Emma & Mesélő
Budapest, 03.02. Nem várt társaság. Nem remélhetett ennél jobbat, hiszen nem kell a szájtáti népség mögött haladnia, hogy valamiféle beszédet halljon. Szerencsére mostanság sokkalta jobban fogadja az idegen embereket maga körül, mint eddig, valahogy ez a hely a jót hozza ki belőle, nem a mélabús valakit, aki csak mered maga elé. Persze, ez nem azt jelenti, hogy innentől mások nyakában fog lógni, vagy hogy elcsacsogja a fél életét. Az a jég még nagyon nem tört meg és nem is eddz rá. Mindenesetre élvezi az állatkertet, nagyon szuper hely lett azóta, mióta nem járt itt és a jó idő mellé, jó társaságot fogott ki, vagyis fogta ki magának a lány. Magától úgy érzi, nemigen lett volna mersze – persze, nem fél a lányoktól, sőt. Tekintetét egyelőre a kifutóra szegezi, szemléli a bébit, a többi zsiráfot, akik körülvették, vigyáztak rá ösztönösen, mintha a nézelődőktől féltenék őt.
- Hát, azt gondoltam is, név nélkül nem maradhat. Nem lenne jó ha csak úgy hívnák A Zsiráf. – elmélkedett hangosan, majd a lány felé fordult, mosolyra húzva az ajkait, kezet fogva vele.
- Örvendek, Emma a találkozásnak. Hogy mi járatban? Itt a tavasz, majdnem. Az idő is pazar, én nem akartam a szobámban megdohosodni, így kirándulásra adtam a fejem. Te is kirándulsz? – érdeklődött maga is, hozzá hasonlóan, de nem kényszerből, mintha ezt kéne tennie. Ha már beszélnek, akkor beszélnek és nem mű dolognak kell lennie belőle, kikényszerített félszavakkal. Nem értette, kit keresett annyira a lány, lehet, hogy a társát, akivel érkezett, vagy azt, akivel találkozót szervezett le, nemigen tudott mást tippelni. Persze, neki nagyon nem lett volna gond az sem, ha egyedül maradna, miután megleli, akit keres, eddig is boldogult, már sikeres napnak könyvelte el az egészet, a kirándulást, mindent. De végül a zsiráfka maradt a téma, említésére maga is odatekintett ismét, szemlélte újra és újra.
- Az biztos, hogy közönség kedvenc lesz. A zsiráfokat sokan szeretik. – tény ami tény, eddig nemigen találkozott olyan emberrel, aki kifejezetten gyűlölte volna e hosszú nyakú, tarkabarka állatokat. Ő maga meg aztán végképp hippi volt az állatok terén, csak egy bizonyos fajjal volt gondja, már igen régóta, de még azt se a szíve mélyéből gyűlölte. Lehet nem is tudna semmit sem?
Nem sok idő telt el, amikor is észlelte, hogy valaki közelít feléjük. Nem hitte elsőre, hogy valóban hozzájuk igyekszik a nő, de amikor már igencsak visszavonhatatlanul ott volt a közelükben, meglepve észlelte, hogy talán őt kereste Emma a tekintetével. Mivel látja a ruháján, hogy valószínűleg itt dolgozik, már nem gondolt arra, hogy kirándulni, vagy bármi már szórakozás miatt tévedt ide. Kérdésére biccentett, már épp köszönt volna illedelmesen, ahogy kell, amikor elhangzott egy olyan dolog, amire világ életében nem gondolt volna, sőt, még talán utána sem. Ő mint örökbefogadó? Totálisan nem érti a dolgot, vagyis sejti, de a tantusz nem esik le.
- Jó napot! Ühm.. – köszöntötte végül a kissé mogorva hölgyet, majd Emmára tekintett, némi tanácsért, hogy most mégis mihez kezdjen. Ellent mondjon, lépjen hátra, hogy a nő azt higgye, tuskó férfi módjára meghátrál? Vagy csak hagyja az egészet előre haladni és lesz ami lesz? Gyorsan dönt, nem vacillál, hiszem nem tudhatja, a lány honnan jött, hová tartozik, bár sejti, hogy az iskola falai közt keresve meglelné.
- Nos.. iigen, mi vagyunk. Gál Botond vagyok. Rendben, a zsiráfot már megcsodáltuk, nem kell várnia már. – ejtette ki nyugodt hanggal a szavakat, ugyan gyomra szaltózott egyet, hogy mégis mit művel, de nem ellenkezett jobban. Tekintetével a lányét kereste, remélte, hogy majd azért mond valamit, ha a nő végzett, noha ezt nem szemrehányásból kéri, szimplán érdekli, mi is ez az egész. Kicsit meglepte, sőt, még mindig a meglepetés hatalma keríti körbe.
Apa lesz, egy majdnem ismeretlen lány pedig az
anya, a
gyermek pedig egy pár hetes kis zsiráf. Hát ez több mint furcsaság. A nőt hallgatja végül, kissé elvarázsolt hangulatban, de tiszta fejjel, és bólogat annak szavaira. Érti jól a dolgot, olvasott már erről, amikor épp találkozott egy ilyen hirdetéssel, csak akkor nagyon nem élt vele, noha nem, mintha neki ez olyan rossz dolog lenne.
- Rendben, értünk mindent. Legalább is remélem. – bólintott egyet végül ismét, a névre viszont már halványlila gőze sem volt, nem tudott volna tippelni sem, hogy hogyan kellene elneveznie egy zsiráfot. Mire gondolhatott volna bármit is, a lány már készítette is a választ, hiszen neki, ezek szerint eleve ez volt a terve, nem pedig csak nézelődni jött ide, kirándulni. Ha ezt elsőre tudta volna, akkor sem menekül messzire, de akkor talán át tudták volna beszélni a dolgot. De így is jó neki, a kérdésre, miszerint van ötlete, csak a tarkóját vakarta, fejet rázott, hiszen végül is, egészen hangzatos név a Zsombor.
- Nem, nincs ötletem. Tökéletes lesz a név. – eresztette le a kezét, mosollyal vegyítve, amivel úgymond már látszatát mutatta a nő felé, hogy nem két perce szánta el magát a dologra. A dolgokat néha nem mi irányítjuk és ez most, nagyon beigazolódott a számára. Minden napra jut neki valami olyasmi, ami az újdonság és meglepetés erejével hat rá.
