Katherine-sama

Sejtette, hogy a lányt nem tudja megtéveszteni, azonban nem úgy tűnt, hogy nagyon zavarná a változás - ehelyett tetőtől talpig végigmérte, amivel elérte, hogy Gilbert enyhén elvörösödjön. Nem szokta meg, hogy így nézzenek rá és nagyon, nagyon furcsa érzés volt, ami zavarba hozta. Próbálta gondolatban nyugtatni magát  tudta, hogy Kath szeret másokkal szórakozni, főleg gyengéiket kihasználva játszadozni, talán pont ezért is támadt fel benne a dac. Nem ellenséges, inkább kicsit harcias hang szólalt meg benne, ami arra buzdította, hogy vegye fel a képzeletbeli kesztyűt.*
- Köszönöm, úrnőm.-*Hajolt meg újra, az eddigi legkifogástalanabb megmozdulását produkálva, lassan pedig arca is visszanyerte eredeti színét. Elfogadta a kihívást, elvégre ahhoz elég furcsa volt, hogy egy pillanatra se féljen a lánytól, bár minden oka meglett volna rá. Félelem helyett azonban inkább beszállt ebbe a játékba, ezúttal passzív ellenállás helyett megpróbálva kihasználni a feladott labdákat, hűen a megszemélyesített figurához. A könnyed hang nem tévesztette meg- ez még csak a kezdet volt, a véget pedig a felé dobott görbe érzékeltette.*
- Mivel kezd hűlni a levegő, egy forró teát, talán Irish creamet, ha nincs ellenedre a krémes, karamellás íz. Mellé pedig valamit, ami édességében mosolyodhoz hasonlatos.-*Valószínűleg ennek hallatán jópáran óriási szemeket meresztenének, de vegyük figyelembe, hogy ifjú kamikazénk nem kicsit fantasyrajongó és rengeteg képregényt is összeolvasott, így van miből merítenie. Igaz, általában nem tudná összegyűjteni a bátorságát, hogy bármi hasonlót mondjon ki, most azonban elég erőteljesen dolgozik benne a csakazértis, és titokban, valahol mélyen, még élvezi is. Ha más nem, a hangja elárulhatta, mert már megszokta annyira, hogy gond nélkül használja ki.

Katherine-sama

Leküzdötte a késztetést, hogy a sötétséges megjegyzésre azzal feleljen, "És mondd, Legolas, tünde szemed mit lát?".
- Természetesen, úrnőm. Hogyan is felejthettem volna el, milyen pillantásod varázsa?-*Ha ezt egy 162 centis törpe cincogja, akkor valószínűleg Katherine helyben és nyomban lefordul a székéről, csakhogy megtörje az eddig uralkodó tévhiteket, miszerint vámpírt csak napfény és fakaró pusztíthat el, demonstrálva, hogy a nevetés is képes végezni velük. Azonban Tyki küllemével és a mély hanggal kombinálva már egyáltalán nem tűnt olyan viccesnek, sőt; a borostyán szempár pedig egészen játékosan csillant. Úgy tűnt, Kath vette a lapot, mert felkacagott, valószínűleg nem várta, hogy így próbál szembeszállni vele. Akárhogy is, szórakoztatta, és ez lett volna az inas fő célja, nemde?*
- Sajnálattal hallom, úrnőm. Röstellem, de semmi ízlésedhez méltóval nem szolgálhatok.-*Helyesebben, a kínálatban nem szereplő kéréseknek nem tehetett eleget, főleg nem ennyi ember szeme láttára. Eddig nem tudta, hogy a lány minden mástól undorodik, és valahol elég szomorúnak találta ezt. Mégsem úgy festett, mint akit letört a dolog, vagy már megszokta, mert témát váltott, egy különös kéréssel rukkolva elő, amire Gilbert újra elmosolyodott.*
- Ahogy parancsolod, úrnőm. Ha megbocsátasz.-*Hajtotta meg magát, hogy elsiessen a konyha felé, mert tényleg volt egy adag marcipán, dekorációs célokra előkészítve. A kézmosást követően ebből vett ki két adagot, egy kisebbet és egy nagyobbat, hogy egy tányér, egy kis kés és egy azonosítatlan tartalmú tubus kíséretében térjen vissza az imént elhagyott asztalhoz. Mindent lepakolt, majd ingének ujját felhajtva nekilátott, hogy elkészítse a rendelést- előbb a nagyobb, fehér gombócot osztotta el öt részre, hogy aztán kis rudakat hengergessen belőlük, a késsel vékony karikákra vágva. Ezeket formálta szirmokká, hogy elkezdje egyenként összeilleszteni és tovább alakítani. Két golyót előzőleg összegyúrt, ezekből nagyobb virág készült, s ahogy egyre több szirmot csinált meg, úgy vált egyre rózsaformábbá a kezdetben felismerhetetlen valami. Amint végzett ezzel a résszel, a kisebb, zöld marcipánt vette kezelésbe, a virágok alját és leveleket készítve belőle, a késsel mitnzáva fűrészesre a szélüket, hogy a végén az egészet elrendezze a tányéron. Utoljára pedig a tubus tetejét pattintotta le, amiben eperszörp rejtőzött. Ezzel csorgatta meg a rózsákat, némelyik sziromra csak egy-egy cseppet ejtve, mielőtt a szabadon maradt porcelánra nagy, cirkadalmas betűkkel felrajzolta volna Katherine nevét.*
- Parancsolj, úrnőm. Remélem, elnyeri tetszésedet.-*Helyezte a kész művet a lány elé, eltakarítva a maradékokat, hogy ne rontsák az összhatást.*
- Óhajtasz még valamit?-*Érdeklődött aztán, erőlködés nélkül játszva az odaadó szolgálót.

Katherine-sama

Az egész helyzet szépsége abban rejlett, hogy ifjú barátunknak aztán halványlila segédfogalma sem volt arról, tulajdonképpen mibe is keverte magát, és buzgó lelkesedéssel fűrészelte tovább maga alatt az ágat. Ha fel is sejlett valahol benne, hogy talán ezt nem kéne, nem tulajdonított ennek különösebb figyelmet, gyerekes örömmel vetette bele magát a játékba. Mert számára leginkább annak tűnt, nem érezte sem tettei súlyát, sem az egész tétjét.
Az újabb végigmérésre már kevésbé futotta el a pír, dacosan tartotta magát és feladatának köszönhetően volt ideje leszámolni zavarával, amíg megjárta a konyha-asztal távot kétszer. Kath arcán mérsékelt elborzadás suhant át, ahogy előhúzta a kést, de csak egy finom mosollyal látott munkához, a virágokra koncentrálva. Ilyenkor se lát, se hall állapotba került többnyire, annyira összpontosított, hogy minden részlet olyan legyen, amilyennek megálmodta. Azt sem tudatosította, hogy figyelik, nem tudta zavarni a rajta időző pillantás, csak amikor kész lett, akkor nézett újra a lányra. Az, hogy a dícsérő szavakban egy csipet gúnyt se érzett, ismét hihetetlenül jólesett neki, boldog mosolyt villantott, egy egészen kicsi büszkeséggel hajtva fejet.*
- Köszönöm, úrnőm. Ha óhajtod, készíthetek még mást is.-*Felelte készségesen, elvégre, alapanyag maradt még bőven, csak a sötétség kezdett egyre sűrűbb lenni. Ahogy fogyott a fény, a zsebéből pár szál gyufát halászott elő, hogy meggyújtsa a pohárban odakészített mécsest- az apró lángra neki nagyobb szüksége volt, mint vendégének, de talán őt sem fogja zavarni. Nem félt Katherinetől, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt vele, milyen veszélyt jelenthetne rá és a környezetére nézve. Képtelen lett volna szörnyetegként kezelni, mert úgy érezte, túl vérszomjon és egy nem kívánt erőn, minden érzése, minden gondolata emberi. Amikor farkasszemet nézett vele, nem érezte, hogy egy szörnyeteget figyelne, ő csak az íriszek különös, titokzatos zöldjét látta és mögöttük valamit, amit nem tudott megfogni vagy megfogalmazni. Kicsit elkalandozhatott, mert a kérdésre előbb csak némán pislogott, amíg agya megpróbálta felvenni az elvesztett fonalat.*
- Szerintem legkésőbb kilenckor, plusz gyors takarítás.-*Válaszolta, bár nem teljesen értette, miért lényeges ez- az utolsó vendégek iszogatták az italaikat, az üres asztalok eltüntetéséhez pedig már szép csendben hozzáfogtak a manók. Fogalma sincs, mennyi lehet az idő, de nem sok lehet már hátra. Szó helyett csak a tekintetével kérdezte, miért is fontos ez, hátha csak ő siklott el valami felett- nem lett volna szokatlan, ha valamibe beleélte magát, minden másra nagyon nehezen tudott csak helyet szorítani a fejében.

Nem is tudja, hogy keveredett ide- mostanában sokszor fáradt, az időtől, a gyakorlástól, néha pedig csak viszi a lába, amíg a gondolataiba merül, aztán olyan helyeken riad fel, amiket nem is ismer. A déli szárny erkélye azért nem ismeretlen számára, de nem sűrűn jár erre, valahogy nincsenek erre órái sem, mostanában pedig már nem kószál a kastélyban céltalanul. Mégis, jó most itt- kicsit kiszellőztetni a fejét, a korlátnak dőlve csak nézelődni, hagyva, hogy a gondolatai tekeredjenek, ahogy jólesik, meg sem próbál utánuk kapni. Sok dolog jár az eszében- kudarcok, apró sikerek, ötletek, kérdések, de most egyikkel sem akar foglalkozni. Most az egyik tollas álarc van rajta, gyűjteménye legújabb darabja. Ahogy könyököl, kezét maga elé nyújtva nézi egy kicsit a vékony, szinte vézna ujjakat, aztán körbepillant- egyelőre egyedül van, így megengedheti magának, hogy egy apró illúzióval játsszon. Megváltoztatja a kezét, a bőrrel kezdve- a baglyokon ugyan nem látni, de már látott közelről sólymot, annak a lábát utánozva növeszti pikkelyeit, kicsit az arányokon is változtatva. Utána jönnek a karmok- eltart, amíg végigpróbálgatja, milyen hosszúak legyenek, hogy jól mutassanak. Ezután megmozgatja az ujjait, de az illúzió nem foszlik szét, amitől felderül- egyre jobban mennek az ilyenek, bár egyelőre ennél nagyobb dolgokat még nem tud mozgásba hozni. Jobban mondva, nem próbálta, mert egy ideje azon munkálkodott, hogy ezek a kisebb képek megbízhatóan, gyorsan, realisztikusan változzanak. Most, hogy már látható eredményeket is produkált, örömét lelte az ilyenekben, és lehet, hogy nemsokára eljut odáig, hogy letegye a maszkjait és mindössze illúziókat hordjon helyettük. Nem nagy lépés, de legalább fizikailag megszabadulna tőlük és lehetőség lenne, hogy tovább dolgozzon az állóképességén, mert volt még mit fejlődnie.
Belefeledkezett a játékba, de mintha lépteket hallott volna- felkapta a fejét, s a karmos madárláb képe szertefoszlott.

Maid Café - Aileen, Min Woo

Az előbb már eltakarította az utolsó vendége utáni romokat, még gyorsan lesöpörte az abroszt, hogy minden makulátlan tiszta legyen, megigazította a széket, aztán a konyha felé tett egy kört, hogy igyon egy pohár vizet, mielőtt visszatérne a bejárathoz. Szerencsére általában nem kellett sokáig szobroznia, sűrűn cserélődtek a kávézó látogatói, úgy tűnt, a hely híre futótűzként terjedhet, mert egyre többen lettek. Ahogy aztán a sátor ajtaja felé tartva szétnézett az asztalok közt, még elcsípte az egyik fiú ingerült távozását, megtorpanva próbálta felmérni, mi is történhetett. Hirtelen Aileen toppant elé, kicsit hadarva kérve segítséget, amit egy biccentéssel vesz tudomásul és a nyomába szegődik. Az asztalhoz közeledve igyekszik nem adni jelét, hogy ismerné Min Woot, halványan reménykedve, hogy nem fogja lebuktatni. Azt viszont felvont szemöldökkel figyeli, miért is körmöl a lány olyan lázasan, míg végül a vendég elé csúsztatott füzetkéből már sejti, hogy a koreai srác éppen szórakozik. Aileen idegessége szinte tapintható, úgyhogy finoman a vállára helyezi a kezét.*
- Menj csak! A többit bízd rám.-*Mosolyog rá nyugtatóan, mert egy igen érdekes kis helyzet van kialakulóban. Ahogy a lány elsiet, kifogástalan udvariassággal hajol meg Min felé, aki előtt egy nyulas omelett rice pompázik.*
- Nem is reméltem, hogy itt találkozunk, gazdám.-*Van egy hangyányi szarkazmus a hangjában, de ez leginkább annak szól, hogy most kölcsönös véd- és dacszövetséget kötöttek némán- bárki is leplezné le a másikat, elkerülhetetlenné tenné a saját mókájának végét is. A kávézó személyzete mindenképp jól járt most, mert Woo nem ugráltathatja tovább őket. Nem volt szép tőle ez a húzás, utólag bánja, hogy nem vette előbb észre a rellonost és reméli, hogy nem nehezítette meg Aileen dolgát nagyon. Ezt az egész ötletet csak azért csinálták, hogy a diákokat szórakoztassák, tulajdonképpeni bevételük nem is lesz belőle, szóval nem épp kedves ilyen játékokkal rukkolni elő.*

Abigél

Ma egész kellemes napra virradt- mostanában eléggé lehűlt az idő és borongóssá is vált, ezért jólesett végre napsütésre kelni. Utána következett a felismerés, hogy ma egyetlen vizsgája sincs, így lazíthat egy kicsit a következő előtt, vagyis inkább átolvashatja még egyszer. Kikászálódott az ágyból, aztán rövid készülődés után már a lépcsőkön baktatott lefelé, kezében két vaskos kötettel. Az egyik nyitott ablakon kellemes, friss levegő áradt be, nem tartott hát sokáig elhatározni, hogy odakint fog tanulni, de előbb még a kapuval ellenkező irányba vezető folyosóra kanyarodott, hogy megálljon a konyhán valamilyen elemózsiáért. A manók készségesen megtöltötték a termoszát teával és kapott mellé kakaós és sonkás csigákat is- illedelmesen megköszönte, aztán két pillantással később már ott sem volt.
A kastély környéke tele volt emberekkel- a legtöbben tanulnivalóval körülbástyázva gubbasztottak, így nem telepedett melléjük, hogy nehogy zavarja őket. Helyette felütötte a könyvjelzőnél az egyik könyvét és elindult a falu felé. Útközben senkivel sem találkozott- ha vasárnap is volt, a legtöbben még vastagon vizsgalázban égtek, így nem nagyon kirándultak semerre. Ő se nagyon figyelte, merre viszi a lába, csak automatikusan mindig a legcsendesebbnek tűnő ösvényt választotta és végül a stégnél lyukadt ki. Elballagott a végére, egy darabig figyelve a vizet- sokkal titokzatosabb volt, mint a vízesés kristálytiszta vizű tavacskája, itt hínár és nád nőtt, a mélyben pedig valami mozgott, bár lehet, hogy ezt már csak fantáziája rajzolta oda. Egy kicsit megnézte ritkán látott tükörképét is, a fennek-maszk hosszú füleit, amik mögül sötét, hullámos tincsek hullottak előre; a zöld pólót és kockás inget. Meglehetősen közönséges összeállítás, ha nem számítjuk, hogy a trikó szétkent festékfoltból egy filctollal jókora gekkót csinált, mivel leszedni nem sikerült róla. Hamar elunta, úgyhogy támasztékot keresve beült az egyik korláthoz lábat lógatni, visszatérve olvasmányához. Közben nekifogott reggelijének is, szórakozottan majszolva az egyik csokis tekercset, szépen legombolyítva, hogy a legkakaósabb része maradjon a végére.*
- Össze fogod kenni a lapokat.-*Dohogott a szőke hölgy, aki a mellette heverő napló fedelére mászott ki sütkérezni. Gilbert megtorpant, aztán némi bűntudattal nézett tényleg maszatos ujjaira, mielőtt letette a könyvet, s helyette nézelődni kezdett, mert valamilyen nesz, mozgás mindig akadt erre. Leginkább a madarakat figyelte, meg is feledkezve a vizsgáiról és amint tiszta volt a keze, ceruzát vadászott elő valamelyik zsebéből, firkálni kezdve. A legtöbb vízimadarat nem ismerte, úgyhogy feltett szándéka volt később kikeresni őket, addig is találgatta, mi lehet a kicsi fekete, fehér homlokú és piros szemű állat, ami tőle nem olyan messze úszkált, le-lebukva a felszín alá.

Jócskán megfeledkezett a környezetéről- a fekete madár után ugyanis néhány kacsa jelent meg, plusz a nádból előbukkant egy gém és igyekezett egyszerre rajzolni őket. A gém békászott-halászott, a vízfelszínt kémlelte, miközben a sekélyesben sétált, a kacsák viszont alatta csoportosultak, izgatottan hápogva és őt fürkészve gombszemeikkel. Kis késéssel jött rá, hogy reggelit remélnek tőle, így az egyik sonkás csigát kezdte darabokra tépkedni, hogy közelebb csalogassa őket és élvezte, ahogy a tarka népség a lábánál nyüzsög és hangos hápogással verseng a falatokért. Közben a másik kezével skiccelt és firkált, egyre több és több figurát rajzolva egymás mellé.
Pont ezért nem is igazán tűntek fel neki időben a mögötte támadó hangok. Furcsa volt  a zaj, ami egyre közeledett és jókora késéssel döbbent rá, hogy valahogy nagyon felé tart - ahogy megfordult, hogy szemügyre vegye, valami nagyot és lilát látott, hullámzó csápokkal, amint rávetni készül magát és ösztönösen védekezően kapta maga elé kezeit, kicsire húzva össze magát. Nem mintha az ilyesmi segített volna, ha az embert le akarja nyelni egy óriási, milkatehén színű sárkány. A szörny azonban centikre tőle mégis megtorpant és amikor karjai mögül kikandikált, pont látta, amint az egész dőlni kezd. Nem kicsit értetlenül szemlélte a rémből kibontakozó biciklit és utasát, akinek körülbelül annyira megilletődött volt az arca, mint az övé a maszk mögött. Nagyjából mindketten a puffanásra tértek magukhoz, ami akkora volt, hogy még Gil is felszisszent. A kezében tartott holmit lecsapva pattant fel, hogy segítsen annak, aki az imént kis híján elgázolta.*
- Nem esett bajod?-*Hajolt a lány fölé, a bicikli vázát ragadva meg, hogy segítsen kikecmeregni neki alóla. Arról ugyan még a bringa színét megközelítő fogalma sem volt, hogy került a kétkerekűvel a stégre, de nem akart leállni rögtön faggatózni. Pedig a szalagok - ezeket nézte elsőre nyúlványoknak- és a csomagtartóra kötözött rénszarvas azért felvetettek egy-két kérdést benne. Az esetleges sérülések azonban elsőbbséget élveztek, így miután félreállította a járművet, az egyik korlátnak döntve, leguggolt vissza váratlan látogatójához.*
- Fáj valamid?-*Kérdezte, miközben alaposabban szemügyre vette a leányzót- talán már látta, de biztosan nem egy évfolyamba jártak, mert az órákról nem volt ismerős. Nem akart kotlós módjára kotkodácsolva tüsténkedni, úgyhogy megvárta a választ, mert bár szeretett segíteni, sokan nem rajongtak az ötletért, hogy egy növendék botsáska ugrálja körbe őket.
- Azért jó, hogy nem a tóban landoltál.-*Állapította meg, miután felmérték a keletkezett károkat, mert a stégen túl elég mély lehetett a víz, a színéből ítélve.*- Mintha kicsit összetévesztetted volna Rudolfot E.T.-vel.-*Jegyezte meg, amint megpróbált kapcsolatot keresni a plüssfigura, a bicikli és a stéges majdnemrepülés közt. Persze, Rudolf is repült, de csak karácsonykor és többedmagával, ráadásul nem kellett volna a patáit lekötözni, mert akkor mégse tudja húzni a szánt. Meg a biciklit se.

- Akkor jó.-*Fellélegzett, mert a hirtelen esemény azért alaposan ráijesztett, hiába tudta valahol, hogy a legtöbb kisebb sérülést el tudná látni, ráadásul a faluban volt is orvos. A legrosszabb esetben fel kellett volna ültetnie a lányt a biciklire és eltolni odáig, a lila sárkány okozta sokknak azonban kellett egy kis idő, míg lecsengett. De úgy tűnt, ezzel nem volt egyedül - az ismeretlen eddig ugyan a térdét tanulmányozta lehajtott fejjel, így nem sokat látott az arcából, aztán felpillantott és mintha sóbálványátok érte volna, egyszerre úgy meredt rá, pislogás nélkül, mint akit hipnotizáltak. Mostanra már megszokta, hogy az álarca a legkülönfélébb reakciókat váltja ki az emberekből, de ez új volt számára. Megpróbálta meghatározni a másik arcára rajzolódó érzéseket. Meglepetés. Kíváncsiság. Zavar? Tetszés? Csak abban volt biztos, hogy szokatlanul mély benyomást tett rá, és szokatlanul aranyosat, ahogy mintha vívódott volna, végül elfordítva a fejét, most a saját bringájára csodálkozva rá, a plüssel együtt. Mintha nem is arról, hanem az égből pottyant volna ide, gondolta, picit oldalra hajtva fejét, derűje és tűnődése jeléül.*
- Piros az orra. Nem tudtam, hogy biciklit is húz, nem csak szánt. De nyáron tényleg egyszerűbb, ha formában akar maradni.-*Ismerte be, tökéletesen elfelejtve, hogy pár pillanata még azon aggódott, hogy felfalják. Közelebbről és alaposabban megnézve, nem igazán volt mitől tartania - egy egyáltalán nem félelmetes, vele talán egyidős és egymagas lányka ült előtte, még kevésbé félelmetes, pöttyös-szívecskés zokniban és újra ámulatban. Most még erősebbnek tűnt az igézet, ahogy lassan felemelte a kezét és Gil nyugodtnak tűnő mozdulatlanságban, mégis kíváncsian várta, a barnás-zöldes szempárt figyelve, mi lesz a vége? A különös íriszek egészen lekötötték, ritkán volt alkalma ilyen közelről lesni a színek keveredését, az apró mintákat, s egy kicsit elveszett ebben. Valahol az utolsó centimétereknél azonban a bűbáj megtört és a lány hirtelen elvörösödve visszakapta a kacsóját- a heves mozdulat őt is felrázta. Egy pillanatra elkapta a tekintetét, hogy ne tűnjön úgy, ellenségesen mered a másikra, de kisvártatva pillantása visszavándorolt az idegenre, aki nem fordította el az arcát. Sőt, kérdezett, mire ő finoman megingatta a fejét.*
- Kitsune.-*Pontosított, a Noellel való találkozás emlékét idézve.*- Rókadémon.-*Tette hozzá, hevenyészett magyarázatként, bár nem annyira démon, mint csavaros eszű természetszellem volt, de nem akarta ragozni. Helyette kicsit előredőlt, lehajtva a fejét, szinte kínálva az álarcot, ha a másik mégis szeretné megtapogatni. Elmúltak azok az idők, amikor pánikszerűen ütötte volna el bárki kezét, aki közeledni mert, kérés vagy engedély nélkül. Még mindig nem mutatta meg az arcát, de már nem ragaszkodott a maszkhoz görcsösen, s ha apránként is, több bizalmat, nyitottságot szavazott azoknak, akik szóba álltak vele.
Ha Abigél csak megsimogatja az álarcot, nem történik semmi- közönséges, festett agyagot érez majd ujjai alatt. Ha azonban úgy dönt, megpróbálja levenni, úgy Gilbert helyén ismét a legutóbb is feltűnt róka jelenik meg, érdeklődve hegyezve füleit és szimatolva, borostyán szemében játékos csillogással.

Késő délután volt - tulajdonképpen esteledett és a levegő kezdett hűvös lenni, de ő ebből mit sem érzékelt. Amikor az utolsó vizsgája után kijött ide, még kellemes meleg volt és rátört a fáradtság és a megkönnyebbülés. Körülnézett, hóna alatt az írószerekkel megrakott szütyővel és a jól megszokott naplóval, azt latolgatva, hol lenne a legkényelmesebb pihenni egy kicsit; a kastélyban nem volt maradása, még sokan vártak a folyosókon, akik utolsó pillanatra hagyták, vagy túl sok vizsgát vállaltak be. Nem akarta őket zavarni és ha csak egy rövid időre is, meg akart feledkezni az egész mizériáról, mert holnap nekikezdhet a pakolásnak és... de az holnap lesz. Ma egtett minden tőle telhetőt, innentől már nem rajta múlt, s ezzel a gondolattal sétált az egyik szimpatikusnak tűnő, virágos rész felé, útközben lehúzva a talárját, hogy leteríthesse és arra ülhessen. A szokás hatalma, hogy bár a talár alatt vajmi kevés látszott belőle, ha vizsgára ment, mindig rendesebben öltözött, azon kevés ruhájából válogatva, amik festékfoltoktól és egyéb kiegészítőktől mentesek maradtak, úgyhogy nem ártott kicsit vigyázni, hogy ez így is maradjon. Nem túl elegánsan zuttyant le, a holmiját maga mellé ejtve és felnézve a vakítóan kék égre, amin most egyetlen felhő sem látszott. A napsütés melengette a falak hűvöse után és pár percre félretolta a maszkját, a fény felé tartva az arcát, élvezve, ahogy a meleg apránként átjárja és eltereli a gondolatait. Lerúgta a cipőjét, mielőtt eldőlt, a lehető legkényelmesebben terülve el - nem telt sok időbe, hogy a meleg elbódítsa és elnyomja az álom, az éles fény elől pedig árnyékolta az arcát az álarca, úgyhogy nem is nagyon tudta, hogy telik a délután és lassan estébe fordul. A hideg viszont lassan elérte, úgyhogy mostanra összegömbölyödött, mint aki megpróbál elbújni előle, de nem ébredt fel. Keveset aludt az utóbbi időben, ami most megkérte az árát.

Yvonne

Annyira fáradt volt, hogy nem is álmodott, valószínűleg ezért sem riadt fel arra, hogy járnak-kelnek körötte. Egyébként is hajlamos volt különféle padokon, folyosókon és furcsa helyeken felejteni magát, úgyhogy egészen megszokta az ilyen mozgást, ráadásul az Eridon is tipikusan az a hely, ahol nehezen lehetett elbújni, mert valaki mindig rádtörte az ajtót. Az viszont nem jellemző, hogy bárki is odalopózna hozzá, csak hogy sugdosson a fülébe, úgyhogy az idegen hangra összerezzent és kipattantak a szemei- ez azonban nem jelentette, hogy fel is ébredt. Az a típus volt, aki prímán elmászkált félálomban bármerre és akár mezítláb is világgá indult, ha még nem érte el az éberségnek azt a fokát, hogy eszébe jusson cipőt húzni.*
- A Csipkerózsikákat nem is így ébresztik.-*Motyogta, nem igazán tudatosítva, hogy egy vadidegennel készül egy meserészlet felett vitába bocsátkozni. A kezére támaszkodva tornázta magát ülő helyzetbe, megborzongva a hűvöstől és automatikusan igazítva meg az álarcát, mielőtt körbepislogott. Kábán próbált rájönni, kicsoda ő és voltaképp hol is van, mert jelenleg egyáltalán nem értette, hogy került a fűbe, miért van ilyen hideg és még számtalan kérdés zümmögött álmos fejében, buzgó méhkasként. A figyelme elég gyorsan a közelben ücsörgő lányra irányult, aki továbbra is őt nézte - nem tűnt ismerősnek, legfeljebb látásból. Az előbbiek folyományaként leellenőrizte, nincs-e esetleg lova, netalán kardja, de még egy árva rokkának se látta nyomát. Ezek szerint biztonságban volt.*
- Hello.-*Kockáztatott meg egy köszönést, mert annyira azért sikerült felébrednie, hogy ne csak csodálkozó szemekkel bámulja.*- Ne haragudj, nem emlékszem, hányra kértem ébresztőt, elárulnád, mennyi az idő?-*Nagyon udvariasan és rossz szándék nélkül érdeklődött, miközben megkereste a fűbe hajított tornacsukáját és nekifogott, hogy felöltse. A hangsúlyából nem érződött neheztelés, valahol a semleges és a derűs határán ingadozott. Az pedig, hogy esetleg a következő pillanatban egy csinos kis átkot érdemelhet ki egyébként nem kötekedésnek szánt megjegyzésével, meg sem fordult álmos fejében, egyszerűen azt mondta, ami először eszébe jutott.

Sir Yvonne

A másik hangja egész jókedvűnek tűnik, vagy legalábbis remekül szórakozik a helyzeten és Gilen, aki most olyan kócos és bamba, mint egy ázott verébfióka - normálisan is csúfos kudarcba fulladt minden fésülködésre tett kísérlete, de most extra gyűrött volt. Tett egy halvaszületett próbálkozást, hogy kicsit civilizálja a küllemét, amivel semmiféle látható javulást nem ért el, de lassan csak helyére tollászkodta a gondolatait.*
- Hangyányit.-*Ismerte be, kissé kótyagosan. Volt egy olyan érzése, hogy ha tartják magukat az eredeti forgatókönyvhöz, meglepetésében esetleg le találta volna fejelni hős lovagját, merő hálából. Kellemetlen dolog orrtöréssel alapozni meg ismeretségeket, még akkor is, ha nem szándékosan egyengeti laposra valaki ábrázatát. A következő kérdése megint élénk derültséget okozott, bár ennek oka nem annyira az idő, mint inkább az ő teljes dezorientáltsága lehetett. A válasz kicsit meglepte- még jó, hogy mára már semmilyen programja sem maradt, mert ha nem ébresztik fel, lehet, hogy még jó ideig nem tér magához.*
- Ohh. Köszönöm.-*Akkor már jó négy órája feküdt itt kiütve, végzett gyors fejszámolást, mert valamikor kicsivel dél után szabadult el a teremből és kihagyta az ebédet. Viszont most egész pihentnek érezte magát és valahogy meg is feledkezett róla, hogy alapból nem volt olyan jó a hangulata, sokkal jobban lekötötte gavallérja, aki roppant jólnevelten be is mutatkozott, puszta szerénységből lehagyva a nevéhez járó címet.*
- A megtiszteltetés az enyém...Sir Yvonne.-*Ha már ő stabilan Csipke József lett, akkor a másiknak is dukált ennyi, s ő, légszoknyáját összecsippentve, produkált egy fél pukedlit, mivel felállni hozzá mégsem akarózott neki. Aztán elfogadta a felkínált jobbot és visszafogottan megrázta - mégsem illik deli vitézek kacsóit összeroppantani meg szélmalomként lengetni.*
- Egyébként Berta vagyok. Gilberta.-*Mutatkozott be, bár ezt már nem lehetett az álmosságára fogni, mert mostanra teljesen kiment az álom a szeméből, úgyhogy Yvonne gazdagabb lett annak tanulságával, hogy nem mindenkit érdemes felébreszteni. Gilt sokan jóval szimpatikusabbnak találták, ha nem nyitotta ki a száját.*
- Mi szél hozott, dicső lovag? Szép a ruhád, szép a... ööö ... fogad? Mivel lehet egy lovagnak bókolni?-*Állt meg gondolkodni. Aki megpróbál összefüggést keresni, jobb, ha feladja, néha követhetetlenül ugrál egyik témától a másikig és ez egy ilyen pillanat volt, másodpercek alatt lényegült Süsüből töprengő Micimackóvá. Aztán már-már segélykérően nézett Yvonne-re, oldalradöntött fejjel. Úgy tűnt, mintha az álarca rókafülei is tanácstalanul konyulnának kicsit.*

Sir Yvonne

- Lovad nem volt és csak ez rímelt.-*Védekezett, mert tényleg főként a sietség tehetett róla, hogy semmi jobbal nem tudott előrukkolni. Sőt, a kérdéses gavallér lovagi felszerelése olyannyira hiányos volt, hogy tényleg nehezen talált bármit is, amit hirtelen hősi és menő kiegészítőként tüntethetett fel. Főleg, hogy még csak szőke sem volt...*
- De kiemelhetném a bátorságod...-*bizonytalan pillantást vetett a hölgy ruhája felé, mert nem akarta megsérteni - bár ha helyesen ítélte meg, akkor ez a lány elég magabiztos volt és tudta, hogyan vonzza a szemet.-*...udvariasságod és nemes beszéded is említésre méltó és a fülnek kellemes. Lustaság, henyeség messzire kerül, mindig tudod, mi a kötelességed, s a gyengék, elesettek segítségére sietsz.-*Ó, jaj annak, aki Gilbert fantáziavilágának kapuját kinyitja, mert Pandóra szelencéje ám a boglyas fej, amiben ezer és ezer furcsa gondolat tanyáz, melyek gyakran abból a rengeteg regényből merítenek, amiket eddig olvasott, és ez nem kis mennyiséget jelent. Ismeri ám a lovagi erényeket, Avalon legendáit, bár Merlinről természetesen már azt tudja, amit a varázsvilág őrzött meg hatalmas mágusáról. Figyelte szavainak hatását, hogy aszerint harapjon a nyelvébe, vagy folytassa Sir Yvonne magasztalását. Furcsa egy játék volt ez, de annál érdekesebb, mert teljesen váratlanul jött az ötlet, ahogy a helyzet adta. A másik mosolyaiból és nevetéséből úgy ítélte, tetszik neki, még ha általában túl gyorsan is magához tért és rendezte a vonásait. Kihívást jelentett, hogy újra megnevettesse, és a lány újabb labdát adott fel neki, amit nem hagyhatott ki.
Egy laza mozdulattal húzta le a fejéről az álarcot, lehajtva a fejét, hogy ne felfelé kelljen emelnie, csak leugorjon a gumi, ami a helyén tartotta- ennek értelme egy pillanattal később vált nyilvánvalóvá, amikor a rókamaszkból hirtelen legyező lett. Hős lovagja kapott egy fél, hullámos, sötét hajjal keretezett arcot, derűsen csillogó kék szempárral, majd némi szempillarebegtetést követően úgy tett, mintha elpirulna és visszabújt álarca mögé. Nem az imázsát óvta, és már nem is annyira félelemből, inkább kényelemből tartotta meg ezt a szokását - érdekes volt figyelni a többiek reakcióját és továbbra is örömét lelte, ha új és új darabokat alkotott.
A következő pillanatban viszont abszolút hercegnőtlenül hangosat kordult a gyomra, hogy szinte visszhangot vert.*
- Elnézésed kérem.-*Nevetett, hangyányi zavarral a hangjában.*- Reggel óta nem ettem. Mit gondolsz, fél királyság helyett egy fél pizzával beérnéd?-*Kérdezte, mert a vizsgák végeztével kicsit kimozdult volna, még ha ünneplésre nem is volt sok oka, de egyelőre sikeresen félresöpörte ezt a gondolatot. A falusi falatozónak pedig egész jó híre volt a diákok közt, kevés pénzért jókat lehetett enni, ha hihetett a pletykáknak.*
- De ha több kedved van, akkor rögtönözhetünk vadászatot is...csak nem vagyok biztos benne, mit is ejtenénk.-*Vakarta meg a fejét, mert azért varangypecsenyéhez mégsem fűlt a foga.

A lány elismételte a szót, nagyjából helyesen, úgyhogy csak bólintott - látszott, hogy a másik eltöpreng kurta kis definícióján és méregeti, megpróbálva kitalálni, mit is keres egy démon fényes nappal egy stégen, skiccfüzettel és ceruzákkal, miért etet kacsákat és viselkedik úgy, mint aki attól tart, hogy megeszi egy bicikli. Legalábbis ez tűnt kézenfekvőnek eddigi tapasztalatai alapján, de könnyen lehet, hogy a másik fejében egészen más jár, mert rosszallásnak nyomát se látta.*
- Japánban őshonosak.-*Ajánlotta fel az egyszerű magyarázatát annak, miért nem hallani ezen furcsa teremtmények felől többnyire, pedig figyelemreméltó bestiák, igen csalafinták. De nem akarta rögtön letámadni egy hosszú monológgal.*
- Miért vagy ember?-*Kérdezett vissza.*- Bár a kérdés helyesebb, ha úgy teszed fel, "mitől?".-*Fűzte tovább, ám a lány megint elkalandozhatott, mert nagy, csodálkozó szemei ugyan nézték, de a mondat nem folytatódott. Vicces és érdekes volt azt lesni, hogyan változik arckifejezése, egészen apránként, ahogy a gondolatai másfelé sodorták, még ha nem is értette teljesen - egy kislányra emlékeztette, aki mindent úgy csodált, mintha életében először látná és minden apróság percekre elrabolta a valóságtól.
Aztán visszatalált az elvesztett fonalhoz, mereven az álarcra fixálva és mozdulva felé - nyugodtan várakozott, vajon meddig megy el, mert a lány minden sietség nélkül cirógatta meg a festett fát, s csak lassan merészkedett odáig, hogy meglazítsa és megpróbálja levenni. Rém mókás volt látni az arcán az ijedtséget, ahogy a pukkanás hallatán a fejét kapkodta, az előbb még itt álló alakot keresve, csak hogy kis késéssel megpillantsa a ravaszdit, aki egyáltalán nem zavartatta magát. Először nyújtózkodott egy kicsit, fekete mellső lábait előrenyújtva a hátát, utána pedig hátsóit tornáztatta, mielőtt félig lehasalva, szétvetett mellsőkkel tipikus játékra hívó pózt vett volna fel. A lány közelebb húzódott és nem úgy tűnt, hogy fel akarna állni, úgyhogy végül Gil is letelepedett és az illúzió is követte példáját, farkincáját a lábai köré kanyarítva, és kissé félrebillentett fejjel kezdte el figyelni a lányt. A bókra viszont derűsen vakkantott, aztán farkát csóválva szinte nevetve csaholt - valahol egy kisméretű kutyához hasonló, de sokkal magasabb hangon. A simogatás elől nem húzódott el, bár a füleit picit lesunyta és hunyorított, de csak mert Abigél keze akadálytalanul áthatolt az illúzión és sima szőr helyett Gilbert kócos fején landolt, akárcsak legutóbb Noellé. Elmosolyodott, mert valahogy a lánytól sokkal kevésbé volt furcsa, mint egy Rellonostól- talán az elképzelés, hogy a zöldek bolyhos-szőrös állatkákat simogassanak, számára nem tűnt annyira extrémnek, de azért egy kockásinges hobóból lett róka szeretgetése kicsit tényleg Rellontalan volt. Vagy minimum rombolta a rossz hírnevüket, főleg, hogy utána még kekszeken és kakaón osztozva ücsörögtek jódarabig a tetőn.*
- A maszkban van a varázserőm egy része. Azzal változom emberré.-*A róka szépen artikulálva és tisztán beszélt, megszaglászva az ismeretlen kezét, aztán egyik zokniját is, értetlen fülbillegtetéssel kísérve az eltérő mintákat. Felemelte az egyik mancsát, megnézve, majd a másikat is, sőt, a biztonság kedvéért vetett egy-egy pillantást a hátsókra is, de neki az összes egyforma volt.*
- Fura, hogy csak két lábad van, és az is kétféle.-*Jelentette ki végül, tanácstalanul.

Sir Yvonne

Miután kölcsönösen arra a véleményre jutottak, hogy mégsem lenne illendő a hercegnő ünnepi ruháját szarvasöldökléssel és hajtóvadászattal tenni tönkre, elindultak, hogy valami civilizáltabb őzpótlékot keressenek vacsorára. Mint később Gil rámutatott, tulajdonképpen egy egész mesét előadhattak volna már, mert volt lovagjuk, királykisasszonyuk meg sárkányuk is, de aztán a beszélgetés megakadt azon a ponton, hogyan is győzné le Sir Yvonne a rémséges fenevadat, akit - házának megfelelően - szintén ő testesített volna meg, és végül inkább másfelé terelődött a téma. Pontosabban a kezében lóbált szütyűre, amiből most már a ki tudja, hanyadik, egyre meghökkentőbb dolgot húzza elő - az elején csak azt mutogatta, ami tényleg benne volt, pennát, ceruzát, radírt, madzagot, madártollat, csigaházat, üveggolyót, színes spárgát, ecsetet, aztán egy kis üvegcsében rovarszárnyak kerültek elő, majd néhány filteres tea, tű és cérna... Egyszóval minden, ami okvetlenül szükséges vagy jól jöhet, de miután kész játékká fejlesztették - Yvonne találgatott, mi lesz a következő dolog, amit előbűvöl - egy-egy illúziót is hozzátett, így az utolsók közt akadt tiritarka luficsokor, törpe víziló, egy cserép muskátli, de gumikacsa is.A legtöbb tárgyat végül, ha már kinevették magukat, hanyag mozdulattal a háta mögé dobta és hagyta köddé válni. Aztán egy pillanatra megdermedt és megtorpant, lassan előhúzva a szütyőből Weaver professzor fejét, és egy ijedt "íííííííííík" hangot hallatva gyorsan vissza is tuszkolta inkább. Játszott, bűvész és bohócot, de nem átverni akarta Yvonnet - legalább annyira szórakoztató volt a lány arcát és nevetését figyelni, mint a másiknak azon töprengeni, milyen képtelenség kerül elő legközelebb, és amíg vele volt, addig nem gondolkodott máson.*
- Félek. Szerinted mi lesz a következő?-*Nézett aggódva a lovagjára.*- Még jó, hogy védelmemre kelsz, ha megint valami ilyen akar előmászni. Ugye?-*A hangja meggyőzően csengett, de a tekintete sokkal inkább a játék izgalmát és élvezetét tükrözte, semmint valódi félelmet. Egészen biztosan nem ez volt a korához legméltóbb viselkedés, de nem is igazán érdekelte, amíg társasága nem emelt panaszt ellene. Időközben már a faluban jártak, s a következő dilemma a Falatozó ajtajánál érte őket - ilyenkor ki is nyit ajtót? A szoknyás lovag vagy az álarcos hercegnő?*
- Szerintem váltsunk mesét.-*Ajánlotta végül, előrelépve és kitárva az ajtót a lány előtt, aztán nyomában maradva ő is belépett, hogy elámuljon. A hely berendezése és légköre is nagyon kellemes volt, a levegőben terjengő illatokról már nem is beszélve.*
- Egyébként sincs kerekasztaluk, ahogy nézem.-*Jegyezte aztán meg, felocsúdva és a pult felé közelítve, hogy megnézzék a kínálatot. A pultban különféle pizzaszeletek sorakoztak, és most jókora forgalom volt, így mindig frissek kerültek a régiek helyére - ebben az a legjobb, hogy tulajdonképpen akár minden szelet lehet más ízű is, ha egy egész pizzának megfelelő mennyiséget kérnek.*
- Te milyet fogsz kérni?-*Fordult kíváncsian Yvonne felé, mert részéről teljes döntésképtelenség lépett fel. Mind remeknek tűnt.

Lyall

Amióta vonatra szállt, minden megállóvan egyre erősödött benne, hogy nincs minden a rendjén, bár az érzés már egy ideje nem hagyta nyugodni. Mégis, csak az állomáson lekászálódva tudatosult benne, hogy valami végleg megváltozott ezen a nyáron. Eddig mindig megkönnyebbülés volt visszatérni ide, mintha újra levegőhöz jutott volna és lekerült a válláról a súly, ahogy felnézve megpillantotta a kastélyt, ami az otthonává vált az elmúlt években. Most semmi ilyet nem érzett, helyette tompa, de kitartóan sajgó valami ülte meg, s rá nem jellemző módon erre is csak rántott egyet a vállán, mintha csak a táska szíja vágná, mielőtt elindult. Az ismerős ösvényen nem volt egyedül - a tanítás csakhamar kezdetét veszi, így több diák is caplatott a dombnak fel, de apránként mindet lehagyta. Sokat nőtt a nyáron, bár szokatlanul sápadtnak tűnt, még magához mérten is. Az újdonságok azonban nem értek itt véget, mert az arca bal oldalán, a homlokán és a szemöldökén át vékony, függőleges fehér heg húzódott, s maga a tény, hogy mindez látszott, maszkjának hiánya volt a legélesebb eltérés. Kezét vékony kabátjának zsebébe süllyesztette, nézelődés nélkül, egykedvűen baktatott, gondolattalanul számolva a lépéseket. Transzából egy hang rázta fel, s ahogy fejét emelve szemügyre vette a forrását, egy meglehetősen alacsony alakot pillantott meg. Egyre korábban sötétedett, így közelebb kellett érnie, hogy megállapíthassa, hogy fiúról van szó, aki körülbelül olyan szerencsés alkattal lett megáldva, mint ő maga.*
- Van. De ne itt gyújts rá.-*Fejével az egyik bokorcsoport felé intett, jelezve, hogy sokkal megfelelőbb hely, mert még ha technikailag nem is voltak az iskola területén, a másik egészen biztosan nem volt még nagykorú. Más se hiányzott, mint hogy egy tanár vagy prefektus kitüntetett figyelmének örvendjen, mert rajtakapják. Megtorpanás nélkül kanyarodott rá a kerítés mentén vezető, benőtt ösvényre, egészen addig követve, amíg be nem ért a növények takarásába és a kapu el nem tűnt a szeme elől, az úttal együtt. Itt dobta le a hátizsákját, átkutatva pár zsebet, mielőtt megtalálta volna a keresett dobozt, ám a fedelét felcsapva csupán az öngyújtót látta benne.
- Nesze. Nincs egy potya szálad cserébe?-*Érdeklődött, az ismeretlen felé hajítva a tűzcsiholót, helyet foglalva a csomagján. Ami újdonsült szokását illette, nem lett belőle láncdohányos, de meglepően könnyen rászokott erre a méregre. Talán a stressz tette, talán csak kellett, hogy kitöltse vele valami más helyét, de időről időre megkívánta, bár a legnagyobb titokban gyújtott csak rá. Ha kapott egy szálat, akkor egy intéssel jelezte csak az ismeretlennek, hogy megtarthatja az öngyújtót - eredetileg azért volt nála, mert néha kellett, ha műanyaggal, papírral dolgozott, eldolgozni szálak végét vagy körbeégetni a széleket, ilyesmihez.*

Avery

- Ráérsz még kipróbálni a büntetőmunkákat.-*Felelt vigasztalóan az elmorgott mondatra, nem pillantva hátra - nem kedvtelésből sétáltatta a másikat, hanem mert nem látta értelmét feleslegesen menni fejjel a falnak. Ha nyugodtan akar dohányozni, akkor előny, hogy nem fáj azoknak, akiknek nem kell tudnia róla, ha meg mindenáron balhézni akar, akkor is ideje, mint a tenger. Á ugyan végképp nem áll az útjába, ha az a leghőbb vágya, hogy ágytálakat mosson a gyengélkedőn, de talán nem ez a legáhítottabb programja az első estéjére.
Végül kapott egy szálat és mivel nem volt kedve visszakunyerálni az öngyújtót, előhúzta a pálcáját és elmormogott egy lacarniumot, hogy kisvártatva felizzon a cigaretta végén a parázs. Mint az előző néhány alkalommal, most is furcsa volt, hogy fedetlen arccal sem szorong egy teljesen idegen ember társaságában, akinek ráadásul magán érezte a tekintetét. Rápillantott, farkasszemet nézve a sötét, csaknem feketének tetsző szempárral, csodálkozás nélkül mérte végig a lágy, keleties vonásokat és a mindenféle kiegészítőket. Egy apró, mosolyszerű kunkorral fejezte ki részvétét a fiú felé, akit még sokan fognak lánynak nézni, aztán mivel a másik nem adta jelét, hogy beszélgetni kívánna, nyugat felé fordult, a maradék fényben kígyózó füstcsíkokat figyelve. A másik kérdése nagyjából megválaszolt párat az övéi közül - nem volt nehéz kitalálni, hogy a másik elsős, ráadásul mugli származású és meglehetősen szkeptikusan áll új iskolájához.*
- Miért, te házimanónak akarsz tanulni?-*Érdeklődött, fejét oldalra hajtva, nem is gúnyolódva, inkább csak csendesen megmosolyogva az ellenséges hitetlenkedést. A srácnak már meg kellett vennie a felszerelését, legalább részben, idáig boszorkákkal és varázslókkal megrakott vonaton utazott, csokibékák, puffskeinek és baglyok közt, üstök és seprűk társaságában, mégis úgy viselkedett, mintha Gil rukkolt volna elő a képtelen ötlettel az imént. Neki viszonylag könnyű dolga volt annakidején, elvégre félvérként mindkét világban feltalálta magát, bár még mindig nem tudta eldönteni, voltaképp melyikhez is tartozik igazán, ahogy azt sem értette, miért különülnek el annyira élesen. Ha apránként is, egy falatnyi derű visszaköltözött belé, túl szívós volt, hogy ne akarjon felállni, még ha imbolygott is eleinte. Fizikailag is talpra kecmergett, kihúzva magát a másik felé fordult.*
- Ha méltóságod igényt tart rá, körbevezethetem a kastélyon.-*Ajánlotta fel, enyhén, kissé szertartásosan meghajtva magát - ha a ruhájától és az ujjai közt füstölgő száltól eltekintünk, egész élethű lakájt alakított. Ugyan még mindig messze állt a tökéletestől, de ahogy nyugodtabban mozgott, úgy ütött át inkább az a neveltetés, amit apai nagyanja szorgalmazott.*
- Egyébként Gilbert Blythe vagyok, harmadikos Eridonos. Félvér.-*Tűzte bemutatkozója végére, jobbját nyújtva, még ha nem is volt biztos benne, hogy a srác elfogadja. Számára az egész gesztus szimbolikus, egy olyan darabka, amit azelőtt nem sokat gyakorolt - a legtöbben az álarcánál ragadtak le, s inkább azt akarták megérinteni, esetleg leszedni a fejéről.

Sir Yvonne

Yvi szemlátomást jól szórakozott, ami őt is jókedvre derítette - valamiért ha ismeretlenekkel találkozott, könnyen átvette a bohóc szerepét, mert ez a komolytalan, sokszor sekély figura rengeteg vidámságot tudott a környezetének okozni anélkül, hogy akár csak mázolt arca egy darabkáját is felfedte volna. Most nem félelemből rejtőzött és komédiázott, sokkal inkább azért, mert valójában nem sok örülnivalója volt, de nem akarta elrontani mások estéjét is. Igyekezett helyette kihasználni ezt a pár maradék, gondtalan órát és elég derűt spájzolni be az elkövetkezendő két hónapra. Ráadásul a lány meglepően közvetlen volt, amikor megfeledkezett az újra és újra magára öltött komoly szerepről és helyette egyszerűen csak tette, ami eszébe jutott. Az, hogy kézen fogták, most más érzést váltott ki - amikor Kath tette ugyanezt, akkor biztonságot és bizalmat, valamiféle összetartozást, ez viszont váratlanul érte, így inkább némi zavart bizsergés lett belőle. Yvivel együtt nevetett, ahogy a gyors terepszemlét követően eltette légfegyverét és titkos kém-egyenruháját, magában azon derülve, hogy ha lovagból James Bonddá avanzsál a rellonos, neki még akkor is kihívó kisestélyi és magassarkú járna. Csöbörből vödörbe.
Odabent aztán lezajlott a szerepcsere és nem neki kellett bájos kacsóját a lány karjára fűznie, bár így is kicsit komikus volt, amíg az asztalokat kerülgetve a pultig lejtettek. Némi tanakodás után a hölgy Songokura voksolt, így Gilbert is döntést hozott, hogy ne kelljen megváratnia.*
- Olyan csirkés-spenótosat kérek.-*Bökött az egyik bizarr kinézetű, rokfort sajttal vastagon megszórt tészta felé, jobb híján, mert olyan elvetemült dolgokat, mint a csokis pizza, még nem találtak fel (illetve de, azonban Kisame snickerses, aszalt szilvás, sajtos és dekorcukros kreálmányát senkinek sem ajánlja). Némi habozás után kért még mellé két üdítőt is, aztán fizetett és felnyalábolta a tálcát és az evőeszközöket, szintén a kis asztalt célozva meg. Ott aztán elosztották a dolgokat és miután gyomra az illatokra újfent korogni kezdett, egy kurta "jótvágyat" kívánság után (álarcát egy kisebb illúzióra cserélve) beleharapott az első szeletbe, hogy elhallgattassa az oroszlánbőgést.*
- Ha tetszik, nyugodtan kóstold meg.-*Gesztikulált kicsivel később a szeletjei felé, mert az a típus, aki mindenén szívesen osztozik és az étel eddig tartotta magát a hely híréhez, tényleg nagyon finom volt. Vagy csak ő túl éhes, mert ahogy a nagymamája mondogatta, "Nem kell jól főznik, csak ritkán!".

Avery

- A varázsvilág kicsit idejétmúlt néha, igen.-*Kiválóan el tudott magával beszélgetni, köszönhetően a számos év gyakorlatának, na meg annak, hogy általában egy idő után annyira megszokta a környezetének reakcióit, hogy előbb válaszolt, semmint valaki megjegyzést tehetett volna. Nem mindenkivel működött ez, de a másik srácnak elég nyilvánvaló gondolatai támadtak, így nem volt nehéz szórakozottan egy-két szót hozzáfűzni.
- Manó. Méternél kisebb, denevérfülű és gülüszemű, de barátságos lény. Házimunkát végez.-*Definiálta, csak a tisztesség kedvéért - így talán az iménti poénja is érthetőbbé válik, mert tényleg nem az volt a célja, hogy kiakassza Averyt. Azonban a másik indulatai nem bizonyultak túl tartósnak, mert csakhamar, ha visszafogottan is, de belement a kurta színjátékba, kicsivel később pedig, némi gyanakvó méregetést követően, elfogadta a felkínált jobbot. A kézfogása nem volt túl határozott, inkább nyegle és darabos, de az egész srác még elég gyereknek tűnt - ahogy ezek a gondolatok megfogalmazódtak benne, kis híján hangosan felnevetett, elvégre mennyivel is volt idősebb? Két teljes évvel, vagy annyival se és két hónapja még szakasztott úgy viselkedett, mint egy nyolcéves. Minden egyetlen nagy-nagy katyvasznak tűnt ebben a pillanatban, aminek se vége, se hossza, ha meg van is fény az alagút végén, akkor IC.*
- Sejtettem.-*Somolygott az utolsó szóra, elvégre ha valamit, a sárkányokat nehéz volt összetéveszteni a többi ház tagjaival, vagy csak ő töltött velük túl sok időt. Szerencsére -vagy épp mások szerencsétlenségére- nem igazán zavarta a stílusuk, valahogy meg is szokta, hogy ne vegye túl komolyan. A Rellonosok olyanok voltak, mint a sündisznók - tele tüskével, de nem kifejezetten a te_kedvedért_növesztették. Avery aztán összeszedte magát és ő is a szál végére ért, úgyhogy követte példáját.*
- Akkor megkérném, hogy kövessen.-*Hajolt meg ismét, majd az utolsó slukkot követően a cigisdobozba dugta a csikket, mert annyira még nem csúszott szét, hogy szemetelni kezdjen. Megigazította képzelt egyenruháját, majd jókora hátizsákját vállára véve, szemernyit sem veszítve méltóságából, egy vérbeli serpa profizmusával kezdett a kastélynézés programjának ismertetésébe.
- Útba ejtjük a Nagytermet, a konyhát, néhány mellékhelyiséget és külön kérésre az igazgatóit. Közben valószínűleg érintünk majd tanárit és a pszichológus rendelőjét is, valamint a könyvtárat.-*Ezeket nem ő találta ki, egyszerűen tényleg útbaestek, és ha a leglogikusabb és rövidebb útvonalat választja, akkor a bejárati csarnoktól a déli átriumába, majd vissza és a nyugati emeleteire vezeti sorban, hogy végül elköszönjön és elsétáljon a saját tornya felé. Filozofikus magaslatokban ugyan nem szárnyaló, de kevésbé ellenséges beszélgetést kezdeményezett, amíg a kastély felé haladtak, ami ki is tartott a kapuig, ami mögött eltűntek.

Nath

- Nekem lihegsz, Vahur?-*Vágott vissza, mert ha csak hajszállal is, de jobban bírta a végső hajrát, aztán az ijedtében elrohanó gólya által vert porfelhőn nevetve nekidőlt az egyik pillérnek, mert jobbnak látta nem ülni le. Egyébként sem tartott sokáig a csönd, így hamarosan közelebb sétált valamivel, ellökve magát az oszloptól, hogy némi teret szerezzen. Ahogy Nath a gyertyányi lángot lobbantott, nem bírta ki, hogy félmosollyal ne másolja le, saját tenyerére csalogatva. *
- Csak év végére?-*Cukkolta, könnyed mozdulatokkal játszva a megidézett kis lánggal, előbb hosszú, vékony csóvává nyújtva, majd hirtelen két részre osztotta és zsonglőrködni kezdett velük. Valójában a melegítő felsőjének zsebéből halászta elő a poit és annak a végét "gyújtotta" meg, ezzel dobva fel a műsort. A nyárnak megvoltak a maga jó pontjai, az egyik pedig a különös játékkal való megismerkedése volt. Azelőtt csak párszor, távolról látott ilyesmit, de mindig akadt egy-két banda, akik a város parkjaiba jártak gyakorolni és az egyik ilyenhez csapódott hozzá, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie. Remek időtöltésnek bizonyult és segített edzeni olyan tulajdonságokat, amikre az illúziómágiánál is szüksége volt - koncentráció, mozgás összehangolása, ritmusérzék... Valódi tűzzel ugyan sosem csinálta, de ennek az illúzió-szülte lángnak is megvolt a kihívása, ha élethűre akarta, bár egyre kevésbé okozott nehézséget a bonyolult mozgások és képek vetítése. Persze, nem ő volt az ászok ásza, de magához képest nagyon gyors tempóban fejlődött, így reményei szerint az év végéig behozhatja a lemaradását.*
- Egyébként menő, félre ne érts,-*tette hozzá, miközben folytatta a gömbök pörgetését.*- Néha kicsit irigylem is azokat, akik veleszületett képességgel bírnak, de aztán mindig eszembe jut, mekkora felelősség, amit úgy kell vállalni, hogy senki sem kérdezi, akarod-e egyáltalán.-*Jó volt a zsonglőrködésben, hogy nem kellett folyamatosan figyelnie, csak ha valami bonyolultabba kezdett- az izmai, a teste sok dologra helyette is emlékeztek. Mégis, nem húzta sokáig a dolgot, elvégre nem ezért jöttek.*
- Komolyan gondoltad, hogy segíteni szeretnél gyakorolni?-*Kérdezte, kicsit gondterhelten ráncolva a homlokát.*- Ez lesz a legkeményebb évem, meghallhatok gondolatokat és átvehetek érzéseket. Ha tippelhetek, még annál is ingerlékenyebb leszek, mint év végén.-*Dörzsölte meg a halántékát, elvégre a másik még biztosan emlékezett rá, amikor váratlanul behúzott neki egy egyébként lényegtelen megjegyzésre (ami természetesen verekedésbe torkollott, ahol ő húzta a rövidebbett, de ez már mellékes). Utólag belegondolva, annak a dührohamnak is részben az illúziómágia miatti megterhelés volt az oka, így nem volt biztos benne, hogy jó ötlet kombinálni az erejét meg Nathaniel temperamentumát.*
- Lehet, hogy teljesen ki fogok fordulni magamból.-*Vallotta meg, fanyar mosolyszerűséggel, elvégre abban sem volt teljesen biztos, milyen is a mostani önmaga, de kételkedett benne, hogy a jobb irányába terelné a mások érzéseire, gondolataira való túlérzékenység.

Nath

- Még a nyelved is lóg.-*Röhögte ki, mert Nath kissé öngólt rúgott ezzel a gyerekes visszavágással, csak tovább erősítve a futástól elfáradt, lihegő kutya képét. Az ír akarva-akaratlan is gyakran keverte magát vicces helyzetekbe, amit csak fokozott a származásuk és neveltetésük adta éles különbségek sora. Ennek ellenére egész jól megértették egymást és persze ideális tettestársra akadtak a másikban, ami a hülye ötletek véghezvitelét illette.*
- Hát, az érzékcsalás terén a tapintás és hideg-meleg illúziója az utolsók közt lesz, szóval még jóóó sokára. De elmén keresztül már el tudnám hitetni veled.-*Elmélkedett egy kicsit hangosan, mert bár tény, hogy soha nem lesz képes valamit valóban lángra lobbantani, annyira nem is hiányzott neki a lehetőség, hogy pusztíthasson. Sokkal  inkább azért vágott bele, mert szerette a mágiát és a pálcás varázslás annyira nem vonzotta, de az illúziók valamiért csábították, kifinomult, titokzatos világukkal együtt.
- Ezt ne gyújtsd meg!-*torkollta le,*- Csak gyakorlásra van és ha elégeted, újat kell csinálnom. Amúgy poi a neve.-*Tette hozzá, mert Nathaniel elég sűrűn izézett, ami néha nehézzé tette a mondandója dekódolását, amikor találgatnia kellett, a három izéből tulajdonképp melyik mire is vonatkozott. Ami a másik hozzáállását illette, csak a fejét csóválta - tipikus, gondolta, mert a másik lustaságáról legendákat lehetett volna mesélni. Nem hibáztatta érte, elvégre árvaházból érkezni ide mindenképp nagy váltás és érthető, ha ki akarja élvezni a kastély nyújtotta előnyöket, csak néha sajnálta, hogy a minimumot hozza csak ki magából, holott egyáltalán nem volt buta, se érzéketlen.*
- A vaktában adott ígéretek nem számítanak.-*Kicsit átverésnek érezte volna, ha olyan adott szó betartására kötelez valakit, amit jóindulatból, naivan adtak valami olyannal kapcsolatban, amiről szinte semmit sem tudnak. Kath más tészta, ő szinte pontosan tudta az elejétől, mivel is áll szemben, de Nath számára eddig az illúziók kimerültek azoban a képekben és hangokban, amikkel időnént szórakoztatta magát és környezetét.*
- Amennyiben lehet, a pofonokat inkább elkerülném...-*húzta be a nyakát, mert az eddig begyűjtött mintapéldányok nem számítottak kellemes élménynek. Alapból nem szívesen verekedett volna vele, de azt se hagyta volna, hogy csak úgy elagyabugyálja, úgyhogy a dolog elkerülhetetlennek tűnt. Végül nagy levegőt vett és lassan kifújta, hogy kicsit rendezze a gondolatait.*
- Több dolgot is kipróbálnék, kisebb-nagyobb illúziókat, te pedig megmondhatnád, mennyire sikerültek hihetőre. Idiótán fog kinézni, de szemkontaktus nélkül nem megy, úgyhogy majd meredten bámullak egy kicsit.-*Igen, ez hangyányit kínos pont volt, de túlélhető - leginkább külső szemlélő számára furcsa látvány.

Nath

- Pontosan nem tudom, csak annyit, hogy a maorik találták fel. Arrafelé nem annyira játék, inkább előadóművészet, táncolnak is közben, meg ilyesmi. A'sszem, maga az eszköz meg a cselekvés is poi.-*Megpróbált minnél több infót előbányászni emlékei közül, miközben zsebébe süllyesztette a labdákat - a srácok szépen elregéltek Ádámtól és Évától mindent, de a kezdetekben nem volt nagyon jó állapotban, inkább csak bele akart kezdeni, mert amíg arra koncetrált, hogy ne vágja magát fejbe, addig nem maradt ideje máson agyalni. Csak később kezdte el igazán élvezni, amikor már pár trükköt megtanult.
- Uhh, nem hiszem, hogy sokkal szimpatikusabb egy gyomros.-*Grimaszolt, Nathra vigyorogva - bár közel sem volt tapasztalt bunyós, egy-két dolgot már érkezett kipróbálni és valahogy nem vágyott ismétlésre, tudás anyja vagy sem. Talán nem lett volna utolsó ötlet egyezséget kötni, hogy alapszintű önvédelmet tanulhasson tőle, de egyelőre nem érezte ennek szükségét. Aztán Nath mozdult és némileg lemaradva követte.*
- Azonos alapokra épít a legilimenciával. Szóval teszek egy sétát a fejedben.-*Bökött a halántéka tájára, mielőtt ő is leült a padra. Kellett egy perc, amíg gondosan kiürítette a fejét és félresöpörte az érzéseit, hogy hozzákezdhessen - ez a rész már relative könnyen ment, így magabiztosan nyitotta ki végül a szemét, hogy megkeresse a vörösesbarna íriszeket. Talán Nathaniel közvetlen jelleme tette, talán a gyakorlat, de különösebb erőlködés nélkül sikerült behatolnia és csak azért torpant meg egy pillanatra, hogy megfontolja, milyen illúzióval próbálkozzon. Első nekifutásra egy kellően összetett, de még megvalósítható feladatot választott.
Két részből állt - az egyik érzékcsalás volt, apró, fokozatosan sötétbe vesző cseppek lassan sűrűsödő hullása és neszezése, halk őszi eső; a másik pedig a hideg, nedves érzés minden szabad bőrfelületen, ahogy az enyhe szél a vízcseppeket a tető alá is besodorta. A dolog trükkje az volt, hogyan alakítsa a jól ismert látványt a fényviszonyokhoz és egyéb körülményekhez, hogy a lehető legélethűbb és leghihetőbb eredményt kapja. Az egészet megkönnyítette az udvar zártsága, a leszálló sötét és a tény, hogy kombinálta a külső és belső illúziókat. Közben figyelt, minden idegszálával arra összpontosítva, hogy elcsípje azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket a jelenet kivált a másikból, hiszen ha tényleg jó akar lenni, akkor tudnia kell észlelni és lereagálni ezeket.

Nath

- Legfeljebb lepókhálózok egy kicsit.-*Somolygott, elképzelve, hogy ha tényleg léteznének üres fejek, milyen jól lehetne a visszhanggal játszani odabent. Egyébként tisztában volt vele, hogy Nath sokkal tehetségesebb, mint az elsőre tűnne, csupán nincs, ami motiválja, hogy ki is akarja aknázni a képességeit. Megvolt viszont annak is az előnye, hogy tisztán, egyszerűen gondolkodott, sosem bonyolítva túl a dolgokat, nem keresve minden mögött mást; ráadásul ha valakit megkedvelt, igyekezett alkalmazkodni hozzá, tanulni tőle, nem kényszerből, sokkal inkább mert felismerte, ha fejlődhetett és így mutatta ki, ha valakinek a kedvében akart járni. Talán, idővel, ha több barátra tesz szert, kibontakozik és láthatóbbá válik ez, mert megvolt benne a lehetőség a sokoldalúságra, rengeteg minden érdekelte, csak a kitartás hiányzott.
Az illúzió kezdete után csendben várta, hogy valamiféle véleményt kapjon - azt nagyjából érezte, hogy sikerült megborzongatnia a másikat, aki fázósan mozdult, de egyébként nem szólt. Furcsa volt ez a nyújtott hallgatás, de mivel minden pillanatban azt hitte, hogy majd most szólal meg, nem akart közbevágni. Ehelyett haloványan kezdtek átderengeni hozzá darabkák, legerősebben a növekvő türelmetlenség és fortyogás. Tudta, hogy az érzések nem az övéi, Nathanielhez tartoztak - elvégre, ő aligha lehetett egyre mérgesebb a hideg és egyéb kényelmetlenségek miatt, amik annyira sosem zavarták. Az érzések, mivel már az előző éven is átvette néha őket a környezetétől, nem lepték meg, de mintha elkapott volna valamit a hozzájuk tartozó gondolatokból is, ami kicsit összezavarta. Mégis, mihez kezdjen azzal, hogy citrom?*
- Talán cukorból vagy?-*Piszkálta, megdöfködve kicsit a másik egóját, egyelőre nem rántva le a leplet a valóságról - vagy inkább az illúzióról, ami a reakció alapján több, mint hihetőre sikerült. Helyette megpróbált picit még mélyebbre mászni, hogy többet kapjon el mindabból, ami a másik elméjében zajlott, teljesen elnémítva a saját hangjait, inkább ösztönösen tartva fent az illúziót, semmint tudatosan. Nem volt egyszerű, de megszokta, hogy minden gyakorlattal egyre inkább a korlátait feszegesse, még ha most óvatosabban is vetette neki a vállát, mert míg Kath tudta magát védeni, Nathanielnek esélye sem lehetett, elvégre azt sem vette észre, hogy máris bűbáj alá vonta. Nem akart most válaszolni, sem megszakítani a kapcsolatot, így elterelő hadművelettel próbálkozott - valahonnan frissen sült, ropogós szalonna ínycsiklandó illata kígyózott elő. Amennyire ismerte a másikat, kajával mindig le lehetett kenyerezni és volt ideje megtanulni, mik a kedvenc gyomorrontói.

Nath

Nath

- Nincs ezzel baj. Feltéve, hogy nem zavar, milyen erőteljesen emlékezteted az embert Garfieldra.-*Tette hozzá, kuncogva. Ami őt illette, kedvelte Nathot, jó társaság volt és pont amiatt, hogy nem gondolta túl a dolgokat, valahogy kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb tudott lenni, ami neki is segített. Mellette nem kellett aggódnia, hogy hülyét csinálna magából, és még ha így is lenne, nem történne semmi. Számára mindez új volt, mert nagyon kevés barátra tett szert és mind más és más jellemek, így máshogy is állt hozzájuk.*
- Majd meglátjuk, mit tehetek az ügy érdekében.-*Nevetett, mert gyanúsan gyorsan megbékült a másik; mást nem nagyon mondott, feleslegesnek tartotta feszegetni a témát vagy magyarázni, miért is lenne ez a jelen képességei mellett lehetetlen. Lényegtelen. Jó is, hogy csendben maradt, kicsit a sűrűsödő sötétséget fürkészve, mert ez elég időt adott Nathanielnek, hogy ő is összeszedje a tudását és mutasson valamit. Némán nézte, de az arcára volt írva, amit gondolt és érzett - egyszerűen, tisztán. Mindaz a szépség, amit látott, az az erő, amit a lángok mögött érzett, a tűz hozzá is elszivárgó melege és valami furcsán nosztalgikus érzés, ami merengővé tette. Valahogy újra felrémlett, amikor először szembesült vele, hogy mindenből lehet fegyvert csinálni, mégis, ez az egyértelműen pusztító elem itt előtte most csak kellemes érzéssel töltötte el és gyönyörködött benne, amíg az utolsó lángnyelv ki nem aludt.*
- Gyorsan fejlődsz.-*Dícséretnek szánta, irigység nélkül - tudta ő előre, hogy nem kevés munkát vállalt, elvégre a legjobb esetben is hat évbe telik, hogy maradéktalanul elsajátítsa az illúziómágiát, és az elementaristák vagy a melodimágusok se álltak sokkal jobban. Az első éven eleve késéssel indított, mert mire összeszedte a bátorságát, hogy felkeresse Alexát, már eleve eltelt némi idő, úgyhogy másodikra jutott odáig, hogy mozgással kísérletezzen, mindennel csúszva. Nehéz volt, talán mert annyira megfoghatatlan az egész, rákényszeríteni akaratát a képekre, hangokra, az elmét érintő részekről nem is beszélve. De nem is ez foglalkoztatta, sokkal inkább emlékei közt tallózott, keresve valamit.*
- Kicsit olyan... Láttál már sarki fényt?-*Az elharapott mondat után hirtelen kérdezett, szinte meg sem várva a választ, csak a poén kedvéért előrehajolt, kinyújtva a karját és mutatóujjal furcsa vonalakat kezdett rajzolni az égre, amik kisvártatva hasonló fényre gyúltak, mint az előbb az előtte táncoló lángok, de sokkal lustábban mozogtak. Inkább csak sodródtak, alakot, árnyalatot váltva, végeérhetetlenül kígyózva és csavarogva az égen. A fényük hol erősödött, hogy elhalványult, szinte teljesen kihunyni látszva, csak hogy ismét erőre kapjon. Sokáig játszott ezekkel, a színekkel, sietség nélkül, majd egy mosollyal hagyta szertefoszlani az egészet.

Nath

Zoey Rutherford

Elérkezett a bogolyfalvi hétvége, és vele az a vasárnap is, ami már egy ideje piros felkiáltójellel díszlett maga eszkábálta naptárában. Amikor visszatért az iskolába, még nem nagyon volt elképzelése arról, hogyan tovább, de ahogy egyre inkább belerázódott az itteni életbe, úgy kezdtek körvonalazódni a fejében különféle tervek. Ezek közt szerepelt az is, hogy ha már elhagyta a tizenhatot, sőt, lassan a nagykorúság felé araszol, akkor megpróbáljon a lehető leginkább függetlenné válni attól a bizonytalan támogatástól, amit a szülei jelentettek. Amikor elkezdett munkát keresgélni, kicsit elszomorodva vette tudomásul, hogy a cukrászdában már teltház van - nagyon élvezte annakidején Runáék maid caféjában a sütemények dekorálását, a marcipánfigurák készítését és a többit, de ez van. A Bestiában nem próbálkozott, elvégre sose volt állata és valószínűleg akadnak nála jóval megfelelőbb jelentkezők is. Miután végigböngészte az apróhirdetéseket, végül bátorságát összeszedve a Pillangóvarázsnak szerkesztett egy takaros kis levelet, és azóta bagoly útján több üzenetet is váltott a tulajjal, akivel mára beszéltek meg találkozót.
Ami az öltözetét illette, fekete ing, szürke zakó és hasonló színű nadrág alkották- semmi feltűnő, de tiszta és rendezett megjelenést kölcsönzött, már amennyire ez lehetséges volt. Készülődés közben a nagymamája szavai visszhangoztak a fejében, úgyhogy legalább megpróbálta kifésülni és megregulázni örökké kócos tincseit, de nem sok látható eredménnyel. Miután jóval korábban indult el a kelleténél, mire leért a faluba, még mindig maradt vagy húsz perce, amit jobbára nézelődéssel töltött, próbálva megnyugodni. Nem kicsit izgult, de valahogy legyűrte az érzést, azokat a módszereket alkalmazva, amiket az illúziómágia során tanult meg. Amikor öt perccel a megadott időpont előtt belépett a Pillangóvarázs ajtaján, egyenes tartása és mozdulatai nem árulkodtak arról, hogy tartana a rá váró dolgoktól.*
- Jó napot!-*Köszönt, a pulthoz lépve.*- Rutherford kisasszonnyal lenne megbeszélt találkozóm.-*Maga is meglepődött, mennyire tisztán, nyugodtan csengett a hangja, de valahol lélekben csak bólintott rá - nincs mitől tartania, még ha el is rontja, senki sem fogja hosszasan kioktatni vagy másként leckéztetni. A recepciós utasításainak megfelelően tette meg aztán a következő lépést, a fotelok felé, hogy várakozzon, vagy épp az emeletre vezető lépcsősor fokait szedve felfelé.

Mrs. Rutherford

Mrs. Rutherford

Nem a hölgy viselkedése miatt volt kicsit karótnyelt, Zoey igazán barátságosan állt a beszélgetéshez és a mozdulatai is közvetlenséget sugalltak, de Gilbert már így is boldog lehetett, hogy sikerült kontroll alatt tartania nervozitását. Élete során műveszetté fejlesztette, hogy bár tökéletesen tisztában volt azzal, mi történik körülötte, valahogy lélekben nem volt teljesen jelen, kicsit mindig a föld felett lebegett, megtartva a két lépés távolságot a valóságtól. Ez viszont luxussá vált, amit nem engedhetett meg magának, így maradt ő és a realitás. Hát, nagyon messze álltak a puszipajtásságtól.
- Köszönöm.-*Kortyolt a vízből, mielőtt a pár pillanatnyi csöndet kihasználva, körbenézett volna - menet közben is nézelődött, de most lehetősége nyílt részletesebben is szemügyre venni a dolgokat. A kávé fahéjjal keveredő illatát érezve vetett egy kíváncsi pillantást a tarka bögre felé is - nem mondhatni, hogy rajongott volna érte, bár nem is utálta, de még bőven távolt állt tőle az az idő, amikor hasonló koffeinbombákra szorul majd.
- A Levitásokkal jó tapasztalaim vannak.-*Mosolygott vissza, mert nem volt számára idegen a kékek mentalitása, bár saját magától sosem idegeskedett volna szorgalmikon és jegyeken, de szeretett olvasni, tanulni, rengeteg dolog érdekelte. Ráadásul a maid café kapcsán megismert emberek többsége is közéjük tartozott, ők pedig segítőkész, szeretnivaló személyeknek tűntek, bár azóta sem árulta el nekik, hogy Tyki Mikk valójában ő volt. A következő kérdés válaszán nem is kellett jóformán gondolkodnia.*
- Egyrészt, szeretnék a munkámmal pénzt keresni.-*Nem kívánt kitérni ennek az okaira, mert a legkevésbé sem illettek egy első találkozáshoz, teázóasztal mellé, és egyébként sem tartozott senkire, hogyan oldja meg a problémáit, mert mindenkinek megvannak a maga nehézségei. Az őszinte válaszhoz viszont hozzátartozott ez is.*- Másrészt, tavaly a levitások szerveztek egy egynapos rendezvényt, egy japán ötletet kölcsönözve rendhagyó kávézót nyitva. Jelentkeztem rá és nagyon, nagyon élveztem az egészet, a süteménydekorálástól a felszolgálásig. Ha választhatok, akkor vagy könyvekkel, vagy ehhez hasonló helyen szeretnék dolgozni.-*Ugyan fogalma sincs, milyen foglalkozást űz majd, ha elvégezte az iskolát, jelenleg tényleg így gondolkodott.
- Bármilyen információért hálás lennék, a munkaidőt, a pontos feladatot vagy a betanítást illetően. Maguk a teák is érdekelnének, tanultam az egyes fajták készítéséről, de a különféle keverékek és ízek kifogyhatatlanok.-*Többnyire a fekete és a fehér teákat kedvelte, főleg az édes, csokoládés, karamelles vagy marcipános variációkat, amik közt az egyik legnagyobb kedvence a meggyes-csokoládés fekete tea volt. Ebből még régebben kapott, és az utolsó pár kiskanálnyit egy gondosan lezárt dobozban őrizgette, maga sem tudta, miért, de valamilyen ünnepélyes alkalomra tartogatta a maradék Holdfény szonátát (ez volt a keverék neve). Erről jutott eszébe még egy kérdés.*
- Foglalkoznak egyébként tea árulásával is? Valaha jártam egy aprócska teázóban, aminek az alsó szintje boltként, az emelete teázóként működött. Sőt, lehetett saját teát keverni, csak fel kellett sorolni a kívánt ízeket vagy alapanyagokat. Lenyűgöző hely volt.-*Talán többet beszélt a kelleténél, de apránként kezdett megfeledkezni a szorongásáról és ez megoldotta a nyelvét is.

Mrs. Rutherford

- A kapuk nyitva állnak a volt diákok előtt. Nálunk a házukba is ellátogathatnak, ha szólnak a házvezetőnek.-*Tette hozzá, mert időről időre megfordult náluk egy-egy régvolt főnix, aki a tanárait, barátait látogatta meg. Azt ugyan nem tudta, hogy a többi háznál hogy működik ez, de az Eridon barátságos hely és a házvezető is, bár az új helyettese kicsit furcsa. Ezzel azonban nagyjából le is zárták az iskolát érintő témát és áttértek a lényegesebb részekre.
Figyelmesen hallgatta az eligazítást, egyszerű, követhető és logikus dolgokat hallott, így nem okozott különösebb nehézséget az egészet szépen elraktározni a memóriájába. Csak egy-egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette és megértette, kortyolva a poharából. A felsorolt neveket szépen megjegyezte, bár olyan érzése támadt, ha a bemutatásnak megfelelően esetleg tegeznie kell az itt dolgozókat, lesznek még problémái. Mindenesetre, egyik már látott hölgy sem úgy tűnt, mintha emberevő hajlamokkal lenne megáldva, a recepciós pedig kifejezetten kedves és mosolygós volt.
Amikor Rutherford kisasszony keresgélni kezdett, tanácstalanul pillantott körbe, de a szomszédos asztalokon se látott sehol elcsaklizható könyvet - ebből leszűrte, hogy itt a pincér látja el ezzel a vendégeket, ezzel is kerülve az asztalok túlzsufolását és az egyéb kényelmetlenségeket. Kicsit sajnálta, mert tényleg kíváncsi volt a kínálatra, de ami késik, nem múlik.*
-Rendben.-*Bólintott, és a különleges tea összetételének hallatán szinte érezte is a fűszerek és gyümölcsök illatát - talán emlékeiből kúszott elő, mert valami megcsapta, amikor ide tartva a többi asztal közt szambáztak. A sütemény azonban teljesen elterelte erről a figyelmét.*
- És el is repül?-*Érdeklődött, mert lelki szemei előtt kirajzolódott, amint egy engedetlen süteményt kerget lepkehálóval és valahogy több, mint komikus benyomást keltett, ahogy a vendégek feje felett kaszál vele a levegőben, lábujjhegyen ugrálva az asztalok és párnák közt. A csokibékák ugyan többnyire nem okoztak ilyen gondot, de akadt már olyan, valószínűleg kakaótúladagolásban szenvedő brekkencse, amit csak sok rohangálás után sikerült elejtenie és ami az utolsó pillanatig ádázul küzdött.
A hölgy tovább gondolkodott, jobbára hangosan, majd hirtelen jelentette be, hogy alkalmazza, így első pillanatban azt hitte, félrehall.*
- Tényleg?-*Kérdezett vissza, szinte reflexből - nem sűrűn szoktak vele ilyen dolgok történni, de úgy tűnik, a pechszériája itt tört meg. Megkönnyebbült és mérhetetlenül boldog volt, pedig a dolgok neheze még csak most következik; mégis, valamiért mindig az első lépés tűnt a legnehezebbnek, amíg át nem gázolt az ingoványon. Ha utána már a szorgalmán és az akaraterején múlt a siker, akkor nem igazán lehetett eltántorítani, rengeteg erőt és időt áldozott arra, amit fontosnak tartott.*
- Kedden. Az óráim többnyire hétfőre és csütörtökre esnek, a többi napon pedig délelőttre, úgyhogy elég sokat tudok lejárni.-*Amikor az imént Zoey a munkaidőről ejtett szót, nem volt alkalma és nem is akart közbekotyogni, így most tért csak rá az órarendjére. Szándékosan nem vett fel sok tárgyat, mert tudta, hogy ez az év kritikus és számolt vele, hogy bár "az iskola az első", nem az lesz a legfontosabb. Ehhez kapcsolódott az utolsó kérdés is, ami előtt kicsit habozott, de jobb, ha az elején tisztázzák.*
- Ha a helyzet úgy hozza, szórakoztathatom a vendégeket illúziókkal? Csak apróságokra gondoltam...-*Talán túl sok ezt felhozni, de jobb egy egyértelmű tiltás, vagy egy hozzájárulás, mint ha esetleg rajtakapják. Számára kiváló gyakorlási lehetőség lenne, a hangulathoz is hozzátehetne itt-ott és senkinek sem ártana. Mégis, semmije sincs, amivel ezt bizonyíthatná, így megérti, ha nem nyeri el a hölgy tetszését az ötlet.