Bár a navinés fiúnak minimum Clark Kent gyorsaságára volt szüksége ahhoz, hogy elővegye a pálcát és ki is védje az átkot annyi idő alatt, amennyi ideig a csalánártás felé haladt, de Noel nem csinál ügyet a helyzetből, látott ő már ennél nagyobb furcsaságokat is. Újabb támadást nem készül intézni, a párbaj nem az ő műfaja, ugyanis ott szabályokhoz kell igazodni, ő pedig sosem volt kifejezetten jó ebben a tekintetben, úgyhogy részéről felesleges Lyra beavatkozása.
Közönyösen állja Amira pillantását, kissé talán provokatívan, azt kérdezve, hogy ugyan miért nem kellene, de mire ezt verbalizálhatná, Lyra mozgásba lendül és kikapja a pálcát a zsebéből, majd átnyújtja Mirának.
 - Te aztán teátrális vagy - ráncolja a homlokát, miközben Amira "mondd meg neki" szónoklatát hallgatja, de nem tesz további megjegyzéseket, azt pedig szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy a prefekta falhoz keni a kissrácot. Ez nem az ő napja.
Az érkező tanárt válaszra sem méltatja, rangon alulinak tartja, hogy leálljon vele vitatkozni, vagy megjegyezze, hogy ha pontosak akarunk lenni, akkor négyen támadtak a kissrácra, lévén Bianca is épp a vérét kívánja, de jobbnak látta ezt az információt megtartani magának.
A tanár valami egészen különleges áradatot indít el maga után, csak úgy sorra jönnek a bámészkodók, először Ophelia, majd Botond, és végül Zoé - vagy Zora? - is befut.
 - Megérkeztek a Bagolykő gáncstalan lovagjai - morogja finnyásan elhúzva a száját, neki ez már kezd kicsit sok lenni a jóból, ennyi ember felesleges és irritáló egy helyen, ráadásul elrontják a megérdemelt szórakozást.
 - Dehogynem, nekünk tökéletes - veti oda foghegyről Botondnak, és elgondolkozik rajta, hogy tud-e valami varázslatot, ami a fiú elé teremt valami vérengző, gigantikus pulykát - a kviddicsmeccsen jutott fülébe a szokatlan fóbia -, de végül úgy dönt, egyelőre hajlandó eltekinteni az ilyesfajta szankcióktól. Bár egyébként nem lenne rossz vicc, még megfontolandó a teljesítése  későbbiekben. Kedve lenne kikergetni a világból a srácot, nem tetszik neki a modora.
 - Kösz, de nem igényelem a pesztrálást - közli Amirával, Noelt ugyanis vajmi kevéssé érdekli, hogy egy nála idősebbel húz ujjat.
A pálca követelésére egy kissé sajnálkozó pillantást vet Amirára.
 - Azt lesheted - néz a prefektára szemtelenül, majd Biához fordul. - Ha kell a pálcád, várlak büntetőmunkára holnap délelőtt a vadőrlakban. Amennyiben nem jelensz meg, sok szerencsét a felkutatásához a rőzsében - jegyzi meg vigyorogva, majd hátat fordít a kis csapatnak, és röhögve elvonul, menet közben Bia pálcáját dobálva a levegőbe. Kész bolondokháza ez a kastély.

Ophelia - az agyahagyott népgyűlés után


Még egyszer utoljára a levegőbe hajítja Bia pálcáját, majd zsebre vágja az eszközt, sajátjával együtt. Nem erőlködik, hogy léptei zaját legalább minimálisan mérsékelje, úgyhogy a környék összes festménye morogva szitkozódik, ahogy elhalad mellettük, no nem mintha különösebben zavartatná magát emiatt.
Ismerős hangot hall a háta mögött, s megfordul, hogy bevárja Opheliát. Neki semmi baja nincs a lánnyal, nem akar tőle elmenekülni, miért is tenné? Őt mélységesen hidegen hagyták az ex-navinés szavai, talán egy kicsit irritálták, de még haragudni sem haragudott - nincs hát oka arra, hogy ne forduljon meg és nézzen kíváncsian a lány szemébe, arcán féloldalas vigyorral.
Le merné fogadni, hogy a tanerő, aki az előbb egrecíroztatta a bandát - és egyébként leginkább csak saját magát égetve mindenki előtt, amiatt, ahogy a helyzetet kezelte -, most szép hosszú levélben közli Alexával prefektusai inkompetenciáját, de nem zavarta túlzottan. Ahogy szinte semmihez, ehhez a poszthoz sem kötődik, ahogy az iskolához, vagy az itteni emberekhez sem. Jól szórakozik, de semmi több.
A kérdő tekintetre Ophelia válaszol, nem is akárhogy - Noel le merte volna fogadni, hogy újdonsült háztársa valószínűleg inkább megfullad a büszkeségben, minthogy bocsánatot kérjen, amit egyébként ő maga nem is igényelt, csak a lány volt képtelen hozzászólni az elmúlt időszakban, Noel pedig hagyta. Talán tényleg ennyire szeretne elindulni a változás útján, és ez az első lépés, mindenesetre azért...a gyakorlatlan, na.
 - Gyűrűt ne adjak a kezedbe? - kérdezi vigyorogva, majd megvonja a vállát. Az ilyen és ehhez hasonló szavak egyszerűen leperegnek róla, és bár nem utasítja vissza a lányt, érezteti vele, hogy neki nem jelent most sem többet, sem kevesebbet, mint két hete. Nem ismerik egymást, és bár Noel bírja Ophot, barátnak még korántsem nevezné, és noha szívesen lóg vele, egyelőre semmiféle lojalitást nem érez felé.
 - Itt vagyok, ha szükséged van valamire, de ugyanolyan formában, mint eddig, azt pedig te döntöd el, ezzel mit akarsz kezdeni. Nem fogok nagy dolgokat ígérgetni - jelenti ki, hogy Oph tudja, hányadán állnak. Semmi kedve olyasmivel hitegetni a lányt, amit nincs szándékában megtartani, és nem fog kimondani valamit csak azért, mert jobb színben tüntetné fel. Az, hogy mindez mire elég Ophelia számára, már nem az ő dolga. Nem erőlködik mások helyett, többet nem.

Bius

Tetszik neki Bia közvetlensége, és ő is hasonlóan viszonozza a lány köszönését; ez a vonás nagyon megfogta a háztársában, kevés rellonos van, aki képes ilyesmire, és még kevesebben, akik nem tesznek meg mindent, hogy a másiknak sejtése se legyen erről a tulajdonságukról. Arról nem is szólva, hogy a lány tekintetébe pillantva nem kell folyamatosan szembesülnie sajnálkozással vagy undorral, ami egyébként nem zavarja túlságosan, de egy idő után fárasztó és monoton, utóbbival pedig soha nem volt kibékülve.
Bólogatva nyugtázza Bia terveit.
 - Hasonlókon járt az agyam, azzal a különbséggel, hogy előbb szeretném stoppolva körbeutazni a világot, és csak aztán férjül menni bárkihez is, de a világ leigázására szerintem tudok majd szakítani időt mindenképpen - gondolkozik el látványosan. - Kivéve szerdánként, az egyszerűen nem alkalmas ilyen tervek megvalósítására - teszi még hozzá, elvégre a szerda olyan semmilyen. Nem lehet utálni, mert a hét elején van, de szeretni se, mert még nem a hét vége; a szerda a legátlagosabb nap a héten, egy átlagos napon pedig hogy lehetne meghódítani a földet? Ugye.
 - Legközelebb kipróbálom - vigyorog Biára, és bár elsőre hihetetlenül agyament és ehetetlen ötletnek hangzik, a keretek nem nagyon zavarják Noelt, az csak még vonzóbbá teszi a lehetőséget. Ez a mentalitás hajlamos belevinni hülyeségekbe, de az esetek nagy többségében sikerül ki is kaparnia belőle magát valahogy, úgyhogy egyelőre nem érzi, hogy változnia kellene.
 - Nem bírták el a lehetőséget, hogy egy ilyen tehetség érkezik. Most képzeld el, milyen gáz lenne nekik, évek óta ezt csinálják, van tapasztalatuk meg minden, erre jön egy újonc, és asztal alá színészkedi őket. Halál gáz lenne. -
Harap még egyet a szendvicséből, ami ezzel a végszóval el is tűnik, úgyhogy a teája felé fordul, amiben a kanál is megáll függőlegesen a temérdek cukor miatt, de nem zavartatja magát túlzottan - az ő életvitelével a diabetesnek nem lesz ideje kialakulni, annál valószínűleg hamarabb sírba viszik a képtelen ötletei.
 - Igen, ez volt a tűzkeresztség. Valahogy én hamarabb lettem prefi, minthogy ezen átessek, de szavamat adom, soha nem leszek szabálytisztelő - jelenti ki hivatalos hangon, elvégre ez a minimum. Jó dolog a prefektusság, ha jogok mögé bújva akar szívatni valakit, de egyébként ez sem igazán tántorította el attól, hogy biztostűvel nyitogassa a tanárok fiókjait, vagy viszketőport öntsön egy gólyalakos srác tusfürdője helyére. Valahogy élvezi hallgatni a sikoltozást, zene füleinek.
A megjátszott plázacicát tettetett rosszallással figyeli, zord arccal csóválva a fejét, ahogy a göndörödő haj gyötrelmei kerülnek szóba. Ó, fájdalom, hogyan is lehetne elviselni egy ilyen borzalmat?!
 - Pedig meg sem csaltalak Karennel, Dorisszal, Melisszával, vagy a legjobb barátoddal, Kimmel - sóhajt, idézve egy reklámszöveget, bár fogalma sincs, hogy Biának mennyi jártassága van a mugli világban, de régen ez nagy sláger volt arrafelé.
 - Hát ajánlom is neki, hogy ne legyen rellonos. Ha a pincében látok egy ilyen lányt, biztos, hogy soha többé nem fog tudni bejutni a klubhelyiségbe - jegyzi meg, és feltett szándéka beváltani a fenyegetését, ha esetleg ilyen helyzet állna elő. Még nincs kifejezett terve, de ez nem gátolja semmiben, nyilván.

Nem titkolja, hogy meglepte Ophelia bocsánatkérése, nem számított rá, hogy a lány ilyesmivel rukkol elő, arra meg főleg nem, hogy mindezt szemtől-szemben fogja tenni - úgy tippelt volna, még legalább hetekig kerülgetik majd egymást az üvegházban, míg végül elsimulnak a forrongó kedélyek és Oph is képes lesz a szemébe nézni.
 - Hát itt a bibi. Hogy várhatod el, hogy komolyan vegyelek, ha se gyűrű, se csokor? - kérdezi felont szemöldökkel, elvégre ez volna a minimum, ha már ilyen mélységekig vitték a kapcsolatuk fonalát. - Nem tudom, mi lesz velünk így - sóhajt teátrálisan, majd a lányra vigyorog, hogy elvegye a helyzet élét. Nem akarja annyira megbeszélni, amit Oph a fejéhez vágott a lepukkant kis szobában, nem érdekeli a téma eléggé, elvégre pontosan tudja, hogy az ex-navinés igenis komolyan gondolta, amit mondott, bár ennek ellenére nem készül elsétálni mellette, sem máshogy viszonyulni hozzá, mint eddig.
 - Túl van tárgyalva - jegyzi meg a bocsánatkérésre végül, mert valóban úgy érzi, nem kell megtárgyalniuk semmit, legalábbis részéről, ám a saját függetlenségét hangoztató mondatra érkező kérdésre egy szemforgatással felel.
Felsóhajt, nehéz úgy megbeszélni valamit a másikkal, ha az elhülyéskedi, amikor az előző pillanatban még egy véresen komoly bocsánatkérést hallhatott, amire mellesleg személy szerint szüksége sem volt, mert nem érezte, hogy a másiknak van bármi oka is arra, hogy kifejezze a sajnálatát a történtek miatt, amikor Noelt szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta a viselkedése.
 - Csak közöltem, hogy ne számíts rám, és ez továbbra is áll - vonja meg a vállát. - Egyébként felesleges volt bocsánatot kérned, mondtam, hogy nem tartozol nekem semmivel, és úgy is gondoltam - teszi még hozzá. A lány tőle azt csinál, amit akar, őt nem érinti meg a kiakadása sem most, sem a jövőben: kedélyesen elhaverkodik vele, abban hiba nincs, de nem veszi magára a problémáit és nem érez kényszert arra, hogy megmentse a lányt önmagától. Elég neki a saját élete, érdeklődésen kívül nem foglalkozik a másikéval, és előbbi tekintetben is csak azért, mert kíváncsi, hogy reagálnak az emberek bizonyos helyzetekre. Csúnya kifejezéssel azt is lehetne mondani, hogy játszadozik.
 - Te. Tanultál - mereszt rá nagy szemeket, ilyenről még Ophelia pályafutása során nem nagyon hallott. - És ugyan mit? Még szünet van - ráncolja a homlokát zavartan.
 - De jó, csináljunk valamit. Van ötleted? - vigyorog a lányra, mert...mert szabálytisztelő, jól nevelt prefektus ez a Noel.

Tiffany

Langyos tétlenségben ücsörög a faágon, néha fel-felpillantva a csillagokra, félig csukott szemmel bóbiskolva a levelek takarásában. Nem volt kedve ma este a üvegházban aludni, és bár éppenséggel lenne dolga, úgy dönt, amit elhalaszthat holnapra, azt holnapután is megcsinálhatja, így teljes lelki nyugalommal sziesztázik a hűvös tavaszi estén - pontosabban sziesztázna, mert léptek hangja veri fel. Nocsak, nocsak - egy fiatal lányka érkezik és ül le pontosan annak a fának a tövébe, ahol ő próbálna aktívan semmittenni.
Elhúzza a száját; nem szereti, ha megzavarják.
 - Serpensortia - suttogja olyan halkan, hogy csak a fán mászkáló hangyák hallhatják, majd az ágra tekeredő kígyót óvatosan felveszi, hogy ne bántsa az állatot. A hüllő feltekeredik a karjára, de Noel nem bánja, szereti a kígyókat, egyszerre nyugodtak és veszélyesek. Mintha azt mondaná, én ráérek, te meg nem menekülsz úgyse.
Ez a példány egy nem túl nagy, félméter mindössze, bár vastagságra vetekedik a fiú karjával, de ezt annak is be lehet tudni, hogy Noel mindig is szikár testalkatú volt.
Előrébb mozdul az ágon, négykézláb kapaszkodva rajta - igaz, nem zavarná, ha leesne, de így kevesebb esélye van rá, és a levelek is takarják, úgyhogy ha a lány esetleg hallaná is, miben ügyködik, nem láthatja, ha felnéz.
Óvatosan lefejti a kezéről a kígyót, majd elengedi, mire az lepottyan, Noel szemmértékének köszönhetően épp a lány nyakába. Mivel hideg van, a hüllő rögtön megörül a meleg testnek, így bekúszik a másik pólója alá, farkával megcsiklandozva az elsős állát.
Noel ezt az időpontot választja ki arra, hogy lepattanjon az ágról; macskaügyességgel érkezik a talpára, pontosan az elsős orra elé.
 - Név, ház, évfolyam. Megpróbálkozhatsz azzal, hogy hamis adatokat adsz meg, de előre szólok, hogy akkor megkereslek és életed végéig kísérteni foglak - jegyzi meg közönyös hangon, nem játszva rá arra, hogy megpróbálja megijeszteni a lányt, egyszerű tényként közli.  Nem sok gátlással áldották meg, úgyhogy ha ilyen helyzet áll elő, valóban meg fogja keseríteni a másik életét, egyszerűen abból az okból, mert szerinte ez vicces.

Tiffany

Célját eléri: a lány, még ha uralkodik elsődleges ösztönein és nem sikolt fel, akkor is megrémül, ez pedig kifejezetten gyönyörködteti Noelt, aki egy jól irányzott rúgással térítené vissza Tiffanyt eredeti helyére, ha megpróbálna ráesni, de a lány szerencsére visszanyeri az egyensúlyát, így Noel nem kényszerül ilyen drasztikus lépések megtételére.
 - Pont nem érdekel. Nem célom, hogy rettegjék a nevem - vonja meg a vállát. Őt hidegen hagyja, ha esetleg félnek tőle, de az is, ha nem - mindig önmagát adja, az pedig másokon múlik, ezzel mit kezdenek.
Felnéz a nála magasabb vöröskére - ciki volna, ha a srácot egy kicsit is érdekelné a kinézete, mert akkor most nem cseppet érezné  kényelmetlenül magát, de mivel az ilyesmi sosem hatotta meg, nem foglalkozott ezzel a ténnyel. Érdektelenül tűri, ahogy a lány pillantása végigpásztázza sebhelyeit, s kezeit a zsebébe rejtve viseli a mustrát.
 - Nem, nem felel meg - válaszolja összevont szemöldökkel, magában jól szórakozva a dühösen fújtató lányon. - Valószínűleg azért kérdeztem a neved, házad és évfolyamod, mert arra vagyok kíváncsi, hogyan eszed a spagettit - közli gunyoros szemforgatással kísérve. Az ő nevét firtató kérdést egyszerűen elengedi a füle mellett, esze ágában sincs közölni a másikkal, úgyis elég hamar meg fogja tudni - még ha nem is a rellonba jár, mint Noel, a prefektusok neve gyorsan körbejár az iskolában, a fiú arcszerkezete pedig egyébként is elég...különleges ahhoz, hogy megjegyezzék. A zord tekintet viszont azt súgja a prefektusnak, hogy egy eddig nem látott háztárssal futott össze, vagy legalábbis a többi ház tagjai inkább fejvesztve menekülnének még a birtokról is egy kígyó láttán, mintsem dühösen néznék a tettest.
 - És ugyan mi vitt arra, hogy ilyen későn a klubhelyiségeden kívül tartózkodj? - kérdezi, miközben ajkai féloldalas vigyorra húzódnak, sejtetve, hogy van ötlete arra, mi lesz a következő lépése.

 - És mi fárasztott ki ennyire? - kérdez vissza enyhe gúnnyal a hangjában, de alapvetően inkább érdeklődve, mint lenézően. Őt annyira nem jellemzi a rellonos arrogancia, bár hajlamos önmagát jobbnak gondolni másoknál, de csak azért, mert az is.
 - Remek, kedves Tiffany. Egyébként nyolc után nem lehet a klubhelyiségen kívül tartózkodni - jegyzi meg, és igazán hidegen hagyja, hogy ez a lány első napja, és nem lehet tisztában ezzel az aprósággal, ahogy az sem mozgatta meg a fantáziáját, hogy a spagettit Tiffany villával fogyasztja.
 - Fájdalom, de egyszerűen muszáj megbüntetnem téged - csóválja meg a fejét, arcán őszinte sajnálattal - nem mintha lenne benne bármi hasonló érzés, de a színészi vénája sokszor nem hagyta nyugodni. A nagyapja tuti örülne ennek, kár, hogy már rég elpatkolt az öreg, de valószínűleg tőle örökölte az ehhez hasonló hajlamait.
 - Tudod mit? Szerenádozz a Gamajun-ház ablaka alatt. Lanttal a kezedben, egy szál rózsával a szádban.  Bogolyfalván van, majd kérdezd meg egy lakótól, merre - adja ki a feladatot, és valahol nagyon mélyen talán sajnálja is a lányt...ja, nem. Elvigyorodik, majd int a földön ücsörgő rellonosnak, és útját az üvegház felé veszi. Ha Tiffany megcsinálja a büntetőmunkát, arról hallani fog - és ebből azt is tudja, ha esetleg nem végzi el a feladatot, abban az esetben viszont remek tervei vannak arra, hogyan keserítheti meg a másik mindennapjait.
 - Ja, amúgy jobban tennéd, ha visszamennél a kastélyba, ha esetleg még egyszer erre járnék! - kiált vissza, hátra sem fordulva, bár irányt változtat - inkább az erdő felé veszi az útját. Mégis, ki állítaná meg?

- Ciki. A gólyalakban átlag húszan vannak esténként, biztos élvezni fogod - jegyzi meg egy vigyorral, jót derülve a lány antiszociális modorán. Ha szeretné ezt fenntartani, valószínűleg keresnie kell majd egy alternatívát, mert nem lehet minden estét egy fenyő tövében ücsörögve tölteni. Noel ezért költözött az üvegházba Lyra és Ophelia társaságában - őt annyira nem zavarják az emberek, de amikor tíznél több kamaszodó srác hörög, szuszog és horkol esténként, azt nem neki találták ki.
A lány utánafut, úgyhogy Noel megfordul, hogy szemben állhasson vele, amikor Tiffany közli vele, nem hajlandó megcsinálni a büntetőmunkát, és nem hajlandó visszamenni a hálókörletébe.
Miért is menne ez olyan egyszerűen, mint ahogyan azt Noel elképzeli?
A lány közel áll hozzá, így terve szerint gond nélkül kapja el bal kézzel az elsős csuklóját, maga felé húzva, s eközben lábával megsegíti a lány szabadesését, hátracsavarva Tiffany karját, tornacipős lábával pedig a fekvő csaj lapockája közé lép. Feltéve, hogy nem történik valami, ami ebben megakadályozza - lehet, hogy a lány magasabb nála, de egyrészt, a kiscsaj olyan vékony, mintha szándékosan éheztetné magát - talán ezt is teszi -, másrészt Noel idősebb, harmadrészt fiú, negyedrészt pedig hivatalosan is tanították csontot törni - oké, ők ezt harcművészeti edzésnek hívják, de senki ne áltassa magát a lényeg tekintetében.
Ha ez a leírtak szerint történik, közel hajol a lányhoz, hogy a fülébe suttogva megkérdezhesse:
 - Hogy mondtad? - ad neki lehetőséget arra, hogy esetleg megváltoztassa a véleményét, szabad kezével pálcát nyomva a torkához, bár utóbbit csak azért, mert a földön fetrengve a lány nem láthatja az eszközt, amit Noel igencsak nehezményez, mert szeretné neki megmutatni, milyen szép.

Furcsa reakció, Tiffany nem csinál semmit; Noelt viszont ez nem érdekli különösebben, azon a véleményen van, hogy aki hülye, nyugodtan meghalhat, legalább a természetes szelekció ma is érvényesül, és ha az elsős a legkevesebb életösztönnel sincs megáldva, az az ő baja, ettől a srác még ugyanannyira élvezi saját tanítási módszereit.
A megjegyzés hallatán nem tudja nem kiröhögni a lányt, na nem mintha annyira erőlködne a neveletlen gesztus ellen, de felettébb viccesnek találja a kijelentést - milyen naiv kislány.
 - Hidd el, a Gamajun-ház lakóitól rengeteg dolgot tanulhatsz - biztosítja vigyorogva Tiffanyt. - Egyébként meg olyan büntetőmunkát adok, amilyet csak szeretnék, mert megtehetem - közli félvállról, és valóban így gondolja. Nem nagyon szokta visszafogni magát ilyen téren, és úgy őszintén semmilyen téren sem.
A lány gondolatmenete talán egy másik személlyel szemben helyes lenne, azonban Noel nem ez a típus - őt a legkevésbé sem érdekli a lehetőség, hogy esetleg megbüntetik, úgyhogy gátlástalanul folytatja a tervet, amit kieszelt.
 - Reamoveo - mutat a pálcával a lány körüli talajra, mire Tiffany valószínűleg elkezd süllyedni, ugyanis a halmazállapot-változást előidéző varázsige sáros duzsvává változtatta a talajt alatta. Kapálózhat, de mivel mozdulatlanul engedte, hogy Noel a földbe passzírozza, a fiúnak nem volt gondja azzal, hogy jó fogást találjon rajta, úgyhogy valószínűleg Tiffany ilyen irányú próbálkozásait tudja hárítani.
Van annyira kegyes, hogy a lány fejét megemeli egy kicsit, úgyhogy a ragacs csak nyaktól lefelé kezdi elnyelni, de Noel továbbra is cipőjével szegezi a földhöz - trutyihoz - ,ezzel gyorsítva egy kicsit a folyamatot, egészen addig, amíg a feljövő talaj már azzal fenyeget, hogy az ő lábát is elnyeli. Ekkor ugyanezt az igét használva ismét szilárddá változtatja a földet.
Leszáll a lány hátáról, majd leguggol a feje előtt, hogy a másik láthassa az arcát.
 - Ötig számolok. Ennyi időd van elfogadni a büntetőmunkát, amit felajánlottam, utána itt hagylak - mondja, és valóban elkezd hangosan számolni.

- Öt.....nééééégy......háááárom...Á, észhez tértél - állapítja meg a sürgető szavakra. Elégedetten tapasztalja, hogy a lány megadja magát, és hajlandó együttműködni, még ha egy kicsit nehezebben is adta be a derekát, mint ahogyan azt Noel szerette volna első körben, de visszagondolva örömmel vette, hogy az események ilyen fordulatot vettek. Legalább valami szórakozás neki is kijutott mára..
 - Ha az ember ilyen helyzetben van, ha nem követelőzik annyira, mint egy hároméves hisztis királylány, több esélye van a túlélésre - jegyzi meg, csak amolyan tanácsként, elvégre prefektusként nagyon szívén viseli az elsősök tanítását.
Szép szó a kérlek, de amikor a lány tekintete totálisan az ellenkezőjét mondja, kissé kevéssé hiteles. Noelt nem is nagyon hatja meg hát Tiffany könyörgése, csak megpaskolja a fejét, mintha valami különösen ocsmány kutyát dicsérgetne, majd felállt, de még egy utolsó ajándékot hátrahagyott a kislánynak.
 - Capillux - jelenti ki, mire Tiffany haja lángba borul, még ha nem is valójában égve, de jelzésértékűen.
 - Meggondoltam magam. Remélem, elég emlékezetesre sikerült az első napod - mondta, majd megfordult, és tényleg elsétált ezúttal, vissza sem nézve, akkor sem, ha Tiffany esetleg utánaszól. Majd másnap reggel kibányássza valaki.

Lassú léptekkel rója a folyosót, inkább lézeng, mint ténylegesen halad; nem mintha nem lenne mit csinálnia, most, hogy tisztelt prefektus úr hajlandó visszatolni a képét az iskolába, de nem sok kedve van bármi ilyesmivel foglalkozni - legfeljebb büntetni; ahhoz nem kell hangulat, valahogy jön magától -, így próbálja minél inkább odázni a pillanatot, hogy hozzá kelljen kezdenie a pótlásokhoz. Bár valószínűleg könnyebb lenne egy az egyben megszabadulni a jelvénytől, főleg így, hogy lényegében alig tartózkodik a kastélyban, tehát semmi hasznát nem veszi, csak a nyűg van vele. Annyira pedig nem mazochista, hogy a kiváltságok hiányával is csinálni akarjon bármi hasonlót.
Megigazítja a táska pántját, mert bár nincs sok cucca, elég fáradt ahhoz, hogy így is megérezze a vállára nehezedő súlyt, és mivel még csak az imént lépte át a kastély bejárati ajtaját, nem volt még lehetősége varázslattal könnyíteni a problémán.
Az ismerős hangra megfordul, tekintete néhány pillanatig az érkező lányon pihen, míg az mellé nem ér, majd egy nemtörődöm vállrándítással válaszol a szarkasztikus megjegyzésre.
 - Miért, nem? Esik az eső, minden tiszta takony, hideg van; szerintem simán elmegy ősznek - bizonygatja. - Kertészkedésre nem kiváló, de ültethetünk levitást, annak mindegy, ha megrohad egy kicsit a földben... - teszi még hozzá egy vigyorral.
Végtelenül fáradt, de ennek nem látni nyomát, sem hangján, sem mozdulatain, főleg most, hogy látja, figyelik. Nem zavarja a lány pillantása, viselkedése nem lesz tőle mesterkélt, hisz nem próbál titkolózni; az elmúlt pár hónapban nem sok minden változott az eddigiekhez képest, így ő sem lett más, csak ne lenne ez a fene ingázás, ez meríti ki ennyire. Soha ennyire még nem kívánta, hogy tudjon két helyen egyszerre lenni, de mivel ez igencsak megoldhatatlan, inkább utazik, folyton - egyedül, a húgát egyszer sem volt hajlandó még magával vinni, és nem is tervezi.
 - Nincs egy kicsit még korán a nyaraláshoz? - kérdezi, Oph bőröndjére pillantva, ajkain féloldalas mosollyal. Neki nem okoz gondot, hogy kifejezze az érdeklődését. Nem tudja, a lány mikor lépett le, se azt, hogy miért - az utóbbi időben a kastélylakók közül senkivel nem foglalkozott behatóan önmagán kívül, és ezen nem is kíván változtatni, esze ágában sincs vállára venni más baját is. Nos persze ez nem azt jelenti, hogy nem is érdekli - kevés olyan dolog van, ami nem köti le a figyelmét, és Oph nem tartozik bele a nem túl hízelgő kategóriába, úgyhogy kíváncsian várja, hogy a lány mit lép: elvicceli a megjegyzést, vagy közli, miféle kiruccanásban volt része.

- Látom, aktívan készülsz a nyárra - szegezi a pillantását a kötött sapkára. Oké, nincs meleg, de nem túlzás ez egy egész kicsit?
Nem kerüli el a figyelmét a lány fáradtsága, de nem tesz megjegyzést, minek? Arra számít, hogy előbb-utóbb meg fogja tudni az okát, és nem is kell csalódnia.
 - És meglett? - teszi fel rögtön a kérdést, majd egy bólintással konstatálja a nemleges választ.  - És mi lett volna, ha megtalálod? - dönti kicsit oldalra a fejét, a rá oly jellemző mozdulattal, miközben tekintete a lány arcán pihen. Igaz, ő ismeri a saját apját, de már közel tíz éve nem látta, és nem is indított utána kutatóexpedíciót, bár fogalma sincs, él vagy hal az öreg, ahogy öccséről sem sok infóval rendelkezik, de őszintén nem is erőlteti a kapcsolatépítést. Noel nem az a típus, aki képes, vagy egyáltalán akar megbocsátani.  
 - Most mi lesz? Feladod? - vonja fel a szemöldökét. Ha a lányban már megfogalmazódott, hogy meg akarja találni a férfit, sőt, el is indult, hogy felkutassa, nyilván nem azért tette, mert nem akad jobb szórakozása. Valamiért fontos neki, még ha ez az érzés nem is feltétlenül pozitív - a sikertelenséggel pedig ez nem szűnik meg, legfeljebb elfojtani lehet.
Oph megjegyzését hallva megfordult a fejében, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés nélküli, passzív érdeklődést, elvégre ha a lány valamire kíváncsi, legyen már képes kérdéssel kifejezni - nem olyan nagy kunszt, tényleg -, de végül úgy dönt, Oph nevelgetése nem az ő reszortja, és egyébként is fáradt ahhoz, hogy az ilyen kis nüansznyi különbségeket figyelembe vegye.
- Ezt pótolni kell - válaszolja néhány bólintás kíséretében. - És én még azt mertem hinni, hogy tartják a frontot, amíg távol leszek...! - morzsolja el a képzelt könnycseppeket a szeme sarkában. Nem mintha egyébként ő volna a rellon réme, közel sincs ezen a pozíción, és soha nem is szeretné elérni, de ő is kiveszi a részét a gólyák életre nevelésében: elvégre nem ez a feladata prefektusként? Lehet, hogy a munkakör feltalálója nem arra gondolt, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt az elsősök - meg egyébként minden egyéb évfolyam szülöttei - likvidálásában, ezzel tanítgatva őket az önvédelemre, de egy kis kreativitás még nem bűn.
 - Csak kicsit hazaugrottam. Hiányzott a büdös városi levegő, meg a szmog, ezt a sok fát-hegyet nem bírja az ember tüdeje - vigyorog. Képtelen komoly lenni, még ezzel sem.

Arvid

Zsebre dugott kézzel halad a gyéren megvilágított utcákon, fázósan húzva össze magát a nyárra nem jellemző hűvös szelet érezve. Az elmúlt néhány napon gyakran megfordult a környéken, ugyanazzal a célzattal kopogtatva a különböző üzletek, boltok ajtaján, de egyelőre minden próbálkozása eredménytelenül zárult. Ez a tény nem lepte meg a fiút, és nem is keseredett el, hiszen nem számított másra; elég tapasztalata van a témakörben ahhoz, hogy tudja, ez nem megy rögtön, bár szerette volna egy kicsit sürgetni az eseményeket, mert az elmúlt két-három hónap igencsak meggyőzte, hogy össze kell szednie magát és csinálnia kell valamit, hogy az otthoni helyzetet kizökkentse a megszokás medréből.
Benyit az étterembe,tekintetével a helyiséget pásztázva, ami számára meglepően hangulatos és barátságos volt ahhoz képest, hogy a tulaj vak, a párja pedig egy szociopata őrült...igaz, talán valami enteriőr dizájner keze van a dologban, de ízlés tekintetében meglehetősen hasonlít ahhoz, amit a Gamajun-házban tapasztalt, így ez az elmélet hamar megbukik a fejében. Pillantása megpihen a bentlévőkön, majd megtalálja a személyt, akivel beszélni szeretne.
Megköszörüli a torkát, majd kérdéstől-kéréstől mentesen, nemes egyszerűséggel leül a házigazdával szemben.
 - Helló. Munkát szeretnék - jelenti ki kertelés nélkül, elvégre nem bájcsevegni jött, hanem határozott célja van, és ha a válasz nemleges, megy valahová máshová házalni - nem létezik, hogy egész Bogolyfalván egy nyamvadék szabad állás sincs, és ha valami akad, akkor feltett szándéka megtalálni. Igaz, tényleg sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni az utánajárást, hiszen az előző tanévben - bár tegyük hozzá, évek óta először - nem csinált semmit, és nem is nagyon lobbizott érte. Túlságosan nem aggódik, hiszen nem finnyás és nem hiszi, hogy egyes munkaköröket elvégezni számára derogál, ami nem azt jelenti, hogy bármit megcsinál, de elszánt.
Nem tudja, Arvidnak mennyire jó a memóriája, de őszintén nem feltételezi, hogy emlékszik a hangjára azok után, hogy több, mint egy évvel ezelőtt betévedt a Gamajun-házba eligazításért. Nem mintha ez Noel szemében változtatna bármit is, nem kifejezetten szívbajos és nem retteg a lehetőségtől, hogy a vak srác punkkutyája talán vérét veszi, amiért újra a konyhájuk közelébe merészkedett.

Arvid

A szőke srác kissé meglepettnek tűnik, valószínűleg nem számított rá, hogy asztaltársa akad, de ez a legkevésbé sem zavarja Noelt abban, hogy társaságával "megtisztelje" - traktálja -, főleg, mert nem egészségügyi vizit kapcsán jött; igaz, akkor sem terhelné túl a lelkiismeretét a kérdéssel, hogy vajh' zavarja-e a másikat. Ilyesmi nem szokott eszébe jutni, bár lehet csak azért, mert a válasz többnyire igen, és őt ez többnyire teljességgel hidegen hagyja.
 - Nem egyezünk ki előbb simán elektronikában? - teszi fel a kérdést egy vigyorral, elvégre egyelőre nem nagyon van lehetőség bármire is használni azt a wifit, legyen mégoly jövőbeli - és mellesleg olyannyira fiktív, hogy megvalósulása esélytelen - is.
Belépője azonban nem okozhatott olyan gigantikus visszatetszést a szőkénél, ugyanis a fiatal étterem-tulajdonos nem küldi el csuklóból zabot hegyezni, hanem némi további információval szeretne gazdagodni, ami a sebhelyes srác szemében egyenlő a szintlépéssel. Ez máris több, mint amit eddig tapasztalt, elvégre nem elég dekoratív ahhoz, hogy az emberek alkalmazni akarják. Még a végén elriasztaná a vevőket/vendégeket torz képével, és egyébként sem megy senkinek olyan jól a bolt manapság, hogy ezt megengedhesse magának.
 - Noel Rainsworth, tizenhat - válaszol, majd megáll egy pillanatra, elvégre nem a legjobb motivációs szöveg, hogy aggyá' pénzt, mer' csóró vagyok. - Miért ne akarnék? Jó a munkaidő és dolgoztam már étteremben, tudom, mik az elvárások  - vonja meg a vállát, bár utóbbit vak asztaltársa nem láthatja.
Oké, egy kicsit jobban is erőlködhetne, hogy eladja magát, de erős kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy Arvid szeretne valami sablonszöveget hallani arról, hogy milyen fantasztikus munkaerő is ő, és egyébként is, sem személyiségében, sem lényében nincs hiba, miért is gondolná bárki is? Ugyan, ez teljesen más típusú embereknek van fenntartva, nem a szőke rellonosnak, és ha őszinték akarunk lenni, talán egy egészen picit már Noel is belefáradt abba, hogy próbálja bebizonyítani önnön fenomenalitását, egyelőre eredménytelenül.

- Télen ugyanolyan jól állna - mutat rá a vitathatatlan tényre. Ez a divattéma tőle nagyon messze áll, nem is igazán érti, hogy működik, mert soha nem is foglalkozott vele, ami valószínűleg a ruhatárában is tükröződött, lévén egy angol puritán lélekvezető is megirigyelné az egyszerűségét.
 - Jó indok - vigyorodik el, bár ő biztos nem állna neki valaki után kutatni egy random országban csak azért, hogy közölje vele, mekkora senkiházi. Az illető valószínűleg egyébként is tudja magáról, csak nem érdekli, vagy szimplán nem veszi észre magát, de úgy meg teljesen felesleges közölni vele.
 - Kíváncsi vagyok azért, meddig fogsz tudni így élni - jegyzi meg félvállról; ha a lány ezzel tisztában van, miért nem tesz ellene? Persze, könnyű ezt így kijelenteni, de nem érzékeli, hogy Oph minden erejét megfeszítve próbálkozna.
Az őszinte kijelentésre, miszerint a lány nem tud mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, egy vigyorral válaszol.
 - Nem kell semmit. Nem mindig kell kezdeni bármit is egy helyzettel, csak ússz az árral, aztán majd lesz valami. Nem muszáj skatulyázgatni - vonja meg a vállát újfent. Lehet nem túl érett életfilozófia, de ő nem szereti fogalmi keretekbe szorítani a dolgokat, és főleg az embereket; így könnyebb őket olyannak látni, amilyenek.
 - Nekem nem volt kedvem lelépni, kezdjük ott - jegyzi meg, némi fintorral az arcán. Ő alapvetően szívesen van itt, nincs sok kifogása a kastély ellen azon kívül, hogy messze van és sokat kell vonatoznia, és most, hogy húga is beiratkozott az elemibe, tényleg egyetlen személy miatt csinálja mindezt. És nem bánja, a legkevésbé sem; nem igazán jut el a tudatáig, holott tisztában van vele, hogy ez közel sem normális, de határozottan hiszi, hogy képes megcsinálni. Most egy darabig itt marad - a legsötétebb felhők pillanatnyilag elúsztak a fejük fölül -, keres munkát, és valamennyivel máris előrébb lesznek. Terve van, határozott célja, amit el is fog érni.
 - Minek jöttél vissza, ha nem akartál? - kérdezi. Persze, lehet kicsit erős kifejezéseket használ - túl fáradt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon, nem mintha egyébként jellemzően visszafogná magát -, de tényleg nem érti, hogy ha valakinek ennyire nyűg itt lennie, miért dekkol még mindig a kastély falai között.
 - Gondoltál már arra, hogy kávézás helyett esetleg aludnod kéne? - néz rá felvont szemöldökkel, vigyorogva. - Nem mintha bele akarnék szólni, de elég alapvető emberi szükséglet - teszi hozzá egy vállvonás kíséretében. Pillanatnyilag valószínűleg egyikőjüknek sem volt fontosabb dolga, mint elvonulni aktuális hálóhelyükre és bevágni a szunyát, de úgy tippelte, valahogy egyikőjüknek sem volt kedve ezt meg is tenni.

- Akkor lennék az, ha megpróbálkoznék ismét útbaigazítást kérni - vigyorodik el, de nem tart attól, hogy itthagyja a fogát. Nem mintha nem tartana a sráctól, akit mindenki Konként emleget, elvégre a közfelfogás ellenére Noel nincs teljesen megőrülve, de a diákok elhullása nem tenne jót a biznisznek. Legfeljebb egy kicsit izgalmas környezetben fog dolgozni, úgyis hajlamos hamar elunni magát, és mindenképpen segítene fenntartani a munkamorált, ha időnként valaki megpróbálná felfalatni a kígyójával, macskájával, thesztráljával, baziliszkuszával, nundujával...és a felsorolás folytatódik.
Arvidnak szemet szúr a tény, hogy Noel még kicsit fiatal ahhoz, hogy lényeges munkatapasztalattal rendelkezzen, és ezt meg is említi.
 - Igen - válaszolja röviden, bár majdnem hozzáteszi hogy ki mondta, hogy legálisan, de végül Arvid nem ragozza a témát, úgyhogy Noel is befogja a száját. Mert képes rá. Bizony-bizony. Sőt, még arról is mélyen hallgat, hogy csak mosogatott egy sarokban, és azt is csak azért tehette meg, mert kihasználta, hogy a tulajdonos nő volt, így rájátszhatott a szerencsétlen, vézna kisfiú szerepére, akit csecsemőkorú húgával együtt anyukája egyedül nevel, aki mellesleg rákos beteg.
Az pedig a legkevésbé sem okozott neki lelkiismeret-furdalást, hogy az előadott történt nagy hányada nem volt több a képzelete szüleményénél.
A próbaidő tényét hallva vidoran bólint, aztán rájön, hogy Arvid ezt nem láthatja, úgyhogy szóban is kifejezi, jó neki így.
 - És...pontosan milyen munkakörben fogok dolgozni? - teszi fel az enyhén szuggesztív kérdést, elvégre nem teljesen mindegy, hogy a padlót fogja sikálni, mert a varázsÁNTSZ nem engedélyezi a mágikus tisztogatást, vagy bárddal fogja vagdalni az alapanyagokat, például. Utóbbi esetben meditál néhány órát idejövetel előtt, nehogy a pulyka helyett valaki más combját pécézze ki a kés végállomásaként.
Azt meglepve hallja, hogy már ezért is kapni fog fizetést, sőt, hogy munkaideje konkrétan az ő órarendjéhez lesz igazítva. Hitetlenkedve, kissé gyanakvó tekintettel méregeti a szőke srácot, hogy milyen fajból szalasztották, de azt nem feltételezte, hogy Arvid csak szívatja; akármennyire is szokatlan, tőle ez teljesen őszintén jött.
 - Hétvégente nem tudok dolgozni. Haza kell vinnem a húgomat, tíz éves, nem utazhat egyedül - jegyzi meg. - De az órarendem nagyon flexibilis - vigyorodik el. A legkevésbé sem zavarja, ha el kell lógnia néhány órát, egyébként is meg szokta tenni. A gyakorlatokra bejár, azt nem akarja elsumákolni, de arra semmi szüksége, hogy valaki felolvassa a könyvet tanóra néven, mert köszöni szépen, olvasni ő is tud, nincs szüksége hangoskönyvre.
Nem tudja, hogy Arvid így is hajlandó-e alkalmazni - ha őszinték akarunk lenni, Noel megértené a nemleges választ, hétvégente nagyobb a forgalom, akkor lenne szükség a plusz két kézre -, úgyhogy egyelőre a másik válaszát várja, noha az esetek többségében nem kell neki kétszer mondani, hogy lehetősége van enni, az a nap egyik fénypontja.

Bia <3

Mentor vagy sem, elég gyéren tájékoztatják a fejleményekről; ennek ellenére időben megjelenik a nagyteremben, mert valami olyasmit hallott rebesgetni, hogy itt lehet majd nézni a tusa eseményeit, ezt pedig egyértelműen meg kívánja tenni, úgyhogy hoz egy pokrócot és letelepszik az asztaloktól kicsit távolabb, mert esze ágában sincs egy széken ülve kivárni az órákat, amíg Bia megérkezik. Példáját egyébként sokan követik, miután eltelik egy adag idő, és rájönnek, hogy veszettül kényelmetlenek a nagytermi ülőalkalmatosságok, így a földön csövezve figyeli a kivetítőn zajló eseményeket.
Van itt minden, de érthető okokból ő főként Biára koncentrál, meg járulékos veszteségként Gergőre, csak tudná, miért rakják folyton ezt a bájgúnárt a lány mellé, de úgy dönt, ésszerű magyarázattal sem most fog előállni.
Bia sikeresen szemen böki a trollt, de hála a jó égnek ez nem végzetes a lény látószervére nézve, mert ez sok diáknak okozna heveny gyomorbántalmakat, és rohangálnának a mosdó felé ebédköszöntőre. Azt is el kell ismernie, hogy Gergő következő lépése is ügyes volt, így el tudtak szelelni, és Bia még egy kulcshoz is jutott hamarosan.
Valami definiálatlan mértékű idő elteltével kezdenek a tusások megérkezni, Noel pedig már a napi ötödik étkezésénél jár - nem tehet róla, szervezete alapállapotban is igényli a temérdek mennyiségű ennivalót, még szerencse, hogy egy kajáldában dolgozik, különben félő lenne, hogy éhen halna - így is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy egyáltalán háromdimenzióban létezzen. Tekintetével követi a lányt, ahogy megérkezik és lerakja a kulcsot, majd Alexához fordulva átölelik egymást. Bia végül felé indul - mit indul, repül.
Szorosan karjaiba zárja a remegő lányt, jóleső megkönnyebbüléssel simítva végig a hátán. Eddig észre sem vette, hogy milyen feszülten, ugrásra készen figyelte az eseményeket - simán berontott volna az erdőbe, fenébe Maurice-szal meg a tusával is, ha Biát meg akarja kóstolni egy troll vagy valami egyéb csúfság, akkor itt megtorlás lesz, de még milyen. Most tudatosult benne igazából ez a kavalkád, hogy meglátta Alexát és Biát, és hirtelen elmúlt a gombóc a torkából, melynek létezésére eddig nem is figyelt fel.
Nyomott egy puszit a lány homlokára és hátára terítette a pulóverét, mert kellemetlenül sokan bámészkodtak, az esőzések miatt pedig kifejezetten hűvös volt az idő.
 - Te voltál a legjobb - vigyorog a lányra, pedig nem sűrűn szokott dicséreteket osztogatni, és ez se épp ékesszólásával fogja megdobogtatni a másik szívét, de őszintén gondolta, hogy Bia páratlanul oldotta meg a feladatot, bár van némi kavar a fejében mindenféle nyolc órákról meg kentaurokról, de ettől inkább eltekint, biztos ő nem figyelt eléggé.
 - Megsérültél valahol? - teszi fel a kérdést, mert a kivetítőn az ilyesmit annyira nem lehetett megállapítani, hacsak nem volt látványos és kifejezetten véres, de egy ilyen közeli találkozás egy ilyen randa trollal biztosan hagy nyomot.

Kollegina


Halkan fütyörészve, egyik kezét zsebre dugva, másikkal a kulcskarikával játszadozva közelíti meg az éttermet. Nem zavarja túlzottan Ophelia üzenete, miszerint azonnal tolja le szebbik felét - vagyis a hátsót - az étterembe, és méltóztasson kulcsot is hozni magával, különben egész este ott fognak strázsálni, míg másnap Arvid meg nem érkezik, ezt pedig ugyebár egyikőjük se szeretné. Semmi érdemlegeset nem szakított meg Oph, éppenséggel az üvegház növénypopulációjával volt elfoglalva - ha már ott lakik, muszáj rendben tartania a környezetét, nemde? -, néhány túl nagyra nőtt példányt rakott át egy méretesebb cserépbe, hogy legyen helyük nőni. Mióta se Ly, se Oph nem lakik a környéken, egyedül kell megbirkóznia a feladattal, de nem bánja túlzottan, szeret a zöldségekkel bíbelődni, és néha még Wickler is felbukkant, Noel pedig egészen megkedvelte a flúgos botanikust. Érdekes dolgokat mesél, a fiú tudásának nagy részét a témában ő kupálta ki, és szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarta, hogy a srác lényegében ott lakik. Elmondása szerint ő is ezt tenné, ha nem fájna hozzá túlzottan a háta.
Letett hát arról, hogy a mai estén önjelölt kertész lesz, és úgy, ahogy volt - atlétában-rövidnadrágban, nyakig földesen, csak a kesztyűt hagyva maga mögött - megindult a munkahelye felé, hogy felszabadítsa a lányt az őrségállás alól.
 - Hát ez meg mi? - kérdezi egy fintorral, miközben leteszi a kulcsot az egyik pultra. Nem Oph énektudásán húzza az orrát, de nem igazán jön be neki az ilyen stílusú zene, szereti, ha a szöveg tartalmas. Vagy ha nincs szöveg, de igényes a hangszerelés - nem feltétlenül klasszikus, inkább filmzene, azokat bírja, régebben ilyesmire futott, de most már ugye elég esélytelen, lévén nem működik az mp3 lejátszó kastélyon belül. Kár érte, zene nélkül futni kínszenvedés.
Ha már itt van, úgy dönt, besegít egy kicsit, és gyorsan elrak néhány megtörölt poharat a megfelelő helyre, vetve egy pillantást arra is, Oph mit csinál a mosogatónál.
Talán már meg sem lepi a vízzel vegyülő vér halványpiros színe.
 - Nehh. Keresek fertőtlenítőt, kell lennie itt valahol - jegyzi meg, miközben elkezd kutakodni az egyik szekrény mélyén, ahol az elsősegély-doboznak kellene lennie. Ideje lenne már megtanulnia sebet meg csontot forrasztani, neki is jócskán szüksége lenne rá, de amíg ez várat magára, Oph kénytelen beérni a mugli módszerekkel.
 - Siker - jelenti ki diadalmas mosollyal, ahogy előhúzza a kérdéses dobozt és felcsapja a tetejét, de nem nyúl bele, ahhoz egyelőre túl koszos, több bajt okozna, mint hasznot.
 - Segíthetek? - néz a lányra, elvégre tisztában van vele, hogy Oph egyrészt utálja, ha hozzáérnek, másrészt mostanában valahogy nem találták meg a közös hangot - amilyen ritkán találkoztak, nem csoda -, és még Noelnek is ki kellett tapogatnia, hogy pontosan hányadán állnak. Ismeretségüknek nem tett túlságosan jót a mód, ahogyan válaszolt a lánynak, ezzel ő is tisztában van, de...de nem vállalhatta magára egy újabb személy terheit, elég van az ő vállán. Rosszabb lett volna, ha megteszi, és akkor hagyja cserben, amikor Ophnak sokkal jobban szüksége lenne rá, mert az még erősebbet üt, így még egészen kíméletes volt. Lehet, hogy ez mentegetőzés, de a tény, hogy folyamatosan ingázik, és lényegében csak dolgozni, meg gyakorlatokra jár be, önmagáért beszél. Most már könnyebb, megszokta, adaptálódott - akkor még nem vette ennyire egyszerűnek a helyzetet, és bár nem élte meg nagy érzelmi nyomásnak a dolgot, fizikailag kimerítő volt. Most jobb.

Oph

Csak megrázza a fejét a leírást hallgatva, próbálva kitörölni elméjéből a képet, ami ezek alapján megjelent lelki szemei előtt. Nem, határozottan nem volt kíváncsi erre a nőre, úgyhogy hálásan fogadta, amikor Oph zenével örvendeztette meg őket.
 - Ez már sokkal jobban hangzik - bólint, ezt az együttest szereti, kedvencei közé tartozik. A többi számukban előforduló rapes részek idegesítik, de ezzel hajlandó kiegyezni, elvégre hála a jó égnek nem erre épül a zene váza.
A köszönetet hallva megvonja a vállát, igazán nem nagy dolog elpakolni néhány poharat, majd vigyorogva bólint a kérdésre.
 - Olyasmi. De véres küzdelem árán legyőztem minden zöldséget! - jelenti be diadalittasan, elvégre az apró győzelmeknek is örülni kell.
Lesújtó pillantással válaszol a megjegyzésre, de leküzdi a késztetést, hogy közölje Ophal, hogy akkor nyugodtan vérezzen tovább. A lány kisugárzása nem sok pozitívval kecsegtetett, ő pedig nem élvezte volna, ha rúg bele még egyet.
 - Akkor bemosakszom - vigyorodik el nem sok jót sejtetően a bólintást látva, majd felemelt kézzel a mosdókagylóhoz lép ő is, mozdulataival megszólalásig hasonlítva egy sebészre, aki nagyműtétre készül. Eleget látott már ilyet, hiszen anyja is ezt a munkát űzte valamikor régen, és azt többnyire megengedte Noelnek, hogy a fertőtlenítésig elkísérje és megnézze, hogy kell csinálni - túl kíváncsi volt a gyerek ahhoz, hogy könnyen le lehessen pattintani.
Nos persze ez akkor volt még, amikor anyjának volt munkája, és nem azzal töltötte a napjait, hogy a hálóban fekve a plafont nézze, néha nagy erőfeszítéssel a másik oldalára fordulva, vagy felemelve egy poharat.
Miután kellően tiszta lett, elővette a fertőtlenítőt meg némi kötszert, és igyekezett minél gyorsabban teljesíteni a harci feladatot, amit a seb kitisztítása, néhány gézlap ráhelyezése és kötszerrel való rögzítése jelentett.
 - Milyen nyaklánc? Mit csinált? - teszi fel automatikusan a kérdést, fürkész pillantást vetve a rellonosra. Nem vájkál - igaz, ebben a tekintetben sem szokta türtőztetni magát, nem tehet róla, érdeklik az emberek -, de nincs is rá szükség, Oph magától folytatja.
Egy pillanatra végigfut a hátán a hideg hallgatva a történetet, nem is a tények miatt - az emberi aljasság már nem sokszor lepte meg -, inkább a lány hangjában csendülő mélységes közöny az, ami borzongásra készteti. Minden porcikájában érzi, hogy a másik már-már haldoklik, nem fizikailag, azt könnyebben viselné talán...de fokozatosan tűnik el belőle minden, ami érzéseket vált ki belőle, és ez a tekintetében tükröződő üresség az, ami egy pillanatra megriasztja Noelt, hiszen szinte bőrén tapintja a jeget, ami körülveszi a másikat.
Ha Oph így folytatja, mindent elveszít, ami emberré teszi.
 - Rohadék - fejezi ki a véleményét egy egyszerű, de annál érzékletesebb szóval. - Megkeressük? - kérdezi harciasan, és fel sem merül benne, hogy esélye sem lenne egy olyan mágus ellen, aki hasonló nyakláncot tud bűvölni. Noelnek mindig is volt valami halhatatlanságérzete, nem tudja felfogni, hogy a veszély nem csak az adrenalinlöketről szól, hanem tényleg meghalhat.
 - Velünk? Hatökör lettem? - vigyorog. - Nincs egyébként semmi említésre méltó. Csak az üvegház forrósodik az idővel, meg lehet dögleni, de Swati bírja. Swati amúgy a denevérem, találtam a barlangoknál egy reggel, aztán úgy döntöttem, hazaviszem. Mondjuk eleinte nem díjazta túlzottan a dolgot - jegyzi meg, ennél a pontnál felemelve a kezét, ami tele van félig gyógyult karmolásnyomokkal -, de mostanra megszokta a társaságot. Ha egyszer eljössz, megmutatom - ömlik belőle a szó, mint általában. A neveléséből valahogy kimaradt az a részleg, amikor közlik vele, hogy hogyan kell csendben maradni, de ez talán a legártalmatlanabb hiányosság, amit elkövettek felmenői. Vagyis inkább amit nem követtek el, lévén az egyik olyan volt, mint a népmese - hol volt, hol nem volt -, a másik pedig alig emlékeztet most már emberi lényre.
 - Nem tom. Tusázik, gondolom Maurice nembácsi válogatott szörnyekkel próbálja megetetni - vonja meg a vállát - Bia úgyis nyer, efelől nincs kétsége -, tekintetében némi kérdéssel. Nem nagyon van hozzászokva, hogy más emberek hogylétéről nála érdeklődnek, ennyire soha nem volt társasági lény, hacsak nem épp gallyra vágta az illetőt. Biát persze nem bántotta...bár lehet, Oph hallott róla, hogy ő mentorálja, ez elég köztudott tény manapság mindenkinek, aki olvas Edictumot.
 - Ha van - csillan fel a szeme a kaja gondolatára. Nála nem kérdés, hogy kér-e, inkább csak az, mennyit.
Közben elpakolja a maradék néhány poharat és tányért, legalább ennyivel kevesebb munkájuk lesz később. Szeret itt dolgozni, egy pillanatig sem bánja, hogy ma már bőven véget ért a munkaideje - Ophal pont váltották egymást -, ahányszor Arvid megengedte, hogy ő is, meg a húga is ingyen egyenek, ez a minimum. Nadia most már rendszeresen ide jár azzal a felkiáltással, hogy náluk borzalmas a menza, valószínűleg azzal a hátsó szándékkal, hogy többet lássa a bátyját, nem volt hozzászokva még, hogy ennyi időre el legyen szakítva tőle.

Oph

Egyetértően bólogat, a Linkin Park tényleg jó. Napi zenemánia megtárgyalva.
 - Ó igen. Visítás helyett engem dicsőítenek - jegyzi meg áhitatos arccal, elvégre mi sem természetesebb, mint a nagy Noel Rainsworth nevét zengeni az üvegházban, ahol lassan reped az üveg a nagy hangzavartól. Hogyne.
 - Nem-e? - mereszti a szemét Ophra. - Ápolónőkérem, engem félreinformáltak, de súlyosan! - háborodik fel a nemlétező alakkal szemezve, tekintetével tehát jobb híján a levegőt szurkálva.
 - Nem kéne ennyire természetesnek venni ezt az egészet - jegyzi meg. Nem akarja a lányra erőltetni a gondolatait, csak közli a véleményét, amivel azt kezd a másik, amit akar. - Nem, inkább nem szerettem volna látni... - válaszolja a szófordulatot hallva. Hangzásra sem túl kellemes, egyébként sem élvezi nézni, ahogy mások szenvednek.
 - Nem feltétlenül kell elé állni, de lehet jó volna tudni, hogy ki az - javasolja, vagy legalábbis ha magából indul ki, ő tuti felforgatná a fél világot utána, akárki legyen is az, hogy legalább tudjon róla.
 - Mellesleg meg inkább ne akarjon semmit - közli, vetve egy furcsa pillantást Ophra, amiért ennyire lazán veszi. Nem maradt benne semmi küzdeni akarás?
 - Kamaszodó kanári? Ez jó - mosolyodik el. - Nem hiszem egyébként, hogy bármi bajuk lenne egymással, bár kétlem, hogy világraszóló cimborákat faraghatnánk belőle - jegyzi meg. Nem, nem ők fogják a Csőrike és Szilveszter koncepcióját átírni új szereplőkkel és új karakterkapcsolattal.
 - Nekem nincs bajom a szobatársakkal, de nem vagyok túl közkedvelt - vonja meg a vállát. Nem kifejezetten zavarja, ő vidáman szekál tovább mindenkit, csak épp sokan nem díjazzák a humorát. - Plusz nem nagy élmény egy prefektussal lakni együtt. Szerintem meggyőződésük, hogy folyamatosan az ajtó mellett strázsálnék, nehogy kilopózzanak este, pedig bőven lesz*om - teszi még hozzá. Ha tehetné, visszaadná egyébként a jelvényét, de nincs pillanatnyilag senki a helyére, így kénytelen viselni, hiába unja. Sokkal viccesebb volt, amikor még volt valami tétje, hogy merre járkál az éjszaka közepén, ráadásul nem nagyon hiányzik neki a plusz feladat. Igaz, nem kérte a jelvényt se, egyszer csak ott volt az asztalán egy levéllel, hogy másszon be a házvezetői irodába, ahol egy meglehetősen kész helyzethez állították, és máig sem értette, milyen kimondatlan teszten kell keresztülmennie annak, aki rellonos prefektus lesz. Átkozási ráta? Ütőkészség? Valami hasonló lehet, ha magából indul ki.
Uff felvetésére nemlegesen megrázza a fejét, noha semmi baja a gyógyítókkal összességében - néhánnyal már volt dolga, nem zavarják -, ez a példány nem lett a szíve csücske.
 - Nem nagyon hiányzik, hogy folyton bámuljon - jegyzi meg egy szájhúzással, ugyanis az egyetlen alkalom, amikor személyesen találkozott Uffal, a kviddicspályán volt, amikor is a gyógyító, ha nem akadt dolga, végig Noel arcát fixírozta. A fiú megszokta már a kéretlen figyelmet, de ha van rá lehetőség, elkerüli inkább.
 - Amúgy is, ha valami bajom lenne, az most már kiderült volna, nem tegnapiak - teszi hozzá. Nemcsak Oph nemtörődöm sebek terén, és Noel úgy van vele, ha azt a sok évvel ezelőtti balesetet képes volt elviselni, mindent kibír. Igaz, akkoriban majdnem beleőrült a fájdalomba - a gyógyítók szerint kész csoda volt, hogy nem tette -, de itt van, és semmi baja.
 - Azt lesheted - vigyorog, elvégre a kitartás fontos.
Az előkerülő kajának egész gyorsan neki is lát, már egészen négy órája nem evett, ez szörnyű, pótolni kell. Egyetértően bólogat, tényleg csoda, ha csak ennyi idióta vetődik be - az ő kedvence az a típus, aki mindenre rákérdez, a biztonság kedvéért háromszor-négyszer, és lehetőleg a legegyértelműbb dolgokra.
 - Hát ja. De valószínűleg az én hibám, folyton rohanok valamerre, aztán ott van a húgom is, Nad, meg haza is kell járnom, szóval elég könnyű elkerülni - mondja, és tényleg, a folyosókon többnyire noelhurrikán tombol - pillanatok alatt átrohan a helyiségen, embereket borítva fel, tárgyakat kavarva fel a levegőbe, megkezdett tábla csokikat ragadva magával.

Oliv
hétfő, 23:10


Megigazítja a hevenyészett kötést, amit a tenyerére rakott; a fehér anyagon már foltokban átütközik a sötétpiros folyadék, noha akkor cserélte, amikor elindult, az étterem pedig nincs jelentős távolságra. Szerencsére viszont nemsokára az üvegházhoz ér, és tudja, melyik növényeket kell használni vérzéscsillapításra, nem kell tiszteletét tennie a gyengélkedőn. Igaz, utólag talán nem ártana - jobb lenne heg nélkül gyógyulni -, de ma már nincs ahhoz energiája, hogy felvánszorogjon a kastélyba. Fárasztó napja volt, és szinte csak az alvásra tud gondolni - hajnali vonattal jött, hogy beérjen az első órájára, ami bűbájtan gyak volt, s utána engedelmes kisdiákként végigjárta a többit is, ha már úgyis itt kellett dekkolnia, délután pedig irány a kajálda és a vendégek. Szeret itt dolgozni, de ma nem tudott koncentrálni, összekeverte a rendeléseket, rossz helyre pakolt, elszámolta a visszajárót és hálát adott az égnek, amikor negyed tizenegykor már az utolsó vendég is elment, ő pedig kezdhetett pakolni és takarítani. Ez sem ment teljesen úgy, ahogyan annak kellett volna, s mikor a törött tányér éles szilánkjai összevagdalták a tenyerét és az ujjait, már hangosan káromkodva adott hangot elégedetlenségének; igaz, nem volt senki, aki hallhatta volna.
A kötszert a múltkori eset óta még nem pótolták, úgyhogy csak öntött rá némi fertőtlenítőt - újabb káromkodási hullám - és körbecsavarta egy tiszta konyharuhával, majd feltakarította a vörös cseppeket, s folytatta a pakolást és a zárást. Hanyag volt, de nem érdekelte, tizenegykor kilépett az ajtón, elfordította a kulcsot a zárban, és fáradtan megindult a kastély felé.
Hűvös van ahhoz képest, hogy júliust írunk; a szél lehet az oka, mindenesetre összehúzza magán a fekete pulóvert és megszaporázza lépteit. A birtok határát átlépve lefordul a keskeny ösvényen, s bár mióta Bogolyfalvát maga mögött hagyta, nem világították utcalámpák az útját, nem gyújt magának fényt, az csak vonzaná az erdő lakóit, és úgy érezte, a mai napot már csak azzal lehetne megkoronázni, ha maga köré csábítaná a területeikre háklis, karmos-fogas ragadozókat. Nem fél, de ma nincs kalandvágyó kedvében, így igyekszik minél gyorsabban átérni a koromsötét részen, bár nagyban lassítja a tény, hogy nem sokat lát, és vigyáznia kell, merre lép, hogy ne csapjon akkora zajt, mint egy lelkes rinocérosz.

Oliv

Fejét lehajtva, az előtte lévő utat tanulmányozva halad előre, könnyedén megtalálva azt az utat, ahol a legészrevétlenebb lehet, hiszen nap mint nap tette meg ezt a távot, jól kiismerte a fákat és a gödröket, szereti ezeket az esti sétákat. Azt hinné az ember, minden nyugodt és csendes, pedig pont az ellenkezője igaz, ezernyi apró hangot és illatot hoz a szél, s egészen addig erre koncentrál, amíg fel nem csendül egy ismerős orgánum mögüle, egész közelről, olyannyira, hogy érzi a másik leheletét a nyakán.
 - Szeva Liv - köszön meg sem rezzenve, ahogy felismeri a hangot - míg meg nem szólalt, Noelben fel sem merült, hogy volna itt még valaki - nem pedig valami - rajta kívül, Olivtől pedig nem fél.
 - Csak egy karcolás...és egyébként is mindjárt otthon vagyok - rántja meg a vállát, és bár elég mély a vágás és rendesen vérzik, nem olyasmi, amihez nincs hozzászokva.
Az viszont valóban nem általános, hogy a lány így szólítaná meg: a hangszíne és az egész lénye más, nem az a személy, akit a fiú megismert, és ezt már az első mondatot hallva tudja. Túl jó megfigyelő ahhoz, hogy valami ilyesmi elkerülje a figyelmét, de egyelőre nem tulajdonít neki jelentőséget, miért tenné?
 - Nem, ez elsősegély konyharuhával á la Noel Rainsworth, Uff bá nem rakta rá a mancsait. De kikérem magamnak, rengeteg szakértelemről árulkodik - vág vissza egy szemforgatással, igyekezve szemlátomást nem tudomást venni a hangsúlyról, amivel Oliv a kijelentést tette.
Ahogy arról sem, hogy a lány elé áll, és megakadályozza, hogy tovább menjen.
 - Nem vacsi. Keress magadnak kockás fülű nyulat, vagy mackótestvért - húzza el a száját, s noha detektálta már a változást, nem hajlandó vele másképp viselkedni, mint ahogyan egyébként szokott, hiszen ez az egyetlen módja arra, hogy emlékeztesse a vámpírt, hogy ki is ő. Zsebében tartott jobbja a pálcán nyugszik, hogy Oliv első fenyegető mozdulatára előhúzhassa; a haveri kedvesség nem terjed ki odáig, hogy harc nélkül hagyja, hogy torkon kapják. A lány kisugárzása teljesen más, mint eddig, s Noel ösztönösen érzi, hogy prédává vált, s tudja, hogy Oliv ezzel is tisztában van - hogyne lenne, a fiú testi reakciói egyértelműek. Érzi, ahogy az adrenalin elönti az ereit, s izmai pattanásig feszülnek, ugrásra készen, noha talán nincs is értelme - hogy futhatna el egy vámpír elől? -, ám félelem nélkül, nyugodtan néz a másik szemébe, gesztenyeszín íriszeiben már-már kihívás csillan: meg mernéd tenni? Képes lennél széttépni a korlátokat - az iskoláét és a sajátjaidat -, mintha csak pókhálót hessegetnél el magad elől?

Oliv

 - Hát nem is szagolgatni kell őket - jegyzi meg, elvégre a humor a legkényesebb helyzetekben is jól esik az embernek.
 - Az íze? Diabetikus leszel tőle, ennyi cukrot csak az én szervezetem visel el - vigyorodik el, és egyébként nem valótlan az állítás, édességmániája és alapvetően a mennyiség, amit eszik, messze áll az átlagos kategóriától.
A viccelődést azonban kénytelen abbahagyni, amikor teljesen egyértelművé válik, hogy Oliv nem téríthető jobb belátásra a szavak erejével. Minden pórusa azt üzeni, hogy ő a ragadozó, te pedig a szerencsétlen patkány, akinek mindjárt átharapják a torkát - Noel viszont az a típusú patkány, aki sarokba szorítva is hajlamos visszavicsorogni.
 - Egy pillanatig sem zavar, hogy mi vagy - válaszolja élesen, tekintetével követve a másik mozdulatait. Igaz a kijelentés, tényleg nem érdekelte túlzottan, hogy a vele szemben álló él vagy hal, esetleg mindkettő egy kicsit.
 - Az viszont egy embertől is zavarna, ha dögre leső hiénaként járkálna körülöttem olyan arckifejezéssel, mintha a séf aznapi ajánlatát testesíteném meg - teszi még hozzá, csak mert ez is igaz, ő pedig nem az a típus, aki elkendőzi a véleményét, vagy megválogatja a szavait. Ahhoz túl impulzív, túl meggondolatlan.
Fájdalom? Ugyan már.
 - Néztél már rám? - válaszol kérdéssel, megvető fintorral méregetve a másikat. Ez semmi újdonságot nem jelent Noelnek, és a legkevésbé sem vált ki belőle rettegést, vagy halálfélelmet. A fájdalom megszokott, régóta jelenlévő dolog számára, s csak attól a tényezőtől - érzéstől, helyzettől - tartunk, amit nem ismerünk.
Szürke villanás az éjszakában.
Nem rándul meg vagy kezd el kapálózni, ahogy vasmarokkal szorítják le csuklóját, nem kiált fel az égető fájdalmat érezve, nem adja meg ezt az örömet, nem hajlandó áldozattá válni, s nem is fog úgy viselkedni.
 - Oliv, ébredj fel - suttogja, talán inkább csak önmagának, mint a másiknak, hisz tudja, érzi, hogy a lányt nem érik el a szavai, csak azt a vadállatot, akinek átengedte az irányítást. Akit nem volt képes kordában tartani.
Agya villámgyorsan dolgozik, keresi a kiutat. Nem használhat sok bűbájt, hiszen rengetegnél kikötés az, hogy a másik élő legyen, és nem biztos benne, hogy működne, Noel pedig nem most van kifejezetten kísérletező kedvében.
Nem mozdul, nem veszi elő a varázseszközt, s csak abban bízik, hogy az evés eléggé lefoglalja a másikat ahhoz, hogy ne figyeljen olyan erősen.
 - Capillux! - kiáltja, a saját ruháján keresztül irányítva a pálcát felé, és remélhetőleg a tűz látványa elegendő lesz ahhoz, hogy egy pillanatra, csak egy pillanatra lazuljanak az ujjai, és Noel nekiindulhasson, és bár sosem lesz vámpírgyors, nagyon jó futó, arra pedig nem képes, hogy tétlenül várja, amíg vége lesz.
Ebben ugyanis nem kételkedik: Oliv meg akarja ölni. Lehet, hogy nem azonnal, de egyértelmű a cél, ő pedig nem készül hagyni.
 - Reamoveo! Reamoveo! Reamoveo! Reamoveo! - szajkózza, ha sikerül elszabadulnia, vastag sávban folyékonnyá téve maga mögött a földet, hogy a masszában nehezítse a vámpírnak az előrejutást.
A másodperc törtrészéig áll meg csak, míg felvesz némi sarat, hogy a kezén lévő sebre kenje, remélhetőleg elnyomva vele a szagot. A vérmérgezés kevésbé tűnik jelenlévő fenyegetésnek, mint a vámpír, aki az orrával is tud tájékozódni....
Az erdő belseje felé halad, alvó, vagy rejtőző állatokat verve fel cipője minden egyes dobbanásával, s neszezésük jótékonyan összeolvad saját léptei hangjával.

Oliv

 - Fúh, milyen határozott lennél hirtelen - jegyzi meg, s figyelmen kívül hagyja a verbális megerősítést, hogy valóban vacsivá avanzsál ma este. Úgy dönt, nem hajlandó ilyesmivel foglalkozni, az ilyesféle negatív gondolatok csak megnehezítik az ember életét, nemdebár?
Hallgatja, hogy mennyire könnyű lenne a másik számára végezni vele, és hogy micsoda erőfölény, és hogy...
Az agya inkább kikapcsol a dolog felénél, nem igazán kíváncsi a folytatásra; a lényeg már az első mondatnál elhangzott, és erre válaszol a rellonos, amikor végeszakad a szóáradatnak
 - Lesz*om - közli a lánnyal, arca centikre az övétől.
A következő monológot hallgatva felröhög; egyáltalán nem erre utalt, a vámpír kifakadása pedig végtelenül mulattatja, és hiába a másik kisugárzása, ami egyértelműen közli, hogy hamarosan prefektusvacsorát rendeznek a piócaszakosztályon, Noel képtelen komolyan venni.
 - Sajnálat? Könyörgöm, arra kinek van szüksége? - csóválja meg a fejét, még mindig halvány mosollyal ajkain. - Ne magadból indulj ki. Pusztán arra utaltam, hogy hiába próbálsz a fájdalom lehetőségével ijesztgetni - vonja meg a vállát, levonva a következtetést, hogy a lány teljesen tönkrement érzelmileg.
Már ha maradt neki egyáltalán bármi, ami még az "érzelem" kategóriába sorolható; Noel kezdett benne kételkedni.
Futni kezd, és bár lehet egyesek fogják a fejüket, miért az erdő belseje felé tart, és miért nem a kastély felé, erre egyszerű a válasz: esze ágában sincs egy olyan nyílt terepen végigrohanni, mint a rét. Ennyi erővel öngyilkos is lehetne, és a közhiedelem ellenére Noelnek nincsenek hasonló késztetései, úgyhogy inkább a fákat választja, mert ez a minimális védelem is jobb a semminél.
Hamarosan azon kapja magát, hogy valami jóleső érzés tölti el futás közben, és hangozzék bármennyire furcsán, élvezni kezdi a hajszát.
A vámpír egész könnyen beéri, Noel pedig erről úgy szerez tudomást, hogy mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül eltűnik a lába alól a talaj, majd éles fájdalom hasít a hátába, ahogy valami keménnyel találkozik, a következő pillanatban pedig az avaron hasal, levegő után kapkodva. Az elméje hátuljában detektálja a tompa lüktetést, ami a csuklója felől jön - az esés előtt egyetlen gondolata volt, mégpedig az, hogy a pálcáját mindenképpen meg kell óvnia, ez az egyetlen esélye a túlélésre - a tény, hogy ennek a csuklója és a karja látta kárát, nem vett el a siker öröméből.
Ajkai vigyorra húzódnak, miközben a kérdéseket hallgatva feltápászkodik - lassan, túlságosan is, nehezére esik kiegyenesedni és levegőt venni, de nincs ideje ilyesmivel foglalkozni.
 - Miért, mi lesz a következménye? - néz fel kihívóan, íriszeiben eszelős fénnyel, ami arról árulkodik, hogy ő tulajdonképpen élvezi, hogy felhúzhat egy vámpírt.
Nem, már születésekor sem volt normális, köszöni kérdésed. De valószínűleg a lány sem, amiért nem veszi el Noeltől a varázseszközt, csak szimplán közelebb lép, olyannyira, hogy alig kellene millimétereket mozdulnia, s máris megérinthetné a másikat.
Már ha lennének ilyen ambíciói, de őszintén szólva nem, eszébe sem jutott semmi hasonló.
- Fixample - leheli közel hangtalanul, és ez egyszer szerencse, hogy a vámpír ilyen közel áll hozzá, mert még az ő képességeivel is alig van esély rá, hogy elugorjon a bűbáj elől, ami a száját hivatott összeragasztani.
 - Sok a duma - jegyzi meg válaszként, ha sikerült a varázslat - ha pedig nem, itt az ideje imádkozni, így akkor nem szólal meg inkább, hanem a lelke üdvével foglalja el a gondolatait.

Oliv


A vámpír megragadja Noel csuklóját, majd hátrarántja a kart, a fiú nem sokat tud tiltakozni; a pálca kiesik a kezéből és arrébb gurul, ő pedig térdre kényszerül a mozdulat miatt, de nem hajlandó engedni a másiknak.
 - Kérd szebben - vigyorog rá, bár inkább csak kinyögi a mondatot, minthogy artikuláltan beszélne: nem immunis a fájdalomra, csak nem hajlandó tudomást venni róla és nem hagyja, hogy ez az érzés irányítsa a viselkedését. Emiatt nem fog behódolni, és ezt már az előbb is megmondta Oliviának.
Szerencse, hogy már pozícióban van, amikor érkezik a faltörő kos egy régebbi változata - amit most mindenféle várkapuk ledöntése helyett Noel korántsem annyira masszív csontszerkezetének felaprítására használnak -, mert így legalább az esés okozta sérülésektől megkímélte Oliv, ami lássuk be, valóban igazi emberbaráttá teszi a lányt.
Fájdalomkiáltás helyett káromkodni kezd, az eszébe jutó összes szitokszóval illetve a lányt, miközben tekintetét a méretes fára függeszti. Tud majd ezek után valaha is járni?
A fókuszának tárgyát hamarosan eltüntetik, de nem könnyebbül meg, ahogy a nyomás eltűnik a lábáról - semmit nem érez, ami talán más helyzetben kissé nyugtalanítaná, ezúttal azonban örül neki.
 - Olivia, be kell vallanom, teljesen levettél a lábamról - közli a lánnyal, aki végzetesen közel hajol hozzá, s Noel már tudja, mi fog következni, mégsem tesz semmit. Ujjai feleslegesen kutatnak fegyver után - nincs a közelben egy darab kő sem, amivel esetleg fejbe kólinthatná, és mire a gondolatmenetben idáig jut, a kín megtölti az elméjét, semmi másra nem tud koncentrálni.
Vörös foltok táncolnak a szeme előtt a fájdalomtól, úgy érzi, teste minden egyes négyzetcentiméterét kegyetlen karmok tépik szét. Kiáltana, ordítana, ha tudna, de nem képes rá, csak zihálva tűri. Semmit nem érzékel a környezetéből, mintha egy másik világba csöppent volna, melyben nem volt semmi más rajta és a puszta gyötrelmen kívül, még a lány sem, aki mindezt előidézte - csak a vörös, pusztító kín.
Támadni akar, tenni valamit, de ujjai eredménytelenül markolják az avart, csak por és megszáradt levelek hullanak ki markából. Tiltakozna, de nem tud, védekezne, de képtelen - részben attól az embertelen fájdalomtól, amit a vámpír okoz, részben pedig dühös tehetetlenségében kiált fel, mert tudja, ha nem csinál valamit, akkor kész, vége, a vemp nem fog csak úgy lelépni...
És valami történik, ezt érzi. Nem tudja, hogyan vagy miért, de az egyértelmű számára, hogy mintha hangja megmozdított volna valamit benne, és össze van zavarodva.
Akármi is legyen mindennek az eredménye, a lány hamarosan mégis eltűnik, ő pedig magára marad az éjszakai csendben. Az a jellegzetes fájdalom, amit a vámpír harapásával és vérivásával idézett elő, múlni kezd, de a számtalan sérülés és csonttörés, amit szerzett, visszakövetelik maguknak a figyelmét. Valami furcsa, sztoikus nyugalommal állapítja meg, hogy emberi roncs lett belőle: ha épp nem vérzik valamije, akkor vagy képtelen mozgatni, vagy valami teljesen természetellenes szögben áll, és szinte szó szerint érzi, ahogy az élet minden egyes perccel egyre jobban kisiklik a vértől és sártól maszatos ujjai közül.
Tekintetével megkeresi a pálcáját, majd a földön csúszva - felállni? mégis melyik végtagja lenne erre alkalmas? - egy vastag bot után nyúl, hogy azt a földbe szúrva tudjon előre haladni.Hangosan káromkodva húzza magát a faág segítségével, minden egyes centiméternél úgy érezve, hogy képtelen lesz tovább menni, de emlékezteti magát, hogy muszáj. Nem érdekli, hogy mozdulatai csak még több fájdalmat és még több sérülést hoznak magukkal, és az sem, hogy minden egyes porcikája a végkimerülés szélén áll. Az avar síkossá válik a vértől - halványan felmerül benne, hogy ez bizony a sajátja -, s ujjai le-lecsúsznak a segédeszközéről, szeme előtt színes fények táncolnak az erőfeszítéstől és a vérveszteségtől, de nem áll meg. Őt senki nem ölheti meg az előzetes engedélye nélkül.
Nem tudja eldönteni, hogy valóban órákig tartott-e az út, vagy csak ő érezte annak, de végül sikerül elérnie a pálcát, s a fa ismerős tapintása a tenyerén valahogy magabiztossá teszi, mintha ez garantálhatná, hogy nem lesz semmi baj.
 - Relaxo. - A kiabálástól rekedt hangja szinte karcolja az erdő szokatlan csendjét, és bár tart tőle, hogy a varázslat nem lesz sikeres - képtelen megfelelő módon mozdítani a csuklóját -, néhány szikra előkerül a pálca végéből, és pirosan villogva jelzik ittlétét. Talán valaki meglátja vészjelzését - ennél többre ugyanis nem képes.
Karja lehanyatlik, végtelenül kimerítette a mozgás és a varázslat; a pálca kigurul elgyengült ujjai közül, eltűnik valahol az avarban, nem látja, nem érdekli. Gyorsan, felületesen veszi a levegőt, de minden porcikájával küzd az öntudatlanság ellen, akármilyen fájdalommal is jár az ébrenlét - nem hajlandó feladni, soha, élni akar és élni is fog, és röhögve fog visszagondolni erre az estére, ahogy a balesetén sem kesergett soha, hisz kibírta, nem?

Oph *-*

Léptek közelednek és halnak el, meglepő, hány diák szabálytalankodik ma este, mégsem jár erre egyikőjük sem egy jó darabig, s mikor mégis, a lány sápadtan, remegve botladozik el, valószínűleg feltételezve Noelről, hogy már halott.
Pedig nem az, viszont ha a közeljövőben nem bukkan rá valaki és kanalazza fel az egyes növényeknek jótékony, a Rainsworth-öknek már kevésbé hasznos erdőtalajról, akkor bizony a rellon vezetősége kénytelen lesz új prefektust találni a fiú helyett.
Bár mozdulni nem tud, gondolatban messze jár; feküdt már ugyanígy, segítségre várva, a fájdalomtól apróra húzva össze magát, mintha az bármennyire is könnyítene annak elviselésében. Azon a délutánon olyan későn tűnt fel bárkinek is a hiánya, hogy mire rátaláltak, már maradandó sérüléseket szenvedett, melyek nyomától soha nem fog megszabadulni és akkor sem tudna tőlük megválni, ha a sebhelyek hirtelen eltűnnének.
Sokáig gondolta úgy, hogy ez volt az oka a szülei válásának, de később rájött, hogy ebben sokkal nagyobb szerepet játszott apja gyenge jelleme és anyja élhetetlen viselkedése, és nem kínozta magát a totálisan felesleges bűntudattal. Most viszont, ahogy felmerül benne a lehetőség, hogy nem fog tudni Nadra vigyázni később, halványan ismét felébred benne az érzés, hiszen anyja saját magát sem képes rendesen ellátni, nemhogy egy tízévest, de akkor ki fogja?
Élnie kell, bármi áron. Szükség van rá.
Épphogy még magánál van, mikor újra hallja a lépteket, de ezúttal nem iktatódik be az eddig szükségszerű távolodás, hanem egyre közelebbről és közelebbről jelzik az illető érkezését, s a zajokból meg tudja mondani, hogy a másik futva érkezik.
Felismeri Oph hangját, és bár tudja, hogy pillanatnyilag még semmit nem oldottak meg, megkönnyebbül a lány jelenléte miatt. Máskor is örült már, hogy látja, de ennyire még soha.
 - Kemény buli volt - mondja, és igyekszik vigyorogni mellé, de igen halványra sikerül a görbület, mert fázik, és az embernek vagy vacog a foga, vagy bazsalyog, a kettő együtt nem működik.
Túl sok vért vesztett, s a többi sérülésével együttvéve ez hatalmas sokk a szervezetének; noha küzd az ájulás ellen, az öntudatlanság határmezsgyéjéről le-lelép, bár csak pár másodpercre, s utána ismét az erőben találja magát, de nincs egyedül, és ezért hálás, egyedül biztosan nem jutna ki élve.
Ha a lány azt akarja, hogy Noel hallja az elrebegett szavait, kénytelen megismételni, a fiú ugyanis néhány pillanatra lehunyja a szemét, nem tud koncentrálni; szó szerint erőlködnie kell, hogy újra Ophra nézzen.
 - Ne törődj...vele - válaszolja zihálva. Akármit csinálhat háztársa, ennél nagyobb kárt már nem valószínű, hogy tenni fog benne, viszont minél tovább várnak, annál kisebb az esély, hogy megússza ezt a helyzetet. A gerincének valószínűleg nincs baja, és a mozgatás csak annál zavarna be nagyon, de még ha okozna is valamilyen kárt a srác defektgyűjteménye mellett, a halálnál valószínűleg jobb lenne. Neki az is mindegy lenne innentől kezdve, ha a lány megragadja a csuklójánál fogva és végighúzza az egész birtokon, nem számít.

R.I.P. Misi

Az ágy alatt hagyta, ebben száz százalékig biztos, de most legfeljebb ragadozóméretű pormacskák szemeztek vele az említett helyről - és egy üresen tátongó tok, a szoba sarkába lökve. Hegedű sehol...
Ez volt tulajdonképpen az első értékes dolog - a pálcája után -, amit a saját megkeresett pénzéből vett, így lényegében duplán fontos volt a számára, inkább szentimentális okokból, mint ténylegesen az anyagiak miatt. Alapvetően nem is tartotta a szobában, pontosan ezért, ami most történt; semmi olyat nem hagyott elöl, aminek az elvesztését bánná, hegedűt meg főleg nem, mert továbbra is kitartott amellett, hogy titkolja a melodimágus képességeit, ezt pedig úgy volt a legkönnyebb, ha nem látták hangszerrel a kezében. Még a végén valakiben felmerülne a kérdés, hogy mégis hogyan tanult meg egy év alatt így játszani.
Az egyetlen ok, amiért most mégis kénytelen volt otthagyni, az volt, hogy hírét vette, a húgát néhány idióta bántja az előkészítőben, úgyhogy ideálisnak látta a pillanatot, hogy bemutassa egy-két tízéves kis gyökérnek az elbűvölő mosolyt, amit sebhelye kölcsönzött neki. Meg se kell szólalnia mellé, és a tanárok sem kifogásolhatnak semmit - szegény, szerencsétlen tinédzser fiú nem tehet róla, hogy ijesztően néz ki. Nem hát. Fáj is az áldottjó lelkének.
Nem volt távol húsz percig se, de mire visszajött, a hangszernek tokostul-vonóstul nyoma veszett. Az. Ő. Hegedűjének.
Kérdőre vonja a klubhelyiség festményét, aki - lévén Noel valaha prefektus volt, mielőtt még mindenki rájött volna, ez mennyire nevetséges ötlet - egész készségesen segít, vagy legalábbis önmagához képest, és néhány további portré, valamint egy szellem bevonásával az egyenletbe, meg is tudta, merre tart kedves szobatársa, innentől kezdve pedig csak azt a szörnyű hangot kell követnie, amit szerencsétlen, megkínzott hegedű produkál. Komolyan, szinte fizikai fájdalmat okoz számára, hogy ennek fültanúja, és ha épp nem a bosszún járna az agya, meg is borzongana, de most épp azon munkálkodik, hogy beérje a másikat - és mivel az szépen, komótosan gyilkolja épp Noel egyik legértékesebb tulajdonát, a fiúnak talán van is esélye beérni, még mielőtt valami visszafordíthatatlant tesz a másik.
Felkap egy cserepesvirágot az egyik ablakpárkányról, némi sztoikus sajnálattal a szemében vizslatva a hippiszínre festett porcelánt. Igen, tökéletes lesz.
Két további sarkot kell csak megtennie futólépésben, hogy beérje a másikat, aki épp azzal foglalatoskodik, hogy felszerelje szerencsétlen megkínzott hangszert az ajtóra, és ha volt is bármiféle hajlandóság Noelben a tárgyalásra, ez a látvány igen gyorsan elfeledtette vele a békés problémamegoldás fontosságát.
Mindenféle figyelmeztetés nélkül megküldi a cserepet, Misi tarkóját célozva, elvégre nincs is jobb altató ennél az új készítménynél, amelyet a köznyelv csak "ibolya cseréppel" néven emleget, de ennél valami hangzatosabb címmel fognak eladni.
Hogy sokkal sportszerűbb lett volna, ha megvárja, hogy a másik szemben álljon vele és felkészüljön a küzdelemre? Ahhoz egy kicsit nagyobb gerincet kellene növesztenie, hogy érdekelje...ha pedig támadása sikeres, azt is bemutatja, mi a hangszergyilkosság ára.
 - Jaj, megcsúszott a kezem... - jegyzi meg.

Zöldfű Kisasszony

Valamikor réges régen, még amikor a Bagolykő helyén álló kastély területén óriások grasszáltak és kardfogú tigrisek pofozgatták kölyökmacskaként a puffskeingombócokat, Noel terelő volt a kviddicscsapatban.
A kronológiai igénnyel rendelkezőknek ez az esemény két éve volt, a feslett ruházatban kószáló fiú számára leginkább egy előző életnek rémlett a dolog, bár tény, nem hiányolta különösebben a vasgolyók ütlegelését a mindennapjaiból. Sosem volt fanatikus kviddicsrajongó, a seprűn való közlekedés legjobb esetben is untatta, a csapatjáték pedig alapvetően pocsékul ment neki, úgyhogy kissé mindig is kérdéses volt, mi a rákfene vette rá Kristófot, hogy pont őt válassza terelőjének. Nem volt egyébként különösebben rossz játékos, lévén testi épségét sem kímélve is győzelemre juttatta magát - akarom mondani a csapatot -, de notórius szabályszegőként hamar kizárták a játékból, ő pedig nem bánta különösebben, nem hiányzott az életéből.
Egészen mostanáig.
Az ütőt lóbálva vonul ki a pályára, azzal a feltett céllal, hogy az összes felgyülemlett feszültséget kiadja magából valahogyan. Ismeretlen számára az érzés; mivel soha nem szokott aggódni, az emberek pedig nem érdeklik eléggé ahhoz, hogy felidegesítsék, ritkán tapasztalt hasonlót, de a mozgás mindig leköti a gondolatait, úgyhogy az a tippje, ezzel most is sikeres lesz.
Egész hamar megszokja a magasságot és a repülés jellegzetes velejáróit, ezért néhány kör után le is száll, hogy megbűvöljön néhány labdát, amelyek így egyrészt nem esnek le, másrészt visszaszállnak hozzá, ha elütötte őket. Nagyobb kihívás lenne, ha hajkurásznia is kellene őket, de ez pillanatnyilag cseppet sem érdekli, csak püfölni akar. Ha nem lenne egyébként is annyi a rovásán, hogy lassan kicsapják, ezt diákokkal tenné meg, így viszont inkább marad a tradicionális megoldásnál, és az utolsó néhány húzását megtartja valami nagyobb szabású kihágásnak.
A falabdák ütemes kopogása tényleg nyugtatóan hat rá, ahogy jó pár méterre egy fától, a törzset használva céltáblának, különböző szögekből és ütőtartással gyakorol. A gondolatok valahogy elvesznek a mozdulatokban, és bár mindig is intellektuális személynek tartotta magát, ezúttal örül a lassan ráereszkedő ürességnek.