Joseph Beck

Szeretek itt, a bejárati csarnokban lenni, mert itt nyugodtan tudok gondolkozni, még az itt elhaladó emberek sem zavarnak. Most is, miközben nézem a mennyezetet, gondolataim messze elkalandoznak. El egészen Japánig, ahol azon élnek, akiket mindennél jobban szeretek. Elgondolkodom azon, hogy vajon ők most mit csinálnak. Anya biztos a rendelőjében van, vagy épp Daisuke-vel. Alice meg, hát ő fogalmam sincs, mert nagyon kiismerhetetlen személy. Tudom, hogy a legjobb barátnője vagyok, és ismernem kéne, de szerintem őt még a saját szülei sem ismerik ki teljesen. Ezen gondolatoktól mosolyra húzódik a szám.
gondolataimból egy srác hangja húzott ki, aki eközben leült mellém.
- Szia - köszönök vissza neki, és barátságosan mosolygok rá. - Nem, nem zavarsz.
Nézem a srácot, akit még soha nem láttam ezelőtt, ezért talán új lehet. ezt az ötletet egyből el is vetettem, mert idősebb mint én, tehát akkor csak az az egy lehetőség maradt, hogy ő az egyik diák valamelyik külföldi suliból.
- Milyennek látod eddig ezt az iskolát? - kérdem pár perc némaság után, s közben végig mosolygok. - Vagyis a te iskoládhoz képest - utólag belegondolva, talán nem volt túl jó ötlet ezt megkérdezni, mert lehet egy kicsit tapintatlan ez a kérdés, de most már mindegy, ami történt, megtörtént.

Amanda

 

Ma nagyon sokáig aludtam, már majdnem dél volt, mikor felkeltem. Senkit nem láttam a levita házban, biztos mindenki a kastély többi részén, vagy épp a faluban vannak. Nem maradok én se sokáig itt, gyorsan felveszek valamit magamra, egy rövidnadrágot, és egy kék topot, meg egy tornacipőt. Először is elmegyek a faluba a falatotó gyorsétterembe, ahol nyugodtan megebédelek. Még egy kis időre visszajövök a szobámba, mert a arra gondoltam, hogy elmegyek a kis tanácsához, és egy kicsit gitározom, úgyis rég játszottam már. Viszonylag hamar kiérek a falu határába, ahonnan már csak pár perc és ott a tó. Vannak ott egy páran, de nem zavartatom magam, leülök a fűbe, előveszem a gitárom és elkezdek rajta játszani. Mivel már elég rég volt a kezemben gitár, így először még sokat tévesztek, de hamar belejövök.

Mason

Hű, ma aztán egyáltalán nem unatkoztam, egész végig tanultam. De már meguntam, szükségem van egy kis pihenésre. És persze hová megyek pihenni, na hova? Természetesen a könyvtár felé veszem az irányt. Nagyon sokat vagyok a könyvtárban, talán a klubhelyiség mellett ott töltöm a legtöbb időt, amikor persze nincs órám. Nagyon szeretek ott lenni, akár az egyik ott lévő könyvet olvasgatva, akár egy olyat, amit magammal viszek. Most az egyik mangámat veszem elő az éjjeliszekrényem fiókjából, azzal indulok a könyvtár felé. Alex nemrég mutatott egy titkos rövidítő átjárót, így hamar eljutok a könyvtárba. Köszönök a könyvtárosnőnek egy mosoly kíséretében, majd leülök a szokásos helyemre, vagyis az ajtóhoz legközelebb eső asztal mellé. Csak pár perccel később veszem észre a fiút, aki szintén ennél az asztalnál ül. Nem is vettem észre, hogy itt van. Előttem jött ide, vagy miután én ide jöttem? Ha később ért volna ide, mint én, akkor biztos hozzám szólt volna, csak én lehettem ilyen bunkó, hogy nem kérdezem meg, hogy leülhetek-e.
- Jaj, bocsi, remélem nem zavarok - mondom, s barátságosan mosolygok a srácra.

Mason

Ő volt itt előbb, és még azt mondja, hogy ő volt a bunkó, hogy nem köszönt. Pedig én voltam az, aki csak úgy szó nélkül ideült, egy mukkot se szólva.
- Nem kell bocsánatot kérned, hisz te voltál itt előbb - válaszolok majd rámosolygok.
Kezet fogok vele, közben csak vigyorgok, mint valami hülye. Igazából nem is tudom miért vigyorgok, de szerintem elég hülyén néz ki. Na ezek után vajon mi lehet a benyomása rólam?
- Szia, Mason - köszönök, neki, most már a nevén szólítva, majd én is bemutatkozom. - Én Keiko vagyok.
Ezek után némán ülünk tovább, én az én mangámat olvasva, ő az ő könyvét. Bár egy könyvet - vagy épp mangát - sokszor is elolvasok, soha nem unom meg, most mégis úgy érzem, hogy nem érdekel a könyv, beszélgetni van kedvem. Így hát leteszem asztalra, majd egy ideig nézem Masont, és azon gondolkodom, hogy mit is kérdezhetnék, hogy megtörjem ezt a csendet.
- Új vagy? Mert meg nem láttalak téged a kastély területén - kérdem végül. Tudom, ez egy kicsit sablonos kérdés, de mégis jobb, mint a semmi.

Josh

 A srác arcán némi meglepettséget veszek észre kérdésem hallatán, de azért válaszol. A magyart nagyon töri, nagyon nehezen megy neki. Én is nagyon nehezen tanultam meg, igaz, hogy apám magyar, de eleinte nem voltam túl jó kapcsolatban ezzel a nyelvvel. Így szerintem nem lenne túl tartós a beszélgetés, szóval a továbbiakban angolul folytatom, bár meg kell hagyni, az angol kiejtésem nem a legjobb, de azért remélem megérti.
- Meg kell hagyni, hogy itt tényleg barátságosak az emberek - mondom, már angolul, s közben végig mosolygok.
- Engem Keiko-nak hívnak - válaszolok kérdésére, majd nyújtom felé a kezem, mert bemutatkozásnál azt illik, legalábbis nekem úgy tanították.
- És ez a tusa milyen? Úgy értem milyen érzés részt venni rajta, és megnyerni? - kérdem kíváncsisággal az arcomon. - komolyabb bajuk nem lesz a résztvevőknek? - kérdezem ismét, s most egy kis aggodalom látszik az arcomon.
Kicsit aggódom a levitások miatt, mert bármikor lehet valami baleset vagy bármi, és ey kicsit - nagyon - féltem őket.  Igazság szerint, ha több bátorságom lenne, akkor én is jelentkeztem volna, de nem vagyok az, vagyis annyira bátor mint a többiek.

Ágoston
ruhahttp://i172.photobucket.com/albums/w25/ikeL_cz/kago%20a%20tsuji/nozomi_tsuji130.jpg

Ezt nem hiszem el! Mikor lett apám ilyen.......ilyen elviselhetetlen? Csak egy saját baglyot kértem tőle, mert így is mindig - szerencsére nem sokszor - Lautól kérem kölcsön a baglyát, mert nekem nincs. Csak ezt az egyet kértem tőle, és erre mit válaszolt, na mit? "Vegyél magadnak." Ha tényleg azt akarja, hogy ismét olyan viszonyban legyünk mint rég, akkor elég rossz úton halad.
Egy cseppnyi haraggal, amit apám keltett bennem, indulok el a szobámból. Egy olyan helyet keresek, ahol ki tudom szellőztetni a fejem,és némileg le tudok nyugodni. Erre szerintem a legalkalmasabb hely az erkély, így az felé vettem az irányt.
Szerencsémre senki nincs itt, így nyugodtan össze tudom szedni gondolataimat. Nekitámaszkodok a korlátnak, onnan nézek le Bagolyfalvára. most kifejezetten sok ember vám kinn az utcákon, ilyenkor szeretem figyelni őket, ahogy épp dolgukra sietnek, vagy épp gyerekeikkel mennek a játszótérre, vagy máshová.

Ágoston

Még nem voltam itt olyan sokszor, de szeretek itt lenni, és lenézni az emberekre, mert ilyenkor, ha csak illúzió is, de pár percre nagynak érezhettem magam.
Észreveszek egy kislányt, aki az apjával halad épp a játszótér felé, látszólag nagyon boldogok együtt. Ezt látva elgondolkozom azon, hogy hol romlott el a kapcsolatom az apámmal. Talán nemcsak csak az ő hibája, hanem az enyém is. Talán kicsit megértőbbnek kellett volna lennem akkor, amikor elment, mert neki a munka mindig is fontos volt, és mikor próbálkozott visszaállítani a kapcsolatot, nem kellett volna olyan elutasítónak lennem.
Gondolataim kavalkádjából egy srác hangja húzott ki.
- Szia, nem zavarsz - feleltem, egy mosoly kíséretében, majd végignéztem a fiún. A talárjában van, de nem értem miért, ma nincs tanítás.
Egy pár percig csendben nézzük a tájat, de a kíváncsiság elhatalmasodik rajtam, s elkezdek kérdezős ködni. Én nagyon kíváncsi vagyok, ezt anyámtól örököltem, de ez néha a káromra válik.
- Miért van rajtad a talár? - kérdem, s közben odafordulok hozzá, és kíváncsian nézek rá.

Ágoston

- És tényleg, milyen jól áll neked - nevetem el magam. - Velem ellentétben, mert az én méretemben már nem volt, így kicsit nagy rám, és elég hülyén néz ki - vigyorgok a srácra.
Első látásra kedvesnek tűnik, és egy kicsit vicces is, jó vele beszélgetni.
- Igen, látom. Én meg amúgy levitás vagyok - bólintok egyet, majd újra a távolba meredek.
A mai nap kifejezetten szép a táj, az eget is csak egy-két felhő rondítja el. A rét is, ahol sokat időztem a tavasszal, már nem virít a virágoktól, a színes kavalkádot a zöld vette át.
- Öhm... Japán származású vagyok..... Vagyis csak félig, de egész eddigi életemet ott éltem le - felelem,majd egy kis szünetet tartok, míg összeszedem a gondolataimat. - Hát... Végül is nincs olyan sok érdekesség Japánban - mondom én aki mindig is ott élt, így természetes hogy számomra nincs ott olyan sok érdekesség. - Az egyetlen ami fontosabb talán, az az hogy nagyon sok ünnep van, ami szerintem már kicsit túlzás és némelyik felesleges is. Az egyetlen ünnep, jobban mondva fesztivál, ami engem érdekel, az a cseresznyefák virágzásnak ünnepe. Sokat veszít az aki nem látja legalább egyszer - na jó, talán ez egy kicsit túlzás volt, de most már mindegy.
- Amúgy a nevem Keiko. Téged hogy hívnak? - kérdem, majd nyújtom felé a kezem.

Amanda

Nagyon sokféle dalt ismerek, amiket még a zenesuliban tanultam, vagy esetleg csak úgy magamtól. Bár ezek közül sokat nem kedvelek, főként azokat, amiket az iskolában tanultam, mert igazság szerint azokat nem lehet eljátszani gitáron. Már egészen belejöttem, mikor hozzám szólt egy lány, és ettől egy olyan hangot hallatok a gitáron, ami valami szörnyű. Egy pillanatra csúnyán nézek a lányra, de aztán meglátom, hogy valamit keres, végül ki is derül, hogy egy fülbevaló az eltűnt tárgy.
- Szia, nincs semmi baj - felelem, majd elmosolyodok, hogy az előbbi csúnya nézésem ellenlábazzam. - Egy pillanat - mondom, és elrakom gyorsan a gitárom a tokjába.
Kicsit arrébb állok, hogy kényelmesen körül tudjon nézni.
- Öhm... Segíthetek? - kérdem kicsit bátortalanul, majd nekitámasztom a gitárt az egyik fának, és elkezdem én is keresni. - Amúgy..... Hogy néz ki?

Ágoston

- Ja, lehet - felelem, s közben végig mosolygok. - Bár szerintem nem fogok olyan sokat nőni, mert az anyám sem olyan nagyon magas. Nem is lesz gondod velünk. Legalábbis velem nem. De a többiektől.... Hát... Ki tudja - mondom, és ravasz tekintetére, szintúgy ravasz tekintettel válaszolok, majd elnevetem magam. Remélem nem veszi komolyan, és ő is tudja, hogy a rellonosoktól kell csak tartani. Meg amúgy is csak viccnek szántam.
- Öhm... Igen, legtöbbször, de nálunk általában egybeesik a cseresznye virágzás a tanév kezdetével, így annál nem, de van amikor az órát kinn a cseresznyefák alatt tartjuk - fejtem ki, és az utolsó mondatnál elmosolyodom. - Majd egyszer. Talán ha kijártuk a sulit. Biztos tetszene neked is.
Úgy látom ő nagyon odavan az ünnepekért. Ezt meg is tudom érteni, mert régen én is nagyon imádtam az ünnepeket.Na nem mintha most nem szeretném, csak már nem annyira mint régen.
- Hát azt nem tudom, de nagy valószínűséggel van. - mondom. - Hisz gondolj csak bele, Csernobilban is talán még máig is van egy kis sugárzás. Amúgy még egész kis koromban voltam ott, de szerintem már nem is fogok oda visszatérni - kicsit elhúztam a szám, mikor erről beszéltem, de aztán mikor bemutatkozott, a mosolyától nem is mosolyognom kellett.
- Éés, mióta vagy itt a suliban? Van már sok barátod? - kérdem, s beszédem végigkíséri egy - szerintem - kissé idióta mosoly

Sharlotte

Az idő már estefelé jár, de még nincs takarodó idő. Az egész napos fülledt, meleg levegő mostanra már tűrhető lett, nincs olyan meleg. Ilyenkor lenne jó sétálni egyet a kastély körül, vagy csak egyszerűen nézni a naplementét. Én viszont benn maradok a kastély falai közt, egy olyan helyet keresve, ahol kényelmesen le tudok ülni, és írni a naplóm. Már pár napja nem írtam bele semmit, és igaz, hogy olyan sok dolog nem történt, de azért mégis tudok mindig valamit írni bele. A társalgóhoz érve egyenesen az ablak felé veszem az irányt, mit sem törődve a többi diákkal. Felugrok az ablakpárkányra - igen, nekem ugranom kell-, ölembe veszem a naplóm, és elkezdek kifele bambulni. Nem is tudom mit írjak bele, mert semmi érdekes nem történt az elmúlt napokban. leírhatnám amik órákon voltak, de azt pár év múlva visszaolvasni kicsit unalmas lenne. Megvan! Hát persze, hogy ez eddig nem jutott az eszembe! lerajzolom a barátaimat, és mellé írok róluk néhány dolgot. Alexszel kezdem, mert... nem is tudom pontosan miért, csak ő jutott először az eszembe.

Ágoston

- Hát, félig magyar vagyok - felelem nevetve. - Apám magyar - ebben az utolsó mondatban hangom elkomolyodik, és talán egy kis megvetést is lehet benne hallani. Ha jó a felfogóképessége, akkor ebből az egy mondatból rájöhet, hogy nem épp a legjobb a viszonyom az apámmal. -Hát igen, szerintem a szabó lesz a megoldás, van majd megkérek egy jó varázslót hogy segítsen, mert ha én csinálnám abból csak baj lenne - nevetek.
Örülök, hogy valaki érdeklődik az országom kultúrája iránt, és szeretne róla néhány dolgot megtanulni. Eddig még senki nem volt kíváncsi ennyire Japánra, de be kell vallanom, örülök is neki, nagyon, s érdeklődését egy mosollyal viszonzom.
- Szóval te nemrég tudtad meg, hogy varázsló vagy? - kérdem, egy kíváncsian. - én már 6 éves korom óta tudom magamról az igazságot. Nem, nem vagyok aranyvérű. Félvér vagyok. Apám varázsló, anyám mugli. És te? - Kicsit azért reménykedem abban, hogy nem aranyvér, mert a másodunokatesóim,akik aranyvérűek, és nagyon beképzeltek, meg kétszínűek. Bár biztos vannak kivételek, és ő kedvesnek tűnik, és nem hiszem hogy kétszínű lenne, mégha aranyvérű is.
Mikor a barátairól kérdezem, kicsit zavartnak látszik, de azért válaszol.
- Hát, nincsen olyan sok barátom - kicsit habozok a válaszadással, és remeg is a szám, miközben beszélek, amit valószínű, hogy ő is észrevett. - Az igaz, hogy már egy ideje itt vagyok, de az első pár héten nem igazán akartam senkivel sem barátkozni, csak azt akartam, hogy valahogy bírjam ki ezt a pár évet. - mondom, egy félmosollyal kísérve.
- Ésúgy mit szeretsz szabadidődben csinálni? - kérdezek rá, mert engem nagyon érdekelnek az ilyen dolgok. Talán még az is kiderül, hogy vám közös pontunk.

Amanda

Ismerős érzés elveszíteni olyan tárgyat, amire szükséged lenne, vagy épp csak nagyon szereted. Én is hajlamos vagyok elhagyni kisebb tárgyakat, bár főleg a radírjaimat hagyom el. Egyik alkalommal az egész szobát feltúrtam, hogy megtaláljam, persze eredménytelenül. Aztán mikor már semmi szükségem nem volt rá, mert vettem egy másikat, akkor találom meg, olyan helyen, ahol többször is megnéztem, de nem szúrta ki a szemem. Szerencsére fülbevalót még nem vesztettem el, bár nincs is olyan sok fülbevalóm, és azok is mind lógósak. Így természetes, hogy felajánlom neki segítségemet, amin kicsit meglepődik, bár nem is csodálom, hisz az első benyomása rólam -vagyis az a csúnya nézés - nem bizonyult a legjobbnak.
- Igen, tényleg segíteni szeretnék - felelem. - Ha nem gond - teszem hozzá kicsit bátortalanul, mert ha nem akarja hogy segítsek akkor békén hagyom, és elmegyek.
Elmondja, hogy hogyan néz ki a fülbevaló, és én máris a földet kutatom, hátha rábukkanok.
- Amúgy ismerős érzés elveszteni egy kis tárgyat amit kedvelsz, vagy épp szükséged van rá. Én is hajlamos vagyok Elhagyni kis méretű tárgyakat - mondom a lánynak, miközben a padon térdelek, onnan nézek szét.
Megakad a szemem valamin a fűbe, talán az a fülbevaló. Persze nem hogy leszállnék a padról, áá dehogy, inkább onnan, a háttámláján keresztül hajolva próbálom elérni, ami természetesen nem sikerül, és így leesem a padról, egy sikítás kíséretében, majd a földön landolok.

Színjátszósok - Megismerkedő Próba

Már nagyon vártam, hogy eljöjjön ez a nap, annyira, hogy olyan lassan telt az idő, hogy az csak, na. Főleg a mai délelőtt. Már nagyon korán fenn voltam az izgalom miatt, és nem tudtam visszaaludni. És még az órák is olyan lassúnak, és unalmasnak tűntek.
De végre elérkezett a délután. A ruha kiválasztásával nincs gondom, bőven elég egy egyszerű fekete felső és nadrág.
Egy nagy vigyorral az arcán indulok el a szobájából, egyenesen az átrium felé, mert elvileg ott van a próbaterem. Remélem meg fogom találni, csak nem lehetek olyan szerencsétlen. Hamar megtalálom a próbatermet, ahol már hárman is vannak. Közülük az egyiket nem ismerem, viszont a másik ismerős, ő a prefink, a harmadik pedig Vanília.  Örömmel látom, hogy Vani is itt van, mert így nem kell a tusa végéig várnom, hogy végre láthassam. Odamegyek hozzájuk, és örömben Vanit megölelem.
- Sziasztok - köszönök egy nagy mosollyal az arcomon. - Jaj, Vani, olyan jó hogy látlak, nagyon örülök, hogy itt vagy. Hányan leszünk? - kérdem a vörös hajú lány felé fordulva, mert most ő itt a főnök.


ruha

Sharlotte

Nem tudom, hogy nem juthatott eddig az eszembe, hogy megörökítsem a barátaim. Már egy ideje itt vagyok és van egy pár barátom, és ha most megörökítem őket, akkor mire én kijárom a sulit, ők már biztos kicsit másképp fognak kinézni, és jó lesz visszaemlékezni, ezekre a szép emlékekre. Nagyban rajzolom épp Ruu-t, mikor egy nem éppen kedvesen hangzó "szia"-t hallok. Felnézek és megakad a szemem egy lányon, aki engem figyel. körülnézek,hátha van itt a környezetemben valaki, de nincs. Akkor nekem köszönt a lány, de mégis mit csináltam én, hogy ezt ilyen hanghordozásban kellett megtennie? Nem is ismerem, és nem csináltam vele semmi rosszat. Kicsit irritál, ahogy néz engem a lány. Talán valami van rajtam? Nem értem, hogy miért kell engem bámulnia, főleg egy ilyen köszönés után. Nem is köszönök vissza, csak egy bátortalan bólintással hozom tudtára, hogy meghallottam. Kicsit összébb hozom magam és próbálok nem a lányra figyelni, de ez nem megy, percenként ránézek, majd végül összeszedem a bátorságom, és megkérdezem tőle, amit már meg akartam azóta a bizonyos köszönés óta.
- M-mi a baj? Valami rosszat tettem veled? - kérdem, s hangomban félelem tükröződött, majd még jobban összehúztam magam, hogy ha a lánynak olyan kedve támad ne tudjon bántani. Bár ez nem a legjobb ötlet mert egy átkot bármikor rám küldhet, és nálam most nincs itt a pálcám, meg amúgy is elég ügyetlen vagyok ahhoz, hogy kivédjem.

Ágoston

- Hát nem igazán, vagyis csak az a bajom vele, hogy sokszor olyan elutasító szokott lenni velem szemben, mintha nem is a lánya lennék. Meg neki a munka fontosabb mint én.- felelem, de többet nem is mondok, mert igazából nincs is mit mondanom erről a témáról.
- Anyámat én is szeretem, csak apámmal vannak gondjaim. - mondom, és rávigyorgok Ágostonra, mert azért jó érzés, hogy vannak olyanok akiknek nincs gondjuk a szüleikkel. Végighallgatom, amit mond, s ebből le is esik, hogy sárvérű. Talán valami rosszat kérdeztem? Csak szólt volna, hogy ha zavarja őt a kérdés. Biztos csak valamin gondolkozik,és nem én bántottam meg. Remélem.
- Igen valóban jó a suli, erre én s rájöttem, bár csak az utóbbi időben. Barátaim azok vannak, és tényleg jobb ha nem egyedül vagyunk. - mosolygok rá.
Hű, milyen sokmindent csinál szabadidejében. Mondjuk neki biztos több volt mint nekem, mert neki nem kellett a képességét fejleszteni nap mint nap. Nekem azzal ment el az összes időm, így szórakozásra sok nem jutott.
- Nahát, én annyi mindent nem csinálok szabadidőmben, csak rajzolok, zenélek, írok, olvasok. És persze a kastélyán ugyanazokat, amiket te is. - felelem egy mosoly kíséretében.
Ezek után még egy ideig elbeszélgetünk, de mivel már kezd későre járni, így mindketten elmegyünk a saját házunk felé. Így utólag belegondolva jobb is, hogy nem voltam egyedül, és valakivel tudtam beszélgetni.

Sharlotte

- Ne aggódj, nem teszek semmi olyat, ami zavarna téged.
Nincs semmi baja. Legalábbis velem. Csodálkoznék is, ha lenne velem valami baja, hisz nem is ismerem. Talán egyszer kétszer láttam az iskola területén, de többször nem. Akkor meg miért engem szemelt ki áldozatául, akin kitöltheti haragját, vagy idegességét? Van itt sok más diák, és mégis engem szemelt ki. Próbálok nem figyelni rá, és folytatni, amit abbahagytam, de ez nem igazán sikerül. Percenként felpillantok, és a lányt nézem, akinek pillantása szinte mindig akkor talál meg, mikor én is ránézek. Remegésem is próbálom elfojtani kisebb nagyobb sikerrel, de az idegesség egyre jobban átveszi az uralmat felettem. Kicsit megkönnyebbülök, mikor figyelme egy magazinra terelődik a sok közül. Remélem ez az állapot addig tart, míg én nem végzek. Most már kicsit nyugodtabban folytatom a munkámat, de időnként azért felpillantok a lányra, hogy elkönyveljem magamnak, még mindig a magazinnal van elfoglalva. Sajnos ez az állapot nem tart sokáig, mert igen hamar megunja, és szemét újból rám szegezi. Nem folytonosan engem néz, de sokszor rám pillant, és ez nagyon frusztráló érzés tud lenni. Legalábbis számomra az. Nem tudom mások hogyan reagálnának erre, de én egy idő után elvesztem a türelmem, és tőlem nem megszokott módon, a szokásosnál is hangosabban szólalok meg.
- Elárulnád, mégis miért nézel így? Ha tényleg bajod van valakivel, akkor ne rajtam töltsd ezt ki, mert én nem akarok a te céltáblád lenni! - mondom, de hamar meg is bánom, és térdem közé temetem fejem, így várom a lány reakcióját. Nem is értem, hogy törhettem ki így, ez egyáltalán nem én vagyok.


Ossz meg az OFF csevegőben minimum két Húsvéti képet.
2 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Josh

ú, remélem nem a rémes kiejtésem miatt mosolyodott el. Mondjuk nem is csodálom, az ő helyében én hangos nevetésben törnék ki. Ezen kétség ellenére, egy enyhén zavart mosollyal viszonzom a mosolyát, és a fülem mögé tűrök néhány kósza, szemembe lógó tincset.
- Na hát akkor én már az első fordulóban kiesnék - mondom egy vigyor kíséretében. - Mármint, úgy értem, hogy a kitartásommal vannak némi gondok. Én bízom benne, hogy háztársaimat nem húzza magával a hírnév hatalma - nem is tudnám elviselni, bár tudom, hogy ők nem ilyenek, és olyanok maradnak, mint voltak. Nagyon megkedveltem őket, és nagyon hiányoznak, így most, hogy eszembe jutnak, egy kicsit elszomorodom, és ujjaimat kezdem tördelni, amiről már próbálok leszokni, de nagyon nehéz. Rossz szokásom, de hát senki sem tökéletes - főleg én nem. Végül csak összeszedem magam, és egy mosolyt küldök Josh felé.
- Oh, ez egy kicsit megnyugtat - felelem, egy mély lélegzetvétel kíséretében, majd egy újabb vigyor következik. Kicsit tényleg megnyugtat a tudat, hogy nem esik a diákoknak komoly bajuk. Mondjuk az is igaz, hogy semmit sem tudnék tenni annak az érdekében, hogy ez így is maradjon.
- A tusa? Hát, nem tudom - habozok egy kicsit, hogy össze tudjam szedni gondolataimat. - Szerintem egy jó dolog, hogy a diákok így össze tudják mérni erejüket, és ez az iskola hírnevének is jót tesz, de engem annyira nem fogott meg - fejtem ki, s remélem ebből meg is tud mindent.

Rufus és Márk

Valahogy úgy érzem, hogy kezd egy kicsit unalmas lenni a klubhelyiség, mintha már nem lehetne ott semmi jót csinálni. Bár lehet ez csak azért van mert szinte mindenki tanul, vagy épp máshol van. Máshol, csak nem a Levita házban. Én egyedül meg unatkozom. Jó az igaz, hogy tanulhatnék, vagy akár olvashatnék, de ahhoz most nincs kedvem. Unatkozom, és ha én unatkozom, akkor egy idő után jön a depi, és azt meg nem szeretem. Végül is ki szeret depizni? Na jó talán az emosok igen, bár nem ismerek egyet sem, így csak tippelni tudok.Mondjuk nem is szeretnék soká eggyel se találkozni, mert átragasztja rám a depijét. Na mindegy. Szóval ott tartottam, hogy unatkozom, és ilyenkor hajlamos vagyok depizni. És mi a jó gyógyír ez ellen? hát persze hogy a társaság. Társaság kell nekem, mégha azok csak festmények is, ezért elhatározom, hogy elmegyek a vigadófreskók folyosójához. Ott mindig jobb kedvem lesz, már csak attól, hogy nézem őket, ahogyan nevetnek, és mulatnak. Sőt, már csak a gondolatától jobb kedvem van, így ahogy egyre közeledem a folyosóhoz, egye nagyobb mosolyt vél felfedezni az, aki elhalad előttem. Mikor elérek a kívánt hely elé, megtorpanok, és az egyik oszlop mögé bújok, remélve hogy nem látott meg az a fiú aki ott áll. Egy kicsivel később, mikor újból kinézek, már egy másik srác is ott áll mellette.
~ Jól van Keiko, te vágytál társaságra, és itt is van egyből kettő is.~ nyugtató meg magam gondolatban, majd egy mély lélegzetvétel után kilépek az oszlop mögül, és egyenesen a két fiú felé veszem az irányt.
- Sziasztok! - köszönök oda nekik, majd odaintek az egyik festményen lévő parasztgyereknek. Sokat szoktam vele beszélgetni, és mindig felvidul ő is, ha eljövök ide.

Az újfiúk /Rufus, Márk/

- Keiko! Szia, hogy vagy? - Kezd bele a parasztfiú, letéve kezéből a bort, majd tágra nyitja karját, amint megérkezem a festmény elé.
- Én jól vagyok Ádám, köszi a kérdést.- Felelem egy mosollyal kísérve, majd odafordulok a két fiúhoz, kikről az imént kiderült, hogy a nevük Márk és Rufus. - Az én nevem, mint már az imént mondta az az úriember is ott - mutatok Ádám felé, majd elmosolyodom -, Keiko. Gondolom újak vagytok, mert még nem láttalak nagyon titeket errefelé, max téged, Rufus.
Az, hogy Márk rágyújt, itt az iskolában, nem igazán tetszik, mert em bírom a cigi szagát, bár hozzászokhattam volna már,ért ezen a folyosón nem csak a bor szaga az állandó, hanem a cigifüst szaga is. Nem tetszésemet köhögéssel fejezem ki, mert Áá füst kicsit irritálja a torkom, közben kezemmel próbálom ellegyezni a füstöt, igen kevés sikerrel.
- Ha erre jön egy prefektus, akkor bajba leszel. - mondom neki, bár nem mondtam teljesen igazat, mert valószínű, hogy Rufusszal mi is bajba kerülünk emiatt. Nekem pedig nem hiányzik egy büntetés sem, főleg nem egy új gyerek miatt. Most ügyelnek kell arra mit mondok, talán az lenne a legjobb hallgatok, és meg se szólaok; csak ha kérdeznek. Vagy, inkább elmegyek, hogy ne zavarjam őket, mert lehet azzal megzavartam a beszélgetésüket, hogy idejöttem.
- Igen valóban szépek, szeretek is itt lenni, mert jó beszélgetőpartnerek tudnak lenni. Amúgy jól vagyok, és te? - kérdem, miután válaszolok a kérdésre, és egy mosolyt küldök a két srác felé.

Kiva, és a fiúk

Kis megkönnyebbüléssel nézem végig, ahogyan Márk elteszi a csikket, és nagyon remélem, hogy nem szív el még egy szál cigit. Az is megnyugtatóan hat, hogy nem jött errefelé egy prefektus sem, és szerencsére már nem lehet baj. Vagy mégis? Csak annyit látok, hogy a zacskó kirepül Márk kezéből, majd egy hangot hallok a hátam mögül. Jaj ne, egy prefi! Lehet már ennél rosszabb? Már csak ez hiányzott nekem. Még soha nem kaptam büntetést, és nem is akarok egy zöldfülű miatt. Kiva kérdésére én csak dadogok, nem is tudom mit mondjak, tisztára leégetem magam a fiúk előtt. Viszont kicsit felbátorodom, látván Rufus nyugalmát, és már teljes nyugodtsággal felelek.
- Nekem sincs már órám, és csak egy kis társaságra vágytam, ezért jöttem ide. - Még egy kicsit remegek, és ez hangomon is meglátszik, de mikor Rufusra nézek, valamelyest visszanyerem bátorságom,és még a remegésem is elmúlik.
- Keiko nem csinált semmi rosszat! - szólal meg mögülem az a parasztgyerek, és még a nyelvét is kiölti a prefektusra, mire én egy nem is tudom milyennek nevezhető arckifejezéssel nézek rá, amiből remélem, leszűri, hogy ezzel azt akartam mondani, hogy ne szóljon közbe.
- Kérlek, ne büntess meg minket, nem csináltunk semmit! - veszem könyörgőre a dolgot, és reménykedem, hogy hatásos, mert nem akarok büntetést, és talán még apámtól is kapnék érte.

A kis csoport, és HV bácsi

Tudom, hogy nem kéne félnem, mert én nem csináltam semmit, és a semmiért meg nem büntethetnek meg. Nagy megkönnyebbüléssel veszem, hogy a prefi hisz nekünk, és remélem, nem változtatja meg álláspontját. Egyvalamit már most megtanultam: soha ne mond, még csak ne is gondolj arra, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Mert bizony lehet. Alighogy kifaggatott minket Kiva megjelenik saját házam házvezetője, Rédey prof. Már csak ez hiányzott. A tanár úr megjelenése még jobban felzaklat, nem elég, hogy majdnem bajba kerültem, még ő is megjelenik. Talán Rufus is kicsit fél, vagyis szerintem igen, mert közelebb lépett hozzám, de talán mégsem, mivel arcán semmi jelét nem látom az aggodalomnak. Vagy csak nagyon jól titkolja. Ha igen, akkor nagyon jól csinálja, én nem vagyok képes ilyen higgadt maradni. Még közelebb léptem hozzá, mert ott egy kicsit biztonságban érzem magam valamiért, és még a karját is átfonom az én karommal a biztonság kedvéért. Amit Kiva mond, nagyon komolynak tűnik, de azért remélem nem kap majd olyan komoly büntetést Márk, hisz még új. Vagy az újakkal is ilyen szigorúan bánnak?

Josh

Hát ha ő mondja, akkor biztos így van, de azért nem vagyok benne biztos, hogy valóban képes lennék rá, sőt szerintem nem menne, de nagyon nem. Lehet erre mondják, hogy fő az optimizmus, ami belőlem nagyon hiányzik ezek szerint. Sok dolognak csak a rossz oldalát látom meg először, persze nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok.
Josh mosolyára egy mosollyal felelek, mert mások érzelmei hatással vannak rám is, legyen az rossz, vagy jó. Ha mosolyognak körülöttem az emberek, nekem is mosolyra görbül a szám, és ez szerintem így van jól.
- Nem igazán. És hát nem tetszhet mindenkinek minden - és ez nem is baj. Milyen lenne már a világ ha nem lennének ellentétek, vagyis mindenkinek ugyanaz, mindenik tetszene? Hát szerintem nem lenne a legjobb, de talán háborúk nem lennének. Na jó talán lennének, de nem követelnének annyi emberáldozatot. Vagy igen. Ki tudja?
- Én? - kérdezek vissza, mert őszintén szólva meglepett a kérdése. - Hát én zenélni szeretek nagyon, és az iránt érdeklődöm a leginkább. Nekem a családomat a barátaim után a zene a legfontosabb - és ez nem is csoda, tekintve azt, hogy fő Bagolykő előtt zenesuliba jártam. Bár ezt ő nem tudhatja, de ha jó a felfogóképessége, akkor rájöhet arra, hogy a zene fontos szerepet játszik az életemben. - Meg rajzolni szeretek még nagyon. És te? Mit szeretsz csinálni?

Rufus; napforduló

Meg csak ma délelőtt értünk vissza Japánból, és ez volt az első dolog, amit meghallottam. A napforduló alkalmából valamiilyen programok lesznek, és azt nem hagyhatom ki. Emlékszem, a Maid café is jól sikerült, meg a többi ilyen, amin még voltam, szóval baj nem lehet, biztos jó lesz. És az is tuti, hogy találkozni fogok néhány ismerősömmel, mert azért csak nem egyedül leszek ott. vagy mégis? Mi van ha csak engem érdekel az egész? De az nem lehet. Biztos sokan vannak még akik elmennek, nem csak én. Ezen rágódom egész végig, míg el nem kezdett besötétedni. Elveszem kedvenc kék blúzomat, és a hozzá illő fekete szoknyát és cipellőt, ja és az elmaradhatatlan virágot a hajamba tűzöm, és már indulok is a rétre. Még az iskola kapujához sem érek, de a távolban egy ismerőst látok. Rufus az, így elhatározom,hogy követem őt, bárhova is megy, s remélem a rét felé tart. Követem őt, persze tisztes távolból - magyarul 100-200 méterről, ahonnan ő már nem lát engem, de én még őt nagyon is tisztán. "Igen, ő is arra tart amerre én." Örvendezek magamban, és így már bátrabban megyek tovább a rétre vezető úton. Várjunk! De vajon mit fog szólni, ha csak úgy odamegyek mellé? Remélem nem fog elküldeni. Bár az első találkozásunkkor majdnem bajba kerültünk, és én sikeresen megmutattam a gyáva oldalamat, így nem csodálom, ha nem akár majd találkozni egy magamfajta lánnyal, vagyis konkrétan csak velem. És egyáltalán mit mondjak neki? Vagy csak egyszerűen üljek le mellé, aztán lesz, ami lesz? Áá, nem tudom!
Egy darabig még gondolkodom, de aztán erőt veszek magamon, és odalépek a fiú mellé.
- Öhm... Szia... Emlékszel rám? - nyögtem ki végül. De ez nagyon egy hülye kérdés volt, mert miért ne emlékezne rám? Ésn vagyok az a lány aki sak dadogni tudott a prefi láttán. Ezt ki felejtené el?

Rufus

Ah, de jó nem küldött el. Bíztam benne, hogy nem teszi, mert első találkozásunkkor kedvesnek tűnt, és nem hiszem, hogy csak álca volt. Vagyis úgy értem, hogy nem tűnik kétszínűnek.
- Igen, azt én is sajnáltam. - Gondoltam hogy fel fogja hozni a múltkori esetet, csak nem épp erre számítottam. Azt gondoltam, hogy egy jót nevet majd rajtam. Bár ez csak az én pesszimista mivoltomból fakad, mert ezt inkább a rellonosokról lehetne elképzelni, bár ki tudja. Ez a pesszimizmus mindig a legrosszabbkor jön rám, vagyis általában mindig,de ezt inkább nem fejteném ki.
- Igen, ádám kedvel engem. - mondom majd elnevetem magam. - Köszi, jól vagyok. És te? Csak azért jöttem, mert úgy hallottam lesznek itt egész jó programok, és hát az eddigiek, amiként voltam, azok is jók voltak,  szóval egy próbát megér. - Fejtem ki, s közben végig ott ül az arcomon az arcomon bajos mosoly, aki azóta rajta van, hogy Rufus megszólalt. Persze azt nem mondtam el neki, és nem is fogom - mert a végén még hülyének néz, vagy még a végén félre érti -, hogy ő is itt van, attól jobb kedvem lett.
- Engem nem zavar. Én is örülök hogy látlak. - Na ez volt az, amit nem akartam kimondani, de ha már ő is kinyögte, akkor én is.
- De. - csak ez az egy szó, amit mondok egy vigyor kíséretében, de ezzel már remélhetőleg tudtára is adom, hogy szívesen helyet foglalok mellette. Gyorsan lehuppanok, de talán kicsit túlságosan is gyorsan, mert beverem a fenekem a földbe, mire felszisszenek. Na tessék, megint leégetem. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ránézek és csak ekkor veszem észre,hogy elpirult. De vajon mitől? Talán valami olyat mondott, csak én nem vettem észre? Na mindegy is, de szerintem cuki, ahogy így elpirult, s ettől mosolyra húzódik a szám.
- Valóban. És ma talán szebb is mint máskor.

Rufus

- Hát, már egy ideje ismerem. - Felelem, bár ez lehet nem volt a legmegfelelőbb válasz, és lehet ki kéne javítanom. - Vagyis, mikor először jártam a freskók folyosóján, már akkor elkezdtünk beszélgetni. Tudom, hogy csak egy festmény, de néha úgy érzem, mintha valódi ember lenne. - Ezt talán nem kellett volna elmondanom, most biztos egy hülyének néz, aki festményekkel beszélget. Bár van benne valami, mert szerintem senki más nem beszélget annyit egy festménnyel, mint én. De Ádám sokkal megértőbb, és kedvesebb néhány más iskolatársammal szemben.
- Igen, én is így gondolom, de biztos lennének olyanok is akiknek ez nem tetszene, mert a világban sosincs egyetértés. - válaszolok, és magamban még azt is hozzáteszem, hogy "pedig milyen jó lenne!". Érdekesnek találom Rufus véleményét ezekről, és tetszik, hogy képes ilyenekről gondolkodni. Kicsit - na jó, kit áltatok, nagyon - elpirulok, mikor meghallom, hogy jobban van attól, hogy itt vagyok. Ilyet még nem mondták nekem. Jó, igen, a családom szokott mondani ilyet, de ök a családom, ő pedig egy srác a suliból.
- Hát igen a társaság néha jól jön.- Mondom, közben végig mosolygok rá, és ha oo is rám néz, akkor egy rövid szemkontaktus kong létre, de tényleg csak rövid ideig, mert hamar elkapom a fejem. Szerintem aranyos, ahogy így elpirult, bár vannak olyanok, akik ezt cikinek tartják, de szerintem cuki, hogy egy fiú is el tud pirulni, és ettől mosolyra húzódik a szám.
- Hm? Nem, nem fázom. - Felelem, egy mosollyal kísérve. Nem vagyok olyan nagyon fázós típus, meg hát Japánban is ehhez hasonló az időjárás, sőt, talán még kicsit csapadékosabb is.
Látva Rufus arcán az aggodalmat, gyorsan válaszolok kérdésére, hogy megnyugodjon.
- Igen, jól vagyok, nincs semmi bajom. - ezt az állításom egy mosollyal is alátámasztom, bár igazság szerint fáj egy kicsit, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam.
Vajon mi, vagy esetleg ki lehet még szép ezen az estén? Ezen gondolkodom egy darabig, szótlanul, és még az is megfordult a fejemben, hogy talán én vagyok az, de nem akarom magam ezzel áltatni, szóval inkább rákérdezek.
- Mi az a más? - kérdem végül, s arcomra kíváncsiság ül ki. Nagyon érdekel, hogy kire gondolt a "más" szó alatt, s remélem nem zavarja kérdésem, és nem
el is mondja mire gondolt.

Rufus

- Mikor ide kerültem, először nekem is furcsa volt, mert még én sem láttam ehhez hasonló festményeket, mert az én anyám is mugli, és biztos szívrohamot kapna, ha megszólítaná őt egy ilyen kép. - mondom majd elnevetem magam. Első alkalommal én is szívbajt kaptam, mert apa nem mondta, hogy ilyenek is vannak itt, de hamar hozzászoktam, és még tetszik is.
- Hát igen. Ha mindenki egyforma lenne, akkor kicsit unalmas lenne az élet. Bár akkor talán nem lennének olyan nagy összetűzések, amik háborúhoz vezetnek. - Ezt a utolsó Mondatom, így utólag belegondolva talán máshogy kellett volna fogalmaznom, mert háborúk akkor meg azért lennének mert mindenki ugyanazt akarja, de nem tudják eldönteni kié legyen.
- Szerintem ha valami problémája van az embernek, akkor azt jó megbeszélni a barátaival, és ha azok valóban barátok, akkor megértik, és segítenek az embernek átvészelni a dolgokat - felelem, bár ez a vélemény még csak nemrég alakult ki bennem. régen mindig magamba fordultam, és az egyedüllétet tartottam a jobb megoldásnak, de azóta már ebbe a suliba járok, és a véleményem is változott sok dologról.
- Biztos. Tényleg nem fázom. - még. Tettem hozzá gondolatban, mert később, mikor már kicsit jobban le fog hűlni az idő, akkor biztos fázni fogok. De még nem.
Nem értem miért hezitál a feltett kérdésem válaszadása előtt, lehet azért, mert nem tudja, hogy mondja el, de aztán végül kinyögi, bár nem azt amire számítottam.
- Óh, értem. - Felelem, és lábamat magamhoz húzom, kezem pedig átkulcsolom a térdem alatt, s fejem ráhajtom a lábamra. Kicsit elszomorodom, de így jár az aki ennyire reménykedik, és olyan dologra vágyik, ami úgysem történik meg. Pár perc néma csend következik, mire kicsit össze tudom magam szedni és megszólalok.
- Valóban szép a táj. - Mondom, és egy halvány mosolyt lehet felfedezni az arcomon, ami talán egy kicsit erőltetettre sikeredett.

Ruuufus

-Pedig milyen jó lett volna otthonra egy ilyen festmény! - És valóban, mert sokszor voltam otthon egyedül, mikor anyámnak dolgoznia kellett, és soha nem hívtak meg sehova, így nem igazán jártam el otthonról. És azokban az időkben jól jött volna valaki, mégha az egy kép is, akivel el tudtam volna beszélgetni.
- Igen, erre utólag belegondolva én is rájöttem. - Mondom egy mosollyal kísérve. Nagyon jó, hogy Rufussal így el tudok beszélgetni, még csak nagyon kevés emberrel sikerült ez, és némiképp boldogsággal tölt el, hogy ő is közéjük tartozik.
- Igen, és ezt az is alátámasztja, hogy Japánban csak egy igaz barátom volt.- Felelem, s egy mosolyt erőltetek az arcomra. Pedig szívem szerint most nem mosolyognék. - De itt az emberek többsége más. Talán azért mert hasonlítunk. Úgy értem, mi itt mind varázslók vagyunk, és talán valamennyire megértjük egymást. - Lehet, sőt biztos, hogy úgy magyaráztam most, hogy nem érti Rufus, mit akarok ezzel mondani, de inkább nem töröm magam.
Kérdésére felemelem fejem, és kérdő nézek rá, mert először nem esik le, hogy miért kérdezi ezt. Aztán rájövök.
- Mit? Nem, erről szó sincs, csak.... - egy kicsit habozok, mert nem tudom mit mondjak, vagy hogy egyáltalán elmondjam-e neki egészet. - Csak elkezdtem fázni egy picurkát. - Mondom végül, amit egy félmosoly kísér. Persze hazudtam, mert nem mertem neki elmondani az igazságot, hogy arra számítottam, hogy az én nevemet fogja mondani. A végén még itt hagyna, és talán még egy jót röhögne is az egészen.
- Hogy magamról? - kérdezek vissza. Meglep hogy tudni akar valamit - bármit is - rólam, de a mosolyát látván összeszedem magam, és a gondolataimat, és belekezdek. Nem tudom mi érdekelné őt, de valamit mondok. Max nem fogja érdekelni, és nem figyel rám.
- Hát, öhm... Na szóval.... Viszonylag már egész kiskorom óta tudom magamról hogy varázsló vagyok, mert van egy képességem amit már régóta fejlesztek. - A kezdés kicsit döcögősén indul, de csakhamar belejövök. - Szóval engem nem ért váratlanul mikor apám bejelentette hogy varázsló iskolába fogok járni. - Na jó ebben volt egy kis füllentés, mert meglepett, mivel én arra számítottam, hogy valamelyik ázsiai suliba fogok járni. - Öhm... Keretek rajzolni, és zenélni, régebben zenesuliba is jártam. - Itt be is fejezem, mert úgy gondolom ennyi elég is, és ha tudni szeretné még valamit akkor majd kérdez. Viszont én nem szeretném untatni azzal, hogy olyanokról beszélek, amik talán még nem is érdeklik.

Rufus

- Biztos meglepődnének.  De talány idő után hozzászoknának. - felelek vigyorogva. Belegondoltam, hogy mi lenne az első reakciójuk, és hát elég viccesen képzeltem el, ezért vigyorgok ennyire.
- Csak azért, mert a régi sulimban gazdagok jártak. Us is mondhatnánk hogy a felső réteg gyerekei. És mivel én nem vagyok az.... hát... Hogy mondjam.... Kiközösítettnek éreztem magam. És csak ő volt aki nem bánt úgy velem. Jó persze még néhányan voltak, de ök bem kerültek olyan közel hozzám, mint Alice. - Mondom, s kicsit lefelé görbül a szám. Most egy érzékeny pontomat találta meg, amiről nem igazán szeretek beszélni. de ha már kérdezte, akkor válaszolok. - Hát igen a legkülönfélébb emberek gyűltek itt össze. - Mondom, ezt már mosolyogva. Mondjuk ez nem csoda, mert erre számíthat az ember, ha megnézi milyen tulajdonságú emberek tartoznak a különféle házakhoz.
Kicsit váratlanul ér, mikor közelebb ül hozzám, de valószínű, hogy csak amiatt tette, hogy én azt mondtam, fázom. Más oka nem lehet.
- Öhm... sasszem, vagyis messzebbre el látok mint egy átlagos ember. Ezt a nagyapámtól örököltem, és akár már 10 km-ig is tisztán látok. De persze vannak hátrányai is ennek. képességnek. - mondom majd egy mosolyt lehet észrevenni arcomon.
- Igen szeretek. Az iskolában Zongorán és furulyán tanultam játszani, de a furulya annyira nem fogott meg. És egy percében pedig gitározni tanulok. - Nagyon örülök, hogy van valami közös bennünk, bár arra már rájöttem, hogy itt elég sok a művészlélek, de azért feldobott a tudat, hogy ő is ilyen. - Ja és egy kicsit énekelni is tudok. És te? -egészítenem ki, majd kérdezek vissza.
Az, hogy megsimogatja a vállam, kis melegséggek tölt el, és érzem, hogy igazat mond, s kicsit közelebb húzódom hozzá.
- Hát, nem tudom mit mondjak. Igazából semmi érdekes nincs bennem. Én legalábbis így gondolom. - mondom. Soha nem gondoltam, hogy érdekes személy vagyok, mindig kerülni akartam a feltűnést, nem szeretek a középpontban lenni, így semmi érdekes nincs bennem. De erről a témáról gyorsan váltani szeretnék, így körülnézek, egy jó témát kutatva. - Nem megyünk megnézni milyen programok vannak egyáltalán? Mert ha már itt vagyunk, akkor vegyük ki a részünket a programokból. - mondom, s egy mosolyt erőltetek arcomra.

Ruufus

- Igen, sajnos nagyon kevés. - Érzem Rufus együttérzését, és ez nagyon jó. Örülök, hogy egy ilyen - remélhetőleg - barátra találtam, s ettől mosolyra húzódik a szám.
- Nem nagy dolog, csak egy nagy,tágas tér kell hozzá. - Felelem, és közben legyintek egyet, mert valóban nem nagy ördöndőség, bár elég kimerítő. Emlékszem, eleinte talán napokat is átaludtam 1-1 edzés után.
- Hát,nem tudom. Én sosem voltam nagyon a szavak embere. - mondom, majd az eget kezdem el kémlelni. Szerintem nem feltétlenül kell beszélnie az embernek magáról már rögtön az elején, mert ha jóban lesznek, akkor idővel úgyis sok dologra fény derül.
Aztán Rufus feláll és elmegy, arra hivatkozva, hogy fázik. Talán valami rosszat mondtam? Még reagálni is alig tudok, csak annyit nyögök ki, hogy "Jól van, rendben.", de ő már itt sincs. Valamivel megbántottam tán? Mert szerintem nem. Talán tényleg fázik, és azért ment el, nem kéne ezen rágódnom, viszont nem tudom megállni, híg ne magamat hibáztassam. Egy ideig még nézem őt, aztán csak várok, hátha visszajön, de ha nem, akkor felállok én is, de már nincs kedvem ahhoz, hogy programokat nézegessek, így inkább visszamegyek a kastélyba.