Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Elmúlt néhány pillanat, aztán újabbak követték, és közben úgy tűnt, meg fogok siketülni saját szívverésem hangjától. Lüktetett a vérem, úgy zakatolt testemben, mintha a vámpír újabb harapása elől menekülne, épp csak hiábavalóan, körbe-körbe. Pedig tudtam, hogy nem az agyaraitól kell féljek, hanem ezután következő szavaitól.
Sürgetni akartam, mondja már, mit érez, mi a baj, és közben szerettem volna felpattanni, és elszaladni előle. A kettősségtől megzavarodva, idegesen meg-megrándulva ültem, vártam az ítéletem. Látszott a férfin, hogy már kész a válasszal, csak még latolgatja a szavakat. Elpróbálja őket magában.
Vajon azért, mert ekkora a baj? Vagy még a vérem hatása alatt van? Nem tudhattam, és azt sem, mit mondhatnék, amíg ő meg nem szólal, így hát csak vártam, ajkamba haraptam, és a vér sós ízével telt meg a szám.
Aztán végre valahára (hangosan felsóhajtottam) megtörte a csendet rekedtes szavai, de csak időt kért. Nem találkozott még ilyesmivel. Igazából nem lepett meg a dolog, de mielőtt bármilyen érzés is elfogott volna, megértettem, hogy ennek ellenére el tudja mondani, mi történt velem. Elakadt a szavam, és bólintottam, folytassa csak. Készen állok bármire.
Tévedtem.
- Ezt.. ezt nem.. ez hogy lehetséges? - Most a lelkemről beszél? Mi az, hogy a lényem egy része?
- A gyógyítóim minden károsodást helyrehoztak. Azt mondták.. ők azt mondták, hogy az amputoportációmnak nem maradt fizikai nyoma. Mindenem a helyén van!
Észre sem vettem, hogy kissé hisztérikus lett a hangom, felemeltem azt, míg én magam fel nem álltam a kanapéról, mintha csak meg akarnám mutatni a másiknak, hogy nézze csak, megvan mindenem. Pedig tudtam, hogy a lényem egy része nem azt jelenti, hogy hiányzik egy kisujjam, vagy akár a szívem egynegyede. Innkább úgy kell felfogni, mint ahogy mi mindannyian csillagporból vagyunk, csak bennem kevesebb maradt egynéhány szemmel.
- Nem lehet, hogy.. hogy csak rosszul állt össze bennem valami? - kérdeztem.
Ismét ültem, de már egész máshogy éreztem magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Visszaroskadtam a kanapéra. Csupán egy magyarázatért jöttem, segítségért, hogy megértsem, mi a gond velem, de mindeddig bele sem gondoltam, hogy egyúttal a megoldásra is vártam. Azt gondoltam, hogy bármilyen rossz hírt is közöl majd velem Kensington, tudni fogom, merre tovább. Hogy mitévő legyek.
Talán még az is felmerült egy pillanatra bennem, hogy majd ő maga fog meggyógyítani.
Ráemeltem nedves tekintetem.
- Értem.
Szipogva tudomásul vettem, hogy a gyógymódért itt hiába kopogtatok. Valószínűleg igaza is van a vámpírnak, és tényleg nem lesz már jobb. Az állapotom helyrehozhatatlan, ahogy ő fogalmazta. Ez is egyfajta bizonyosság.
Felpattantam, és a hirtelen mozdulattól rögtön meg is szédültem, de sikerült megkapaszkodnom a kanapé háttámlájában, mielőtt egy kínos orra bukással koronáztam volna meg látogatásom.
Nem tudtam, mit mondhatnék, de amint szóra nyitottam számat, éreztem, hogy gombóc szorul a torkomba. Megráztam fejem, és egy elnézést motyogva kimenekültem a szobából, amilyen gyorsan tudtam.
Mire észbe kaptam, már a fák között botorkáltam a falu fényeit követve.



// Köszönöm a játékot (és a türelmet)! //

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Kellemes nyáreleji szél fodrozta a fák zöld ruháját, a délutáni napsugaraknak folyamatosan változó mintázatát rajzolva az utca kövére és a házak oldalára. Nem volt sem hűvös, sem túl meleg, hanem az a pont tökéletes időjárás volt, amit egész évben, bármikor el tudtam volna viselni. Persze volt rajtam egy világos kardigán is, hátha már estébe fordul az idő, és esetleg lehűl kissé, mire hazabattyogok.
De most még akadt egy kis dolgom, és jól is esett a séta, így nem siettem el. Lori egyébként sem jön haza késő estig.
Lori. Ha lehet, most még jobban körülötte forogtak gondolataim, és persze mindazon események körül, amik kettőnkre vártak. Ez jó volt, nem is kicsit, hiszen elterelték figyelmem saját magamról, "betegségemről". Mióta nem dolgoztam, és az egyetemet is ott kellett hagynom, folyton csak önmarcangoláson kaptam magam. Pedig olyasmin, amin nem lehetett változtatni, kár volt rágódni. Lori is ezt mondta, bár tudtam, hogy őt még nálam is jobban megőrjíti a tehetetlenség.
Megálltam a hivatal előtt, és láttam, amint az ajtóból int nekem valaki. Majdnem visszaintettem neki pálcát tartó kezemmel, de aztán észbekaptam, és miközben ruhám egyik gyűrődésébe rejtettem a varázstárgyat, balomat megemelve üdvözöltem inkább. Furán vette volna ki magát, és még az se volt biztos, hogy nem kanyarodik az orrom elé egy varázsbusz a pálcaintésre. Márpedig biztos furán néztek volna rám, ha négy utcával arrébb kérek egy fuvart.
Tovább sétáltam az épület mellett, közben a madarakat figyeltem, vagy ha épp az arcomra sütött a Nap, behunytam szemem, és élveztem a melegét. Jó nap volt ez a mai.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ismerősbe botlok, hozzászoktam még gyerekkoromban, hogy szürke kisegér módjára senki se vesz észre, vagy ha mégis, csak a kötelező kérdéseket teszi fel, mint mondjuk, hogy mire lehet használni a sárkányürüléket. Ilyesmit persze zömében a tanáraim kérdeztek, szóval ebből következik is, hány iskolatársammal voltam komolyabb beszélőviszonyban.
Aztán persze dolgozni kezdtem, de a könyvtárban még mindig nem az volt a jellemző, hogy sokat csacsogtam volna, ezért aztán a dolog nem is nagyon változott, mígnem házvezető, illetve azelőtt annak helyettese lettem. Akkor aztán felpezsdült a szociális életem, és alig győztem tartani az iramot. Megbeszélések, fogadó órák, rendezvényszervezések, és hasonlók, no meg természetesen a diákjaimmal való egyéni foglalkozás. És esetenként más házak diákjaival, ha úgy hozta a sors. És ha már itt tartunk...
Először észre sem vettem a felém tartó férfit, részben azért, mert a gondolataim a közelgő esküvőn jártak, és a számos elintéznivalón, ami hozzátartozott, részben azért, mert fel sem merült bennem, hogy éppen hozzám tartana hosszúra nyúló lépteivel.
Aztán az utolsó pillanatban rápillantottam, illetve napszemüvegében visszatükröződő önmagamra, és ez annyira kizökkentett, hogy nyomban meg is torpantam. Még szerencse, ugyanis ha nem teszem, egyszerűen nekigyalogolok, az pedig rosszabb esetben azt is jelenthette volna, hogy csúnyán elfikkanok a járdán.
Bőven fölém magasodott, arcán megnyerő mosollyal szólított meg, de oly módon, amit beletelt néhány másodpercbe értelmeznem. Valahogy a szavak, amik elhagyták a száját sehogy sem egyeztek egyetlen általam ismert köszönéssel sem. Nem mintha valamiféle illemtanár lettem volna, vagy olyasvalaki, aki megköveteli a neki kijáró tiszteletet, egyszerűen csak még nem ismertem fel őt, és elképzelésem sem volt, miért mondaná azt, amit, ezért agyam nyomban elkezdett megoldás után kutatni. A Levita óta gyakran gondolkodtam rejtvényekben.
De aztán eljutott tudatomig, hogy mit is mondott, és bár a szemét nem láttam, a mosolya, és a kis gödröcskék, amiket maga után hagyott, felismerhetővé tették a mindig valami rossz fát a tűzre hajigáló, hírhedt Ombozi Noelt.
- Noel? - pislogtam rá.
Emlékeimben még alacsonyabb volt, hosszú hajú, és bár mindig is idősebbnek tűnt a koránál, most valahogy igazán érettnek tűnt. Nem volt diák többé, és végre leesett, hogy valószínűleg ezért köszöntött ilyen módon. Sajátos humora van, gondoltam, és egy pillanatra se hittem, hogy komolyan gondolná a dolgot.
- Mindenesetre most már nyugodtan tegezhetsz - mondtam neki nevetve.
Tettem egy tétova lépést hátra, hogy jobban megnézhessem magamnak a kész férfivé érett Noelt. Közben pálcám alig észrevehetően mozdult a kezemben, pontosan a lábaim mozgásával megegyezően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Nagyapám úgy tartotta, hogy halálában mindenki egyedül van. Nem áll felettünk a hórihorgas Kaszás, nem nyújtja felénk kezét egy fényárban úszó folyosóban álló szárnyas teremtmény. Nincs senki, aki átkísérne minket az úton - mert nincs is út. Csak mi vagyunk, egymagunk a sötétben. Aztán semmi.
Magányos utazás, az utolsó. Az emlékek megfakulnak, kihunynak, akár gyertyaláng a viharos éjszakában, és hiába minden igyekezet, egyedül vagyunk. Nem vigasztal minket egyetlen szerettünk sem. Nem vár minket a túloldalon elvesztett családunk.
Kislányként képtelen voltam ezt elfogadni, vagy akár csak megérteni, és arra gondoltam, hogy mikor eltávozott, bárcsak mellette lehettem volna, én és mindannyian, mert akkor rácáfolhattam volna. A kezét szorítva közöltem volna vele, hogy látod, tévedtél. Itt vagyunk veled. Szeretünk. Nem vagy egyedül.
Ha most itt lenne - de persze hogyan is lehetne itt -, bizonyára szokásos mosolyával arcán ingatná a fejét, és kimondatlanul lebegne a levegőben, hogy persze neki volt igaza.
Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, merre van a fent, és merre a lent, hogy a hátamon fekszem, vagy arccal előre terültem el a földön. Azt sem tudom, hogy kerültem oda, ahol vagyok, vagy hogy mióta vagyok itt. De azt sem, hogy ki szorítja a kezem, és hajol fölém. Nem látok, csak foltokat. Úszó, kavargó festmény a világ előttem, fakó színezetű árnytenger.
Nem kapok levegőt, kapkodok utána, de nem érzem, hogy mellkasom kicsit is megmozdulna. Erőlködöm, mégse érzem, hogy testem bármit is reagálna agyam kétségbeesett igyekezetére. Úgy hiszem, fájnia kéne, mégse gyötör a fizikai kín. Csak fekszem, vagy talán lebegek, még azt sem tudnám megállapítani, és körülöttem lassan minden elenyészik. Olyan, mintha a világ végét élném meg. Mintha most lenne az utolsó pillanata a Földnek, minden lakosának és talán az egész mindenségnek. Akár így is lehet, számomra nem lenne jelentősége. De aztán egyetlen érzés, egyetlen még felfogható valami ott tart: a kezemben érzem a kezét.
Talán nem is az övé, talán valójában nincs is ott. Talán valóban egyes-egyedül vagyok. Sőt, biztosan így van. Ha tucatnyi ember venne körbe, se érzékelném. Ezt az egyet is bizonyára csak képzelem. Mi van, ha csupán egy emlék, amit erőlködő elmém kreál épp, hogy felfoghatóvá, megemészthetővé tegye ezt a pillanatot? Hogy ne rettegjek, mikor mindennek vége szakad. Mikor elmúlok, és többé nem fogok érezni semmit. Mi van akkor..? Teljesen mindegy. Nem számít, igaz-e, elég, ha úgy hiszem, az.
Közelebb hajol hozzám, én próbálok felé fordulni arcommal, de semmi se történik. De ő az, ugye..? Persze, hogy ő. Ha az elmém kreálja, ki más lenne, mint az, akit látni akarok? De ha mégse csak egy képzelt alak, akkor is annak tudom be, akinek én akarom. A lényeg, hogy nem vagyok egyedül. Nem múlok el úgy, hogy senki sincs mellettem, hogy senki se szeret.
Pedig annyi mindenre vágytam még az életben. Kalandozni, mint Nagyapa, és arra, hogy tanítsak az iskolában. De leginkább időre. Időre vágytam, amit vele tölthetek, pillanatokra, amiket újra és újra átélhetek mellette, és egyszerű kis apróságokra is, mint, hogy ajkát végtelenül cukin lebiggyeszti, mintha szomorú lenne, vagy a vicces kis becézgetéseinkre, amik persze mindenkinek vannak, de nem olyanok, mint ezek. Amik csak a mieink.
És ott van minden más is, ami csak a kettőnké volt, és azt hittem, hogy természetes, hogy ott vannak köztünk, hogy mindig meglesznek, és nem kell majd mindegyiket úgy az emlékezetembe vésni, hogy el ne feledjem, mert nem lesz mindig így. Mert eljön az a perc, amikor véget ér mindez, és már önmagában ez elég lehet ahhoz, hogy belehaljak. És el is jött.
Most biztosan azt gondolod, végül túléltem, elvégre én mesélem el mindezt. De tévedsz. Már rég meghaltam, mindez csupán az agyamban pattogó utolsó szikrák műve. Mert végül megláttam az arcát. A sajátomét. Tilda hajolt oda hozzám, ő fogta a kezem, és ő éreztette, hogy nem vagyok egyedül.
Aztán a könyvek egykori őre sóhajtott egy utolsót, és lecsukta a szemét. Egy padon ült, kezében persze egy kötettel, mely most lassan kifordult ujjai közül, és a lába elé hullott a fűbe. A lapokat pörgetni kezdte a szél, és a nő is lassan oldalra billentette fejét, mintha csak aludna. Nem volt mellette senki. Nem látta őt más, csak a szökőkúton ülő varázsló szobra, aki azonban most semmi bölcset nem tudott mondani.
Csak Tilda volt ott, és aztán ő sem.