Almásy Léna

Pillanat. Hogyne, hát ő ráér, akármeddig szívesen ácsorog a folyosón, ha arról van szó. Egészen a falnál maradva leengedett keze mellett a kopottas tapétát tépkedi türelmetlenül. Semmiképp se felejtsen el rágyújtani mindenek előtt odakinn, az ilyesmi jó hatással van az idegeire és a koncentrációjára egyaránt.
Végül megérkezik a hölgy is, a kérdésre lepillant rá, bólint egyet bizonytalanul.
 - Majd meglátjuk.
Szinte biztos benne, hogy nem fogja különösebben hasznát venni odakinn, de a visszavágásai valahogy szimpatikussá teszik számára. Tudja ő is, hogy a nagyszájú diákokból, az állandó rendzavarókból lesznek a legsikeresebb emberek, hát őket is hagyja érvényesülni általában. A józan ész határain belül, természetesen.
 - Tessék, olvasd. Én is ennyit tudok.
Ismét előveszi a gyűrött levelet, elindulva a folyosón átnyújtja neki. Kezei a zsebébe csúsznak, kifelé pedig már nem igazán köszön senkinek, örüljenek, hogy egyáltalán idejött.

folytatás Pozsonyban

Ophelia LaFonde

előzmények: Sikátor

A kastély foylosóin sietve lazít a szorításon, amivel a lány karját tartva ráncigálja őt előre. A portrék összesúgnak mögöttük, némelyikük meglátogatja szomszédja keretét, hogy jobban láthassa, mi történik. Viszik a Prefektust, ebből első osztályú pletyka lesz, méghozzá a rellonost, ejha, min kaphatták rajta őt?
Nem szólal meg, nem is néz a lányra egyáltalán, amíg az ajtajához érnek. Bűbájjal feloldja a zárat, taszít még egy utolsót Ophelián, hogy beküldje a szobába. Az ajtó zajos csattanással zárul mögöttük és hallatszik, amint ismét kattan a mágikus zár.
Ahogy elengedi a lányt, a béklyó is semmivé válik, szabaddá téve midkét, minden bizonnyal jócskán elzsibbadt kezét.
 - Ülj le.
Parancsolja tőle is idegen keménységgel a hangjában, egy újabb taszítással pedig irányba is állítja, ha esetleg nem ismerné föl, mi az a szék. A durvaság nőkkel szemben tőle teljesen idegen, szégyellnie kellene magát, ha nem ez lenne a helyzet, nos, ami. A lányka pálcáját forgatja és vizsgálgatja a kezében, miközben az asztala túloldalára sétál, majd le is dobja a papírokkal teli, szemetes felületre.
 - Teljesen nem vagy normális? Mit gondoltál, hogy nekiállsz kakaskodni? Komolyan szeretnéd, ha kicsinálnának vagy bezárnának? Hát semmit sem tanítanak nektek itt?!

Ophelia LaFonde

 - Fogd már be a szád!
Ordít rá elvesztve minden maradék türelmét. A bagoly, aki eddig békésen szendergett az ablak melletti ülőrúdon, riadt rikácsolással a szárnyát kezdi csapkodni. Kedve lenne fejbe koppintani ezt az értetlen kicsi lányt, aki azt hiszi, övé a világ.
Mégsem tesz semmi ilyesmit, nem is tehet. Mindenesetre a lány pálcájával a kezében támaszkodik az asztalára, hogy alkalomadtán elnémítsa Opheliát, ha még ennél is idegesítőbb lenne. Sosem tanult pedagógusnak, így sejtelme sincs, milyen fegyelmező eszközök vannak a kezében. Azt pedig, hogy milyen hangnemben beszélhet a diákokkal, szintén nem tudhatja.
 - Ennyire idiótának nézel? És erre mégis, mégis itt vitatkozol egy aurorral! Én pedig majd védjem meg a s***ed, hogy ha azok kinn szét akarnak kapni, mi?! Barom, barom idiótákkal vagyok körülvéve.
Egyszerre zúdít rá mindent, összefüggéstelenül, nem igazán hagyja szóhoz jutni közben. Igazán közel jár ahhoz, hogy zipzárat bűvöjön a szájára.
 - Szerinted nem tudom, mekkora sz*rban vagy? - kicsit halkít a hangján, mindössze annyit, hogy legalább az a bolond madár nyugton maradjon végre - Nem én vagyok az, akinek vissza kellene feleselned, szóval kuss és ülj le.

Ophelia LaFonde

Valakire rá kellett borítani minden mai feszültségét, bár tudja ő is, ha nem kiabálna vele, talán többre menne. Így mégis annyira egyszerű és kézenfekvő. Ahol ő felnőtt, nem voltak hívei a higgadt tárgyalásnak: ha egy gyerek rendetlen volt, az atyai pofon oldotta meg a helyzetet. Lám, ő mégis felnőtt és hozzávetőleg normális emberré is vált.
Látja, hogy így nem megy semmire. Túlságosan kemény buksival van dolga, nehéz meglékelni, mint egy éretlen kókuszdiót.
 - Annyira a te dolgod, amennyire az enyém. A munkámat végzem, maradhatnál te is a saját helyeden. Te csak egy kislány vagy. Ne hidd, hogy ezt segítség nélkül túlélheted.
Tudja? Sejti. Eleget hallott ahhoz, hogy körvonalasan tudhassa, mibe is keveredett a kis pincelakó. A kastélynak mindenhol vannak szemei és fülei, Bogolyfalva pedig az elhintett pletykák folyama. Ő nem azért van itt, hogy szemellenzővel járjon. Ha elfajulnak a dolgok, mindenképp be kell avatkoznia.
 - Könnyelmű vagy. Egy céltábla. Nagyobb betűkkel nem is viríthatna rajtad, hogy kikkel cimborálsz. Pattogsz, mint egy hülye gyerek, szerinted mégis hová fog ez vezetni? Ülj le végre és meséld el szépen, hogy szerinted milyen életkilátásaid vannak.
Hangja jóval higgadtabb, bár továbbra is sürgető. Ő maga helyet foglal, a lány pálcájával ütemesen kopogtatva az asztalt. Nyugalom. Innen úgysem jut ki, amíg ő úgy nem dönt.

Ophelia LaFonde

A zsebébe nyúl, egy doboz cigarettát vesz elő, majd higgadtan rágyújt. Hagyja, hogy a lány kedvére kidühönghesse magát, addig a plafon felé kavargó füstöt szemléli. Végül leteszi Ophelia pálcáját maga elé.
 - Ha a keresztapád fülébe jut, hogy ilyen felelőtlen vagy, akkor sem élsz tovább. Kár lenne érted, mert különben nem vagy annyira hülye - kifújja a füstöt, tessék, vele lehet emberi hangnemben is beszélni, amíg nem piszkálgatják az önbecsülését feleslegesen - Szerinted mondjuk... a Sötét Nagyúr tanárokat fenyegetett pályafutásának kezdetén? Szerinted éjszaka sikátorokban mászkált és lopott áruval seftelt?
Morbid példa, de valószínűleg más nem hat erre a lánykára, hogy végre észhez térhessen.
 - Ha magadra hívod a figyelmet, veszélyt jelentesz rájuk és kicsinálnak, szívfájdalom nélkül. És nem én vagyok az egyetlen, aki felfigyelt. Tudatlan vagy még, fecsegsz össze-vissza, szerinted szükségük lesz így rád?
Határozottan van benne logika, amit mond. Ezt Ophelia sem tagadhatja, vagyis, tagadhatja épp, de fölösleges. A dobozt piszkálgatja az asztalon, a lányra sandítva felé tolja, hátha ő is kér egyet. Ezek után ez a legkevesebb szabályszegés, amit egy tanár jelenlétében megtehet.
 - Amíg velük cimborálsz, élsz. De ha meghalnának, élhetnél még tovább. Szabadon.

Ophelia LaFonde

Tekintete ismét az ég felé fordul, elhúzza a száját. Talán a Mindenhatóhoz imádkozik türelemért, aminek jócskán fogytán van. Nem kellett volna belekeverednie ebbe, de parancsba kapta, hogy rázza meg ezt a kicsi lányt, mármint, ami a viselkedését illeti. Ha magánakcióra vetemedne, az egyáltalán nem így nézne ki.
 - Nem fogok történelemórát tartani neked most.
Feleli hűvösen. A szálat elnyomja az asztal lapján.
 - Nekem csak annyi a dolgom, hogy élj - folytatja higgadtan, átváltva szájbarágó hangnemre, hiszen minden jel arra mutat, lassú észjárású delikvenssel áldotta meg az Ég - neked annyi, hogy éld a pici életed, de végre anélkül, hogy a homlokodra lenne tetoválva, amit csinálsz. Nekem teljesen mindegy, hová lógsz ki éjszaka, az már nem az én bajom, de ha idecsődíted az MMM marháit, az már az enyém lesz.
Hogy mit akar ez jelenteni? Kis gondolkodással Ophelia is rájöhet, hogy nem Dwayne egy személyes keresztes háborúja ez. Ő parancsokat kap, jelen helyzetben, hogy fedezze ezt a kis rosszaságot, az ügy többi részének kezelése már nem az ő hatáskörébe tartozik. Ahogy nem is az itteni aurorparancsnokság ellustult állományára - na nem is kellene több, mint hogy szagot fogjanak és pattogni kezdjenek ők is.
 - Valamiért páran még mindig elhiszik, hogy nem önszántadból teszed ezeket a dolgokat - folytatja némi töprengés után. Ezt már nem szabadna elmondania neki pedig - Szóval tény is úgy, mintha nem lennél marha büszke erre. Persze ha így van, akkor még most szólj és megkönnyíthetjük egymás dolgát. Nos?

Ophelia LaFonde

Behunyja a szemét, hosszan sóhajt, fáradtan megdörzsöli a halántékát.
 - Elég nekem, hogy egy lányom van, nem kell kettő...
Nem fog elmagyarázni neki semmit. Látja, hogy ismét ugyanazokat a köröket futják, hiába próbálkozik erőszakos vagy apáskodó hangnemmel. Ilyenkor sajnálja, hogy nem ő nevelte fel a gyermekét, talán jobban szót értene ezekkel a hormontúltengéses kamaszokkal.
Csodálkozva nyitja ki a szemét, amikor a lányka ökle az asztalon koppan. Hohó, we are dealing with a badass over there. Ophelia pálcáját mindenesetre jobb tenyerével távolabb csúsztatja tőle, ha véletlenül átkozódni támadna kedve.
 - Nem én hagytam és nem is az én dolgom.
Ráhagyja, nem kell és nem is szabad mindent kiadnia ennek a potenciális elmeháborodottnak. Reméli, elég neki ez a válasz, ha nem, szívesen megtoldja néhány célravezető atyai pofonnal, lassan úgyis kiérdemli már. Nőket nem bánthat, erre emlékeztetnie kell magát, de Ophelia egyre inkább hasonlít dühös kis hólyagra a szemében, mint lányra.
 - Látom, ezzel most nem megyünk semmire - megvonja a vállát, a lány és saját pálcájával a kezében föláll. A fal mellett termetes, masszív láda áll, bűbájjal kinyitja, majd Ophelia pálcáját hanyagul beledobja a megannyi kacat tetejére. Lazán int egyet ismét, mire a súlyos lakatok ropogva-csattogva bezárulnak.
 - Pimasz viselkedésért büntetést kapsz. Holnap visszajössz ide, majd holnapután és utána... visszakapod a pálcádat, ha normális leszel.
Karba font kézzel áll vele szemben, részéről elfogyott minden türelme, de más eszköz épp most nincs a kezében.
 - Na takarodj aludni.

Ophelia LaFonde

Mindentől eltekintve ő nyugodtan aludt. A tegnapi semmivel sem volt több egy normális munkanapnál, mindössze azzal a különbséggel, hogy futni kellett hagynia a kis gonosztevőt.
Persze, apró ferdítések akadtak az előző napi eseményekben. Kezdve azzal, hogy lényegében sejtelme sincs pontosan mibe keveredett a lány, annyi információja van csak, ami keveset vele is megosztottak. Most már persze tisztában van pár dologgal, hogy a jelszínt megkaparászva igazán érdekes részletek lehetnek itt.
 - Nyitva.
Szól ki az ajtón fel sem pillantva. A kanapén fekszik, délelőtti tétlenkedés gyanánt a darts nyilakat élesítgeti, melyekkel unalmas szabadidejét szokta elviselhetőbbé tenni. A nyíló ajtóra fölnéz , hát nocsak, mégis eljött a lány, pedig tegnap este elég sértődötten távozott.
Tekintete elidőzik a nyílvesszőn, majd egy vállvonással visszatér a nyilakhoz.
 - Van belőlük vagy ezer. Megtarthatod szuvenírnek, ha szeretnéd.

Almásy Léna

Unatkozik és elege van.
Elege van a kastélyból, az időzónából, ebből az érthetetlen nyelvből, amit ő még távolról sem beszél, a gyerekekből, a kollégákból és igen, elege van még a reggeliből is, ami az utolsó étkezés volt, amit elfogyasztott. Amíg nem győzték meg a tanári pozíció felől, a munkaideje végeztével hazatérhetett saját vackába, ahol senki sem zavarta és másnap reggelik nem is kellett tartania zaklatóktól. Erre most mit kell eltűrnie? Hajnali négyig hallja a folyosón csatangolók vihogását - komolyan azt hiszik, nem veszi őket észre senki? -, mindennek a tetejében nevetségesen kevés fizetést kap érte.
Mit tesz ilyenkor az ember fia?
Meglátogatja a legközelebbi késdobálót. Ennek a tervnek esett áldozatául szegény nő, aki épp rosszkor volt rossz helyen és belefutott Dwayne ritka, adakozó kedvébe.
Különben pedig, ha az emlékezete nem csal, ígért is neki valami hasonlót.
 - Gondolom halálra unjátok magatok az irodában.
Idefelé már váltottak pár töltelékmondatot, de valljuk be, Warren nem a szavak mágusa. A figyelmetlen szemlélő azt hinné, nem is érdekli senki véleménye a magáén kívül, ez alantas rágalom. Pusztán kérdezni nem szeret semmit, vagy úgy általában, kinyitni a száját.
Nincs sok ember, a mazsolák már az árokban fekszenek ilyenkor, a kemény legényeknek pedig korai ez az időpont. Ő sem tervez igazán hosszas maradást, különben is tudja már, mit nem pancsolnak annyira mocskos vízzel, miből szabad választani.

Ophelia LaFonde

 - Sosem tudhatod, mikor kell egy nyílvessző...
Dünnyögi maga elé unottan, miközben az apró tű élét többször végighúzza a fenőkésen. Hagyja, hadd érezze otthon magát a lány, akkor valószínűleg a későbbikben is higgadtabb lesz.
 - Jack? Ő egy tuskó. - néz a bagoly felé, aki, mintha értené a rágalmazást, felborzolja szürkésbarna tollait - Rég megsütöttem volna, de egy nyársra sem elég a nyavalyás.
Felül, az öléből összeszedi a nyilakat és ledobálj a kanapé mellé a padlóra. Egyáltalán nem rendszerető, a padló egyfajta nagy, alacsony polcként funkcionál, amin kisebb-nagyobb halmokban szinte megtalálható.
És végül. Ophelia megszólal, kimondja azt, amiért ilyen hosszú utat megtett a pincéből fölfelé. Dicséretes, hogy a tárgyra tér ahelyett, hogy kerülgetné a kérdést, mondjuk, nem is számított másra. Dwayne néhány fölösleges másodpercig mérlegeli az arcát, mielőtt bólintana.
  - Elmondhatok annyit, amennyit tudok, ha - bizony, ha, hiszen semmit sem adnak ingyen ugyebár - hajlandó vagy együttműködni és megbízni bennem. Engem nem érdekel, mit gondolsz rólam emberileg - leveszi a tekintetét a lányról, kényelmesen hátradől - de kötekedéssel nem megyünk semmire.

Ophelia LaFonde

Homlokát ráncolva hallgatja a szavait. Tényleg jóval békésebb így a lány, talán tegnap sem kellett volna a végtagjai épségét kockáztatva felvonszolnia magával a kastélyba. De akkor arra volt szükség.
 - Nem arra kérlek, hogy hívj randira, hanem hogy ne köpj szembe. - felel könnyedén, hangja inkább szórakozott, mint sem sértő -  Ez megoldható?
Előbb-utóbb úgyis bíznia kell benne, de a saját önbecsülése sem szenved különösebb hiányt, ha a háta mögött, elalvás előtt akár a halálát kívánja a lány. Valószínűleg nem ő lenne az egyetlen.
 - Kérsz valamit? Inni?
Megpróbál barátságosabb lenni, így még efféle gáláns felajánlásokat is megengedhet magának. Dwayne valójában nem rossz ember, mi több, nem is kifejezetten magának való. Egyszerűn csak... van pár rossz napja, rossz hangulattal. Több, mint másoknak.

Almásy Léna

Követi át a termen a nő számára szimpatikus asztalhoz. Ő is ledobja a kabátját maga mellé, ami minden bizonnyal látott már jobb időket, vagy ha nem, pár díjnyertes balhét biztosan.
 - A szokásosat.
Maradjunk annyiban, nem az első eset, amikor ebbe a lebujba téved. Nem a legjobb hely, ahol az idejét töltheti, néha azonban akad egy érdekes arc, akivel beszélhet a semmiről anélkül, hogy magáról bármit kellene fecsegnie.
Megvárja, míg a nem túl szakképzett pincér elsiet, aztán válaszol csak, apró fintorral az arcán.
 - Volt már ennél sokkal szórakoztatóbb is. Otthon a mágus- terrorelhárításnál voltam.
Szórakozott mosoly kúszik az ábrázatára. Szívesen gondol vissza arra, a bajtársiasság és az összefogás időszaka volt az, mely otthonról kikerülve újdonság volt számára.
 - Illetve vagyok. Részben.
Teszi hozzá a teljesség kedvéért. Az asztal kopott lapját piszkálgatja, körbenéz, de senki sem tűnik olyannak, mint akit érdekelné, miről beszélnek ők.
 - Te? Itt fogsz maradni?

Almásy Léna

 - Gondolom mert nem zavar, ha piszkos leszek.
Elgondolkodik pár pillanatra, mennyit is verekedtek a bátyjaival a sárban egész nyáron. Csoda, hogy a patrónusa nem öltötte házi sertés alakját, az biztosan közelebb állna a szívéhez, mint egy szem sörényes farkasa. Hozzászokott mindenesetre, hogy sárban kell gázolni, a piszkos melók pedig az esetek legnagyobb észében fizikai koszt jelentenek.
Megkapja az italát, ami leginkább kissé opálos, szúrós szagú vízre hasonlít. Egy ideig csak forgatja a poharat a kezei között.
 - Háromnaponta hopp-hálózattal haza kell néznem. Van, hogy behívnak egy feladatra, akkor is. De az iroda Alabamában van. Otthon, mármint a családomnál nem voltam... karácsony óta talán.
Nem szívesen beszél az otthonáról, pedig kellemes emlékei fűződnek hozzá. Volt ideje feldolgozni a fizikai hiányukat és azt is tudja, jobb mindenkinek, ha nem találkozik velük állandóan. Nem ők az egyetlenek, akiket hanyagolnia kell az életéből.
 - Ne vágyj többre, így legalább lehet normális életed. Én nem alapíthatok családot, akkor sem ha szeretnék. - megrántja a vállát, végre beleiszik az italába. Na erről sem szívesen beszél, de ezek szerint ma ilyen napja van, hogy a dolgok meggondolatlanul kikúsznak a száján - Persze, ezt te tudod, az izgalmakért megéri.
Hümmög néhányat csak úgy magának, a következő hajtásra eltünteti az egész italát.
 - Ne légy tanár. Soha. Ezek kicsinálnak odafenn. Inkább két koboldlázadás, mint ők.

Almásy Léna

 - Alabama? Hát... meleg. Párás. Pusztaság, ameddig ellátsz. De ott csak a parancsnokság van, minket pedig küldözgetnek arra, amerre teendő akad. Többnyire Giorgiába. A déli államok unalmasak - a poharat a tenyerei közt forgatja, miközben beszél, szeretett hazájáról pedig nem esik nehezére mesélni - Észak jobb. Sokkal jobb. Majd ha lehetőséged lesz rá, látogasd meg Wisconsint. Ismerek pár jó helyet.
Az asztal figyeli, miközben beszél, de mosolyog a hazája gondolatán. Az anyatejjel megkapta az amerikai nacionalizmust, de ez nála mégis más, valahogy több annál, hogy tiszteli a zászlót. Ő inkább szereti az országot, azon belül a farmot, ahol felnőtt. Egy életet tölthet máshol, akár itt, ez akkor sem lesz az otthona.
 - Erdőben? - kapja fel a fejét csodálkozva, ezt nem nézné ki belőle - De nem viccelsz, tényleg?
Egészen lelkes lesz a hírektől, ilyet pedig ritkán látni rajta. Hát mit meg nem adna, ha ő is inkább a rengetegben lakhatna a nyugati szárny helyett...
 - Felkértek rá - felel könnyedén - kellett a pihenés.

Almásy Léna

Megérkezik a második kör, hiszen milyen figyelmes ez a nő, nem hagyja, hogy szegény beszélgetőpartnere kiszáradjon. Ezt is hamar eltünteti, az első után megy ez, mintha mindig ezt tenné (pedig nem is).
 - Fán. Mint a kölyköknek otthon - elismerően, némi csodálkozással bólint, bár nincs oka rá, hogy fenntartással kezelje a szavait - Jó lehet végigmászni az erőn eső után, csoda, hogy nem süllyedtél még el.
Mázlista ez kollegina, neki bezzeg egy koszos kis vackot juttattak, ami talán raktár volt azelőtt, a manók pedig napok alatt tették lakhatóvá, de semmiképp otthonossá. Dwayne nem született lakberendező, sőt,különösképp nem is tart rendet, így pár összehordott, szigorúan praktikus bútoron kívül többet nem várhat tőle az ember.
 - Pihentetőbb, mint a koboldlázadás - vallja be végül megadóan - és jobb esetben életveszély sem fenyeget. Csak ez a monotonitás, és hát... tudod, aurortanoncokat képzek. Mármint, akik azt hiszik, hogy valaha megkapják a bizonyítványt. De nem fogják. Mégis szenvedni kell velük, hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, "lányom, te béna vagy"?
Újabb poharak koppannak az asztalukon. Dwayne felsandít a pincérre, végül egy vállfonással nyugtázza, hagyja itt, ha már ennyit fáradt velük.

Almásy Léna

Belröhög a poharába az indán lengedező nő gondolatától, köhög néhányat, mire sikerül ismét levegőt vennie.
 - Megnyúzom, de meg ám... de jobb ha hozzászoknak, én nem fogom senki lelkét simogatni. Csak mert most békeidő van, ugyanolyan keménynek kell lenni velük. Ki tudja, mikor kerül elő megint valami hibbant mágus, aki meg aharja hódítani ezt az egész istenverte világot.
A harmadik kör után kissé könnyebb a feje, mint általában, ezért inkább a könyökére támaszkodik, nehogy fellebegjen vagy hasonlók. Ő maga edzett az etil-alkohol bontása terén, így attól egyelőre nem fél, hogy befordul az asztal alá vagy ismeretlen helyeken ébred. Bár, volt már rá példa, istenem, azok a wisconsini nyarak... de ez már nem gyermekfülnek való mese.
 - Pár kölyköt elviszek terepre nem sokára. Romániába, a hegyekbe. Gondoltam, kirakom őket valahol - a legközelebbi ablakon hunyorog kifelé, bár saját, nyúzott tükörképén kívül pár utcai lámpa elmosódott fényét látja csak - vagy nem t'om, hozatok egy sárkányt vagy valami. Majd jól betojnak tőle.
Vigyorog a gondolaton, nem is rossz tanárnak lenni annyira. Csak az igazgatóság meg ne tudjon egyet s mást sajátos tanítási módszereiről.
 - Na mi az, csak nem a fejedbe szállt? - nevet a nő elvörösödő arcán, bár ő sincs sokkal jobb állapotban.

Kiva Faraday - 2014.03.06. 11:17


what did I just read...?

Almásy Léna

 - Hát ismerek pár olyat, aki képes lenne megöletni magát... aztán fedezhetem őket.
Elhúzza a száját, Ophelia jut eszébe. Bár ő nem diákja, de volt szerencséje megtapasztalni már, milyen hibbadtan képes viselkedni, ha fenyegetve érzi magát. És nem ő az egyetlen - elmében megelevenedik előtte a kép, ahogy a rellonosok puszta kézzel nekimennek egy sárkánynak, ami darabokra szaggatja őket. Talán... mégsem a legjobb ötlet terepgyakorlatra ez, holnap át kellene gondolnia még egyszer.
 - Látom rajtad. Na gyere, elkísérlek valameddig.
Feláll, a zsebében kotorászik, nagy nehezen megtalálja a pénzét, amit általában tárca nélkül, elszórva tart. Számolatlaul néhány érmét dobál le az asztalra a négy-négy pohár mellé (ennyire pedig nem is emlékezett), ha jól sejti ez több, mint amennyit adnia kellene. Megengedheti magának ezt a gáláns viselkedést, a fizetését semmire sem kell töltenie, csak gyűlik, fogalma sincs, mennyi van.

folytatás: Almásy Léna otthona

Igen, ez elég logikus így, hogy máshogy kapnának X-et szegények?

Ophelia LaFonde

 - Egy kávé lesz.
Ismétli meg fennhangon, mintha bolond módon magának beszélne. Nem mozdul, ettől függetlenítve nem ment még el az esze: hamarosan halk pukkanás hallatszik, parányi füstgomolyag kíséretével pedig a konyha egyik manója jelenik meg a szobában, fején egyensúlyozva a kért, forró italt.Ha pedig a lány elveszi és ízesíti kedvére, egy meghajlással köddé is válik.
Dwayne higgadtan várja meg ezt, csak aztán válaszol.
 - Nyugalom, neked nem kell bántanod semmit. Ha jól alakul, nekem sem.
Ideje lenne tisztázni ezeket a zavaros részleteket, így jobban feltornázza magát ültében, jelezve, komolyan beszél.
 - A Mágus-terrorelhárításnál dolgozom. Föntről kaptam az infót, hogy belekeveredtél valami... igazán rosszba. Annyit árultak el nekem, amit tudnom kell és elég ahhoz, hogy rajtad tartsam a szemem. Figyellek már egy ideje - vallja be vállrándítással, de ez nem lehet valami meglepő - és közbe kell lépnem, ha életveszélyben vagy. Vagy ha olyasmit teszel, ami... túlmegy bizonyos határokon. Én nem a nyomozáson dolgozom és nem én leszek az, aki elvégzi a piszkos munkát. Nem tudom, mennyire érthető ez az egész...
Kérdőn néz rá, töprengve figyeli egy ideig, majd más, egészen furcsa, sürgető hangnemben folytatja:
 - Valójában spiclit akarnak csinálni belőled. Hiszen téged könnyebb figyelni, gyerek vagy még és annyira naiv. Nem szabadna elmondanom neked ezeket a dolgokat, tudod...
Talán összefüggéstelen, amit mond, de mentségére legyen szólva, sosem gyakorolta el magában. Hogyan kell egy kislánynak fájdalommentesen tálalni a tényt, hogy a szövetségi aurorparancsnokság kísérleti egérkének használja, vagy olyasfajta csalinak, ami végül elvezeti a nagyobb halakhoz őket? Ha pedig megvannak, nos, bűntársként pedig a sorsa elég egyértelmű...
 - Ok nélkül sosem öltem még - felel végül a kérdésére egészen hűvösen.

Ophelia LaFonde

 - A lényeg - szögezi le nyomatékosan -, hogy marha nagy sz*rban vagy, Csillagom. De én nem tudok mindenről, csak egy katona vagyok a sok közül.
Előre hajol, hogy halkíthasson a hangját,bár ez a terem tökéletesen levédett bűbájokkal, mégsem szeretne kiabálni. Nem szeretne túlságosan, véresen komolynak tűnni, nehogy megriassza szegény lányt, de érzékeltetnie kell vele, hogy nem játékról beszélnek.
 - Én segíteni akarok neked, ezt meg kell értened. Még nem vagy annyira mélyen ezekben a dolgokban, tisztára tudunk mosni. Ha segítesz kézre keríteni néhány nagyobb vadat, és ha figyelembe vesszük, hogy kiskorú vagy, a bíróság megbocsátó lesz.
Tényleg nem tudja, hogyan kellene vázolnia a helyzetet. A tenyereit összetéve néz farkasszemet a lánnyal, szusszan egyet.
 - Ez szerintem idióta terv különben, de...
Idegesen felkel, látszik rajta a nyugtalanság, ami a beszélgetés elejétől erősödött benne. Odasétál a nagy, kopott szekrényhez, háttal állva csak hallatszik, hogy valamiféle üvegekkel csörömpöl.
 - ... nem értem, hogy gondolák, hogy felhasználnak egy kiskorút - dohog magában tehetetlenül - de ez van, most ezt kell tenni. Játszanod kell a játékukat még egy ideig, amíg megtudjuk, pontosan kik ők és hol vannak. A dolog veszélyes és több sebből vérzik, tudom, ezért is hoztalak ide. Okosnak kell lenned. Ha már az elején hülye voltál és belementél.
Egy üvegféle koppanva visszakerül a helyére, visszacsukja a szekrényajtót, aztán tér vissza, hogy leüljön a kanapéra ismét.
 - Ok? Ahhoz, hogy megölj valakit? - a kérdésére kutatón fürkészni kezdi a lány arcát, végül mégis úgy dönt, válaszolhat - Sosem lehet elég jó indok hozzá. De ezért már én fogok a pokolban rohadni, nekem kell együtt élni vele.

Lorelai K. Riviera

Nem rég tért vissza ügyes-bajos dolgai intézéséből és, hogy őszinték legyünk, hamarosan ismét indulni készül. A lány puszta szerencséje az, hogy ebben a napszakban itt találja.
Elhaladva lekapja fejfájdítóan rikácsoló baglya lábáról a levelet, mindössze a címzésre vet egy pillantást, majd az asztalra ejti a többi tetejére. Ma szabadnapot szavazott meg magának, így nem érdekli holmi jött-ment jelentés, amit neki elméletileg meg kellene írnia. Sokkal jobb dolga is van, például az erdőben. Például egyedül.
Bénázva felcsatolja egy vastagabb bőr övet, melyen megannyi apró apró rekesz és késnek való tok függ, melybe kedvenc csecsebecséit teheti. Kisebb kirándulásra készül a rengeteg vadjai közé, bár nem biztos benne, hogy elejt valamit, mégis reménykedhet a legjobbakban. Félmosollyal tekint az asztalon fekvő nyílpuska felé, előre felemlegetve, milyen remekül fognak szórakozni ma.
Még mindig az övvel szerencsétlenkedik, amikor hallja a kopogást. Megáll a mozdulataiban, a bal kezét leejti maga mellé, lassan kifújja a levegőt. Bárki is az, remélhetőleg villámlátogatásra jött.
 - Gyere be.
Szól ki végül a válla fölött hátranézve, majd folytatja a pakolászást.

Lorelai K. Riviera

 - Üdv.
Nyugtázza a köszönést és a bemutatkozást, cseppet hátrapillant, bár valószínűleg nem bérgyilkossal van dolga, akinek nem fordíthat hátat. Egy újabb lányka az irodájában, mostanában ez oly gyakori jelenséggé vált, mintha nem is auror, hanem egy tánciskola igazgatója lenne. Az okát nem igazán tudja megfejteni azonban.
Nem sokat kell várnia a kérdésre, bár nem éppen ilyesmire számított. Felvont szemöldökkel fordul felé, miközben valamiféle bőr szalagot kötözget jobb csuklójára.
 - Nem, én fogtündér vagyok. - hagyja rá egyszerűen - Mi kellene?
Többnyire tanári pályáját szokták kérdőre vonni, nem ezt. Magában töpreng egy ideig, hogy vajon felszedett-e pár kilót vagy más oka van, hogy egyszerre nem feltételezik róla valódi szakmáját. Ezeket persze nem mondja - és mondhatja - ki hangosan, helyette figyeli, ahogy a lányka önállósítja magát és lehuppan a kanapéra. Az ő helyére.
A kis pofátlan.
Szimpatikus.
 - Nos?

Lorelai K. Riviera

A kényelmesnél kissé tovább fürkészi a lány arcát, mielőtt visszafordulna az asztal felé. Az asztalon pakolászik, egy nagyobbfajta vadászkést csatol az övére, mely sosem látott el erőszakos feladatokat, inkább praktikus eszközként szolgál.
Bár leginkább úgy fest, kategorikusan süketnek tetteti magát, bár tökéletesen hallotta a lányka szavait. Nem az első, aki, ha nem is ugyanígy, de megkereste kísértetiesen hasonló kérésekkel. Behunyja a szemét egy időre, apró, megadó sóhaj hagyja el.
 - Nem értem, miért akarna egy ilyen fiatal lány megváltozni.
Dünnyögi elgondolkodva, csak úgy magának. Nem érti, mi történt az itteni gyerekekkel: a srácok drogot kevernek, a lányok átkokat szórnak és vérbosszút esküsznek egymásnak az alagsor sötétjében. Nem ilyen helyen nőtt föl, nem érti, hová ez a hirtelen jött... komolyság. Felnőttnek lenni márpedig szívás, hát ezek a kölykök miért nem maradnak a homokozóban, amíg lehet?
Megkerüli az asztalán, helyet foglal mögötte, ha már lehet, ez el fog tartani egy ideig. Ujjaival türelmetlenül, ütemesen kopogtat.
 - Ha felveszed a tárgyam, kapsz kiképzést. Ezért nem kellett volna eddig fáradnod.

Lorelai K. Riviera

 - Egy ilyen kicsi lány biztosan nagyon sokat tapasztalt.
Hangjában leheletnyi, mégis palástolatlan, gúnyos él cseng. Ugyan, drágám, hát mit tudsz te az életről mégis? Sajnos tanoncai legtöbbje is ilyen: akaratos kis puffancsok, akik kaptak egy atyai pofont az élettől, onnan kezdve pedig vérző mártírnak érzik magukat. Persze, ha ő emeli fel a hangját a tanteremben, megszeppennek rögtön. Hát ki érti ezt?
A lány közelebb jön, ő követi a tekintetével, kérdőn hallgatja, mit szeretne. Mondandója végén szeme mégis ellenszenvesen szűkül össze.
Ő is felkel, szintén az asztalra támaszkodva néz farkasszemet a lánnyal.
 - És mégis mennyivel vagy jobb a többinél, Édes Szívem?
Átlépett egy bizonyos, láthatatlan határt. Warrennek megvan a sajátos véleménye és határvonala, ami az egészséges vagányság és a pofátlan önteltség közt húzódik. Hát ha nem való az órájára? Bizonyítsa! Beszélni bárki tud.

Lorelai K. Riviera

Két érzelem keveredik benne, ahogy a lány tekintetét méregeti, ilyen közelségből.
Mindenekelőtt nagyon szívesen orron törölné ezt a passzív agresszív tacskót, csak afféle atyai útmutatás gyanánt, hogy megmutassa, hol van a helye. Elvégre nem játszottak együtt a homokozóban, ahogy azt mondani szokás.
Más részről azonban... és igen, ahogy így végignéz rajta, meg kell állapítania, a határozott fellépése tényleg dicséretes. Igazán... egyedi.
Tagadhatatlan, hogy van benne fantázia.
Ő az, aki hamarabb adja fel ezt a farkasszem-nézési versenyt azzal, hogy visszaül a helyére. Szusszan egy aprót, magában átkozza azt a jótét lelkét, elvégre, ha összeszámolná, a lánykoszorú, akiket a szárnyai alatt terelget már, legalább az iskola háromnegyedét kiteszik. Apró ferdítéssel.
 - Benne vagyok.
Hátradől, megadóan felemeli a tenyereit. A döntését nem tervezi az orrocskájára kötni.
 - De nem fog menni ingyen.

Lorelai K. Riviera

Egyszerűen, persze. Ha tudnák, honnan jött és milyen pitiáner múlttal rendelkezik, valószínűleg nem tartana mindenki tőle annyira, ha szívességekről van szó. Az aurori szakma páratlan és elvitathatatlan előnye, hogy pusztán ezáltal az átlagos ember többet kezd gondolni róla, mint amilyen valójában. Jelvény nélkül passzív agresszív, akadékoskodó tuskó lenne. Jelvénnyel hősnek tartják. Ha tudnák, milyen messze áll tőle!
 - Félelem és túlélő ösztön hiányában nem sokra viszed, remélem ezt tudod.
Vágja rá szinte azonnal, úgy tekintve rá, mintha valami teljesen evidens számtani példa megoldását osztaná meg vele. Bolond, bolond kicsi lány, honnan tudhatná ezeket, ha nagyobb veszély nem fenyegette még, mint hogy elfenekeli az anyukája. Persze, ez így van rendjén.
 - Értem, értem én... - legyint egyet, mintha szúnyogot hessegetne el - még kitalálom, mennyibe fáj neked. De előtte mondd el, pontosan mit is szeretnél tőlem.

Lorelai K. Riviera

Türelmetlenül megforgatja a szemeit. Bármennyire szimpatikus a magabiztos, tántoríthatatlan hozzáállás, szavai olyanok, mintha egy irritáló légy zümmögne a füle körül, amitől nem szabadulhat. Nem találkozott még ebben a nyamvadt kastélyban olyan tanonccal, akinek helyén lett volna az a maradék esze is és minden nap egyre biztosabb benne, hogy soha nem is lesz ilyen. Egyáltalán nem érti, miért gondolja mindegyikük, pláne ezek a törékeny lánykák, hogy valamiféle apokalipszisra készülve harcolniuk, átkozniuk kell? Örülhetnének az illékony békének helyette.
Csöndben hálát ad neki, hogy nem ebbe az országba született. Megvakarja a fejét, kérdő tekintettel hallgatja a lányt, nem teljesen biztosan abban, hogy arcára nem ütköznek ki előbbi gondolatai.
 - Túlélő - lassan bólintva ismétli meg a szavait, tűnődik rajta, hát mégis mi a fenét jelentene ez? - Nem tudom, mit vársz tőlem. Miért ide jöttél? Van ilyen tanár, ez az... Önismeret, vagy mi a franc. Pszichológus is van azt hiszem, arra jobban szükséged lenne. Gondolom.

Melyik hévet?

Áh, pedig azt hittem, te is Óbudai vagy Akkor tárgytalan.