Olivérrel hosszútávú biológiai szerződést kötöttünk, gondoltam nem árt, ha kicsit utánajárok a dolgoknak. Még csak gyenge tippem sem volt arra, hogy Viktor és ő min vesztek össze ennyire, de a szálak valamiért egy emberhez vezettek. Mivel azonban egyiküket sem mertem megkérdezni arról, hogy mi a szitu valójában, kénytelen voltam ahhoz fordulni, akinél a szálak összefutottak, ez az ember pedig nem volt más, mint Vanda. Tartottam egy kicsit a találkozástól, érthető okok miatt persze, de koránt sem volt annyira durva a dolog, mint amennyire a faluban és a kastélyban felfújták a dolgot. De azt nem tudhattam, hogy ő vajon hogy áll hozzá ehhez az egészhez. Vajon túllépett a dolgon? Mi lesz, ha magyarázkodnom kell majd? Ha nem fog nekem hinni, ha átlát rajtam. Fog majd gyanakodni? Annyi kérdés kavargott a fejemben az utóbbi időben, hogy úgy éreztem felrobbanok, ha legalább a töredékére nem kapok választ. Így küldtem egy levelet Vandának, mivel tisztában voltam vele, hogy külföldön tartózkodik, ez tűnt a legjobb megoldásnak. A válasz nem váratott sokat magára, megírta, hogy amúgy is hazalátogat, így nincs akadálya annak, hogy találkozzunk. A levélváltás teljesen személytelen volt köztünk, se nem hideg, se nem meleg. Csak reménykedhettem benne, hogy nem küld el melegebb éghajlatra, mert végül is ezzel nem csak a srácok életébe kotrok bele, hanem az övébe is. Joga van a privát szférához, és nem kötelezhetem arra, hogy elmondja amit tudni akarok. De most már mindegy, mivel megbeszéltük a találkozót, ami el is érkezett, talán túl hamar.
Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból, úgy éreztem magamat, mint akin átment két traktor, de erőt vettem magamon, végtére is én hívtam. A helyszín, és persze Vanda kedvéért hajlandó voltam előkotorni a szekrényem aljából az egyetlen ruhámat, ami bár iszonyat csálén állt rajtam, nem akartam újrakezdeni a procedúrát, szóval csak legyintettem a tükörképemre. A hajamat kiengedve hagytam (de rókázás esetére a kezemre csúsztattam egy hajgumit, biztos ami biztos alapon), majd szandált vettem és kiléptem a kora esti langyos időbe. Így kerültem hát oda, hogy a követ rugdosva szerencsétlenkedtem az étterem előtt, majd mivel már ciki lett volna tovább húzni a dolgot, bementem, helyet foglaltam a felkínált félreeső asztalnál, és vártam. Szándékosan nem akartam rendelni, bár az illatokra farkaséhes lettem, de úgy voltam vele, hogy megvárom Vandát, az a biztos.

Lilla

A reakció valahogy nem lepett meg, de megmosolyogtatott. Vigyorogva figyeltem, ahogy küszködik a kávéval. Egyáltalán nem éreztem kellemetlennek a szituációt, hasonló helyzetben én is valahogy így reagáltam volna, ugyanis én voltam az utolsó a faluban, aki a közeljövőben babázni akart. Amikor bocsánatot kér, továbbra is vigyorogva oldalra billentem a fejemet és felsóhajtok.
- Ugyan már, én is tudom, hogy egy szívás a helyzet, felesleges szabadkoznod.
Na hát gratulálni meg pláne nem kellene, nem vagyok abban a helyzetben, hogy eldicsekedhessek vele és megköszönjem a gratulációt, így nem is teszem. Számomra a gyerekvállalás most leginkább kínszenvedés, mintsem öröm, így nem tudom a szavait őszintének hallani, bármennyire is szeretném. Jobb esetben később biztosan lett volna gyerekünk Viktorral, ha elrendeződik az életünk. Nyilván úgy egészen másként állnék a dologhoz, de Olivér gyerekét titokban kihordani nem egy leányálom. Fiatal voltam még anyának lenni, és mind a hárman fiatalok voltunk ahhoz, hogy szülők legyünk. De hát, ezt dobta a gép.
- Persze, olyan leszek, mint aki lenyelt egy görögdinnyét egészben, fenomenális.
Égnek emelem a tekintetemet, miközben kiül egy fintor az arcomra. Nem akartam kegyetlennek tűnni, de utáltam az egészet. Minderről persze a baba nem tehetett, nem ő kérte, hogy megszülethessen.
- Hát akkor ezért nem voltál ismerős. Sokáig lent laktam a faluban, aztán felköltöztem a kastélyba fotózást tanulni, de most nagyon úgy tűnik, hogy ezt nem tudom befejezni.
Pedig anno örültem, hogy találtam amivel leköthettem magamat, miután Blanka és Doug fogták magukat és visszaköltöztek Angliába, kérték, hogy menjek én is vissza velük, de inkább maradtam, jobbnak láttam, ha a mi hárman inkább külön utakon folytatjuk.
Elgondolkodtam azon, mit mondhatnék neki. Nyilvánvaló okokból kifolyólag az igazat nem mondhattam el, mivel így állapodtunk meg, de nem szerettem hazudni, és soha nem voltam benne igazán jó.
- Az információmegosztás, hogy mit szeretnél tudni. Szívesen mesélek, de csak akkor, ha tényleg érdekel, feleslegesen nem terhellek vele, annyira nem érdekes a helyzet.
Belekortyolok az italomba, hogy ne horkantsak fel. Hát már hogy a viharba ne lenne ez érdekes? Soha életemben még csak filmben sem láttam hasonló helyzetet, mint amibe a mi kis triumvirátusunk belekeveredett. A fedősztori persze teljesen unalmas és hétköznapi, így sokat nem lehet róla szájat jártatni.
- Úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy.
Megvontam a vállamat, felkaptam a villámat és bekaptam egy falat süteményt. Édes volt és ragacsos a cukormáztól, pont tökéletes.
- Miért jöttél pont ide? Van valami konkrét terved, vagy esetleg valaki miatt?
Érdekelt, hogy valaki miért jön pont ide. Már csak azért is, mert én is hasonlóan keveredtem ide. Bár nekem konkrét célom ne volt, azonkívül, hogy Blankára jöttem vigyázni.

Vanda

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem kényelmetlenül magamat. Túlságosan is átlátszó volt, na meg kellemetlen. Nem igazán értettem, hogyan is gondoltam azt, hogy minden előzetes nélkül, csak úgy felteszek neki egy kérdést, ami nyilvánvalóan felfogja húzni. Azon sem csodálkoztam volna ha itt rögtön nekem esik, amúgy sem vagyok a szíve csücske. Pedig nekem tényleg semmi bajom vele, fogalmam sincs, mi volt közöttük pontosan Viktorral, soha nem is kérdeztem, mert nem érdekelt. Annyit tudtam, hogy rövid volt és hamis, legalábbis az egyik oldalról. Arról persze fogalmam sem volt, hogy vajon Vanda hogy érzett. Soha nem voltam a tapintat mintaképe, de most azért igencsak szégyelltem magamat. Főleg, hogy a hír, hogy gyerek várok Viktortól, futótűzként terjedt a faluban, Viktortól...mekkora kamu, de legalább elhitték és ez volt a legfontosabb.
Amint belép az ajtón valaki, rögtön odakapom a tekintetemet, a zsigereimben érzem, hogy ő az. Mint mindig, most is elcsodálkozok rajta, hogy mennyire szép, nincs ember a földön, aki ne kapná meg a pillantását legalább néhány másodpercre. Én is szőke voltam, úgy ahogy ő, kék szemem volt, úgy ahogy neki, mégis fényévnyi távolságok voltak kettőnk között. Nem voltam soha irigy típus, igyekeztem azzal megelégedni amin van, de összeszorult a szívem, ha elképzeltem őket egymás mellett, Viktorral. Sokkal inkább hozzá való volt mint én.
- Szia.
Épp telik csak egy futó mosolyra, nem akarom tovább nézni a szükségesnél, így zavartan köhintek egyet, megvárom, amíg helyet foglal előttem. Nem kertel, rögtön rátér a lényegre, én azonban nem vagyok ennyire magabiztos. Az éhségem rögtön elszáll, így csak egy jeges teát rendelek a kiérező pincértől. Nem tudom, milyen hosszú lesz ez a beszélgetés, lehet, hogy szimplán csak föláll és itt hagy, ki tudja? Megvárom, amíg ismét kettesben leszünk és újfent ráemelem a tekintetemet. Kénytelen leszek improvizálni.
- Nos, talán kicsit furán hangozhat a kérdés, de nem fogok kertelni. Elárulnád mi közös ügyed van Olivérrel? Tudom, hogy valamit titkol és azt is tudom, hogy nagy bajban van. Felesleges tagadnod, elszólta magát, de nem kell félned, nem mondtam el senkinek.
Mély levegőt veszek, most jön a nagyobb hamu része a dolognak. Próbálok óvatos lenni, de ebben a helyzetben nem lehet tapintatosnak lenni, ha már belekezdtem befogom fejezni.
- Csak tudod, aggódom érte.
Felsóhajtok és terítő mintáját kezdem bámulni. Nem tudom, bevette-e, remélem, hogy igen. Próbálok tényleg aggódónak tűnni, pedig pont nem érdekel, hogy Olivér él-e vagy sem.

< kicsi Radits >

Egész délelőtt itt kuksoltam a könyvet között. Nem állok valami nagy olvasó hírében, nem azért, mert nem szeretek, hanem mert nincs türelmem hozzá. Általában mindig a végével kezdek, vagy ha valaki olvastam már előttem a könyvet, akkor addig könyörgök neki, amíg el nem mondja, mi volt benne. Nem tehettem rólam, bármennyire is szerettem volna, hogy lekössön, nem így történet. De most vészhelyzet volt. A faluban és a kastélyban futótűzként terjedt a hír, hogy mi a helyzet nálunk, és ami azt illeti, valaki túl szemfüles volt. Még az a szerencse, hogy senki sem sejti, mi valójában a helyzet. Legyen csak belém Olivér nyugodtan szerelmes a többiek szerint, ha ez megment attól, hogy kiderüljön az igazság. A kedélyek még mindig nem nyugodtak le, hiába telt már el legalább három hét. Bár a dolgok rendeződni látszanak. Olivér továbbra is kitart amellett, hogy részt akar venni Szörnyi életében, bár néha elég basáskodó tud lenni. Főleg, mikor kijelenti, hogy ez a gyerek az övé, és legyek szíves ne cukorral tömni. Ugyan már! Az a gyerek legfeljebb köröm méretű és biztos vagyok benne, hogy imádja a gumicukrot...apropó gumicukor! Egész megéheztem már attól is, hogy rágondolok. Belenyúlok a zsebembe és elhalászok onnan egy bontatlan csomagot. Emmáéktól van, a legfinomabb amit valaha kóstoltam, ugyanis egyszerre van mindenféle íze, savanyú és édes, néha kicsit keserű...de hát, az élet is. Szóval a gumicukrot rágcsálva haladok tovább a sorok között, miközben olyan könyvek után kutatok, amit választ adnak a kérdéseimre, mert azok aztán voltak bőven. Mi a teendő, ha a születendő gyermekednek két apja van? Hogyan hazudjunk úgy, mint a vízfolyás? Mi a teendő akkor, ha kiderül az igazság? Mit csináljunk akkor, ha a gyerekünk biológiga apja az agyunkra megy? Erről miért nem írnak a könyvek? Ez annyira igazságtalan...
Épp kihajolok az egyik polc mögött, amikor megpillantom a törpét. Egy ideje nem találkoztam vele, mert amíg össze voltunk veszve Viktorral, addig egyetlen alkalommal sem voltam lent és be kell vallanom, azért hiányzott.
- Mesekönyvek?
Mikor melléérek lehajolok, adok neki egy puszit és automatikusan felé nyújtom a zacskót.

< kicsi Radits >

Én is legalább annyira megörültem Krisztiánnak, mint ő nekem. Nagyon hiányzott már, amúgy is bírom a kölyköket, de ő különleges helyet foglalt el a szívemben, bár erről valószínűleg nem tudott.
 - Na majd én olvasok neked mást is.
Kacsintok rá cinkosan. Persze azért én sem esnék túlzásba, hiszen Krisztián még kicsi, nem szeretném, hogy rosszat álmodjon, aztán elfuserált, fura felnőtt legyen akitől szívesebben tartja magát távol mindenki. Ha ez is az én lelkemen száradna, már tényleg elkezdenék felvésni a nevemet a pokol egyik cellájára.
- Válassz egy olyan könyvet ami címre tetszik, és megmondom, hogy neked való-e vagy sem.
Vagy legalábbis megpróbálom megmondani, ami annyit tesz, hogy random beleolvasok, majd összecsapva megállapítom, hogy ez hazavihető-e vagy sem. Igyekszem körültekintő lenni, főleg a gyerekekkel kapcsolatban, de az igazat megvallva még van hová fejlődnöm. Túlságosan vajszívű vagyok, ez lehet a probléma. Felegyenesedek, majd bekapok én is egy gumicukrot, miközben hallgatom tovább a kis srác csicsergését. Bírtam, hogy ilyen közlékeny volt, legalább nem kellett tapogatózni és csavart kérdésekkel kiszedni belőle a dolgokat. Az persze megint egy más dolog, hogy erről a témáról egyáltalán nem akartam vele beszélgetni, vagy legalábbis nem most. Előbb vagy utóbb muszáj lett volna elmondani neki is, hiszen úgy néz ki megint egy fedél alatt fogunk élni, neki pedig mindig is megvolt a magához való esze, előbb vagy utóbb rá fog jönni. A kérdés csak az, hogy mit mondjak neki pontosan. Nem egyeztünk meg semmiben Viktorral, az igazságot pedig nyilvánvalóan nem mondhatom el. Kerestem a közelben egy apró zsámolyszerűséget odahúztam és leültem rá.
- Most már minden rendben lesz, ne aggódj. Kicsit összezörrentünk, de kibékültünk és úgy néz ki, hogy hamarosan leköltözöm vissza hozzátok.
Kezdetnek mondjuk ez is megteszi...

< Olcsi >
aláfestés

Muszáj volt egy kicsit kiszabadulnom a kastélyból. Egész délelőtt a rosszullét kerülgetett, de már hozzászoktam, inkább csak egyedül akartam egy kicsit lenni. Már kora reggel a könyvtárba mentem, hogy összeszedjem magamat egy kicsit, pótoljam a tömérdek lemaradást, de a gondolataim minduntalan elkalandoztak...
A dolgok elrendeződni látszódtak körülöttem -na persze- így jutott egy kis idő arra, hogy elgondolkodjam a valós tényeken, hat hónap és születni fog egy pici babánk. Eddig annyira rettegtem az egész szituációtól, hogy bele se tudtam gondolni abba, hogy ez akár jó is lehet. Igaz, hogy túl fiatal voltam és ép eszű ember nem adott volna újszülöttet a kezembe, de reménykedtem benne, hogy majd felnövünk a feladathoz, mindannyian. Végül is, volt még fél évünk addig. Bár ha jobban belegondolok ez a két hónap is elrepült, észre sem vettem. Olivér tartotta a szavát a titok még mindig titok volt és ez egy kicsit megnyugtatott. Kezdetben azt hittem, hogy ez valami fellángolás lesz, aztán ráun az egészre, mint ahogy minden másra is szokott. Volt bőven lehetőségem azóta megismerni őt, bár nehéz bevallanom, de tévedtem az első körökben, vagy legalábbis volt amiben tévedtem. Lehetségesnek tartottam -és mindig így is képzeltem el-, hogy viseli a maszkot, ami olyan macsóssá teszi, amit a megismerkedésünk elején nekem is mutatott, de csak azért, hogy mindenki elől elrejtse, hogy valójában tud ő normális lenni, ha egy pillanatra elengedi magát. Bár sokat veszekedtünk, mert szinte semmibe nem értettünk egyet, mindenről más volt az elképzelésünk, de legalább nem volt unalmas. Élveztem hadakozni vele, mert szórakoztató volt, ahogy felhúzta magát.
A lábaim automatikusan a játszótérre hoztak, az egyik kedvenc helyemre az egész környékre. Vigyorogva indultam el a hinta irányba és amint ott voltam rögtön bele is vetettem is magamat, és hajtani kezdtem magamat, reménykedve abba, hogy nem rókázom el magam a liftezéstől. Ki kell élvezni a pillanatot, nem sokáig tudok már így játszadozni, legalábbis nagy hassal elég érdekes lenne így hintázni.

< Olcsi >

Egyre magasabbra löktem magamat a hintában, persze annyira azért mégsem magasra, mostanában óvatosabb voltam, pedig nem állt szándékomban. Önkéntelen reflexé vált, ahogy az aggodalom is. Először én voltam az, aki a körülményeket figyelembe véve a legnyugodtabb voltam, kivételesen nekem kellett felnőttnek lennem, amikor a két kisfiú egymásnak esett és szándékukban állt szétverni magát. Azóta persze megint lehettem gyerek, ehetem csokit meg cukrot, - akkor jóval többet, amikor se Viktor, se Olivér nem látott - és lehettem gyerekes, de felelőtlen soha többé. Tudtam, hogy most már nem csak magamra kell vigyáznom, hanem rá is, teljesen mindegy, hogy ki az apja, mert történetesen az anyja ezer százalék, hogy én vagyok.
Sóhajtva lassítottam a tempón, bár élveztem, ahogy a nyáresti szél a hajamba kap, de fontosabb volt, hogy még csak véletlenül se essek ki a hintából, hiába kapaszkodtam erősen, az nem volt elég. Talán tényleg hatásos volt egy kicsit, hogy a srácok annyit veszekedtek velem, pedig olyankor mindig mérges voltam érte. Egyfolytában jár szájuk, imádnak kioktatni, az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, hogy sportot űznek belőle. Bármit csináltam a környezetükbe, az baj volt. Ha nem ettem, akkor etettek, ha sokat ettem, akkor Olivér kivette a kezemből a gumicukrot, mert az egészségtelen, és ne mérgezzem a gyerekét. Lehet, hogy pont ezért szerettem az esti sétákat, mert ilyenkor egy kicsit úgy érezhettem, hogy ketten vagyunk Szörnyivel, tűnjön ez bármennyire is klisésnek. A boldog egyedüllét azonban nem tart sokáig, ugyanis valaki helyet foglal a mellettem lévő hintában és meg is szólít. Hirtelen a szívemhez kapok, a következő pillanatban meg a hinta lánca után, ugyanis fél kézzel már nem volt annyira biztos a helyzet.
- Instant szívinfarktusért jöttem, köszi.
Válaszolok gúnyosan. Az első meglepődés után persze rögtön felismertem a hangját, mert még álmaimban is hallom a kioktató stílust, bárhol felismerném.
- És te? Ellenőrzöl?
Nem bírom megállni, hogy ne fintorogjak rá, ami a lámpa fényében tényleg viccesen hathat, már ha jó a megvilágítás.

< Olcsi >

- Még szép, hogy megijedek ha megijesztesz.
Ideoson, leül mellém, majd orvul megszólít. Hát nem gonosz? Egyébként igaza van, bár ezt soha nem fogom neki bevallani. Ha valakinek, akkor neki igazán el kellene hinnem, hogy nem épp veszélytelen, hogy éjszaka így sétálgatok, ráadásul én még a varázslóknál is védtelenebb vagyok, közel a kvibliséghez, úgyhogy elég speciális a helyzetem. Ehhez még társulnak a látható gyengeségek. Ha belegondolok tényleg elég védtelen vagyok. Másodszor meg, nem lakunk innen olyan messze, nem csavarogtam e a sikátorba, se sötét mellékutcákba, itt teljesen jó a világítás és sehol egy lélek. Már nem mintha odafigyelnék rá, hiszen ő is szimplán ide tudott osonni...kezdem megérteni miért aggódnak értem ennyire.
- Kedvességed határtalan.
Égnek emelem a tekintetemet, miközben meglököm magamat és ismét belököm a hintát, hogy egy kicsit tempózzak. Most, hogy itt van és van közöttünk valaki, aki nálam jobban próbálkozik felelősségteljesnek lenni, nekem már nem is annyira muszáj, vagy legalábbis egy minimális szórakozás belefér, mert tudom, hogy úgyis megvéd. Ez azért jó érzés volt. Tudni, hogy valaki felelősséggel viseltet irántad, pusztán azért, mert vagy. Nekem két ilyen személy is volt jelenleg az életemben, így igazán hálásnak kellett lennem érte. Még akkor is, ha valójában nagyon ritkán érzem ennek a pozitív oldalát. Nehezen bíztam meg az emberekben és ritkán engedtem közel magamhoz bárkit is - világ életemben kívülálló voltam-, de Olivér, ha keservesen is, de elérte azt, hogy a gyengébb pillanataimban elmondjam neki, hogy mitől félek és mi bánt, eddig pedig ezt rajta kívül csak egy embernek sikerült elérnie.
- Kijöttem egy kicsit, ilyenkor jó, mert nem néznem rám az emberek furán.
Megvonom a vállamat, mikor pedig elérem azt a magasságot, ami a "még oké" határát súrolja nem lököm tovább, hanem bámulok bele a távoli utcába és próbálom nem azt képzelni, hogy a távolban alakok mocorognak, de nehéz.

< Olcsi >


- Tudom.
Felesleges tovább ezen lovagolni. Nem akart megijeszteni, én megijedtem, nem úgy szánta, kész pont. Ha tovább csavarom a témát, csak veszekedés lesz a vége és én egyáltalán nem szeretném most veszekedni. Csak szimplán ki akartam venni legalább egy fél órát, amikor senki butaságát nem kell hallgatnom, hanem a saját magam kis világába lehetek, erre még itt is megjelenik. Nem mintha annyira zavarna a társága, mert tud ő hallgatni is, ha kell, egyszerűen csak nem volt most szükségem a belőle áradó passzivitásra. Többet között ezért sem szerettem a közelében lenni, amióta ismerem, mindig a mérleg két nyelvén egyensúlyozott, soha nem tudtam eldönteni, hogy most épp kedvelem-e vagy sem, vagyis kedveltem, de a pillanatnyi érzéseim mindig mások voltak az irányába.
- Nem azzal van a baj, hogy mit gondolnak, mert az nem érdekel. Az zavar, ahogy néznek. Összesúgnak a hátam mögött a faluban és eddig nem érdekelt, de most már tudom, miért teszik.
Mindig is kívülálló voltam és fura. De számomra ez volt a természetes, így is nem is igazán érdekelt, ha egy-két idősebb ember néha kinézett. De amióta elterjedt a kis pletyka, azóta pontosan tudom, hogy miért beszélnek rólam és én is tudom, hogy ez természetellenes és valahol rossz és váratlan és felelőtlen, és még lehetne sorolni a negatív dolgokat, de a lényeg, hogy ez igenis zavar, mert van benne igazság. Egyébként meg feleslegesen lelkizek neki, tudom, hogy nem hatja meg, maximum meghallgatja, mond rá valamit, majd továbblép. Neki ezerszer könnyebb, hiszen nem kell mindennap ezzel szembesülnie úgy, hogy minden reggel felszáll az érzelmi hullámvasútra és addig meg körbe-körbe míg vége nem lesz a napnak, mert én mostanában így éreztem magamat.
- Nem olvasom az edictumot. De Viktor mondta, hogy mit írtak benne.
Rápillantok, egykedvűen megvonom a vállamat és nekitámasztom az arcomat a hinta láncának. Nem igazán érdekel a hazugságuk, higgyenek amit akarnak, ez is ezerszer jobb, mint az igazság. Bár elég bolond lehet az, aki tényleg elhiszi azt, hogy Olivér szerelmes.

< Olcsi >

Felsóhajtok. Persze, az elején is ezt mondogattam magamnak, így nem is vártam más okfejtést Olivértől, de értékeltem, hogy legalább próbálkozik. Ugyanakkor, sajnos ezzel jelenleg nem tudok mit kezdeni. Fáradtan elmosolyodok, és inkább a földet kezdem bámulni, ugyanis Olivér bámulása már kissé feszélyezett.
- Majd abbahagyják, vagy legalábbis remélem. Bár ki tudja, hamarosan tényleg látszódni fog, ruhán keresztül is.
Ettől viszont tényleg paráztam, olyan leszek, mint aki lenyelt egy dinnyét, olyan leszek, mint Manda. Meg kellene tőle kérdeznem, hogy ő hogy bírja elviselni az ilyen dolgokat, de arra még nem igazán jutott időm, hogy kifaggassam az ilyenekről. Az ő esete sem volt épp valami hétköznapi, nem sokkal idősebb mint én, de ő hamarosan végez a nagy hassal és lesz egy babája. Na hát én már ettől előre rettegek. Ezért mindig csak egy nappal korábbra tekintek és nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz egy vagy két hónap múlva, vagy legalábbis arra, hogy mi lesz rosszabb, arra nem. Ezektől eltekintve, kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mi lesz. Milyen lesz, ha megmozdul. Fiú lesz-e vagy lány. Milyen nevet fogunk neki adni? Annyi kérdés volt még ebben az egész helyzetben és én mindre rögtön tudni akartam a választ. Viktorral még nem igazán mertem ilyenekről beszélni, szeretném megvárni, hogy majd ő hozza fel a dolgot. Olivért pedig úgy gondoltam, ezek a dolgok még egyáltalán nem foglalkoztatják, van neki enélkül is elég problémája. Szóval inkább magamban tartottam a dolgot és egyedül filozofálgattam a terhesség ilyen jellegű, hétköznapi leendő szülőket érdeklő kérdésekről, vagy legalábbis szülőt...anyát, ebbe azért elég fura belegondolni.
- Nevetségesnek nevetséges. De nem tartalak olyan srácnak, aki sokat rágódik az ilyesmin.
Pont ő az, aki véleményen szerint nem foglalkozik a pletykákkal, hiszen számon se tudná tartani mindet, annyi kering róla.

< Karsa >

Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Pedig korán lefeküdtem, direkt, hogy holnap majd emberi időben kelek, de úgy tűnik a szervezetem szánt szándékkal nem hajt fejet az akaratom előtt, bár ezen mostanában egyáltalán nem kellene meglepődnöm. Ahogy az sem meglepő, hogy a következő fal felé fordulásnál a hasam fájdalmas kordul fel. Állandóan éhes vagyok, szinte mindig ennék, így szokott a közelben lenni valamiféle élelem, amivel legalább reggelig kihúzom. Morogván esek neki tenyérrel az éjjeli szekrénynek, csapkodom, mert haragszom a világra, haragszom az éhségre és haragszom arra is, aki eltüntette a gumicukromat - még akkor is, ha ez a valaki én voltam -. Ez persze azt jelentette, hogy fel kell kelnem éjnek idején enni, amiből pedig az következik, hogy utána nem fogok tudni aludni. Megfontolandó. Ha nem eszek, akkor sem fogok tudni aludni a korgástól, ráadásul éheztetni magamat szigorúan tilos, ezt már elmondatták velem milliószor. Nincs más feladatom hátra, mint lerúgni magamról a takarót, belebújni a papucsba és pizsamában elindulni a konyhába valami élelem után. Nem vagyok szívbajos, amúgy is trikóban és melegítő shortban alszom, de ha a nyuszikás pizsim lenne rajtam se érdekelne, nekem most kaja kell. Csak tudnám, miért végződik miden este így? Bármennyit eszek vacsorára, éjszakára már olyan vagyok, mint akit napokig éheztettek. Ráérős léptekkel szelem át a folyosókat, csak úgy megszokásból jobbra-balra tekingetek, majd mikor megérkezek, stílusosan, két kézzel lököm be a konyha ajtaját és élvezettel hallgatom, ahogy hangos csattanással nekilökődik a falnak. Már indulnék egyenesen kaját csinálni magamnak, mivel tisztában vagyok azzal, hogy ilyenkor itt egy lélek annyi sincs, amikor elkapok egy fura, ám roppant hangos követelést. A tenyereimet a füleimre szorítva nézek rá a gyerekre, kitalálva melyik gyogyóból szabadult, majd lassan leengedem a kezeimet és grimaszolva nézek rá.
- Kapsz kávét, ha nem ordibálsz.
Felvonom a szemöldököm, épp csak egy pillanatra, gondolván ne vigyük túlzásba, majd otthonosan elindulok a már lefőzött kávé felé, a kotyogósban van, nem nagy tudomány megtalálni, vagy legalábbis nekem nem az, másnak ezek szerint igen. Fogok egy bögrét, kitöltöm bele a kávét, lerakom az asztalra, teszek mellé neki tejszínt és cukrot, majd hátat fordítok, hogy végre a szendvicsemnek szentelhessem minden figyelmemet.

< Karsa >

Nagy átéléssel kezdek bele a szendvicsek elkészítéséhez. Hirtelen azt sem tudom, milyen ízű legyen. Talán mindenből tennem kellene belőle kicsit, így megoldódna az ízvilág problémája is, na meg ezt biztosan nem vinné el senki és tényleg mind csak az enyém lehetne, nem úgy, mint az éjjelin lévő gumicukorral. Nagy szívfájdalmam ha nem tudom befejezni a megkezdett édességemet és bár biztos én ettem meg, teljes vállszélesésléggel állítom az ellenkezőjét.
- Örülök, viszont a fülem épsége meg nekem fontos.
Igazán érdekes megközelítés, egy pillanatra még szeretném is komolyan venni, mert hát ez milyen jó kifogás és tök jól hangzik, de éjszaka van én pedig szenvedek az álmatlanságtól és a legutolsó amit hallani szeretnél az, hogy valaki kávéért ordibál.
- Próbáld meg a felső fiókban.
Mutogatok, bár fogalmam sincs, van-e barna cukor, soha nem próbáltam. Én a cukrot mindig a gyerek által vágyott formában eszem, ízesítésre már kevésbé használom, bár fogalmam sincs, miért van ez így. A lényeg, hogy a srácnak már van cukra és kávéja, az én szendvicseim viszont még mindig nem állnak sehogy, a gyomrom korgása viszont ettől még nagyon is jelenlévő probléma. Gyakorlott mozdulattal vágom kettő a zsömléket, ügyelve arra, hogy ne vágjam el a kezemet, majd a vaj után nyúlok, és nem ártana bele valami lekvár, vagy felvágott, esetleg mindkettő? Máris eljátszom az áfonyás sonkás szendvics gondolatával és mivel nem tűnik annyira gusztustalan se első, se második hallása, eltökélt szándékom meg is valósítani a vágyaimat. A probléma csak azzal van, hogy nem találom a lekvárt. Pedig mintha azt láttam volna, hogy a manók ideszokták pakolni.
- Áfonya-lekváros, sonkás, kérsz?
Ki is megy a fejemből, hogy talán néhány embernek ez kevésbé lehet a tetszésére mint nekem és a legnagyobb nyugalommal félvállról válaszolok az ismeretlennek.

< Karsa >

Igyekeztem ignorálni a srácok és teljességgel átadni magamat a szendvicskészítés katarzis közeli élményének, de nem volt egyszerű csak úgy figyelmen kívül hagyni, mivel elég hangos volt én meg, nos én csöndben voltam. Nem kenyerem a felesleges beszélgetés, pláne nem idegenekkel, amúgy sem vagyok az a barátkozós fajta. Ennek a tetejébe jön a nyűgösség és az éhség, amitől csak még antiszociálisabb leszek.
- Keress valami tükröződő felületet, mondjuk egy kanalat.
Még szerencse, hogy háttal állok neki, így nem láthatta az arcomra kiülő fintort, bezzeg a hangom, a hangom igencsak gúnyos volt, bár nem ő tehetett róla, hogy nem voltam épp a helyzet magaslatán, de ha nem járna a szája, akkor el lehetne kerülni az ilyen felettébb kínos eseteket.
- Nagyon vicces.
Morgom az orrom alatt, bár úgy érzem, ő remekül szórakozik rajtam, ráadásul ki is gúnyol, de rólam az ilyesmi szimplán lepereg, ettől függetlenül valahogy mégis irritál a jelenléte. Talán túl sok időt töltöttem Olivér társaságéban és én is antiszociális lettem? Remélem, hogy csak bal lábbal keltem ki az ágyból és semmi komoly bajom nincs, máskülönben orvoshoz kellene fordulnom. Lábujjhegyen állva pipiskedem, hogy elérjem a lekvárt, majd mikor megvan, nem sajnálom a szendvicsemre az adagot. A miheztartás végett csapok rá két-két szelet sonkát és kész is van a kései vacsora, vagy a korai reggeli? Már magam sem tudom eldönteni, fogalmam sincs mennyi az idő, mindig is borzalmas volt az időérzékem.
- Lennél szíves nem szórakozni az étkezési szokásaimon? Én is tudom, hogy undorító de jelenleg nem tudok vele mit csinálni.
Nem háborodok fel, annyit nem ér, pusztán elkészítem az ő szendvicsét is, ráteszem egy tányérra és levágom elé.
- Egészségedre.
Nem vagyok csicska, igaz, hogy felajánlottam, hogy elkészítem neki, de akkor legalább az lenne a minimum, hogy nem az én káromra szórakozik. Elnyúlok a saját tányéromért, majd az asztalhoz érve leülök az egyik székre és jóízűen nekiállok a kajálásnak.

< Olcsi >


- És mi van azokkal, akik nem büszkék arra, hogy terhesek?
Olyan ez az egész, mintha a felelőtlenség élő példája lennék és az igazság leplezése érdekében hagynom kellett, hogy mindenki ebben a hiszemben éljen. Az igazság sokkal de sokkal borzalmasabb lett volna. Persze, ha úgy döntök, hogy nem tartom meg, eleve nem volna az egész hajcihő, ugyanakkor nem lett volna szívem elvenni egy életet, még akkor sem, hogyha ezért be kell áldoznom a sajátomat. Még az sem érdekelt, hogy a baba nem Viktortól van, hiszen nem ő kérte, hogy megszülessen, ő volt a legártatlanabb az egész történetben. Pedig tényleg nem akartam gyereket, legalábbis a közeljövőbe nem. Azonban ezzel a ténnyel már megbarátkoztam, bár nehéz volt elfogadni, de sikerült. Sőt, azt is elfogadtam, hogy Olivér az apja, hiszen mit tudtam volna tenni vele? Most már úgyis mindegy. A baba záros határidőn belül megfog születni, mi pedig szülők leszünk, mind a ketten, gyakorlatilag pedig mind a hárman.
- Nem érdekel mit hisznek, amíg nem derül ki az igazság, legfőképp Viktor miatt. Nem akarom, hogy azt pletykálják, hogy megcsaltam, vagy elhagytam, nem hiszen, hogy azt kibírná a kapcsolatunk.
Alig láthatóan megrázom a fejemet és felsóhajtok. A kapcsolatunk Viktorral soha nem volt zökkenőmentes, majdnem összejöttünk, aztán szétmentünk, majd ismét egymásra találtunk, mikor pedig már majdnem minden elrendeződött volna, jött ez az egész babaügy. Nyálasan hangzik - ezért is nem mondom ki hangosan - de nem biztos, hogy túlélném, ha egyedül maradnék.
Szerencsém van, mert pont elkapom a mosolyát, mikor rápillantok. Bár tényleg csak a pillanat műve, de mindig is nagyra értékeltem, amikor megmutatta az emberibb oldalát. Bár tényleg ritka számba ment, vagyis konvergált a nullához, de azért néha ott volt. Kezdve a csöndes, vagy épp hangos törődéssel amivel irántam viseltetett.
- Azt hiszem, nem sokára sokkal valóságosabb lesz, neked is. Azt olvastam, hogy félidőnél már mocorognak.
Ha nem is mondta ki soha, azért tudtam, hogy valamilyen szinten őt is boldoggá teszi a dolog, pedig soha nem volt arra szüksége, hogy családja legyen, most mégis kapott egyet. Az a kötelék, ami köztünk szövődött immáron felbonthatatlan volt és ezt rajtunk kívül senki nem érthette meg.

< Olcsi >


Ami azt illeti, Olivértől csak egyetlen dolgot vártam el, már a kezdetektől fogva, mégpedig azt, hogy legyen mellettem. Tisztában voltam vele, hogy nem miattam, hanem a baba miatt döntött így, kénytelen volt, hiszen akkor kimaradt volna a saját gyermekének az életéből, ezzel együtt megadta volna Viktornak és nekem a esélyt arra, hogy lehetőség szerint normálisan éljünk. Tudtam, hogy soha nem bele abba, hogy teljesen lemondom Szörnyiről és ez bár az elején nem tetszett, de most, hogy bizonyított, már megbarátkoztam a gondolattal. Minden negatív változás ellenére már egész hozzászoktam a dologhoz, szinte rossz lenne nélkülük. Mindketten apák lesznek és mindketten máshogy állnak jelenleg a helyzethez, de egy dologban egyetértettek, az pedig én voltam. Soha nem éreztem magamat különlegesnek, vagy fontosnak, de az utóbbi időben tényleg én voltam a középpontban és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Persze, lehetne kevesebb veszekedés, de nem vagyok ennyire nagyravágyó, csak reménykedem benne, hogy idővel ez is abbamarad, vagy legalább ritkul. Egyetérteni soha nem fognak, megkedvelni se fogják egymást, de ha már kibírunk pár órát anélkül, hogy összevesznénk, akkor már boldog leszek.
Mikor elfordítja a tekintetét, felsóhajtok. Próbálta bármennyire is takargatni a valódi érzéseit, nem tudott egészen átverni. Túl sok időt voltam vele ahhoz, hogy ne tűnjön fel a gúnyos megjegyzés mögötti valóság. Bár ilyen szempontból tényleg tűz és víz voltunk, tekintve, hogy az érzelmeim állandóan szórakoztak velem, de azért a szülőséggel és általában a családdal kapcsolatban voltak közös pontok, tagadhatta ő bármennyire is. Lefékezem a hintát, felkelek és odasétálok elé, megfogom a hintája láncait, és lenézek rá.
- Te is tudod, hogy jól döntöttél.
A bal szemöldököm a magasba emelem, miközben igyekszem nagyon nagyon nagyon komoly fejet vágni. Tudja ő jól mire gondolok, nem kell megmagyaráznom, a tekintetemből szimplán kiolvashatja, azt is, hogy tényleg így gondolom, mindennek ellenére is.

< Olcsi >

Nem tudtam körülírni a kettőnk közti kapcsolatot, pedig számtalanszor végiggondoltam már. Megmagyarázni megtudtam, de azt is csak nagyon hosszan, megjegyzésekkel és kiegészítésekkel teletűzdelve. Mivel azonban az igazságot senki nem tudhatta, így az egész szívás volt és ha valaki kérdezte, akkor mindig csak annyit mondtam, hogy barátok vagyunk. Kivéve az edictum szerint, ugyanis ott leírták a legnagyobb ökörséget, amit emberemlékezet óta hallottam magamról. Hogy én meg Olivér? Chh...ugyan, azért ennyire ne legyen senkinek nagy fantáziája, egyszer bőven elég volt, annak is elég csúnya vége lett, ráadásul mindketten más utakon járunk ezen a téren is. Anno amikor idejöttem nem gondoltam volna, hogy valaha is szerelmes leszek, távol tartottam magamat az ilyen érzelmektől, de végül is hiába, ugyanis a szerelem megtalált, a legkülönbözőbb formákban. Bár én soha nem voltam olyan felszínes mint Olivér, hogy határozottan tagadjam az egész dolgot, mert soha semmibe nem voltam biztos. Ő viszont igen, voltak az életében olyan állítások, amiket nem lehetett megmásítani, pedig az utóbbi időben igen sok meggyőződése dől romba, de túl makacs ahhoz, hogy ezt beismerje. Egy rövid ideig állom csak a tekintetét, aztán felnyögök és megrázva a fejemet hátat fordítok neki. Egy ideig eltudom viselni, ha ilyen, de hosszútávon még nem tanultam meg kezelni a belőle áradó gúnyt
- Tudod mit? Felejtsd el, itt sem vagyok.
Nem volt kedvem tovább a képéhez, nem voltam abban az állapotban, hogy elviseljem a passzív tekintetét. Próbálkoztam közelebb kerülni hozzá, most úgy döntött, hogy nem akar engedni. Én pedig senki nyakába nem fogom beleakasztani magamat, nem vagyok csülleng és amúgy sincs szükségem annyira a társaságára.

< Olcsi >

Vannak pillanatok, amikor még azt is bánom, hogy elmondtam neki. Hiszen az egész csak rajtam múlott, Olivérnek nem is kellett volna tudnia róla. Szépen elrendeződtek volna a dolgok nélküle is és akkor nem kellene elviselnünk egymást. Nem lennének titkok és nem kellene elviselni a folytonos veszekedést. Meglehetnénk Viktorral ketten, ahogy eddig is voltunk. Senkinek nem fájna a feje. Mégis amikor felmerült ez az eshetőség, már az első körben elvetettem. Bármit is tett, akkor is joga volt tudni. Vagy legalábbis szentül hittem benne, hogy joga van tudni és ezzel nem rosszat, hanem inkább jót tettem. De kinek is pontosan? A gyereknek? Aki nem fogja tudni eldönteni ki az apja? Vagy magamnak? Mert így beálltam két tűz közé és játszani a pártatlant egyáltalán nem volt vicces. Esetleg a srácok jártak jól? Ugyan, akire a leginkább hátrányos hatással volt a döntésem, az Viktor volt, mondhatott bárki bármit, ő szívta meg a legjobban. Vagy legalábbis a szívem mindig ezt sugallta. Na tessék, tudok én is szentimentális lenni, ha akarok.
- El a közeledből.
Taglaltam lassan a szavakat, mintha egy gyagyáshoz beszélnék, miközben visszafordultam felé és széttártam a karjaimat. Ennyi magyarázat bőven elég is volt. Nem tartoztam neki elszámolással, oda mentem, ahova akartam, semmi köze nem volt hozzá. Bár magam sem tudtam, hogy merre is megyek pontosan. Rengeteg lehetőség állt előttem, mehettem Viktorhoz, de mehettem fel a kastélyba is. Nem voltam fáradt, inkább csak felhúztam magamat, megint, a nagy semmin. Lassan ez már mindennapos lesz. Hátat fordítottam és már rongyoltam is volna ki a játszótérről, hogyha nem jön utánam. Könnyen beért, hiába szedtem az apró lábaimat, gyorsabb volt, hát persze, nem volt ebben semmi meglepetés.
- Ha még egyszer hozzámérsz az engedélyem nélkül, beverem a képedet...
Közöltem vele egy bájos mosoly keretében. Nem tehettem róla, még mindig kirázott a hideg az érintésétől.

< Olcsi >

- Nem szükséges. Eltalálok az utca végéig.
Makacs voltam, kár lett volna mást állítani. Már csak azért sem hagytam magamat, mert ő ennyire ragaszkodott hozzá. Tudom, hogy csak féltett és valójában nem akart rosszat, de már késő volt. Hiába volt ott valahol benne mélyen a jó szándék, azt remekül rejtette. Elrejtette a gúny és közömbösség alá, ettől pedig csak még ellenszenvesebb lett, mert tudtam, hogy ott van benne valahol a "jó", mégsem láthattam. Ez a kettősség pedig nem volt épp jó hatással a mindennapjaimra. Folyton változott arról a véleményem, hogy vajon jól döntöttem-e vagy sem, ezt pedig nem vettem éppen jó előjelnek.
- Minek kísérgetsz? Amikor eljöttem is egyedül jöttem és már akkor is sötét volt. Ne lesz semmi bajom, illetve...Szörnyinek nem lesz.
Tudtam, hogy nem értem aggódik, messze álltunk attól, hogy egymás sorsával törődjünk, ahogy elhúztam a karomat, egy pillanatra láttatni engedte a fényben az új szerzeményemet, ez volt az első tetoválásom, amit nem a mugli módszerrel csináltattam, hanem mágiával, mert igyekeztem felelősségteljes lenni, így biztosan tudtam, hogy nem teszek kárt a piciben. Ugyanakkor tudtam, hogyha abban a pillanatban nem határozom el magamat talán soha az életben nem leszek olyan bátor, hogy megcsináltassam.
- Valóban? Csalódást kell neked okoznom, egyáltalán nem emlékszem rád, hála a szuper képességednek.
Grimaszolok, miközben egy óvatosan megbököm a homlokát. Utáltam, amikor felhozta azt a bizonyos estét, azt az estét amiről fogalmam sem volt, hogy vele töltöttem. Azt az estét, ami mindannyiunk életét elrontotta. Olivér élete legfelelőtlenebb estéjét. Na jó, talán egy kicsit az én felelőtlen estémet is.

< Viktor >


Jó ideje nem voltunk Viktorral sehol kettesben. Az utóbbi hónapok úgy repültek el, hogy észre sem vettem, de azon kaptam magamat, hogy minden nappal egyre jobban hiányzott a társasága. Azelőtt nagyon jól megvoltunk, soha nem veszekedtünk, az utóbbi idők problémája azonban kihozta belőlünk a legrosszabbat. Nem kiabáltunk, az nem a mi világunk volt, inkább sok mindenben nem értettünk egyet és, hogy elkerüljük a konfrontációt, inkább egymást is egy elkerültük kissé. Ez pedig, akarva-akaratlanul elég távol sodort minket egymástól. De ettől függetlenül az érzéseim nem változtak az irányába, ugyanúgy szerettem, ahogy szerettem az első pillanattól kezdve. Minden tiszteletem az övé volt, amiért hajlandó volt kiállni mellettem, tiszteletben tartotta a döntésemet, pedig tudtam, hogy egyáltalán nincs ínyére a dolog, hogy Olivér jelen legyen az életünk fontos szakaszain.
Most viszont nem volt itt. A nap melegen sütött, de nem volt tikkasztóan meleg, inkább a tökéletes standidőnek mondanám. Épp ezért döntöttünk úgy, hogy egy kicsit lelépünk, hogy kettesben lehessünk. A választásunk Esztergomra esett, a nyárra tekintettel pedig természetesen a vízpartra. Soha nem volt bajom a fürdőzéssel, de az utóbbi időben szégyenlősebb lettem a kelleténél, főleg, mivel a hasam már a hosszú világoskék ruhámban tökéletes kitűnt. Nem volt nagy, még nem nyeltem le a görögdinnyét de látszódott, hogy jelenleg sosem vagyok egyedül. A hajamat a melegre való tekintettel felkötöttem, a lábamat pedig egyszerűen csak strandpapucsba bújtattam. A cél valami víz melletti kajálás és beszélgetés lett volna, de igazából teljesen mindegy volt a részemről, hogy mit csinálunk, csak legyünk végre egy kicsit együtt, ketten.

< Viktor >


Nem érdemeltem meg, hogy szeressen. Bár tudom, hogy nem én voltam a hibás már ami a helyzetet illeti, de akkor is úgy éreztem, hogy megcsaltam őt és ezzel megbántottam. Benne és magamba is megváltoztattam valamit, mert hiába játszottuk a látszólag tökéletes családot, nem voltunk azok, hiszen Szörnyi - bármennyire is fájt - nem Viktortól volt. Pedig ha lett volna egy kívánságom, biztosan ez lett volna. Már nem érdekelt, hogy fel kell áldoznom a szabadidőmet és az iskolát a babáért, de legalább olyan ember lenne az apja, akit szeretek és aki kiérdemelte.
Ettől függetlenül Viktor tökéletes apajelölt volt. Álmodni sem lehetett volna jobbat, mellettem volt és a kezdeti nehézségek ellenére remekül játszotta az leendő apa szerepet. Lényegében, az is volt, hiszen Szörnyi az ő nevét fogja viselni, ő lesz vele a legtöbbször, Olivér pedig csak látogató lesz, bár a biológiai apa szerepet nem lehet tőle elvenni, bármennyire is szeretném.
- Én is téged.
Sóhajtottam, majd lábujjhegyre állva a nyakába csimpaszkodtam és lehúzva magamhoz nyomtam egy tétova csókot a szájára. Fogalmam sem volt, most épp hogy áll a kapcsolatunk, de biztos voltam benne, hogy átfogjuk vészelni, túléltünk már ennél rosszabbat is. Vagy tévednék?
- Az élet rövid, kezdjük a desszerttel.
Vigyorogva megvontam a vállamat, miközben kivettem a piknikes kosárból a pokrócot és leterítettem, majd lerúgva a cipőmet helyet is foglaltam rajta.
- Pandabocs. Annyira fura, hogy így nevezed. Szerintem a Szörnyi sokkal inkább passzol hozzá. De ettől függetlenül a gumicukrot biztosan elfogadja.
Ha édességről volt szó, olyan voltam, mint egy gyerek. Igaz, máskor sem tetszelegtem épp a felelősségteljes felnőtt szerepében, gyakran voltam még inkább kisiskolás szintű, mintsem egy leendő anya. Ez a tény azonban még egyelőre egyáltalán nem zavar. Nagy nehezen belém nevelték a srácok, hogy vigyázzak magamra és ennyi bölcselet elég is volt két hónapra, hamarosan úgyis jön a több.
- Nekem meg te.
Nevetve hajtottam le a fejemet a kislányos zavaromban, miközben lassan a szempilláim alól felpillantottam rá. Annyira szerettem! Reménykedtem benne, hogy idővel majd megoldjuk, meg kell oldanunk, nem lehet máshogy!

< kicsi Radits >

< Olcsi >

<kóborló Evelin>

<kóborló Evelin>

< Lotti >

< Lotti >

< Lotti >