Calista

Plump.
A pók elmerül a furcsa színű bájitalban, melyről Noel szeretné megtudni, hogy micsoda, de nem annyira, hogy saját magán próbálja ki - igen fiatalnak ítéli magát a halálhoz, a kínszenvedésekhez pedig még inkább, arról nem is szólva, hogy eddigi minden próbálkozása ellenére sem sikerült az életről biztonsági mentést csinálnia, úgyhogy ha lehet voksolni, inkább a megőrzést választja.
Érdeklődő tekintettel figyeli, ahogy a nyolclábú esetlenül a bájitalos üveg szájához kecmereg, nem produkálva szemmel látható változást, ami felébreszti Noelben a gyanút, hogy a lötty szavatossága minden bizonnyal lejárt: fogadni merne, hogy korban már minden jelenlévő tárgy túlhaladta, s talán le is körözte kétszer-háromszor, úgyhogy önmagához képest igyekszik visszafogni kísérletező kedvét.
Az olajmécses lángja megremeg egy pillanatra, Noel pedig felpillant - igen sajnálná, ha kialudna, ugyanis a zsebében pihenő öngyújtó utolsó leheletét áldozta fel a látás érdekében, és mivel egy darabig még biztosan maradásra kényszerül, nehezményezné a teljes sötétségben malmozást. Így legalább van mit csinálnia, még ha ez a valami ki is merül abban, hogy egy pók megfigyelésével köti le a gondolatait.
Ha a biológiatanára ezt látná, ájuldozna a gyönyörűségtől.
Valószínűleg próbálkozhatna kétségbeesettebben is a kijutással, de egyelőre nem zavarta, hogy menthetetlenül eltévedt a hatalmas stócokban álló minden között, és nemhogy nem látja az ajtót, de még arról sincs fogalma, melyik irányba kellene keresnie.
Ahhoz nem volt elég jó kiscserkész, hogy iránytűt is hordjon magánál, a helyiség falai pedig belevesztek a sötétségbe.
Öntudatlan mozdulattal megvakarja arcán a hegeket, azon töprengve, vajon elég hangos volt-e a polc felborulása ahhoz, hogy riasszon valakit, de elveti a lehetőséget: erre nemigen számíthat, és egyébként sem várfogságban sínylődő királykisasszony, hogy megmentésre várjon, a szőke hercegek pedig semmilyen tekintetben nem hozzák lázba.
Átugrik néhány üvegcserepet, melyek most extravagáns szőnyegként borítják a padlót, kezében továbbra is a bájitalos fiolát és szerencsétlen, félig száradó pókot tartva, hogy valami érdekesebb elfoglaltságot találjon, mint a főzettesztelés.

Calista

Csendes kis szórakozását emberi hangok szakítják meg - az ajtónyílást nem hallja, ahhoz túl messze van, de a világba kiáltott "jaj ne már" Noel füleit sem kerüli el.
Egészen meglepődik, hogy már most lehetősége van a kijutásra.
 - Maradj az ajtónál!- Próbál hasznot húzni abból, ha már valaki itt van, de úgy tűnik, nem elég hangosan, ugyanis az illető csak megindul, s nem sokkal később Noel már megfigyelheti a szőke lánykát.
Ajkai elnéző mosolyra húzódnak, ahogy szinte szeme előtt látja, mi fut végig a másik fején - miez? derondaheg, nenézdaszerencsétlent, nemillikilyet, aszemétnézd, nemást, csakaszemét. Ha nem ez lenne a milliomodik alkalom, talán még szórakoztatná is a lány zavara, így viszont nem különösebben érdekli.
 - Höh. Mondtam, hogy maradj az ajtónál. A terem átrendeződik időről időre - jegyzi meg, és ha a szőke visszafordul arra, amerről jött, észreveheti, hogy nem teljesen úgy állnak a polcsorok, mint azelőtt, és mintha az a kupac rongy - ugye csak valami rongy?! - is máshová vándorolt volna.
 - Lista? Érdekes név - jegyzi meg morfondírozva. - Vajon mire gondoltak a szüleid, amikor kitalálták? Bevásárlólista? Könyvlista? COCOM-lista? - tanakodik hangosan, elvégre rengeteg lehetőség áll fenn, hogyhogy az emlegetett felmenők nem pontosítottak? Elvégre senki nem akarná, hogy szeretett lányát összekeverjék mondjuk Schindler listájával.
Eközben a pók is úgy határoz, hogy felhívja magára a figyelmet, vagy csak a bájital hatása érkezett meg - elvégre senki nem írta rá az üvegre, hogy rögtön meglátszik majd az eredmény, csak Noel feltételezte -, ugyanis pókpróbáló bátorsággal elrugaszkodik a fiola pereméről, s egyenesen a lány hajába érkezik, igaz, az utazás végére unalmas fekete színe kedélyes violalilává változik, hirdetve, hogy bizony nem magától kergült meg.
 - Végre. Azt hittem, totál feleslegesen fullasztottam bele majdnem a löttybe - jegyzi meg sztoikus nyugalommal, miközben fél szemmel Listát figyeli.

Veronika

Halk puffanással ér földet, ahogy macskát idéző ügyességgel mászik le a vaskos faágról, ahol eddig töltötte idejét. Megmozgatja kissé elgémberedett végtagjait, göndör bozontjából pedig kirázza a beleragadt apróbb gallyakat, melyek kétségkívül megtalálták útjukat a fiú ruházata alá is. Tekintete ismét végigsiklik a körülötte elhelyezkedő sírköveken, de a látvány nincs rá nagy hatással, nem is érti, miért félnek az emberek ennyire a temetőktől. Nem más, mint föld, kövek, némi rothadó virágzat, meg persze egy-két csont, de már zavartalan mélységben.
Ennek ellenére önszántából nem jött volna ide, semmi érdekeset nem talál a sírhantokban, de gyanútlanul lépte át az apró kerítést, hiszen a varázslat miatt nem látott mást, mint a felfagyott földet. Nyáron valószínűleg gyep borítja a térséget, ez idő tájt viszont ronda, fekete göröngyök csikorogtak tornacipője talpa alatt, ahogy szemét meresztegetve haladt előre, elvégre a sötétben igen keveset látni. Már megtanult ugyan fényt gyújtani varázslattal is, de biztos volt benne, hogy tilosban jár - nem kell sok kreativitás ahhoz, hogy kitalálja, a kastélyon kívül nem szabad éjfél tájékán egészségügyi sétákat rendezni, hát még a faluban, figyelmen kívül hagyva, hogy elkerített területre teszi lábát.
Igaz, ha valakit tényleg a határon kívül akarnának tartani, nem ötven centi bevetett erővel védelmeznék, úgyhogy Noel feljogosította magát. Szerinte mindenképpen az ő hibájuk - az "ők" kiléte ugyan nem világosodott meg előtte, de akárkik is, felelőssé tehetőek -, amiért valószínűleg birtokháborítást követett el: miért nem emelnek magasabb kerítést? Akkor nem érezte a késztetést, hogy átmásszon - pardon, kicsit magasabbra emelje a lábát, és átlépjen - rajta.
Képzelhető hát a csalódottsága, amikor meglátta, hogy csak egy temetőbe került, de hamarosan kiengesztelődött, ugyanis valamit csillanni látott - és beindult a szarkareflex.
Most érdeklődve forgatja ujjai között a megszerzett eszközt, amiért hajlandó volt megmászni egy nem túl apró fát, noha a kezdetek kezdeténél még azt sem tudta, mi lesz az.

Calista

 - Vagy nem ártana beruházni egy hallókészülékre - mutat rá a másik eshetőségre, egyszerűen közölve a tényt, mindenféle él vagy negatív felhang nélkül.
Noelnek feltűnik a lány mosolya, mellyel az átrendeződött termet figyeli.
 - Remélem, akkor is fogsz legalább ennyire örülni, amikor már második hete keresed a kiutat, hiába - jegyzi meg egyértelmű közönnyel, nem mintha el akarná rontani a másik szórakozását, de nem árt felhívni a figyelmét erre az apróságra. Igaz, Noelt sem zavarja a bezártság, sőt, még a trükkös szertár sem, de úgy érzi, a lányban nem merült fel a fent említett lehetőség.
Kis naiv.
A névtörténetet hallgatva kissé összeráncolja a homlokát, nem annyira érti, miért neveznének el minden unokát Listának.
 - És mindenki ugyanolyan Lista, vagy vannak minőségbeli különbségek? - érdeklődik, bár igazából sejti, hogy valószínűleg csak veszettül félrehallotta, amit a lány mondott, de már ha megtudná az igazságot se hívná máshogy.
Ez sokkal viccesebb.
Az indirekt kérdés kapcsán eszébe jut, hogy rögtön rávágja: hát nem is fogod!, de végül meggondolja magát, s inkább egy másik taktikához folyamodik:
 - Lev Nyikolajevics Miskin - mutatkozik be kifejezéstelen arccal. - Szólíts Miskinnek - teszi még hozzá, a tökéletes pókerarc mögött remekül szórakozva.
Szemmel láthatóan tetszik neki, ahogy Lista hadonászva próbál megszabadulni a póktól, de nem tesz semmit, csak karjait maga előtt összefonva nézi, mit össze nem szenved a másik, de a műsornak sajnos hamar vége lett. A lány mindenesetre elért annyit, hogy egy kósza karlegyintéssel leveri a közeli polc egyetlen lakóját, s Noel hiába nyúl utána reflexszerű mozdulattal, az üvegfiola hangos csattanással kileheli lelkét.
 - Ügyes - jegyzi meg nem kevés bírálattal a hangjában, miközben hátrébb lép párat. Remélhetőleg senki nem tart ideggázt egy iskola szertárában, mert ebben az esetben igencsak nagy bajban lennének, lévén feltételezi, Lista sem tudja megtisztítani az egész terem levegőjét - mivel az összetört üveg tartalma nyilván rá is hatással lenne ilyen esetben, nemcsak Noelre.
 - Örömmel. De tényleg - vigyorodik el. Lista dühe mulattatja, ahogy közel mindenkié - a haragot mint olyat nevetséges érzelemnek gondolja, ami kifordítja az embereket önmagukból - vagy akkor lesznek igazán önmaguk? -, bár tény, pont ezért olyan érdekes.
Arrébb rúg néhány üvegcserepet, majd a tócsa mellett ellépve áthidalja a távolságot, ami közte és Lista között húzódik, s még épp elsiklik a lány mellett anélkül, hogy hozzáérne a szűk folyosón.  

Mary

Nem most jár itt először, de a legutóbb nem ítélte megfelelően fejetlennek a folyosót - háztársaitól hallotta, hogy így hívják ezt a terepet, de csak halványan értette, hogy miért. Egyértelmű, hogy az illető, aki elnevezte a folyosót, még soha nem járt a Rainsworth-házban:  három gyerek három külön szobában ordít, keni a falra az ennivalót, sarazza be a padlót, vagy épp úgy határoz, a hatalmas enciklopédia lapjai sokkal jobban néznének ki, ha némi zsírkrétával felfrissítenénk a monokróm oldalakat. Ez fejetlenség, nem pedig néhány veszekedő festmény, vagy egy kis kiömlött víz.
Noelnek feltett szándéka, hogy javítson ezen a tendencián, elvégre valakinek meg kell mutatnia, mi is lenne az elvárás a dolgok működésével kapcsolatban ezen az ominózus folyosón.  Úgy tűnik, rá kell segítenie a hely természetes mágiájára, de ő igazán nem bánta, úgyhogy neki is látott a munkának - szerencséjére a terület ekkor még teljességgel üres volt, hiszen szinte mindenki órán ült, de Noel unalmasnak és feleslegesnek gondolta a Jóslástant, úgyhogy inkább be se ment.
Kezében elgondolkodva forgatja a pálcát - bár még meglehetősen kezdő a használatában, egy-két dolgot már ő is megtanult -, majd úgy dönt, a neonkék tökéletes szín, és ötödik próbálkozásra sikerült a folyosó kőfalát is meggyőznie erről a vitathatatlan tényről, ami vidáman magára is ölti a kért árnyalatot.
A fiú elégedetten szúrja a pálcát borzas haja egyik tincsébe, s következő állomásként elővesz több vastag hegyű, permanens filcet, hogy különböző tagekkel és egyéb graffitis rajzművekkel örvendeztesse meg az erre járókat. Nyilván rendes spray-jel lenne volna az igazi, de ilyesmit alapvetően nem hord magával.
Épp egy különösen színes darabnál jár, amikor léptek hangoznak fel a távolból; Noel leugrik a dobozról, amit emelvénynek használt, majd zsebre teszi a filceket, és egy gyors ellenőrzést tart - nem festékes, nem koszos (vagy legalábbis nem jobban mint egy átlagos tinédzser fiú), nem lógnak ki a filcek a zsebéből - ha tanár jön, akkor sincs gond.
De nem tanár jött, csak egy lány, mégpedig egy igen fiatalka. Noel kifejezéstelenül nézelődik, várja, hogy az illető elhaladjon és folytathassa művét.

Ophelia

Körülnéz, majd mikor egy idegesítő, dolga után szaladgáló prefektust sem lát, kilép a kőfal mögül. Még nem gyűlt meg egy fontoskodóval sem a baja, de inkább elővigyázatosan járkál takarodó után, egyelőre még nem akarja felhívni magára a rendfenntartók figyelmét.
Mielőtt azonban útnak indulna, elcsen egy szendvicset a konyháról - kell a muníció az esti sétához, és az utóbbi időben eszméletlen mennyiségű kaját volt képes eltüntetni gond nélkül, még magát is meglepve, s ez a darab is eltűnik két nagyobb harapás után. Ha nem járna minden este futni és nem fedezte volna fel már magának a kastély sporttermét, valószínűleg gurulva közlekedne.
Bár nem ismer még sok bűbájt, a varázspálca nála pihen, mégsem használja világításra, mikor kilép a hatalmas tölgyfa ajtón. Szeret a sötétben sétálni, még akkor is, ha nem kifejezetten szabályszegő céllal teszi; egy idő után azonban észreveszi, hogy nincs teljesen sötét, és ebből következően nincs is egyedül.
Egy pillanatig hunyorogva nézi a másikat, aki transzparensekkel és tűzijátékkal is hirdethetné jelenlétét, olyan élesen kitűnt a fény az egyébként sötét környezetben.
Ajkai sötét vigyorra húzódnak, ahogy óvatos, puha léptekkel megközelíti az illetőt, akiről néhány másodperc után kiderült, hogy egy lány.
Az csak jobb, ők nagyobbat tudnak sikítani.
Bár nem hangtalan, legfeljebb egy macska tudná észrevenni, hogy közeledik, így az ismeretlen valószínűleg nem veszi észre, főleg, hogy Noel nem használ semmit világításként.
Megáll a lány mögött, a füléhez hajol, majd:
 - Bú - közli nemes egyszerűséggel, kicsit felemelve a kezét blokkolásképp, ha a másik ijedtében netán reflexből orrba vágná. Nem ez lenne az első alkalom, hogy így jár - a harcolj vagy menekülj rendszer mindenkiben elég jól működött, és feltételezte, hogy aki az éjszaka közepén az erdő mellett mászkál, inkább a "harcolj" reflexe lesz előtérben.
És egyébként sem árt felkészülni a legrosszabbakra, igaz, egy rosszul összeforrt orr már igazán nem lenne negatív hatással a mutatott összképre.

Ophelia


Nem éri készületlenül az ütés, ezért könnyen hárít, bár kissé meglepődik a lány vehemenciáján. Volt némi fizikai előnye, és a tény, hogy balesete óta rendszeresen eskrimázott - egész gyorsan rájött, hogy az iskolában már csak azért is laposra verik a magányos farkast, hogy létezik, hát még azért, hogy más, mint a többiek -, mellette szól, úgyhogy valószínűleg sikeresen félreütötte a másik kezét, mielőtt az elérte volna.
No persze, majd pont egy lánnyal hagyja összeveretni magát.
Nem paranoiás, de megfordul a fejében, hogy a másik esetleg még elégtételt kíván venni, és még ha apró hegyes körmeivel is teszi, Noel nem szeretne áldozatul esni, így szemével követi a másik mozdulatait - igaz, az esetek többségében figyeli a körülötte lévő embereket. Egyszerűen érdekes.
 - Paranoia, vagy puszta agresszió? - vág vissza hasonló stílusban, némi gúnnyal a hangjában.
Nem kerüli el figyelmét, hogy a lány milyen pillantással méri végig, de a hideg tekintet nem érinti meg különösebben, inkább csak megmosolyogtatja. Oké-oké, nem kell felnyársalni, csak egy ártatlan vicc volt.
 - Öngyilkossági kísérlet? - vonja fel a szemöldökét. - Nem vagy kifejezetten ijesztő - veti oda egy fintorral, igaz, a lány magasabb nála egy öt-hat centivel, bár ez nem meglepő egy tizenöt éves fiú esetében. Még ezután fog nyúlni, bár égimeszelő valószínűleg soha nem lesz.  
 - Bemész, vagy csak csodálod a kilátást? - kérdezi, majd ajkai ördögi vigyort formálnak. - Vagy talán félsz? - cukkolja, itt érzékelve egy fogási pontot.
Szeret hobbiból mások agyára menni.

Ophelia

 - Szóval paranoiás és agresszív. Az életed csupa móka és kacagás lehet - mondja. Elvileg ki akarná, hogy folyton a háta mögé kelljen pislognia, vagy épp könyökösöket osztogatnia? Noelnek legalábbis nem kenyere a felesleges erőszak, igaz, erre az agresszív embereknek az a válaszuk, hogy az erőszak soha nem felesleges, de kár is volna erről vitát nyitni.
 - Unalmas válasz - biggyeszti le a száját kritikusan, mint aki többet várt, és tényleg. Noel szerint egy kis kreativitás nem ártana még a lánynak visszavágások terén, elvégre ez volna, amit minden második ember mond hasonló helyzetben.
Ahogy az ismeretlen kicsit előre hajol, egy vérszín tincs hullik ki a kapucni mögül, ami furcsálló pillantást eredményez a rellonostól.
 - A fejedre öntötted Drakula tegnap esti vacsoráját? - kérdezi vigyorogva. - Az öreg nem lesz elragadtatva, az tuti - bizonygatja néhány bólintás kíséretében, miközben nézi, ahogy a sárga kismadár leereszkedik a lány vállára.
Micsoda felmentősereg.
A félelmet pedzegető kérdésre az ismeretlen pont úgy válaszol, ahogy Noel azt megtippelte, s azt is sikerül felgyorsítania, hogy körülnézzenek odabent. Persze, megtehetné, hogy otthagyja a lányt és egyedül vállalkozik a feladatra, de az nem lenne feleolyan szórakoztató sem.
Látványosan végigméri társát.
 - Igazad van, még én is nőiesebb vagyok nálad - közli vigyorogva, majd egy-két gyors lépéssel belopja a távolságot, ami a kis faház és köztük húzódott, de nem az ajtóhoz megy, amit a lány "kinyitott". Mégis, ki hagyná véletlenül nyitva résnyire az ajtaját, amikor tudja, hogy egy csapat vásott kölyök lakik a szomszédban?
 - Egy varázsló sem hagyja védtelenül az ajtaját - magyarázza. Ezt megtanulta, amikor gyerekként megpróbált belopózni a szomszédhoz, hogy elcsenje az almáslepényt az asztalról.
Az ablakhoz lép hát, előkotorja a pálcáját - ismét a haja gubancai között találja meg, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy most nem oda tette; szerencsére elég nagy lobonca volt ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. Rákoppint a keretre, elsuttog egy alohomorát, s már szabad is az út.
Könnyen felhúzza magát a mellmagasságban lévő párkányra, a következő pillanatban pedig már a nappaliban áll, tekintetével keresve valami érdekeset az elhagyatott házban.

Vera

Elmerül a kezében tartott tárgy nézegetésében, próbálva kitalálni, hogy pontosan mi az  - még soha nem látott ilyet, nem is tudta, mire való. Feltételezi, hogy valamelyik sír tartozéka lehet, esetleg egy látogató hagyta el, de semmi pontosat nem tud megfogalmazni.
Meglepve észleli, hogy nincs egyedül: olyan nagy elánnal tanulmányozta a furcsaságot, hogy teljesen megfeledkezett róla, hogy valaki más is lehet itt rajta kívül, igaz, nem feltételezte, hogy mások is a temetői sétát választják az éjszaka megkoronázására.
Zsebébe rejti a talált tárgyat, mikor egy hosszú, barna hajú lányt vesz észre, aki feltehetően idősebb nála, és magasabb is - előbbi nem érdekli, de utóbbit nehezményezi, igazán ideje lett volna rendesen kinőnie az avarszintből. Főleg, mert a gyíkos házban a házvezetőnőn kívül mindenki valahogy óriásra nőtt - igaz, ez egy pillanatig sem akadályozta meg őt abban, hogy agyvérzésig idegesítse őket. Elképesztően viccesnek találta, hogy a kolerikus jellem milyen alacsony tűrőképességgel rendelkezik.
 - Nem egészségtelenebb, mint akárhol csatangolni éjjel - mutat rá a tényre. Egyébként sem hisz a gonosz, ördögi szellemek létében, bár úgy általában a szellemek létében kételkedik, elvégre még eggyel sem találkozott.
A kérdést hallva ördögi terv fogalmazódik meg benne; nehezen állja meg, hogy ne vigyorogjon ezer wattal, ahogy előre elképzeli a lány reakcióját. A famászástól ruhája koszos és szakadtas, a haja valószínűleg még a porolás után is tele gallyakkal, arca felét ocsmány hegek borítják - ami a gyér pálcavilágnál akár oszladozásnak is tűnhet -, tekintetét pedig bármikor eszelőssé tudja avanzsáltatni: hülye lenne nem kihasználni a helyzetet.
 - Eltévedni? Hát, nem lakok itt túl régóta, de elég kicsi a temető ahhoz, hogy jól kiismerjem magam egy-két hónap alatt - jegyzi meg cseverésző hangon, miközben kezét farmerzsebébe rejti a hideg ellen. Eredetileg futni volt, ami végül sétává nőtte ki magát, így nincs rajta kabát, csak egy nagyobb pulóver, de ez még jól is jön: senkit nem temetnek téli szerelésben.
 - És te? Nem láttalak még errefelé. Kihez jöttél? Gondolom nem vagy új lakos, mostanában nem láttam senkit sírgödröt ásni - mondja, miközben rá teljesen nem jellemző csendes rezignáltsággal áll, mint aki a világban innen és túl már minden lényegi dologgal megismerkedett, és ez egy mélyebb rálátást ad számára a létezésre.

Ugyan neked alacsony az ingerküszöböd

Tesz egy nemtörődöm kézmozdulatot, nem veszi fel a kesztyűt, de sértésekkel sem kezd el hirtelen dobálózni - az úgy egyáltalán nem vicces.
 - Mert valós, hogy ha a saját hajszínedet nem tudod visszaváltoztatni, akkor majd egy csigahánytató átkot rendesen tudsz kivitelezni - közli közömbösen, inkább csak rámutatva a lány állításának irrealitására, mintsem provokálva őt. Nem szereti a felesleges és alaptalan hencegést, főleg, mert az esetek többségében gond nélkül látja, mikor teljesen üres egy fenyegetőzés.
Aztán ha a lány valami hihetetlen csoda folytán mégis meg tudja csinálni a varázslatot és alkalmazni is van kedve, Noel tesz majd róla, hogy ő se menjen haza szárazon.
Felvont szemöldökkel néz a szárnyasra, majd elneveti magát.
 - Tényleg elég vad a külleme. Baziliszkuszra lehet nézni, de Ősárgaságára már nem - bólogat vidoran, tekintetével a hideg miatt kissé felfújt tollú, citromszín gombócot nézve. Vérmes egy állat.
 - Fogadok, nem magadnak választottad. Jobb barátságban lennél egy madárpókkal vagy valamivel, ami álmában csámcsogva leharapja a fél karod, mint egy pacsirtával - jegyzi meg, ugyanis fogalma sincs, milyen fajta madárral áll szemben, úgyhogy csak kihúzott egy fajnevet a talonból.
Megvonja a vállát - miután a fél arca lényegében összeégett vadhúsból áll, igazán nem háklis a külsejére tett minősítésekre. Egyébként sincs sértés, amit képes komolyan venni, nem elég búvalbélelt hozzá, és két kisebb testvérrel már valószínűleg minden típusú horrort átélt.
 - Nektek? - kérdez vissza Noel egy fintorral. - Nem vagy kevésbé varázsló, mint én, attól még, hogy sárvérű vagy - mondja. Az, hogy a lány mennyire nem mozog otthonosan ebben a világban, Noelnek rögtön feltűnt, a "nyitott ajtón rögtön bemegyek" pedig egy olyan hiba, amit varázslótársadalomban felnőtt gyerek nem gyakran követ el.
 - Egyébként én is csak félvér vagyok - regél. - Nem is nagyon laktam varázslók között mostanáig, úgyhogy ne általánosíts - teszi hozzá. Hozzászokott, hogy az emberek többsége nem veszi a fáradságot, hogy előbb alapot szerezzen a szavainak, ettől függetlenül nem átall minden alkalmat megragadni, hogy közölje velük, ne tegyék.
A szobában ácsorogva a lány által kiemelt tárgyra pillant, majd megvonja a vállát.
 - Gőzöm sincs, soha nem láttam még ilyesmit - közli, majd a konyhába caplat, ahol a szekrényeket kinyitogatva valami ehető után kutat. Talál is egy zacskó krékert, aminek még a szavatossága se járt le, úgyhogy a rágcsával felszerelkezve - és csámcsogva - megy vissza a nappaliba, felkínálva a lánynak a piknikezési lehetőséget.

Éééés most belerondítok a játékotokba.
Bocs.

Csákék lánya

Ásítva próbál rátalálni a gólyalak kilincsére így dél körül, lévén az estét és a hajnalt nem áldozta fel az alvás oltárán - a penészzöld klubhelyiség éjfél környékén kelt életre, ő pedig semmi jóból nem szeretett volna kimaradni. Így szunya helyett inkább pókerezett a többiekkel, pénzük nem lévén a klubhelyiség berendezési tárgyait árverezve el, ezáltal a függöny és a kandalló feletti egyik szobrocska boldog, ám csupán névleges tulajdonosává válhatott.
Egy rúgással helyére illeszti az ajtót - nem agresszió, csupán olyan régi és sokat szenvedett zárnyelvről van szó, ami kedvesebb érintésekre nem engedelmeskedik. Valószínűleg megszokta a rellonos bánásmódot, így a finomabb mozdulatok már teljesen elkerülték a figyelmét, de Noel feltett szándéka, hogy majd megkúrálja szerencsétlen nyílászárót.
Akár a terápiáig is hajlandó volt elmenni.
Céltalanul csámborog a kőfalak között, s miután a konyhát is útnak ejti, kolumbuszi túráját egy méretes szendvics kíséri, egészen öt másodpercig - ugyanis körülbelül ennyi időt vesz igénybe, hogy a még igencsak növésben lévő fiú eltüntesse a muníciót.
Rövidesen egy toronyhoz ér, ahol eddig még nem járt - ez pedig nem is csoda, tekintve, hogy meglehetősen új gyerek volt még a környéken. A lépcsőn felcaplat, s benyit az első ajtón, ami szimpatikus neki, így egy erkélyre jut.
Van néhány fotel és asztal, de Noel annyira nem érdeklődik ezek iránt, túl konvencionálisak, és egyébként sem az ő stílusa egy kanapén terpeszkedni. Van azonban valami más, ami megfogja a tekintetét - a következő pillanatban pedig már fel is húzza magát a szemmagasságban lévő korlátra, magabiztos léptekkel egyensúlyozva a vékony vason. Mindig is jó sportoló volt, a magas helyek pedig természetellenesen vonzzák, úgyhogy tériszony helyett vigyorogva nézi az alatta elterülő vidéket.
Miután kiszórakozta magát a különböző agybeteg játékaival - most kézen állva! most egy lábon ugrálva! most cigánykerék! -, guggolva megállapodik a korlát közepén. Nem tudja, hogy ha akarna se tudna kiesni innen, úgyhogy a megfelelő adrenalinszint - ami a hülyeséghez elengedhetetlen - megszerzése nem jelent különösebb problémát. Szereti ezt az érzést.
Kinyújtja a karját, s meglepve konstatálja, hogy vizes lett - eddig észre sem vette, hogy esik az eső, de most, hogy egy kicsit meresztgeti a szemét, elkap egy-két hulló cseppet. Egy pillanatig csodálkozik, hogy nem lett idebent csuromvíz, de  belegondolva meglehetősen ésszerű, hogy egy bűbájjal levédik a terepet, különben már rég elmosta volna a vihar a berendezést. Ennyi erővel azért a hideggel is csinálhattak volna valamit az okosok, mert bár nem lett tetőtől talpig vizes, néhány jeges széllökés hamar elérte, hogy csontig átfagyjon.

Liliána

Fejben latolgatja, hogy mit csináljon következőleg, de mielőtt dűlőre jutna, ajtónyílás hangja üti meg a fülét, így még mindig a korláton sziesztázva megfordul.
 - Az melyik? Tyúk, gyík, randaegyiptominő, vagy csillámpóni? - kérdez vissza, ugyanis nemigen hajlandó megjegyezni a házneveket, így inkább saját terminusai szerint azonosítja őket. - Egyébként is, miből gondolod, hogy pont az? - néz a lányra kissé felvont szemöldökkel. Véleménye szerint egyik házba se lehetne sorolni kinézete alapján - a pirosokhoz túl sokszor mosolygott gunyorosan, a beszívottaknál sokkal mozgékonyabb volt, a stréberekhez nem elég szemüveges, a pincelakókhoz pedig nem elég sápadt.
 - Utóbbival a háztársaim legnagyobb részét leírtad - közli a lánnyal. - De nem, egy vöröshajú vámpírarccal sem találkoztam - vonja meg a vállát, s szemmel láthatóan nem törte össze túlságosan a tény, hogy nem tud segíteni a lánynak hadjáratában.
 - De ha vérét akarod venni, szerintem még nőnöd kell egy kicsit - jegyzi meg, lévén a kiscsaj leginkább egy hajasbabára emlékeztetett, mintsem rendes gyerekre, Noel pedig közel biztos volt benne, hogy a vörös hajú gyíkfajzat - akárki legyen is az - félkézzel lenyomná.
Mivel eddig a lányt nézte, nem pedig a mögötte bujkáló szőröst, teljesen elkerülte a figyelmét az ismerős macska, aki most előkerül az eddig rejtekhelyéül szolgáló láb mögül, így Noel számára is láthatóvá válik.
A fiú gond nélkül felismeri, és mivel soha nem lehetett lassú észjárással vádolni, villámgyorsan összeilleszti a puzzle hiányzó darabjait.
 - Fogadok, te vagy a punk és a szőke herceg nevelt kölyke -mondja a lánynak, miközben résnyire szűkült szemmel méregeti őt, vigyorogva. Az első szó, ami eszébe jutott, a szerelemgyerek lett volna, de nem mondta ki - akármennyire is meglepő, Noel nem mond ki mindent, ami eszébe jut. Így se nagyon áll be a szája, ha meg még közölné is minden gondolatát, folyamatosan csak öntené a szót a világba.
Elmerengve visszagondol a Gamajun-házban töltött kis kiruccanására - még ha közel is járt ahhoz, hogy ott hagyja a fogát, Noel pozitív élményként könyvelte el magában az esti kiruccanását a kígyós házban: legalább izgalmas bevonulója volt.
 - Szevasz, Sahti - köszön a macsra, aki szemmel láthatóan felismerte őt, még ha most több, mint másfél méterrel nagyobb volt, mint egy-két hete.

Liliána

A furcsálló tekintet lepereg róla, kedélyesen figyeli a lányt.
 - Totál felesleges megjegyezni. A sulin kívül senki nem használ vérmérséklet szerinti tipológiát, ami ráadásul még nem is pontos - vonja meg a vállát, ugyanis egyértelműen le tudta olvasni a lány arcáról a megvetést, amit a házhelyettesítő kifejezése hozott elő belőle.
Amit mondott mindenesetre nem hülyeség - ma már a tipológiák létét is megkérdőjelezték, nemhogy használják is őket. A varázslók viszont valahogy mindig lemaradtak egy-két századdal.
 - Igazad lehet - adja meg magát, a sárkányokra olyannyira jellemző makacsság teljes hiányában. Állhatatos ő, de elismeri a hibáit is, és jobban belegondolva a lány amolyan "kicsi a bors, de erős" fílinget nyújt.
 - Mégha a pillanatnyi sikeremnek nincs is köze semmihez egy bűbájon kívül, tudok ilyen jól egyensúlyozni - közli egyszerűen, nem szentelve több szót a témának. Nem kenyere, hogy bárkinek is bizonygassa a hozzáértését - igaz, ha lett volna módja bebizonyítani állításának igazát, valószínűleg megragadja -, de valóban elég nagy jártasságra tett szert, bár régebben többnyire hidak korlátjain gyakorolt -akkoriban nem érdekelte különösebben, hogy él vagy hal, és most sem bánta a veszélyes helyzeteket.
A ragyogó felkiáltásra Noel feláll a korláton, majd egy míves meghajlást produkál.
 - Szolgálatára - közli vigyorogva, és szemmel láthatóan cseppet sem zavarja a megnevezés.
A lány közelebb lép, Noel pedig csendben fürkészi az arcát; olyan könnyen olvassa a testbeszédet, mint mások az írott szöveget, így pontosan tudja, hogy mi járhat a másik fejében, amikor ránéz.
Kicsit meglepi az eredmény, összeráncolt homlokkal futtatja át a fején - sok reakcióval találkozott már a kinézete tekintetében, de ilyennel még nem. Hasonlít a trilak-mintás srác nemtörődömségére, mégis más, mivel a punk zavartalansága inkább abból eredt, hogy sok hasonlót látott már, és nem érintette meg - a kis szőke viszont másnak tűnik.
 - És egyben. Mi többet lehetne kívánni? - kérdez vissza, elvégre végül se Syd, se Sahti nem választotta vacsorájának, bár ezt vehetné a szépségére tett inzultusnak.

Lil

A lány arcán tökéletesen tükröződik, hogy mi a véleménye a helyzetről és Noelről: leginkább az "ártalmatlan félőrült" kifejezéssel lehetne leírni Lil a fiúról alkotott képét. Utóbbi viszont nem zavartatja magát túlságosan, csak szimplán vállat von, rábízva a főnixre a dolgot.
 - Majd beleírom az önéletrajzomba - vigyorog. - Végzettség és nyelvvizsgák után tapasztalat: jártam Nothart Konstantin házában és túléltem - vázolja fel, kezével mutatva a képzeletbeli pergamenre. Biztos benne, hogy egy napon ez a képesítési szint még sokat fog érni...
Alapvetően pozitívként könyvelte el az estét - mint már említettük, a testi épsége nem sokat jelent Noelnek, a többi tekintetben meg úgy fogta fel, hogy igazán kalandos estét töltött egy furcsa párosnál. Ha unalmasabb belépője lett volna, talán már itt se lenne, a középiskoláit is csak hírből ismerte annak idején. Tanult ő magának a könyvtárból, mert szeret - imád - olvasni, de hosszú órákat ülni egy teremben, ahol nem csinálnak semmit, csak üresen néznek ki a fejükből...ez nem Noel terepe.
Rugalmas mozdulatokkal lepattan a korlátról, hogy kezet foghasson a lánnyal.
 - Neil - mutatkozik be ő is, ezúttal a White Collar nevű remek sorozat főszereplőjének nevét használva. Tudja, hogy nem játszhatja már sokáig ezt, de egyelőre még működik, ő pedig remekül mulat közben. Valahol hihetetlenül viccesnek és jólesőnek találja, hogy senki még csak segédfogalommal sem rendelkezik arról, ki ő, csak annyit tudnak, hogy már látták - Noel elég feltűnő jelenség, nehéz nem észrevenni. A sárkányok általában Fantomként emlegetik, természetesen a nagysikerű könyv-musical-amit akarsz után - igaz, a fiú nem hord maszkot, de ennyit hajlandó elnézni -, a többi ház lakóinak pedig még nem tűnt fel, hogy Noel mindig más néven mutatkozik be.
 

Mintha tudnál tenni bármit is

 - Nem hiszem, hogy ez így működik - jegyezi meg, amolyan elnéző mosollyal. Nem sok időt töltött a varázsvilágban gyerekkorában, de alapvető dolgokat az apja megtanított neki, és mivel igencsak apás kölyök volt, csüngött az örege minden szaván, nem csoda hát, hogy ilyen távolságokban is emlékszik erre, hiába élt muglik között az elmúlt röpke nyolc évben.
Felnevetett, olyan abszurd kép volt, ahogy felvillant előtte a vérmes kanári vijjogása. Igen, valóban rémisztő a sárga, ökölnyi tollgombolyag, aki kedélyesen csipog és csapdos kis szárnyaival.
 - Kiaza Seren? - teszi fel a kérdést. Biztos valami diák, de Noel mindig mindenről tudni akar, és többnyire meg is jegyzi a dolgokat, elraktározza későbbre, hátha fel tudja használni valamilyen módon.
Többnyire talál rá lehetőséget, hogy felhasználja.
 - Woa, sólyom? Lehet ilyet tartani az iskolában? - kérdezi lelkesen, ugyanis szeretne beszerezni magának valamilyen élőlényt, de egyelőre túl sok volt a lehetőség, hogy tudjon dönteni. Valami mágikusra fájt a foga, de felmerült benne a gyanú, hogy a vezetőség nem díjazná, ha mondjuk egy hippogriffel állítana be.
Nem is beszélve arról, hogy egyelőre valószínűleg kezelni sem tudna egy valamirevaló varázsbestiát.
 - Nem unalmas egy skorpió? - morfondírozik. Azért meg lehet unni, ha egy állat nem csinál mást, csak a kis ízeltlábaival mászkál a karodon - vagy legalábbis Noel biztos, hogy megunná. Valószínűleg a hüllőkkel is ez lenne a baja - szépek, de csak sütkéreznek a napon meg kajálnak, abban semmi érdekes nincs.
 - Kanári. Elnézést - bólint, elismerve, hogy fogalma sincs a madárrendszertanról - vagy ha már itt tartunk, bármilyen rendszerről, esetleg tanról. Nem szégyen a tudatlanság, ha az ember hajlandó beismerni és eltüntetni a fekete foltokat.
Néhány másodpercig csak pislogva nézi a lányt, de miután meggyőződik róla, hogy tényleg fogalma sincs, Noel miről beszél, a fiúból akaratlanul is kitör a röhögés.
 - Vagy vére... - röhögés. - Vagy nincs.... - röhögés.
Miután ilyen szégyentelenül kiszórakozta magát a lányon, erőt vesz a rekeszizmain és hajlandó válaszolni.
 - A sárvérű azt jelenti, hogy nincsenek varázsló felmenőid. A félvér pedig azt, hogy csak az egyik szülőd varázsló, és így tovább - mondja. - Az elv olyan, mintha zsidó lennél, csak persze más kifejezésekkel - teszi hozzá, hogy legyen viszonyítási alap.
Igaz, a holokauszt óta elég megbotránkoztató egy ilyen hasonlattal élni, de Noel nem zavartatja magát, elvégre nem pejoratív értelemben használja, és egyébként is idegesíti, hogy vannak dolgok, amit vagy ócsárlunk, vagy nem beszélünk róla. Neki nem voltak ilyen gátjai.
 - Soha nincs olyan, hogy ok az általánosításra - viszonozza a pillantást. Látszik, hogy a lány próbál félelmetes lenni, de Noel a Gamajun-ház urával is ijedelem nélkül szemezett, nemhogy egy elsőssel.
Kedvtelve rágcsál, majd elvigyorodik a lány kérdésén.
 - Részben - közli, de nem fejti ki jobban az álláspontját, valószínűnek tartja, hogy társa - ha máshonnan nem, felvilágosító óráról - értesült már a férfi lélek működési elveiről, főleg, ha a lélek tulajdonosa épp most jár a pubertásban.
 - Én nem láttam kólát, de töklevet igen - mondja. - Igaz, soha nem értettem, hogy a varázslók mit szeretnek ezen, tiszta undormány - fintorog. Még a gondolatától is kirázza a hideg. - Viszont van kávé meg vajsör - teszi még hozzá, ugyanis jól feltérképezte a konyhai állapotokat, mielőtt visszajött volna, egyrészt mert szeret enni, másrészt pedig mert szeretett volna kapni egy benyomást az itt lakó emberről, erre pedig az egyik legjobb mód a konyha átnézése.

- Igen, valójában nem haltam meg tavaly, csak átoperáltattam magam tizenéves varázslógyerekké - bizonygatja kicsit gunyorosan, néhány bólogatással kísérve. - A plasztikai sebészek kicsit elrontották az arcom, de szerintem még így is helyes vagyok nyolcvanéves létemre - legyinti odébb göndör tincseit, mintha a L'Oréal reklámból lépett volna ki - mert megérdemli -, bár kicsit talán rontja az összhatást, hogy ma reggel sem találkozott a fésűvel, és már egy birkanyírás is ráférne. Őt viszont nem zavarja, hogy úgy néz ki, mintha egy puli ücsörögne a fején, legalább senki nem veszi észre, ha a pálcáját a hajába rejti, attól tartva, a nadrágzsebében lerobbantaná a saját hátsófelét.
A lány megbabonázva bámulja az esős tájat pár pillanatig, majd visszafordul, hogy feltegyen egy kruciális kérdést: ugyan Noel hajlandó lenne-e felásni vele a temetőt?
A fiú arcán megjelenik egy féloldalas, rellonos összeesküvőkre oly jellemző mosoly.
 - Ezer örömmel - mondja, bár él a gyanúperrel, hogy Lil ezt nem gondolja teljesen komolyan.
Elvégre nincs ásó.
A lány elneveti magát, Noel pedig azon kezd morfondírozni, mit is csinálhatnának, ugyanis nem annyira a puszta beszélgetés híve. Ő is kinéz hát az előttük elterülő tájra, tekintete pedig megakad az erdőszéli kis faházon, és eszébe jut valami.
 - És neked van kedved csekkolni a vadőr új kiskedvenceit? - néz a lányra sokatmondó vigyorral, ami főként azt regéli, hogy Noel komolyan is gondolja. Nem tudja, milyen állatszállítmány érkezett ma reggel, csak hallotta az egyik mestertanoncot, ahogy arról beszél, hogy az ő órájukhoz lesz rá szükség - ami egyenlő azzal, hogy a lények veszélyesek.

Peersze-peeeeersze *nyelvet ölt*


 - Akkor várom a pillanatot, hogy a gravitáció felmondja a szolgálatot és elreppenj, mint egy héliumos lufi - feleli kissé gunyorosan. Idegesíti az ilyen hozzáállás: semmi nem úgy működik, ahogy kellene, de ki mondta, hogy van egy meghatározott mód, ahogy minden történni köteles?
 - Még jó közeli viszonyban vagytok - jegyzi meg, ahogy a lány csak letegezi a profot, akiről Noel úgy hallotta, nem híve a közvetlenkedésnek.
De legalább nem olyan vaskalapos, mint amilyennek a fiú elsőre képzelte, legalábbis erre utalnak a másik szavai. - Menő - vigyorog, egyszer megnézi még magának azt a madarat, bár még nincs rá terve, hogyan, de nagyon vonzzák az ilyen állatok. A macskák már túl kommerszek.
Aprót rándít a vállán, ő nem igazán a szépséget keresi a házikedvencekben, vagyis néhány kivétellel a legtöbb állatot szépnek látja, van bennük valami egyszerű báj.
 - Jó látni, mennyire szíveden viseled a sorsát - vigyorog, kissé oldalra döntött fejjel nézve a kanárit. Nem tűnik úgy, mintha haldokolna, de az embernek nem árt tudnia legalább megközelítőleg, hogy mit eszik háziállata, nem igaz?
A navinés gyilkos pillantásai csak fokozzák Noel jókedvét, nem tud nem röhögni azon, ahogy ez a mondat kibontakozott. Hamarosan azért összeszedi magát, hogy aztán egy bólintással reagáljon a lány szavaira.
 - Árvalány? - biccent. Még nem döntötte el, hogy feszegesse-e a témát tovább, nagyban függ a másik reakciójától - no nem azért, mert Noel visszariad attól, ha ráförmednek, de még nem döntötte el, hogy elég érdekes-e ahhoz, hogy forszírozza.
A navinés meghökken, Noel meg visszahökken: nem tudja, a lány honnan jutott erre a következtetésre.
 - Micsoda? Ilyet egy szóval sem mondtam - pislog néhányat még mindig meglepetten. Eszébe se jutott a dolgok ilyen vonulata.
Kicsit elhúzza a száját, nem túl őszinte ez a beleegyezés, de nem szól, nem vitatkozik feleslegesen.
A következő pillanatban a lány megragadja Noel karját, aki engedelmesen követi őt. A kávé szóra mintha benyomták volna az "on" gombot a kanáritulajon, mert rögtön átmegy vizslamódba, hogy kiszagolja, merre található az értékes nedű.
 - Oké-oké, tudok menni egyedül is - biztosítja a lányt, aki még mindig nem engedte el a csuklóját, de most már talán megteszi.
Noel felpattan a konyhapultra, és kényelmesen elhelyezkedik, s amíg a lány a kávégyártással van elfoglalva, a berendezést pásztázza tekintetével.
 - Vajsör. Kávéból elég a napi egy, nem szeretnék ráfüggni - magyarázza, ugyanis a koffeinhez elég hamar hozzászokik a szervezet, őt pedig a gondolat is idegesíti, hogy valamiféle dependencia alakuljon ki nála. Utálja, ha megkötik, és a függőség minden tekintetben kötöttséget jelent, akármennyire is "ártalmatlan" a tárgya.
 - Mi ez a nagy kávémánia? Úgy csillog a szemed, mint egy háromévesnek karácsonykor - érdeklődik vigyorogva.

micsoda fenyegetés

 - Ilyet semmiképp - rázza meg a fejét elborzadva. - Jobban hasonlított egy haldokló rókamanguszta vonyításához, mint héliumos léggömbhöz - közli még utólag, hogy a lány értse, mire ez a nagy fintorgás.
 - Áh. Értem - reagálja le gyorsan a tanári tegezés kérdését. - Milyen csávából? Átengedett a vizsgán? - találgat, elvégre nem kerüli el a figyelmét az elejtett félmondat.
 - Minden elismerésem - vigyorog, és már egészen máshogy néz a kanárira. Igazi túlélő a kis szárnyas.
Ophelia szemébe néz, tekintete fürkészi a másik pillantását - és meg is kapja a választ, amit keresett, úgyhogy nem kérdez, nem feszegeti a rövid szócskát. Mi értelme lenne? Pontosan látja, hogy a másik azt kívánja, bár ne is találkozott volna az emberrel, aki felnevelte; Noel nem tudja, hogy az illető bántotta-e, vagy "csak" elhanyagolta, de ez a két opció épp elég volt ahhoz, hogy némán elraktározza magában az ismereteket.
Talán ha szüksége lesz rá egyszer, előhúzza, de addig a lánynak nem kell tudnia, hogy ő tisztában van mindezzel.
 - Jaj. Jaj. Jaj - fogja a fejét. - Nem így. Csak a vérség szempontjából, hogy ki minek számít - magyarázza, igaz, azt a népirtást, amit az aranyvérűek néhány évtizeddel ezelőtt a sárvérűek és a muglik között rendeztek, könnyedén lehetett mindenféle történelmi genocídiumhoz hasonlítani.
Noelt nem zavarta, hogy a lány a kezét szorongatja, csak ez a huzavona volt kicsit kellemetlen, elvégre elég kompetens a járás technikáiban így tizenöt évesen.
 - Öm - nézi a szerkezetet nagy bölcsen, elgondolkozva. -  Ez nem elektromos, csak sima kotyogós kávéfőző - jegyzi meg végül, a lányra pillantva. - Valami villában éltél eddig? - teszi fel a kérdést, elvégre valószínűleg ez az egyetlen indok, ami kielégítő magyarázatot ad arra, egy nyíltan kávéfüggő személy miért nem tanulta meg, hogy kell kezelni ezt az egyszerű szerkezetet.
Noelnek viszont nem voltak ilyen problémái, úgyhogy egész gyorsan összeszerelte, az alsó tartályba a vizet, a felső, kisebb részbe a darált kávét rakva, de a tűzhely nemlétén elgondolkodott kicsit. Jobb ötlet híján előveszi a varázspálcát - hogy, hogy nem, már megint valahol a hajában találta meg a szerencsétlen eszközt, pedig megfogadta, hogy rendes, varázslóhoz méltó helyet fog neki keresni -, majd a lányra néz, de végül nem kéri áldását a tevékenységre, Lacarnium Inflamaréval egy kicsit alágyújt, reménykedve, hogy nem égeti le a faházat maguk körül.
 - Dash - mutatkozik be ő is, természetesen könyvszereplő nevét használva. Hová lenne a világ, ha a Noel Rainsworth név egyszer is elhangzana a szájából?

- Nem vagy nagy barátságban az állatvilággal - jegyzi meg, de nem ismétli, amit mondott.
Elismerően bólint a felsorolást hallgatva.
 - Itt vannak jófej tanárok? - kerekedik el a szeme, mert számára ez a fogalom olyan volt, mintha egy mesekönyvből szedték volna ki, vagy valami utópiából, mert hogy még eggyel sem volt szerencséje összefutni, az is biztos.
De majd megnézi magának ezt a Serent, hogy tényleg olyan-e, mint amilyennek Ophelia írja le. Emberek kapcsán soha nem bízik mások ítéletében, csak a sajátjában - úgy vette észre, pontosabb képet tud alkotni, mint a legtöbben.
 - Inkább ne erőltessük - közli végül egy fintorral, nem akarja tovább forszírozni ezt a témát, Ophelia láthatóan nem hajlandó használni a fejét, bár Noel biztos benne, hogy a lány nem annyira maki, mint amilyennek most mutatja magát.
Elneveti magát a navinés őszinte csodálkozására, ahogy a kávéfőzőt megpillantja - utoljára a húga vágott ilyen képet, amikor Noel elmondta neki, hogy a Földön még ma is léteznek emberek, akik sátrakban élnek.
Kíváncsi, Nadia vajon hogy bírja egyedül - Noel próbált neki mindent elmondani, mielőtt eljött, és rendszeresen ír levelet, de eddig mindig ott volt a húga mellett, a kislány pedig lényegében egyedül maradt így, ami biztos nagy váltás volt neki.
Elhessegeti a gondolatot, Opheliára néz, aki kijavítja: nem villában él, hanem kúriában. Noel rosszallóan morog kicsit, mert ő nem érzi a különbséget a kettő között, kőgazdag-kőgazdag, nem mindegy? Egy kicsit haragszik azokra az emberekre, akiknek annyi pénzük van, hogy nem tudják hova tenni, de nem mutatja, elvégre azt már tisztán érzi, hogy Ophelia örömmel elajándékozta volna a kúriát, ha cserébe nem kell együtt élnie a mostohaszüleivel.
Bólintással beleegyezését adja, nem kérdez többet, ha a lány nem akarja, de így is megtudott mindent, amit csak kigondolt. Persze, lehetne pontosítani a részleteket, de minek? Sokkal izgalmasabb a félhomályban tapogatózni.
 - Nem úgy volt, hogy ezt a témát hagyjuk? - vigyorog a lányra,  miközben a kávéval foglalkozik. - Csak akkor mesélek, ha te is - vonja meg a vállát, ugyanis ő semmit nem ad ingyen, s visszafordul az elfoglaltságához, nem említve, hogy Opheliának nem muszáj szavakkal beszélnie ahhoz, hogy Noel értse. Még ha az ember nem ad ki egy hangot sem, a mozgása, ujjainak rezdülései, tekintete, de még öltözködése és hajviselete is róla mesél. Az, hogy ne ítélkezzünk a külsőről, hülyeség - ezernyi dolgot lehet valakiről megtudni csak abból, ha ránézel, és ha hajlandó vagy figyelni.
Noel pedig hajlandó.

Mary

Noel sztoikus nyugalommal várja, hogy a lány áthaladjon a folyosón, miközben igencsak próbál úgy tenni, mintha neki volna valami oka arra, hogy itt álljon és nézelődjön. Arca profin mutatja azt a kicsit irritált, kicsit türelmetlen kifejezést, amit az emberek akkor szoktak ölteni, ha nonverbálisan igyekeznek siettetni a másikat, anélkül, hogy egy szó is elhagyná a szájukat.
A lány viszont nem siet, talán nem érzékeli Noel néma üzenetét - sokan vannak, akik kevéssé érzékenyek az ilyesmire, úgyhogy a fiú nem lepődik meg, talán csak enyhén bosszús.
 - Cső - köszön ő is, nekidőlve a falnak, tornacipős lábát a kőnek támasztva. Ekkor veszi észre, hogy valami füst terjeng, elvégre eddig háttal állt a művének, pedig valljuk be, tényleg kivételes érzékről tanúskodtak munkái, de hogy még füstöljenek is? Az már nem ő volt, viszont akkor felvetődik a kérdés, hogy mégis ki?
Mivel rajta kívül egyedül egy személy tartózkodik a folyosón, résnyire szűkített, gyanakvó tekintettel méregeti a lányt.
 - Ez a te műved? - kérdezi, miközben félig még mindig a furcsa jelenséget tartja górcső alatt: semmit, amiről nem tudod, hogy micsoda, nem ajánlatos szem elől téveszteni. Ezt keserű tapasztalatok árán tanulta meg, még mindig viseli a nyomait az arcán.
Szórakozottan megvakarja a sebhelyet, mint mindig, ha gondolkozik, de semmi épkézláb ötlete nincs arra, milyen megoldást lehetne találni a füst eltüntetésére - igaz, hogy alapból nem csinál semmi rosszat, és még szép színes is, de neki aztán senki ne próbálja bemesélni, hogy normális, ha a fal bármit is ereget magából.
A lány meglepetése hamar eloszlatja a gyanúját, ugyanis hangja és arckifejezése teljesen őszinte, Noelt pedig kevesen tudják átvágni ilyen téren, úgyhogy elfogadja, nem kérdőjelezi meg még egyszer, hogy ez az egész az ő műve-e.
 - Ugye szerinted se normális? - mutat a falra. Valahol felébred benne egyfajta menekülési ösztön, de a kíváncsiság is: hirtelen ötlettől vezérelve kiveszi az egyik filcet a zsebéből, lecsavarja a tetejét, majd kiszedi a belsejét, az így megüresedett területre pedig becsalogat valamennyit a füstből, aztán rázárja a kupakot, és ismét zsebre vágja.
 - Ki tudja, lehet még hasznos lesz - magyarázza a lánynak, majd összeráncolja a homlokát. - Várjunk csak...mi is lesz hasznos? - gondolkozik hangosan, ugyanis hirtelen nem jut eszébe, az előbb mire utalt, de csak megvonja a vállát, és elhessegeti a zavaró érzést.
Már annyira nagyon nem akar maradni, de azt se tudja, miért szeretne elmenni, furcsán összezavarodott, bár egyébként is méretes káosz uralkodik a fejében, úgyhogy talán nem meglepő a helyzet.

- Pedig sokszor könnyebb, mint az emberekkel - mosolyodik el halványan, de nem részletezi a gondolatait.
 - Nem semmi - bólint elismerően, tényleg meg kell néznie magának ezt a pasast, úgyis vett fel SVK-t, de eddig még nem volt érkezése bemenni is rá - reggel tízkor? Ugyan már.
 - Ha egy kicsit szélesíted az életbenmaradók körét, hajlandó vagyok segédkezni - vigyorog Opheliára, mivel valószínűleg a rellonosoknál külön génpár létezett, melybe a "világuralomra törés" és a "minden ember kipusztítása" nevű tulajdonságokat kódolták.
 - Tudom - vonja meg a vállát, és tényleg nem morog tovább, de egy kis zsörtölődés néha neki is kijár amellett, hogy mennyi mindent képes elviselni szó és panasz nélkül.
Egy pillanatra elfordul a kávéfőzőtől - veszett lassan melegedett a víz, de nem akart nagyobb bűbájjal kísérletezni, nemrég érkezett, örül, hogy tudja, melyik végénél kell megfogni a varázspálcát -, majd tekintetével a navinés pillantását keresi, de valahogy sosem találkozik a tekintetük. Nem volt nehéz levágni, mi a stájsz.
 - Értékelem az elővigyázatosságot, de nem fogok sírva elrohanni, ha rám nézel - közli a lánnyal csak olyan marginális megjegyzésként, miután egyre nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy Ophelia tényleg nem tud a szemébe nézni, talán mert érzékeli, hogy Noel könnyen olvas a tekintetekből, és nem akarja megbántani - ez pedig meglepően kedves gesztus, de a fiú nem igényli. Nem takargatja az arcát, nem menekül az emberek elől, és nem fél szembesülni azzal, ha meglátja önmagát a másik gondolatainak tükrében. Megtanulta, hogy hiába is próbálna másnak mutatkozni, mint ami, ez nem változtatna a valóságon, csak önmagát ámítaná, az pedig merő energiapazarlás.
Most fel lehetne hozni ellenérvként, hogy akkor miért nem képes a saját nevén bemutatkozni, de ez nem rejtőzködésből van, inkább csak ártatlan csíny, amin remekül szórakozik.
Egy fél pillanatig sem érdekli, hogy a lány kérdését csak a harag mondatja ki vele: érzékelte már a másik agresszióját, de nincs benne félelem a következményektől, ahhoz pedig nem elég empatikus, hogy együttérzésből ne tegye fel a kérdést, ami őt érdekli. Ennek ellenére fel van készülve az eseteleges ellentámadásra, legyen az fizikai, vagy érzelmi: nem hiszi, hogy a navinés majd szó nélkül tűri, hogy a múltjában vájkáljon.
 - Ki bántott annyira, hogy ilyen nagyon próbálsz teljesen érzéketlennek tűnni? - néz Ophelia szemébe, inkább érdeklődve, mint együttérzőn. Egy személyes tragédia még senkit nem tett szimpatikussá a számára, ahhoz sokkal több kellett ennél.

A lány zavara és összekuszált mondatai mosolyt csalnak az ajkaira, de értékeli a - bár kissé gyenge - próbálkozást.
 - Kösz - nevet fel, mikor Ophelia kijelenti, hogy vagány félig összeégett arccal élni. - Ezt még senki nem mondta - teszi még hozzá, bár végül nem szól arról, hogy ez összességében pozitív vagy negatív, csak raktározza magában a hallottakat.
Rápillant a lány kezére, majd az arcára siklik a tekintete, és biztos benne, hogy a rajta uralkodó kifejezés nem mindennapi vendég a navinésnél.
 - Máris kivételes embernek érzem magam - vigyorog a lányra, utalva arra, hogy tisztában van vele: ezt nem sokan látták és nem is fogják. Nem köszöni meg, nem sajnálkozik, nem jön zavarba, nem szégyenkezik, de teljes mértékig önmaga marad, kezdjen Ophelia ezzel azt, amit szeretne, Noel nem változik mások kedvéért.
A keserű hangot hallva ismét a lányra pillant, aki a kérdést hallva ugrásra készen megfeszül, tekintete pedig leginkább egy űzött vadéhoz hasonlít: bizalmatlan és fél.
 - De, elég. De akárki is ő, ezen a félelmen élősködik, és ez az oka, hogy nem képes elengedni, olyan ez, mint másoknak a drog. Amint legyőzöd ezt a félelmet, nem tud majd használni, és dühös lesz, de el tudsz menekülni, végleg, mert nem lesz értelme, hogy visszahívjon magához. Azt kell megértened, hogy nincs hatalma fölötted - mondja egyszerűen, de nem várja, hogy tanácsát megfogadják, vagy akár csak számításba vegyék, csupán közli azt, ami eszébe jut. Tisztában van vele, hogy ez egyáltalán nem olyan könnyű és lépésszerű, mint ahogy ő leírja, de ez a dolog váza. Noel többet nem tehet Opheliáért, és az is ritka, hogy bárkinek is próbálja megmagyarázni, ő mit lát abból, ahogy az emberek működnek - azt viszont senki nem érdemeli meg, amin a lány keresztül ment, mert ha ezt nem tudja lezárni magában egyszer s mindenkorra, örök és élő problémaként fogja elkísérni az élete hátralevő részében, ezt a felelősséget pedig Noel nem volt hajlandó magára venni.
 - Kész a kávé - érkezik megmentésükre az értékes innivaló, ugyanis így legalább semmiképp nem kell folytatniuk a kényelmetlen témát, ha Ophelia nem akarja. Noelben nincsenek ilyen gátlások, de tisztában van vele, hogy az emberek többsége nem olyan, mint ő.

- Meg lehet szokni - válaszolja egy nemtörődöm vállrendítéssel. - Még szerencse, nem lenne túl gyakorlatias, ha minden fogmosásnál rám törne a sikítófrász - vigyorog Opheliára, ugyanis tényleg megszokta. Nem mindig volt ez így, de mostanra többnyire megtanult élni vele, ahogy az ember mindenhez hozzá tud szokni, legyen szó bármilyen mély tragédiáról. Ezt még csak nem is lehetett a komoly problémák közé sorolni, igaz, Noel nem az a típus, akit nyugtatna, hogy sokaknak nehezebb a dolga, mint neki. Meg lehet játszani az altruizmust, de ha valaki épp aktívan szenved, nem fog arra gondolni, hogy szegényéhezőgyerekekAfrikában.
 - Mi számít komoly oknak? - kérdez rá, érdeklődő tekintettel jártatva pillantását a lány arcán. Ő az előbbi esetet nem érezte komolynak, sőt, még annyira indokoltnak se, de ezt a véleményt megtartja magának, főleg, mivel Ophelia sem őszintén mondta megjegyzését, szóval valami más magyarázat áll a háttérben.
Azzal nem ámítja magát, hogy csodálatos személyisége és a vadőr konyhájának kellemes napsárga függönyei váltották volna ki a fenti hatást, az egoizmus távol áll tőle.
A válasz kicsit meglepi, egy fél pillanatig összeráncolt homlokkal néz a lányra, hogy vajon mi vihet valakit arra, hogy ragaszkodjon egy olyan emberhez, aki nyilvánvalóan arra használja őt, hogy belerúgjon párat, ha épp nagyon unatkozik már a villájában - bocsánat, kúriájában - kávézgatva.
 - Így sincs senkid - mutat rá. Zord mondat, de Noel nem szeretetszolgálat, hogy kedvesen óvja az elesettek lelkivilágát. - Ez az ember egy gyennyláda, nem pedig valaki, te pedig nem lehetsz olyan idióta, hogy ezt nem látod - teszi még hozzá nem kevés értékítélettel, talán kicsit túl erélyesen, igaz, valószínűnek tartotta, hogy ha Ophelia erre nem ébredt rá tizenakárhány éve alatt, nem Noel szívhez szóló megjegyzése fogja létrehozni a megvilágosodást.
A megkönnyebbült kis mondatot hallva nem szól, csak kiönti a kávét két csészébe - ha már ennyire megdolgozott érte, nyilván nem fogja hagyni, hogy a navinés tolja be az egészet -, és a lány felé fordul.
 - Mit kérsz bele? - néz a másikra, majd szétnéz a konyhaszekrényekben, és kisvártatva leveszi a cukortartót, rakva a saját italába valamennyit.
 - Kérdezz valamit - vonja meg a vállát, önként természetesen nem tartana mesedélutánt. Nem érzi, hogy bármi titkolnivalója volna, és nincs azzal gondja, hogy kifejezze - neki a beszéd mindig könnyen jött, úgyhogy gyakorolja is rendesen. Szerencsére viszont senki nem áll meg, hogy a beszédkényszeres, gunyoros, irritáló kiskölyökről faggatózzon, legtöbbször el vannak foglalva azzal, hogy várják, mikor lép le, Noel pedig tökéletesen elégedett mindezzel, elvégre szándékos.

 - Ez egy rellonosnak sértő - húzza fel az orrát megjátszott nehezteléssel, de nem tesz semmilyen hozzáfűzést a témához. Ő nem érzi magát emiatt selejtesnek vagy kevesebbnek, mint a körülötte lévők, legfeljebb másnak - de unalmas is lenne a világ, ha mindannyian ugyanolyanok lennénk.
Az már persze más kérdés, hogy az emberek hogy viszonyulnak hozzá, az amerikai iskolarendszerben igen hamar szembesült azzal, hogy a szürke tömegből kitűnni nem mindig olyan előnyös.
 - Gondolom mert nem nélkülözöd annyira az empátiát, mint amennyire szeretnéd - veti fel lehetőségként, ugyanis milyen más okok lehetnének? Ophelia valószínűleg azért mutatta meg a karját, mert nem akarta, hogy ő - Noel - egyedüli szörnyszülöttnek érezze magát, amikor a lányra is rajzolt hegtérképet az élet, csak legfeljebb nem olyan feltűnőt.
Mi ez, ha nem empátia?
Figyelmesen hallgatja a navinést, és már az első kérdés után készen áll a válasszal, de megvárja, hogy a lány befejezze a mondandóját, mielőtt közzé teszi.
 - Itt maradhatsz még négy évig, vagy akár tovább, ha továbbképzed magad mestertanoncnak. Addig vállalhatsz munkát suli mellett, vagy nyáron, és mire kikerülsz innen, nem leszel hozzákötve, és semmi nem kötelez majd arra, hogy visszamenj - magyarázza. Nem hiszi, hogy létezik kilátástalan helyzet, legfeljebb eszköztelen ember.
Megkavarja a kávét, majd felül ismét a konyhapultra, miközben vár, hogy hűljön egy kicsit a folyadék. Nem szeretné a nyelvét is végigégetni.
Elfojt egy apró fintort, a kérdés túl kézenfekvő, és már annyian tették fel ugyanezt ugyanígy, hogy nem is töri magát, hogy átfogalmazza az általánosan adott feleletet.
 - Hétévesen feltörtem a zárat apa műhelyén és magamra öntöttem egy bájitalt - válaszolja egyszerűen, épp eleget mondva ahhoz, hogy elaltassa a lány kíváncsiságát, de megtarthassa magának, amiről úgy érzi, nem tartozik másra. Élete könyvét nem tartotta zárva a kíváncsiskodó tekintetek elől, de erőteljesen cenzúrázta, mi maradhat benne, és mi nem, ezzel pedig elkerülhette a további kérdéseket. Jobb megoldás, mint makacsul hallgatni, vagy kiteregetni mindent.

- Áltasd csak magad - jegyzi meg egy joviális mosollyal, arckifejezéséről pedig egyértelműen le lehetett olvasni, hogy pontosan tisztában van az ellenkezőjével, így teljesen felesleges bármi ilyesmit bizonygatnia Opheliának, mert Noel nem hiszi el.
 - Igen, biztos kiközösítettelek volna az egyszemélyes bandámból - vigyorog a navinésre. - Egyébként a ruha kevés ahhoz, hogy elrejtsd a...bajod - teszi még hozzá: öt egész percbe telt, hogy Ophelia viselkedését látva levonja a következtetéseket, de nem firtatja tovább a témát. Az emberek többsége valószínűleg akkor sem venné észre, ha az orruk alá dugná a kezét, mert egyszerűen indifferensek mindennel kapcsolatban, ami nem érinti őket közvetlenül.
 - Hát akkor tanuld meg, hogy kell - tárja szét a karjait, elvégre ennyire egyszerű a megoldás, és fogalma sincs, Opheliában miért nincs meg ez az elhatározás.
 - Egyébként is, nem mintha nagyon sok egyebet lehetne itt kezdeni, lévén egy mágustanodába járunk, ami valahol, a felszín alatt, titkon, csak a beavatottaknak észrevehetően, talán közli, hogy bizony, itt varázsolni oktatják az embergyermekeket - teszi még hozzá, a megfelelő szavakat kicsit megnyomva a hangsúlyozás érdekében.
Bár a lánynak igaza van, semmiben nem lehetünk teljesen biztosak.
Ophelia kegyes kijelentésére megvonja a vállát; Noelnek nincs szüksége felhatalmazásra, hogy eldönthesse, mire válaszol és mire nem, ha úgy érezte volna megfelelőnek - taplóság ide vagy oda -, gond nélkül a lány szemébe hazudott volna egy mondvacsinált indokot, és a másik még észre se vette volna, olyan gyakorlata van mások átvágásában.
 - Nem szégyellem - válaszolja, és tény, az elhallgatott részleteket sem emiatt tartja meg magának, egyszerűen az az oka, hogy egyáltalán nem bízik a lányban, nem is ismerik egymást, és nem osztogatja az ilyesfajta információkat fűnek-fának, utólag pedig egyébként is hülyeségnek tűnt az egész.
 - Kellett? - felnevet, bár nem sok öröm van a hangjában. - Egyáltalán nem kellett, hacsak nem vesszük kényszernek, hogy nem tudok ellenállni a kinyitatlan záraknak - magyarázza, és noha épp elég elrettentő lehetett volna az eset, ami vele történt, továbbra sem sok gondja volt azzal, hogy lezárt, lelakatolt, elkerített, táblás figyelmeztetésekkel kidíszített, és főként tiltott helyekre másszon, kússzon, ugorjon, vagy sétáljon be. Most már egyébként sem sok olyan maradandó kár tudna tenni magban, ami megrendítené a világát.
Szóra nyitja a száját, hogy kérdezzen valamit, de mielőtt megtehetné, léptek hangja üti meg a fülét. Egyik kezével megragadja Ophelia csuklóját, a másikat pedig a szájára helyezi, ha esetleg felsikoltana - rossz tapasztalatok -, és berántja a legközelebbi ajtó mögé, ami utólag a kamrának bizonyul. Nyomaik egyértelműen hirdetik, hogy valaki járt a házban és megkínálta magát kávéval, de így legalább van egy hangyányi esélyük arra, hogy elslisszoljanak észrevétlenül.
Leguggol, a résnyire nyitott ajtón keresztül kémlelve az érkezőt, aki ugyan még a nappaliban jár, valószínűleg hamarosan ide is benéz, és közben persze már rég elengedte a lányt.

Oph

 - Nem feltételeztem - igazítja ki a hallottakat kifejezéstelen arccal. Hiába vannak jó megérzései, pontosan tudja, hogy az emberek nem ilyen könnyen kiismerhetőek, annál sokkal komplexebb és árnyaltabb valaki személyisége, hogy az első találkozás után már messzemenő következtetéseket vonjon le róla. Ez viszont nem változtat a tényen, hogy szereti kicsit feszegetni a lány határait, talán némileg provokálni is, csak amolyan szórakozásképpen.
A navinés lelkes bandaháborús ábrándjain jót mosolyog, de nem ad hozzá további elemeket.
 - Azért vannak néhányan, akik mégis - teszi hozzá Ophelia megjegyzéséhez, ugyanis ez nem volt igaz. Ő is találkozott már vele, mennyire érzéketlenek tudnak lenni az emberek, de szerencsére nem mindenki ilyen.
 - Még bőven van időd tökéletesíteni az ön- és közveszélyes módszereidet - vonja meg a vállát. Ő nem aggódik azon, hogy közel semmit nem tud még - azokat az apróságokat, amiket már megtanult, kreatívan tudta használni, és egyébként sem siet sehova.
 - Ó, igen, úgy hívják, gyerekkor - vigyorodik el, bár mosolya nem teljesen őszinte. Nem szereti bevallani, ha valamit elront, azt a helyzetet pedig olyan gyönyörűen hagyta elfajulni, hogy öröm lehetett nézni, egy szadistának mindenképpen. Az pedig nem mentség, hogy hülye kölyök volt, ennyi eszének lennie kell az embernek.
Noelt nem lepi meg túlságosan a tulaj felbukkanása, számított rá - nehéz erről a momentumról elfeledkezni, amikor az ember egy vadidegen házában kávézgat -, ezért tud gyorsan reagálni, bár Ophelia ártatlan kis mondatára majdnem elröhögi magát, nehezen tudja visszafojtani virágos jókedvét, noha nem lenne túl előnyös leleplezni mindkettejüket.
 - Ne félj, a baracklekvárt nem tenném ki olyan traumának, hogy végig kelljen néznie - vág vissza. - Nem tudod tartani a csőröd egy pillanatra? - suttogja a lánynak, és amikor már Noel közli valakivel, hogy az időpont nem alkalmas a beszédre, akkor érdemes rá hallgatni, elvégre minden egyéb pillanatban jártatja a száját, ha akarják a környezetében élők, ha nem.
Léptek közelednek, és ha az illető belépne, egyből kiszúrná a konyha rendetlenségét, onnantól kezdve pedig nem sok esélyük lenne észrevétlenül meglépni.
 - Nem akarsz bejönni - szuggerálja a tulajt, nagy átéléssel suttogva a sötétben, és a léptek valóban elhalnak. Megnyugodva fújja ki a levegőt. - Jedi vagyok - vigyorog, és kisvártatva vízcsobogás hangzik fel.
- Dont jú vörri, dont jú vörri csááááááááááááááájld - hangzik fel a zuhanyzási rítus elmaradhatatlan kelléke, a veszett hamis éneklés. Indulhatnak.
 - Gyere - mondja Opheliának, és kinyitja a kamra ajtaját. - Szerinted nevezzük be az X-faktorba? A kávéért cserébe megérdemelné - veti fel az ötletet, és ugyanúgy távoznak, ahogy jöttek: az ablakon keresztül.

Ly:

Mikor Lyra megkérte, hogy kísérje el a bagolyházba, gondolkodás nélkül beleegyezett: egyrészt meglepte, hogy a lány önként akart vele időt tölteni - oké, az üvegházas témába se kényszerítette bele senki, de ott hárman voltak, ami egy hajszállal más helyzetet eredményez -, másrészt pedig neki is volt tennivalója arrafelé, lévén nem rendelkezett semmiféle háziállattal.
Küldeni akart Nadnak néhány sort, csak egyszer írt, mióta megérkezett, és bár húga nem panaszkodott, Noel tudja, hogy nem könnyű neki egyedül, hiszen anyjukra sosem számíthatott, és ha segítségre volt szüksége valamiben, többnyire Noelhez fordult - most pedig nemhogy segítséget nem kap, de még azokat a dolgokat is egyedül kell megcsinálnia, amiket a fiú eddig megoldott kettejüknek.
 - Kicsoda Will? - kérdezi, miután a lány eldarálja a bagolynak félhangosan, hogy pontosan hová és kinek szeretné a levelet eljuttatni. Ártatlan kérdés, kézenfekvő, ha a helyzetet nézzük, elvégre ha Lyra nagyon szeretne titkolni valamit, akkor nem hívott volna kísérőt magával az útra. Főleg nem Noelt: nem ismerik egymást régóta, de Lyra valószínűleg leszűrte, hogy a fiú nemcsak folyton beszél, de folyton figyel is, és elraktároz mindent, amit hall vagy lát, ha pedig kérdéseket kell feltennie, nem túl szívbajos az egyén privát szféráját illetően.
 - A bagolypotyadék annyira nem lenyűgöző - vigyorog a lányra, elvégre nem sok mindent lehet látni a helyiségben azon kívül, hogy van egy rakat madár, és a rakat madárhoz sok rakat végtermék tartozik.
Miután ilyen finoman közölte, hogy nem sok nézelődést tervez a továbbiakra, elindulnak lefelé a lépcsőn, elvégre mindketten ugyanarra tartanak, akkor akár mindezt beszélgetéssel megtűzdelve is megtehetik.
 - De a torony nem rossz. A tetőtérnél ki lehet mászni, és a cserepek között van egy pont, ahol biztonságosan le lehet ülni - meséli. A biztonság hallhatóan relatív fogalom, épeszű ember nem bélyegezné ezzel a szóval a körülbelül öt-hat emelet magasságában húzódó, az eddigi időjárásnak köszönhetően jeges felületet.
 - Bár asszem neked nem sok újat mondtam - teszi még hozzá. Nehéz is lenne elkápráztatni a kastélytani ismereteivel a hamarosan mestertanonci státusba kerülő, immár hatodik éve itt dekkoló lányt.

Lyra

A lány tekintete nem hagy kétséget afelől, hogy Noel olyan területre tévedt, ahová nem rendelkezik engedéllyel. Érzékeny pontra tapintott volna? És még csak nem is volt szándékos.
 - Azért ne vedd a vérem - jegyzi meg sztoikus nyugalommal, és Lyra valóban megenyhülve folytatja, úgyhogy a gyülekező viharfelhők egyelőre szertefoszlani látszanak.
 - A kishúgom, Nadia - válaszolja egy mosollyal. - Neked vannak testvéreid? - kíváncsiskodik újfent, hiába adta már ékes jelét Lyra az előbb is, hogy annyira nem kedveli, ha a személyes terében mászkálnak az emberek, még akkor sem, ha mindezt csak figuratívan teszik. Amíg nem történik valami kardinális, ami megakadályozná a kérdezésben - lásd: megnémul, vagy Lyra kiakad és apró, szemtelen darabkákká átkozza -, addig többnyire nem zavartatja magát ezen a téren, vagy ha mégis, akkor az indoknak komolynak kell lennie. Ő is tud veszíteni az infantilizmusából, de csak okkal.
Néhány bólintással megerősíti Lyra feltételezését, valóban imádja a tetőteret a maga békéjével és lenyűgöző kilátásával.
 - Áh, a torony jó. Szívesen átrakatnám a rellon házat úgy ától zéig, a pince esetenként ocsmányul büdös és hideg - válaszolja. Ennek ellenére szeret rellonos lenni, hát még rellonos prefektus - elképesztő, mennyire másak, és sokkal jobban hozzáillőek az elvárások velük szemben, mint mondjuk egy navinés prefinél. Noeltől mindenki azt várja, hogy szadista legyen és szétszívassa a diákok agyát, és ki ő ahhoz, hogy nemet mondjon egy ilyen kérésre?
Áttérnek a szoba kérdésére, és őszintén szólva Noel kicsit sajnálja, hogy ott kell majd hagynia az üvegházat. Kellemesen elrendezkedett már a maga kis ágán, megszokta, jó volt.
 - Elvileg nekem is lehetne, de előtte keresnem kell egy szobatársat. Ez csak azért problematikus, mert a gólyalakban töltött idő alatt nem sikerült túlzottan belopnom magam a szóba jöhető lakótársak szívébe - magyarázza, majd váratlanul elvigyorodik. - Pedig figyelmeztettem a felettem alvót, hogy ha sokat mocorog, beragasztózom az ágyát. Nem értem miért akadt ki, amikor előre szóltam - vonja meg a vállát ártatlan tekintettel, de ahogy felidézi a hernyóként vergődő fiú látványát, képtelen nem elvigyorodni.

Bia ^^

Húga mindig is mondta, hogy azzal a mennyiséggel, amennyit Noel képes eltüntetni, ha egy mamutcsorda nem is, de egy falunyi afrikai kisgyerek biztos jóllakna, mire a fiú többnyire kedélyesen harapott egyet az aktuálisan előtte lévő valamiből. Amennyit fut, meg úgy általánosságban mozog, az elhízás veszélye körülbelül annyira fenyegeti, minthogy másnap rázuhan egy csapat rinocérosz.
Bár lehet, utóbbi jobban.
Ezen a gondolaton felbuzdulva, ebéd után két-három órával már ismét a konyhában ül, ezúttal egy szendvics szeme közé nézve fenyegetőn. A manók már megszokták a jelenlétét, bár Noelt földöntúli módon irritálja a sipítozás, és hogy úgy körbeugrálják, mintha egy spanyol főnemes jött volna látogatóba, holott mennyivel jobban érezné magát, ha arra lenne kötelezve, hogy lopkodja az ennivalót a konyháról? Legalább nem csökevényesedne el a vadászösztön.
Kihasználva közkedveltségét, eleinte random pillanatokban ruhákat adott szerencsétlen iskolai dolgozókra, akik nem tudtak menekülni Noel orvtámadásai elől, de a fiú kénytelen volt kelletlenül konstatálni, hogy bizony nem azért dolgoztatják a manókat, mert beszűkült a munkaerőpiac, úgyhogy minden egyes felszabadított lény után egy újabb szervilis manó jött, tehát erőfeszítései arra, hogy konyhásnénikkel népesítse be a területet, teljesen feleslegesek voltak.
Merengését egy hangosan énekelve és táncolva érkező lány szakítja félbe, akiben gond nélkül ismeri fel Biancát. Ahány büntetőmunkát a lány kapott, Noel akkor is ismerné, ha kézzel-lábbal tiltakozna ellene.
Háztársa szemmel láthatóan nem veszi észre őt, úgyhogy a fiú szendvicsét rágcsálva hallgatja a valószínűleg sok fürdőszobapróbát megélt produkciót.
 - Mindjárt segítek felgyújtani a konyhát, de előbb befejezem a szenyám - közli olyan hangon, mintha a holnap esti járőrözést tervezné, visszautalva a So let's set the world on fire sorra, miután a lány befejezte a házi áriáját.
Végül is, a prefektusi manuálban nincs szóról szóra leírva, hogy "ne gyújts tüzet a kastély semelyik pontján", úgyhogy...akár meg is teheti, nem?
A magyartanára mindig is mondta, hogy hajlamos sajátos értelmezésekkel előállni.

Eseménytelen napot tudhat maga mögött, lényegében nemrég kelt; tanítási időszakban sem látta sok értelmét nap közben felkelni, most pedig végképp semmi kedve, úgyhogy többnyire inkább éjszaka van fent, hogy megfelelő megvilágításban fedezhesse fel az erdőt.
 - Mhm... - hümmög egyetértően, de kissé szűkszavúan Lyra történetét hallgatva, bár őszintén szólva csak fél füllel figyel arra, amit a lány mond. Újdonsült prefektustársa sajátos morális értékrendjéről tesz tanúbizonyságot, amit Noel egy egyetértő vigyorral fogad; Lyra már azzal is több, mint kegyes volt, hogy a fele pénzt ott hagyta a boltosnak.
Békésen viseli, hogy a lány parancsolgasson neki, és követi - mástól valószínűleg nem tűrné el, de Lyra részéről ezt nem tekinti sértésnek, úgyhogy zsebre dugott kézzel követi a mestertanoncot.
Mielőtt még végighallgatná, ahogy a lány kissé élesen, de megkéri őket - nocsak, talán mégis maradt valami levitás szokáscsökevény? -, elmorog két varázsigét, két Capitulatust, ugyanis nem úgy ismerte meg Biát, mint aki csak úgy engedelmesen leeresztené a pálcát, amikor valami helyzet adódott, hogy használja. Hacsak kettejük közül valaki nem látnok, esetleg nincsenek villámgyors reflexeik, Noel megkaparintja a két pálcát.
Amira varázseszközét nemes egyszerűséggel zsebre vágja - nem különösebben zavartatja magát amiatt, hogy a lány idősebb és szintén prefektus, ugyan, a megfelelő tiszteletadás soha nem tartozott a fiú rossz tulajdonságai közé -, Bia pálcáját pedig elgondolkodva forgatja az ujjai között. Mintha olvasta volna valahol, hogy ezt a fát kifejezetten átkokra és rontásokra lehet jól használni, az elméletet pedig alapvetően nem lenne rossz tesztelni.
A szeme előtt kibontakozó jelenet nem különösebben érdekli, a szerelmi perpatvarok sosem kötötték le Noelt, úgyhogy nem is fordít figyelmet arra, hogy a navinés srác - jé, van itt ilyen is? eddig észre sem vette - esetleg milyen ellenérveket próbál felhozni az őt ért vádakra.
Noel vet egy oldalpillantást a kiscsikóra, tekintete leginkább egy macskáéra emlékeztet, aki azt fontolgatja, vajon prédája elég érdekességet rejt-e ahhoz, hogy megérje játszadozni vele, mielőtt kicsinálja.
 - Urticaria - mutat rá Bia pálcájával, elvégre a lényeg ott van, hogy kipróbálja. Egyszerű, ámde kellemetlen csalánártás, semmi különösen érdekes, csak teszt.