Lotte

Estefelé járt. Csak pár órája vagyok itt, ez idő alatt leginkább kipakoltam a bőröndjeimből, elrendeztem a dolgaimat az új helyen. Mára csak ennyit terveztem. Hosszú volt az út Franciaországból ide, ezért szerettem volna kipihenni a fáradalmaimat. Korán befeküdtem az ágyba, de nem jött álom a szememre. Ezért inkább felöltöztem, és elindultam. Úti célom nem volt. Csak sétálni akartam, kiszellőztetni a fejem. Otthon is ezt csináltam. Ha nem tudtam aludni kimentem sétálni Párizs csodálatos utcáira, amik este szebbek, mint bármikor. Fekete szövetkabátommal beleolvadtam a tájba. Elképzeltem, hogy Párizsban sétálok. Minden más volt, ezért nehezen ment. És így csak jobban hiányzott a szülőhazám. Nem vagyok az a nagyon anyuci kisfia típus, de azért mégis. Hosszú időre hagytam ott őket, és nem a szomszédba vannak. Az biztos, hogy az első leendő alkalommal hazamegyek egy kicsit.
Észrevettem egy előttem sétáló alakot. Körbe néztem, hogy kiderítsem, merre vagyok. Abban a pillanatban rájöttem, hogy annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem figyeltem arra, merre visz az utam. Beletúrtam a hajamba. Ez egy érdekes este lesz. Az előttem sétáló lányra pillantottam. Iskoláskorúnak tűnt. Vagy ha nem is az biztos tud segíteni, hogy merre van a suli. Követni kezdtem. Kicsit lemaradtam tőle, hogy ne legyek olyan feltűnő, próbáltam minél jobban beleolvadni a környezetbe.
Otthon csak egyszer tévedtem el, akkor még kicsi voltam. Az volt az első ilyen esti sétám. Akkor tudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem, hogy merre felé jutok haza. Most rosszabb a helyzet. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és hogy hol van a „haza”. Szerencsére anyuék követtek, és amikor meglátták elszomorodott arcom, akkor felfedték kilétüket, és hazavittek.
A lány közben leült egy padra. Kicsit haboztam. Ezek szerint nem akar még visszamenni. Elfordultam, egy fát néztem, közben gondolkodtam. Leüljek a lány mellé vagy menjek tovább, hátha visszajutok a Bagolykőbe. Végül elindultam.
Leültem a lány mellé, aztán ránéztem.
- Salut! Eric vagyok. Remélem, nem baj, hogy ideültem. Csak kicsit eltévedtem, gondoltam pihenek. –Mosolyogtam a lányra. Aztán belenéztem a szemébe. A tekintete azonnal magával ragadott. Szokatlan érzés kerített hatalmába.

Lotte

Amikor a lány szemébe néztem furcsa érzés kerített hatalmába. Fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Mondjak valamit, vagy várjam meg, amíg a lány kérdez valamit? Még sose voltam ilyen helyzetbe. Mindenkivel fél pillanat alatt megtaláltam a közös hangnemet, nem voltam zavarba, és nem éreztem ezt. Akkor tudnám, hogy pontosan mi is ez a valami, ami miatt a szívverésem kihagy néha egy-egy ütemet.
A lány is bemutatkozott, és megnyugtatott, hogy nem zavarom. Mosoly került az arcomra. Az a tipikus Eric mosoly. Kínos csend telepedett közénk. Vagyis lehet, hogy csak én éreztem kínosnak. Mi van velem? Azonnal meg szoktam találni a közös hangot, most meg mintha el lennék varázsolva.
Szerencsére a lány megtörte a csendet.
- Igen, ide járok. Pontosabban ma jöttem. Te is ide jársz? -Kérdeztem. Az a baj velem, hogy amikor izgulok, és úgy beszélek valami más nyelven, akkor sokkal jobban lehet hallani az akcentusom és franciához híven hadarok is egy kicsit. Remélem, azért értette, amit mondtam, de a biztonság kedvéért azért elmondtam, hogy mi a helyzet.
- Franciaországból jöttem, azért beszélek ilyen... ömm... -elhúztam a számat, mert nem jutott eszembe a szó. -Cocasse... fura! Igen, ezért beszélek ilyen fura akcentussal. Bocsi, néha nem jut eszembe a megfelelő szó... -mentegetőztem. Éreztem, hogy égek. Szerencse, hogy sötét volt, így nem látszódik, ha elpirulok. És most szerintem elpirultam. Ha észreveszi, majd a hidegre fogom. Utálom, ha nem jut eszembe egy szó magyarul. Pedig otthon letettem egy felsőfokú magyar nyelvvizsgát. Az is majdnem hibátlan lett, szóval nem lenne szabad tévesztenem. Csak még fura, hogy mindenki magyarul beszél. Nem vagyok ehhez hozzászokva. De az biztos, hogy mire itt végzek profin fogok beszélni magyarul. Vagy még jobban összezavarnak.

Lotte

Kicsit zavarban voltam, ráadásul az ülés is kellemetlen volt. A mai korizós balesetem nem volt túl kellemes, a legtöbb részem még mindig fáj. A legtöbb sérülést a hátsó felem szerezte. Ami rossz, mert azzal nem igen tudok mit kezdeni. A csuklómat bekötöttem, kicsit enyhült a fájdalom, de a többi részemen... Rágondolni is rossz.
- Levitás lettem. Te melyikbe jársz? -Kérdeztem. A mosoly az arcomon maradt. Kicsit kezdtem feloldódni. Eddig csak a lány kérdezett, ami egy kicsit zavart. Én vagyok a fiú, nekem kéne kérdeznem. A lány válasza után, még mielőtt kialakult volna a kínos csend, én is kérdeztem.
- Miket szoktál csinálni szabadidődben? -Érdeklődtem. Előre dőltem, könyökeimmel megtámaszkodtam a combjaimon, és így néztem a lányra. Ez volt a legkényelmesebb ülés, így csak a hátam fájt egy kicsit. Bal kezemmel a másik csuklómat fogtam, és kicsit masszíroztam. Közben feltűnés nélkül végignéztem a lányon. Kabátján keresztül is látszott, hogy nagyon jó alakja van, és magasnak is tűnt. Ülve nem tudtam megállapítani, hogy mekkora, de nálam csak nem magasabb. Aztán újra a szemébe néztem. Válasza közben megfigyeltem a mögötte lévő területet. Rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Szerencsémre a lány is Bagolyköves, így remélhetőleg egy felé fogunk menni. De még nem akarok. Attól függetlenül, hogy érthetetlen okokból zavarban vagyok, jól érzem magam. Boldog vagyok. És ezt szerintem a lány hozza ki belőlem.

Lotte

Néztem a lányt. Szinte eltévedtem szemei ragyogásában. Nem tudom miért, de ezt éreztem, hogy közelebb kell hozzá mennem. Aztán felfogtam, hogy mit gondoltam, és magamban leszidtam magam. Miket gondolok én? Alig ismerem öt perce, és máris közelebb akarok hozzá kerülni? Ez nem én vagyok. Mi történik?
A kérdésemre nem tudtam válaszolni, de az biztos volt, hogy a lány az oka a kavargó érzéseimnek. Kérdésemre hamar válaszolt. Így már értem, hogy miért sétált a sötétben. A kérdést én is megkaptam.
- Sportolni. Bármit, bárhol. Vagy gitározni -Feleltem mosolyogva. A zongorázást nem említettem, azt annyira nem szeretem. Inkább gitározok. És nagyon ritkán, havonta egyszer, talán énekelek is hozzá. Talán. Az iskolában művészi képzést is kaptunk, de valahogy az énekléssel sosem voltam jóba. Elég nekem a gitár, amin egy kis ideig nem fogok játszani. A balesetem miatt fáj a kezem. Szerintem nincs eltörve, csak meghúzódhatott, vagy nem tudom, minden esetre ilyen kézzel nem tudok játszani.
Ahogy újra belenézek a lány szemébe még jobban elfog az érzés, hogy menjek hozzá közelebb. Még csak pár perce ültünk le, de arra gondoltam, hogy ha sétálnánk, akkor kicsit közelebb tudnék menni hozzá. Az elég feltűnő lenne, ha itt közelebb csúsznék hozzá. Kezd világossá válni, hogy mit érzek. Lehet, hogy szerelmes vagyok? Amikor Charlotte-t megismertem, nem éreztem így. Pedig ő volt az első szerelmem. Vagy az csak gyermekszerelem volt. Ez más. Most amatőrnek érzem magam. Mintha tényleg először ismerkednék.
- Nincs kedved sétálni egy kicsit? -Néztem a lányra. Kicsit féltem attól, hogy visszautasít, de akkor itt maradunk, és itt beszélgetünk. Nekem mindegy, hacsak nem küld el.

Lotte

Lotte beleegyezett a sétába, aminek nagyon örültem. Felálltam én is, és a lány mellé léptem, mert közben ő kicsit előrehaladt. Közel álltam hozzá, kezünk majdnem összeért, de még nem fogtam meg. Lehet, hogy csak udvarias akart lenni, ezért bólintott rá a sétára. Ezt a gondolatot próbáltam elhessegetni, el akartan hitetni magammal, hogy igen is lehet ebből valami. Hirtelen eszembe jutott egy "terv". Kicsit elmosolyodtam, ez mindig bejön.
Ránéztem a mellettem sétáló lányra, aki szintén engem nézett. Szeme csillogott, ami még jobban behálózta a józan eszemet. Abban a pillanatban, ahogy csak egy pillanatra az útra nézett, az a kis hang a fejemben jelzett, hogy talán beszélgetni kellene.
- Későre jár, vissza kellene menni az iskolába, mert azt hiszem olvastam valamit erről a házirendben. -Okos és jól nevelt levitáshoz híven belelapoztam a házirendbe, de nem sokat jegyeztem meg belőle. Annyira azért nem vagyok szorgalmas, és a szabályokat nem szeretem. Nem is nagyon szoktam betartani őket, csak hát első nap megszegni nem biztos, hogy jó. Lesz még baj velem, az évek alatt amit itt töltök, ez biztos.
Az utat, hogy merre menjünk a lányra bízom. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, és nem akarok még jobban eltévedni.

Lotte

Lassan sétáltunk. Minek siessek, ha tudom, hogy úgy hamarabb el kell válnunk. Ráérek. Már az sem érdekel, ha nem érek vissza tíz előtt. Majd kimagyarázom valami olyasmivel, hogy még nem volt időm elolvasni a házirendet, és nem tudtam, hogy van ilyen szabály. Elhinnék, hiszen ez az első napom.
Nem zavart, hogy nem beszélünk, és már nem is éreztem kínosnak ezt a csendet. Lassan lépkedtem mellette, közben őt néztem. Nem voltam sokkal magasabb nála, csak pár centivel, amin először egy kicsit meglepődtem. Régen volt olyan, hogy a mellettem álló személy kevesebb, mint tíz centivel volt kisebb nálam.
- Akkor elkísérlek, aztán majd valahogy csak visszajutok a épületbe. -Mosolyodtam el.
Először kicsit meglepett az, hogy a faluban lakik, bár nem tudom miért. Kicsit el is szomorodtam, mert így kevesebbet sétálhatok vele, de ez nem látszott rajtam. Arcomon továbbra is a jellegzetes mosolyom ült, és a lány arcát fürkésztem. Gondolataim aztán arra terelődtek, hogy vajon mit gondolhat az akcentusomról meg a francia szokásaimról. Vagyis nem tudom, hogy csak nálunk szokás e hazakísérni a gyengébbik nem képviselőit, mindenesetre most hazakísérem. El kéne olvasnom egy magyar szokásokról szóló könyvet. Nem, inkább nem fogok. Teljesen jók nekem a francia szokások, azokhoz vagyok szokva.
Elmosolyodok ahogy a lány arcán megjelenik a mosolya. Szinte le sem veszem róla a szemem, ami engem egyelőre nem zavar, és úgy tűnik, hogy a lányt se, mert viszonozza a pillantásaimat és még mosolyog is. A visszaúttal lesznek csak problémák, mert már jó nagy távolságot megtettünk a padtól, nem emlékszem, hogy merre mentünk. De ez most nem is érdekel.

Délután nem esett a hó, és nem is volt hideg, ezért úgy döntöttem felfedezem Bagolyfalva azon részeit, ahol még nem jártam. Lefordultam egy kis utcán, ami -mint kiderült- a játszótérre vezetett. Először arra gondoltam, hogy visszafordulok. Gondoltam, kinőttem már az ilyenekből. Tekintetemmel azért végigfutottam a játékokon. Jobban megnézve több olyan játék is van, ami tökéletes gyakorlószer lehet nekem. Így inkább bementem. Első utam a mászókához vezetett. Elég magas vagyok, így végig le kellett hajolnom, ezért inkább nem itt kezdtem a gyakorlást. Egy másik mászókát vettem észre, ami háromszög alakú volt, és kötélből volt. A nyitott részen bemásztam a közepébe, felemeltem a kezem, és megfogtam az első fokot, ami a kezem ügyébe került. Így csináltam pár húzódzkodást, ami nem volt nagy kihívás, bár a kabát egy kicsit zavart. Amikor ezzel végeztem elsétáltam a mászófalhoz. Körbenéztem, mielőtt bármit is csináltam volna, mert nem akartam, hogy egy gyerek leutánozzon, és valami baja essen. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem figyelnek, hátrébb léptem, és kicsit nekifutva, kábé másfél méter magason megrúgtam a falat, így elrugaszkodva csináltam egy átfordulást. Éreztem, hogy nem volt tökéletes, és mivel ilyen téren maximalista vagyok, ez nem tetszett. Még egyszer nekifutottam, és újból megcsináltam a mozdulatot. Ez már jobb volt. Elsétáltam egy nagy üres térre, ahol ugrásokat, rúgásokat és pörgéseket tudtam gyakorolni, anélkül, hogy bárkinek kirúgtam volna a fogát. Mindegyik mozdulatot többször megcsináltam. Még csak egy hete jöttem el, de máris kezdek kijönni a gyakorlatból. Többet kellene edzenem...
Ezekkel a gondolatokkal indultam el a pad felé, hogy egy kicsit kipihenjem magam, mielőtt újabb mozdulatokat csinálok.

Kiva

Amikor felébredtem azonnal kinéztem az ablakon, hogy belőhessem, mennyi az idő. Kint korom sötét volt. Megdörzsöltem a szemem, és meg egyszer kinéztem, de ugyanazt a képet láttam. Átaludtam volna a napot? Ha tehetem mindig délig alszok, annál tovább viszont ritkán szoktam. Annak az esélye is elég kicsi, hogy délben még -vagy már- sötét van. Kikeltem az ágyból, elvégeztem a reggeli teendőket, aztán elindultam. A folyosón sötét volt, csak a lámpák halvány fénye mutatta, hogy merre járok. Elindultam a megszokott irányba, gondolván, hogy a többiek már ott vannak. Sehol nem láttam egy embert se. ~Talán reggeliznek... vagy ebédelnek... vagy amit ilyenkor enni szoktak.~ Gondoltam magamban. Felmentem egy lépcsőn, és akkor észrevettem egy lányt. Az első ember akit ma látok. Nem tudom milyen ötlettől vezérelve, de követni kezdtem őt. A folyosó végén kinyit egy ajtót, ahol még mindig sötét van, bár kezd világosodni. Lassan és halkan lépkedek. A folyosó végére érve én is kinyitom az ajtót, de először csak pár centire. Nem tudtam, hogy mi van ott, ezért inkább csak belestem. Erkély tárult elém. A lány eddigre leült, így én is benyitottam.
- Helló! -Köszöntem neki. De csak egy pillantásra néztem rá, utána kiléptem a korláthoz, és a szélén lévő falnak dőlve beletúrtam a hajamba. Amikor felkeltem elfelejtettem fésülködni, így a nem épp rövid hajam elég kócos volt. Kezemmel kicsit beállítottam, de a reggeli szellő miatt nem sokáig maradt úgy. Csak egy póló volt rajtam, de nem fáztam, bár melegem sem volt. A tájat néztem.
- Bocsi, ha megzavartalak. Ha gondolod elmegyek, csak szólj. -Vetettem egy újabb pillantást hátra. Aztán a fejemet is nekidöntöttem a falnak, és becsuktam a szemem. Hány óra lehet? Kezdek fáradt lenni.

Maia

Nem fáradtam el kifejezetten, de jól esett csak ülni. Egy pillanatra elfeküdtem a padon, de hamar felültem. Hideg volt, és mivel sapka hiányban szenvedek, nem volt kedvem megfagyni. Összekócoltam a hajam, mert a gyakorlatok után mindig hülyén áll. Így olyan hatást kelt, mintha most keltem volna.
Nem kellett sokat várnom, egy lány ült le mellém, és mutatkozott be. Először kicsit meglepődtem, aztán elmosolyodtam.
- Salut! -Használtam a szokásos francia köszönést. -Eric Marius Chabot vagyok. Inkább Eric, de bárhogy hívhatsz. -Mutatkoztam be én is. Nevemet teljesen francia kiejtéssel mondtam, remélem azért értette. A bemutatkozásom többi részén is érződött az akcentus, de azon már nem annyira.
- Én is a Bagolykőbe járok, és szintén gólya vagyok. Pár napja jöttem. -Válaszoltam. Szimpatikus volt a lány. Jókedve volt, és nem törődött azzal, hogy nem ismer, úgy beszélt, mintha régi ismerősök lennénk. Én sem zavartattam magam, nem törődtem azzal, hogy nem ismerem, úgy kezeltem, mint egy barátot. Kérdésére elmosolyodtam.
- Egyáltalán nem baj! -Mosolyogtam rá. Bár még akartam edzeni, úgy gondoltam, hogy inkább ismerkedek. Edzeni bármikor tudok, de nem mindig van alkalmam barátkozni. Mellesleg minimum öt évet itt fogok tölteni, és lehet, hogy jó kondiban leszek, de magányosan unalmas az élet.
- Hogyhogy erre jártál? -Kérdeztem most én a lánytól.

Lagger Arm

A napom átlagosan indult. Felkeltem, aztán edzettem egy kicsit, mert nem akartam ellustulni. A testmozgás után felöltöztem, és elindultam a konyhába. Gyors léptekkel mentem, mert úgy hallottam, a tanárok nem szeretik, ha erre járunk. Ezzel annyira nem foglalkoztam, így nem néztem hátra. Csak előre mentem. A nagy ajtót betolva megtaláltam a keresett helyet. Még körbe se néztem, amikor több manó is elém futott, és leültetett az asztalhoz. Erre nem számítottam, így eltelt pár pillanat, mire rájöttem, hogy mi is történt. Még több manó jött elém, egytől egyig azt kérdezgetve, hogy mit hozzanak nekem.
- Egy croque monsieur-t szeretnék, ha lehet. -Mondtam ki a kedvenc francia szendvicsem nevét abban a reményben, hogy itt is fogok tudni ilyet enni. Alig kellett várnom, a manók pillanatokon belül meghozták a kért szendvicset, mellé pedig még egy pohár vizet is kaptam.
Beleharaptam a sonkás ínyencségbe, aztán haraptam volna a másodikat, amikor mögülem hangos csörömpölést hallottam. Gyorsan felkaptam a fejem, és fordultam a hang irányába. A lány káromkodott egyet, aztán ő is segített a manóknak. Gondoltam megoldják egyedül, de aztán a lány felállt, és egy véres szilánkot dobott ki, utána pedig a vérzést próbálta elállítani. Felálltam, és gyorsan odaléptem hozzá.
- Tessék, itt egy zsepi! -Nyújtottam át az említett dolgot. -Jól vagy? Gyere, ülj le! -Gyengéden megfogtam a derekát, és odavezettem az ülőalkalmatossághoz. Most nem érdekelt, hogy mennyire hangozhat hülyén az akcentusom. Az arcát látva tartottam attól, hogy elájul, bár reméltem, hogy erre nem kerül sor.

Kiva

A falnak dőlve gondolkoztam, hogy mennyi lehet az idő. A nap már kezdett előbújni, az első sugarak megvilágították a tájat. Kezd ébredezni a természet.
Magamban megállapítottam, hogy olyan hat óra körül lehet az idő. Aztán hozzátettem, hogy hajnal. Hajnali hat óra. Ilyen korán még életemben nem keltem. Talán csak akkor, ha messzire utaztunk, bár az az öt perc, amíg kivánszorogtam a kocsiig nem biztos, hogy számít. Talán beteg vagyok, hogy ilyenkor már ébren vagyok. Már ha ez az állapot nevezhető ébrenlétnek. Szemeimet nehéznek éreztem. Ha lecsukódik, ezer százalék, hogy elalszom. Emiatt próbáltam a lehető legkevesebbet pislogni, ami miatt viszont fájt a szemem. Megdörzsöltem a látószervem, hátha ettől felébredek, de nem jött be. A hideg levegő sem tartott ébren. Ilyen vagyok. Minimum tizenkét órát alszok, és utána is fáradt vagyok. Bár ma csak feleannyit aludtam...
A lány szavaira felé kaptam a fejem, bár a reakcióm nem volt valami gyors. Még nem szoktam meg, hogy Magyarországon vagyok, így a korai -és néha minden más- órákban lassan sikerül összeraknom egy értelmes mondatot. Most viszont még a lefordítással is megküzdöttem. Az első szón gondolkoztam a legtovább. Míg végül sikerült megértenem. Bólintottam egyet, aztán odamentem a másik fotelhez, és helyet foglaltam.
- Köszi. Amúgy Eric vagyok. Eric Chabot. -Mutatkoztam be, mert ha már úgy alakult, hogy ketten fogunk megfagyni egy ilyen szép téli hajnalon, akkor legalább tudjuk, hogy ki mellett töltöttük utolsó óráinkat.
Ennyire azért nem volt hideg, bár a póló nem védett annyira a reggeli szellőtől. Észrevettem egy pokrócot a mellettem lévő fotelen, amit elvettem, és magamra terítettem. Sokkal jobb volt így ülni. Lábammal az asztal szélét tapostam, ami bár pofátlanság, engem annyira nem zavart. Mellesleg így sokkal kényelmesebb.
- Hogyhogy ilyen korán fagyhalálra ítélted magad?

Maia

Nem tudom, hogy az akcentusomból vagy a nevemből következtetett ilyen gyorsan a származásomra, de egyből eltalálta.
- Igen, francia vagyok! -Mondtam egy mosoly kíséretében. Ezek után sem állt be kínos csend, a lány egyből beszélgetni kezdett. Örültem ennek. -Te is külföldi vagy? -kérdeztem, mert a nevéből arra következtettem, hogy talán angol. Legalábbis így hangzott, de lehet, hogy tévedek.
- Levitás lettem. -Feleltem a kérdésére. -Te melyikbe jársz? -Kérdeztem meg én is. A levitát egyből kilőttem, mert ha oda járna, már találkoztam volna vele még ezalatt a pár nap alatt is. Bár ki tudja, lehet csak mindig elkerültük egymást. Megnyugtattam, hogy nincs a terhemre, aminek hallatán érezhetően megkönnyebbült. Elmosolyodtam, ezzel is jelezve, hogy felfogtam, amit mondott. A kérdésemre kapott válasz hallatán bólintottam.
- Én is ilyen céllal indultam el. Csak aztán kijutottam ide, és gondoltam edzek egy kicsit. Régen capoeiráztam, az akkor tanultakból csináltam pár mozdulatot. -Mondtam el röviden. Ha a capoeiráról van szó képes vagyok órákon át beszélni, de nem akartam untatni a lányt. Ha érdekli valami, és megkérdezi, akkor arra szívesen válaszol, de azért nem csak én akarok majd beszélni. Ilyenkor mindig eszembe jutnak az első edzéseim, amikor vagy engem rúgtak meg, vagy én törtem el valaki ujját. Jó esetben csak az ujját. Azóta sokat fejlődtem, már kicsi az esély, hogy megsebezek valakit.
- Te sportolsz valamit?
 

Lagger

A lány nem ellenkezett, amikor odavezettem a padhoz. Arcán inkább döbbenetet véltem felfedezni. Elmosolyodtam. A zsepit rászorította a vérző ujjára, utána kicsit nyugodtabban mondott pár szót, bár látszott rajta, hogy még mindig nincs teljesen jól.
- Eric vagyok. Eric Marius Chabot. -Válaszoltam a feltett kérdésére. – És téged hogy hívnak? –Kérdeztem visza gondolván, ha majd írok egy önéletrajzot, bele tudjam írni, hogy kit mentettem meg. Ennyire azért nem volt vészes a helyzet. Felé fordultam, hogy lássam az arcát, ami már kezdte visszanyerni eredeti állapotát. Tekintetemmel megkerestem a tányérját -feltételezve, hogy volt neki. Az egyik asztalon egy lasagne árválkodott. Mindenkinél aki itt volt, ott volt a tányérja, csak a mienk volt két másik asztalra lerakva.
- Az a lasagne a tiéd? -Kérdeztem meg a lányt. Megvártam amíg ad rá valami választ vagy bólint vagy ilyesmi, aztán felálltam, és először elsétáltam az én tányéromhoz, mert az messzebb volt, aztán a lányét is felvéve visszamentem hozzá. Letettem elé az ételét, majd helyet foglaltam.
Ez idő alatt a napom további részét tervezgettem. Leginkább edzés járt a fejemben. Egy pillanat ezredéig beugrott az is, hogy esetleg tanulnom is kéne, de ezt az ötletet inkább elvetettem. Ráér majd a vizsga előtti napon. Ez eddig mindig bejött, szerintem most se lesz másképp.

Lotte

Miután távoztunk a lány házából elindultunk valamerre. A lányra bíztam az utat, mert még nem ismerem ezt a helyet, így igazából rajta múlott, hogy hova fogunk menni. Kicsit reménykedtem benne, hogy valami étteremszerűségbe tévedünk, mert a reggeli kimaradt. Bár olyan korán nem is tudtam volna enni. Világ életemben délben reggeliztem, valahogy sose jött össze, ez a keljünk fel nyolckor, hogy mindent a megfelelő időben tudjunk enni dolog. Viszont ha felkelek, akkor az első utam a konyhába vezet, hogy a tizenkét órás alvás fáradalmait egy szendviccsel ki tudjam pihenni.
A sétálás közben az utat figyeltem, közbe párszor a lányra pillantottam. Többnyire azon járt az agyam, hogy nem ártana megismerni kicsit jobban is. Alig tudok róla valamit, ami mondjuk fogható arra, hogy két napja ismerem. Kicsit talán elsiettem a dolgot. Nem tudnám megmondani, hogy miért, mert amikor az előző találkozáskor elváltak útjaink, megjegyeztem magamnak, hogy előbb ismerjem meg, és csak utána próbálkozzak. Most már mindegy. Nekem így is jó, de azért a nap folyamán meg akarok tudni dolgokat.
A Fő utcán a lány egy étteremmel szemben állt meg. Pillangó-varázs Étterem és Teaház. Olvastam le gyorsan a hely nevét, amikor megkérdezte, hogy bemegyünk e. Pont tökéletesnek tűnt egy reggeli elfogyasztásához.
- Menjünk. –Bólintottam, aztán elindultunk az ajtó felé. Csilingelés jelezte érkezésünket. Megvártam amíg bemegy a lány, aztán én is beléptem.
A hely pont olyan volt, mint kívülről elképzeltem. A korai időpontnak köszönhetően még nem voltak olyan sokan. Ez érthető, ilyenkor még minden normális ember alszik. Kicsit úgy tűnt, hogy az egész helyet mi keltettük.
Hamar rájöttem, hogy ahhoz, hogy valami kiadósabbat is ehessünk, az emeletet kell választanunk. A lépcsőn felérve egy idősebb férfi várt, és miután kértem egy asztalt, az egyik fal melletti asztalhoz vezetett. Velünk szembe egy kép volt a falon, ami biccentett egyet köszönés képen. A szokatlan helyzetnek köszönhetően inkább leültem, és így néztem a lányra.
- Mit szeretnél enni? -Kérdeztem egy mosoly kíséretében, és csak reméltem, hogy nem salátára fog esni a választása. Én is kinyitottam egy étlapot. Egy enyhébb sokk után, miután rájöttem, hogy minden magyarul van írva, és le kell fordítanom az ételeket, ahhoz, hogy ehetőt ehessek, nekiláttam az étel kiválasztásának. Kicsit sokáig tartott, mert nem minden nap látok ilyen szavakat.

Maia

A származásomra hamar rájött a lány. Ami nem nehéz feladat, mert minden szót franciásan, akcentussal ejtek. Ezek után a lány származására is sor került. Az angol szót hallva rögtön eszembe jutott a koripályás dolog, amikor Gil angol akcentussal beszélt és semmit nem értettem. Bár Maianak nem volt akcentusa, volt egy gondolatom, amit meg akartam vele osztani -hogy ne beszéljen tájszólással, mert nem fogom érteni-, de végül nem mondtam ki. Eddig nem beszélt így, ezért remélhetőleg ez után sem fog.
Amikor elmondtam, hogy mit sportoltam, a lány szenében meglepettséget, sok kérdést és kíváncsiságot láttam. Elmosolyodtam, aztán feleltem is.
- Capoeira. Ezt táncnak is mondják igazából. Egy börtön rabjai találták ki. Úgy csinálnak, mintha verekednének, de soha nem érnek össze, nem találják el egymást. Azért találták ki, mert nem verekedhettek, és ez volt az edzésük, amire azt mondták, hogy táncolnak. –Ismertettem a capoeira rövid történetét. Kicsit hosszabban sikerült elmondanom, de reméltem, hogy nem untatom. Bár mennyit tudok beszélni erről, de nem akarom untatni.
Kérdésemre nemleges választ kaptam. Első megérzésem az volt, hogy akkor biztos untattam az előző megszólalásommal, de miután mondta, hogy nézni szereti ez a gondolatom teljesen eloszlott.

Cassie Blackwell

Fáradtan indultam útnak a délutáni órákban. Pár órája keltem fel, aztán egy kiadós ebéd után elindultam sétálni. Olyan helyet választottam, amit már ismerek, most nem volt kedvem eltévedni. A Boglyas tér felé fordultam, közben edzéstervet állítottam össze a fejemben. Bár hamar rájöttem, hogy a kinti edzéshez hideg van, ha meg bent edzek, akkor minden törik körülöttem. Lehetne már kicsit melegebb.
Kinéztem egy padot, amihez odamentem, majd leültem. Pár pillanatig sajnáltam, hogy nem hoztam gitárt, végül inkább örültem neki. Hideg van, lefagyna az ujjam, ha sokat játszanék, mellesleg az sem biztos, hogy a gitárnak jót tesz ez a szél.
Reméltem, hogy Sharlotte véletlenül pont most tesz látogatást arra a helyre, ahol minden kezdődött, de ez sok idő elteltével sem lett így, ezért inkább tovább indultam.
A tér közepén egy szökőkút állt. Félmosoly csúszott az arcomra. Elindultam a kút felé. Régen az edzéseken sokat voltunk vízközelben. Néha szökőkútban is harcoltunk. Valami hasonló volt a tervem most is. Beleállni nem akartam, mert azért hideg van, de a széle tökéletes gyakorlórész. Amikor odaértem, körülnéztem, hogy sokan figyelnek e, aztán felálltam a peremére. Kicsit vizes volt, csúszott is, de a sok egyensúly-gyakorlatnak köszönhetően minden gond nélkül megálltam rajta. Vettem egy kis lendületet, aztán elrugaszkodva csináltam egy hátra szaltót. Guggolásba érkeztem, ahonnan ismét felugrottam, és az egyik lábamat magam alá húzva, a másikat kinyújtva pördültem egyet a levegőben. Ismét guggolásba érkeztem. A mozdulatsor után felálltam, és elsétáltam egy padhoz. Nem fáradtam el, de pár ember felém nézett, így inkább félre vonultam.

Cassie Blackwell

A padon ülve kicsit elkalandoztam magamban. újabb mozdulatokat próbáltam kitalálni. Ugrások, szaltók, a legkülönbözőbb, és elég nehéz gyakorlatok. Hosszú sort állítottam össze magamban, ezek után pedig egy helyen kezdtem gondolkodni, ahol ezt meg is valósíthatnám. Itt egyre több ember van, akik előtt nem akarok gyakorolni.
Gondolkodásomat egy kéz szakította félbe. Megkopogtatta a vállam, mire reflexszerűen ökölbe szorult a kezem, és már ütöttem volna, amikor megszólalt a mögöttem álló személy. Azonnal rájöttem, hogy egy lány áll mellettem, ráadásul elég félénk. Felálltam, és ránéztem. Kezem még ökölbe volt szorítva, ütésre készen. Ha valaki hirtelen, hátulról közelít meg, nagy eséllyel leütöm. Nem azért, mert ilyen bunkó lennék, egyszerűen csak megszokás. Egyszer már megtámadtak hátulról, azóta nem szeretem az ilyesmi megközelítést.
Jobban megfigyelve a lány szemében ijedtséget láttam, és hangja is erről árulkodott. Kérdésére végre elmosolyodtam.
- Szia! Otthon, az edzéseken tanultam. Capoeiráztam. Annak ezek az alap mozdulatai. -Válaszoltam röviden. Nem voltam biztos benne, hogy tudja mi az a capoeira, de ehhez már hozzászoktam. Sokan, szinte mindenki visszakérdez, pedig elég híres és nagyon látványos sport.
- Eric vagyok. Eric Marius Chabot. -Mutatkoztam be egy kicsivel később, mert nem akartam bunkó lenni. Bár lehet, hogy a lány csak ennyit akart kérdezni, és a megszerzett tudással egy percen belül tovább áll, mégis elárultam a nevem. Nem egy olyan nagy titok ez, de azért reméltem, hogy nem fölöslegesen mondtam el.

Cass

Miután elmondtam a nevem ő is bemutatkozott. Cass. Ezt könnyű lesz megjegyezni. Ezek után valamit kérdezni akart az általam űzött sportról, de nem tudtam kimondani a nevét, így inkább felhagyott a mondattal. Nem vagyok az a gonosz típus, de elnevettem magam. Hogy lehet ez a sport mindenkinek ennyire ismeretlen. Szokatlan hely ez a Magyarország. Újra megszólalt, de most mással kapcsolatban. Az akcentusomra csodálkozott rá. Ennyire feltűnő lenne? Ezek szerint nem javult, amióta itt vagyok.
- Igen, francia vagyok. De már próbálok leszokni az akcentusról. Mint hallhatod, nem haladok túl jól. -Vontam meg a vállam, és kicsit elnevettem magam. -Elég nehéz, de ha már tudod, akkor nagyon jó! Én kis koromban kezdtem, szóval most már egész magas szinten csinálom. -Nem akartam "fényezni" magam, de ez volt az igazság. Ennyi év gyakorlat után a legbénább emberek is megtanulják valamennyire. A hirtelen téma váltások néha kicsit összezavartak, nem tudom ilyen gyorsan fordítani magamnak a mondatokat. Kapásból pedig még nem tudom rávágni a választ.
- Van ott mágusképző, de egy rokonom, aki kiköltözött ide mondta, hogy inkább ide járjak, mert itt jobb. És igaza volt, tényleg jó itt. -Csak ne jönne mindenki azzal, hogy: "jé, neked akcentusod van!" Ez néha kicsit zavaró, de azért örülök, hogy francia létemre ide járok. És az akcentusomra is büszke vagyok, bár meg kell hagyni, néha zavar, hogy mindenki ezzel jön.
- És te? A te neved sem hangzik túl magyarosan. -Néztem rá, viszonozva a csipkelődős hangnemet.
A lány láthatóan fázott. Teljesen megértettem, nekem se volt épp melegem. Mellesleg most esett le, hogy állok. Felültem mellé a pad támlájára, majd a kezemet én is a zsebembe helyezve a lány felé fordítottam tekintetem.  

Cass

Kérdésemre, hogy miért itt tanul, kitérő választ kaptam. Néha olyan napom van, hogy mindent tudni akarok, ilyenkor rosszabb vagyok, mint a legpletykásabb lány. Bár ennyire talán nem vészes, de akkor is mindent kiderítek. Ma pont ilyen napom volt, így visszakérdeztem.
- Igazából én ráérek. -Került az arcomra egy gonosz vigyor. -Ezzel is tanulom a magyar nyelvet. Nem megy még olyan jól. -Dobtam be az aduászt. Ez részben igaz volt, tényleg tanulnom kell még, de a fő oka, hogy rákérdeztem nem ez volt.
- Nem tudom. Biztos aggódnak, de nagy fiú vagyok, tudok vigyázni magamra. -Jelentettem ki tényként. Mellesleg nem olyan könnyű eltenni engem láb alól. Egyre jobban látszott rajta, hogy fázik. Mondjuk öltözékét elnézve ez nem is olyan nagy csoda. Inkább az a csoda, hogy eddig kibírta. Eszembe jutottak azok a romantikus filmek, amiket anyám miatt kellett nézni az ünnepekkor. Azokban a férfiak mínusz tíz fokban is levették a kabátjukat és odaadták a barátnőjüknek, hogy ne fázzanak. Én nem vagyok egy fázós típus, de a kabátomat nem fogom odaadni neki. Inkább elmegyek vele valami meleg helyre. Mint kiderült ő is erre gondolt, és a következő másodpercben már tudtomra is adta.
- Menjünk. Hova üljünk be? -Kérdeztem. Én valami közeli helyre gondoltam, mert eléggé a fagyhalál közelében állt. Mintha már kékülne is. Felálltam, és elindultam a Fő utca felé, de a döntést rábízom.
Közben hallottam, hogy valamit mond halkan, de nem értettem. Nem sikerült értelmes szavakat kivennem belőle, így pedig nem tudtam az én nyelvemre lefordítani. Inkább úgy tettem, ahogy ilyen helyzetben mindig. Mosolyogtam és bólogattam. Nagy baj nem lehet ebből.
Félúton jártunk, amikor eszembe jutott, hogy van még egy kis elintézni valóm a kastélyban.
- Bocsi, de van egy kis dolgom még, vissza kell mennem a kastélyba. -Néztem a lányra. -Jössz be te is, vagy még maradsz fagyoskodni? -Kérdeztem aztán egy mosoly kíséretében.

Aileen

A sok rózsaszín szívecskétől meg Valentin-napi dologtól menekülve a lehető legtávolabbi pontot kerestem. Legalábbis a Nagyteremtől akartam messze kerülni, egyelőre. Annyi szerelmespár csorgatja egymásra a nyálát, hogy az már nekem sok. Igaz, este én is ott leszek Lotte-val, de az merőben más. Bőven elég lesz akkor valamilyen mérgezést kapni az ott uralkodó színtől. Még fel kell rá készítenem magam. Utam a Harsogó porték folyosójára vezetett, aminek annyira nem örültem. Nem itt akartam kikötni. A sok kép mind ugyanarról beszélt. Témájuk a Valentin-nap volt. Kínomban megráztam a fejem, és elnevettem magam. Hogy én milyen szerencsés vagyok. Sok tekintetet magamon éreztem, ami felnézve be is igazolódott. Néhány festmény pont engem nézett. Bár ez nem nehéz, tekintettel arra, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor erre jár. A suli több tagja a Nagyteremben van, vagy valahol máshol.
A folyosó túlvége felé néztem. Egy lány állt ott, erre felé sétált. Szinte azonnal felismertem, hogy Aileen az. Ezzel egy időben felcsillant a szemem, arcomon pedig egy hatalmas vigyor terült el. Gondolkodás nélkül gyorsítottam lépteimen, míg végül odaértem a lányhoz.
- Szia Aileen! -Vigyorogtam még mindig, aztán felemeltem -egyik kezemmel a hátánál, másikkal a térdhajlatánál fogva- és fordultam vele egyet. Utána leraktam a földre.
- Hogy vagy ma? -Kérdeztem, még mindig vigyorogva. Féloldalas mosoly volt, amivel az összes lányt el tudom bódítani. Legalábbis az eddigi tapasztalat alapján. Ekkor egy pillanatra magamhoz tértem, hogy nekem barátnőm van, mégis mit csinálok, de aztán újra valamilyen különös dolog miatt csak Aileen körül járt az agyam.

Aileen

Hirtelen vidám reakciómnak a lány nem annyira örült. Összehúzott szemeit látva csak még inkább biztosabb lettem abba, amit csinálok, bár igaz, fogalmam sincs, hogy éppen mit művelek.
Arcára valami különös ült ki, amit eddig még nem láttam rajta. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, amíg nem felelt a kérdésemre.
- Ohh, az nem jó Kicsi Lány. -Mosolyogtam, de már kicsit szomorúbban. Következő mondatán először meglepődtem. Mire reagálni tudtam volna a lány hátat fordított, és elindult valahova. Még jobban meglepődtem. Arcomról eltűnt a mosoly, és valami más érzés kerített hatalmába, amiről nem pontosan tudnám megmondani, hogy mi az. Másodpercek alatt kapcsoltam; gyorsan a lány után futottam. Megfogtam a kezét, aztán a lehető legszebben néztem rá.
- Mi a baj Kicsi lány? Aileen? Mondj el bármit nekem, ohh Kicsi lány! -A mondatom vége felé bevetettem a kiskutyaszemeket. Az előző próbálkozásom se jött be, ezért volt egy olyan érzésem, hogy most is hasonlóan fog reagálni. Ezzel a gondolattal nem törődve továbbra is így néztem rá, bár a nagy szemek csak kis ideig tartottak, utána a sima "aranyosan mosolygok és kedvesen nézek" dolgot választottam. A kezét közben elengedtem, de továbbra is készenlétbe tartottam, hogy ha ismét el akar menni, elkaphassam.
Kicsit arrébb léptem, mert zavart, hogy az út közepén állok, így a falnak nekidőlve figyeltem a lányt. Közben feltűrtem a zakóm ujját. Már a bulira felöltözve indultam el -bár ez nem egy olyan nagy kiöltözés, zakó&farmer&póló kombináció- de éreztem, hogy nem ebbe kellett volna jönnöm. Meleg volt, és az is biztos, hogy a Nagyteremben is meleg lesz. Újra a lányra néztem.

Lotte

Február tizennégy. A legtöbb lány imádja ezt a napot, számomra érthetetlen okokból. Ugyanolyan nap mint a többi, csak a pletykák alapján Cupido ilyenkor szorgalmasabban dolgozik. Erre csak azt tudom mondani, hogy dolgozzon. Engem már eltalált, így a lány kedvéért ma jelenésem van a Nagyterembe. Nem vittem túlzásba a kiöltözést, bár így is átöltöztem egyszer. Az Aileennel való találkozás után felszaladtam a szobába, és felvettem egy fehér inget a szintén fehér pólóra. Csak félig gomboltam be, ujjvége pedig kilógott a zakóból. Az apró változtatás után visszatértem a Nagyterembe. Még mindig nem tetszett a sok rózsaszín, de mivel ez egy ilyen ünnep, megpróbáltam elvonatkoztatni ettől, és inkább a sütikehez sétáltam. A színek nagyrészt itt is megmaradtak. Mindegyik édesség jól nézett ki, ezért úgy döntettem, mindet meg fogom kóstolni. A sor elején kezdtem. Néha az ajtó felé néztem, hogy nincs e itt Lotte. Bár biztos voltam benne, hogy észre fog venni. Egy magas francia aki bármennyit tud enni elég valószínű, hogy a sütiknél keresendő.
Körbenézve nem láttam sok párt, amit a korai időpontnak tudtam be. Abba biztos voltam, hogy fognak jönni többen is, és azt is megállapítottam, hogy a varázslók sem túl pontos emberek. Eddig ennek az ellenkezőjét gondoltam, és mivel nem akartam kilógni a sorból, pontosan érkeztem. Annak azért örülök, hogy már tudom, ez nem így van, és nem kell majd mindenhova sietnem.
Egy pillanatra benyúltam a zsebembe, ahol a lány ajándéka volt. Nem nagy dolog, és sose csinálok ilyeneket, de azt gondoltam, hogy ez a lánynak egy fontos nap lehet, tehetném még szebbé. Amíg vártam, kigondoltam, hogy mikor adom oda. Nem fogom elsietni, majd csak éjféltájt kapja meg az apróságot. Addig a zsebemben lesz, nem fog tudni róla.

Kiva

Lassan kezdett elfogadhatóvá válni a hőmérséklet a takarónak köszönhetően, aminek örültem. Fejemet hátradöntöttem, az felhőket néztem. A lány válaszára felé fordítottam a fejem, aztán mintha látná bólintottam egyet.
- Ja, a kakasszó. –Bólintottam ismét, aztán újra az eget kezdtem fürkészni. Találóbb választ nem tudtam adni, az igazi okot meg nem tudtam, így inkább ennyibe hagytam a választ. Az agyam erősen kattogott, hogy miért kelhettem fel. A betegség gondolata volt az első, de ha én beteg vagyok, akkor egész nap fekszek és vagy alszok, vagy köhögök. Így erre elég kicsi az esély. Inkább az ággyal lehet a baj, ami nem olyan, mint az otthoni. Vagy egyszerűen ennek a helynek varázsa, amit még nem szoktam meg. Inkább hanyagoltam a továbbiakban ezt a gondolatmenetet, és inkább valami beszélgetéskezdeményezésen járt az agyam. Akkor kisebb az esélye, hogy elalszok.
- Mióta jársz ide? –Tettem fel a kérdést vagy tíz perc hatásszünet után. Abban biztos voltam, hogy idősebb nálam -mint itt a legtöbben-, de érdekelt, hogy mennyivel. Vagyis inkább csak próbáltam elindítani a  beszélgetést.
Nem vagyok az a külsőről ítélő típus, de abban valamiért biztos voltam, hogy egy sokat beszélő lánnyal van dolgom, aki remélhetőleg reggel is beszél, helyettem is.
A nap egyre erőteljesebben sütött, de még így is hideg volt. Ami érthető, hiszen tél van, pedig reménykedtem, hogy ebbe a varázsvilágba mindig olyan idő van, amilyet akarunk. Sejtettem, hogy nem így lesz, de reménykedtem. A lány felé döntöttem a fejem.

Tanár búcsúztató

A  hír, amit Zsolti juttatott hozzám sokkoló volt. Nem lehet, hogy elmegy Fédra néni! Ez biztos csak egy vicc. Meg voltam győződve róla, hogy csak szívatnak a vicces kedvű felsőbb évesek, de a folyosón sétálva elkaptam pár mondatot, ami ténylegesen bizonyította a tanárnő távozását. Hamar eljutott hozzám az a hír is, hogy Saci néni búcsúztatójához hasonlóan Fédra néni is kap egy ilyen kis meglepetést. A helyszín pedig a Nagyterem. Összekaptam magam, és első utam Bogolyfalvára vezetett, ami után a pontos helyszínre érkeztem. Egyik kezemben egy csokor virág volt, másikban egy doboz bonbon. Ez a legkevesebb, amivel megköszönhetem azt, amit ő adott nekem. Érkezésemkor nagyon elveszett voltam, és ő volt az, aki bátorított és eligazított. Nehéz dolga volt, hiszen egy tudatlan francia voltam, aki nehezen értette a magyar szót.
A nagyteremben hárman voltak. Katniss, Zsolti és Alex. Zsolti tűnt a legmegviseltebbnek, így odamentem hozzá, és miután az asztalra helyeztem az ajándékokat, megveregettem a hátát.
- Nyugi, haver. -Fűztem hozzá pár szót, de a fiú arcát látva nem biztos, hogy segített. Leültem egy székre, közben az ajtót néztem, hátha megjön a várt tanárnő.

Tanévzáró/nyitó - Lotte és Mary

Fáradtan és kissé kedvtelenül másztam ki reggel az ágyból. Szünetet akarok! Csak még pár napot! Morogtam magamnak, de nem jött össze. Még mindig az a nap volt, ami pár perccel ezelőtt. Az évnyitó napja. Sose szerettem ezeket a napokat. A mugli iskolában az összes tanár hosszú beszédet mondott, aztán a drága osztályfőnökünk is elmondta, hogy reméli, hogy az osztály idén sokkal jobb lesz, és nem lesz rá panasz, mert különben blablabla. Innen már csak ennyit hallottam. Mellesleg sose jött még be amit ilyenkor megfogadtunk. A "jó gyerekek vagyunk és leszünk" dolog kábé másnap reggel nyolc óra öt percig tartott. És ez volt a rekord. Mi megpróbáltuk.
Idén kicsit más volt a helyzet. Mivel a tavalyi évnyitót sikeresen lekéstem (köszönöm muglivonatok), így ilyen szempontból ez lesz nekem az első. Idén talán azzal is megpróbálkozok, hogy ébren maradok és nem dobálok senkit semmivel. Szép gondolatok, hátha sikerül betartani.
Nem tudtam, hogy kell e talár, ezért csak magammal vittem, de nem vettem fel. Helyette egy kék inget viseltem, fekete nyakkendővel és farmerral. Sikerült kissé elkésnem, mint kiderült az igazgató már az évfolyamelsőket sorolta.
Feltűnésmentesen vagy inkább kevés feltűnéssel leültem a nekem megfelelő helyre, és figyeltem. Látszólag. Amúgy meg azon gondolkodtam, hogy mit is mondott Lotte. Benne volt Mary -ha jól emlékszem-, meg még sok dolog, amire nem emlékszem. Ez így érdekes lesz.
Végignézek az asztaloknál ülő tanulókon, aztán a tanárokon. Hosszasan elidőzve az új tanárokon. Aztán inkább elfordulok; és a lányokat kezdem figyelni.

Tiffany
április. 1.

A délutánom nagy része azzal telt el, hogy a rokonaimnak és a barátaimnak írtam levelet. Amikor az utolsóval is végeztem rájöttem, hogy használhattam volna bűbájt is. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb lett volna. Csak megráztam a fejem, amolyan minden mindegy alapon, aztán a leveleket felkapva elindultam feladni őket. Út közben betértem a konyhába, ahonnan egy óriási sonkás szendviccsel távoztam. A manók mindig örülnek nekem, általában a szendvics mellé kapok valamilyen csokit vagy édességet is. Most egy zacskónyi csokis kekszet adott nekem az a kicsi manólány.
A Bagolyházhoz hamar odaértem. Már sokszor voltam itt, mert a húgom folyton leveleket küldözget nekem, és a szüleim elmondása alapján ha nem kap gyorsan választ, akkor óriási hisztit csap.
Amint odaértem elkezdtem a baglyokra kötni a levelet. Ezzel gyorsan végeztem, a célhely soknál ugyanaz volt. A mugli barátaim szerintem helyben szívinfarktust, ha megjelenne náluk egy bagoly egy levelet szorongatva. De inkább nem próbálom ki. Azt majd máskor, egy másik bolondoknapján.
És ha már bolondok napjánál tartunk, meg kellene viccelni valakit. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Előkaptam a pálcámat, és a helyiségben tartózkodó lány felé fordulva halkan elmondtam a bűbájt.
- Feraverto! -A pálcamozdulat elvégzése után a bagoly, amelyikre éppen kötötte a levelet talpas pohárrá változott. Mosolyogva néztem, hogy vajon milyen reakciót vált ki belőle a hirtelen változás.

Tiffany

A lány reakciója nem éppen olyan volt, mint amire számítottam. Elképzelésem szerint hangosan kellett volna sikítania, aminek következtében a baglyok hangos szárnycsapkodások közepette elrepülnek. Ehhez képest csak száraz nevetést és dühös tekintet kaptam. Egyből kapcsoltam, hogy nem épp jó alanyt választottam ki. Sőt, azt is elképzeltem, hogy mi lett volna, ha a lány Lotte. A hideg víz vajon hogy tetszene neki? A gondolataimat inkább eltereltem másfelé. Egy ismeretlent kevésbé szívesen szívatok, mint akiket jól ismerek. A lány dühe kissé ijesztően hat a vörös haja és jégkék szemei miatt. Az én arcomon viszont továbbra is ott ül az a bizonyos mosoly. Ellököm magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam, és a lány mellé lépkedtem. Lassan. A ház két végében álltunk, így elég sokáig tartott mire odaértem.
- Na, ne legyen ilyen rossz kedved. Inkább mosolyogj! Élvezd április elsejét! - Halkan és kedvesen próbáltam beszélni, közben jobb karommal átöleltem a vállát. Még nem láttam a suliba, gondolom új, nem akartam, hogy rossz emlékekkel kezdje az ittlétét.
Miután elengedtem újra nekidőltem a falnak. Egy bagoly repült oda hozzám. Felemeltem a karom, mire a barátságos állat megpihent az alkaromon. Mosolyogva néztem végig a nagy szemeivel engem pásztázó állaton, aztán elkezdtem simogatni.
- Szerintem elnevezem őt Gusztikának. Mit szólsz hozzá?- kérdeztem kicsit nevetve az ismerős név hallatán. Minden állatot így nevezek el, igazából nem tudom, hogy miért.

Amikor az ölelés közben lenéztem a lányra, láttam rajta, hogy nagyon meglepődött. Amivel együtt a gonosz pillantása is tovaszállt. Mosolyogva léptem hátrébb, és simogattam a baglyot, aztán amikor kimondtam a neki szánt nevet, teljesen megtört a jég, és nevetni kezdett. Mégis csak tudok hatni a nőkre.
- Eric Marius Chabot vagyok. A félreértések elkerülése végett pedig bármilyen becenevet rám aggaszthatsz, mindenre hallgatok - ejtem ki a nevem erős akcentussal. Amikor a nevemet mondom még jobban érződik a külföldi származásom, mintha csak simán beszélnék. Azt már nem teszem hozzá, hogy hála a kistesóimnak, akik mindig más néven hívnak. Pedig szerintem nem olyan nehéz megjegyezni a nevem. Mindegy is, kicsik még.
- És téged hogy hívnak, Vöröske? - kérdezem mosolyogva. A becenév csak úgy jött, szoktam csak úgy elnevezni embereket. Bár ez most illet rá.
A madarat nézve erősen elgondolkodtam azon, hogy hazaviszem. Lesz egy saját baglyom. Nem tudom, hogy lehet-e innen csak úgy elvinni baglyokat, vagy meg vannak számozva, esetleg bűbájjal idekötve, de megpróbálhatnám. Csinálok belőle egy kalózbaglyot. Veszek - vagy varratok valakivel- neki egy öltönyt, és az egyik szemére egy szemfedőt. De azt nem használná, csak ott lenne a szeme felett, dísznek. A gondolatsort befejezve már szinte biztos voltam benne, hogy nekem most lett egy Gusztika nevű baglyom. Úgyis azt mondták az otthoniak, hogy lehet háziállatom, egy varázscsaládban meg miért ne lehetne bagoly?

Vöröske

A kérdés egy pillanatra meglepett. Elég gyorsan rájött a származásomra.
- Oui, je suis francais - mosolygok továbbra is. Azért franciául válaszoltam, mert úgy tűnt a lány ismeri és szereti a nyelvet. Azt nem tudtam, hogy beszéli is-e, de ezzel a nem túl bonyolult mondattal azért megpróbálkoztam. Ha nem is beszéli a nyelvet, könnyen kitalálhatja, hogy mit takar a mondatom.
- Megfordult a fejemben. Szerinted észrevennék? - kicsit halkabban mondtam, mint eddig, sőt, még körül is néztem a második mondat előtt. Nehogy valaki meghallja, és megakadályozzon. Próbáltam komolynak tűnni, de egy kis nevetést nem bírtam megállni. Közben továbbra is a baglyot simogattam, aki úgy tűnt elaludt a karomon. Abbahagytam a simogatását, gondolva, hogy azzal ha piszkálom, csak felkeltem, de kábé tíz másodperccel később kinyitotta a szemeit, és kicsit talán gonoszan nézett rám. Újra elkezdtem simogatni, ekkor becsukta a szemét. Én összehúzott szemmel figyeltem őt. Ha abbahagytam a simogatást, akkor kinyitotta a szemeit, ha simogattam becsukta. Nevetve néztem rá, és inkább simogattam. Ezalatt a rövid idő alatt is nagyon a szívemhez nőtt a kis jószág.
- Te nem szeretnél egy baglyot? - kérdeztem komolyan Tiffanytól, de szememben sarkában látható volt, hogy amúgy mosolygok.
- Hova valósi vagy? - kérdeztem egy kicsivel később. Úgy fair, hogy ha ő tudja az én származásom, akkor én is az övét.  

Tiffy

- De hát annyi van belőlük. Nem hiszem, hogy naponta jön valaki, aki...ömm... leltárt tart - kicsit megakadok a mondat végefelé, mert nem akart eszembe jutni a megfelelő szó. Aztán elnevetem magam, hogy pontosan miről is beszélünk. Tényleg baglyot akarok lopni?
Még mielőtt megmagyarázná, hogy hogyan is érti a Paradicsomot, nekem az étel jut eszembe. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy a bagoly csipegeti a parit, mire az visítva felugrik. Biztosan varázsparadicsom. Aztán elnevetem magam, amikor megtudom, hogy egy macskáról van szó.
- Már kezdtem azt hinni, hogy van egy visító varázsparadicsomod - osztom meg vele a gondolatomban elő elképzelést. Persze jól tudom, hogy nincs ilyen, de ki tudja mit fejleszt ki hirtelen valamelyik varázsfeltaláló.
- Anglia jó hely. Voltam ott nemrég. Bár majdnem ott maradtam, mert majdnem eltévedtem, és mivel nem beszélem a nyelvet, benne volt a pakliba, hogy nem találok vissza - hitetlenül megráztam a fejem, közben magamban megfogadtam, hogy meg fogok tanulni angolul... majd egyszer. Nem szokásom nyelvet tanulni, csak akkor tanulok, ha muszáj. Mint mondjuk a magyart muszáj volt megtanulnom. Közben Tiffany is szerzett egy baglyot. A kijelentésére bólintottam.
- Itt kell hagynom Gusztikát? - nézek szomorúan a lányra, de a tettetett szomorúság hamar elmúlik. - És mi lenne, ha elmennénk a kisállatboltba, becsempésznénk Gusztikát az egyik ketrecbe, és megvennénk? - vázolom fel röviden a tervemet. Úgy a szívemhez nőtt a kis jószág, hogy nem szívesen hagynám itt. Olyan barátságos és szelíd, nem biztos, hogy a boltba találok még egy ilyet.