Emma & Mesélő

---

Budapest, 03.02.

Kellemes, tavaszi napsütés jellemezte az első, tavaszi napok egyikét. Bár, még nincs oka a felhőtlen örömnek és a téli kabát rituális eldobásának ideje sem jött még biztosra el, de már azt lehet mondani, hogy tavasz van. Naptárilag. Azért még nem gatyarohasztó melegre kell számítani, de úgy érzi, a mínuszokat, a jeget, és a fagyos, havas szélvihart elfelejtheti egy időre. A természet éledezik hosszú álmából, lassan borul majd zöldbe minden, előkészítve a még távolinak tűnő nyarat. A pakliban persze még ott van, hogy egy nem várt havazás még megmutatja magát, a faggyal együtt, de már sokkalta tiszavirág életű dologra kell számítani, mint amilyenre decemberben, januárban lehetett tekinteni.
Ezen a szép napon döntött úgy, hogy fogja a hétmérföldes csizmáját, és világgá menetel helyett, kirándul egyet, barangol a friss levegőn, feltöltődik egy kicsit a téli, visszavonult élet után. Ennek viszont most nem a már ismert, jól bejárt kastélyt és környékét szerette volna meglátogatni és valahogy most a faluhoz sem volt túl nagy hangulata, nem mintha akármi gondja lett volna a két hellyel. Egyszerűen messzebbre vágyott jelenleg, mint ami szinte karnyújtásnyira volt tőle. Így gondolta ki, hogy ha már nem otthon kell lennie, illetve annak környékén, elhatározta, hogy kicsinyke országa fővárosa felé veszi az irányt, látogat el és nézi meg magának épp azt, amit kigondol. Nem készülődött sokat, egy egyszerű mintás felsőt, egy farmert és hozzá vastag pulóvert húzott magára, hiszen ez elég volt egy kabátnak is, így már csak a táska hiányzott a válláról a induláshoz. Kevés dolgot tervezett cipelni, így csak a reggelinek való, egy kis nasi és innivalót zsúfolt bele, persze a könyv nem maradhatott el. Amikor már kellően késznek érezte magát, az órájára pillantott még utolsónak és megindult kifelé az állomás felé, remélve, hogy nem kell órákat várnia a vonatra.
Kilépve és séta közben élvezte a napsütést, a hűs, kellemes levegőt, mely cirógatta, míg nem oda nem ért. A menetrendet elnézve, nem tévedett sokat és így várnia sem kellett az idők végezetéig. A vonat fél órán belül már döcögött is be az állomásra, felszállva foglalt le magának egy kabint, helyezte magát kényelembe és könyvét előhalászva foglalta le magát, az út hátralevő részében. Az idő repült, nem figyelte, csak néha-néha pillantott fel, hogy merre járnak, mennyire van messze Budapesttől. A visszamaradt lapok fogyatkoztak, ahogy a táv is, végül pedig, a vonat kicsit késve ugyan, de beérkezett az állomásra. Összepakolva szállt le, vette nyakába a várost, mely nem volt idegen számára, jól ismert pár helyet, tudott útvonalakat. Terve viszont nemigen volt, nem készült önmaga számára programmal, hogy mit és merre fog meglépni, úgy néz ki a spontán ötlettel kell élnie. Elgondolkodva ült le egy padra, míg megreggelizett és a siető, rohanó embereket nézte, miközben agytekervényei forogtak. Annak idején, amikor belekóstol a mugli egyetem világába, számtalan szórakozóhelyet, múzeumot keresett fel, a kávézókról és pubokról nem is beszélve. Nem maradt sok lehetősége, egy-két kósza ötlete akadt, de a végsőt egy, épp a közelében kipakolt plakát döntötte úgymond el. Az állatkertet hirdette, csalogatta a tömeget és ő maga is kénytelen volt engedni neki. Nagyon régen járt arra, még egészen pici volt, azóta pedig biztosan sok minden változott. Így döntötte végül el, indult meg az állatkert felé, hol gyalog, hogy tömeg közlekedve szelte át a várost, egészen az állatkertig. A sorát kivárva váltotta meg jegyét, épp időben, hiszen a nagy tömeg még sehol sem volt és belépve indult meg a túrára. Nem sietett, elidőzött ahol csak lehetett, megnézett mindent, amit csak az állatkert engedett. Hosszabb megállókat, pihenőket betervezve lassította az amúgy hosszú, szapora lépteit, hiszen akaratlanul is végigsietne az állatok közt, lemaradva dolgokról. A következő megálló előtte a zsiráfok voltak, melyeknél a kezében szorongatott lapocska szerint, nemrég született kiszsiráf várja az érdeklődőket. Mindig is jópofa állatnak tartotta őket, néha saját magát is zsiráfnak érzi egy alacsonyabb társaságban, így gondja nem volt semmivel. Megállva nézte, ahogyan a kicsi lépeget, eszik és ahogyan a többiek viselkednek vele. Körülötte zaj, fecsegés, gyerekek, önmaga pedig teljes csendben ácsorgott, egyedül. Nem volt gondja vele, nem akart feltűnő lenni, társaságéhesnek látszani, de a társaság magától is rátalált. Így, kicsit ugyan meglepte amikor a közelében felcsendült egy kellemes hang, láthatóan neki címezve szavait, de nem bunkó ő, amint felfogta, hogy igenis hozzá beszélnek, már fordult is a hang gazdája felé. Első pillantásra nem tűnt neki ismerősnek, sokadikra sem, de még ezzel az indokkal sem akarta elküldeni ők. Inkább mosolyodott el végül, rázta meg fejét a kérdésre, hiszen a semmiben és a nézelődésben igencsak nem tudná megzavarni.
- Szia, nem dehogy. Most épp szabadnapos vagyok. – válaszolt végül, majd visszatekintve a kifutóra, újfent megszemlélte a baba-zsiráfot. Kicsit közelebbről, kicsit jobban látta, mint eddig, talán az is közrejátszott, hogy a zsibongó ovis csoport tovább állt, így közelebb merészkedik, mint eddig.
- Jópofa. Meg ahogy botladozik, aranyos. Öüühm.. még nincsen neve. – nézett le a papírra a kezében, majd a lányra tekintett ismét. – Amúgy, Botond vagyok. – bökte ki a nevét, csak úgy, random módon és szabad kezét felé nyújtva üdvözölte, kicsit megkésve. Valóban jó ötlet a kiruccanás, talán többször is megejthetné.

Emma & Mesélő

---

Budapest, 03.02.

 Nem várt társaság. Nem remélhetett ennél jobbat, hiszen nem kell a szájtáti népség mögött haladnia, hogy valamiféle beszédet halljon. Szerencsére mostanság sokkalta jobban fogadja az idegen embereket maga körül, mint eddig, valahogy ez a hely a jót hozza ki belőle, nem a mélabús valakit, aki csak mered maga elé. Persze, ez nem azt jelenti, hogy innentől mások nyakában fog lógni, vagy hogy elcsacsogja a fél életét. Az a jég még nagyon nem tört meg és nem is eddz rá. Mindenesetre élvezi az állatkertet, nagyon szuper hely lett azóta, mióta nem járt itt és a jó idő mellé, jó társaságot fogott ki, vagyis fogta ki magának a lány. Magától úgy érzi, nemigen lett volna mersze – persze, nem fél a lányoktól, sőt. Tekintetét egyelőre a kifutóra szegezi, szemléli a bébit, a többi zsiráfot, akik körülvették, vigyáztak rá ösztönösen, mintha a nézelődőktől féltenék őt.
- Hát, azt gondoltam is, név nélkül nem maradhat. Nem lenne jó ha csak úgy hívnák A Zsiráf. – elmélkedett hangosan, majd a lány felé fordult, mosolyra húzva az ajkait, kezet fogva vele.
- Örvendek, Emma a találkozásnak. Hogy mi járatban? Itt a tavasz, majdnem. Az idő is pazar, én nem akartam a szobámban megdohosodni, így kirándulásra adtam a fejem. Te is kirándulsz? – érdeklődött maga is, hozzá hasonlóan, de nem kényszerből, mintha ezt kéne tennie. Ha már beszélnek, akkor beszélnek és nem mű dolognak kell lennie belőle, kikényszerített félszavakkal. Nem értette, kit keresett annyira a lány, lehet, hogy a társát, akivel érkezett, vagy azt, akivel találkozót szervezett le, nemigen tudott mást tippelni. Persze, neki nagyon nem lett volna gond az sem, ha egyedül maradna, miután megleli, akit keres, eddig is boldogult, már sikeres napnak könyvelte el az egészet, a kirándulást, mindent. De végül a zsiráfka maradt a téma, említésére maga is odatekintett ismét, szemlélte újra és újra.
- Az biztos, hogy közönség kedvenc lesz. A zsiráfokat sokan szeretik. – tény ami tény, eddig nemigen találkozott olyan emberrel, aki kifejezetten gyűlölte volna e hosszú nyakú, tarkabarka állatokat. Ő maga meg aztán végképp hippi volt az állatok terén, csak egy bizonyos fajjal volt gondja, már igen régóta, de még azt se a szíve mélyéből gyűlölte. Lehet nem is tudna semmit sem?
Nem sok idő telt el, amikor is észlelte, hogy valaki közelít feléjük. Nem hitte elsőre, hogy valóban hozzájuk igyekszik a nő, de amikor már igencsak visszavonhatatlanul ott volt a közelükben, meglepve észlelte, hogy talán őt kereste Emma a tekintetével. Mivel látja a ruháján, hogy valószínűleg itt dolgozik, már nem gondolt arra, hogy kirándulni, vagy bármi már szórakozás miatt tévedt ide. Kérdésére biccentett, már épp köszönt volna illedelmesen, ahogy kell, amikor elhangzott egy olyan dolog, amire világ életében nem gondolt volna, sőt, még talán utána sem. Ő mint örökbefogadó? Totálisan nem érti a dolgot, vagyis sejti, de a tantusz nem esik le.
- Jó napot! Ühm.. – köszöntötte végül a kissé mogorva hölgyet, majd Emmára tekintett, némi tanácsért, hogy most mégis mihez kezdjen. Ellent mondjon, lépjen hátra, hogy a nő azt higgye, tuskó férfi módjára meghátrál? Vagy csak hagyja az egészet előre haladni és lesz ami lesz? Gyorsan dönt, nem vacillál, hiszem nem tudhatja, a lány honnan jött, hová tartozik, bár sejti, hogy az iskola falai közt keresve meglelné.
- Nos.. iigen, mi vagyunk. Gál Botond vagyok. Rendben, a zsiráfot már megcsodáltuk, nem kell várnia már. – ejtette ki nyugodt hanggal a szavakat, ugyan gyomra szaltózott egyet, hogy mégis mit művel, de nem ellenkezett jobban. Tekintetével a lányét kereste, remélte, hogy majd azért mond valamit, ha a nő végzett, noha ezt nem szemrehányásból kéri, szimplán érdekli, mi is ez az egész. Kicsit meglepte, sőt, még mindig a meglepetés hatalma keríti körbe. Apa lesz, egy majdnem ismeretlen lány pedig az anya, a gyermek pedig egy pár hetes kis zsiráf. Hát ez több mint furcsaság. A nőt hallgatja végül, kissé elvarázsolt hangulatban, de tiszta fejjel, és bólogat annak szavaira. Érti jól a dolgot, olvasott már erről, amikor épp találkozott egy ilyen hirdetéssel, csak akkor nagyon nem élt vele, noha nem, mintha neki ez olyan rossz dolog lenne.
- Rendben, értünk mindent. Legalább is remélem. – bólintott egyet végül ismét, a névre viszont már halványlila gőze sem volt, nem tudott volna tippelni sem, hogy hogyan kellene elneveznie egy zsiráfot. Mire gondolhatott volna bármit is, a lány már készítette is a választ, hiszen neki, ezek szerint eleve ez volt a terve, nem pedig csak nézelődni jött ide, kirándulni. Ha ezt elsőre tudta volna, akkor sem menekül messzire, de akkor talán át tudták volna beszélni a dolgot. De így is jó neki, a kérdésre, miszerint van ötlete, csak a tarkóját vakarta, fejet rázott, hiszen végül is, egészen hangzatos név a Zsombor.
- Nem, nincs ötletem. Tökéletes lesz a név. – eresztette le a kezét, mosollyal vegyítve, amivel úgymond már látszatát mutatta a nő felé, hogy nem két perce szánta el magát a dologra. A dolgokat néha nem mi irányítjuk és ez most, nagyon beigazolódott a számára. Minden napra jut neki valami olyasmi, ami az újdonság és meglepetés erejével hat rá.

ÉvNyi(tó,zá)Ró

---

Alone

 Egy év vége, igaz, számára amúgy sem volt hosszabb pár hétnél, hiszen a végére ért ide. A szünetet túlélte, már azt a keveset, amit otthon töltött, nem pedig az iskolai falai között. Így, most hogy már ismét önmaga, nem pedig egy elvarázsolt alak, így újult erővel vágott neki az új évnek, ahol már neki is élesben kell majd bizonyítania. Nem fél a dologtól, kicsit tart csak attól, hogy menni fog-e neki, de ha már itt van, küzd azért, hogy így legyen. A talár dolga neki teljességgel idegen, nem is szerzett be magának, ami már nem egy jó pont, de egyszerűen nem is képes elképzelni magát benne. Így, hogy mégsem egy strandpapucsban és halászgatyában jelenleg meg, fekete zakót húzott magára, még nyakkendő is került a repertoárba és az öltöny mellzsebére tűzte a jelvényét. Ebbe már belekötni nem lehet, hiszen alkalomhoz illően lépked majd a Nagyterem falai közé.
Egy kis igazítás után indul meg végül, nem sietve, hiszen sosem rohant sehová, holott tudta, hogy kissé csúszni fog. Szerencsére időben jelent meg, a beszéd végét elcsípte, miközben asztala felé osont, igyekezve, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Ahogy leült, tőle kissé messze történt az incidens, mikor is az egyik tanárt eltalálta valami és, ahogyan ő látta, szó szerint valami partra vetett hal vergődésébe kezdett bele. Magasba szökkent szemöldöke, hogy itt, ilyesmi fordult elő, de csak felállt és nézte az egészet. Nem romlott lelke nem vitte rá a segítségre, hanem az, hogy tudja, nem tudna mit tenni. De a segítség magától érkezett, a vész elmúlt és minden folytatódott tovább. Leülve nyugtatta meg magát, hogy őt csak nem fogja senki eltalálni semmivel, így figyelmét az igazgató úr beszédére fordította. Amikor elhangzottak az elsők, tapsolt, főként háztársainak, hiszen büszke volt arra, hogy az ő házából kerültek ki. A beszéd maradék részét is figyelemmel kísérte, majd nézelődni kezdett, amint elhallgatott. Látott pár ismerős arcot - egy kezén meg tudja számolni szinte, kik azok, akiket kiszúrt és ismer is, amúgy pedig, kicsit elveszve érezte magát ekkora tömegben. Inkább csendben ücsörgött az asztal végében, bámészkodott és figyelt. Nem keltette fel magára a figyelmet, nem vágyott rá, hiszen neki ez a tömeg sok volt, hatalmas és felettébb szokatlan.

2013-as évi prefektustalálkozó?

 Szörnyű egy idő tombol odakint és ezt megérzi a kastély falain is belül. Legszívesebben hobó módra gyűjtene szemetet egy konténerben és a szobaközepén begyújtva melegedne. De hát, nem szeretne egy kiégett fészket. Ezért inkább, újonnan beszerzett termoszát készül felavatni, felkészülve az újabb, álmatlan és hűs éjszakára. Halkan kiosonva a szobából, egyenesen a konyha felé vette az irányt, félelem és minden egyéb nélkül sétált a célja felé, hogy jelenlegi vágya teljesülhessen végre. A folyosó tökéletesen kihalt volt, ahogy arra számított, elvégre, takarodó már bőven elmúlt, normális keretek között senkivel nem fog összefutni, maximum pár prefektussal, már ha ilyen hidegben kimerészkednek járőrözni. Hamar elérte a konyhát, ahol meglepetésére, egy ismerős arcba botlott. Zora, aki már prefektusi jelvényt viselve került a csapatba, talán ő is hasonló tervekkel érkezett a konyhába. Nem húzta túl a dolgot, persze nem is maradt néma, de első körben a manót kérte meg, hogy töltse teli kávéval a termoszt, miközben megbeszélte a másikkal, hogy együtt sétálnak visszafelé.
Miután minden megtörtént, elbúcsúztak a konyha barátságos, még mindig nyüzsgő hangulatát, miközben az akkor még csendes folyosóra léptek. Nem tettek meg sok utat, amikor is hangok csapták meg a fiú fülét, igencsak hangosak és mi több, nem csak egy. Valami itt készül, ő pedig, mint jelvénytulaj, kötelességének érzi, hogy odamenjen.
- Arról jön, menjünk. – szólt oda a lánynak, miközben az irányba mutatott és kissé sebesebb léptekkel megindult. A termosza a hóna alá csapva pihent végül, sebes lépteivel egyhamar a bejárati csarnokban találta magát, ahol már, meglepődéssel figyelve, egy egész csapat gyűlt össze.
- Mi a..? – hunyorgott, miközben odasétál, épp akkor, mikor a tanerő is csatlakozott. Pálcát ugyan nem rántott – talán így mindenki meg is fogja úszni -, jobb híján csak önmagát tudta használni fegyverként, vagy a termoszát. Szép kilátások. A diákok erdeje mellett volt ott egy tanár is, ezen már meg lepődve ért a közelbe és köhintve tekintett le a csikizéstől szenvedő lányra.
- Úgy őszintén.. mi folyik itt? – vonta fel a szemöldökét, miközben végignézett a társaságra, kiszúrta azt a pár jelvényt és máris mulatott egyet azon, hogy mennyien idegyűltek. Nem szólt semmit inkább, a társára tekintett, ki vele érkezett, arcán látszottak a dolgok, mit is gondol az egészről, mély sóhajjal állt közelebb a fiatal sráchoz, aki úgy nézett ki, most az áldozat volt.
- Ennek semmi értelme. Átkozni össze-vissza, visszavágni a másiknak. Se a kölyöknek nem jó, sem nektek. A végére nem fog kisülni belőle jó dolog. – morogta maga elé, hiszen annyi hallott, mit a professzorasszony mondott és ha igaz is, akkor nem szép dolog ez a társaságtól. Az újonnan érkezőre tekintve vág egyfajta balta arcot és sóhajt csak. Na persze, még nagyobb tömeg kell ide.
- Neked sem itt kéne lenne, Ophelia. – szólt rá, hiszen ismerte a lányt, volt már egy kedvesebb üzlete még korábban. Ez az este egyre poénosabb.

Domi

---

03.27. Csarnoki banzáj után

 Most utólag fogja fel, mi történt a csarnokban, mibe keveredett bele. Első ilyen találkozása volt a rellon ház diákjaival és úgy néz ki, maradandót is alkottak a fiúban. Nem, ezzel nem azt kell érteni, hogy mostantól gyűlöli az összest és még le is köpné őket, csak már el tudja helyezni őket a kis értékrendjében és, a maga érdekében óvatosabban bánik majd velük. Hiába rangidős, hiába bosszankodik, egy párbajban ő maradna alul. Bár, neki is vannak módszerei, tisztábbak és talán még mocskosabbak is, csak ő nem él velük.
Elbúcsúzva Zorától úgy dönt, nyugovóra tér, vagy legalábbis olyan helyre, a szobájába, ahol senki kárálását vagy veszekedését nem kell hallania, meg azt sem, ahogy egymást tépik. Neki ehhez már este van és a kávéjából még mindig nem sikerült innia. Talán ez a gondja jelenleg, ami miatt kicsit antiszociálisabb és morcosabb, mint amennyire szokott. Vagy hogy már nem aludt két napja? Meglehet. De az élet komédiája, hogy most már végképp nem álmos. Sóhajtott csak a dologra, csendes magányában sétált a folyosón, hiszen senki nem hajtotta. A háta mögüli csarnokban már nem szólt semmiféle vita, elült úgy, ahogy volt. A tanár, aki úgymond elküldte, biztos megoldotta a gondokat, neki a szava nem kellett ahhoz, hogy a dolgára induljon. Nézelődött, a termoszt szorongatta, amikor befordult a Bibircsókos banya folyosójára. Erre igaz hosszabb az út a Levita felé, de nem zavarja, addig is kiszellőzik a feje. Kell neki. Amint viszont megtette az első lépéseket, már látta a távolban az alakot mozogni, vagy legalább is annyit, hogy ott van. Felvonta a szemöldökét, hogy manapság mennyire szeretnek meglógni a diákok a körletükből és mivel amúgy is arra tervezte útját, megindult felé. Épp hogy beljebb ért, belerúgott valamibe, ami kissé fémes hanggal csúszott előre. Letekintve vette ki a földön a szemüveget, hajol le érte és felszedi a földről. Nem tudja kié, de majd leadja valami talált tárgyak osztályán, hátha a gazdája nagyon keresi. Összecsukva csúsztatja zsebébe és már halad is tovább az alak felé, közeledve a kanapéhoz lépked kissé nagyobbakat és amint kellő távolságba ér, köhint egyet.
- Kicsit késő van még itt ücsörögni, nemde? – áll meg a fiú előtt de nyomban ki is szúrta, hogy valami nincs rendben. Sír. Meglepett arccal guggolt le a kanapé előtt, érintette meg a fiú vállát finoman és az előbbi, szigorúnak mutató prefektusarc el is tűnt.
- Hajaj, mi a gond? Történt valami? – tette le egy koppanással a termoszát, majd nemes egyszerűséggel leül a fiú mellé. Körbetekintett gyors, hátha más is van itt, hátha olyan történt, aminek okozója lehet, de semmit nem látott, nem tudta továbbra sem mi a helyzet. Így tekintett vissza a másikra, várta, hogy valamiféle felvilágosítást adjon, aztán, ha gond van, a gyengélkedőre kísérje, vagy legalábbis a körletéig – más kérdés, hogy a többi ház körletét ő sem nagyon tudja, de sebaj. Az már az ő gondja lesz.

Domi

---

 Nem akart a frászt hozni a srácra, így nagyokat pislogott, amikor remegve nézett fel rá. Még szerencse, hogy nem hatalmas hangerővel állított ide, vagy csörtet, mert akkor biztosan nagyobb ijedelmet okozott volna. Ennyit sem akart, így csak sóhajtott egyet.
- Hé, hé, nem kell félned. - próbálta csitítani a kedélyeket, miközben a fiúcska is válaszolt a kérdésre, hogy hogyan került ide. Más esetben, ezt talán mesének venné, de valahogy most látja rajta, hogy tényleg nem akarattal maradt itt. A szemüveg említésére pillant zsebe felé, ahova tette a talált tárgyat és előhúzta. Talán nem is kell gazdát keresni, mert meg is lelte, a lehető leghamarabb.
- Áá, értem értem. Akkor talán kedvet javítok, ha azt mondom megtaláltam a szemüveget. Csak az egyik szára csálé, nincs nagy baja. - adta a kezébe, hiszen ha már nagyon közlekedni sem tud nélküle, akkor nyújthatná akármerre is. Neki a látása tökéletes, nem tudja, milyen lehet rossz szemmel boldogulni, de el tudja képzelni, hogy eléggé szörnyű dolog, főleg, ha ilyen helyzetbe kerül. Ahogy leül, már próbált egy sokkal barátságosabb képet mutatni, nem a prefektust, aki minden alkalommal büntet, hanem azt, aki segíthet neki. Tovább szőtte a szót, figyelve fordult felé, ügyelve, hogy a termoszt azért ne rúgja fel, és bólintott párat.
- Megértem. Így tényleg jobb, hogy semerre se mentél, a lépcsők veszélyesek. Szerencse az is, hogy pont erre jöttem és nem más kapott el. - tűnődött el azon, hogy más prefik vajon hogyan viszonyulnának a dologhoz, de inkább nem szólt semmi egyebet. Nem akart ráijeszteni sem, aztán pedig végképp nem akart senkit sem minősíteni, mások hogyan viselkednek. Mindenki más, nincs két egyforma ember és ezt nagyon jól tudja. A kérdésre éled fel a merengésből, rázza meg a fejét és megfogva a kezét, kezet ráz vele.
- Én Botond. Melyik házban vagy? Mert ha lenyugszol egy picit, szívesen visszakísérlek a körletedig. - ajánlja fel a lehetőséget, miközben felveszi a termoszát, lecsavarja a kupakot és belekortyol. Hosszú éjszakája lesz. Vagyis, már van.

Domi & Alexa

---

Már sokkal jobb a fiú helyzete, hiszen már a szemüvege segítségével ismét láthat rendesen. Örült ennek, hiszen így sokkal könnyebb lesz majd kísérnie, mindkettőjüknek egyszerűbb, hiszen Botond sem biztos még a helyeket illetően, ketten pedig csak többet tudnak összehozni, mint külön-külön.
- Ugyan, semmiség. Amúgy is le akartam adni valahova, ahol átveheti a gazdája. Na igen, a lencséje nem sérült, az  a jobbik eset. Hamar rendbe lehet hozni, csak arra kell vigyázni, hogy ne a rossz irányba hajlítsa vissza az ember. – ő csak napszemüveget javított meg hasonló módszerrel, akkor sikerült is, még bírta a strapát. Amikor ráült, már nem. A kérdésre bólintott egyet, hogy ő lenne az egyik a sok közül. Bár még egészen friss, és tanulja a legtöbb dolgot, nagyjából tisztában van mindennel, a szabályokkal meg főleg.
- Igen, az lennék. Büntetni kéne, de itt nem értem jogosnak, mert vakon nem indultál el azonnal. – húzta el a száját, mert olyanról nem hallott, hogy valakit azért büntettek, mert eltévedt. Vagy lehet, hogy csak ő nem akar ilyenért bármit is adni. Inkább érni hagyta a dolgot magában, figyelt tovább a fiúra, visszatéve a földre a termoszt, letörölve a kávébajszát. Arra, hogy háztársak, csak pozitívan reagált, elmosolyodott, hiszen arra tökéletesen tudja az irányt, nem kell nagyobb keresgélésbe kezdenie.
- Nem kell sokat keresni, mert magam is oda tartottam, hiszen magam is az vagyok. Házbélivel van dolgod. – mosolygott még mindig, és már épp intézte volna a kérdését a fiú felé, amikor a női hang elért hozzá. Az irányába fordulva szusszant csak, állt fel, hogy válaszolhasson, hiszen a tanerő épp feléjük tartott. Tudja jól, mit kell tennie, nem is ücsörögtek itt sokat, elsősorban csak azért nem indult még el, mert nem akarta azonnal hajtani a fiút.
- Igen, tudom, hogy az, de nemrég kapta csak vissza a szemüvegét, eddig azzal volt a probléma, hogy nélküle nem látott. Illetve, mivel eléggé rémült volt, hagytam, hogy lenyugodjon kissé. – válaszolt tisztelettudó hangnem a nőnek, hiszen valóban, eléggé ráijesztett a fiúra, és csak jót akart neki. Arra, hogy segítséget nyújthatna a fiúnak egy varázsige elsajátításában, elsőre csak karját vakarta, hiszen bizonyára a tanárnő nem tudja, hogy nem épp a legjobb ember lenne segítségnyújtás esetén. Elmélet még rendben, de a többit még saját maga érdekében sem vállalja.
- Valóban sok, de csak az elméletben segítek neki. A pálca nem az én kezembe való. – válaszolt csak eddig, majd Domira nézett, hiszen ő már indulásra készen állt, nem volt már itt okos dolog maradni, már csak azért sem, mert a rájuk lelt professzorasszony világosan megmondta, hol kell lenniük. Nem is akart maradni már, így csak várt, hogy indulhassanak, miközben visszanézve a nőre, bólintott.
- Rendben, asszonyom. Amúgy is menni akartunk, ezzel nem lesz gond. Már minden rendben. Menjünk. – tekintett le a fiúra, biztató mosollyal, majd felvette a földről a termoszát, hogy minél előbb elhagyhatták a helyet.

Szellem(es társaság)idézés

 Hát, erre nem számított. Szokásosan arra készült, hogy mint minden éjjel, vagyis majdnem minden éjjel, elindul a szokásos körjáratára. Nem számított semmire, egy ideje nem fogott szabályszegőt sem, nyugodt estének néz elébe. Vagyis nézett volna, ha nem keresik fel. Alex kérése, miszerint egy ideig tartsa távol a prefektustársait onnan, ahol majd a kis csoport éjjel vonulni fog, nem tűnt nagy dolognak. Beleegyezve készült fel végül, nem remélte azonban, hogy tényleg el kell majd kergetnie többieket. Kicsit se lenne feltűnő, de hát, ez van. A kérés az kérés.
Mint a hű katona, már idő előtt a megbeszélt helyen strázsált és figyelt. Csak egy, alsóbb éves prefit kellett terelgetnie, azzal a mesével, hogy az egyik távoli szárnyban vélhetőleg a háztársai enyelegnek, és ezzel kész is volt minden. Nem sokat kellett várnia, hiszen érkezett a kis csapat, meglepve őt azzal, mennyien is gyűltek össze. De nem aggódott, sőt, maga is csatlakozott hozzájuk, hiszen ígéretesnek tűnt a dolog. A sor végén kullogott, csendben, menet közben hátra, illetve körbe-körbe tekintgetett, hogy biztosan nem követik-e őket, vagy nem leselkedik valahol valaki. De semmi ilyenre utaló nyomot nem látott, hallott, úgy néz ki, az akciója, még kevés erőfeszítéssel is sikert aratott. Örült neki, hiszen fogalma sem volt arról, hogy hogyan magyarázná meg a dolgot, hogy ennyien bóklásznak vele az éjjel közepén, a büntetőmunka kifogása kicsit erős lenne egy ekkora csapatnak. Lapoz inkább, nem agyal, nem izgul ilyeneken, hiszen már nemsokára odaérnek a célhoz, utána már csak a visszajutással kell majd törődniük. Na az lesz még egy szép menet. Lesz ami lesz.
Egy számára ismeretlen arc vette kezébe a dolgokat, amint célt értek. Bizonyára ő érti jól a dolgot a legjobban, így, neki mindegy is végül, ki az aki "irányít". A tömeghez csatlakozva áll meg a lányok mögött, hiszen senki elől nem akarja elvenni a kilátást, és figyel. A srác szavaira bólintva veszi tudomásul a dolgokat. Nagyjából ő is ennyit tudott - éljenek a horrorfilmek és könyvek -, de azért, biztos van olyan dolog, amiről eddig nem tudott. Puff neki, máris előjött egy dolog, amit nem várt volna. A vér dolga neki eddig csak sátánista és egyéb sötét dolgok kapcsán jutott volna eszébe, de akkor, úgy néz ki, ide is el kell. Sóhajtott egyet csak, végigtekintett a többieken, majd kilépett mögülük.
- Na, feláldozom magam én is. - lépkedett a sráchoz, vérét ajánlva ezzel a dologhoz. Nemigen tudta, ez ténylegesen mire kell, meg, hogy jó ötlet-e, de egye kukac, legyen így. Ha valami nagy galiba üt be, a futás még mindig nagyszerű fegyvere.
- Mire is kell a vér pontosan? - kérdezte meg azért, hiszen eléggé fúrta az oldalát a dolog. Azt már nem tette hozzá, hogy mik fordulnak meg a fejében a sok film, könyv ismerete után, egyes dolgok már túl morbidak, de aztán ki tudja, mennyire lesznek azok. Ezeket félresöpörve nyújtja kezét, hogy ejtse meg rajta a szúrást, vagy legalább eszközt adjon hozzá. Sajnos nem hord kést vagy bicskát magánál ilyen helyzetekre. Mindenesetre, ez a dolog, igencsak érdekesnek tűnik eddig. Na, nemsokára elválik, milyen vizekre is eveznek végül.

Maid Cafe

---

 Kezdi nagyon is azt érezni, hogy be kell szereznie egy határidőnaplót, sőt. Lehet, már késő is kicsit. No, nem mintha annyi dolga lenne, de manapság egyre több helyen mutatkozik, egyre több emberrel érintkezik. Ez pozitív, no persze ettől függetlenül még mindig nem egy fecsegőláda vagy az, aki a társaság központja, de az már nagy előrehaladás, ha szívesen megy az emberek közé, még ha így is kicsit a háttérben lapul alkalomadtán.
A Levita háza, népe jó hatással van rá, ráadásul ötletes programjaival, játékaival lelkesíti az embert. Amikor meglátta a faliújságon a kiaggatott plakátot, komoly képpel vizslatta egy ideig, hogy mit is kezdhetne ott, menjen egyáltalán, vagy messziről kerülje el. Nos, nem nehéz kitalálni, melyik utat választotta végül. Így, miután lerendezte magával a dolgokat, belekezdett az "alapanyagok" beszerzéséhez. Néhány nehézség, vagyis varázstudását illető nehézségek miatt inkább a hagyományos, mondhatni mugli módszerrel kezdett bele a dolgokba. Alaposan utána nézett a technikával övezett világban annak, hogy hogyan és miként kellene kinéznie ezen a napon. Alapos gyorstalpalója után, össze is szedte a cosplayerek által is megirigyelhető dolgokat, a ruhát, egy-két kiegészítőt. A többi dolog úgymond már a varázslatra volt bízva. Haját egy kis bájital színezte feketére, illetve növesztette olyan hosszúságúra, melyre most szüksége volt. A kontaktlencse vörössége volt az egyetlen olyan dolog, mely elütött szerelésétől, kitűnt vele az egyvelegből, de bevállalta, furcsa módon még tetszett is neki. Miután minden a helyére került, külseje pedig kellő mértékben változott a kívánt mércéhez, elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen a publikum előtt is, elvégre, ez volt a végcél, nem?
Így, a most komornyikká avanzsált Botond sétál a rét felé, lassan, megfontoltan, próbálva felvenni a szerepét, amelyet magának alkotott, mely a feladata. Magassága talán evvel a szereléssel jobban hangsúlyosabbá vált, jelenlegi vörös íriszei pedig már távolból a pavilonokat fürkészik. Amint közelebb és, a kisebb társaság felé indul meg, hiszen vendégek még nem tévedtek erre, és amúgy is úgy tűnik neki, hogy valamiféle kupaktanács van kialakulóban. Kezeit zsebe helyett most háta mögött kulcsolja össze, miközben egy elnyújtottabb lépéssel ér a lányok mellé, remélve, hogy nem kap senki szívrohamot attól, hogy ilyen hirtelen tűnt fel a színen.
- Kézcsókom a hölgyeknek. - húzott arcára egy mosolyt, miközben végigtekintve próbálta kitalálni, kivel is van jelenleg dolga, szerencséjére azért elég ismerős arc nézett vissza rá.
- Neked csók helyett a kezem nyújtom, hello. - fordult gyors az egyszem fiú felé, kezét nyújtva, egy apró vigyor kíséretében, majd amint megtörtént a gesztus, máris figyel tovább. Csak az utolsó lány szavait csípte el, az eddig elhangzottak nemigen ismertek előtte, így kíváncsi pillantással tekintett Runára végül.
- Avassatok be engem is, mi volt eddig? - csendesült el végül, és várta a sorát, meg, hogy okosabb legyen. Nem tudja, mennyi idejük van még arra, hogy a vendégek betoppanjanak, sőt, azt sem sejti, hogy egyáltalán jönnek-e. Ezen sem gondolkodik inkább, nem akar vészmadárnak tűnni, hiszen a többiek sokkalta pozitívabban állnak a dologhoz. Hát, akkor ő is az lesz.
A nép gyűlik köré, nem is kérdéses, hiszen nem egyedül kell most lenniük, így az információ is terjedni kezd. Figyelmesen nézi egyetlen jelenlegi hímnemű társát, amint számára igencsak idegen nyelven szólal meg, majd végül Aileen-re tekintve marad a számára igencsak érhető magyarázathoz. Nem olyan nehéz a dolog, úgy érzi, nem lesz gondja vele.
- Áhh, ma is okosabb lettem. - bólogat értelmes képpel, majd, kihúzva magát, körbetekintett.
- Szórakoztatni? Óóó, akkor majd fejen állok, amit nem tudok. Vaagy.. esetleg faviccek? - poénkodik a dologgal, de tudja jól, mit kell tennie. Vagyis, majd megpróbálkozik vele, amennyire megy neki. Talán kissé szűkszavú komornyik lesz ő, de legalább próbálkozik.

Maid Cafe

---

Egy kicsit Runa, majd Violetta úrnő (:P)

 Indulhat a móka, vagy legalább is így, hogy eligazításon is részt vett, már csak a vendégek hiányoznak. Egy pillanatra tekint Runára, kinek arca épp most változott igen érdekes színűvé, igencsak meglepve ezzel őt. Pislogva tekint rá, kérdő arcszerkezettel és felé fordulva intézi felé a szavait.
- Minden rendben? Kicsit pirosabb vagy a kelleténél? - mivel nem egoista, nem köti magához, semmi ilyenhez, talán csak melege van, hiszen egy igencsak szép napot fogtak ki a Cafe-ra, nem kell tartaniuk attól, hogy megfagynak. Reméli, hogy nincs a lánnyal komoly gond, ha megosztja vele, akkor meghallgatja, a továbbiakban nem akaratoskodik.
Persze sok ideje nincs fecsegni, mert szép lassan érkeznek a vendégek is, akiket ezidáig vártak. A lelkes csapat az elsőkre már le is csap, mire ő kettőt pisloghatna, így, még a háttérben várakozva igazgatja meg ruháját, figyel tovább, hogy mikor toppan be valaki, akihez ő sétálhatna oda. A szobroskodást nem sokáig kell művelnie, remélte is, hogy nem kell megaszalódnia a napon, mint valami kőszobornak. Szép lassan érkezik egy lány, akire még senki nem csapott le. Így, a feladat az övé marad, időben lép is, hogy ne kelljen tovább állnia és bámulnia. Kihúzza magát, és kimért, komótos léptekkel indul meg az eddig amúgy csak látásból ismert lány felé. Háztárs, így rémlik neki, szóval még könnyedebb a dolog, de nem zavarná az sem, ha máshol lenne. Egyhamar a közelébe ér, elé lépve áll meg, távolságot tartva, és arcára szelíd mosolyt húz.
- Üdvözlöm, Úrnőm. Engedje meg, hogy az asztalához kísérjem. - szólalt meg tőle eddig szokatlan, tisztelettudó hangnemben, meghajolva mutatva felé a szerepe által vállalt gesztust és tiszteletet, miközben finoman a lány keze után nyúlva fogta meg azt és csókot lehelt a kézfejére. Elengedve egyenesedik ki végül, fordul meg, és hátratekintve erősíti meg a lányt egy pillantással - bár, jelenlegi vörös íriszei cseppet sem a legbékésebb árnyalatúak -, hogy nyugodtan követheti.
- Erre, kérem. Kövessen. - azzal lassan megindult az egyik árnyékosabb asztal felé, megállva húzta ki neki a széket és felé tekintve várta, hogy a lány leüljön rá, és az menüt átnyújtva kezdhesse meg a rendelését.

Maid Cafe

---

Violetta úrnő

 Nem zavarta meg őt az, ahogyan köszöntötte. Különösebben nem készült a dologra, nemigen olvasott át semmit, hogy mit miként kellene, de ezzel nincs is gondja. Improvizál. Elég erősen, de eddig egészen jól megy neki, sőt. Ahogy követte őt az asztalhoz, a szék máris kihúzásra került, várta azt, hogy ténylegesen is kövesse. Ezt a stílus, régen igencsak elfogadott, szinte megkövetelt volt, mára már csak nagyon kevés helyen, nagyon kevés emberben él. Ő csak igyekszik, hogy a tőle telhető legtöbb udvariasságot kihozza magából a mindennapokban, ami mér nem színészkedés, játék, mint az itteni. Na meg, ilyen öltözéket nemigen tudna felvenni semmihez.
A lány közeledtével húzott barátságos mosolyt arcára, a széket tartva várta, hogy helyet foglaljon. Látja rajta, vagyis sejti, hogy új és idegen neki a helyzet, próbál alkalmazkodni, talán megpróbál pontosan úgy viselkedni, amit ebben a korban kellett tenni. Itt mindenki kicsit színészkedik, kicsit szerepet vállal, a vendégek, a kiszolgálók, mindenki. Ez itt a múlt egy szelete, egy másik sík, egy alternatív jelen. Mi lenne, ha valóban így működne minden, és a mai napig, szinte minden nagyobb családban így zajlanának a napok? Elmélkedéséből visszahúzza magát a jelenbe, és amint a lány helyet foglal, finoman tolja be a széket az asztalhoz, hogy a legkényelmesebb legyen. Ellépve mögüle, mellé áll, szelíd pillantásával és főhajtással jelzi a köszönet válaszát, és, hogy még nem szabadul tőle. Ebben a helyzetben már nem épp előny a magassága, de nem hátrány, csupán kellemetlen lesz felnézni rá.
- Ez természetes, úrnőm. – válaszolt, majd, az étlapot felvéve nyújtotta felé, felkínálva ezzel a helyi választékot, a fogyasztást.
- Kívánjon bármit, és hozom. Amennyiben a későbbiekben szükség lesz rám, ezt a csengőt megrázva máris itt termek, hogy figyeljem óhajait. – bök a csengőre, amely az asztalon pihen és csak várja, hogy megszólalva idehívhassa majd őt. Az étlapot átadva húzza ki magát, és vár, vár arra, hogy a lány rendeljen valamit. Csak fél szemmel tekint körbe, a változást nézve, azt, hogy muzsika is kerül a terítékre. Elmosolyodik a dolgon, szereti a zenét, így gond nem lesz azzal, hogy a fiú, aki idetért, ezzel fog foglalatoskodni. Visszatekint végül a lányra, figyeli, hogy mit sikerült választania, hogy hol tart a dolog.
- Esetleg, addig kíván egy hűs italt? – teszi fel végül a kérdést, és, mivel jegyzettömböt nem hozott, és nem is akar használni, fejben jegyzi a dolgokat, feltéve, ha kívánnak is valamit tőle.

Ismerkedős próbamóka

---

 Saját magát is kicsit meglepte azzal, hogy benyújtotta a jelentkezését a színjátszó körbe, amikor olvasta a faliújságon a hirdetést. De nem bánta meg, sőt. Bízik abban, hogy ez a csoport is olyan jó lesz, mint amikhez eddig tartozott, és bizonyított benne. Egyhamar ki is került egy újabb cetli az első próbát illetően, ami csak a szimpla ismerkedésről szólt. Amint eljött a napja, meglepetésszerűen futott be hozzá a bagoly, épp mikor már készült arra, hogy elinduljon. Nem kis meglepetéssel fogadta, hogy lesz az egyik segítő a csapatban, Eric mellett, akit szerencsésen ismer már, csak épp a főnökasszony személyével nem futott még össze itteni pályafutása során. De ami késik, az nem múlik.
A levéllel a zsebében indult meg végül, felkészülten, legjobb formáját hozva - ami remélhetőleg meg is marad -, és az átrium felé haladt. Már nem tájékozódik olyan szörnyűen a kastélyban, egészen jól ellavíroz egyik helyről a másikra, így a próbaterem sem jelentett már kihívást számára. Utólag belegondolva kávéhiánya volt, így kicsit faragva az időből, a konyha felé rohant, hogy megszerezze azt. Végül, miután megszerezte azt, elégedett pofival indult a terem felé, majd ahogy odaért, kopogva az ajtón, belépett. Végignézett a már itt lévő arcokon, megkönnyebbülve, hiszen sokan ismerősök és még a háztársai is voltak.
- Sziasztok, skacok. - csukta be az ajtót, miközben a kis csoport felé köszönt, majd odalépkedett a vörös lányhoz, akit nem ismer, és aki valószínűleg az ismeretlen főnökasszony számára, és bögrementes kezét nyújtotta felé.
- Gál Botond, a levita vénséges prefektusa. - mutatkozott be neki, mosollyal megtűzve, miközben a kezét nyújtotta kézfogásra, és ha a lányt él is vele, megejti azt. A röpke ismerkedés után kortyol bele kávéjába, hümmögve ízlelgeti az ízt, hogy milyenre sikerült eltalálnia, és a többiekre pillant.
- Na, mi helyzet a bajnokokkal? Volt már valami izgi? - nyit egy témát, ha már itt van és ha már ismerkedés van. Csak jelenleg még, helyzeti előnyben van a kékségekkel.

Tiffany

---

A próba után

 Kellemesre sikeredett az első színjátszós próba. Persze, nem kellett azonnal a közepébe csöppenve szöveget gyakorolniuk, aminek azért örült, hisz most nemigen ment volna neki, de az ismerkedés általában mindig jól jön. Reménykedik, hogy az összes nevet képes lesz megjegyezni, már azért is, mivel a főnökasszony egyik jobbkeze, amire nem vetne jó fényt az, ha nem tudna, épp kit akar szólítani. Már kilépett a próbaterem ajtaján, úgy menetel a folyosón, mutatóujját szájának ütögetve, miközben gondolatait forgatja fejében. Talán fel kéne írnia egy cetlire a neveket, hiszen a csoportos névtanulás az ő esetében nehéz, hiszen nemigen van hozzászokva még a nagyobb közeghez. Ez van, ha egy kissé antiszociális ember kibújik a falak mögül, és beleveti magát a mély vízbe. jó pap holtig tanul, ugyebár..
töprengve áll meg végül, körbetekintve hova keveredett. A nagy gondolkodás közepette, amelybe már egy készülő darab ötlete is belekeveredett, eléggé kikapcsolta, így úgy néz ki, sikerült bal helyett jobbra fordulnia. Szusszanva rázza meg a fejét, hogy ezentúl inkább nem gondolkodik menet közben, vagy legalábbis megpróbál figyelni, és felméri a terepet. Nem sokszor járt erre, nem tartották itt egy óráját sem, talán akkor kószál erre, amikor a Navine ház bejárata felé igyekezett. Az is más történet. Itt viszont, a professzor asszony szobájától és a termek nevétől eltekintve semmire kíváncsiságra buzdító nem volt. Elsőre. Végül mégis felfedezte a Szertárak feliratú ajtócskát, közelebb merészkedve hozzá, elgondolkodott, vajon mit dughattak be ide az évek során. Amint kinyitja az ajtót, már meg is csapja a doh és a por szaga, fintorogva ráncolja orrát, miközben némi fényforrást keres, kutat, vagy reméli, hogy miután belép, magától felvillan. Elmélete megbukott, de a beáramló fényben meglátja a mécsest, valahol a feje fölött, így ügyelve arra, hogy ne fejelje meg elsőre, odalépve, egyszerű mugli öngyújtójával gyújtja meg azt. Néha igen hasznos szerkezet. Amint fény gyúlt, úgy rajzolódik ki a káosz körülötte, a rumli és a törmelékek, amelyek közt eligazodni igen nehezen mehet. De nem is ő lenne, ha nem egyből a fiolák, üvegcsék tartalmát kezdené el nézegetni. Az ajtó még mindig nyitva áll, nem zárta be, hogy kicsit szellőzzön a bűz, amely eléggé facsarja orrát ugyan, de gyomra elég erős hozzá. Hátha lel valami kincset elrejtve, de ha nem is, legalább megpróbálta.

Bence

---

 Rég nem járt erre, utolsónak az őrült meccs alkalmával lépett először a pályára. Nem, mintha félt volna visszatérni, vagy szégyellt volna bármit is, amikor akkor tett, csak egyszerűen nem volt meg a számára jó alkalom. De ezen a napon, a hatalmas semmittevése közepette úgy gondolta, itt a lehetőség, hogy sétáljon egyet. Strandpapucsban, térdnadrágban és egy egyszerű trikóban menetelt a birtokon, napszemüvege m9gül szemlélődve. Nem botlott senkibe, pedig nem volt kánikula, a nap sem tűzött olyan vaddisznó erővel. Vagy talán csak neki magas a tűrőképessége.
Ahogy a pályához ért, nyújtózva tekintett körbe a most néptelen lelátókon, sétált beljebb, nosztalgiázott egy kicsit, mint a nagy öregek a régi szép időkről. Nem gondolta végig teljesen, mit is csinálhatna itt, egyedül, minden nélkül, de nem is volt szükség tervekre. Kezeit leengedve tekintett körbe, immáron belül, pillantott a tárolókra, amelyre csak haloványan emlékszik, de azt tudja, hogy a seprűket rejtik. Elgondolkodva, hirtelen indult meg a seprűk helye felé, zsebre tett kezeit előhúzva nyitotta ki az ajtót, és benyúlva vette magához az első seprűt, amit megfogott. Nem ért hozzá, nem tudja, mi milyen, milyennek kell lennie, milyennek számít. Lehet, hogy ha mugli autókról kérdeznék, sokkal jobban boldogulna a válasszal, mint azzal, amiben azt kellene összefoglalnia, hogy melyik a legjobb versenyseprű. Talán ez, ami a kezében van? Nem ezen töprengett inkább, hanem azon, hogy mégis hogyan hozhatná működésbe. Nos, igen. Eléggé furcsa dilemma számára, de erről még nem tanult eleget, hiszen nem vette volna hasznát ebben az életben. Most is csak a szórakozása múlik rajta, no meg a kíváncsisága. Ellépkedett a tárolótól, miközben még mindig a repülés eszközét bámulta, és gondolkodott. Abban biztos volt, hogyha feldobja, leesik, és ezzel össze is töri kissé, és nem halad előrébb. De más, értelmes dologra nem tudott gondolni. Így, megelőzve a késztetést, hogy mégis feldobja, a földre tette, körbejárta, mintha ebből a szemszögből másképp mutatna, majd egyszeriben huppant le a földre, törökülésbe húzva a lábait és a seprűre tekintett.
- Te sem fogsz magadtól repülni.. - mormogott egy sort, majd hátradőlve kalkulált tovább, hátha beüt az isteni szikra. Vagy nem.  

Tiffany

---

A próba után

 Teljességében olyan volt, mint egy gyerek. Matatott, túrt, félrelökte a dolgokat. Egy valaha biztosan jobb állapotban lévő, de mostanság igen elégett végű fakanállal a kezében ácsorgott, és a bizonytalan dolgokat azzal tologatta félre. Talált egy régi, porlepte notesz-szerű könyvet, amelyben gyógynövények szerepeltek, és amelyről úgy döntött, megtartja magának. Ez pihent a kezében, várt arra, hogy leporolja, kicsit kiszellőztesse. Ilyen dolgok után matatott még, egy, már biztos hasznavehetetlen fiolácskát tolt félre, annak reményében, hogy lát valamit mögötte. De csak pergamendarabok voltak. Noha nem csüggedt, lelkesedére sem apadt le, továbbállva az asztal környékén kutakodott. Fél füllel figyelt azonban az ajtó környékére is, hogy nem-e téved be valaki, vagy zavarja meg a hirtelen nyitott ajtó, vagy a kiáramló friss levegő. De határozottan jobbnak érzi percről percre a bentit.
A noteszke már a farzsebében pihent, fakanala pedig jobbjában pihent. Már csak úgymond szemetet, romokat látott, így megállva egyenesedett ki, nyújtózott egy nagyot, mivel nem épp kellemes ennyi időt hajolgatni, vagy épp guggolni, elkellett már neki egy kis nyújtás. Az ajtónak háttal ácsorgott, így nem figyelt kifelé, szemeit a polcokon pihentette, miközben az ajtó felé közeledtek. Csak félig-meddig hallotta a lépéseket, nem gondolta volna, hogy pont ide tart bárki is, hiszen eddig sem épp látogatott helynek számíthatott, ahogyan elnézi. Épp ezért rezzen össze, amikor egyszer csak ráköszönnek a háta mögül. Nem egy ijedős fajta, de ha épp elbambul, akkor megeshet az ilyesmi. Megpördülve tekint végül az érkezőre, ismeri fel benne Tif alakját, akivel nemrég még a próbán tartózkodott.
- Szia, szia. – lépett közelebb az ajtóhoz, ledobva az asztalra a fakanalát, leporolva kezeit. Ahogy belépett a lány, úgy engedett neki helyet, hiszen abból nemigen volt sok, elfoglalta a sok polc, az asztal és a szemét. Ráadásul most egy kicsit fel is bolygatta az egészet, nem szórt mindent a szobácska közepére sem, csak mégis másképp festett az egész.
- Hogy mit? Csak körbenéztem. – hiszen valóban nem tett semmi többet, csupán keresgélt. - Hátha hagyott itt valaki egy menőbb cuccot. De ezek szerint jól eldughatta, mert nem találtam meg. – vont végül vállat, majd a lányra tekintve szemlélte meg a festékfoltot a hátán. Na igen, az a szellem nem bírt magával, okozott egy kis galibát a próbán. Szerencsére őt kihagyta, nem mintha nagy problémája lett volna abból, hogy kap-e vizes lufit, vagy festéket. Nem készült fel eléggé, nem jutott rá idő, sem muníció.
- Jól eltalált az a lufi. – csóválta meg a fejét. – Biztos unatkozhatott, ha megtalált minket egy ilyennel. De majd legközelebb viszünk ernyőket a próbára. – hozta fel az ötletet, ha netán következőleg is csatlakozni akarna hozzájuk Samu, sosem lehet tudni, épp mit tervez, nem árt az óvatosság, vagy a ruha bánja.

Bence

---

 Még mindig nem jött rá a varázsra, de lényegében, már nem is fontos. Olyannyira kényelmesen elhelyezkedett a földön, hogy nemigen akaródzik felkelni onnan, még akkor is csak nehézkesen, ha arra kérnék. A seprűre nézve figyeli meg jobban azt, nem tér el olyan sok mindenben azoktól, amelyekkel a járdát lehetne söprögetni, viszont kicsit sem lenne furcsa, ha otthon egy sok galleonba került versenyseprűvel akarná a lehullott leveleket eltakarítani. Picit tűnne csak olyannak, akiknek kifolyik a pénz a zsebéből, olyan gazdag, de mindenképp mókás lenne a látvány, saját magának.
Annyira belefeledkezik a kis mókás gondolataiba, a kényelmes helyébe, no meg a seprű stírölésébe, hogy nemigen szúrja ki, hogy valaki közelít felé. Amikor pedig az illető mögé ér, már késő észlelni, jelt ad ő magától is, kérnie sem kell. Így, kicsit meglepődve, de nem megijedve tekint hátra, majd fordul az érkező irányába.
- Ó, hello! - köszönt vissza illedelmesen, na meg amúgy is szokása köszönni, majd kérdő pillantással illette a fiút, a kérdése miatt. Nemigen emlékszik olyanra, hogy itt ma bármi is lenne, meccs meg főleg nem, meg persze a közönséget is hiányolja, hiszen akkor már a rajongók nagy része kint ülne és izgatottan várná a dolgot. De a fiú nemigen van képben, nem mintha ez baj lenne, megmosolyogja a lelkesedését, amellyel a csapat, no meg a játékos felé mutatkozik, de nem épp olyan embert talált meg, aki otthon lenne a kviddics világában. És még repülni sem tud.
- Hűű.. én nem tudtam, hogy ma meccs lesz. Azt ki szokták írni nem? Meg hát.. nincs a lelátón senki sem. - tekint a biztonság kedvéért körbe, hátha csak ő vak, és nem látta azokat, akiket kellene, majd miután megbizonyosodott, hogy csak ők vannak jelen, visszafordult felé.
- Szerintem nem ma lesz. - hümmögött pár sort, majd a csapatnevet kezdte el elemezni, de nem sokra jutott vele, nem volt kint egy meccsen sem, csak azon amit őrült kviddicsként emlegetnek.
- Hááá öö, hát én.. annak aki jobb, nem tudom a csapat nevét. De abban is valami állat van. Gyík talán. - vakarta meg a fejét, mivel nem akarta lerombolni a fiú kedvét azzal, hogy fogalma sincs, miről beszél, meg nem is érdekli a kviddics. A mondat második felére bólogat, mert nem tudja, melyik játékosra céloz, és tippelni sem tud. Inkább feláll, szakítva azzal, hogy márpedig innen csak daruval szedik fel, és leporolva nadrágját, majd kezét, a fiú felé nyújtja jobbját.
- Amúgy, Botond vagyok. Levita prefektus. És benned kit tisztelhetek? - mutatkozott be végül, mivel az sokkal jobban megy neki, mint a kviddicses téma, vagy bármi más, ami ahhoz kapcsolódik. Érdekes beszélgetés fog még kisülni ebből a találkozásból, úgy érzi.

Tiffany

---

A próba után

Megrázta a fejét a felvetésre.
- Sosem lehet tudni. Nézd, ha van egy nagyon titkos dolgod, evidens, hogy olyan helyre dugod, ahova amúgy épeszű ember nem lépne be? Na, ez a hely totál ilyen. - érvelt amellett, hogy szerinte eldugnak ide dolgokat, vagy legalábbis volt idő, amikor igen. Bár nem lelt semmi olyat, amely szavainak megfelelne, de ami késik, az nem múlik. Samut felemlítve tekint ismét a foltra, majd elgondolkodik azon, vajon mit érezhet olyankor a szellem. De nem lehet tényleg tudni azt sem, hogy mit tervez legközelebbre. Teljesen kiszámíthatatlan.
- Na amúgy.. igen. Megtalálná a módot, ha másképp nem, a fejünkre csukná az ernyőt. - nevet egy sornyit, hiszen eltudja képzelni az esetet, és így, nem átélve még mókás is számára, de ha vele történne meg, bizonyára nem nevetne így, meg senki sem. Reméli, hogy az emlegetett szellem nem épp erre kóvályog és szedi magához az ötleteket a beszélgetésből.
- Nem tudom milyen szellemnek lenni, de lehet, hogy nem is unatkozik, hanem egyszerűen ő ilyen és mindig is arra fog törekedni, hogy mások kárára szórakozzon. A kis csínyek még oké szerintem, de néha bosszantó. - fejezi ki véleményét a dologgal szemben, hogy miként érez Samu dolgai iránt. Őt személyesen még nem szívatta meg, nem kapott ismeretlen dolgot sem a nyakába sem, de addig örül, utána sejti, hogy hogyan vélekedne. Fakanalát felhozva mosolyodott el, majd nagyon komoly képpel tekintett a tárgya, mintha valami több ezer éves relikvia lenne, nem pedig egy teljesen hétköznapi, illetve immáron egy felesleges tárgy.
- Igen, pontosan. A nap fénypontja! Ilyennel még nem találkoztál, valld be. Azon gondolkodom, mennyit érhet vajon ez a műremek. - hümmög játékosan, hiszen tudja, hogy egy fabatkát sem, de egy kicsit eljátszik a gondolattal. - Amúgy igen, csak lom van itt. - tekint körbe, amikor Tif megjegyezte a dolgot, de már lapoz is, hiszen kitakarítani nincs kedve, neki az sokkal nehezebb, mint bárki másnak, hiszen csak a kezét tudná használni a dologban, míg más pár pálcamozdulattal elintézi. Csak ezt, a takarítás könnyedségét irigyli a dologban, az állapotában, amúgy tökéletesen elvan a mágia azon része nélkül. Hiszen van egy fakanala. A lány hangja ismét felcsendül, miközben ő a vállára tekint, mintha foltot keresne, amely Samu merényletéből származhatna, de még mindig nincs ott semmi sem. Tényleg az volt, szerencse, talán a szellem azt hitte, hogy idősebb lévén nem épp jó dolog, ha vele húz ujjat.
- Ühüm, bár nem lett volna gond ha.. - szakadt meg a gondolatmenet, amikor meghallotta az üvegcsörömpölést, és a hang irányába tekintett. Felvont szemöldökkel nézte, ahogyan az üvegszilánkok pihentek a földön, majd körbetekintett a földön, különösképp a törött fiola környékén. Nem emlékszik olyanra, hogy levert volna valamit, vagy legalább is a földre lökte volna, és egérre sem, amely megtehette volna azt, de mégis, kézzel fogható a bizonyíték. A lányra tekintett, majd füleit megütötte a papírok zöreje, ahogyan az a valami mozogni kezdett.
- Egerünk is van. - jegyezte meg, hiszen nem gondolt másra, de ekkor az ajtó becsapódott, mintha valaki erővel lökte volna azt meg. Felvont szemöldökkel lépett oda, ragadta meg a kilincset, de az nem engedett, az ajtó nem nyílt. Ekkor ült ki arcára a meglepettség, a kérdő tekintet, hogy mégis mi folyik itt.
- Bezártak.. - tekintett a lányra, remélte, hogy nem fog Tif frászt kapni a hír hallatán, és miközben annak arcát tekintette, észrevette a mozgó akármit a falon. Nem leplezte, hogy most kissé megrémült, a kilincset elengedve bámulta a mozgó akármit és az ajtónak feszült, hátha az kiengedi innen.
- Mi a jó...? - követte szemével a valamit, ami egyhamar elérte a célját és a szobában sötét lett. Pálca híján nem tudott fényt varázsolni, csak egy kisebb öngyújtó volt nála, amellyel a gyertyákat szokta meggyújtani, vagy épp mint nemrég a mécses. Felkattintva a kis lángot, Tif felé fordult, vagy legalábbis arra, amerre emlékezett, hogy ácsorog. Már nem volt nyugodt, szíve hevesen vert. Itt valami baj van, és ő a hibás érte, mert belépett ide, és feltúrt mindent.
- Gyere ide mellém, lassan.. - szólt a lánynak, és a kevéske fényben nyújtotta felé a kezét. De vajon mit fog tenni, hisz pálca híján hátrányból indul, és a lányt sem világosította fel arról, hogy hoppá, ő nem tud varázsolni.

Évnyitó/záró

---

Emmus, Levita asztala, végül Wickler bácsi

 Ez is eljött, ennek az évnek is vége. Ahhoz képest, ahogy ideérkezett, ahogyan aggódott, hogy milyen lesz újra közösségben, nagy közösségben, ráadásul a mágia világában, már nagyon de nagyon távolinak tűnik neki. Mintha nem is lett volna. Persze, valahol mélyen még megvan benne az, ami akkoriban, de már nagyszerűen átvette a helyét a mostani énje. Nem lehet azt mondani, hogy megváltozott teljes mértékben, még mindig nem olyannyira felszabadult, mint amire a normális jelzőt lehet rápecsételni, de mérföldekkel van a sarokban gubózó valakitől. Ebben sokan voltak segítségére, a háza, akik jól fogadták, azok, akik netán tudják, vagy csak sejtik, hogy micsoda, kicsoda, de mégsem bélyegezték meg, és nem utolsó sorban Emma. A legnagyobb meglepetése és örömforrása.  Egészen pozitív év volt ez, sőt.
Így, a szokványos jókedvével készülődik a nagyterembe, hogy meg is ünnepeljék a nagy eseményt. Nem kellett neki sok idő, míg magára húzott egy inget, egy sötét farmert, és tornacipőt – mivel az ünnepélyesebb cipője beadta a kulcsot -, és ennek tetejére húzta magára a talárt. Csakhogy itt akadt a bökkenő. Saját, kékkel átitatott Levitás talárja valahogy másik univerzumba keveredhetett, hiszen, hiába kereste már napok óta, a vizsga után mintha szőrén-szálán eltűnt volna. Pedig még az ágy alatt is kereste, de oda is csak a zoknik és a pormacskák költöztek be. Szerencsére Emma segített neki, kapott egy ugyan sárga, Navine színeiben pompázó talált, de legalább méretben illet rá. Erre került végül a prefektusi jelvénye – ami még csoda, hogy megvan, ezek után - , és az ő készülődése ennyi is volt. Kicsit azért aggódott, hogy mit szól a publikum, hogy kissé eltévedt a kék színeitől, de magában már mosolyog a dolgon, és a felbukkanó, esetleges megjegyzéseken. Türelmesen vár, míg Emma elkészül, teljes lesz, s így indulnak a nagyterem felé, ráérős tempóban. Ahogy beérnek, rögtön szemet szúr neki, hogy a dekoráció, és kölcsöntalárja összhangban állnak egymással. Jót vigyorog a dolgon magában, de örül, hogy ők nyerték az éves versenyt, nem ellenséges, neki bőven jó a második hely is. Amúgy is a pontjaik mutatják, mennyire küzdöttek. Szorgalmas kis csapat, annyi szent. Megállva végül, a felé forduló Emmára tekint mosolyogva, és szavaira bólintva helyesel.
- Rendben, rendben. – viszonozza a puszit, majd figyeli egy ideig ahogy az asztalához kerül – ahova most neki is jobban mutatna, ha odaülne -, és megindul a maga asztala felé. Leülve fordul a levitás csapat felé, köszöntve mindenkit, majd amíg még csak a diákok szava tölti be a nagytermet, egy háztársa felé fordul, és megkéri, hogy varázsolja rá a levita címerét kölcsöntalárjára. Kicsit égnek a fülei, hogy ilyesmit kér, de amint a kis varázslat teljesül, már könnyedebben foglal helyet a kékek között, kissé ugyan sárgán, de reméli, hogy elcsatangolt talárja valahol most jót kacag az egészen.
Az igazgató szavaira csendesül el minden, és figyel oda rá. A díjak kiosztásakor lelkesen tapsol, hiszen mindenki megérdemli azt, amit kapott, majd saját, megjelenő csomagjába tekint bele, amelyben az édességek lapulnak. Ki ne örülne ennek? Egy ideig biztosan ellesz vele. Nagy taps kerekedik végül, amikor a győztes ház neve hangzik fel, becsatlakozik az örömbe, és tapsol ismét, majd akkor is, amikor a Házvezetőjük is megkapja a díjaikat. Kezeit a tapsvihar végén leengedve figyel tovább, ki lett idén az év diákja, őt is tapssal jutalmazza, és már majdnem a vacsora gondolatával kezd el foglalkozni, amikor elhangzik a neve. Meglepetten pislog maga elé, majd a többiekre, hogy valóban jól hallotta-e, amit, majd felállva, a meglepetést az arcán hagyva lépked ki a pódiumra az igazgatóhoz. Fülei most kissé jobban égnek, mint nemrég, de reméli, senki nem azzal törődik, milyen talárt aggatott magára. Széles mosollyal köszöni meg a díjat, amely egy választott könyv volt, és, amit első pillantásra szeretett meg, és vett magához, majd az oklevelet átvéve rázott kezet az igazgatóval. Adria felé fordult, mikor volt némi szusszanásnyi idő, és rámosolygott a lányra.
- Gratulálok. – nyújtotta kezét neki, hogy ezzel is kifejezze gesztusát, majd, miután lecsengett minden, visszaindult az asztala felé, kissé ugyan feszengve, hiszen most nagyjából minden tekintet felé szegeződött, és ehhez még nagyon nincs hozzászokva.  

Évzárás/nyitás – Emma

---

A nagy hajtás után elérkezett a várva vár pihenés, a szünet, minden, amit egy vizsgázó csak kívánhat. Nemigen találkozik már ideges, kapkodó emberekkel, mint akkor, nemigen kell már senki idegeit, főként a saját idegeit nyugtatni. A vizsgáit sikeresen tudhatja maga mögött, megnyugodhat, hogy a következő, az utolsó lépcsőfok áll már csak előtte. Hogy mit hoz a jövő, arra csak elképzelése  és terve van, nem tudja viszont, hogy bejön-e, sikerült-e. De nem adja fel, már nem olyan, tudja, hogy ha akar és küzd, meg tudja tenni.
Jelenleg viszont nem azzal kellett törődnie, a Tervvel, amit még senkinek sem vázolt. Túl kezdetleges, és még túl bizonytalan talapzaton áll. Később persze, elmondja azoknak, kik számára fontosak, de addig ez az ő kicsi „titka” lesz. A Nagyterem felé igyekezve, az idei évben saját talárját felhúzva sietett az ünnepségre. A tavalyi bakira ő még emlékszik, a tömeg bizonyára kevésbé, de nem is egy örök életű pletykát akart ezzel elindítani. Menet közben, kikerülve az egy helyre siető diáksereget, megigazgatta gúnyáját, jelvényét, amelyet el sem vesztett, és kinyújtóztatta tagjait. A szünet idejében nemigen ment messzire, nem tervezett utazást, csak hazalátogatott, hogy elújságolja, idén mi hogy sikerült, és ennyi. Felelősségtudata, mely a jelvényhez köti, inkább azt mondta, jobb, ha azokra figyel, akik a kastélyban maradta netalántán. De hát, ez a dolga.
A Nagyterembe érve, a díszítést megszemlélve mosolyodott el, hiszen tudta, hogy mi és miért pompázik kék színekben, hiszen háza megint kitett magáért, igyekezett elérni azt a bizonyos győzelmet, ami sikerült is nekik. Beljebb haladva, az említett asztal felé igyekezve köszönt oda háztársainak, morzsolt el pár szót egy-egy emberrel, majd udvariasan elnézést kérve, tovább is haladt. Célszemélye, kit keresett, más asztalnál foglalt helyet, ha megérkezett már, és nem késésben van, mindenesetre, jelenleg vele szeretne a legjobban találkozni az ünnepélyen. A Navine asztalához lavírozva állt meg, futtatta végig íriszeit az ott tartózkodó arcokon, alakokon, majd miután nem találta meg, kit keres, az egyik szabad ülőhelyre huppanva, a bejárat felé tekintve várt türelmesen. Most biztos fura annak a kis elsősnek, aki mellett jelenleg ücsörög, hogy mégis mit keres itt a másik ház diákja, ekkora erővel, de nem szólja meg végül a dolgot, vagy csak a fiú nem hallja, hiszen a zsivaj nagy, az apró, halk hangok elvesznek a tömegben. De figyelme éber, és kitartóan vár Emmára, ameddig meg nem pillantja, nem moccan a helyéről.

Évzárás/nyitás – Emma

---

Nemigen elegyedett szóba senkivel, noha nem azért, mert nem kedvelte a navine ház diákjait, hanem azért, mert mindenki elfoglaltan ecsetelte a másiknak, hogy melyik vizsgája hogy sikerült, mit fog tenni a szünetben, merre jár majd, vagy épp, hogy milyen bugyután néz ki az a valaki, akit épp figyelnek. Nemigen tudott ezekbe a beszélgetésekbe bekapcsolódni, de nem is nagyon hallgatózott, akaratlanul tudta meg, hogy a mögötte lévő lány, a tengerparton fog napozni holnaptól, vagy épp, hogy mennyire törik a másik haja. Ezeket inkább kizárta, és kinyújtóztatta a tagjait, miközben ismét a bejárat felé pillantott, ahol inkább háztársait, mintsem a várt hölgyeményt látta meg. No de sebaj, gyerek még az idő, ő volt túl pontos valószínűleg, sőt biztosan, ezt valahogy sehogy sem képes levetkőzni. Nem is zavarja, legalább – annyit – nem késik. A lábait kinyújtóztatva kicsit, a cipőjét figyeli egy pár pillanat erejéig, majd, behúzva azokat maga alá, ismét a figyeléssel foglalja el magát. Szép lassan telik meg a Nagyterem, máskor nem is lát itt ennyi embert, csak mikor nagyobb események vannak, az étkezésekkor valahogy sosem kapja el a teljes létszámot. De ez már csak ilyen, valaminek a vége, vagy a kezdete mindig odavonzza a tömeget, no meg a bálok, amelyek előfordulnak még az iskola falai között.
Nem számolja igazán a perceket, csak gyomra ad hangosabb jelzést annak, hogy a vacsorát követeli, mely még odébb van így nem is nagyon törődik vele különösképp, bár bevallja magának, elhozhatta volna azt a fél csomag cukrot az asztaláról, ilyen esetre. Már mindegy, nem indul vissza érte, túl nagy ahhoz a folyosón a tömeg, no meg, elkésné mind a kezdést, mind a találkát. Vétek lenne. Ahogy ezen gondolkodott, illetve a terítéket figyelte, nem vette észre rögtön, hogy ki lopódzott mögé, így kissé meglepve érzékelte, hogy átkarolták. Pislogott párat, de amikor az őt öleli kezekre tekintett, egyből eltűnt minden meglepettsége, és elmosolyodva fordult félig hátra, hogy – most ültében – felpillanthasson rá.
- Te is nekem. – jóleső szusszanással fogadta a puszit, majd követte a tekintetével, ahogy a talárba bújva foglalt helyet mellette. Ismét fordult egyet, hogy szembenézhessen vele, miközben odanyúlva fogta meg a kezét, és cirógatta meg bőrét hüvelykujjával.
- Uhh, a vizsgák meglepően jól mentek, nem is vártam, hogy ennyire jól mennek majd. – emlékezett vissza az eredményekre, meg úgy az egész vizsgájára, amely felett görnyedett hosszan. - Hát.. megtornáztatta az agyam eléggé, de álltam a sarat, és sikerült. – húzta ki magát, hiszen egészen, sőt nagyszerűen szerepelt azon a vizsgáján, amely a legfontosabb volt neki, tanulmányait, és tudását nézve. Az utolsó kérdésre bólogatott serényen, miután visszagörnyedt előző testhelyzetébe.
- Ühüm, de csak futólag, hogy vissza is érjek. Na de, neked hogy mentek a vizsgák? És mi volt otthon? – érdeklődött a lány dolgai iránt, hiszen nem egocentrikus ő, nem csak magával foglalkozik. Meg amúgy sem tudna több mindent mesélni, hisz tényleg csak sietve ment haza, hogy beszámoljon a történtekről. Ahogy a lány odahajol hozzá, úgy mosolyodott el a dolgon, hisz rég találkoztak már, hiányolta a közelségét, így, a vélhetőleg rajtuk csámcsogó, sustorgó haddal nem törődve viszonozta a csókját.

Mesélő ~ Dottie

---

Dolga végeztével, a felfedezőkaland után dönt úgy, hogy visszavonul kicsit, lepihen, és átnézi, mi a többi dolga mára. Noha nincs még olyan sok, bizony akad másik feladata is, amely jelenleg nem az iskolához kötődik, de meg kell birkóznia vele. Nem gond ez neki, hisz direkt azért is vállalkozott rá, mert ezt szeretné csinálni. Agytekervényei ezen, a rá váró apró lépcsőfokokra fókuszált, miközben betért a folyosóra. Nemigen szeret ezen az útvonalon menni – akármennyire is ez az egyik legrövidebb -, hisz mindig sikerül feltartani őt egy-egy, erősebb kitartással bíró festménynek, aki próbálkozik az egyik nagy mulatság közepébe invitálni őt, akármennyire siet. De most nem is figyel oda, szemeit előre, a lábai elé szegezi, mintha nem látna, és nem hallana, csak menne az orra után, és csak int, ha épp neki szegeznek egy-egy megjegyzést. A vidám nóta, a tivornya, amely harsog a vásznakról nemigen érdekli, eleget szórakozott a mai nap ő, ráér majd máskor hallgatni az invitálást, vagy bármely más élménybeszámolót, hogy mennyire jó is nekik ott, a festett világban. Azzal viszont nem számol, hogy nem csak a festmények fura zajaival kell szembenéznie, és, hogy valaki más is leledzik ezen a folyosón ilyenkor. Csak egy idő után szúrja ki először a távolabb, majd egyre közelebb lévő, idegesen járkáló lényt, akinek, ha nem figyel jobban, szépen neki is ütközik. Időben fékezi meg lábait, pillant lefelé a manóra, vagyis egyelőre csak messzebbről szemlélve őt, hisz nemigen tudja, hogy közbe kellene-e avatkoznia, akár csak egy kérdéssel is, vagy hagynia, hogy tegye a dolgát. Ismer pár manót, a konyhában szokott velük néha napján összefutni, amikor azoknak akad két levegővételnyi szünetük. Nem szokása kiszolgáltatnia magát ott, ha épp ennivalóért megy a köreikbe, akármennyire is erősködnek, hogy ez nekik természetes, és a többi, hisz tudja, mennyit kell gürizniük, dolgozniuk. Már abba belefárad, ha csak végiggondolja, hogy mennyi is az az annyi.
Közelebb lépked végül, mire kiszúrja a dobozt is, a hüppögő, sírásra utaló hangok is jobban kihallhatóak lesznek a mulatság hangjai közül, és végül, kényelmes, de kis távnyira áll meg a manótól, amely, láthatóan nagyon nincs jó formában. Idegroncs, ha fogalmazhat így.
- Ühm, történt valami? – csak kibukott belőle a kérdés, érdeklődött, miért is szorongatja a dobozkát a kezében, vagy netán, vár-e valakire, vagy épp, a várt fél hiánya miatt tört ki rajta a pánik, szorongás efféle jele. Fura dolgok vannak néha a kastélyban, de már-már hozzászoktatta magát ezekhez.

Mesélő ~ Dottie

---

Még mindig érdeklődve, és kíváncsian figyelte a kissé összeroppant idegekkel küszködő manót, de nem szólt többet. Esze ágában nem volt újabb kérdéshalmot zúdítani rá, nehogy ezzel nagyobb lavinát zúdítson lefele, mint amekkora már most zuhan a föld felé. Türelmesen, nyugodt, békés arckifejezéssel szemléli tovább, a portrék kérdésözönével mit sem törődve, hisz ők is legalább annyira kíváncsiak, mint Botond maga. Csak legyint egy aprót feléjük, jelezve, hogy kicsit lehetnének csendesebbek is, mivel a manó ajkai megnyíltak, vagy csak épp levegőért kapkodott két sírásroham között, nem tudja. Kezét leeresztve próbálja inkább kizárni a külvilágot, mivel úgy néz ki, nemigen hallgat rá egy vászonlakó sem, és arra koncentrál, mi jelenleg előtte foglal helyet. Ahogy a manó figyelmét rá szegezi, ajkaiból pedig éles, rikoltozó hangok törnek elő, melyet homlokráncolva, kissé befogott füllel tud csak elviselni, rájön, hogy nem vár egy harmadik félre. Valószínűleg ő az első, aki erre tévedt, és ez a sipítás, amely már kicsit kínozza dobhártyáját, az öröm jele – lehet. Vagy legalább is reméli, hogy nem azért reagált így rá a manó, hogy elzavarja onnan. Ahogy a sikítása alább hagy, úgy hunyorog, értetlenkedik, hisz látja, hogy próbálkozik, hogy valamit mond, mondani akar, de hozzá nem jut el semmiféle hang sem, nem hallja a szavakat, amelyeket lehet, hogy ki se mondott, csak akar. Lejjebb hajol hát, hisz a másik igencsak alacsonyan van, de továbbra sem hall semmit, nemigen ért a zokogáson, a könnyek hadán kívül semmit sem, értetlenül mered továbbra is. Kérdő tekintete akkor bújik elő igazán, mikor a nemrégiben kiszúrt doboz felé irányul. Teljesen úgy néz ki, külső szemlélőként figyelve, mintha a manó meg akarná ajándékozni a fiút, mintha épp karácsony, vagy bármely más nap lenne, melynek alkalmával történhetne az eset. De nem, csak nyújtja felé, kitartóan, nem engedve másnak, és már nem is látja rajta – vagy csak ő nem figyel már eléggé, hogy próbálkozna akármilyen magyarázattal. Kissé lassan, kissé bátortalanul nyújtja ki a kezét végül, a csomag felé, és óvatosan illeszti tenyerét a dobozra, de egyelőre nem veszi el tőle, inkább úgymond segített neki megtartani azt.
- Kié ez a csomag? Elhagyta a gazdája? – próbálkozott így az információszerzéssel, hátha így okosabb lesz, vagy legalább annyit ki bír ejteni, hogy miért is olyan fontos ez a dobozka, mi vele a célja.

Mesélő ~

---

A várt hatás, amelyet el akart érni, amit szeretett volna, nem következett be. Választ nem kapott, nem jött ki szó a manó ajkain, de a visítás sem hagyott alább. Sőt, elért egy olyan szintet, amit már nemigen volt képes elviselni, arcán ki is ütközött a nemtetszés, és az mellett, hogy bal füle sípolni kezdett, a feje is belefájdult. Nemigen tudja, a tűrőképessége még mennyit visel el, mi az, amit még csendben bír ki, mindenféle közbeszólás nélkül állja meg. Valahogy viszont, látta a manó arcán a megkönnyebbülést, azt mintha hosszú rabszolgasor alól szabadult volna fel. Magyarázat híján, egy szempillantás alatt történt az egész, mire kérdezhetett volna bármit, a visítás elnémult, melynek hallójárata külön köszönetet nyilvánított, és felszusszant. Azonban nem sokáig pihenhetett, hisz a csomag, amelynek kézbesítésében segíteni akart, és most a nyakán maradt, megmozdult. Vagy csak ő képzelte be magának? Felvont szemöldökkel szemlélte a dobozkát, melyet ha akarna se tudna a tulajának vinni, hiszen nem lát rajta címzést, nevet, vagy bármi egyebet, amely segítené őt abban, hogy igazándiból ezt ki küldte, és kinek. Ellenben, a tető, melyet egész eddig bámult, a levegőbe repült, melynek meglepetésszerű történése kiváltott egy apró kiáltást a fiúból, és kissé hátrébb szegte a fejét, eltartotta, majd el is engedte a dobozt. Halk puffanással ért földet, ha törékeny holmit tartalmazott volna, már darabokban is lenne, de mire a talajhoz érkezett, már üres volt, lakója pedig kiszabadult. Arcára a lehető legnagyobb mértékben ült ki a meglepettség, szemei nagyra tágultak, akarva-akaratlanul lépett hátra, amikor meglátta azt a valamit, és köpni-nyelni nemigen tudott.
- Mi a..? – mormogta maga elé, de nemigen tudott mást, hiszen ő sem egy csöndes lény volt, már kezdett is bele a maga kis dalocskájába, melyhez foghatót nemigen hallott manapság, meglehet, ő van lemaradva, és egyenesen felé közelített. Száguldott, inkább. Léptei ismét hátrafele indultak, igyekezett távolabb kerülni, kivédeni az esetleges támadást, melyet felé intéztek, és nyakát behúzva lépkedett vakon, nemigen törődve azzal, mi van mögötte, csak a távot igyekezett növelni, hisz fogalma nem volt arról, mi fog ezek után történni. Ha most is lenne a manó, akkor biztos rázúdítaná a kérdéseit, azt, hogy mégis ki küldene akárkinek is ilyet, de egyedül van, csak magában tudna társalogni, de szerencsére az elméje még teljesen egészséges. Ámbár, a repülő akármi nemigen tudna nagy kárt tenni benne. Vagy mégis..?

Mesélő ~

---

Szerencséjére nincs tömeg a folyosón, amelybe ütközhetne, falak és festmények viszont igen, ámbár, mikor vállával koccan egynek, nemigen törődik vele. Mondhatni, hogy amolyan menekülés-féle az, amit művel, persze riadt tekintet, és sikítozás nélkül. Már csak az hiányozna.. De nem, nem tesz semmi ilyet, arca továbbra is meglepett a látványon, egy bizonyos idő még biztosan kell neki, míg a fura teremtményhez hozzászoktatja a szemét, addig is, próbálja kitalálni, hogy milyen elme szülhette amúgy magát a lényt, mert nem egy egyszerű plüssmacska repked felé, az biztos. Még a pirítósra, vagy épp kekszre hajazó test hagyján lenne, de a szivárványt már totálisan nem érti, nem tudja hova tenni. De mindegy is az, ha ennek a „macskának” így kényelmes, a kissé fura nyelvezete, a monoton szavacskája pedig a fülsértő mellett kissé idegesítő hullámba csap át. Na de nem kiabálhat vele, hogy maradjon csendben, mert hamar híre menne, hogy elméje kissé megbomlott, és már mindennek leáll társalogni.
Azt ugyan nem érti, miért az arcét vette célba – persze nem hiszi, hogy szét akarná karmolni, hisz azoknak a fegyvereknek a jelét nemigen látja, de a nyakba borulás, valahogy nemigen fér bele a képzelőerejébe. Megtorpan, miután válla ismét a falnak ütközik, és kissé bizalmatlanul néz a közeledőre, kezét kinyújtva maga elé, mintha így akarna védekezni.
- Kezd fura lenni.. – motyogja maga elé, hiszen már-már tényleg abszurd a helyzet, és latolgatja, hogy hátat fordít, és itt hagyja, visszatér a körletébe, és szusszan egy nagyot. Ezzel persze pár pillanatot még vár, szemléli, kutatja azt, mi készülődik, majd óvatosan, szemét levéve kezdi meg az irányba fordulást, persze ügyelve arra, hogy hátba ne tudja támadni az a valami. Kissé paranoiás pillanat.

Mesélő ~

---

Úgy néz ki, hiába próbál távot tartani, ezzel az mutatni, nem kér ebből a hirtelen jött rohamból, csak békét szeretne, süket plüssfülekre talál. Mintha a kekszmacska programozása nem engedne más opciót, mint az, amire készül. Nem is nagyon foglalkozik ezzel, gondolatai az újra-meg újra koccanó vállával törődik, no meg reménykedik, hogy nem lök fel semmit és senkit. Kiútkeresése már-már végtelen hosszúra nyúlik, úgy érzi, hogyha a macsekon múlna, akkor év végéig kergetnék egymást, a kastélyban, a világban, biztosan követné, addig, míg nem talál jobb „áldozatot” magának, már ha akar, már ha képes bármiféle „gondolkodásra”.
Valahogy érezte, nem jó ötlet az, amire készül, de már mindegy volt, belekezdett. Teste egy része, mintha kicsavarta volna, úgy festett, a teljes fordulat nemigen ment végbe. A macs sem volt rest, ezt szeme sarkából láthatta, no meg hallhatta is, hogy a dallam, amit már isten tudja mióta hallgat, és lassan agytekervényeit kapirgálja, felgyorsult. Több se kellett neki, gyorsabb ütemben igyekezett elfordulni, de mire kettőt pislog, a plüsstest már ott is lebeg előtte, arcával egy szintben, támadásra készen. Sakk-matt.
- Á-áááácsi! – igyekezett leállítani az állatot, de mire az utolsó hang kijött a torkán, az már le is csapott rá, érezte, ahogy a fura színű és felületű nyelv az arcára tapad egy kis ideig, végigsiklik bőrén. Odakapva, kissé furcsa pislantásokkal tántorodott hátra, kezét végighúzva arcát, mintha nyálcsíkot akarna letörölni, de mire kezét leereszti, igen furcsa dolog fortyan benne, nem tudja beazonosítani, hova tenni. Egy pillanatig még ép esze igyekszik indokot keresni rá, majd egyhamar eltompul az is, érzi azt a megmagyarázhatatlan dolgot, amely átjárja minden porcikáját.
Cuki..
Ahogy ismét a macskára téved enyhén ellágyult tekintete, már nem is egy fura valamit, egy beazonosíthatatlan lényt lát. Hirtelen, a dallam, amely nemrég idegesítette, már kellemes nótának számított, egyhamar azon kapta magát, hogy dúdolja a macskával együtt, vidám arccal. Kihúzza magát, ahogy az agybaj eléri végül mindenét, és körbepillant, mintha most érkezett volna ebbe a világba.
- Hjaaaaaaaj! – kiáltott fel, megpördülve saját tengelye körül, keresve, merre indulhasson. Kell valaki. Valakit találnia kell, akit megölelhet, akinek elmondhatja, mennyire színes, vidám, és cuki minden. Ölelést, puszit, akármit. Azzal már rohanni is kezdett, a nyandallamot hangosan dúdolva, lelkesen kutatva valaki után.
Cuki.

Adél és Emmus

---

Késésben volt. Jó ez nem újdonság az életében, de most igencsak csúszott. Kivételesen bírt aludni az éjjel, és persze hogy akkor aludt el, amikor nem kellett volna. Barna tincsei kuszán meredeztek feje tetején, de nem törődött vele, igazándiból ezzel sosem szokott pepecselni, általában úgy szokta hagyni, ahogy az magától beáll. A gond viszont azt volt, hogy össze kellett kapnia magát, igen hamar, így egy gyors kávé, majd a tiszta ruhák előcibálása után máris ott állt egy egyszerű mintás, szürke pólóban, egy kissé nyárias, de annál kényelmesebb térdnadrágban, lábára pedig – a szokványos felemás zoknik mellé – tornacipő került. Valahogy sosem bírta utcára felvenni az ujjközes papucsokat, ha nem volt indokolt, illetve negyven fok. Egy kis igazítás után pedig már indult is, hogy a sebtében megbeszélt, de annál fontosabb találkozóra oda is érjen. Zsebébe halmozta pár holmiját, miközben már kifele lépdelve szelte át a levita körletét, és a folyosóra ért. Az iskolában egyhamar kiért, nemigen állította meg senki, akivel pár szót váltott, attól elnézést kérve sietett tovább, későbbi beszélgetést felajánlva cserébe. A faluba vezető útra tért rá, miután a kastély a háta mögé került, és az órájára pillantott. Morgott párat, majd nagyobb, elnyújtottabb léptekkel folytatta tovább. Hamar meglesz ez.
A cukrászdához közelítve szusszant fel, és lassított le kissé, hogy ne lihegve torpanjon be, mint aki teljes sebességgel rohant idáig, és akinek a jelenléte már vizet kíván. Egy nyújtózás után nyomta be az ajtót, slisszant be rajta hamar, és tekintetével máris a vendégeket kezdte el vizslatni. Voltak pár, sőt, elegen, de pár pillanat múlva meglelte azokat, kiket keresett. Arcára széles mosoly került hamar, ahogy elindult a két szeretett nője felé, kerülgetve az asztalokat, remélhetőleg nem fellökve senkit. Ahogy Emma és Adél közelébe ért, úgy állt meg az egyik üres szék mellett, és lepillantott rájuk.
- Bocsánat, szabad ez a szék? – érdeklődött, mintha ismeretlen lenne, és kényszerből kellene helyet kérnie, de hamar vigyor került az érdeklődő tekintet felé. Emmához hajolva apró csókot adott ajkaira, majd Adél buksijára is puszit nyomott, majd lehuppant a nemrég tapogatott székre, és ismét szusszant.
- Sziasztok. Bocsi, sok mindenről maradtam le? – figyelte őket, miközben hátradől, és óvatosan kinyújtotta a lábait az asztal alatt.

Adél és Emmus

---

Hamar megleli őket, szerencsére nem olyan nagy a hely, ahol könnyen elvesznek az emberek. Mint a mugli bevásárlóközpontokban. Ott aztán elég egy fél perc, egy pillanat, és hopp, már nincs is meg az, akivel odament, a keresés pedig, no az még egy hosszú procedúra. Volt, hogy órákig kavargott, mire meglelt valamit. Vicces helyzet volt, utólag jót nevetett rajta.
Na de most nem ott van, hanem a cukrászdában. Adél jelzése még külön plusz volt neki, ahogyan maszatos kis kezével integetett neki, lelkesen, hogy arra vigye az útja. Nem zavarta a dolog, hiszen elsőre tudta, merre kell mennie, de jól megmosolyogta a dolgot, hisz aranyos volt a lánytól. Leülve dől hátra, helyezi kényelembe magát, és kipiheni a sietős lépteit. Ahogy megérzi Emma kezét az övéin, úgy simítja meg hüvelykujjával azt, és pihenteti meg ujjait az övé körül. Az ilyen kis apró pillanatok is megragadnak benne, jóleső érzéssel tölti el, hiszen, ha nem is rózsaszín, de a köd őt is elérte már egy ideje, és nem is akarja elzavarni onnan. Ahogy Adél szavait hallja a szék foglaltságát illetően, vigyorog egy sort, mocorogva helyezkedik a széken kicsit, és lepillant az ülőalkalmatosságra egy pillanatra.
- Hát, ha véletlen repülne is, akkor most jól ránehezedtem, szóval nem fog neki menni. Vagy velem együtt repül, de az fura lenne. – elmélkedett egy darabig azon, hogy milyen lenne, székestől repkedne, de inkább elhessegette a gondolatot. Egyszer volt csak alkalma rá, hogy seprűn repkedjen, ami nem volt valami biztonságos, no meg kényelmes dolog. Viszont érzésre nagyon is jó volt. Na majd egyszer.. Addig is, ahogy a csók után a „felháborodást” hallgatja, elneveti magát, hiszen szinte már várta az ehhez hasonló reakciót, vagy minimum egy nagy adag fintort. A gyerekek valahogy ezt a részt sosem díjazzák, persze, csak egy ideig.
- Igen, igen. Itt vagy, látom is. De ezt nem hagyhattam ki. – mentegetőzött, miért is tette amit, majd a nagy vigyorát lecserélte, mikor is meghallotta, hogy miféle hiányossággal rendelkezik a cukrászda. Rosszallóan, szomorkásan csóválta meg a fejét, persze, mindez csak játék volt, de igyekezett olyat produkálni, ami hihető.
- Ez hallatlan, szörnyűűű.. mi az, hogy nincs rántott hús? Annak mindenhol kellene lennie! Na majd én törvénybe hozom. – húzta ki magát, mint akinek komoly szándéka lenne az, hogy ilyesmit tegyen, de amúgy nem lépné meg. Meg hát, hogy nézne az ki, hogy ilyesmiért kampányol. A kastélyba csempészés hallatán tekint vissza Emmára, és ejt egy félvigyort, mint amit a tipikus rosszfiúk szoktak, amikor csibészségen törik az agyukat. Na igen, nem épp a legszabályosabb, de meglépi. Ennyi még neki is belefér.
- Be ám. Nem olyan bűn az, ha szétnéz ott, ahova majd kerülni fog. Kicsit kalandozunk. – vázolta fel röviden, hogy mit is tervez a húgával a közeljövőben, persze, arra még konkrét ötlete nincs, hogy pontosan mi is lesz a cél. Az majd ott eldől, addig még van ideje finomítani mindent. Viszont a finomság hallatán már jobban elgondolkodik, hiszen ha hús nincs, süti van, így azt enni is fog.
- Úúú.. citromtorta, ha van. Meg egy jó pohár limonádé is jöhet, hidegen. – mosolygott Emma után, figyelve Adél mignonadagjára, majd amíg Emma távol van, a lányra koncentrál. Nemigen tud mit mondani, mármint a lányka, ő viszont bátorítóan mosolyog rá, hogy nem fogja megenni őt reggelire.
- Szia. Na, milyen itt? Mármint.. abban az Előkészítőben, ahova jársz. – érdeklődött afelől, hogy hogyan is érzi magát az új iskolában, majd ahogy Emma visszaér, ő is hasonló kérdést kap, melyre választ is indít, ahogy helyet foglal ismét.
- Ma pihenős, nyugalmas. El is aludtam, pedig nem szokásom. Na mindegy is, neked milyen volt? Nagyon kezelhetetlenek a diákok? – kérdez e felől, hiszen Emma már tanár, és nem tudja, milyenek a diákjai, nem ismeri őket. Reméli azért, hogy nem okoznak nagy gondokat neki.