Jessie hugi
a megérkezés napja

Nagyjából 4 órája szállt fel a repülőm Ausztriából, de már meg is érkeztem az iskolába. Szerencse, hogy Innsbruckban helyben vannak az ilyen fajta mugli közlekedési eszközök, legalább nem kellett vacakolni az ide-oda utazással. Budapestről már hoppanálva jöttem, az Innsbruck-Bagolykő távolság anyám szerint még túl nagy lenne nekem, inkább nem kötözködtem vele, hanem engedelmesen az általa előírt módon utaztam.
Az iskola elég nagy, bár szerintem nem akkora, mint a Roxfort, bár lehet még nem láttam teljesen az egészet. A bejárati csarnokban meg is állok, itt van elvileg találkozóm a mostohahúgommal.
Őszintén megmondva nagyon utálom, ha drasztikus változás áll elő az életemben. Ez a mostani, ez az volt. Pedig már lassan kezdtem megszokni a Roxfortot meg az ott tanyázó embernek nem minden esetben nevezhető lényeket. De ha anyám, a csökönyös és hajthatatlan nő a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy is kell történnie, különben óriási hisztit csap belőle. Húgom ezt a remek tulajdonságot sikeresen örökölte az öreglánytól, mondhatom, legnagyobb örömömre.
~Tanja...
Akármennyire hihetetlen, hiányzik a mindig pattogó, vigyorgó, lelőhetetlen kishúgom. Furcsa érzés, hogy nem együtt fogunk élni. Helyette a nyakamba kapom a mostohahúgomat.
Apropó, Jessie-nek lassan itt kellene lennie. Úgy beszéltük meg, hogy a bejárati csarnokban fog várni, de nincs még itt. Biztosan észre fogom venni, nincsen túl nagy tömeg errefelé, úgy nézem.

Jessie

Igazából fel sem tűnt, hogy már este van, olyan gyorsan elszállt ez az egész nap. A lámpák felgyulladtak a csarnokban, így most már láttam is valamennyit, bár nem szolgáltattak akkora fényt, hogy mindent jól ki lehessen venni, így továbbra sem voltam biztos abban, hogy Jessie itt van e, vagy sem. Próbáltam hunyorogni, de így se láttam semmivel többet.
Jessie holléte akkor vált számomra száz százalékig biztossá, mikor kinézett egy rejtett zugból, ami szinte teljesen be volt épülve a falba. Közelebb sétáltam hozzá, azon azért kicsit meglepődtem, hogy oda se jön hozzám köszönni, bár nem várom el tőle. Azért ennek az oka is rövid időn belül kiderült. Hangos sóhajtással nyugtázom a mostohahúgom húzását.
-Azért remélem nem nekem kell elvinnem a szobádig.
Elveszem tőle az üveget, már amennyiben hagyja, hogy eltulajdonítsam. Vicces dolog így látni, könnyű lenne kihasználni a helyzetet, tudom hogy egyszer már elküldött a búsba, de azért melléguggolok és közelebb hajolok hozzá.
-Lehelj rám.
Ennyi az egyszerű kérésem tőle és most már annyira közel hajolok hozzá, hogy alig néhány centi választja el az arcunkat. Kedvem támad mosolyogni, a helyzet mulatságos a számomra, Jessie annyira védtelen és annyira nem tud magáról, hogy szinte bármit lehetne vele csinálni. Még eldöntöm magamban, hogy mit szeretnék kezdeni a mostohahúgommal.

Jessie

Jessie válaszai egyáltalán nem lepnek meg, természetesen nem voltam számára egy kellemes emlék, ezt elismerem.
-Ha szeretsz fókásat játszani, akkor felőlem mehetsz. - mondom gúnyosan, de azért a vigyoromat megtartom és egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni. A lány erőtlen lökése nagyjából semmilyen hatást nem váltott ki belőlem, kicsit meginogtam, de sikerült talpon maradnom.
-Nézd már, de kis pimasz valaki. Mi van kicsikém, bököm a szemedet talán?
A mondat közben kinyújtom a kezemet Jessie arca felé, a tenyerembe fogom az állát és kicsit oldalra fordítom a fejét. Közben újra elkezdek vigyorogni, komolyan nem tudok betelni a helyzettel. Remélem azért nem fogja megharapni a kezemet vagy valami hasonló, azt azért szeretném elkerülni.
-Tanja anyámmal van. A jelek szerint nem örökölt mágiát, szóval megnyugodhatsz, nem hiszem, hogy látni fogod sűrűn. - mondom erős éllel a hangomban és elengedem az állát. Tisztában vagyok vele, hogy Jessie a háta közepére kívánja Tanját és ezt nem is szereti véka alá rejteni. Én pedig megvédem a húgomat, már amennyire kitelik tőlem, persze.
A mostohahúgom nagyokat pislog, nem tudom eldönteni, hogy rajtam csodálkozik vagy esetleg látott valamit, így hátrapillantok a vállam felett, de nem látok semmit sem. Biztos bedilizett, vagy csak az alkohol jótékony hatásait élvezi éppen.
-Egyébként, ha állítólag nem bírod a fejemet, akkor minek jöttél ide egyáltalán? Ha ez lenne igaz, akkor távol maradnál tőlem. Furcsa vagy.
Magam sem tudom, hogy ezt most miért mondtam, csak kikívánkozott belőlem. Egyébként nem tudom megérteni a nőket, hátha most kapok valami épkézláb magyarázatot Jessie-től. Bár amilyen állapotban van... nem remélek tőle semmit sem.

Beácska

Eljött idén is a karácsony napja végre. Bár nem kifejezetten szerettem volna emberek közé jönni a mai napon, mégis rávettem magam, hogy lejöjjek a nagyterembe, hátha van itt valami normális ember, na meg ahogy elnéztem az iskola kb 70%-át lányok alkotják. A gondolatra egy kis mosoly jelenik meg a szám szegletében, régen "vadásztam" már, azt se tudom, hogy megy e még.
Mondhatni elég rendesen kiöltöztem, becsületesen teljes öltöny-felszerelésben vagyok és még nyakkendőm is van. A zakó és az öltönynadrág feketék és kicsit kopottak, mert elég régi ez a hacukám, az ingem azonban makulátlanul fehér, a nyakkendőm pedig méregzöld. Szerintem bárki ember fia-lánya megmondja, hogy Rellonos vagyok, ezekután.
Mikor belépek a nagyterembe, körülbelül agyonnyom a fenyő és az ételek illata. Kicsit kellemetlenek számomra ezek a túlontúl intenzív szagok, de majdcsak megszokom őket. A saját házam asztalához sétálok és leülök egy üres helyre, ahol kicsit távolabb vagyok az emberektől. Veszek magamhoz némi ételt, és szépen csendben elnyammogom magamban, közben persze bőven van időm nézelődni, legnagyobb örömömre. Van itt sok szép szemet gyönyörködtető látványt nyújtó hölgyemény és ennek kifejezetten örülök. Már csak választani kellene közülük egyet vagy többet. De inkább többet, ha már itt tartunk.
Az étkezés végeztével szépen felállok és a fal mellé sétálok és neki vetem a hátámat, a továbbiakban innen szemlélődök. Úgy érzem az igazgatói beszédről már lemaradtam, de ezt valahogy egyáltalán nem nehezményezem.

Beácska

Hatalmas a nyüzsgés a teremben, életemben nem gondoltam volna, hogy ennyien itt maradnak a karácsonyi szünetre. Elvégül is, szerintem az a normális, ha az ember a szeretteivel tölti legalább ezt az egy ünnepet, bár mondom ezt én, aki szintén nem volt hajlandó visszamenti Ausztriába. Szerintem jogos volt, csak nem olyan régen jöttem el otthonról, most minek menjek vissza? Persze, anya örülne neki, Tanja meg egyenesen le is támadna, de most nem megyek vissza, nincs kedvem megint 6 órát utazgatni. Szegény hölgyek most így jártak, talán majd a következő karácsonykor nagyobb szerencséjük lesz.
A fal nagyon jó helynek bizonyult, szinte mindenhova ellátok a teremben, ami nagyon kedvemre való. Sok lány van olyan ruhában, ami látni engedi a lábukat. Ezek a végtagok nagyrészt szép formásak, egy-kettő még kicsit izmosabb is, mint a nagy átlagnak, gondolom, ők lehetne a sportoló hölgyek. Egyáltalán nem bánom már, hogy eljöttem. A szemlélődést természetesen rezzenéstelen arccal hajtom végre, kellemetlen lenne, ha valaki, főleg egy lány, észrevenné, hogy az ő vagy valamelyik barátnője lábát stírölöm éppen.
A nagy lábnézegetést egy kellemes kis hang szakítja félbe, egy eléggé szokatlan kérdéssel.
- Hogy mi? – felhúzom az egyik szemöldökömet, majd két másodperc múlva elröhögöm magamat. Na erre a kérdésre életemben nem számítottam volna. Beletelik kb másfél percbe, mire normális állapotba hozom magamat és válaszolni tudok szegény lánynak.
- Jézusom, neked honnan jutnak eszedbe ilyen abszurd kérdések? – közben kitörlöm a könnyeket a szememből, mert már alig látom szegény kislányt, bár az is igaz, hogy rendesen le kell néznem rá, mert nagyon kicsi.

Beácska

A kicsilány jó kedvet hozott az estémbe, amit már régóta éreztem. Nevetni is rég nevettem tisztán, szívből jövően, talán utoljára akkor volt velem ilyen, mikor Tanja lehuppant a fenekére síelés közben, de valami iszonyatosan furcsa kézmozdulatokat tett közben, ez tette a helyzetet igazán komikussá a számomra. Aztán persze jöttek a nagy megsértődések és egyéb aranyos női dolgok, de szerencsére a fejem is a helyén maradt és a húgom is megbékélt.
A lábnézegetéses megjegyzésre nem szólok egy mukkot se. Inkább nem mondom meg, hogy miket láttam, mert aztán meg hű-hű! Nagyot kapok szerencsétlen fejemre, az meg nem hiányzik, hogy egy agresszív kis mókus megtámadjon az egész iskola előtt. Lányokat meg köztudottan nem bántok fizikailag, szóval tényleg jobb a békesség mindenkinek.
Szótlanul átsétálok a kislány bal oldalára és odanyújtom neki a jobb karomat, hogy karoljon belé.
- De csak mert megnevettettél. - mondom hozzá röviden, mindennemű arcmimika nélkül. Kicsit elrendeztem magamban a dolgokat, hogy valami értelmes fejet tudjak vágni és ennek a szerencsétlen pici lánynak ne kelljen miattam szégyenben maradnia. Igen, rendes is tudok lenni, de azt nagyon ki kell érdemelni, és úgy tűnik meg valaki rászolgált a jófejségemre.
Nem indulok el semerre, egyelőre várom a reakciót. Azért remélem hogy nem fogja leütni a fejemet a helyéről, még nekem is kellene pár dologra.
- Egyébként ha már így letámadtál, akár el is mondhatnád, hogy hogy hívnak. - jobb oldalra, lefelé fordítom el a fejemet és kérdőn tekintek a hirtelen kerített partneremre. Legalább ennyit közölhetne velem, ha ennyire bejött a nyakkendőm.

Beácska

Azt azért nekem is el kell ismernem, hogy ez az emberi kapcsolatnak titulálható dolog, ami elindult közöttünk, nem kezdődött éppen a legszokványosabb módon, de talán az élet akarta ezt így. Mindegy, nem akarok ezen agyalni, ha már így adódott, akkor élünk a lehetőségeinkkel és elvisszük táncolni a hölgyeményt vagy amit éppen javasol.
- Akkor már inkább elkísérlek valamerre. - jegyzem meg röviden. Igaza van, tényleg itt is maradhatnék, de ugyan minek, már kigyönyörködtem magamat kellőképpen. Értelmesebb, ha vele tartok valamerre, ha már úgyis belém karolt. Ezekszerint neki  is ínyére van az ötlet, hogy kezdjönk magunkkal valamit, ami nem a fal mellett ácsorgást jelenti.
~ Szóval Bea. Akkor megjegyzem, elég különleges kis krumplicukor. ~ emellé a gondolat mellé kiszalad egy vigyor is, ugyanis tényleg az az érzésem, hogy egy nem mindennapi nő ismerősre tettem szert ma este.
- Greg. Remélem sikerül hasznosan eltölteni az estét. - mondom egy kis vigyorral a szám sarkában. Még nincs konkrét tervem, sőt, még azt sem tudom, hogy szeretnék-e bármit is, jól fel van vágva a nyelve a kisasszonynak, jobb lesz talán, ha nem húzok vele ujjat.
Beácska elindul a táncparkett irányába, maga után húzva engem is. Őszintén szólva kívülről viccesen nézhetünk ki, ahogy ez a pici lány húzza maga után ezt a nagy mamlaszt. Mikor Bea hirtelen megáll, majdnem továbblépek, de időben meg tudok még állni, igaz, hogy így kishíján orra bukok és a lányon landolok, de akadály elhárítva, nagy szerencsémre. Ki tudja, mit tenne velem, ha véletlen a sarkába lépnék vagy a nyakába zuhannék...
Ahogy elkezdődik a zene, Bea a vállamra teszi az egyik kezét, a másikkal pedig megragadja a szabadon lévő kezemet. Ennek megfelelően én pedig a lapockájára helyezem a jobb kezemet. A zene lassú, de szerencsére nem keringő zene, mert attól feláll a szőr a hátamon, Tanjának sikerült megutáltatnia velem, mikor mindenáron szeretett volna megtanítani keringőzni. Had ne mondjam, hogy a próbálkozás csúfos kudarccal ért véget, én kaptam Isten ostorából néhány csapást, de aztán szerencsére a húgom meghagyta a fejemet. Kis tündér...
Szépen lassan pakolom egyik lábamat a másik után, igyekszem együtt mozogni a zenével, ami eleinte kissé nehézkesen megy, de néhány perc után sikerül feloldódni és normálisan táncolni.
- Na, eddig megfelelek az igényeidnek? - kérdő tekintettel nézek Beára, remélem hogy ezért a kérdésért nem fog elküldeni a búsba vagy valami hasonló, bár a vérmérsékletét elnézve semmiben sem lehetek biztos.

Florence
december 15., este

Úgy éreztem, hogy ma este itt az ideje annak, hogy egy kicsit felfedező útra induljak. De nem a kastélyt akarom nézegetni, hanem inkább a faluba vágyok le, nem voltam még ott, viszont már sokat hallottam róla és kíváncsi lettem, hogy mégis mi lehet ott. Szóval nadrág, vastag pulcsi, kabát föl és már mehetünk is. Ja, a cipő is kellene, anélkül egy kicsit kellemetlen lenne a bokáig érő hóban gázolni. Visszamegyek a cipőmért az ajtóból és azt is felhúzom a lábamra. Közben elég sunyi gondolatok jutnak eszembe, a ládámhoz sétálok és felnyitom a tetejét. Néhány percig csak állok a sötétben és bámulok a ládára, majd megrázom a fejemet egy sóhaj kíséretében, visszacsukom a láda fedelét és elindulok kifelé az ajtón.
A kastélyban még folyik az élet, bár nem csodálom, még csak 8 óra van, bár bizonyos részek kihaltabbak, például a bejárat környékén nem találkozok senkivel, de nem is túl nagy baj, legalább kevésbé vagyok feltűnő. Már amennyire egy 192 centis ember feltűnésmentes lehet... Csendben kilököm az ajtót és nekivágok a falunak. Igazából halvány fogalmam sincs arról, hogy merre kéne mennem, mert azt nem kérdeztem meg senkitől, de majd kitalálom, nem hiszem, hogy olyan sok út vezetne innen. Szóval a tíz centis hóban nekivágok a nagy magyar éjszakának meg az ismeretlennek. Kicsit hűvös az idő, dehát tél van, mégis mit várjon az ember.
Nagyjából fél órás gyaloglás után érek le Bagolyfalvára. Nem egy nagy hely, de egészen hangulatos kis falucska. Gondolkozok rajta, hogy mégis hova kellene menni, majd úgy döntök, hogy keresek valami helyet, ahova be tudok ülni, mert már megfagytak a lábujjaim és a füleim, mert a sapkámat persze fent hagytam. Rövid bóklászás után ráakadok egy Mátra Máguscsárda nevű, igencsak koszos kis helyre. Nincsenek túl nagy igényeim a hely milyenségével kapcsolatban, egy feltételem van, hogy meleg legyen bent, reményeim szerint, ez teljesülni fog. Benyitok a kocsmaszerű épületbe és körbenézek. Rajtam kívül csak 4-5 ember lehet odabent, még túl korán van a tivornyához, gondolom én. Viszont meleg van, aminek kimondottan örülök, a füleimmel egyetemben. Leveszem a kabátomat, a pulthoz sétálok és helyet foglalok az egyik bárszéken. Kérek egy pohár lángnyelv whiskey-t és amíg várom az italomat, szemlélődök a helyiségben.

Beácska

Egy kicsit megvonom a szemöldököm Bea hasznos estére vonatkozó válaszán. Úgy látszik, neki van valamiféle terve, vagy csak úgy mutatja, bár nem bánnám, ha most nem nekem kellene gondolkodnom azon, hogy mi is legyen a következő lépés. Szeretem az ilyen határozott nőket, úgy látom, mi még jóban leszünk itt.
- Nem szeretnék unatkozni, annyiban biztos vagyok. - mondom egy nagy vigyor mellett. A jelek szerint Bea kapható valamire, csak még ki kéne deríteni, hogy mire is. És ha ez rajtam múlik, akkor bizony rövidesen ki fog derülni...
A szemeim kezdenek lassan kiégni ettől a karácsonyi mizériától, kicsit szeretnék már valahova máshova húzódni, de ezt az ötletet fel sem merem vetni a kisasszonynak, a végén még bántalmazná a nemesebb és kevésbé nemes testrészeimet. Egyelőre csendes belenyugvással viselem a dolgokat, remélem nem lesz idő előtt elegem a helyből, bár csak remélni tudom, hogy Bea tervei között szerepel az is, hogy lelépünk innen... méghozzá minél hamarabb.
A táncos rész nem tart túl sokáig, eleinte nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e ennek vagy sé, de inkább hálás vagyok a hölgynek, mert a következő szám egy bécsi keringő lett volna, amitől rosszul vagyok. Levezetem a parkettről és megállunk a szélén, majd jön egy mondat, amire titkon vártam már.
- Ahogy a hölgy szeretné.
Remélem nem veszi zokon, hogy csak úgy kézen ragadom és kisietek vele a teremből, bár ahogy az előzőekből is kiderült, ha nem tetszik neki valami, akkor annak hangot fog adni előbb vagy utóbb. A folyosóra kiérve megtorpanok, mert nem igazán tudom, hogy Bea mit forral a kis fejében.
- Mi a következő lépés? - teszem fel ezt az egyszerű kérdést és remélem hogy rövidesen választ kapok rá szóban vagy akár tettekben is.

Florence
december 15., este

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a ma estémet se fogom valami iszonyatosan hasznosan eltölteni. Sóhajtok egy hatalmasat, egyelőre majd megöl az unalom, semmi érdekes nincs ebben a lepusztult helyben, csak részegesnek tűnő emberek és egy túl szőrös csapos. Odamorog nekem valami, gondolom azt, hogy szeretnék e valamit, vagy csak rontani jöttem ide a levegőt.
- Egy lángnyelv whiskeyt. - vetem oda hasonló kedvességgel a személyzetnek. Ehhez azért nem vagyok hozzá szokva, odahaza Innsbruckban minden kocsmában rendesek az emberek és nem akarnak megölni azért, mert odaültél a pulthoz. De hát ez már egy másik ország, más a kultúrkör, nem tehetünk vele semmit.
Azért nagy nehezen hozzájutok a kért italomhoz, a csaposnak elég sok időbe került, míg sikerült kitöltenie azt a 4 cent whiskeyt. Magamhoz veszem a poharat és egyhúzásra leküldöm a gyomrom mélyére. A gerincem mentén végigfut a hideg egy kicsit, de mindenképpen jóleső érzés. Visszaküldöm a poharat és intek, hogy kérek még egyet. Ezt a kört már kicsit hamarabb megkapom, mint az előzőt, de még mindig kapok egy kis felesleges morgást is ajándékba. Lehet errefelé ez a prémium, bár ha így is van, szívesen lemondanék róla. A második pohár whiskey eltűnése után, már érezni kezdem a saját jelenlétemet és azt, hogy a világ is egy kicsit mintha megmozdult volna. De ez még semmi, volt már ennél sokkal rosszabb is az életem.
Változást az hoz az estébe, hogy újra kinyílik az ajtó és egy nőnemű lény sétál be rajta. Végigpillantva rajta, egyáltalán nem illik bele ebbe a koszos környezetbe, egész csinosan van öltözve. Muszáj vigyorognom, annyira nem való ide, hogy az már szinte égeti a retinámat. Nem meglepő módon a pult felé veszi az irányt, még inkább arrafelé, amerre én ülök. Igazából nem csodálkozom rajta, szerintem nekem van a legbizalomgerjesztőbb fejem ebben a kocsmában. A mellettem lévő bárszéken foglal helyet és csacsogni kezd. Furcsa egy lánynak tűnik.
-Nem, persze. - igyekszem valami normális hangon válaszolni, de a csapos igencsak pozitív hozzáállása az élethez nagyon ragadósnak bizonyult. Megköszürölöm a torkomat és próbálok valami értelmes arcot vágni ennek az eltévedt kis báránynak.
- Én sem vagyok valami tájékozott sajnos, egyelőre csak a whiskeyt tudom mondani neked. - kicsit megemelem a poharat, ami már ugyan üres, de árad belőle az alkohol szaga. Remélem azért nem riasztom el szegénykémet, egész jó partinak néz ki, hátha alakul valami.
- Gregor. - közben odanyújtom a jobb kezemet a kisasszonynak, igyekszem illedelmes kisfiúnak látszani.

Beácska
bál utáni kalandozás

- Még abban is, hogy az unalommentes estémet veled szeretném tölteni. - súgom oda Beának még bent a teremben.
Rövidesen kikászálódunk a tömegből és végre egy leheletnyivel nyugodtabb helyen, a folyosón találjuk magunkat. Egyáltalán nem bánom, hogy végre nem kell a fenyőfákat és a szegfűszeges narancsokat szaglásznom, már nagyon telement az orrom ezekkel az intenzív szagokkal. Várom, hogy Bea mit válaszol, remélem, hogy  lelépünk innen, nincs már túl sok kedvem ehhez az egész mizériához és a nyakkendő is kezd egy kicsit szorítani. Talán majd odaadom neki az este végén, de ez attól is függ, hogy mennyire lesz jókislány, mert ki kell ám érdemelni.
- Te tudod az utat. - felelek Beának és hagyom, hogy húzzon, amerre mennünk kell. Jártam már egyszer a csárdában, de őszintén szólva már elfelejtettem, hogy hogyan is keveredtem oda, szóval nem bánom, ha nem nekem kell elől mennem.
Gyors tempóban haladunk lefelé a faluba, úgy nézem a kisasszony meglehetősen fázik, nem teljesen a kinti időjáráshoz volt öltözve. Na legyünk lovagok, leveszem a zakómat és ráterítem a vállára, azért én sem szeretném, ha tüdőgyulladást kapna. Hamar leérünk a faluba, Bea nagyon gyorsan képes szedni a formás kis lábait. Azonnal a csárda felé vesszük az irányt, gondolom már neki is elege van ebből a mászkálásból és a kiscipőjéből. Szó szerint berontunk a csárdába, vagyis inkább csak Bea, én csendben figyelem hogy merre megy és követem. Az egyik sarokban lévő asztalt célozzuk be, a kislány bevágódik az egyik székre és feldobja a táskáját az asztalra. Hű. Kis harcias. Leülök én is a vele szemben lévő székre és várom a folytatást.
- Hmm... Felőlem mehet a dolog. - sejtelmes vigyort engedek Bea felé, nem tudom mit szeretne ebből az egészből kihozni, de meg van az az erős gyanúm, hogy perceken, akár másodperceken belül meg fogom tudni.
- Hölgyeké az elsőbbség.

Florence
december 15., este

Igyekszem elővenni a lehető legjobb modoromat, had higyje csak azt, hogy egy megbízható és kedves emberbe botlott bele. Egyelőre nem mutatom ki a fogam fehérjét, annyira ráér még az egész, egyelőre had ismerje meg a normálisabb álarcomat.
Különleges alkalmakkor inni? Hahh, utoljára szerintem 12 évesen gondoltam ezt. Ja, nem, akkor már nem, akkor már apámmal éltem. Ha ő különleges alkalmakkor ivott volna, akkor mindennap különleges lett volna, az teljesen biztos. Apám úgy vedeli a vodkát és a whiskeyt, mint más ember a vizet, eleinte eléggé ijesztőnek tűnt az a mennyiség, amit egy napon eltűntetett, de aztán megszokottá vált az egész és már fel sem tűnt, sőt, nem is érdeklet, hogy mit csinál az öregem.
A sutyorgásra csak megértően bólogatok, végül is igaza van, ha ennyire félti a pénzét, akkor persze nem kötelező. Bár suttogni nem volt szerintem annyira szükséges, az ilyesfajta embereket abszolút nem érdekli, hogy mások milyen véleménnyel vannak róluk, meg azokat a szőrös füleket elnézve nem hiszem, hogy olyan jól hallana.
- Meghívlak egy körre. - ez utasítás volt és nem fogadok el nemleges választ. Intek a szőrösnek, hogy töltsön ki két pohár whiskeyt, az valami bólintásfélével jelzi, hogy értette mit szeretnék. Hát, legalább reagál valahogy.
Hogy mit keresek itt? Na, azt bizony én is szeretném tudni. De nincs bonyolult története, hát elmondom neki, ha már így rákérdezett. Hiába nem szeretek mesélni az embereknek, az alkohol megereszti az én nyelvemet is.
- Próbálom valahogy értelmesen eltölteni az estémet. De azzal, hogy jöttél Florence, már sokkal értelmesebbnek tűnik. - először a poharat bámulom, aztán ránézek a mellettem ülő lányra és nyomok egy macsósnak minősülő vigyort. Az ilyen fajta úrilányok szeretik ezt, vagyis eddig úgy vettem észre.
- Haza? Nem, nem megyek haza, csak egy hónapja jöttem el otthonról. Talán még nem hiányzok annyira a családnak. De nem német vagyok, hanem osztrák. Közel van a kettő egymáshoz, mégis eléggé különbözőek. - kicsit magam elé meredek, érzem, hogy egy kicsit rámtört az álmosság. Fránya whiskey, ezért nem szeretek csak inni, olyan álmosság tör rám, hogy legszívesebben a pultba fejelnék és aludnék. Pislantok kettő nagyot és visszatér a tekintetem Florence arcára. Keresem éppen a lehető legértelmesebb kérdést ami eszembe jut, de eddig eléggé sikertelenek a próbálkozásaim.
- Te francia vagy, igaz? A neved sokat elárul. - mondom és közben újra elvigyorodok. Bár nem tudom a vezetéknevét, ez annyira tipikus francia névnek tűnik, remélem eltaláltam, nem akarok hülyének tűnni.

Florence
december 15., este

Mosolygok egyet Florence megilletődésén, látszik rajta, hogy nagyon tapasztalatlan még, mind a kocsmázás, mind a fiúkkal való kapcsolatépítés terén. Nagyon bátortalan és könnyen zavarba lehet hozni. Hát van nekem szívem, hogy egy ilyen szegény kislányt akarok hülyíteni? Mindenképpen van, csak a benne rejlő szeretet nevű dologból nagyon kevesen kapnak. Ennyi.
- A légkör talán nem olyan nyomasztó már. Meg így legalább van egy kis társaságom is. - mosolygok - ó, igen, erre is képes vagyok, ha akarok - Florence-re. Szalad a nylevem az átkozott whiskey-től, legszívesebben befognám és lehetőleg még tarkón is vágnám saját magamat, de ez perpill lehetetlen, a nyelvemet már nem tudom befolyásolni és péklapát sincs a közelben a tarkónvágáshoz.
- Nem vagyok az a sértődékeny fajta. - mondom kicsit tűnődve. Magamon még nem vettem észre, inkább csak a húgomon, de rajta orbitális mennyiségben. - Hogy milyen? Nem tudom. Az vagyok, annak születtem, igazából nincs vele bajom. Sok a hó, magasak a hegyek, hideg a tél, sok a turista. - nagyjából ennyiben össze tudom foglalni azt, amit Ausztriáról tudni érdemes. - Egybként Innsbruck-ban születtem és ott is laktam, amíg ide nem hozott a sors.
Sóhajtok egy nagyot az utolsó mondat után. Néha tényleg van egy olyan érzésem, hogy valaki mindig aláássa a dolgaimat és elront mindent. Jó volt nekem ott a Roxfortban, most minek kellett iderángatni? Anyám és az ő különös hóbortjai.
- Nem hallottam még erről a névről. - felelem egy rövid gondokodás után. Jó lehet neki, hogy büszke arra, hogy francia. Én sohasem éreztem különösebben sehogy sem az osztrák mivoltom iránt, de biztos jó lehet, ha valaki büszke a származására.
- Könnyen. Mivel itt lakom szinte a szomszédban és gyakran jártunk át nyaralni, viszonylag egyszerűen ment a tanulás. Gondolom ez nálad nem volt ennyire könnyű. - beszéd közben a poharat babrálom, jó lenne, ha lenne már benne esetleg valami. Például egy kis whiskey.
Komolyan, minden kívánságom így teljesüljön, a csapos a következő percben feltűnik a pult azon felén, ahol mi ülünk és kitolja elénk a két poharat, benne a kért itallal. Az egyik a saját kezembe veszem, a másikat pedig Florence-nek adom.
- Hát... igyunk arra, hogy találkoztunk. - megeresztek egy bizalmas vigyort a lány felé és a szemébe fúrom a saját tekintetem, miközben összekoccintjuk a két poharat. Inni kezdek, de még mindig nem vagyok hajlandó elvenni a tekintetem Florence-ről. Mód felett kíváncsi vagyok a reakciójára.

Mágustusa; nyitóbál
Sofia kisasszony társaságában

Hetek óta hallom már terjedni a hírt, hogy az iskola rendez valami puccos versenyt, amire meghívtak külföldi iskolákból is diákokat. Hmm, ez egész érdekesnek ígérkezik. Mármint nem ez az egész hűbelebanc, ez engem abszolút hidegen tud hagyni, hanem elvileg ma este lesz ennek az egésznek a nyitóünnepsége, ami egyenlőségjelet mutat a bálozással. Szélesen elvigyorodok, majd lustán végignyúlok az ágyamon. El kellene kezdeni készülődni, de még annyira jó itt heverni, majd mindjárt. Behunyom a szememet, talán még el is szunnyadok 10 percre, de ezek után erőt veszek magamon, felkelek és elkezdek kotorászni a szekrényemben valami alkalomhoz illő gönc után. Sikerül rábukkannom a karácsonyi bálon viselt öltönyömre, teljesen megfelel a célnak. Mielőtt még magamra venném, hirtelen megállok egy kicsit és elvigyorodok, mikor eszembe jutnak az emlékek arról az estéről. Miután magamra vettem a fehér ingemet és az öltönyt, utána keresek a zöld nyakkendőmnek, amit aznap este viseltem és továbbra is letörölhetetlen vigyorral a képemen a nyakamba akasztom. Cipő a lábon, még egy gyors hajbelövés a tükör előtt ééés már indulok is. A klubhelyiségben majdnem nekiszaladok egy csinos hölgynek és hogy jóvá tegyem a hibámat, azonnal szóba is elegyedek vele.
- Ha már a szerencsés véletlennek köszönhetően így találkoztunk, nem lenne kedve a kisasszonynak velem jönni a bálba? - kérdezem tőle egy lehengerlő mosollyal - Természetesen csak akkor, ha még nincs kísérője - teszem hozzá sietve. Ma este nincs kedvem tökfilkókkal balhézni egy nő miatt. Amennyiben rábólint a kíséretemre, a karomat nyújtom neki és elindulunk az alagsori folyosón keresztül fel a nagyteremhez.
Iszonyatos tömeg van a folyosón, alig lehet elférni ettől a rengeteg kölyöktől. Egy-kettőre kénytelen vagyok rámordulni, hogy menjen már arrébb, különben meg észre sem veszik magukat. Na mindegy is. Végre sikerül eljutni a nagyteremig, de az is csordulásig van telve emberekkel. Ma nincs szerencsém az emberek el/kikerülésével. Inkább csak megállok az ajtóban és tekintetem lustán a pódiumra emelem, ahol az igazgató épp most kezdte el a beszédét.

Mágustusa; nyitóbál
Sofia kisasszony társaságában

A hölgy igen erőteljesen rámmordul, amit először nem igazán tudok hova tenni magamban. Nem igazán szoktam meg, hogy a gyengébbik nem képviselői csak úgy rámförmedjenek holmi apróságok miatt. Ráadásul neki sem mentem, éppen csak súroltam egy kicsit az oldalát, még is hogy feljebb áll neki. Viszont annál nagyobb a meglepődöttségem, mikor elfogadja a felajánlásomat és belémkarol. Némileg elkerekednek a szemeim, de próbálom leplezni a meghökkenésemet. Az előbb még le akarta szedni a fejemet, amiért véletlen bemásztam a személyes szférájába, most meg vállrándítva közli, hogy jön velem. Nők. Sosem fogom megérteni őket.
Miután beverekedtük magunkat a nagyterembe a frissen szerzett partnerem azonnal lelép, reagálni sincs időm vagy kérdezni, hogy hova megy. Fura egy nőszemély. De aztán szépen lassan rájövök, hogy nem ok nélkül hagytak faképnél, hanem a hirtelen szerzett páromat beválasztották a tusa résztvevői közé. Na így már egy kicsit tisztább, hogy miért kellett kicsit sietnünk is és hogy miért szaladt el olyan hirtelen. Hogy is hívják, nem értettem tisztán a nevét... Mintha Sofia lenne. Azért a biztonság kedvéért majd rákérdezek, nem akarok pofára esni emiatt.
Egyik sokkból esek a másikba a mai estén, nem számítottam rá, hogy Sofia esetleg vissza is jön hozzám, de úgy tűnik, hogy mégis. Nem lehet rajta túl könnyen eligazodni, abban már most biztos vagyok. Mikor visszaér mellém, feléfordulok.
- Gratulálok - közlöm vele elismerően vigyorogva. Habár engem nem igazán hozott lázba ez az egész hacacáré, legalább másoknak sikerélményt biztosít. Furcsa számomra is, de ennek valamilyen szinten örülök.
- Van kedved táncolni egyet, mielőtt elzárnak? - érdeklődöm az oldalamon álló hölgytől, rásandítva. Nem vagyok biztos a válaszban, ezért csak óvatosan nyújtom oda neki a jobb karomat. Nem szeretném, ha idő előtt letépné a fejemet.

Manduci

 Újra Karácsony van, újra karácsonyi bál. Idén mondjuk van egy leheletnyi különbség a tavalyihoz képest, lesz valami végzős keringő vagy mi a franc... Bezzeg nekünk nem csináltak ilyet, hah! Kissé gőgösen reagáltam erre a dologra, egészen addig, míg meg nem keresett valaki, hogy legyek a párja a táncban. Ez a valaki pedig történetesen Amanda Philips volt, a háztársam, egészen csinos kis darab, régóta meg akartam vele közelebbről is ismerkedni. Csak sokáig foglalt volt, barátos csajokra meg nem megyek már, nincs kedvem túl sokat harcolni egy-egy delikvensért, utána meg valahogy elült az érdeklődésem iránta. De mikor megkeresett ezzel a felkéréssel, sanda vigyorral mondtam neki igent és közöltem, hogy már alig várom a közös munkát. És így is volt. Egészen jól mentek a próbák, viszonylag hamar egymásra tudtunk hangolódni, Amanda jó partnernek bizonyult, hagyta magát vezetni, nem erőszakoskodott és egész készségesen tűrt mindent. Egy idő után elkezdtem ferde szemmel nézni a hölgyre, nem tudtam hova tenni a viselkedését magamban, nem ilyennek ismertem meg régen, kicsit sem hasonlított egy átlagos Rellonosra. Végső soron arra jutottam, hogy nem érdemes törődni ezzel, így egy vállrándítással elintéztem magamban a dolgot.
 Késő délután minden különösebb izgalom nélkül kezdek el készülődni erre az egész hercehurcára, őszintén szólva elhagytam a lelkesedésemet valahol a zuhanyzás és a borotválkozás között. Nagy sóhajjal veszem ki a kissé kopott öltönyömet a szekrényből és nagyjából ugyanekkora lelkesedéssel is kezdek neki az öltözködéshez. Nyakkendőt nem kötök, Amanda a lelkemre kötötte, hogy ne vigyek magammal, majd ő gondoskodik erről a tartozékról. Először kicsit furcsállottam ezt a dolgot, de végül is valami női hóbortnak tituláltam és nem is nagyon foglalkoztam vele tovább. Eddig nem vettem észre, hogy áll egy becsomagolt kis ajándék az ágyam mellett, csak most ötlött a szemembe. Érdeklődve fogom a kezembe a kis csomagot, gondolom, ez lehet Amanda meglepetése. Egyszerű, gyors mozdulattal lekapom a csomagolást a dobozról és érdeklődve emelem le a tetejét. Nyakkendő van benne, méghozzá rózsaszín. Kinyírom ezt a némbert, komolyan mondom. De egyelőre csak kissé fanyalogva kötöm fel a nyakamba az odavaló holmit. Csodás. Azt hiszem, beszélgetnem kellene egy kicsit Amandával a színválasztásáról...
 Szerencsére nem tart sok ideig, míg összeszedem magamat, így is fél órával hamarabb kész lettem, mint ahogy a találkozót megbeszéltük. Lassú, komótos léptekkel sétálok fel a bejárati csarnokba, ahova jön majd a kedves partnerem és türelmes várakozásra vagyok most ítélve legalább 20 percig. Sebaj, inkább én várjak rá, mint fordítva, ciki lenne eléggé. Egyébként nem értem, hogy miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy itt találkozzunk, a faluba lemenni se lett volna hű de milyen nagy fáradtság, meg aztán ott van a "keltsünk jó benyomást" dolog is. De ez megint csak valami női szeszély, amit soha nem fogok felfogni ép ésszel.
 Lassan elérkezik a megbeszélt időpont és Amanda is felbukkan a bejáratban, méghozzá másodmagával. Ismerem látásból a másik leányzót, valami kis unikornis és együtt laknak. Biccentek mindkettejüknek, aztán legnagyobb meglepetésemre báli partnerem feltornyosul hozzám és nyom két puszit az arcomra. Hú, ezt most nem igazán tudom mire vélni, csupa meglepetés a csaj. Természetesen viszonzom az üdvözlést, majd Amanda belém karolással jelzi, hogy indulhatunk. Viszonylag csendben baktatunk a nagyterem felé, már ami engem illet. Odaérve Amanda elköszön a szöszitől, mi pedig egy kicsit távolabb megállunk a tömegtől. Utálok bent állni aközött a rohadt sok ember között, rosszul vagyok tőle. Úgy tűnik, még mindig tartogat meglepetéseket a párom, mert eléggé tekintélyesen belecsimpaszkodik a karomba és közelebb húzódik. Kérdően felvonom a szemöldökömet, na, nem azért, mert nem tetszik, amit csinál, hanem mert tőle ez teljesen szokatlan magatartás. Ez a csaj tuti szed valamit. Mindegy, élvezzük ki a helyzetet, amíg lehet, nem biztos, hogy egész este ilyen marad.
- Dehogyisnem. Mit óhajtasz? - kérdezem tőle a tőlem telhető leglovagiasabb hangon és amint választ ad, el is sietek az említett italért. Magamnak egyelőre csak egy szíverősítő likőrt hozok, Amandának pedig azt, amit kért. Visszasietek hozzá, közben ügyelek, hogy lehetőleg ne borítsak nyakon senkit, bár most hogy így belegondolok, egészen mókás lenne valami puccosan kiöltözött némber nyakába beleborítani a cuccot. Ádáz mosoly fut végig ajkaimon, de gyorsan kiverem a fejemből a gondolatot, nem akarom leégetni Amandát. Inkább gyorsan visszaslisszolok hozzá, a kezébe adom az italát, koccintok vele és lehúzom a sajátomat. Kellemes melegség fut rajtam végig, kicsit megrázkódok bele, de gyorsan összeszedem magamat, mert mi következünk a tánccal. Némán rápillantok a partneremre, aki tudja, hogy mi következik most, így szótlanul bevonulunk a táncparkettre és eltáncoljuk a kötelezőt. Keringő után szépen levezetem Amandát a tánctérről a nagyterem egyik szélére és ott megállok vele.
- Nem vagy éhes? - kérdezem tőle kötelességtudóan. - Ha szeretnéd, leülhetünk - ajánlom fel neki a következő lehetőséget, remélem valamelyik verziót elfogadja majd.

Runácska-hadművelet.

Végre véget ért ez az egész ünnepi mizéria, vissza tudtam jönni a kastélyba és most egy csepp nyugtom van. Otthon szokás szerint állt a bál egész Karácsonykor, anyu ilyenkor elveszíti minden eszét és józan ítélőképességét, 3 évre elegendő ünnepi kaját csinál, minden létező rokont meghív, akinek nincs semmi köze apámhoz, és 2 napig náluk hesszelnek. Rühellem ezt az egész felhajtást, nem is nagyon szeretek hazamenni ilyenkor, de legalább Húgi otthon van és nyújt némi vigaszt ezekben a napokban. Őt lehet csendben nyúzni, igaz néha ordibál és sikítozik, de minden jobb annál, minthogy ilyenkor anyu mellett legyen az ember. Ezért még a dobhártyámat is hajlandó vagyok beáldozni. Különben is hiányzik a húgom, ritkán megyek haza, ő meg nem jön el meglátogatni. Pedig igazán megérdemelné néha a társaságomat és viszont is.
Haha, mindenki milyen irdatlanul hülye pofázmánnyal nézne rám, ha tudná, hogy most éppen hova tartok. Mert bizony egy Rellonosok által kevesett látogatott terem az úticélom, ami nem más, mint a könyvtár. Ja, jól olvastad, komolyan mondom. Azért nem kell valami egetrengető dologra gondolni, a világ nem fordult még ki a 4 sarkából és én sem vettem fel egy Levitás jellemvonást sem, szimplán Tanja megkért, hogy járjak utána valaminek, mert ő az otthoni könyvekből nem tudja kideríteni és Innsbruckban meg nem akkora a varázslótársadalom, hogy legyen egy aféle "mágikus könyvtár", vagy hogy is mondjam... Szóval nekem maradt a nemes feladat, hogy utánajárjak a húgom dolgainak. Nagyszerű, mintha én valami futár lennék, vagy nem is tudom. De a húgom az egyetlen, aki ilyen hülyeségekre is rá tud venni..
Halkan lököm be az ajtót, ami a könyvtárat a folyosótól elválasztja. Némán biccentek a könyvtároshölgynek, de szerintem észre se vette, hogy bejöttem. Amilyen nagy vagyok, olyan csendesen tudok közlekedni, és ez néha nagyon jól tud jönni. Na, de lássuk, hogy mi is kell nekünk...

Runácska - szállj ki a nyelveddel a fülemből, kedves.

Rövid elmélkedés után, hogy mégis merre kellene indulnom, rájövök, hogy még egyáltalán nem jártam itt. Hiába töltöm itt a 3. évemet, valahogy nem vagyok az a típus, aki a könyvtárban éli le az egész életét. Bár tudtommal van olyan Rellonos, aki egyfeszt itt gubbaszt, mikor éppen van néhány szabad órája, de az teljesen biztos, hogy nem én vagyok. Én az ilyeneket elvetemült könyvmolyoknak tartom, akik nem találnak jobb szórakozást annál, hogy egy poros helyiségben gubbasszanak több ezer még annál is porosabb kötettel. Fúj, menjetek és szaladjatok egyet a friss levegőn, az jót tesz az agyműködésnek!
Végül annyiban maradok magammal, hogy elindulok egy random megválasztott sorban és nézegetem a könyvek címeit és a szerzőket, hátha rábukkanok arra az egyetlen egy kötetre, amire nekem szükségem van. Azt hiszem, valami bájitalos könyv kell Tanjának, bár ettől már előre félek. Nem akarok otthon lenni, mikor megfőzi a cuccost, mert vagy felrobbantja a házat, vagy szétmaratja a padlót. Szabad választani. Hugica nem a "született szakácsnők" kategóriába tartozik, pedig anya próbálta tanítgatni mind ételek, mind bájitalok főzésére. De inkább kevesebb, mint több sikerrel. Valamit mindig elcsesz, hol elszámolja magát a mérésnél, hol nem olyan hőfokon főz, amilyennel kellene, hol pedig benézi valamelyik hozzávalót. Mindre láttunk már példát anyuval és nem egy kellemes élmény az olvadt teflont vakargatni egy serpenyőről. Ezt bizton állíthatom.
Jöjjön az ötödik sor. Kezdem már most az elején unni, pedig úgy sacc 200 könyvön lehetek túl. Végül is, nem számíthattam könnyű menetre, ha azt sem tudom, hogy mi hol van. Leguggolok, hogy megnézzem a legalsó sort is, mikor mocorgás támad a fejem felett. Állnék fel, hogy megnézzem mi az, mikor valaki egy visítással a nyakamban terem. Nézd már, már itt se lehet nyugta az embernek! Nem is sejtenéd, hogy elvetemült fruskák hullanak a nyakadba egy könyvtárban, mi? Mikor valami nedveset érzek a fülemnél, meglepetésemben elveszítem az addig sem túl biztos egyensúlyomat, és zuhanni kezdünk. A delikvens a hátamon van, én meg épp hátrafelé zuhanok, így gyorsan megpörgetem magam körül a csajt, hogy ne durranjak rá, mert az kicsit kellemetlen lenne számára. Így egy kisebb csattanás keretében mindketten a földön kötünk ki, felettem egy tök ismeretlen nőszemély, aki az előbb rontott az életemre.
- Szerintem eltévesztetted a házszámot, bogaram - közben megpróbálom magamtól eltartai valamennyire, hogy megvizsgáljam ki lehet az. Nem ismerős, tuti másik házba való. Csak tudnám minek kommandózik a könyvtári polcok tetején...

Runácska - bámullak, ha akarlak, bogaram

Erre megint nem számítottam. Mármint úgy erre az egészre. A könyvtári látogatás még oké volt, mert már több, mint másfél hete tudom, hogy egyszer, valamikor - lehetőleg minél hamarabb - ide kellett hozzon a lábam. De gondolta volna a rossz nyavalya, hogy egy jobb sorsa is érdemes leány egy salto mortale-t mutat be az egyik könyvespolc tetejéről, egyenesen a hátamra. Az ilyen dolgokért mondjuk már megéri kirándulni egyet a kastélyban, azért lássuk be, nem mindennap hullanak az égből lányok. Szokatlan egy időjárás van ma.
Támadóm mintha hirtelen zavarba jönne a megszólításomtól, mert azonnal paradicsompirossá válik az arcszíne. Vigyorognom kell a látványon, egy kicsit szánalmas is szerencsétlen, ahogy itt a vörös fejével próbál velem kiabálni. Mindenesetre elengedem végre az arcát, nem ám nekem itt megvádol, hogy erőszakot teszek rajta. Holott nem is én kezdtem a másik zaklatását... De amilyenek a nők, kinézem belőle is, hogy ha nem eresztem el, két másodpercen belül sivalkodni kezd, hogy őt bizony most korlátozzák, mi több, bántják is.
Ahogy meglátom a vékony vércsíkon szivárogni az orrából, alig bírom megállni, hogy ne röhögjem ki szemtől szemben, meg félúton a hangomnak is eszébe jut, hogy ez egy könyvtár, és mégsem kéne a harsogó röhögésemmel felrázni az egészet.
- Mikor ártatlanok fejére ugrálsz polcokról, akkor ez gyakori jelenség nálad? - kérdezem inkább helyette kajánul vigyorogva, még mindig hanyatt a földön. Nem tudom, mi válthatta ki nála ezt az orrvérzősdit, de eléggé vicces dolognak tűnik. Valószínűleg neki kevésbé mulatságos, de én kitűnően szórakozok rajta.
A kérdésére inkább csak gyorsan felülök, finoman arrébb tolom a lnyt, hogy lehetőleg ne koccanjon egymásnak a fejünk - mondjuk ezt a helyzetet már nehéz fokozni bármivel is - és gyorsan előkotrok a zsebemből egyetlen darab papírzsebkendőt. Remélem nem veszi zokon, hogy nem a sajátjával állítja el az orrvérzését.
- Fogadd el nyugodtan, nem fertőző - mondom neki egy vállrándítás mellett, mert mintha az arcán valami olyasmit véltem volna felfedezni, mint a kétkedés. Azért ő se gondolhatja komolyan, hogy ártanék neki, mikor még nem is ismerem. Bár így jobban megnézve, van neki elég baja nélkülem is, ahogy látom.
- Legalább a nevedet áruld el. Tudjam, hogy kit kell feljelentenem majd testi sértés miatt - természetesen egy percig sem gondolom komolyan azt, amit most kijelentettem, és ez remélem, hogy nála is le fog koppanni az alsó szintre. Mert ha nem, az eléggé súlyos félreértéseket fog szülni a továbbiakban.

Runácska - én nem bánom azt se

Kicsit furcsa ez a mélyrepülős csaj nekem. Nem is a paradicsomvörös feje teszi és nem is a spontán jött orrvérzése. Talán ez a "zúgjunk le mások nyakába 3 méterről" dolgot nem tudtam még mindig felfogni. Nem semmi, mennyi bátorság szorult ebbe a lányba. Vagy inkább csak szimpla vakmerőség Valószínűleg ő sem gondolta át, hogy milyen lesz az, ha például az utolsó pillanatban kilépek alóla és letakar a földre. Na, akkor teljesen biztos, hogy nem tudtam volna megállni, hogy ne röhögjem ki nyílt színen. Lehet, hogy akkor a piros egy egészen más árnyalatát csodálhatnám most az arcán?
Még valami furcsa feltűnt, még pedig az, hogy a könyvtáros hölgy, Matilda még nem csörtetett ide, hogy szétugrasszon bennünket. Valószínűleg vagy kiütötte magát egy könyvvel, vagy a kis birodalmán kívül kirándul éppen. Máskülönben tuti, hogy már itt tobzódna és elhessegetett volna bennünket a búsba. Megérteném azt is, amit itt művelünk, az inkább egy cirkusz műsorára való, mintsem ide.
- Bennett? A kviddicses csávó? - felelek kérdéssel a kérdésre, miközben sikerül egy egészen közömbös hangot megütnöm. - Ja, tudom ki az, de nem vagyunk puszipajtások - szögezem le gyorsan. Nem érdeklődök különösebben senki iránt, ez alól a háztársaim sem képeznek kivételt. De ezt a nevet kivételesen sikerült megjegyeznem. Sőt, még arról is tudok, hogy a sárkányok a nemrég lezajlott kviddicsmeccsen szinte szó szerint laposra verték a Navinés unikornisokat. Így utólag már sajnálom, hogy nem mentem ki a meccsre, de sebaj, majd legközelebb! Hátha csinálnak egy ugyanilyen szintű patáliát.
A következő orrhangú kis kijelentéshez nem kívánok hozzáfűzni semmit, csak egy féloldalas vigyort kap, mint választ. Közben ültömben hátra teszem a kezeimet magam mögé, és megtámaszkodok a tenyeremen. Sokkal kényelmesebb így bámulni a kedves delikvenst, mintha az ember előre görnyedne.
- Valahogy sejtettem, hogy nem így anyakönyveztek - mondom, miközben enyhén oldalra húzom a számat. Ez a csaj tuti, hogy bolondnak néz és azért traktál egy ilyen névvel. Vagy lehet beverte a fejét esés közben, csak nem vettem észre. Most őszintén, ki hinné el egy csajnak, hogy Hófehérkének hívják? Oké, valami diznis pali tuti, de nem hiszem, hogy olyan herceg formám lenne...
- Kiegyezni? - válaszolok ismét csak egy kérdéssel. Felhúzom a bal szemöldökömet a magasba és meglehetősen szórakozottan tekintek az előttem ülőre. No nézd már, nem tán csak komolyan vette, hogy tényleg feljelentem? Nagyszerű, ebből még hasznot is húzhatok!
- Tuladonképpen van valami, amit szeretnék... - megszüntetem a hátsó támaszkodásomat és egészen előrehajolok a másik irányába. Közben kaján vigyor kúszik a képemre és néhány centivel a csaj arca előtt állítom meg a sajátomat. Tulajdonképp, még a segítségemre is lehet...

Runácska - pont te mondod, te kis harci macska...

Meg kell mondanom, kitűnően szórakozok. Már csak egy adag popcorn hiányzik a kezemből, meg egy ilyen fura szemüveg, amit a normális halandók (értsd: muglik) használnak a mozikban. Jó régóta nem jártam már színtiszta varázslómentes környezetben, talán azért nem tudom megnevezni ezeket a számomra teljesen újnak tűnő dolgokat. Shame on me. Sajnálom. Vagy inkább mégsem.
- Aha. Szóval te vagy a személyi boxzsákja? - felelem egy kicsit elmerengve, mert közben elképzeltem, ahogy David ezt a szerencsétlen jószágot éppen jól elveri. Ha, nézd már, azt hittem legalább minden férfiban van annyi önérzet és lovagiasság, hogy a saját súlycsoportjával kezdjen ki és ne a kisebbeket verje laposra. Úgy tűnik, hogy túlságosan jóhiszemű vagyok ilyen téren...
Érdeklődve hallgatom, ahogy Runa  - végre kiszedtem belőle a nevét, mein Gott, csoda! - éppen kiselőadást tart arról, hogy mennyire király dolgot jelent a neve. Nekem eddig ebből csak annyi maradt meg, hogy megvan a bátorsága ahhoz, hogy magas helyekről ugráljon le emberekre. De azt hiszem, ennyit bőven elég is volt felfognom az egészből.
- Örülök, hogy legalább a rendes nevedet elárultad, Runa. Jófej dolog tőled - jegyzem meg egy kissé flegmatikusan, ezzel célozva arra, hogy az előbb valami teljesen más mesét akart még nekem beadni arról, hogy hogy hívják. Tényleg nem godoltam volna, hogy ennyire madárnak lehet nézni. - Én pedig Gregor vagyok - mutatkozom be végül én is, mert azért mégis csak udvariatlanság lenne lógva hagyni egy ilyen jól sikerült bemutatkozást. Hát ne mondhassa, hogy az adósa maradtam! Meg különben is, tartom magamat annyira gentlemannek, hogy udvarias legyek egy lánnyal. Persze csak ha nem vesz hülyére.
Runácska hirtelen nagyon kis önérzetessé válik, mert ahogy közelebb hajolok hozzá a szépen vigyorgó pofámmal, hirtelen elkapja az időleges agybaja és macskává változik. Na nem szó szerint, nem animágiával, hanem csak úgy, viselkedésileg. Ha már macska, akkor próbáljuk meg lenyugtatni. Nincs túl nagy tapasztalatom az állatokkal, de húgi néha utcáról összeszedett haverjairól tanultam valamit. Szóval egy higgadt kézmozdulatal a hölgy füléhez nyúlok és megvakarom a tövét.
- Mi lenne, ha egy kicsit lehiggadnál? Ha elfelejtetted volna, könyvtárban vagyunk - emlékeztetem erre a nemigen elhanyagolható tényre. Oké, lassan belátom, hogy Matildát vagy elhurcolták a könyvmanók vagy éppen valami mást csinál, de azért még mindig viszolyogva állok a dologhoz. Nincs kedvem egy dühös könyvtároshölgyhöz.
- Na, nézd már! Nem tudom ki ugrott le az imént a hátamra! - és még ő beszél nekem a személyes szféra megsértéséről, hát menten eldobom az agyamat valahova jó messzire! Kedves delikvens kezdi egy kicsit leszívni az életerőmet. Közben visszahúzom a kezemet, mielőtt újfent megvádolna azzal, hogy behatoltam az intim szférájába és igyekszem komolyra fordítani végre a szót.
- A húgom megbízott azzal, hogy keressek meg neki egy könyvet. De mivel fogalmam sincs, hogy hol kéne keresnem, te segíthetnél nekem - pont olyan fejed van aranyom, mint aki a fél életét itt éli le, tenném még hozzá, de befogtam már korábban. A végén még sarkon fordul és elmegy, azt kereshetem egymagam ezt a nyamvadt papírtömeget. Kiturkálom a zsebemből a kis lapocskát, amire Tanja felvéste, hogy mire van szüksége - eddig gondosan összehajtva pihent a nadrágzsebemben. Átnyújtom Runának a papírt és közben reménykedek, hogy nem harap bele a kezembe.

Runaci

Évet léptem ismét, oh yeah! Mondjuk nem is vártam magamtól kevesebbet.
Támasztok ám magammal szembe követelményeket, nem vagyok annyira link alak, hogy magasról tegyek a vizsgázásra, szeretnék lehetőleg mi hamarabb kikerülni innét és menni, a saját utamat járni. De van még két évem, bár ha az előző 6 évet túléltem, a maradékot már féllábon is kibírom akár.
Eddig nem igazán vált szokásommá, hogy évnyitókra mászkáljak, a karácsonyi bálok sokkal jobban vonzottak, de idén változik a bevett szokás és elmegyek. Adjuk meg a módját, elvileg ezen kívül már csak egyben lesz részem. Szóval előbányásztam a szekrény mélyéről az öltönyömet és azt a méregzöld nyakkendőt, amit anno le akartak tőlem nyúlni. Menetközben belebotlottam Manda rózsaszín nyakkendőjébe, de inkább csak félredobtam egy fintor kíséretében. Nem gyújtottam még fel, de minél többször látom, annál inkább erősödik bennem a késztetés.
A nagyterembe lépve fejbetosz a kék szín, amire egy halk nyöszögés és egy fintorgás a reakció, aztán szó nélkül lépek be a tömegbe. Jó rendezvényes szokásomhoz híven azonnal betámadom a fal mentét, és elfoglalom a szokásosnak mondható helyemet. Jó innen szemlélődni, nagyjából mindent belátok, nem hátrány, hogy majdnem két méter magas vagyok. A kék asztal felé téved a tekintetem, mikor az egyik szélén  megpillantom a mélyrepülő pilótámat. Jaj de jó, hogy itt vagy, lesz mivel szórakoznom! Lökném el magamat már a faltól, mikor két alak odalép hozzá. Halkan morgok egyet az orrom alatt, amiért elrontották a kis merényletemet, de inkább visszaállok a falmellékre, kivárom a sorom. Nem jó az úgy, ha belerondítanak az ember elképzeléseibe. Miután lekoptak az ismeretlen egyének, jómagam is támadásba lendülök.
- Szervusz kedves! - köszöntöm, ahogy mögé lépek és a füléhez hajolok. Hogy teljes legyen az összhatás, még a derekát is óvatosan megfogom, had boruljon ki egy kicsit tőle. Az ő terrorizálása lesz a mai fő attrakcióm.

Runaci.

Úgy terveztem ma este úriember leszek, csak úgy, mint általában. Ez a kis ijesztgetés még nem jelent semmit sem, természetesen ezek után készséggel fogom kísérgetni Runát, amerre csak szeretné (bár lehet, semmi ilyen akarata nincs irányomba). Kissé aljas volt a módszer arra, hogy valahogy összeszedjek egy partnert az évnyitóra, de ha ezt nem lépem meg, akkor egész este ott állhattam volna a falmelléken és nézhettem volna, ahogy a többiek éppen jól szórakoznak egymással, és én kimaradok a dolgokból. Pedig én szeretek jól mulatni, nem maradhattam ki a buliból.
Egyértelműen kaján vigyorra húzódik a szám, ahogy érzem a kis rándulást a kék lány részéről, mikor odahajolok hozzá. Nem vártam tőle más reakciót, a könyvtáras találkozásunk alkalmával bebizonyította, hogy mennyire rá lehet hozni a frászt. Azt meg külön élvezem, hogy az arca egészen szép piros színben pompázik. Remélem, most nem akar eleredni az orra vére.
- A kezem ennél nehezen lehetne jobb helyen - súgom vissza még mindig mosolyogva, kicsit erősítve a szorítást a derekán. Úgyis tizedmásodperceken belül elkezd kapálózni vagy valami mást csinálni, hogy elengedjem. Nem várt esemény következik azonban be, valaki felrobbant néhány trágyagránátot a teremben, aminek irtózatosan rossz szaga van. Hogy ne a bűzt kelljen szagolnom, orromat Runa vállának préselem. Neki még mindig kellemesebb illata van, mint a körülöttünk levő levegőnek. Orr alatt azért elmormolok néhány nyomdafestéket nem tűrő szitokszót, de néhány percen belül valamelyik szuperhíró kiátkozza a trágyaszagot a nagyteremből. Hálás köszönet bro, akárki voltál!
Runa mocorogni kezd a két kezem között, fészkelődik, látszik rajta, hogy ennél nehezen lehetne kényelmetlenebb helyzetbe hozni, gondolom ezen a vállának támasztott fejem sem segít túl sokat. A kérdésére csak halkan kuncogok egyet, nem is méltó válaszra egy ilyen ostoba kérdés. Ha nem élvezném, akkor nem csinálnám, ez ennyire egyszerű. Viszont kezd az agyamra menni a sok ember, és az, hogy itt feszeng a csaj a kezem között. Még viszonylag nagy a felbolydulás a gránátok miatt, használjuk ki a zűrzavart!
- És most gyere velem! - természetesen nem várok tőle semmilyen reakciót erre a felhívásra, két szempillantás alatt a vállamra kapom a hölgyet és nagy lépteimmel igyekszem minél hamarabb lelépni a teremből. Biztosan találunk valami izgalmasabb programot annál, hogy itt üljünk.

Runaci.

Így belegondolva, rohadtul romantikus lehet a jelenet, ahogy félvállra kapom az ideiglenes hercegnőmet és elindulok vele kifelé a teremből. Nem olyan messziről egy halk sikolyt lehet hallani, egy másik sorstárs az imént kapott a kezébe egy másik delikvenst, szintén vállon átvetve a hölgyet spurizik ki vele a tömegből. Gyönyörű, úgy tűnik ezen az évnyitón sorra rabolják el a lányokat a Rellonosok. Gondolatban kap egy pacsit a másik hím, majd folytatom utamat kifelé a kis terhemmel.
Idekint, a folyosón természetesen megjön a hangja a drágának, amit odabent a teremben nem igazán hallatott. Édes, ahogy próbálja püfölni a hátamat és kapálózik is hozzá. Nem akarom neki megmondani, hogy minél inkább próbál szabadulni a fogásomból, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy le fogom ejteni. Lássuk be, a magasságomhoz nem társul góliáti erő, tekintve, hogy inkább a szálkás kategóriába tartozok, nem az izomagyak közé. Mindegy, próbálom úgy fogni, hogy ne izegjen túl sokat, de lehetőleg ne is ájuljon el a szorításomtól.
Valami kevésbé zajos és mégis kellemes hely után kutatok a fejemben, ahová mehetnénk, végül az erkély mellett döntök. Nincs olyan messze, talán addig kibírom, hogy ne dobjam le dulván a padlóla a lánykát. Célhoz érkezvén Runa két kis lába is földet érhet végre, és ezt azonnal ki is használja a kis álnok egy lábra taposás formájában.
- Nézd csak, a kis pimasz - vigyorgok rá sunyin. Nem mondanám, hogy ez volt életem legfájdalmasabb élménye, lévén a lányon nincs cipő, az valószínűleg az asztal foglya maradt a nagyteremben. Kellemetlen.
- Ó, fizetni? És mégis hogyan, kedves? - a vigyor sunyi mosollyá vedli vissza magát, ami nagyjából ugyanannyira lehet ijesztő, mint a nagytestvére. Pluszban felhúzom az egyik szemöldököm, ezzel is kifejezve mérhetetlen kíváncsiságomat a büntetésem iránt.

Runaci.

Imádom, hogy kedvenc kis hercegnőm milyen kis eltökélt tud lenni, ha egy cél eléréséről van szó. Vegyük például az első összekoccanásunkat. Egy könyvszekrény tetejéről vetődött rám, mein Gott! Ráadásul nem is én voltam a célszemély. Most is annyira szabadulni akarna a biztonságot jelentő karok közül, csak mondjuk szerintem abba nem gondolt bele, hogy meztélláb ez a kő annyira nem meleg. Sőt! Kifejezetten hideg.
Úgy tűnik, hogy nem elég az neki, hogy egyszer rátaposott a lábamra, hanem most már rendszeresített vendég szeretne lenni rajta. Szép dolog, mondhatom! Először jól megtapossa, aztán meg szőnyegnek használja. És még engem hív pimasznak, hát menten hanyatt verem magamat.
- Na, mi van, nincs orrvérzésed? - kérdezem némileg álnokul, hiszen tisztában vagyok ezzel a nagyszerű képességével. Legelső alkalommal is instant elkezdett vérezni az orra, pedig csak ránéztem. Komolyan, ennyire nem lehet valakinek ekkora problémája egy ellentétes nemű jelenlétével. Ja, de, Runának.
- Ó, tényleg? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, ezúttal komolyan a kíváncsiság miatt. Eszembe nem jutott volna soha, hogy esetleg táncolni akarna. Láttam már orra esni a folyosón (kiemelném, a _sík folyosón, ahol semmi útakadály sincs) a tulajdon lábában, nem annak a bálozós fajtának tűnt, aki még egy keringőt is szívesen eltáncol, ha úgy adódik. De mindegy, úgy tűnik, ebben félre ismertem.
A következő megjegyzésre már nem reagálok szóban semmit, más köti le a figyelmemet. A nagy magyarázásban a kisasszonynak elszabadult egy kósza tincse, az után nyúlok, hogy visszaillesszem a helyére, a füle mögé. Csendben, mondhatni koncentrálva hajtom végre a manővert, biztos vagyok benne, hogy fülig pirul tőle, ha eddig még nem tette volna meg, de ebben az egy mozdulatban nincsen semmi hátsó szándék vagy rosszakarás, egyszerűen csak helyre tettem a dolgokat. Érzem, hogy ég a füle, mintha felgyújtották volna, de nem tudom, hogy azért, mert zavarban van, vagy mert hazudott. Lehet mindkettő opció. Önkéntelenül is elmosolyodok, hogy hogy lehet ennyire szerencsétlen, majd bal kezembe fogom az ő jobbját, a sajátomat pedig óvatosan átcsúsztatom a derekára. Lépek egyet előre, majd jobbra, közben figyelem a reakcióit. Ha nem teljesen dinka, rá fog jönni, hogy ezek tánclépések.

Runa. ^^

Hát nem furcsa? Elhoztam egy csajt az évnyitó kellős közepéről, aki valószínűleg a háta közepére se nagyon kívánna, és kikerülne, ha tehetné. Csak nem teheti, mert nem hagyom neki, hogy csak úgy elmenjen mellettem, minden szó nélkül. És magam sem értem, hogy miért...
Mosolyt csal az arcomra, ahogy zavarodottan próbálja magát kimagyarázni az orrvérzéses dologból. Szóval már nem lepem meg, mi? Meg tudom érteni, nem én vagyok a legmeglepőbb külsejű fazon ezen a vidéken, vannak itt más, sokkolni vágyó emberek. Érzem, ahogy a kis súly távozik a lábfejemről. Meglepetten pislantok a talaj irányába, ahol Runa arca is található. Nem tudom, miért lépett le, de így csak magának tesz rosszat, biztosan meg fog fázni, ha ott marad. Sóhajtok egy nagyot, lehetetlen egy gyerek. Inkább felfázik, csak kerüljön távolabb. Nem értem annyira a dolgot, mármint oké, adtam rá okot neki a múltban is és nem is olyan régen is, hogy ne bízzon meg bennem, de ezt kicsit túlzásnak érzem.
Mulatságos látni rajta a zavart, amit a haja eltűzésével okozok, de most az egyszer nem adok hangot ennek. Törékeny most ez a pillanat, nem hiszem, hogy máskor is adódik majd alkalmam zavarba hozni az érintésemmel, úgy, hogy ne kezdjen el sikítani velem. Hűvös szél tör be közénk hirtelen, nem olyan nagy erővel, de épp elég arra, hogy megborzongassa az apró, előttem álló lányt. Gyengém, ha egy nő fázik mellettem, így egy pillanatra elengedem a kezét, lekanyarítom magamról a zakómat és a vállára terítem. Érezni fogja még benne a meleget, amit a testem termelt, így hátha nem fog annyira fázni egy darabig.
Visszafogom a kezeit az enyémbe, majd felemelem és ismét ráállítom a lábamra, lényegtelen, mennyire kapálózik miatta. Ennek két oka is van, az egyik, hogy nem szeretném a gyengélkedőre vinni, mert megbetegedett, a másik meg, hogy úgyis én lennék hibáztatva miatta. Tudom. Érzem.
Egész jól le tudja követni a lépéseimet, ami meglep, mert tudom, hogy mennyire kétballábas a szentem. Bár ez a lábaimon állva talán kisebb kihívás, na de mégis csak Runáról beszélünk, aki képes bármilyen sík felületen elhasalni. Közben érzem, hogy mind közelebb és közelebb húzódik, így elengedem a kezét és a dereka is megszabadul az enyémtől, helyette átölelem, államat a feje tetején nyugtatom. Továbbra is teszem egyik lábam a másik után arra a nem hallható dallamra, ami a fejemben él. Egyszer megállok, és nem mozdulok többet onnan. Szimplán csak élvezem Runa közelségét, hogy átölelhetem, hogy most végre nem kiabál velem, mert hozzányúltam. Hogy elfogadta az érintésemet.

Runa.

~ Minden okkal történik az életben - fut végig egy gondolat a fejemben, ahogy Runa vállára terítem a zakómat. És ahogy ebbe kicsit jobban belegondolok, tényleg így van. A sors nem véletlenül sodort bennünket egymás útjába. Valahogy a lány fejébe ültette a gondolatot, hogy rám akarjon vetődni arról a szekrényről, aztán a többinek már szabad folyást engedett. Csak annyi volt a szerepe, hogy elindítsa az események sorát egyetlen apró cselekvéssel. Aztán szépen hátradőlt, és panorámából nézte végig, ahogy egymást gyűrjük ott a könyvtár padlóján. Utána még volt számtalan kisebb találkozás, ha csak annyira is, hogy elsétáltunk egymás mellett a folyosón és épp csak egy odaszólásra vagy egy gunyoros mosolyra volt időnk. Furcsa az élet. Két ennyi mindenben különböző embert egymásnak tol, hogy na nesze, kezdjetek a másikkal valamit, aztán had lám, mi sül ki belőle. Furcsa.
Kellemes meglepetés, hogy Runa nem akar egyetlen egyszer sem elhasalni tánc közben, így legalább tudok arra figyelni, hogy vezessem és nem kell azzal törődnöm, hogy véletlen rosszul lép és borulunk. Most már én is meghallom, hogy dudorászik, kellemes hangja van eléggé. Igyekszem arra az ütemre lépdelni, amit ő diktál, hogy ne essen ki a ritmusból, és hadd foglalkozzon csak a dúdolással. Lesandítok rá innen a magasból, keresek rajta valami jelet vagy akármit, de most semmit sem tükröz az arca, csak csöndesen el van foglalva a maga kis énekével. Inkább nem zavarom meg, csinálja csak. Aztán mikor átfogom a magam hosszú karjaival, már nem nézem tovább az arcát, helyette a feje búbján támasztom  meg az államat. Érzem, ahogy a tenyerei a hátamra csúsznak és ez melegséggel tölt el. Eddig nem igazán kerültem szorosabb viszonyba nőkkel, az egyetlen ilyen személy az életemben a húgom. Ez is valami hasonló érzés, de valahogy másképp hat mégis. Ilyen lehet szeretve lenni?
Ahogy Runa abbahagyja a dúdolást, én is megállok. Egy pár másodpercig így állunk, majd mikor érzem, hogy fel akarja emelni a fejét, leveszem róla a sajátomat, szabad utat engedve neki ezzel. Nem tudom miért, de az újdonság varázsával tölt el látni a mosolygós arcát. Nem láttam még ezt a fajta kifejezést az arcán, és ez, valahol mélyen megmozdít bennem valamit. Valamit, ami melegséggel tölt el.
- Remélem nem bánod, ha azt mondom, hogy semmi kedvem visszamenni most a tömegbe - dörmögöm neki a magaslati levegőről. Viszont kezd kicsit kényelmetlenné válni ez az ácsorgás számomra, szóval leemelem hercegnőmet a lábamról, de csak azért, hogy egy másodperccel később a derekát átölelve tartsam fél kézzel magamhoz szorítva. Az egyik fotelszerű ülőalkalmatosságot veszem célba vele, úgy tartom Runát, hogy jómagam le bírjak ülni, ő pedig az ölemben landoljon. Így sokkal kényelmesebb, mint álldogálni. Kicsit beljebb húzom, hogy ne a combom végén ücsörögjön, átfogom, arcomat a hajába fúrom. Jelenleg ez a létező legkényelmesebb helyzet számomra a világon.

Runa. ^^

Ez az egész kezd egyre szokatlanabbá válni. Mármint nem mintha nem tetszene a helyzet, csak érzek benne valami nem hétköznapit. Hogy ennek nem kéne így lennie, hogy nem helyes, hogy ennyire élvezem az egészet, hogy átfoghatom Runát, hogy végre nem menekül el, nem visít, nem kapálózik, nem akar véget vetni az életemnek, amiért hozzányúltam. Mintha csak attól félnék, hogy ez az egész kis varázslat egy pillanat alatt véget ér, bármikor tönkretehetem akár egy rossz mozdulattal vagy egy rosszul megválasztott szóval. Igen, ez a helyes megfogalmazás. Ez a szokatlan benne! Az, hogy félek. Pedig ez tőlem abszolút távol álló dolog, nem szoktam félelmet érezni semmivel kapcsolatban. Végül is, aurornak tanulok, gáz lenne, ha állandóan valamelyik sarokban gubbasztanék, mert ezt meg azt nem merem megtenni. Őszintén, szerintem akkor se pakolnám tele a gatyámat, ha valami középerős bűnözőt kéne üldözőbe vennem. Eddig a legrettegettebb rémálmom az volt, hogy a húgommal történik valami, de most, ebben a rohadt pillanatban attól tartok, hogy valamit elrontok és szétesik ez a kis világ, amit nehéz volt elérni.
Még azelőtt, hogy Runa megszólalna, finoman végigsimítok az arcán a kézfejemmel. Arcomra mosoly szökik, de abból az igazi fajtából, amit annyira ritkán tudok megmutatni bárkinek is. Igen, a válás, apám nem éppen példamutatónak mondható egy éves nevelése nyomott hagyott bennem, méghozzá eléggé mélyet. Hiába kerültem vissza anyuhoz és Tanjához egy év elteltével, már semmi sem volt olyan, mint régen. Teljesen kifordított önmagamból ez az idő, gyökeres személyváltozás következett be. A mai napig csak a húgommal tudok normálisan, mondhatni emberien viselkedni. És most úgy látszik, valaki más is dörömböl azon a rozsdás, acél ajtón, ami a szívemen van és bebocsátást szeretne oda nyerni.
Néma bólintással nyugtázom, hogy ő sem szívesen szivárogna most vissza a nagyteremben található nyüzsgésbe. Teljesen meg tudom érteni, kellemesebb társaság vagyok, mint ott bárki más - kiabálja valahonnan mélyről az egóm, bár tudom, hogy igaza van a drágának. Aztán felkapom Runát és egy fotelbe csücsülök, ő meg az ölemben köt ki. Érzem rajta, hogy egy kicsit feszült lett a helyzettől, de nem szól semmit, csak némán pironkodik, ezért hálás vagyok neki. Hirtelen érzékelem, hogy ujjak kapaszkodnak bele a hajamba, jól esik, hogy kicsit birizgálja a fejemet, visszaad valami régi érzést. Mikor még kisebb voltam, anyu gyakran altatott el így, mikor magamtól nem ment az álomvilágba való átkerülés. Lerohan a nosztalgia jóleső érzése, én meg kiemelem a fejemet Runa hajzatából. Minden gondolkodást mellőzve nyomok egy puszit az arcára, majd hátradőlök a fotelben, magammal rántva őt is ebbe a félig fekvő pozícióba.
- Így tudnék maradni... - csúszik ki hirtelen a számon. Úgy tűnik, most nem igazán tudok vigyázni arra, hogy mit mondok ki.

Runa. ^^

Az egész helyzet kezd egy kicsit valószerűtlen, álomba illő dologgá transzformálódni. Nem mondom, hogy hercegnek érzem magamat, mert akkor hazudok egy jó vaskosat, de Runát teljesen bele tudom helyezni a hercegnő szerepbe. Csak hagyjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a viselkedése általában inkább hajaz egy neveletlen fajtára. De el kell ismernem, az este második felében azért kitett magáért, szó se róla, megérdemli a herceglány címet.
Édes, ahogy nem mer rám felnézni, miután megsimítottam az arcát, mintha csak félne attól, hogy mit fog az arcomon látni. Pedig ott egy fehér holló féle ritka madár, egy őszinte mosoly várja a gazdáját. Akármennyire is igyekszik azt mutatni, hogy nem lepte meg a látvány, le lehet olvasni az arcáról a hirtelen viharként jött meglepődöttséget. Nem teszem szóvá, mint oly sok mindent ma este, de úgy tűnik ez egy ilyen nap. A kihagyott ziccerek napja.
Kicsit úgy érzem magam, mintha ki lennék fordítva, és a külső lenne belül, a belső meg kívül. Ugyan lényegében még semmit nem mutattam meg, ami belül van, mégis olyan, mintha le lennék teljesen csupaszítva a lány előtt, láthatná azt, amit mások nagy eséllyel soha nem fognak megpillantani. Mert gondolkodjunk csak el szépen, vajon hány ember fogja látni azt életemben, hogy ilyen gyengéd is tudok lenni. Megsúgom, kevés, nagyon-nagyon kevés. És ez így is van rendjén, had higgyék csak azt mások, hogy olyan vagyok tényleg, mint amit kifelé is mutatok. Ők csak a felszínt kapirgálják, de nem is baj, nem érzem problémának, hogy nem akarom magamat csak egynehány ember előtt "felfedni".
Úgy néz ki, egy kicsit elkalandoztam fejben, mert arra eszmélek fel, hogy ismételten haj takarja be a fejemet, méghozzá hosszú barna. Aztán a halk, kicsit dadogó hangot is meghallom a fülem mellett. Egy pillanatra kicsit megijedek, hogy mit mondhattam néhány másodperccel ez előtt, mert marhára nem emlékszem rá, de valószínűleg nem lehetett egetverő dolog, mondjuk Runa megint a végtelenségig és még tovább elpirult. Felkönyökölök és visszalököm magunkat rendes ülőhelyzetbe. Megnyugtató érzés a szinte kapaszkodó kéz a vállamon, a világért sem akarnám, hogy elvegye onnét.
- Gyere, felviszlek a körletedbe - mondom, majd átnyúlok a térdeinél, és biztos fogást keresek a hátán, majd felállok a fotelből. Na, ez a tartás így igazán hercegnős lehet a számára és még vagyok olyan úriember, hogy a Levitáig is elviszem.
Halkan csukódik mögöttünk az erkélyajtó, ahogy szépen lassan távolodunk a folyosó halovány derengésébe. Van egy olyan ézésem, hogy a mi mesénknek itt még közel sincs vége...

Runácska. - kihoztad belőlem az állatot, zárok

Ja, aha, hogy félreértettem a dolgokat. Azt hittem, hogy ez a lókötő David agyonpofozza ezt a jobb sorsra is érdemes egyedet, de nem. Csak néha földhöz veri. Igazán rendes dolog tőle. Bár ha ennyire nem megy a csajnak saját maga megvédése, akkor valószínűleg nincs más út a tanításra. Na majd legközelebb én is gyomorszájon küldöm puszta szeretetből. Lássuk a védekezést!
- Jaj, eszem meg a lelkedet, hogy neked semmi se jó. Hívjál csak Gregnek! - felelem eléggé csúfos hangnemben, közben meg akkorát fordítok a szemeimen, hogy kis híján kipotyognak a helyükről. Az a tündéri mosoly, ami a másik arcán pihen, nem igazán hat meg, bár el kell ismernem, szimpatikus, hogy ki meri mondani, amit gondol. Szerzett nálam egy jó pontot, ollé. Bár fogalmam sincs, hogy ez vajon az ő szemszögéből mennyire rossz vagy jó. Látszik azon a tudálékos fején, hogy folytatná is kedvesen a szapulásomat, de valahogy csak magában tudja tartani a közölni kívánt információkat. Borzasztó hálás vagyok érte.
Úgy látszik, nem értek annyira az állatok nyelvén, mint szeretnék, mert hogy megnyugtatni nem sikerül ezt az elfuserált némbert, az is biztos. Juj, akarjon neked jót a fene, gyorsan vissza is rántom a kezemet, még mielőtt tőből leharapná ez a kis vadorzó. Ő is hátrébb csúszik, nem baj, minél nagyobb köztünk a tér, annál nyugodtabb vagyok én is. De azért még van képe azt mondani, hogy nem a szobacicám, de édes. Akarna téged háziállatnak, akinek hat anyja volt! Meg van már egy húgom, ő pont elég nagy istencsapása az életemnek, nem kell még egy rontás mellém. Plusz szerintem néha én magam is egy két lábon járó szerencsecsomag vagyok.
- Hogy miattad nem fogok lefűrészelni a lábamból, arra mérget vehetsz. Álljál ki az esőre néha, hátha összeszedsz még pár kóbor centit - kis törpe, de akkora szája van, hogy 3 másiknak is elég lenne. Persze, az a természetellenes, hogy én vagyok nagy, véletlen sem az, hogy ő ilyen kis padlócirkáló. Majd a nyakamba veszem egyszer, hogy tudja, milyen jó is itt fent. Szerencsére ezekkel a kedves kis megjegyzésekkel nem tud felhúzni, még ha szeretné is, nagyon jól tűröm az iróniát és a szarkazmust, sőt, még adni is szívesen adok belőlük.
Ijesztően megváltozik a viselkedése, ahogy szóba hozom, hogy könyvet keresek. Elég rendesen bele lehet szerelmesedve a celluloidokba, mert egyszerre annyira élettelteli lesz az egész lány, hogy az már bűncselekmény számba megy. Kicsit félve a kezébe nyomom a cetlit, had olvassa el a tartalmát. Nem kell neki 3 másodpercnél több, hogy felismerje a könyv címét és még a helyét is meghatározza ez idő alatt. Tuti, hogy valami űrlény a csaj.
- Okéééé... - még mielőtt felrángathatna a földről, ő maga egészen nyugodtan támaszkodik a vállamon. Problémát okozott neki még a felállás is, Jézus, nem akarom magam erre a flúgos némberre bízni. Csak sajnos bele kell gondolnom abba, hogy ha nem hagyom, hogy ő vezessen, akkor magamtól órákba fog telni, míg megtalálom azt a nyomorul kötetet. Rohadt életbe, inkább felállok innen és engedem, hogy a kezembe csimpaszkodva húzzon maga után, oda, ahol a könyv fellelési helyét véli. Csupán három sort kell arrébb menni és egy kicsit lejjebb kell nézni, hogy ráleljük a nyamvadékra. Végre! Megvan ez is, mehetek a dolgomra.
- Ügyes, jó iránytű. Kösz szépen - egyik kezemben már a könyvet fogom, a másikkal meg óvatosan megpaskolom a fejét, közben figyelve arra, hogy ne támadhasson meg. Végeztem végre ezzel a könyvtáras misszióval is, szóval sarkon fordulok és elindulok Matilda kis helye felé, hogy kikölcsönözzem a kötetet. Fél kézzel még búcsút intek a dinka segítőmnek, majd eltűnök szem elől.