Lénárd



A víz egyszerűen tökéletes. Nem annyira meleg, de nem is hideg. Pont jó. Egyszerűen fantasztikus. Imádom a vizet, imádok úszni, vagy csak egyszerűen áztatni magam, relaxálni, elfelejteni minden gondom-bajom. És pont ezért jöttem én most ide. Nagy szerencsémre nincs itt egy fiatal sem, főként idősebbeket, felnőtteket látok, diákokát szinte egyet se. Ennek pedig felettébb örülök, mert egyesek ha víz közelében vannak - jelen esetben ez a medence - akkor nagyon kibírhatatlanok. Állandóan fröcskölik a vizet, visonganak, és még ki tudja mire képesek. Szinte bármire, ha a fantáziájuk beindul.
Azonban ettől most nem kell tartanom. Legalábbis én ezt hiszem, így teljesen nyugodtan lebegek a víz felszínén egészen addig, míg valaki, aki valószínűleg így gondolta, nem vagyok elég vizes, szóval fröcsköljük még le, biztos ami biztos... Na igen, és ennek az a következménye, hogy ijedtemben a víz alá bukom, s egy nagy adag vizet is sikerül lenyelnem. Szép látvány lehet az éppen megfulladni készülő lány... Ez szerencsére csak néhány percig tart, talán még annyi se, bár számomra elég hosszú időnek tűnik. Sajnos egyik rossz tulajdonságom, hogy eléggé hirtelen haragú vagyok, nagyon hamar dühbe gurulok. Talán ezért veszekszem annyit apával... Bár ő sem tesz sokat azért, hogy ez ne így legyen. Na mindegy is.
Szegény srác, látszik rajta, hogy csak egy ártatlan tréfa akart lenni, én meg ilyen ronda módon reagálok. Még én érzem magam emiatt rosszul, pedig tudom, hogy nem kéne, hisz melyik épeszű lány ne reagált volna rá így? Haragom mindenesetre gyorsan elillan a srác arcát látva.
- Se-semmi gond... Már jobban vagyok - sóhajtok egyet, ezzel kifújva a maradék negatív érzelmeket is, közben pedig felülök a medence szélére. Még egy halvány mosolyt is próbálok az arcomra varázsolni.
- De ugye nem hobbid a frászt hozni másokra? - kérdezem, majd egyik kezemmel a vízbe nyúlok, hogy én is lefröcsköljem őt, bár az a néhány vízcsepp max a mellkasáig ér el, de azért próbálkozni lehet.

Kuzin
Jelmezünk :3



- Ne mocorogj már! Kérlek... Csak két perc és kész vagyok. Na... - mint egy kisgyerek, esküszöm. - Kész vagyok, na. - mosolyodom el, majd még egyszer megigazítom a csokornyakkendőjét, mert megint félrecsúszott. - Mehetünk?
Vigyorgok, nagyon vigyorgok, mert jó kedvem van, és ilyenkor nem lehet nem vigyorogni. Nagyon kíváncsi leszek az egészre, hogy milyen lesz a díszlet, bár ezt már a vacsoránál valamennyire láttuk. Az a sok csontváz... brr... fantasztikus. Mondjuk a DÖK mindig kitett magáért, minden rendezvényen, és bálon, most sem lehet ez másképp. Kifejezetten örülök annak, hogy nem egyedül megyek, van párom, az ed kedves unokabátyám. És annak is örülök, hogy belement, hogy ezt a jelmezt vegyük fel. Először voltak kétségeim afelől, hogy igent fog mondani, de most itt vagyunk, ebben az öltözetben, amit én varrtam. Igen, tudok varrni. Anya megtanított még néhány éve, és szerintem ezeket a jelmezeket is sikerült elég szépen megvarrnom. Ügyi vagyok.
A Nagyterem előtt még egy kicsit megtorpanok, megigazítom a szoknyát, és felnézek partneremre, akire ha most ránézek nem töröm ki a nyakam. Most nem, hála ennek a fekete 12 centi magas sarkú cipőnek. Bár még így is elég magas hozzám képest, na de mindegy is, ez most annyira nem számít.
- Nahát... - ez az első, és egyetlen szó, ami kiszalad a számon. Minden fekete-fehér... Eeez de furi. Arnoldot a kezénél fogva húzom a különböző rémséges süteményekkel teli asztal felé.
- Eeeez de undi... - veszem el az egyik fülsütit, és a kuzinomnak nyújtom. - Megkóstolod?

Arnold
Jelmezünk



Türelem rózsát terem. Így szól az egyik magyar közmondás, amit láthatóan Arnold nem ismer. Csak öt, max tíz percre kellett volna nyugton ülnie, de még erre sem volt képes. Jó, elhiszem, hogy már nagyon menni akar, mert én is, de azért félkész sminkkel csak nem mehetünk. Az hogy nézne már ki. Na de végre készen vagyunk, örülhet ő is, nem kell tovább nyugton maradnia.
Ahogy azt vártam, a DÖK megint kitett magáért, nagyon jól néz ki a Nagyterem. Plusz pont azért, hogy minden fekete-fehér. Ez fantasztikus! Igaz, nem vagyok annyira éhes, de ezeket a süteményeket egyszerűen muszáj megkóstolni. Annyira undin néz ki mindegyik, főleg ez a fülsüti, de az ízük nagyon jó valószínűleg. Gondolom olyat nem raknának ki, ami ízre is undorító, de azért az első falat nem az enyém, hagyom Arnoldnak, hátha a manók raktak bele valami egyéb dolgot, ami nem igazán odavaló. Ki tudja... De nem... Most mondanám, hogy sajnos, de azért annyira nem akarok neki rosszat, de azért vicces lenne, ha valami ideiglenes hatása lenne a sütinek.
Hát persze, tudtam, hogy a rokon után én jövök, és nekem is valamit meg kell kóstolnom, de pont azt? Direkt a legundorítóbbat választotta. Pfej... Nagyon undi. De ahogy látom, most "Ki a bátrabb?" játékot játszunk, szóval most legalább annyira bátor leszek, amennyire nem vagyok az.
- Bleh... - ez a véleményem a löttyről, egyszer még felnézek Arnoldra, arcomon egy olyan kifejezéssel, mintha csak azt mondanám, "Tényleg meg kell igyam?". Gyorsan felhörpintem a palackba zárt italt, lesz ami lesz alapon, és... Nem is olyan rossz. Érdekes az íze, de nem rossz.
- Egész finom... - mosolyodom el, majd körbenézek, kik jöttek el, és meglátom apám is... Ehh, csak ő ne lásson meg. Nincs kedvem ahhoz, hogy elkezdjen nekem itt pampogni, hogy milyen ruhát vettem fel. Ismerem őt, tuti ez lenne.

Arnold


Hah... Még mit nem. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy beszóljon, hogy iszom. Mármint, milyen ˇlányosan". Nem vagyok én olyan, aki fél, sőt egyenesen irtózik minden ismeretlen dologtól. Ez meg csak egy kis folyadék, egy iskolai rendezvényen. A DÖK csak nem akar minket megmérgezni, vagy csupán valami undorítót itatni velünk. És ahogy hallom, Annelie beszédét, amire csak fél füllel figyelek, ezek a löttyök teljesen ártalmatlanok. Mondjuk az az izé, ami ott lebeg benne elég furán néz ki. Nincs benne olyan sok, egyszerre felhajtom az egészet, jobb előbb túlesni rajta, és tényleg nem rossz, egész finom. Kedves kuzinom azonban nem ilyen szerencsés. Elvileg ugyanolyat vett el, mint és, és igen ő is a vaníliásat vette el. Jaj szegényke, most mondanám, hogy mennyire sajnálom őt, de az nem lenne igaz. Végül is, nem lett semmi baja, nem halt bele, nem lettek rémes kiütései, mint valami allergiás reakció, csak volt egy kis kellemetlen élménye. Nem bírom ki, hogy ne nevessek ezen, viszont ez nem tart sokáig, hamar lefagy a mosoly az arcomról, valaki miatt. A szoknyám hossza hirtelen megnövekedik, erre pedig Arnoldból tör fel a nevetés. Nem kell körbenéznem, hogy tudjam, ki volt a tettes, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy apa volt az. Keresztbe fonom a karom, s morcosan nézek fel jelenlegi páromra.
- Ez _nem _volt _vicces... - csak ennyit tudtam mondani, mert Arnold máris egy új ötlettel rukkol elő, s meg sem várva válaszom már húz is a táncparkett felé. Pedig tiltakoznék, de mennyire, hogy tiltakoznék, de így esélyt sem adott rá. Gonosz...
- De, de, de... De én még mindig nem tudok táncolni... - felváltva nézem a cipőm, és a kuzinom egy darabig, de nem tudok semmit mondani. Nem nagyon akarok rálépni a lábára, mert nem tudom megígérni, hogy a sarkaimmal tudok vigyázni. - De...

Adam Kensington
Outfit



Most már nagyon eeelegeeem van mindenből. De még mennyire. Magányra vágyom, egyedül akarok lenni, hogy ki tudjam fújni a fáradt gőzt, tudjak nyugodtan gondolkodni, és ismét feltöltődni, hogy új erővel kezdhessek folytathassam a megszokott, néha kicsit zűrös életem. Valami nyugis hely kéne, és így estefelé a szabadban fogok leginkább nyugis helyet találni. Néhány órája már lement a nap, és lassan itt van a takarodó is, de engem most ez izgat a legkevésbé. Felkapok az éjjeliszekrényemről néhány lapot, és két darab szénceruzát, meg persze a rajztáblám, amiket nemes egyszerűséggel bedobok a táskámba, és halkan kiosonok a Levita toronyból, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Fogalmam sincs, hova akarok menni, csak azt tudom, hogy kell a friss levegő. Tekintetemmel végig a földet fixírozom, nem is nézek fel, csak megyek valamerre. Gyors, apró lépteimmel hamar hátrahagyom a kastély kapuját is, s az erdő felé veszem az irányt... Végül a Kis tavacskánál lyukadok ki, bár nem tudom hogyan, és miért pont ide, de ha már itt vagyok, és nincs itt senki más, itt maradok. Tökéletes... Leülök az egyik padra, mindkét lábam felhúzom, aztán csak nézem a víztükröt, ahogy megtörik rajta a Hold fénye. Néhány percig csendben bámulom a tavat, majd előkapom táskámból a lapokat, és a szénceruzát, s rajzolni kezdek. Előtte persze még a pálcám segítségével egy kis fényt varázsolok magamnak, hogy lássák is valamit. Szeretek szénnel dolgozni, szintre mindig azzal rajzolok. Most a tó lágyan fodrozódó felszínét örökítem meg, rajta egy pici, törékeny, táncoló tündérlánnyal. Gyors mozdulatokkal viszem fel a szént a lapra, és még egy kicsit remeg is a kezem, de nem attól, hogy fázom, csak egy kicsit ideges vagyok. Ennek eredménye pedig az, hogy eltörik a ceruza, s egy szép csíkot hagy maga után a papíron.
- Ne... Ne ne ne ne...! Csak ezt ne.... - Már csak ez hiányzott... És még radírt sem hoztam, pedig azzal többé-kevésbé el tudnám tüntetni a csíkot. De mivel nincs most itt radír, az ujjammal próbálok javítani a hibámon, közben pedig anyanyelvemen igen szép szavakat motyogok magam elé, a pálcámról meg szinte teljesen elfeledkezem, az kiesik a kezemből, halk puffanással érkezik a földre.

Adam Kensington


Elegem van mindenből... De tényleg szó szerint mindenből. A tanulásból, a kviddicsből, az emberekből, és legfőképp az apámból. Csak egy nyugodt, békés helyre vágyom, ahol ki tudom pihenni magam, esetleg kitombolni, hogy eltávozzon belőlem ez a sok stressz. Például egy lakatlan sziget tökéletes lenne. Egy sziget, ahol csak én vagyok, a végeláthatatlan tengerrel körülvéve, hófehér homokkal a parton, és pálmafákkal. Ahh... Tökéletes lenne. Ja igen, és egy maki is kéne oda, mert az olyan kis cuki...
De most be kell érnem a tavacskával, ami azért nem semmi, tekintve, hogy nincs itt senki. Miért is lenne? Este van, ilyenkor a többség nem merészkedik ki, túlságosan félnek, hogy lebuknak, és büntetést kapnak. De persze vannak kivételek, én viszont ma még ilyennek nem találkoztam, bár az igazat megvallva nem is akarok. Elkezdek rajzolni, hátha attól kicsit lenyugodnak a gondolataim, mert ha lerajzolhatom, megörökíthetem mindazt a zűrt, ami a fejemben tombol általában kicsit nyugodtabban tudok gondolkodni. De ez most nem igazán akar összejönni, a tetejében még kettétörik a szénceruza, s ahogy esik le egy szép kis csíkot hagy maga után, és nincs nálam radír, így az ujjammal próbálom helyrehozni a kárt. Annyira belefeledkezem, hogy fel sem tűnik, időközben kiesett a kezemből a pálcám, és társaságom is akadt. Csak akkor eszmélek rá minderre, mikor valaki az orrom elé dugja a tölgyfa botot. Kicsit összerezzenek az ijedtségtől, de épp csak alig észrevehetően, majd felnézek a társaságomra.
- Hogy... Mi? - homlokomat ráncolva, kissé értetlenül nézek a férfira. Fiú...? Ja hogy az... Az milyen rég is volt, szinte már teljesen elfelejtettem, hogy voltam fiú is... Ezek az emlékkel együtt felszínre bukkan a férfival való találkozás emléke is.
- Ja hogy... Izé... Sajnálom az akkori viselkedésem... Kicsit hülyén viselkedtem, pedig én nem olyan vagyok... Vagyis izé... Szóval sajnálom... - Emlékszem, akkor kicsit hülye voltam, és.. szóval na... Nem szépítem, nagyon hülye voltam.

Adam



Idegességem szinte kézzel tapintható, úgy látszik, minden negatív érzelem, stressz, amit az elmúlt hetekben próbáltam elfolytani, jó mélyre elásni, most akar felszínre törni, kitörni belőlem. Pedig én úgy gondoltam, hogy a veszekedéseimmel az apámmal az a stressz eltűnik belőlem, de nem. Épp ellenkezőleg, és ez nagyon idegesít. Miért kell nekünk mindig ezt csinálnunk? És miért nem tudunk úgy viselkedni egymással, mintha tényleg apa és lánya lennénk. Persze minden családban vannak viták, de koránt sem annyi, mint nálunk. Nem bírjuk ki egyetlen találkozásunkat sem vita nélkül, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Ő olyan... Olyan önimádő, önfejű, és makacs, pont... Szóval pont mint én. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok önimádó. De Ő...Szörnyű.
A felgyülemlett stresszt éjszakai sétával, egy kis friss levegővel, és egy csipetnyi kreatívkodással vezetem le. Társaságra nem vágyom, de miért is ne, pont akkor jönnek, mikor az ember nem akarja. Én meg vagyok olyan nagylelkű - igazából csak gyáva szerintem - hogy nem küldöm őket el azon nyomban. A férfi azonnal egy olyan emléket ébreszt fel bennem, amitől kicsit kínosan éreznem magam. Tény és való, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Azonban a vámpíron jelét sem látom, hogy hülyének nézne, vagy bármi ilyen, mintha az a dolog a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Na mindegy is.
Tudom, hogy nincs rajtam egyéb, csak egy jó vastag pulcsi, ezért nagy az esélye, hogy megfázom, de ez most egyáltalán nem érdekel. Egy kis meghűlés kit érdekel? Nem halok bele.
- Nem... Nem fázom... Talán csak egy picit - válaszolok neki, s közben hátradőlök, bal karomat pedig a másikkal megdörzsölöm. Törökülésbe helyezkedem a padon, rajzom pedig az ölembe helyezem, így már Adam is jobban láthatja, jobban szemügyre veheti, ha akarja.
- Nem szeretne leülni? Van még hely a padon, és kényelmesebb, mintha ott állna - És a nyakam se fog megfájdulni. Teszem hozzá magamban, majd egy halovány félmosolyt is próbálok az arcomra varázsolni több, kevesebb sikerrel.

Adam Kensington
//Bocsi, hogy ennyire megvárattalak >_<//



Mit nekem egy kis megfázás? Nem különösebben izgat, ha néhány nap az ágyat kell nyomnom, mert lebetegedek. Bár ahogy magamat ismerem, még betegen sem egész nap az ágyban gubbasztanék. Sőt, talán még az órákra is bejárnék... Talán... Szóval nem igazán izgat, hogy lebetegszem-e vagy sem, jelenleg nem fázom, és csak ez számít. Innentől a téma le van zárva részemről. És ahogy látom a vámpír sem foglalkozik tovább a témával.
Nem akar zavarni... És nem is zavar. Persze, tényleg azért jöttem ki ide, mert egyedül akartam lenni, sokszor van ilyen mostanában, de időről időre rá kell jönnöm, hogy ez nem jó... A magány semmire, semmikor nem jó megoldás, attól általában nem lesz jobb, ha egyedül van az ember. Néha persze pont az segít, de van, amikor az a legjobb, ha kibeszélhetsz magadból mindent, és van aki meg is hallgat. Talán most pont ennek jött el az ideje.
- Nem zavar. Maradjon nyugodtan - arcomra egy halvány mosoly ül ki, miután kiszalad a számon ez a két mondat. közben végig a vámpírra nézek.
- Öhm... Kérdezhetek valamit? Lehet, hogy hülye kérdés lesz, mert Maga valószínűleg már régóta él. De... Emlékszik még a családjára? - Kíváncsi tekintettel fürkészem a férfi arcát, hangomban csak a kíváncsiság érződik. Tényleg érdekel, bár pontosan nem tudom miért, csak tudni szeretném. Az a fránya kíváncsiság...