Niki

Nem feleltem a lány megjegyzésére, amit val'szeg azért tett, mert kishíján beletuszkoltam Ferike koponyáját a testébe. Nem éreztem benne rosszindulatot, csak egy kis iróniát, de ezt bőven meg tudom bocsáltani, hiszen nem ritka, hogy én is ilyen hangnemben szólok embertársaimhoz. Ahogy firkaltam, szinte magamon éreztem a tekintetét, ami igazából érthető, az emberek nem a bagolyházban szokták megírni a leveleiket, hanem a szobácskájukban, aztán borítékba teszik, és kész halmazállapotban hozzák el idáig. Nekem azonban semmi olyan mondandóm nem volt, amit előre meg lehetett volna fogalmazni. Azonban amikor elakadtam a mondat gyártásában, beláttam, hogy talán még sem ártott volna hamarabb kitalálnom az abszurd levelek tartalmát. Az idegen lány azonban kiváló segítség volt. Mindig is szerettem random szavakat kitalálni, de csak kevesen értették meg ezeknek a varázsát. Kimondom, hogy bokor, és képes vagyok mulatni a szó tompaságán. Persze tudtam, hogy ha ezt a fanatizmusomat, vagy fogalmazzunk másképp, hobbimat elmondanám valakinek, rövid úton az iskolapszihológusnál kötnék ki. Ízlelgettem egy ideig magamban a két szót, aztán bólintottam.
 - A gőzvasaló jobban tetszik - mondtam, és tovább firkáltam. Amikor kész lettem a remekemmel, hangosan felolvastam, csak hogy ne hagyjam kétségek tengerében hánykolódni a diákot. - "Ha a halak pápán futni kezdenek, kicsírázik a gőzvasaló."
Igyekeztem nem elnevetni magam, de az egész annyira idiótaság volt, hogy hangtalanul vihogni kezdtem. Volt egy sanda gyanúm, hogy a lány teljesen ökörnek néz, de nem tudtam megmoderálni magam.
 - És ezt most el fogom reptetni valakinek Ferenccel - magyaráztam anélkül, hogy kérte volna. Napokig rágódtam volna, ha nem adok indokot legalább részben arra, miért irkálok a bagolyházban hülyeségeket. - Van esetleg valami kedves ismerősöd, akit meg szeretnél lepni egy ilyennel?

Niki

Bizony, a lány elnyerte a szimpátiámat azzal, hogy pompásnak titulálta a mondatomat. Nem tett megjegyzést a ketyósságomra, helyette kifejtette, hogy mi bizony rokonok vagyunk. Meghökkentséget színlelve hallgattam, mintha azt közölte volna velem, hogy két perc múlva három rohamosztagos fog bekóricálni a bagolyházba, hogy ránktukmáljanak egy láda paradicsomot.
 - Persze, hogy a férfias tekintete miatt kattant rá - méltatlankodtam, és hogy bizonyítsam a dolgot, Ferenc szemeire mutattam, aki bután pislogott párat, aztán hátat fordított. Vállat vontam. - Jó, talán mégse.
Érdeklődve figyeltem, ahogy a lány írni kezd a papírra. Azt hamar észrevettem, hogy jóval terjengősebbre fogta a mondadnóját, mint jómagam. Mialatt írt, át- átlestem a válla felett, de ez felesleges is volt, mert amikor végzett, ő maga olvasta fel nekem. Az egész olyan "és akkor most mit csináljak vele?" kategóriába tartozott, de amikor elért ahhoz a részhez, hogy "még ha elég sokára is", nem tudtam tovább tartani a tanácstalan arckifejezésem, elnevettem magam. Amikor megláttam a címzettet, ez bizony továbbfeljődött valami hangosabbá, de igyekeztem visszafogni magam.
 - Hát ez csodás - állapítottam meg, valójában feleslegesen. Ezután határozottan a két markomba fogtam Ferencet, és mint egy kisebb zsák krumplit, odanyújtottam a lánynak, hogy kösse rá a lábára a levelet. A madár persze nem volt oda ezért a durva bánásmódért, és hörgéshez hasonló hangokat adott ki, ami egy bagolytól elég furcsa. Eszembe jutott, hogy talán Darth Vader rokonához van szerencsém, de aztán rájöttem, hogy túl szorosan fogom, azért csak ennyit tud kipréselni magából. Kicsit lazítottam a szorításon, hogy ne fulladjon meg szerencsétlen.
 - Egyébként megtudhatom, mi a neved? - kérdeztem, mert úgy éeztem, ezen a procedúrán át kell esnem. Már előre fogalmaztam az én bemutatkozásom; "Letícia vagyok, de egyébként mindenki Laggernek hív, bla bla bla". Igen, ilyesmi volt a szokványos.

Niki ^^

Elgondolkoztam rajta, hiányozna e Feri, ha a lány humoros tanácsa szerint lehajítanám a toronyból, mint Toldi a malomkövet. A gondolataim eredményét meg is osztottam a cinkosommal.
 - Szerintem ezt inkább hanyagoljuk, még a hasznomra lehet. Na meg a francnak hiányzik, hogy valami elvetemült esetleg feltakaríttassa velem a maradványokat - okoskodtam. Persze a valóságban kicsit sajnáltam is volna a madárkámat, de sejtettem, hogy ezt a lány is tudja. Amikor tovább fonta a gondolatmenetet, felvontam a szemöldököm.
 - Ácsi, nem is én vagyok a feladó! - tiltakoztam jókedvvel. - Illetve... egyketted részig igen. Hoppá.
Ez nem fékezte meg a további beszédben, amiben kifejtette, hogy mi lenne logikus, és mi nem. Egészen tudtam követni a dolgot, bár én úgy éreztem, hogy ez az egész "melyik bagoly legyen?" felhajtás felesleges, bár ki tudja, bárki tévedhet, még én is, de persze csak ritkán. Bólogattam egy sort.
 - Ahogy érzed.
Szótlanul figyeltem, ahogy az útjára bocsáltja Ferenc jegyesét. Az már inkább édekelt, amikor bemutatkozott. Megjegyeztem magamban a nevét, bár nem hittem, hogy esetleg elfelejteném.
 - Ó, biztos nem annyira széppek, és okosak, mint te - forgattam meg a szemem. - Esetleg óhajtod, hogy én is bemutatkozzak, vagy maradjak névtelen?
Elmélyítettem a hangomat, és felvettem a legádázabb arckifejezésemet.
 - Lehet, hogy jobban jársz így... - mondtam kísértetiesen, aztán elnevettem magam. Amikor tovább beszélt, figyelmen túl hagyva az első kérdését, felkaptam a fejem az egyik javaslatára, és magamról megfeledkezve lelkesen tapsikoltam egyet.
 - Húú, repüljünk a nagyteremben! - vigyorodtam el.

Emberiség

Amikor Matilda bevallotta a tettét, diadalittasan elvigyorodtam, és ezzel egy időben lestem Runa reakcióját is. Engem speciel nem zavart a kis turpisság, és végtére is jól jött ki, de nem tudtam, hogy a másik lány is így van e ezzel. Amikor megszeppenve elkezdett hebegni- habogni, és megkérdezte, hogy ez nem furcsa-e, annyira édes volt, hogy nem tudtam megállni nevetés nélkül.
 - Hát, tényleg nem szokványos - adtam be a derekamat. Matilda ezalatt nekiállt mentegetni magát egy cseppet, de én igyekeztem megnyugtatni a lelkiismeretét.
 - Nekem tetszett, tényleg izgalmasabb volt, mint a rutinos látogatás - mosolyogtam rá. Egész biztos voltam benne, hogy ezzel feldobta a napomat. Matilda átment a vizsgán, biztos voltam benne, hogy kedvelni fogom, ami ugye nem hátrány, tekintve, hogy sokat fogunk találkozni. És ismét bizonyította, hogy a humorérzékével sincs gond. Köhécselni kezdtem, mert amikor a klános viccet bedobta, valami porféleség a torkomon akadt, és ez egészen úgy jött ki, mintha a meglepetés miatt produkáltam volna magamat.
 - Nem igazán van választásunk, ugye? - nevettem a köhécselés miatt könnyes szemmel. Kicsit nehéz volt az ártatlan arcú lányt maffiavezérnek elképzelni, de olyan jól játszotta a szerepét, hogy nem sok kellett volna ahhoz, hogy megijedjek tőle, de szerencsére nem volt túl rémisztő látvány.

Cosa Libra

Én örvendek, hogy Matilda örül, hogy tetszett a csíny, és Runa sem éppen úgy néz ki, mint aki menten elsírja magát, szóval minden szép volt és idilli. Lelkesen bólogatok, amikor Runa felveti, hogy a könyvtárosunk esetleg másokat is átejthetne.
 - Szerintem osztatlan sikere lenne, én mindenesetre nem árulkodok - mondtam mosolyogva, válaszként a lányka kérdésére. Kicsit hízelgett nekem, hogy érdekli a véleményem, bár ezalatt a röpke ismeretség alatt is megsejtettem, hogy Runa alapjáraton igyekszik minden ilyen apróságra odafigyelni, nehogy valami könnyen dühbe jövő ember esetleg nekiálljon megcibálni, vagy ilyesmi. Matilda kijelentette, hogy nincs lehetőség a kilépésre a szektából, mire játékosan tiltakozni kezdtem.
 - Ha az életem eleve rövid lesz a Cosa Librában, akár ki is nyírhatsz azon nyomban! - forgattam drámaian a szememet. Eszembe sem jutott, hogy most, hogy kisült az, Matilda a könyvtáros, esetleg magáznom kéne, és sejtettem, hogy ezt nem is várja el, bár sosem lehet tudni, ugye. Megvan az esélye annak is, hogy csak addig nézi el két gólya tegezését, amíg meg kell tartania az inkognitóját. - De nekem családom van... úgy látszik, kénytelen vagyok kölcsönözni.
Elképzeltem egy olyan világot, ahol a könyvkölcsönzés komoly áldozatnak számít, és bizony nem volt kedvemre való. Azért igyekeztem minél drámaibb arcot vágni az elhatározásomhoz.
 - Esetleg ajánlassz valamit? - tettem még hozzá, lazább hangnemben.

Niki
Előzmény a bagolyházban

A lány, azaz Niki baglya útrakélt, én pedig kénytelen voltam felfedni előtte a kilétemet.
 - Lagger vagyok - mondtam, és elhatároztam, hogy nem fogok neki minimonológot tartani a nevem eredetéről. Ha érdekli, rákérdez. Bizony nem csalódtam, amikor felajánlotta, hogy kóricáljunk el a seprűnkért, és vidáman belecsaptam a mancsába, ezzel megpecsételve a dolgot. Egészen olyan volt ez, mint valami leegyszerűsített vérszerződés, és lényegében jobban is jártam vele. Leszáguldottam a toronyból, és a Navine részlege felé kezdtem el kocogni. Kicsit sajnáltam, hogy a hoppanálást nem tudom kivitelezni,  a kellemesnél több energiát kellett a dologba ölnöm. Amikor végre megszereztem a szerény járművemet, nem volt olyan fárasztó a dolog. Felpattantam rá, és repkedve jutottam el a megbeszélt célig a Nagyterembe. Persze voltak akadályaim odáig, de kéz- és lábtörésmentesen vettem azokat. A levitás lány még nem volt ott, de ez nem gátolt meg abban, hogy én jót mulassak, noha kicsit feszélyezett, hogy magamban látok neki a dolognak. Az idiótaságokat az ember mindig szívesebben csinálja közösen, olyankor az az illúzió megmarad, hogy nem is olyan furcsa a dolog. Bizonytalanul repkedtem, és vártam Nikit. Reméltem, hogy kapkodja magát, noha saccperkábé öt másodperce vártam rá. Hánytam egy szaltót a levegőben.

Niki

Már kezdtem azt hinni, hogy a lány simán elfelejtett, vagy nem tudom, de amikor épp leszálltam volna, hogy visszakullogjak a szobámba, Niki felbukkant, további érdekességeket hozva magával. A kis hang ott sipított a fejemben, hogy "a nagyteremben gurkókkal játszani nem jó"  , de erre fittyet hányva, vigyorogva vettem át a levitástól az ütőt.
 - Brr, ezt jól kifundáltad - mondtam jókedvvel, és mintegy bemelegítés gyanánt, meglóbáltam a jobb kezemet.  Tekintetemmel nyomon kísértem a gurkókat; az egyik egy rossz útra tévedt, erre repkedő baglyot kezdett el követni, a másik pedig egy nagy kör után felénk indult meg. Na, meg lehet kövezni, de én inkább a magam, mint a szerencsétlen bagoly épségét féltettem, szóval a felénk száguldó gurkóra koncentráltam. Szokatlan volt terelő szerepében tetszelegni, kicsit aggódtam is, hogy mit fogok kezdeni magammal, a gyilkos labda pedig csak kúszott felém, de nem tudtam sokat agyalni az elmúlt életemen, mert már meg is érkezett hozzám, én pedig jó nagyot sóztam rá. Ezzel a részével nem is volt gond, ott csúszott hiba a számításba, hogy az ütő kiesett a kacsómból. Gyorsan alá szálltam, így koppant egyet a homlokomon, de ennek ellenére, ha kicsit szédelegve is, de elkaptam. Pislogtam párat, elhessegetve a fájdalmat a homlokomból. Nikire pillantva elképzeltem, hogy nézhettem ki, ahogy lefejelem az ütőt, és akaratlanul is elnevettem magam.
 - Hát, ezt jól megcsináltam - mondtam nevetve. - Bízunk benne, hogy neked nagyobb szerencséd, vagy izé... tapasztalatod lesz. NNa.
Ezalatt fél szemmel az imént látott baglyot kerestem, hogy túlélte-e a játszmát a gurkóval.

Cosa Libra

Egészen megkedveltem a két lányt. Jó volt, hogy egy kedves, aranyos könyvtárost kaptam vén banya helyett, akinek a humorérzéke is rendben van. Azt hittem, a kérdésemre kapok pár címet, esetleg leírást, és majd nekem kell megkeresnem az említett regényeket, de Matilda ezzel is megkönnyítette a dolgomat, mivel a könyveket kézbe kaptam. Megforgattam a kezemben az egyiket, és ösztönösen meg is szagoltam. Jó illata volt. Nemigen találkoztam még rossz illatú könyvekkel, egy példa volt rá, de azt azonnal le is tettem, azóta sem nyúltam hozzá.
 Figyelmesen hallgattam Matilda kurta beszámolóját arról, hogy is fog zajlani az adás-vétele a dolognak, bár nem sok újdonság volt benne. Az otthoni, mugli könyvtáramban annyi volt a változás, hogy számítógépek olvasták be a regényeket, a belé tett chipek alapján, de ez sem volt egy bonyolult rendszer. Figyelemmel kísértem, ahogy a lány elindítja a könyvkupacomat valamerre, és nem győztem csodálkozni, hogy ezek mint hogy fognak az otthonukra találni, csak így elsőre. Nem kérdeztem rá, sejtettem, hogy valami olyan varázslat lehet a dologban, amit az én kis kobakom még nem érthet meg, vagy ilyesmi. Viszont azt is sejtettem, hogy a látogatásom a vége felé csoszog. A könyveket kézhez kaptam, a régieket visszaadtam. Matilda kérdésére, miszerint óhajtok-e valamit, nem tudtam volna igenlő választ adni. Gondoltam, pontot teszek a látogatásom végére.
 - Eee... nem igazán - vontam meg a vállam. - Szerintem ennyi lenne.
Lassan elindultam az ajtó felé, ahol nem is olyan régen beestem, és mielőtt kisétáltam volna rajta, még visszanéztem a vállam felett.
 - Hali! - biccentettem mosolyogva, és elindultam, hogy a szobámban áttanulmányozhassam a kapott regényeket.

Niki

Jól esett, hogy Niki nem kinevetett a bénázásom miatt, hanem udvariasan megkérdezte, jól vagyok-e. És máris van kedvesség a világban, ugye.
 - Megvagyok - igyekeztem megnyugtatni. Innentől azonban felgyorsultak az események. Nikit kergetni kezdte a gurkó, ami eleinte a kósza baglyot szemelte ki magának. A lány úgy látszott, elboldogul, egy darabig magabiztosan repkedett, úgyhogy inkább arra a gurkóra irányítottam a figyelmem, amelyikkel én bántam el. A szemem sarkából még láttam, ahogy valami felé sodródik, de a katasztrófa féle izé akkor teljesedett ki, amikor már nem tudtam megakadályozni. A gurkó egyenesen egy szobor felé száguldott, és a becsapódáskor leverte a fejét. Annyira gyorsan peregtek a képet, hogy az agyam csak annyit fogott fel, hogy az egyik pillanatban van fej, a másikban pedig már nincs. Én nem vagyok finnyás az ilyen dolgokra, szóval már épp nevetni kezdtem volna a dolgon (mert ugye az a szerencse, hogy a szobor helyén nem egy hús-vér ember állt), amikor a levitás lány magáa vonta a tekintetemet. Éppen zuhant, nekem pedig úgy futott át a fejemen a gondolat, hogy ez az egész talán mégsem volt annyira jó terv, mint gondoltuk, amikor még nem is fogtam fel, mit látok. Amikor azonban kijózanodtam, már késő volt, Niki a padót gazdagította a jelenlétével, a repkedőalkalmatossága pedig elkúszott valamerre. Káromkodtam egy cifrát, és leszálltam a lányhoz.
 - A francba, jól vagy? - térdeltem le mellé, és tényleg nagyon meg voltam ilyedve. Ha a lány beadta a kulcsot, az elég komoly dolog. Viszont hála az égnek, mire odaértem, már adott határozott életjeleket, és nem úgy nézett ki, mint aki a végrendeletét akarja lediktálni nekem. Felsóhajtottam, és akaratlanul is a seprűje után néztem. Annak a szobornak a lábánál hevert, aminek a gurkó leverte a fejét. Már kezdtem érezni a helyzet komikumát, de az aggodalom nem hagyott nevetni. Tétován néztem le Nikire.

Melanie

 Takarodó előtt gondoltam, sétálok még egyet. Mielőtt erre az elhatározásra jutottam volna, épp a zsonglőrködést gyakoroltam, szóval zsebre vágtam a labdákat, és úgy indultam neki. Ha akkor valaki megkérdezett volna, miért élvezem azt, hogy labdákat dobálok, vállat rándítottam volna, vagy hasonló. Ha belegondol az ember, tényleg nincs semmi értelme, de jó, és fejleszti a reflexeket. Amióta nem kviddicsezem, kétségtelen, hogy ellustultam, és kellett valami, amivel lekössem a figyelmemet, és fejlesszem a koncentrációmat. A zenéléshez persze épp elég koncentráció kell, de az megint más, kevesebb mozgással jár. Persze van, hogy állva zongorázom, vagy unalmamban lábbal, de ez a ritka események egyike. Eszembe jutott, hogy készíthetnék egy sportágat, amiben guggolás és fekvőtámaszozás közben kéne eljátszani a Holdfény szonátát.
 Ezen, és ilyesmiken filóztam, amikor elsétáltam az erkélyig. Talán nem a legideálisabb hely a zsonglőrködéshez, és meglehet, hogy leejtem a labdát, de legalább a szabadban van, és nem kell lekutyagolnom a kastélyból. Megkerestem a zsebemben a labdákat - valami bő tunika volt rajtam, aminek a zsebeiben komolyan keresni kellett három labda után -, és azokkal a kezemben csináltam pár kar- és csuklókörzést. Végigmértem a labdákat, amik feketén pompáztak. Még évközi szünetben megkértem a bátyámat, hogy bűvöljön rá kolibriket, amik most vidáman szállingóztak a labda anyagán. Eleinte kettővel kezdtem; az egyik kezemmel átadtam a másikba a labdát, míg a másik labda a levegőben szállt, hagyva, hogy megcsillanjon rajta a lemenő nap sugara, hogy aztán elkapjam a szabaddá vált kacsómmal. Egészen lefoglaltam magam, és igyekeztem fokozni a tempót.

Maid Café

Nem voltam jóban a gondolattal, hogy szoknyát kell majd viselnem. Nem azért, mert nem szeretem a szoknyákat, vagy ilyesmi, magában ezzel a ruhadarabbal semmi bajom nincs az ég adta világon, de rajtam az ilyesmi sosem állt jól. Azonban a pincérkedés gondolata megállíthatatlanul vonzott, meg olyan bulisan hangzott az egész. Egyébként is késő lett volna visszalépni egy nyamvadt ruhadarab miatt, úgyhogy magamra erőltettem a dolgot. Igazából nem is volt olyan rossz. Egészen tetszett, hogy valami változatosságot vezethetek be.
Szerencsére nem késtem el a helyszínről, amire pedig minden esélyem meglett volna. Fogalmam sem volt, mit hogy kéne csinálnom, de sejtettem, hogy lesz valami eligazítás az elején, amiről nem volna jó lemaradni, úgyhogy megmoderáltam magam, és nem nézegettem a ruhámat további fél óráig, hanem időben elindultam. Amikor odaértem, már tartott a megbeszélés, ami nekem oly' fontos lenne, úgyhogy gyorsan odacsapódtam a társasághoz. Maryt és Lottét azonnal kiszúrtam, jó érzéssel töltött el, hogy velem lesznek, mint biztos támpont. Az emberkék közül még Runát ismertem, bár a lánnyal nem kerültem közelebbi viszonba. Bár Runa jelenléte cseppet sem lepet meg.
 - Halihó - mosolyogtam rájuk. - Lemaradtam valami létfontosságú dologról? Ugye nem most mondtad el, hogy kell hatástalanítani a becsempészett bombákat?! - néztem tettetett aggodalommal Runára.

Alig fogtam fel, hogy én megérkeztem, egy hurrikánféle látomásként Leonie berobogott, kishíján felborítva az asztalt. Kezdtem azt hinni, hogy lesz valami terrorista akció, aminek az eridonos az előfutára, bár nem voltam biztos a dolgomban. Az asztal egy ideig egyensúlyozott a borulás és az állás köztes állapotában, én pedig azon gondolkoztam, alá ugorjak-e, mint valami megmentő. Mielőtt azonban odavetődhettem volna, a gravitáció kudarcot vallott, és az asztal visszalátt eredeti helyzetébe. Leonie ezután már nem talált okot arra, hogy tovább mellette maradjon, elkóricált a napfény felé, és egy ott található asztalhoz huppant le, mellőzve, hogy ezt is megtaszítsa. Gondoltam, elérkezett az én időm, odavonultam hozzá, hogy na, én akkor most itt cselédlány vagyok, hidd el, vagy nem lesz jó vége. Alázatosan pukedliztem az évfolyamtársam előtt, remélve, hogy ezzel nem túlzom el a szerepemeg, és belefogtam a munkába.
 - Szép napot, úrnőm - mondtam, rebegtetve a szempillámat. A lány még nem tette le a tomporát a székre, éppen csücsült lefelé, úgyhogy gyorsan ottermettem, mert bizony az éles memóriámba volt vésve, hogy ki kell húznunk a vendégeknek a székeket, mert az úgy járja. Arról már nem kaptam instrukciókat, hogy be is kell-e tolnom Leonie-t, mint az óvodásokat, akiknek nem ér le a lábuk a talajra, de sejtettem, hogy a vendégek ezt elintézik majd maguknak. Viszont nem ez volt a legnagyobb bajom, ugyanis rádöbbentem, hogy talán nem akkor kellett volna kihúznom a széket eredeti helyéről, amikor Leonie már majdnem leült. Nagyon reméltem, hogy észbekapott, és nem fog a gyepre esni az én hibámból. Nem csak azért, mert az elég kínos volna, hanem mert megvolt a lehetősége annak is, hogy esetleg kirúgnak a kétbalkezességem miatt. Bár nem tudtam, hogy az alkalmazottak kirúgása tervbe van-e véve, de gondoltam, jobb félni, mint megijedni.  

Sokmindenki

Balszerencsémre Leonie nem bizonyította magáról, hogy kiválóak lennének a reflexei, mert tökéletes harmóniával seggre ült. A tenyerembe temettem az arcomat, és már előre láttam, hogy le leszek hordva minden szemétnek. Előre sajnáltam magam, amiről az egyik rokonom jutott eszembe, aki ilyen esetekben minden egyes alkalommal elmesélt valami "káposztáskő" történetet, aminek az a lényege, hogy egy fiú elmegy a jegyese családjához ebédre, és leküldik a lányt valamiért a pincébe, ahol a csaj meglátja a káposztáskövet - fogalmam sincs, mi az a káposztáskő, tényleg - és elkezd sírni, mert elképzeli, hogy a jövendőbeli gyerekük is lemegy majd a pincébe, és ráesik a kő. Az anyja meg az apja i utánamennek, és amikor elmeséli nekik, már hárman sírnak, aztán lemegy a srác is, megkérdezi, hol a probléma, és amikor megtudja, min hisztiznek, sikítva elrohan. Hát talán én nem túloztam el ennyire a dolgot, de Leonie nem ordította le a fejem. Amikor felemeltem a kobakomat, hogy szétnézzek, hirtelen a társaág nagyon megszaporodott, Niki, Runa, meg valami rémisztő csávó is ácsorgott ott velünk. Ügyet sem vetettek a baklövésemre, már a számláról volt szó. Már majdnem megkérdeztem, hogy "mennyi ideig voltam eszméletlen?", mert az egész nagyon hasonlított egy hosszúra időzített képszakadáshoz. Máris végeztek volna? Nem tartottam kizártnak, mert Leonie már nem a földön gubbasztott, és valami számláról is szó volt. Tétován megvakartam a fejecskémet, aztán eszembe jutott, hogy a szolgálólány imidzshez nem illik, ha nem kérek bocsánatot.
 - Jahmm, úrnőm, ne haragudjon az iméntiért - mondtam zavartan. - Bátorkodom tájékoztatni, hogy a társaságban csak én vagyok ilyen négybalvégtagos.