30. tanév, vizsgaidőszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:
Kiírásra kerültek az év végi/eleji pályázatok, ne felejtsd el csekkolni a híreket! Wink
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Gilbert Blythe összes hozzászólása (145 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] Le
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 27. 22:31 Ugrás a poszthoz

Sebastian

Nincs különösebb zenei tehetsége, de botfüle se, így ha az ismeretlen mellé is fog egyszer-kétszer, nem támad vonyíthatnékja, csendben hallgatja a Lacrimosat és közben, szinte csak megszokásból, elemzi a neki háttal állót, arc híján mozdualataiból és mindabból, ami érzés- vagy gondolatfoszlányként eljut hozzá. Meglehetős disszonanciára tapint, amit csak alátámaszt a kezdetben zaklatott játék, s fokozatosan enyhül, ahogy a fiú kiadja magából a dolgokat. Meg tudja érteni, elvégre bőven akadt olyan időszak az ő életében is, amikor csak a rajz és a festés tartotta benne a lelket, mert azzal le tudta vezetni a feszültséget, a frusztrációt és el tudott merülni a saját kis világában. A pszichológia flow-élmény néven ismeri ezt a jelenséget, mint tanulmányai során megtudta, ám attól, hogy helyesen körbebástyázták szakszavakkal, még nem veszített varázsából.
Ezalatt az ifjú a darab végére ért és bár Gilbert látta, hogy mozdul, jómaga nem tett egy lépést sem, hogy elrejtőzzön - valahogy nem tudta érdekelni, felfedezik-e, s annál mókásabb volt figyelni, hogyan siklott át rajta előbb a másik tekintete, hogyan akadt meg és kapcsolt visszamenetbe elméje, mielőtt sikerült reagálnia jelenlétére. Ez végül meglepetés, némi bizonytalanság és egy adag ellenségesség keveréke, ami érthető is, mert kora reggel nem igazán vár az ember senkit omladozó házakban szerenádra.*
- Hamlet király szelleme vagyok. Átugrottam Dániából kísérteni egy kicsit. Remélem, nem gond.-*Feleli faarccal, mintha mi sem lenne természetesebb, olyan hangsúllyal, amivel a kávéra várva szokás cseverészni reggel a közös konyhában. A külleme ugyan cseppet sem illik az állításához, de annyi baj legyen, elvégre neki se éppen kardot szegeznek. Enyhe derűvel szemléli, ahogy a szőke lassú zavarral ráébred, hogy ezzel a fadarabbal egy árva átkot, de még egy vérszegény rontást se tud ráküldeni, feltéve, hogy nem tud szemmel verni, de jókora embertömegek szerencséjére, ilyesmire csak a baziliszkuszok képesek, különben úton-útfélen hullák hevernének.
- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem.-*Felelte kissé száraz humorral, mivel a hegedűvonó azon kevés tárgyak közé tartozott, melyekkel még senki sem próbálta megfenyegetni. Mégis, tökéletesen tisztában volt vele, hogy a legártalmatlanabb küllemű dolog is gyilkos fegyver egyes kezekben, bár egyelőre elképzelése sem volt, miképp is lehetne akként forgatni a vonót, de talán jobb is így.*
- Az első negyedéről lemaradtam.-*Feleli készségesen, szemrebbenés nélkül nézve végig, ahogy a másik a zsebeit túrja, elég nyilvánvaló céllal, de róla soha senki se állította, hogy normális lenne. Ahogy annakidején arcizma se rezdült, amikor vámpír készült vacsorájának nyilvánítani, úgy most is egykedvűen várta, megtalálja-e a másik az áhított varázseszközt.*
- Kölcsönadnám az enyémet, de szükségem van rá munkában.-*Jegyezte meg sajnálkozva. Alapból nem hajlott a kamikaze tettekre, és nem is szállt el ennyire az agya - érzékelte, hogy a másikban nincs komoly ártó szándék, épp csak annyira barátságtalan, amennyire egy furcsa, rosszkor rossz helyen megjelenő idegennel szokása például a Rellonosoknak. Ami őt illette, egyelőre teljes nyugalomban támasztotta az ajtófélfát, mint aki épp a hozzá tartozó falat igyekszik megóvni a ledőléstől és kíváncsian várta, mi kerekedik ki a helyzetből.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2013. december 27. 22:31
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 28. 16:03 Ugrás a poszthoz

Sebastian

A kezdeti sokk után a másik meglepően könnyen túllendül a megjelenése okozta meghökkenésen és egyéb toldalékos furcsaságain, helyette szinte minden gondolatát a pálca köti le. Szorgalmasan túrja sorra végig zsebeit, majd diadalmas képpel lendíti a magasba ezúttal a jó fadarabot, amiben ha van is szőr, az unikornis. Mindenesetre, elég gyorsan rátalált a humorérzékére (vagy még nem ébredt fel teljesen és szórakozottságból kontrázott rá a Gilbert osztotta hülyeségekre), ami jelenleg jókora pluszpontot jelentett.*
- Nem az a Hamlet, az idősebbik.-*Javítja ki az ismeretlent, elvégre az öreg királyt többnyire csak szellemként emlegeti a darab, így kevesen tudják, hogy ugyanazt a nevet viselte, mint fia. Bár tény, az uralkodó kísértete sem sétálgathatna fényes nappal csak úgy, szóval egy-egy az állás.*
- És te ki fia-borja vagy?-*Érdeklődik visszafelé, már-már túlzott udvariassággal, nyájasan - elvégre a komolyzenei tudását tekintve szökhetett operából, operettből, balettből és ki tudja, akár musicalből is, ami lehetőségek széles, színes skáláját kínálja. Mindig is vicces volt elképzelni, hogyan beszélgetnének egymással különféle történetek sosem találkozó hősei, hogyan vélekednének ennek vagy amannak tetteiről, sorsáról.
- Bárányfelhő-bodorító a hivatásom.-*Emelte meg képzeletbeli kalapját, egy újabb klasszikust idézve. Maga sem tudta, miért is járatja a bolondját a másikkal, mostanában időnként hatalmába keríti valamiféle bosszúvágy, amivel azt a sok-sok fárasztó gondolatot torolná meg az embereken, amikkel az őrületbe kergetik. Azzal tisztában van, hogy ez a srác aligha tehet a nyomoráról, hiszen még a nevét se tudja, de kell pár mély lélegzet, hogy ezt elméjének egyéb részeivel is közölje.*
- De most tavaszig, amíg vissza nem jönnek a bárányfelhők, a teázóban dolgozom.-*Adja végül meg magát, bemutatva egy kifogástalan meghajlást - elvégre, egy kis reklám mindenhol elfér, a Pillangóvarázs pedig meg is érdemli. A másik rémesen, még nála is otthonosabban viselkedik, hajmeresztő biztonságérzettel dőlve neki az ablakpárkánynak, ami akaratlanul is előcsal Gilbertből egy újabb kérdést.*
- Gyakran jársz ide?-*Közben alaposabban is szemügyre veszi magát a szobát, mert eddig nem sok figyelmet szentelt neki, de tekintete most az omladékot, szemetet és behordott faleveleket kutatja, hátha ráakad valami érdekesebbre is, mint pár bundimunra a padlódeszkák korhadó rései közt. Jó lenne régi pénzdarabot, vagy akár egy szép mintájú cserepet is találni, esetleg bagolyfészket, ilyesmit, de nem szívesen bóklászna teljesen egyedül egy fejére dőlni készülő házban.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 28. 21:00 Ugrás a poszthoz

Levente

Néha segítenek a falak - legyenek fizikaiak vagy csupán képzelete szüleményei. Néha, ha tégla és elutasítás magasodik közte és a világ közt, nem olyan hangos a kint és csak nagyon távolról szűrődnek be gondolatok, ahogy behúzott redőny lapjai közt szivárog be csendesen a fény. Ilyenkor majdnem jó volt, megülni elméje peremén és hagyni halkan zümmögni az idegenek hangjait. Más napokon nem akadt meredéke, sem kő, sem könyv nem segített, csak a menekülés, az üres tér. Karácsonyra annyira kimerült, hogy másra sem vágyott, mint messzire futni és kikerülni minden embert, vagy ha ezt nem tehette, hát fülére tapasztott kézzel járni az utcákat, még ha tudta is, hogy nem segít. Ez a pár röpke nap, amíg kiürült a város és mindenki hazatért, egyszerre hozott szomorúságot és megkönnyebbülést. Ha csak egy-egy hang érte el, elbírta terhét, s ahogy most meglegyintették a közeledő, majd belépő gondolatai, csak egy pillanatra hunyta le szemét. Az érzés minden alkalommal ugyanaz, mint egy hullám, ami magával sodorja, ha nem vigyáz, de most inkább csak bokáját nyaldosta. Bár szó nem hangzott el, reflexszerűen húzta be a nyakát, ahogy a cipőnyomok okozta bosszúság elérte - akármennyire is igyekezett leverni a havat a lábáról, valamennyi mindig maradt és ahogy a boltban sétált, olvadásnak indult, kis tócsák hosszú, egyre keskenyedő sorát hagyva így maga mögött. A másik gondolatai csakhamar más irányt vettek, de etőtl még lelkifurdalása nem szűnt meg; nagyon jól tudta, mennyi munkát jelenthet mások után takarítani. Az előteret ugyan nem ő felügyelte, de egyetlen óvatlan mozdulattal bárki el tudta áztatni a fél asztalt vagy az ülőpárnákat, s százszor jaj, ha még alaposan meg is mézezte előbb a teáját. Előhúzta hát pálcáját, s feladva a hiábavaló keresést, elindult visszafelé, halkan motyogva bűbájjal tüntetve el a nyomait - kicsit az egyiptomi papok jutottak eszébe, akik seprűvel jártak el hasonlóan a sírkamrák lezárásakor, bár fogalma sem volt, miért most villant eszébe mindez. Ahogy elért a polcsor végére, óvatosan kikukucskált, hogy meglesse a tulajt - még sosem találkoztak szemtől-szembe, s most kíváncsian leste, mint mindenkit, akit először látott. Elmélyülten olvasgatott, nem habzsolva, inkább kiélvezve a sorokat, mégis, volt benne valami mohóság, vagy inkább szomj, ahogy a lapokat forgatta. Csak addig szakította el tőle a tekintetét, amíg suttogva az ajtótól idáig sötétlő nyomokra uszította a tisztítóbűbájt. Persze, szörnyen gyerekes dolgot művelt már megint, de mégis elfogadhatóbb, mintha elé állna, csak hogy hosszasan, némán meredjen rá, amíg vonásait és rezzenéseit lesi. Mégis, mivel magyarázná? Hogy talán egyszer papírra veti vonalait, ha emlékei közül előkúsznak egy üres pillanatban?
Végül visszahúzódott, eltette a pálcáját, egyik rakoncátlan tincsét füle mögé tűrte, majd vett egy nagy levegőt és elszántan előlépett - teázó ide vagy oda, ha kilépett a szerepéből, még mindig nehézséget okozott csak úgy odamenni idegenekhez.*
- Elnézést.-*Állt aztán meg kicsit félszegen a pult előtt, megvárva, amíg a tulaj feltekint rá, remélve, hogy nem kap újabb bosszús gondolatot, amiért megzavarja olvasás közben.*- Nem találok néhány könyvet, amit itt láttam és rövidebb időre kölcsönöztem. Szeretném -*nyelt egyet, mert egy boltban a "kölcsönöztem" szó olyan átkozottul furcsán hangzott*- szeretném megvásárolni őket. Khalil Gibran köteteiről lenne szó.-*Tette végül hozzá, halkan, de érthetően beszélve. Megint előjött régi rossz szokása, hogy a gombjait tekergesse, de mivel ezen a kabáton már csak zipzár volt, végül a sálja szélét kapta el, hogy lefoglalja az ujjait
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. december 29. 10:19 Ugrás a poszthoz

Sebastian

- Sebaj, azt már úgyis mindenki unalomig ismeri.-*Legyint lemondóan, egyébként sem vágyott most igazán szavalni. Helyette, míg a másik a pakolászással van elfoglalva, a fiút és arcát tanulmányozza, részleteire bontva a képet és elemezgetve. Kis szerencsével fel sem tűnik a másiknak különös szokása, vagy ezen sem fog fennakadni, elvégre szemrebbenés nélkül fogadott el eddig mindent, ami csak elhagyta a száját.*
- Már csak egy vérfarkas hiányzik.-*Vigyorodott el a bemutatkozásra, mert igazáb díszes kis kompániát alkottak volna hármasban, fényes nappal.*
- Igazán hízelgő az elismerése. Majd bodorítok egyet az Ön tiszteletére is, valamikor estefelé.-*Jelentette ki nagylelkűen, miközben a foszlányos gondolatok forrásán mereng. Leginkább felgyülemlett zavarnak és frusztrációnak tűnik, de még így is túl kusza ahhoz, hogy értelmezni tudja, vájkálni pedig nem kíván mások elméjében, az is sok, amit akarata ellenére kap belőle.*
- Zene nélkül nem tudsz aludni?-*Nézett csodálkozva az álvámpírra, mert erről még sosem hallott, s mint minden új dolog, felvillanyozta. Közben lábával a padlón felgyülemlett dolgokat piszkálta, bár első körben viszonylag érdektelen tárgyak bukkantak elő - egy régi hajgumi, elvesztett szájkrém, leszakadt gomb, papírzsebkendő. Kicsivel odébb aztán lehajolt, valami kicsit és fehéret emelve fel.*
- Valaki már itt hagyta a fogát.-*Viccelődött, mert az alakja után leginkább állathoz tartozott, úgyhogy különösebb aggodalom nélkül pottyantotta vissza a többi szemét közé. A szeme azonban megakadt valami furcsán, fémesen, amit még mindenképp meg akart vizsgálni, eddigi sikertelensége dacára is. Ahogy kihúzta egy levélkupac alól, meglepetésére jóval nehezebb volt, mint gondolta, s csakhamar kiderült, a kopott, koszos fémlaphoz viharvert, furcsa bőrszíj is tartozik, csattal. Forgatja egy darabig ujjai közt, mire megvilágosodik és sáljának csücskével megtisztítja a bilétát, megpróbálva kisilabizálni a betűket.*
- Gau...Gana...Gawahir?-*Rakosgatja össze a nevet, de jóformán még ki sem mondja, csaholás és ugatás hallatszik, recsegéssel egyetemben. Felegyenesedik - akármihez is legyen szerencséjük, jobb szeretne vele állva, esetleg menekülésre készen nézni szembe, mert a hang semmiképp sem cruphoz tartozik. ~Erre mondják, hogy falra festi az ördögöt, mi?~,  futott át fején, bár szinte azonnal el is hessegette, mert a vérfarkasok vonítanak, nem ugatnak, és egyébként is elmúlt már holdtölte. Végül a hang tulaja egyáltalán nem az ajtó felől érkezett, helyette valahonnan Lestat mögül bukkant elő, csaknem felöklelve azt. Egyenesen felé tart és szabad kezében most látszik észrevétlen előrántott pálcája, de az állat végül nem támad rá. Megáll, tőle alig két lépésnyire és teljes erőből acsarkodik, mást azonban -egyelőre- nem tesz. Lassan, óvatosan próbál hátrálni, kerülve a szemkontaktust, mert annyit tud, hogy a kutyák azt fenyegetésként értelmezik, a lény pedig határozottan agárforma - talán könyben látott hasonlót, régen használt, mágikus házőrzőként derengett neki. Nem érti, miért ő a figyelem középpontja, csak később eszmél rá, mit is tart a baljában, s próbaképp meglengeti, hogy lássa, miként reagál erre az eb, ami mintha furcsán áttetsző lenne...
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. január 4. 11:18 Ugrás a poszthoz

Levente

Az utóbbi időben hozzászokott már, hogy végigmérik - egyrészt, a munkája része, másrészt, mióta nem sétálhat cilinderben az asztal alatt, csak feltűnőbb, mint régen volt. Most mégis, zavarta kissé, mert úgy néztek rajta végig, mint egy betolakodón, mint egy eltévedt futóférgen és nem mondhatta, hogy nem szolgált rá. Rosszkor szólt - olvasás közben az ember gondolatai kuszák, s hiába próbálta kivárni a megfelelő pillanatot, nem sikerült. Széttörte a képeket, amiket a másik felépített és ráadásul még el is csípett párat belőlük, akaratlan. Egyébként szomorkás, kedvesnek tűnő vonásai bosszúságról árulkodtak, s Gilbert önkéntelenül is erősebben szorongatta sálja rojtjait, bár megállta, hogy lesüsse szemét vagy hátráljon.
- Én.-*Kicsit olyan érzése támad, mintha megint elsős lenne, madárhangú és idétlen külsejű apróság, akire nem lehet máshogy nézni, mint egy verébfiókára - sajnálattal vegyes csodálkozással vagy "hess innen!" kifejezéssel. Akárhogy is, még nem vedlett le minden tollat, s furcsaság maradt. Ő abból indult ki, hogy a bolt tulajának meg kell valamiből élnie s mivel neki nem volt elég pénze, hogy minden számára kedves kötetet azonnal hazacipeljen (pedig megtette volna), hát legalább a kölcsönzésért fizetett. Az a lehetőség, hogy helyben olvasson, egyébként sem jöhetett számításba, hiszen most is legfeljebb tíz perce ülhetett volna le. Így maradtak a vádló, szép szemek, amik számonkérték rajta a durván elrabolt szavakat. A legszerencsétlenebb az egészben, ahogy ezt a szempárt fürkészi, mert minden, mi szép, kiszakíthatja őt a valóság keretei közül, s míg ő fényeket, színeket, formákat, árnyékokat, mélységet és vonalakat habzsol, addig az idő könyörtelenül telik tovább. Ráadásul már nyelve hegyén érzi az elcsépelt mondatot, s bele kell harapnia, hogy örökkön járó száját elhallgattassa. Maga az eladó kínál kapaszkodót szavaival, hogy visszataláljon helyére a képben, vissza gondolataihoz, melyek közt feltűnt egy új szál.*
- Megmutatná, ha megkérem?-*Miközben a szavakat ejti, már szőni kezdi illúzióit - a háta mögötti két polcsor közt fokozatosan tűnik elő a padló csempéi helyett macskakő, s ott, ahol a polcok kezdődnének, hirtelen házak kezdenek a magasba kúszni, karcsú, egymáshoz préselt épületek, zsalus ablakokkal, amik déli rekkenő hőségben árnyat adnak, virágcserepekkel a párkányon és néhol padokkal az ereszek vagy ernyők alatt. Szűk utcácska bontakozott ki a semmiből, s mivel legalább kicsit ismerte a pulton heverő könyvet, a tenger közelsége miatt friss, sós illatú levegő szállt. A színeket csak kicsit koptatta meg, nem lett egészen szépiás a kép, de hiányoztak az igazán rikító árnyalatok, inkább a részletekben jelent csak meg erőteljes, élénk szín, máshol kő, homok, fa dominált. Az illúzió messze nem volt tökéletes, még csak teljes sem - továbbra is érinthetetlen maradt, mert a tapintást még nem tudta becsapni, így könnyedén lebukhatott, hisz a látvány mögött ott lapultak a könyvekkel tömött polcok.
Nem is igazán töprengett a következményeken. Kárpótolni akarta valahogy a kellemetlenségért, amit okozott, s a lehetőség kínálta magát, így akármilyen bizonytalan lap is volt ez, erre tette fel most mindenét, már amit a bolt jelentett. Csendesen, egy kicsit lemaradva követte, s most tényleg fülelt - a kép nem lehetett tökéletes, de ha figyel a másik gondolataira, észrevétlen csempészheti bele azt, amit az hiányol. Ráadásul, ha mégsem a remélt hatást éri el, legalább egy kicsivel közelebb marad az ajtóhoz, bár sokkal inkább az mozgatta Gilt, hogy láthassa a másik reakcióját.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. január 4. 11:44
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. január 10. 01:53 Ugrás a poszthoz

Levente

Míg a kékségen mereng, a gondolatok elcsitulnak, s ha apró foszlányaik el is jutnak hozzá, szavak helyett érzést hullatnak ölébe, józanító, szomorkás érzést - a vele szemben ülő nem szereti, ha nézik, mert a pillantások feltépnek valamit, egy vagy több sebet. Amennyire tud, visszahúzódik, tekintetét a polcsorok felé fordítva, mielőtt a felszínnél többet karcolna ostoba szokása miatt, de valahol minden akarata ellenére elorozott darabbal gazdagabb lesz. Még mindig ott a bűntudat fátyolvékony pókhálója, de amíg nem tehet róla, amíg nem szándékosan, erőszakkal veszi el őket, addig mint kisgyerek a porban talált üveggyöngyöket, úgy rejtegeti félve ezeket a lélekszilánkokat. Nem csak a gondolatokat, de minden mást is - rezzenéseket, megtorpanó mozdulatokat, elkapott pillantást, lépések halk neszét, egy kimondatlan szót, egy tekintet cirógatását, bármit.
Most épp az utcát, rézszín szálakon csillanó fényt, macskakövek dorombolását a talpa alatt és azt, ahogy az arcon felszakadnak az árnyakat vető felhők és elfújja őket a sós illatú szél, ahogy nemcsak vonásai, de mozdulatai is megváltoznak, puhábbá válnak. Amint megáll a virág mellett, az ő kedvéért festi a szirmait karmazsinra, s ahogy a másik csodálja, lehunyt szemmel szinte áhítattal nyúl a kehely irányába. Gil csak gondolatban kiáltott megállt felé, mégis, mintha az meghallotta volna, az utolsó pillanatban elkapta kezét, szinte lefogva, nehogy megint megpróbálja megérinteni a képet. Mert jelenleg ez csak egy valóság elé vont leheletnyi függöny volt, ami azonnal elszakadt, ha valaki anyagát simította volna. Mint az álmok, kifolyt az ember ujjai közül, bármily valósnak is tetszett egy szempillantással ezelőtt.
A megpördülésre és a hirtelen rá szegeződő szemekre nem számított, s elsőre leginkább szeretett volna összemenni, hogy kevesebb néznivaló legyen rajta, bár nem érezte, hogy neheztelnének rá engedély nélküli mutatványáért. Tagadhatatlanul oda nem illő lehetett téli kabátban, sálban, pulóverben a napfényes utcán, de már késő megváltoztatni külsejét. A váratlan, költői kérdés hallatán kinyitotta a száját, aztán rövid, potykaforma tátogást követően inkább becsukta és mélyen hallgatott - megint meghasonlott, mert valahogy minden nála idősebb, felnőttnek érzett embert magázott és mivel nem sok gyakorlata volt ilyen téren, nehezére esett rávenni a nyelvét, hogy engedelmeskedjen, amikor tegezni kellett valakit. A dolog furcsaságát tovább növelte, hogy lefelé nézett, mert ülve nem tűnt ilyen alacsonynak a tulaj, ő meg gyakran elfelejtette, mennyit nőtt, pedig nem kevésről volt szó, elvégre elsőben biztosan nem lehetett magasabb, mint a vele szemben álló.
Aztán teljesen lényegtelenné is vált, felelt-e. Új üveggolyót kapott.
Igazán szép volt ez a mosoly, szívből jövő és valahogy ragadós, mert azon kapta magát, hogy visszamosolyog, nem udvariasságból, hanem mert valami apró, furcsa melegség ellenállhatatlanul húzza a szája szélét. Volt benne egy pici zavar, csipetnyi büszkeség, egy kiskanálnyi őszinte öröm, gyűszűnyi napfény és késhegynyi csodálat, mert ez a finom, görbe vonal döntötte el, hogy le fogja rajzolni, amint teheti. Jobb is, hogy hátat fordítottak neki, mert nem töri valamilyen ostobasággal miszlikbe a pillanatot, s jut elég idő, hogy gondosan elcsomagolja a töredéket.
Követi kalauzát, s ahogy megáll, megtorpan ő is. Szavai hallatán egy kis időre lehunyja a szemét, s mire újból kinyitja, a fények kihunytak, a színek kifakultak, aztán elillantak és helyükre tolakodott a könyvek hosszú, tömött sora, mely most talán kevésbé hatott igézőnek. Mégis, ismerős illatuk, fedelük megnyugtató tapintása jó érzéssel töltötte el, ahogy leemelte a két vékony kötetet, a Törött szárnyakat és a Homok és tajtékot. Az egyikben még benne volt a könyvjelző - halovány, zöldes papírra rótt betűk és miniatűr rajz álltak rajta.
"A gondolat a tér szárnyaló madara, amely a szó kalitkájába zárva kitárhatja ugyan szárnyait, de repülni nem tud."
A tulajra pillantott, majd a pult felé, a könyvekre, megint a fiúra, végül az ajtóra - nem húzhatta a végtelenségig az időt, de még nem akart menni, pedig már kezében tartotta, amiért jött. De az égvilágon semmi sem jutott eszébe, hiszen mi mondanivalójuk maradt így, ismeretlenként?*
- Megtenné...d-*nyelt egyet,*- hogy beütöd ezeket a gépbe? Eszembe jutott még valami.-*Reménykedik, hogy kérésében a másik nem talál semmi furcsát, s ha annak megfelelően hátat fordít, táskájába túrva az előzőhöz hasonló cetlit halász elő, meg a kedvenc ceruzáját, hogy az egyik polcot használva a következő szavakat firkantsa rá, pont helyett valamilyen tengeri csiga házát kanyarítva az idézet végére.
Ha az ember lassan végigsimítja a saját füle mögött meglapuló hajszálakat, fejében a hamarosan homokká őrlődő apró kavicsokat magukkal görgető hullámok finom zaját hallja <(( @
A papír másik oldalára csak két szó kapar:
(Pillangóvarázs teaház)

Egy újabb illúziót kihasználva csempészi a papírt a miatta félbehagyott könyv utolsó oldalára észrevétlenül, miközben fizet, majd úgy távozik, ahogy érkezett - gyorsan és csendesen.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. január 10. 01:55
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. január 17. 21:52 Ugrás a poszthoz

Mesélő, Lestat

A beszélgetésüket félbeszakítja a lény és az általa keltett ricsaj - ha nem látná rajta keresztül átderengeni a padlót, egészen biztosan nem tűnne fel, hogy a kutya puszta szellem és nem hús-vér állat. Amíg ugat, Gilnek lehetősége nyílik jobban szemügyre venni, bár csak általános megállapításokat képes levonni abból, amit lát. Valaha gyönyörű, megtermett példánya lehetett fajtájának, és szépségéből nem sokat vesztett - míg vámpír barátja az egerére gondol, neki pont megfelelő méretű.  Az állatokkal messze nem volt olyan egyszerű dolga, mint az emberekkel - pedig azokkal is meggyűlt a baja, nem is kevésszer - de amennyire meg tudta ítélni, az elsődleges üzenet nem ártó szándékot sugallt. Ha tényleg annyira vérszomjas lett volna, akkor szellemség ide vagy oda, már rég nekiugrik és megpróbálja leteperni, de a lény sokkal inkább csak mérsékelten ellenségesnek tűnt, ami, legalább is szerinte, kijárt minden idegennek. Nem túl barátságos látogatójukat azonban szemlátomást jobban érdekli Gil, mint Lestat és kevésbé, mint a nyakörv, amit kezében lóbál. Amatőr hipnotizőr-próbálkozásainak elég gyorsan véget vet az eb, váratlanul kikapva ujjai közül a kopott bőrszíjat és elinalva vele, csak az ajtóból mordulva vissza.
- Nem vérfarkas,-*rázta meg a fejét, de még kutatott a megfelelő szó után, mert már egészen biztosan tudta, hogy valahol olvasott róla, látta maga előtt a mozgó fényképet. Aztán beugrott, mert az apja mesélt neki, ő adta a kezébe a réges-régi könyvet azzal, hogy az ő nagyapjának még volt.*
- Wishthound.-*Úgy ejtette a szót, mint egy varázsigét és kicsit annak is érezte - ezek a bestiák emberemlékezet óta a varázslók házőrzői voltak, intelligens és érzékeny, ám kísérteties megjelenésű lények. Főleg a szürke, fehér és barna példányok voltak népszerűek, a feketéket baljós hírnév övezte, mivel annyira hasonlítottak a zordóra. Sötétben izzó szemeik bármelyik muglit elijesztették a birtokról, termetük és gyorsaságuk pedig lehetővé tette, hogy számos bestiával elbírjanak.*
- Menjünk!-*Az egész történés felvillanyozta, bár nem egészen érti, mi történik épp, eddigi szerepéből kiesve száll be ebbe az új, veszélyes játékba. Ebben a lényben jóformán minden vonzotta és érdekelte, mi köti ehhez a lakatlan helyhez, így Lestat társaságában elindult, ki az ajtón és némi terepfelmérés után a lépcsőn is, felfelé. A fal melletti részen lépett, úgy koskodva, hogy a fokok a széleknél vannak alátámasztva, így ott bírják talán a legjobban a súlyt, ha pedig mégis beszakadna alatta, kisebb eséllyel zuhan a korlátra, ami végképp nem tűnt stabilnak. Itt is mindenfelé kacatok hevernek, van egy eléggé összerágott puffskeinplüss-maradványnak tűnő valami és egy gumitörpe is - próbaképp magához invitózza az egyiket, hogy kipróbálja, érdeklődés vagy fenyegetés jele-e a farkcsóválás.*
- Gawahir!-*Szólítja az állatot, meglengetve előtte a játékot, figyelve a reakcióját és ha a kutya vevő rá, el is hajítja, hogy ne állja útjukat a lépcső tetején és biztonságosan feljuthassanak. Akárhogy is, bárhol jobb, mint egy életveszélyes lépcső közepén.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. január 25. 16:56 Ugrás a poszthoz

Dominik

Hallgatta az előtérben neszezést, magában azt találgatva, milyen lehet az érkező, de nem sokáig - a férfi, aki kisvártatva a teázóba lépett, teljesen ismeretlen számára és megjelenésében volt valami...furcsa. Magával hozta a kinti időt, ám valami mást is. Az idegen vállára mintha köpönyegként terülne a téli szürkeség - de nem csak ruhájához tapad hideg, nyirkos levegő. Fázós, seszínű érzés lengi körbe, ami nem pusztán pirosra csípett, elhűlt tagjaiból árad. Egy, két, három koppanás - lépések, amik megtorpannak a pult túlsó oldalán, míg a férfi szemügyre veszi a falakat, bútorokat, s végigméri őt is, mielőtt tovasiklana tekintete róla, mintha a berendezés egy darabja lenne. Nem zavarja, elvégre szereti a teázót és könnyen idomul légköréhez, kialakítva jellegzetes hangulatát. Amint az ajtót fedő, külvilág elől rejtő függöny redői helyükre hullnak, kicsit minden csendesebb, távolibb lesz, akár egy buborék belsejében, különösen, mikor nem töri meg mások halk szava sem a visszafogott zenét.*
- Üdvözlöm!-*Hajtja meg magát, azt a töredéknyi időt használva ki, míg farkasszemet néznek, aztán néhány eseménytelen másodperc illan tova - vár, hogy vendége döntsön, elindul-e asztalához, vagy egyenest kikéri italát, mert vannak, akik már belépéskor tudják, épp mit kívánnak. Ahogy a férfi megszólal, mindketten meglepődnek rekedtségén, ami szikrányi derűt és furcsa, talán cinkos apró mosolyt szül.*
- Még délután, csak most sötétedik.-*Felel készségesen - látható helyen egyetlen óra sincs, így a teázóban néha mintha megállna az idő, csak hogy aztán az asztalok alatt lopva illanjon tova, amikor az emberek letelepedve beszédbe elegyednek vagy könyvükbe, gondolataikba merülnek. A kérdésre különösebb töprengés nélkül válaszol, gördülékenyen, épp csak egy lélegzetvételre torpanva meg két mondat közt.*
- Friss gyömbért és gyógynövényeket...-*oldalvást fordul, csak egy pillanatra szakítva el tekintetét a vendégtől, hogy megbizonyosodjon róla, van minden kéznél. Nem tartottak kész keveréket, mert ritkán tévedt be ide beteg ember és az ilyennél számított, mennyire frissek a hozzávalók, mert idővel erejüket veszítették. Utána nyugodt, kék pillantása ismét az ismeretlenen állapodik meg, puhán, hátha ezzel elijesztheti kicsit a vállán kuporgó, bőrét kaparászó szürkeséget.* - Kakukkfüvet, zsályát, mentát és hársot, talán némi ánizzsal. Ha egyik sincs ellenére, keverek belőlük egy kannára elegendő adagot. Akác- vagy hársmézzel szolgálhatok még, esetleg citrommal.- *Amennyiben a válasz igenlő, egy biccentéssel fűzi hozzá utolsó mondatát.*
-Pár perc türelmet kérek, addig is foglaljon helyet.-*S már mozdul, nyújtózva a különféle rekeszek felé, hogy maga elé gyűjtse azokat a zacskóban őrzött füveket, amiket az imént említett. Egy karmester könnyed, elegáns intésével noszogatja a vízforraló kancsót munkára, majd szűrőt kap elő - a mozdulatai folyékonyak, pontosak, ahogy elkezdi megtölteni. Közben nagymamájára gondol egy futó mosoly idejéig, aki a receptet tanította, s akinek ráncos, öreg kezei annyi dologhoz értettek. Minden nyáron elvitte magával növényeket szedni, közben ezer kisebb és nagyobb csodát mutatva meg. Ő tudta, mi mikor virít, hol keresse, levelét, szárát, virágát, gyökerét, termését szedje-e. Sosem látta sietni, kapkodni, mégis mindenre maradt ideje, nem késett el sehonnan és semmivel... Gondolatban végigsimít az aszott kis kezeken, de újabb feladat várja, egyike azon furcsaságoknak, ami miatt néha kinevetik munkatársai. Különös gonddal választ ugyanis teáskannát, minden vendégnek valami olyat keresve, ami leginkább illik majd hozzá, vagy amivel örömet szerezhet neki, s ha új ember érkezik, mindig kihívás megtalálni számára az igazit. Azt a keveset, amit a másik arcának előbbi tanulmányozásával csipegetett össze, kiegészíti lopva figyelt mozdulataival, tartásával, ingének hanyag ráncával, könyvével, azzal, ahogy ül és az asztallal, amit választott. Apróságok, de ezek az apróságok tudnak néha igazán érdekesek és fontosak lenni. Végül a pult számtalan polcáról előveszi azt a kannát és hozzá tartozó apró csészéket, amiket a legszívesebben adna most kezébe, s ebbe tölti az időközben felforrt vizet, előbb egy kis adaggal felmelegítve a porcelánt, s csak utána forrázva bele a teát. A gyömbérből egy ujjnyi karikát vág, héjától megtisztítva, áttörve keverve a többi közé. Aztán az egészet félreteszi, hagyva lúgozódni, s közben a maradék előkészítéséhez fog - méz, kanál, citrom kerül a tálcára, majd a csésze és végül a kanna.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. január 29. 13:49
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. január 29. 02:08 Ugrás a poszthoz

[A vízeséses játék folytatása]

Vicces, már-már könnyed szavaival éles kontrasztot alkotott mindaz, ami útközben megrohanta, mert hiába lett volna könnyebb csak elfelejteni az egészet, emlékek és egészen ellentétes érzések fészkelték be magukat lelkébe. A másik meglepően éles meglátásain tűnődött, azon a képen, amit ő oly kevéssé érzékelt, hiszen nem látta magát kívülről. Tudta, hogy változott, mert fel kellett nőnie, vagy legalább is befejezni a menekülést és szembenézni a dolgokkal. Nem sértették vagy bőszítették fel, eleve nem ezért ütött - nem az "elhangzottak" miatt, hanem mert nem ezt akarta hallani...vagy talán nem is kellett különösebb indok? Csak abban volt biztos, hogy mérlegelés nélkül tette, amire indulatai sarkallták, mintha csak kívülről figyelte volna a történéseket. Az ütéssel átszakadt valami - talán egy gát és haragja utat talált magának, elhömpölyögve, még ha nem is száradt fel nyomtalan, a viszonzott öleléssel és a bocsánatkéréssel pedig a háborgó tenger újra tóvá zsugorodott. Tudta, hogy nem lehetett egyszerű erre a gesztusra elszánnia magát Minnek, aki ösztönesen tartott a túlzott közelségtől, s ez is segített összefogni szétzilálódó önmagát, pillanatnyi támaszt keresve a puha szorításban. Szemét lehunyva azt kívánta, bár megállna az idő egy kicsit, hogy tovább tartson ez a kivételes perc. Az az egy szó, amit kapott, olyan volt, mint egy fuvallat; tükörré simította a felszínt, lecsendesítve, de nem sokat tehetett a mély vizek örvénylése ellen. Mindenesetre, lehűtötte a fejét és míg a sáros ösvényen cuppogtak, újrajátszva a jelenetet, már inkább megijesztették a Min fején átfutók - ő, mint zord, hideg utálattal megjelenő, sötétséget sugárzó jelenség? Szabad kezével hajába túrt, mintha saját gondolatait próbálná összegereblyézni, megregulázni, nem sok sikerrel. Kavargott, bármennyire is viszolygott az érzéstől, egyelőre nem és nem akartak ülepedni a lelkét markoló zavaros dolgok, jobbára csak egy fáradt, cigarettaízű sóhajra futotta. Mint aki csak most jön rá, mit is csinál, értetlenül meredt az ujjai közt füstölgő szálra, még mindig érezve a különös, idegen zsibbadást tenyerében és tükör nélkül is pontosan tudta, hogy festhet most.
What a mess I am...
Gúnyos félmosolyra húzódott szája, saját gyengesége láttán, pedig igazából még nem is csúszott annyira mélyre, tízből öt ujja még mindig a peremet markolta és szilárdan tartotta. A munkája, a jegyei rendben voltak, épp csak lassan leküzdött félelmei helyett most már egészen más okból kerülte az embereket, akiknek zajos, össze-vissza halandzsái néha megőrjítették. Mélyet kortyolt a füstből, lassan fújva ki és légzésére ügyelve igyekezett gondolatainak is más ritmust adni, kitörni abból a mederből, amiben eddig folytak és egymást dagasztva túl akartak csordulni. Szótlan lépdeltek egymás mellett, be a fák közé és már láthatóvá vált a faház, mire Minre nézett, azon tűnődve, vajon jobb lenne-e a helyzete, ha a másik vele van az utóbbi hónapokban? De a mi lenne, ha... kezdetű gondolatok sosem vezettek sehová.*
- Megérkeztünk.-*Mutatott a fák csupasz koronájában most tisztán látható kis lakra. Egy utolsó slukkot követően kisodorta a maradék parazsat, a földbe taposva, majd a csikket a dobozba hajította, mielőtt nekifogott volna, hogy megmássza a lépcsőt, odafent az egyik fotelbe rogyva. Fűtés nélkül sem volt túl hideg most, főleg az időjárásnak köszönhetően, így csak elvackolta magát, várva, hogy a másik is helyet foglaljon. Megelőzve a hosszú, kínos hallgatást, ő tette meg az első lépést.*
- Az illúziómágia mellékhatásaként a környezetem szinte összes gondolatát hallom, ha nem is akarom. Hónapok óta.-*Nem védekezésként hozta fel, nem is magyarázkodni akart, egyszerűen elsőként közölte a tényeket, mielőtt újabb félreértésre vagy konfliktusra adna okot. Nem mindenki értette meg, hogy ha lenne választása, ő lenne a legboldogabb, ha megszabadulna több tucatnyi tizenéves gondolatainak árjától. Még úgy is, hogy az Alexa által javallt zajszűrő bűbájokat használta, nehezen viselte.
Ettől eltekintve azonban nem mondott egyebet - az ő kérdései szinte tapinthatóak voltak, s Minre bízta, kérdez-e vagy megválaszolja előbb a kimondatlanokat.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. január 29. 02:09
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 1. 05:35 Ugrás a poszthoz

Min

Mint meglepi az illúziómágia - nem csoda, hiszen elsőben megkésve kezdte tanulni, és igazából nem nagyon kérkedett a képességgel, amíg olyan keveset tudott. A kérdésre bólint, szótlanul, nem téve hozzá többet - van ebben a hallgatásban valami tartózkodó, aminek még nem volt ideje vagy módja feloldódni, ha nincs is titkolnivalója. Talán az elkövetkező szavak eltörlik majd ezt a távolságot, ha megtalálják a közös hangot és a régen elejtett szálat.
Aztán Min kezd mesélni, az eltelt időhöz képest röviden és kelletlenül. Hallgatja a magyarázatot - már ha annak lehet nevezni - s arca most is mindent megmutat, kimondva helyette, ami csak a szavak hallatán megfordul fejében. A mágia számtalan módot kínál arra, hogy egy vagy sok határ se jelentsen akadályt, ha a távolság meg is marad: ott vannak a baglyok, a kandallók, de ott volt a Szőke hölgy is, akinek igazán mindegy, hol helyezkedik el a napló és kitépett lapja, szabadon átjárhat köztük. Mégis, egyetlen fecnit, levelet, üzenetet, egy hangot, semmit sem kapott Mintől hónapokig, pedig próbált vele kapcsolatba lépni. És ez legalább olyan keserűséggel töltötte el, mint Kath, akivel bár egy kastélyban éltek, alig találkoztak, mert a lány, ha tehette, kerülte. Valahol feladta, hogy megpróbálja áthidalni a kettejük közt éktelenkedő szakadékot - már mindent felkínált, amije volt, de ez is kevésnek bizonyult. Valahol már jóideje tudta, hogy az általa birtokolt hely a lány szívében egyre zsugorodik, mígnem teljesen elnyelte az az űr, amit valaki más hagyott benne. Nem kellett kérdeznie, hogy tudja.
De elragadtatta magát - gondolatai messzire kalandoztak és kényszerítenie kellett magát, hogy visszatérjen a jelenbe. Furcsa, Min gondolatai mennyire elhalkultak, szinte csak úgy szűrődtek át hozzá, ahogy a napfény tűz át nyáron az erdő lombján, puhán, jólesően. Jó lenne egy kicsit meg se szólalni, csak sütkérezni, mert érzéseinek és gondolatainak finom szálai szinte cirógatták - a történtek ellenére rengeteg szeretetet, törődést, ragaszkodást sugalltak és mint lepkét a láng, úgy vonzotta mindez. Egyre biztosabban érezte, hogy ha legalább ő nem tűnik el, nem lenne ennyire... elveszve. Nagyon kevés embert tudott igazán közel engedni és rájuk nagy szüksége volt, akármilyen szánalmasan is hangzott, hogy mindig kapaszkodnia kellett valakibe.*
- Nyáron a nevelőapám elvesztette a fejét. Összetörte valamennyi álarcomat, aztán elkezdett hozzám vagodosni dolgokat és majdnem komolyan megsebesített. Azóta leginkább levegőnek néznek és nem vesznek tudomást rólam.-*A levegőnek beszélt jobbára - nem sajnáltatni akarta magát s csaknem egy év távlatából már csak nagyon tompán érintette az egész. Egyébként is olyan szürreálisnak tűnt, főleg a pillanat, amikor a felé hajított ruhaszárító a lámpabúrát találta el és a rá záporozó cserepek nem is félelemmel töltötték el, hanem egy külső szemlélő hideg, tárgyilagos nyugalmával. Nem kiáltott, csak a sebhez kapva kisétált a fürdőbe és emlékszik, arra tudott csak gondolni, hogy nehogy összevérezze a szőnyeget. Csupán megszokásból dörgölte meg a szemöldökénél húzódó, alig látható fehér vonalat - már régen nem húzódott, nem is érezte és arra sem gondolt, hogy ha kicsivel is szerencsétlenebb, talán már nem látna a fél szemére.*
- Nem te tehetsz róla.-*Válaszolta meg aztán a következő kérdést, mert nem hibáztathatta Mint, nem ezért. Amikor ránézett, már nem harag, inkább csak fáradt szomorúság és megbántottság tükröződött a szemeiben. De az árnyalatok nem szűntek meg kavarogni - még mindig válaszokra várt, valamire, amit elfogadhatott indokként, magyarázatként, kifogásként... Mert valahol meg akart bocsátani és át akart lépni ezen, mert rengeteg dolgot szeretett volna megosztani vele és elmesélni, az illúziókat, a teázót, a könyveit, rajzait, Nathanielt és Hanát, a könyvesboltot, a nagymama süteményeit...mindent. Ám ahhoz, hogy mindezt megtehesse, még valami hiányzott.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 19. 18:16 Ugrás a poszthoz

Hát elmúlt Valentin-nap is - túlélte ezt is, összesöpörték az elpotyogott, szívecskés dekorcukrot, eltették a lufikat, visszacserélték a gyertyákat és a füstölőket, a párnákat... A teázó visszanyerte megszokott alakját és újra sokkal csendesebb, sokkal barátságosabb arcát mutatta. Talán jobb lett volna, ha péntekre szabadnapot vesz ki, de neki amúgy se lett volna kivel töltenie a napot, ráadásul, a kastélyban sem biztos, hogy sokkal könnyebb lett volna - Cupido, bájitalok, párocskák minden sarkon és zugban. Maradt hát és volt annyi dolga, hogy ne maradjon igazán ideje elmélkedni, se elemezni a helyzetét - örült, ha szusszanásnyi szünetre megállhatott, pedig az étteremnek is számos vedége akadt. Utólag visszatekintve viccesnek hatott, hogy abban se volt biztos, hogyan jutott fel az Eridon toronyba, olyan fáradtan indult a kastélyba, de reggel az ágyában ébredt. Legalább nem kellett egy napig lángoló fejjel mászkálnia, mint tavaly, amikor puszta kíváncsiságból ő is engedett a bájitalosbódé csábításának, csak hogy utána úgy fessen, mint egy szökevény Disney Hádész.
Ma szinte pangtak - nem csodálta, egy-két rendszeres vendéget leszámítva mindenki más a könyvei mellett görnyedt most, nyakukon a vizsgák súlyával. Ebből a szempontból áldotta az eszét, hogy legalább két tantárgyból előre megdolgozott a megajánlott jegyért, mert ennyivel is kevesebb várt rá, így több időt tölthetett idelenn, messze a többiektől, bár nem kételkedett benne, hogy így is rá fogják erőszakolni, hogy némi szabadságot vegyen ki. Semmi mástól sem tartott jobban, mint hogy a négy fal között kelljen lennie most a rengeteg diákkal, de ez az ő problémája volt, egyedül kell megoldania.
Nyugodtan tett-vett, a teáspolcot rendezgetve, ezt-azt ellenőrizve és néha megállt, hogy a mellette lévő nyitott könyvre sandítson, gyorsan átfutva pár sort, mielőtt folytatta volna a megkezdett dolgát. Közben azonban többnyire az asztalokat figyelte - egyfajta szabályként fektette le, hogy ha kettőnél több embert ült épp külön, akkor nem ült le olvasni, mert fenállt a veszélye, hogy túlságosan belemerül. Vetett egy pillantást a számlistára is, mert vigyázott, hogy ne fusson ki a zenéből, de még jópár sorakozott a mostani mögött - a sötétedésre és kevés vendégre való tekintettel nyugodt, csendes dallamok szóltak, amiket ő is megkedvelt. Végül a csengő hangját hallotta és felfüggesztett mindent, amíg arra várt, ide jön-e valaki.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 21. 11:38 Ugrás a poszthoz

roppant hősies módon csak most ébredezem X'D szóval ami a kezdeteket illeti, egész jól
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 21. 11:45 Ugrás a poszthoz

ezt teszi az emberrel a vizsgaidőszak, ha csak éjjel tud tanulni Cheesy

fuhh, ha lenne 700 évem, végigolvashatnám az összes könyvet, amire csak vágytam
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. február 26. 00:09 Ugrás a poszthoz

Levente

A csengő hangja az elején még megijesztette - minden alkalommal összerezzent és kicsit meghasonlott, mert félt szembenézni a belépővel, de igazából a kíváncsiság is dolgozott benne. Aztán a félelem és a bizonytalanság is kezdtek elmaradozni, mígnem teljesen eltűntek és most is, mint azóta mindig, a függönyt fürkészve találgatta, vajon ide tart-e és milyen a jövevény. Ahogy a vastag anyag megmozdul, egy nem túl nagy, kesztyűben is karcsú kéz az első, amit megpillant, s ahogy gazdája a teázóba lép, van röpke fél szívdobbanása megpróbálni rendezni vonásait, mielőtt tekintetük találkozna.
Nem hitte, hogy itt látja viszont, olyan hosszú idő telt el az utolsó-első találkozásuk óta. Nem mintha sikerült volna megfeledkeznie róla - utólag visszafogottan verte a fejét a falba, amiért abszolút kétértelmű és ostoba módon felírta a teázót a cetli hátuljára. Akkor nem gondolkodott rajta, jó ötlet-e, siettében spontán rákaparta és csak miután beért a teázóba és átöltözve beállt a pult mögé, érte el tette súlya. Pár napig lélegzet-visszafojtva várt minden ajtócsengő után, aztán egyre inkább biztos volt benne, hogy fecnije vagy elkallódott, vagy csak ő tulajdonít túl nagy jelentőséget az egész dolognak, elvégre tudta, hogy hajlamos mindent túlgondolni. Így aztán valahol beletörődött, hogy egy egyszer látott, nevenincs senki és olcsó bűvésztrükkjei kedvéért senki sem fog ide zarándokolni - főleg nem akkor, ha előbb-utóbb úgyis visszatér, további könyvekért.
Azóta járt egy-két alkalommal a boltban, de egyszer sem futottak össze, így most vödör vízként zúdul a nyakába minden szépen elsimított gondolat, és ha nem villanna rá a szeplők alól az ismerős mosoly, moccanni sem bírna. Ennyi azonban elég, hogy gátat vessen a lecsapni vágyó káosznak, mert nem érzi, hogy azon kellene aggódnia, miért jött vagy mit gondolt az észrevétlen könyvébe csempészett, tolakodónak tűnő üzenetről. Lényegtelen, s ideiglenesen a többi felbukkanó kérdőjelet is betuszkolja valahova elméje egyik zugába, amíg a másik az ajtótól hozzá sétál, a pult túlsó felén állva meg.*
- Üdvözöllek a Pillangóvarázs teaházban!-*Az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy lemagázza, gyorsan módosítva az egyébként berögzült köszöntést, a meghajlást mégsem tudta elhagyni. Válaszul némi torokköszörülés érkezik, s felegyenesedve látja, amint a fiú épp a kesztyűjétől szabadul meg. Pár másodpercig némán figyelte, szórakozottan hagyva pillantását kószálni szavakra várva, mielőtt eszébe jutott, hogy a másik nem szereti, ha megbámulják és elkapta róla a tekintetét.*
- Ha szeretnél, foglalj helyet és viszek itallapot, hogy nyugodtan válogathass.-*Ajánlotta, megtörve a csendet, gyakorlatára és csiszolt stílusára hagyatkozva, egy szikrányi bosszúsággal, amiért azt a pici profizmusát is elveszti egyetlen hirtelen találkozástól, amire eddig büszke volt. Ezzel egyidőben viszont azon agyal, hogy amennyiben tényleg leülne, vörös szőnyeggel vagy sárga téglákkal mókásabb-e kirakni az asztalához vezető útját - a fehér nyúl utalása nem biztos, hogy találna, így azt kihagyja a tervekből.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. február 26. 00:15
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 1. 04:01 Ugrás a poszthoz

Levente

Emlékek, kusza képek illanó tömkelege, amik úgy tűnnek tova, mint a vízfelszín alatt cikkanó tarka, apró halak - alig valamit fog fel belőle, azon túl, hogy valahogy hozzá kapcsolódnak. A mosoly, ami most kúszik a szeplők alá, más mint az eddigiek, s a másik érzéseivel ötvözve furcsa elegye megfoghatatlanul könnyű, bizsergető valaminek, ami épp csak meglegyinti. A gondolatok kékségről suttogtak, s egy pillanatra mintha azt a pillangót látná rebbenni - lehet, annak szárnya kavarta a fuvallatot, amitől egészen finoman megborzong.
A válasz megakasztja, nem számított rá és ilyen még nem fordult elő - van, hogy kikérik a tanácsát, véleményét, ha bizonytalanok vagy járatlanok a vendégek, de általában legalább valamiféle elképzelésük van, mit szeretnének. És tudja, érzi, hogy az árnyékból őt kémlelik az íriszek, újra kibillentve egyensúlyából - nem, nem is ez a jó kifejezés. Sokkal inkább olyan érzés, mint amikor a vízbe dobott kavics keltette hullámok szertefutnak. Meglepetésének helyét észrevétlen veszi át az a mosoly, amivel meghajolva finom, lassú mozdulattal int az egyik kis asztal irányába.*
- Kövesd a sárga téglás utat!-*Talán nem Smaragdvárosba vezet, csak az egyik kicsi, legfeljebb háromszemélyes asztalhoz, de gyáva oroszlánoktól is mentes és nem lehet rajta elvétedni. Ami pedig Ózt illeti, jobb, ha összeszedi magát és nekilát füveivel kuruzsolni. Aggódnia kellene, mert olyasvalaki kért tőle teát, akit jóformán nem is ismer, mégis, amíg a víz melegszik, keze szinte magától indul a dobozok felé, ujjait a polcok szélén futtatva, meg-megtorpanva kettőt-hármat választ végül. Egyenként pattintja fel a leemelt dobozok fedeleit, nem vesztegetve időt arra, hogy elolvassa nevüket, azt tudja fejből, sokkal inkább egy bizonyos esszenciát keres. Valamit, ami meleg, telt, édes és nem túl fűszeres, inkább selymes... A fehér tea jázminos, fülledt illata nem illett hozzá igazán, s röviden visszakerült a polcra. A marcipán bódító édességébe keserű aroma vegyült, s ezzel átengedte helyét az utolsó doboznak. Fekete tea, csokoládé és karamell - ha hozzáképzelte a tejet, pontosan azt kapta, amire vágyott. Ezzel töltötte hát meg a szűrőt, lopott pillantást vetve legújabb vendége felé, aki a pult eleje miatt most nem láthatja, mit kotyvaszt. Egyelőre hagyja lúgozódni a teát, míg kanalat, cukrot keres elő, majd tenyérnyi tányért a süteménynek, amit a jókora üvegedénybe nyúlva halász ki a számtalan repdeső pillangó közül. A tálcára rakja sorban ezeket, szalvétával egészítve ki, de mielőtt a teát is melléjük tenné, óvatosan tejet önt hozzá, ügyelve, hogy ne melegedjen túlságosan fel.
Ahogy kilép a pult mögül és a másik felé indul, láthatóvá válik a fatálca és terhe, de igazán jól csak akkor veheti szemügyre, amikor Gil a pöttöm asztal mellé térdelve elkezdi felszolgálni a teát. A tengerkék porcelánon színes koik úszkáltak, kecsesen fordulva és hosszú uszonyaikkal szinte madárnak tetszettek, ahogy körbesiklottak a kannán, egy-egy pedig a csészére is rámerészkedett, hogy a legkisebb feléjük tett mozdulatra eltűnjön róla. Ezeket a lényeket már illúzió teremtették és mozgatták, így figyelte, elnyerik-e a másik tetszését, vagy próbálja meg lecserélni őket valami másra. Miután mindent elhelyezett, utolsóként emeli a kannát, hogy elegáns mozdulattal töltsön, majd az asztal közepére igazítsa.*
- Kérlek, tudasd majd velem, elnyerte-e tetszésedet, vagy ha egyéb óhajod akad.-*Mosollyal biccent, felemelkedve, hogy magára hagyja - feltéve, hogy a vendég nem kívánja máshogy, vissza kell térnie helyére. Egyébként is ellentétes érzések telepszenek rá, mert pont annyira szeretné tudni, ízlik-e az általa válaszott tea, mint amennyire tart a választól.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. március 1. 11:02
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 6. 20:55 Ugrás a poszthoz

Runa

Még szerencse, hogy kevés a vendég - észrevétlen tudott átslisszolni a konyhába, hogy áthozzon egy adag citromot, mert kezdéskor szégyenszemre elfelejtette, mostanra pedig kifogyott a tartalékaiból. Remélte, hogy senkinek sem tűnik fel pár percnyi távozása és leguggolva elkezdte elrakosgatni a gyümölcsöket, amiknek külön kis kosara volt az alsóbb polcok egyikén. Közben mintha hallotta volna a csengőt, de nem akarta félbehagyni a pakolást, mert nem jó félig üresen hagyni a zacskót és kockáztatni, hogy szétgurulnak a citromok. Amikor felegyenesedett, Runával találta szemben magát - nagyon rég nem találkoztak, mert nem voltak közös óráik, ő pedig se a Nagyterembe, se kviddiccset nézni nem járt le. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy a másik felismerte, vagy egyáltalán, észrevette volna, így gyorsan átfutotta a megbűvölt táblát, amin a foglalásokat és egyéb, soron kívüli eseményeket tartották felírva.*
- Üdvözöllek a Pillangó-varázsban! Mára nincs rezervációnk, úgyhogy nem tudok segíteni. Ha gondolod, foglalj helyet egy látható asztalnál.-*Meghajlás, udvarias mosoly és várakozás a válaszra, amelynek megfelelően kiviszi az itallapot. A lányt így könnyebben észreveszi, akárkit is keres, vagy megvárhatja annak megérkezését és addig is rendelhet. Nem ez lenne az első vakrandi itt, bár általában kicsit jobban szervezettek - valamilyen virág, jelszó, ismertetőjel is van, ami alapján eligazíthatja a később érkezőt, most azonban semmi ilyen sem áll rendelkezésére.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 6. 22:08 Ugrás a poszthoz

Lestat, mesélő

- Én is most először. Alig valaki tart ma belőlük.-*Pont ezért nem tétovázik egy pillanatig sem, azonnal a lény nyomába eredve - nagyon rég itt kísérthet, már csak a nyakörvből ítélve is, ami még kézimunkának tűnt. Nagyon szerethették annakidején, mégis magára maradt ebben a nagy, üres, egyre romló házban.
Első próbálkozása csúfos kudarcba fullad - végül is, ez is benne volt a pakliban, nem minden felnőtt állat játékos és vannak, akik csak bizonyos személyeket tüntetnek ki ilyen módon. A heves reakcióra azonban mégsem számított és csak sötétben tapogatózik, ami helyzet megoldását illeti - minden állatokat illető tudatása elméleti, gyakorlatban alig volt lehetősége kapcsolatba kerülni velük.*
- Nyugalom. Nem akarlak bántani. Tudom, hogy legalább egy részét érted annak, amit mondok.-*Nyugodt, barátságos hangon beszél, félelem jele nélkül, meg-megszakítva a szemkontaktust, mert ha a kutya elszokott az emberektől, akkor fenyegetve érezheti magát. Minden mondattal előrébb araszol egy fokkal, közelítve Gawahirhez, mert szeretné megismerni, de nehéz lesz, amíg ennyire ellenséges az eb - bár nem támad, kitartóan csahol, teljes torokból fenyegetőzve. Az utolsó mondatnál azonban a lépcső megadja magát és hangos reccsenéssel beszakad alatta, csapdába ejtve - van annyi lélekjelenléte, hogy ne ejtse el pálcáját, amint a szálkák végigmarják a lábát. Összeszorított foggal kapaszkodik a korlátba, és valami a háta mögött is történhet, de nem tud megfordulni, így csak Lestat elmorgott szavait hallja, amíg az segít neki kikecmeregni. Tehát nincs más hátra, csak előre? Ám legyen.
Minden lépés fájt, de elindult felfelé, szemben Gawahirral, csak az állatra összpontosítva és nem engedve el a tekintetét, megpróbálva egészen ráhangolódni, hogy megértse. Nem tágított és nem lassított, határozottan, hirtelen mozdulatok nélkül nyomult előre, hűen előbbi szavaihoz. Magányt érzett, és hűséget, vágyódást valami réges-régi után. Az állat nem tudja, hogy már nincs gazdája, akit hazavárjon. Felé nyújtotta a kezét, eltökélten, hogy békés szándékáról biztosítsa és hagyja, hogy megszagolja, vagy ha úgy esik, meg is harapja, de nem hátrált meg.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 20. 23:12 Ugrás a poszthoz

Levente

A másik gondolatai követhetetlen gyorsan szövődtek, csak foszlányos darabokat kapott el - megkísértette, hogy csak pár pillanatra ebbe a gondolaterdőbe merészkedjen, hogy hallja a rengeteg zúgását, de nem engedett neki. A másik tudomása és engedélye nélkül nem engedte volna meg magának ezt, helyette beérte azzal a pár, feléje sodródó, letépett levéllel, amit egyébként sem tudott kizárni. Nem akar tolvajjá válni, mások képzeletét fosztogatni, olyan helyekre törni be, ahol semmi keresnivalója, mert nem lapulhat olyan kincs elméjük mélyén, ami megérné, hogy végleg elidegenítse magától az embereket.
Csak azzal, amit tudatlanul adhat, gyermeki örömet ébreszthet - még ha a derű bújkál is, a mosoly és a tekintet elárulja neki, pedig egy régi könyv világának töredéknyi részét igézte csupán ide. De valahol minden történet ilyen apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal kezdődik, nem? Apróságok fedték fel előtte a másik először nem is sejtett mosolyát, s most nevetését is, amit hanyagul, váll fölött dobtak hátra felé. Ő pedig még azelőtt elkapta, hogy a földre eshetett volna, eltéve a többi töredék mellé.*
- Óhajod számomra parancs.-*Hajtott fejet atipikus Dorkája kívánsága előtt, nem adva jelét, hogy meglepte vagy zavarba hozta volna. Ilyesmiben azért volt némi gyakorlata, elvégre az Eridonban lakni egyet jelentett egyfajta elég pszihedelikus éjjel-nappal álommal, főleg, ha az egész vörös krém tetejére odatette még az ember cseresznyeként Keith-t meg Leonie-t. Persze, ez sem nyújtott teljes védettséget, de nem is lett volna jó, ha már semmin sem tud meglepődni, inkább csak könnyebben elfogadta a vele szembejövő és integető furcsaságokat.

Az ismeretlen elkalandozott - úgy ücsörgött az asztalkánál, mint egy türelmetlen kisgyerek és Gil eltöprengett rajta, vajon mennyi idős lehet, de csak annyiban lehetett biztos, hogy elmúlt tizenhét. Az első benyomása kaparászta a tudata felszínét, amikor még nyoma sem volt mosolynak az arcon, ami könyv mögé rejtőzött előle. Csendes, de nehezen leplezett öröme volt, hogy sikerült előcsalogatnia, s hogy lopva figyelhette, amint a kék szemek egészen kicsit elkerekednek a csésze láttán. Mielőtt azonban Gil tölthetne, a másik hirtelen felpattan és elkezdi magáról lehányni a ruhát. Esélye sincs megakadályozni, se a névtelent, se azt, hogy meglepetése kiüljön az arcára, csak térdel ott, kezében az asztal felett tartott kannával és enyhén sokkos pislogással figyeli a számára érthetetlen reakciót, mígnem némi tekergés után vendége megtalálja amit keresett. Egy koi tetoválása a rejtély kulcsa, de tekintete akaratlan is továbbsiklik róla a számos színes minta, vonal és felirat kusza összevisszaságát követve. Virágok, levelek, csillagok, krikszkrakszok, koi, matrjoska baba... Komolyan emlékeztetnie kellett magát, hogy még mindig a teázóban ül (nem mellesleg a levegőben tartva a kannát, egyik kézzel a fogantyúját markolászva, másikkal a fedőjét tartva, ahogy ledermedt az előbb) és még mindig kiszolgál, úgyhogy talán illendő lenne nem most kezdeni a másik őrült galériájának katalogizálásába. Azonban nem tudott rögtön, zökkenőmentesen visszatérni félbehagyott feladatához, úgyhogy az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia, hogy a csésze helyett az asztalra töltsön az Irish creamből. Ez kicsit kijózanította, hirtelen üveggolyó módjára ezerfelé szaladt gondolatait is többé-kevésbé egy mederbe terelte, mire a másik lehuppant mellé, a tea felé nyúlva és egy pillanatig lélegzet-visszafojtva várt, de az nem kortyolt bele.
- Amennyiben igényt tartasz társaságomra, maradhatok.-*A vendég kívánságai az elsők, nem az ő bolond ötletei - talán ezért is volt annyira furcsa, hogy teljesen szabad kezet adtak neki, bár bizonyos értelemben továbbra is valaki máshoz próbálta alakítani a dolgokat; az ízt, az illatot, a hangulatot, a díszletet... Előbb csak nagy vonalakban, de folyton újabb és újabb apróságokat talált, amiket beleilleszthetett a képbe.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. március 26. 22:49 Ugrás a poszthoz

Levente

Az első pillanat talán tényleg döbbenet volt még, hiszen alig ismerte a névtelent és minden ilyen váratlanul érte, minden új arc merőben új volt számára. A kötöttségek nélküli, zabolátlan lélek viszont alig kicsivel később már inkább lenyűgözte, semmint megbotránkoztatja, s azért is nyílnak tágra szemei, hogy minél többet lásson belőle. Számára a világ mindig is sokkal érdekesebb volt, mint saját maga, s ahogy az ő csodálkozását eltették derűnek, úgy lopkodta össze magának mások darabkáit, szilánknyi érzéseit, töredéknyi mozdulatait, egy fényt, egy árnyat, egy színt mindenből és mindenkiből. Hajlamos volt elveszni két pillanat közt, ha valami olyan kínálta magát előtte, mint az idegen és ha megállíthatja az időt, valószínűleg még sokáig nézte volna a tarkaságot, szétcincálva a legkisebb részletekig és újra összerakva, de nem volt ilyen opciója. El kellett engednie a vonalakat és színeket, főleg, ahogy magán érezte a másik tekintetét - rajtakapták és bár teljesen önként fedték fel előtte a rajzokat, nem vethetette le csak úgy a neki kiosztott szerepet és visszatért a teához. Újabb kísértéssel lett hát gazdagabb, ami majd üres perceiben visszajár incselkedni vele.
- Gilbert, szolgálatodra.-*Biccentett könnyed udvariassággal, bár nem tudta, Levente látta-e, mert amikor felpillantott, épp lehunyt szemmel ült, arcán olyen kifejezéssel, ami sajátos elegye volt álmodozó élvezetnek és csipetnyi meglepetésnek. Az egész múló, illékony, mint az égen hajszolt felhők földön futó árnyéka, de összetéveszthetetlen és apró, cinkos mosolyt csalogatott szája szélére. Más lehet, hogy a pénzben látta munkája gyümölcsét, őt az ilyen, lényegtelennek tűnő pillanatok vonzották a teázóban. Mert tényleg csak percekben, néha órákban mérhető szerepet kapott valaki más életében, de igyekezett úgy kitölteni ezt az időt, hogy adjon valamit és ezáltal vissza is kapjon egy kicsit. Most pedig kiváltképp örült ennek a sikernek, s tálcáját szorongatva visszavonulni készült, mielőtt megállították volna a szavak - akár a varázsigék, visszakényszerítették az asztal mellé, sem tiltakozásra, sem gondolkodásra nem hagyva lehetőséget. Elfeledtette vele, hogy az előbb még Levente szokatlan, egzotikus varázsának ellenállhatatlanságától tartva távolság után sóvárgott - nem sok, csak pár lépésnyi kellett volna, de késő. A történelem ismétli önmagát, ő pedig hagyja magát sodortatni a pillanattal, meg sem próbálva kapálózni, tapasztalatból tudja, hogy felesleges. Ha nincs meghatározott szerepe, amihez igáig ragaszkodott, eleve nem áll fel és akar távozni, mert nem éri be egy névvek és egy mosollyal, hajtotta a mohó kíváncsiság, ami sokszor lett már a veszte, mégsem tanul belőle.
- Értem?-*Visszhangozta bizonytalanul, kicsit elveszetten, Levi arcát fürkészve, mintha vonásaiból kiolvashatná a miértet, de újra eszébe jutott, hogy a másik nem szereti ezt és elkapta a tekintetét. Mellé telepedett, invitálásának eleget téve, és a kannán úszkáló koikat nézte, de a nevetést hallva nem bírta megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessen lopva, szinte csak szeme sarkából figyelve az árnyjátékot, ahogy a vonalak kacagásból komollyá egyenesednek, ahogy a vidám hangok csöndbe hullanak és az ajkak a csésze mögé rejtőznek, de a szeplők tovább somolyogtak. Ők már tudták, mi következik, míg vele fordult egyet a világ és elárasztották fejét a gondolatok.
Mit mondhat az, aki egy csepp vizet kért és felajánlják neki az óceánt, vagy akinek ölébe hull az ég az összes csillaggal? A könyvesbolt talán kicsi volt, zsúfolt és zegzugos, de a küszöbtől az utolsó pókhálóig a sarokban könyv-illatú, tele suttogó szavakkal, történetekkel, versekkel, képekkel, lapok zizzenésével, tintában szúként percegő gondolatokkal... A kérdés megfoganásának pillanatában már vesztésre állt és lélekben csak egy irónikus mosollyal tudta nyugtázni, hogy elbukott.*
- Szeretném, ha néha nálad dolgoznék.-*Felelte aztán, kusza kacskaringót rajzolta ujjával az asztal szélére, elgondolkodva.*- De a teázót is szeretem.-*Arról nem is beszélve, hogy most már az év végéig megvoltak a beosztások, ő pedig megbízható volt és akart is maradni. Végül felpillantott, Levi szemébe nézve és egy kis mosollyal ismerte be vereségét.*
- Ha meglesz az új órarendem, csak találunk megoldást.-*Volt egy olyan sejtése, hogy ha Rutherford kisasszonynak lenne is ellenvetése, a mellette ülő őt is seperc alatt meggyőzné róla, hogy számára nélkülözhetetlen és okvetlen el kell engednie, vagy...ki tudja, mit talált volna ki? Lehet, hogy meg sem kellett volna szólalnia, csak hosszan, kérlelően tágra nyílt szemekkel nézni.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. március 26. 22:50
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. április 5. 03:33 Ugrás a poszthoz

Levente

Nem emlékszik az első könyvére - hogyan is emlékezhetne, amikor amióta az eszét tudja, történetek, versek, mesék vették körbe? Talán Benedek Elekkel kezdődött, talán Lázár Ervinnel, talán Weöres Sándorral, de az is lehet, hogy Grimmel, vagy épp Radnótival. Mert este, a sötétben hallgatni Nagyanyó puha, duruzsló, titokzatos hangját egészen babonázó volt. Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, s csakugyan, a szavak szépen lassan elcsitítottak benne mindent, nem maradt más, mint zümmögő, halk zenéjük, ami elringatta, csak hagynia kellett, hogy finoman hullámzó felszínükön lebegjen, s úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú! Mikor ő már hiába kapaszkodott paplana szegletébe, hogy ne sodorják magával álmai, néha még akkor is hallani vélte, ahogy a nyugodt, mély hang mesél tovább, mint az éjszakában mormolva őrlő tenger, vagy mint a megállni képtelen, titkokat görgető folyó.
Amikor megtanult olvasni, akkor vált teljesen menthetetlenné, rabul ejtették a könyvek és onnantól két nagy, öröknek tűnő szerelme-szenvedélye közt őrlődött. Ha tehette, rajzolt, kihasználva minden óvatlan, szabad percet, s éjjelekbe nyúlóan olvasott, pokróccal a fején, aprócska lámpa fényénél. Sosem tudott választani közülük, mert mindkettő a gondolat egy-egy formája volt, és a színekről, alakokról, fényekről éppúgy nem tudott volna lemondani, ahogy sem a ritmusról, sem a zenéről és mélységről, amit a szavak kínáltak. Az a csoda, amit felfedezni vélt egy-egy régi kötetben, ami elámította egy könyvtárban, elidegenítette a világtól, de valahogy sosem bánta, mert néha egy papírkötésű, hajlékony fedél jelentette alatta a vékony jégréteget, ami megtartotta. Menedék volt, amikor a legkevésbé tudott szembenézni a valósággal, bár pontosan tudta, mi lappang a lapok túloldalán, ha el is takarták épp.
Amikor felfedezte a könyvesboltot, éjszaka volt - munkából tartott hazafelé, de megállította a kirakat és a nyitott ajtó, amin besurranva percekig csak állt a küszöbön és itta a látványt, az álmos könyvillatot, az apró, talán csupán képzelt neszeket. Nem akarta felriasztani hirtelen mozdulattal, mert a helyiség lassan, egyenletesen lélegzett és félálomban alig vett tudomást látogatójáról. Megvárta, hogy beljebb invitálják, s amint a polcok közt felfedezőútra indult, tekintetével cirógatta a színes gerinceket, ezerféle betűt és mintát, lassan haladva előre és igyekezve minden apró részletet emlékezetébe vésni. Maga sem tudja, mennyi ideig bolyongott körbe-körbe, mint aki eltévedt az elvarázsolt erdőben, míg ráakadt egy könyvre, ami után már nagyon, nagyon rég sóvárgott és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Olyan óvatosan húzta ki testvérei közül, mintha ködből lenne, ami egy erősebb szorítástól elmállik ujjai közt - régi kiadás volt, tisztelettel  simította díszes, kicsit kopottas fedelét, barátkozva vele. Végül kabátja alá csúsztatta, s tolvajként osont ki vele, bár a kölcsönzésért járó apró, réz fillérek ott vöröslöttek a pulton, senkinek sem akarta felfedni féltett kincsét.
Levente elcsípett gondolatai, érzései ezt a varázst idézték - a maga módján olyan volt, mint a Könyvek hercege, aki épp saját kis kacsalábon forgó palotájába invitálta. Nem akart visszhangnak tűnni, de nem értette teljesen, hogyan esett épp rá a választás, hiszen alig pár mondatot, ha váltottak.*
- Csak így? Semmi három próba? Se hétfejű sárkány?-*kérdezte aztán, mert ez a helyzet annyira idegen volt számára. Soha senki nem kereste pont őt, legfeljebb a véletlen -vagy épp az elkerülhetetlen- hogy nyakába zúdítson ezt vagy azt. Mégis, ezt az őszinte örömöt, amit beleegyezése váltott ki, nem lehetett hamisítani, ahhoz túl erős és túl egyértelmű. Mindössze reménykedhet, hogy nem kell majd letörnie, hogy nem okoz csalódást, mert fogalma sincs, mit lát benne a másik. A kérdésen gondolkodva újabb vonalakat rajzol a sima fára, mérlegelve, mit, hogyan feleljen.*
- Mit szólnál a fele királyságodhoz?-*Pillantott aztán fel, egy negyed mosolyt megkockáztatva, ha már a királykisasszony kezét ilyen nagylelkűen elengedte.*- Az éjjeli feléhez. Ha nem kell visszatérnem épp a kastélyba, lent maradnék a faluban, addig se maradna őrizetlen a bolt.-*Jó lett volna egy zug, ahol néha meghúzhatja magát, ahol nincsenek emberek, vagy ha épp hulla fáradtan nem kell még az iskolába gyalogolnia és megmászni a végeérhetetlen lépcsősorokat az Eridon toronyig. Ráadásul nem is mindig volt másnap tanítása, így feleslegesen tette meg oda-vissza az utat, ha eltekint a reggelitől, mert a vacsoráját már jóideje idelenn költötte el. Ugyan fennállt annak veszélye, hogy így viszont alvás helyett egész éjjel olvasni fog, de úgy döntött, most az egyszer Eridonos lesz és vállalja a kockázatot.
A következő pillanatban viszont eme elhatározása ahogy jött, úgy kámforog el, mert helyét zavar veszi át - kívülre talán nem olyan feltűnő, mert épp csak pír színezi az arcát, de madárként rebbenő tekintete elárulja.*
- Igazán nincs mit.-*Igen, ezerszer lepörgette már ezt, és nem is maga a papírfecni hozta zavarba, hanem az, hogy ha bárki rákérdez arra, miért csinálta, legfeljebb tátogni tud bölcsen. Nem azért, mert ne lett volna ideje megfejteni, miért is tette, de ezeregyedszerre sem tűnt elfogadhatóbb indoknak, hogy "nagyon szép a mosolyod, ha elveszítenéd, gyere hozzám és megpróbálom újra elővarázsolni". Ha valaki nem ismeri, sosem magyarázza ki magát előtte és nem akarta elveszteni Levi furcsa, neki ítélt bizalmát.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. május 8. 19:07 Ugrás a poszthoz

Elliot


Valószínűleg nem sok ember tölti azzal a tanítás- és munkamentes óráit, hogy megkeresse az LLG tanárt és egyik lábáról a másikra álldogálva akváriumot kuncsorogjon tőle, csak hogy aztán az üvegalkalmatosságot lecipelje egészen a kis tavacskáig (kézben, természetesen, mert nagyobb biztonságban érezte, mintha egész úton maga előtt lebegtetné a levegőben). Gilbert viszont pontosan ezt tette, hogy egy régi terve megvalósításába kezdjen, óvatosan botorkálva lefelé a tó megfelelőnek tűnő részéhez. A part itt enyhén lejtett és sok növény nőtt, így a víz lassan mélyült és sok volt a fedezék, ezért itt akarta kezdeni a keresést. Az akváriumot a víz szélénél tette le, úgy, hogy a hullámok még ne érjék, de ne kelljen messzire mennie, ha szüksége van rá, aztán lerúgta a cipőjét és miután kivette zsebéből a pöttöm könyvet és üres dobozt, nekiállt felhajtani a nadrágját, mert nem tudta, mennyire kell majd mélyre gázolnia, de vizes kézzel nem akart már ezzel vesződni. Aztán egy pillanatig hezitált, ahogy pólója ujjánál kaparászott - körülnézett, de mivel senki sem volt épp a közelben, végül feltűrte azt is, amennyire lehetett és első lépésben töltött némi vizet az akváriumba. Közben eldiskurált a békákkal, amik fejvesztve vetették magukat a tóba közeledtére, aztán a nádas szélénél kukucskálva figyelték, hogy mit művel ez az őrült kétlábú.
A kétlábú nekiállt kavicsot gyűjteni és kirakni vele az alján, elég vastagon. Voltak kis kavicsok, kerekek és fényesek, meg nagyobbak, laposabbak, mindenféle színűek, meg kicsi akármik úsztak elő, ha megmozdította őket. Néhány növényt is kioperált, gondosan megszemlélve a gyökereiket és a közéjük bújt állatkákat, mielőtt átültette új otthonába. Szerzett még pár nagyobb követ, kagylóhéjat, meg csigaházat is berakott még, fedezéknek, aztán felkapva a műanyag dobozkát, visszacaplatott a vízbe. Úgy festett, mint egy gém - nagy, lassú lépésekkel gázolt, árnyékolva maga elé és időről időre a felszín alá nyúlva, bár nem gyorsan csapott le, inkább lassan és óvatosan merítette a kezét. Néha üresen húzta vissza, néha megnézte a tenyerét és vagy fejét megrázva visszamerítette a vízbe, vagy egy kis biccentéssel az időközben megtöltött dobozkába engedte. Egészen meg is feledkezett a környezetéről, ahogy a meleg napsütésben belemerült a keresgélésbe, sorra kukucskálva a levelek alá és a víz a térdét nyaldosta helyenként, a talpa alatt kavicsok és iszap, néha pedig mintha elúszott volna a közelében egy-egy kis hal. Ez okozza végül a vesztét is - az egyik lépésnél valami megmoccan a talpa alatt, s ahogy ijedten (nehogy kárt tegyen a valamiben) felkapja a lábát, elveszti az egyensúlyát és a következő pillanatban egy jókora a levegőn belőle, amit láthatóan semmi áron nem akar kilötyögtetni. Némi bugyborékolás után felbukkan a feje, majd fókaszerű csapdosást követően sikerül talpra kecmeregnie, tetőtől talpig csurom vizesen indulva a part felé.  Mégis, a dobozkát nézegeti aggódva, nem törődve vele, hogy mindenhol csöpög - a ruhája még hagyján, de a feje erősen ázott pulira emlékeztet most, főleg, ahogy még megrázza, hogy megpróbálja a hajából kirázni a víz egy részét, mert az arcába tapad és így nem lát tőle.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. május 13. 00:54 Ugrás a poszthoz

Levente

A kunkorodó mosoly megpöccintett valamit, amitől elgurult egy gondolat-gombolyag, s az utána tekergő szálon elindulva akadt Gil az ötletre, amitől szinte észrevétlen görbe születik szája sarkában. Előrehajolva könyököl az asztalra, összekulcsolva ujjait és a kezét úgy borította a lapra, mintha elkapott volna valamit, s egy picit úgy hagyta, mígnem halk neszek kezdtek alóla szűrődni. Hamisan csillogó tekintettel lesi félig hunyt szemhéja alól Levi reakcióját, látszólag komoly arccal az élet nagy rejtélyein, három-, hét- és tizenkétfejű szörnyein merengve, egyre rosszabbul leplezett élvezettel csigázva a másikat. A két tenyere közül magas nyerítés hallatszott, némi fújtatás és toporgás, aztán szétnyitotta a kezét és ujjai takarásából előgaloppozott egy miniatűr Don Quijote - pici, fényes vértjének minden darabja csillogott, ahogy dárdáját előre szegezve rohamra szólította fel hű paripáját, megrohamozva Levit. Azonban a lovag nemhogy az asztal és közte tátongó távot nem bírta volna átugratni, a csészéjét sem érte fel, így csak fel-alá ügetett előtte és rázta félelmetesnek igazán nem nevezhető, fogpiszkálónyi fegyverét, érthetetlen fenyegetéseket -vagy épp kihívásokat- sipítva felé. A ló kisvártatva elunta a súlyos páncélos szájhőz pattogását a hátán, udvariasan a porba segítve, majd elügetett, hogy a cukortartó körül elszóródott szemeket csipegesse fel.
Mókás rájönni, hogy valahol mindketten feszengnek és óvatoskodnak, sőt, felszabadító, ahogy Levi csaknem orrával kortyol a teából - hiába próbálja elfojtani a nevetését, ellenállhatatlanul csiklandozza és végül halk, prüszkölő kuncogás képében tör utat magának, bár igyekszik tenyere mögé rejteni. A szeplők visszavigyorognak, mindentudóan hunyorogva. Aztán közel lopóznak, tovább duruzsolva, ahogy a herceg birodalmáról és alattvalóiról mesél, olyan titokzatosra halkítva hangját, mintha egy sosem látott tündérországról beszélne, s végül megriadna, hogy túl sokat árult el. Gilt azonban sosem zavarta az ilyen közelség - sem erőszak, sem fenyegetés, sem tolakodás nem volt benne és kezdetben ő is könnyen vétett mások kimondatlan szabályai ellen, ha arra sarkallták érzései. Ha csak a szegélye is, de meglegyintette az a magány, ami első találkozásukkor körülvette Levit, szinte megközelíthetetlenné téve, s amit magával hordozott - ha nem is érthette a miértjét vagy segíthetett, sosem utasított volna el valakit, aki a társaságára vágyott. Most ő hajolt közelebb, egészen lehalkítva hangját.*
- Sokszor jártam munka után a boltban, hallgatózva és azok közül vive magammal, akik nem tudtak épp aludni. Aztán ha nem kezdtem őket azonnal olvasni, még sokáig zizegve sutyorogtak a polcon a könyveimmel. Az alvókat pedig nem piszkáljuk, ezt már régen megtanultam a Szőke hölgytől, aki a papírhárpiák arany szívű, de koronázatlan királynője, ha megzavarják álmát.- *Az említett napló szerencsére épp nem tartózkodott hallótávon belül, mert egyébként olyan füle volt, hogy bárki megirigyelhette volna.
- Ha van hely, akkor már valahogy csak megegyezünk és megosztjuk.- *Mosolyodik el, mert emiatt igazán nem kell most a másik fejének főnie, majd kialakul, hogyan lehet a legjobban beosztani az idejüket és összehangolni iskolát, teázót, alvást és könyveket. Nemhogy nem kellene tovább licitálni, igazából elrettenteni se nagyon lehetne ettől az ajánlattól, így az éjjeli boltőrzés felosztása messze nem lehetetlen vagy megoldhatatlan feladat. Viszont talán Leventének sem ártana kicsit gyanakvóbbnak lennie az úton-útfélen termő, álszőke illúzionistákkal.*
- Előbb bizonyosodj meg, tényleg sárkányölő lovagot alkalmazol-e, vagy csak egy Don Quijotét.- *Bökött fejével az asztalon ténfergő figura felé, aki minden pár centi után megállt, hogy kopjájára támaszkodva kilihegje magát, mielőtt továbbindult volna. Könnyed derűje viszont kicsit elillan, ahogy visszakanyarodnak az előző témához.*
- Csak egy fecni.- *Bukik ki belőle a vallomásforma mondatra, kicsit fészkelődve, mert az egész üzenetet egy letépett darab pergamen hátuljára kaparta fel, sietősen, meg sem nézve, hogy a másik felén nincs-e a reggelijéből ráragadt morzsa vagy rókalábnyom. A vallomásforma mondat hosszú másodpercnyi csöndet eredményez, amíg a teáskanna halait tanulmányozva igyekszik rendezni sorait, végül zavartan köszörülve torkát.*
- Csinálhatok rendes, teaálló és gyűrésbiztos könyvjelzőt.- *Ajánlja fel, mert mióta nem álarcok készítésével bíbelődik szabadidejében, szívesen szöszöl ilyen apróságokkal, hogy aztán rendre elajándékozgassa őket.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2014. május 13. 00:55
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. május 22. 16:28 Ugrás a poszthoz

Elliot


Valóban nem tűnt fel neki, hogy valaki ücsörögne a stégen - valószínűleg túlontúl lekötötte a saját kis kiagyalt terve és annak megvalósítása. Alapból egyébként sem érdekelte, ki figyeli az ügyködését, mindössze néhány kínos pillanatot és kérdést szeretett volna megspórolni azzal, hogy mégis körbenézett, mielőtt nekifogott. Berögzült az elmúlt hónapok alatt és bár már kezdett körvonalazódni a fejében, hogy kezdenie kell valamit a helyzettel, egyelőre halasztotta a kérdést, sürgetőbb problémákra fókuszálva és nem erőltetve.
A felé siető srácra pár pillanatig meglepetten pislog, kisöpörve arcából szeme elé tapadó haját (ezzel nem mellesleg sárcsíkot is kenve a homlokára, mintha éppen harci testfestést gyakorolna). Nem tűnt ismerősnek, pedig a legtöbb arcot könnyen és gyorsan megjegyezte, hogy a teázóban azonosítani tudja a visszatérő vendégeket, így a faluban még biztos nem találkoztak és nem is egy házba vagy évfolyamba jártak, így elsőre nem értette a megjelnését. Csak a monológszerű megszólalás gyújt világosságot fejében, szorosan mögötte pedig egy ironikus hangocska megjegyzi, hogy igazán ért az első benyomások tételéhez, mert még egyszer sem sikerült úgy ismerkednie meg valakivel, hogy normális módon elcseverésztek volna mondjuk egy szelet sütemény felett a Nagyteremben. Ezzel szemben viszont majdnem elgázolta egy milkalila bicikli tulaja, összeverekedett Minnel, a trófeaterem kiállítóasztala alatt gubbasztott Lyrával, majdnem megetette magát az éjszaka közepén Katherinnel, égő hajjal társalgott, hajnal négyes pizsamapartiba csöppent, megmérgezték, mediterrán sétát tett Leventével, szekrényben ülve társalgott, a többiről már nem is beszélve... Viszont ha az embert kérdezik, illik is válaszolni.*
- Persze. Nem, dehogy, csak a szokásos bénázás.-*Fejét rázva bizonygatja, hogy semmi baja, de nem lehetett túl meggyőző - az ismeretlen már masírozik is befelé a tóba, pedig igazán semmi szükség rá, hogy ő is összevizezze magát és kissé békaleves szagú legyen. A másik azonban hajthatatlan - Gilbertnek ugyan fogalma sem volt, hogyan festhetett kívülről rögtönzött hátasa, de ezek szerint elég ijesztően, még ha őt magát nem is rázta meg különösebben, hogy ázott egérként csöpög róla a víz és a sár mellett némi hínárt is sikerült magára szednie.
- Igazán rendes vagy, de nincs semmi bajom. A víz sokat tompított és iszapos az alja,-*gesztikulál szabad kezével a hely felé, ahol eltanyázott.*- Én Gilbert vagyok, de várj...megfognád ezt egy kicsit?-*Nyomja meglepetésszerűen Elliot kezébe itt a kezem, nem disznóláb helyett a műanyagdobozt, amíg ő visszakacsázik pár lépést a mélyebb részekre, hogy megszabaduljon a ráragadt iszaptól, mielőtt szárazra lép. Mosakodás közben vissza lehajtja a felsője ujját is, eltakarva a sebhelyeket.*
- Köszönöm, mehetünk.-*Tér vissza kisvártatva - az eredmény nem tökéletes, de elfogadható-  kezét nyújtva bizarr kis gyűjteményéért, amiben pár centis, különös kis hatlábú lények úszkálnak.*
- Mind megvannak-*állapítja meg, hangjában jó adag megkönnyebbüléssel, elvégre miattuk tett nem tervezett csobbanást. Az akváriumhoz érve nem ereszti őket rögtön a vízbe, csak letette őket a fövenyre és a pálcája után kezdett kutatni zsebeiben, hogy aztán bűnbánó arccal húzza elő az ázott, megviselt tárgyat.*
- Lefogadom, hogy napokig duzzogni fog...-*motyogta letörten,tanácstalanul pislogva körbe, mert azt sem tudta, mibe törölje.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Tűzpróba - Hamupipőke kerestetik!
Írta: 2014. június 22. 18:45
Ugrás a poszthoz

Abigél

Igazából fogalma sincs, mi is ütött belé, amikor meglátta az Eridonban lógó plakátot és annak elolvasása után csak úgy, gondolkodás nélkül belenyúlt a feladatokat tartalmazó tálba, hogy kihalásszon magának egyet. Időnként az agya kikapcsolt, vagy legalábbis olyan rövidzárlatot produkált, hogy hiába sikoltozott neki esze józanabbik fele a varázsvilág ezernyi ajas kis trükkjéről, na meg az Eridonos elmék pihentségéről. Miután szétsodorta a pergamencsíkot és végigfutotta a sorokat, meglegyintette a pánik enyhe szele, ami csak erősödött, ahogy felpillatva azt látta, a hirdetőtábla egy másik papírja máris gondosan feljegyezte a nevét és a feladat számát, aztán valahol ott tetőzött, amikor Keith megállt mögötte, válla fölött átlesve elolvasta a megadást és derűs -valamint cseppet sem együttérző- röhögéssel hátbaveregette.
Úgyhogy most ott állt a nagyterem ajtaja előtt, talpig estélyi pompában (úgy ítélte, a dísztalár annyira nem illene a helyzethez) és -szégyen, nem szégyen- fohászkodik, hogy lehetőleg a következő szembejövő ellenkező nemű ne tanárnő legyen. Amennyire meg tudta állapítani, ő még viszonylag jól járt, megússza egy nyilvános megbámulással és egy négyszemközti önégetéssel, mert legalább táncolni tud - a "projekt" eszmei szülőatyját ismerve, lehetne sokkal, de sokkal nagyobb bajban is. Még egyszer átfutotta gondolatban a tennivalók listáját, majd mély levegőt vett és lassan kifújta, lecsillapítva magát, majd egyenes és magabiztos tartást öltött, pár gyakorlott mozdulattal orvosolva öltözékének tökéletlenségeit. Az utóbbi időben nagyon, nagyon sokat harcolt a félelmeivel, amik mellett ez a mostani szimpla lámpalázzá törpült, így viszont még arra is látott esélyt, hogy jó partnerrel élvezze az egészetk, bár kétség kívül mindenképp hülyét fog magából csinálni. De ha már lúd, legyen kövér, szokták mondani, így ha már idióta, akkor legalább stílusos!*
- Elnézést, hercegnőm, megtisztelne egy tánccal némi minőségi popzenére?-*Lép az éppen felbukkanó áldozatához, aki -lássatok csodát- ugyanaz a leányzó, aki annakidején majdnem elgázolta a lila biciklijével.
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 22. 21:59 Ugrás a poszthoz

Abigél királykisasszony

Egy párszor valóban látta távolról, de egyrészt sokáig mindenkit került, másrészt nem is egy évfolyamba jártak, így nem beszéltek a stéges eset óta, pedig mennyi titok várt még arra, hogy közösen megfejtsék! Jelenleg azonban kicsit másféle kihívás elé nézett és igyekezett nem téveszteni szem elől célját.*
- Dehogynem. Az én elenfántorrom szimatát nem lehet becsapni!-*Hajolt le, bizalmasra halkított hangon osztva meg ezt a felbecsülhetetlen értékű információt. Kissé olyanná vált a helyzet, mint a teaházban - ráérzett a szerepére és innen már erőltetettség nélkül tudta játszani, természetesen és élvezettel.*
- Nem kell más, csak egy csipet varázslat és egy szikrányi elektródpotenciál.-*Jelentette ki magabiztosan, és igazán nem lepődött volna meg, ha a lány szavai hallatán fogja szélsebes menekülőre a dolgot, de mivel ebben az esetben valószínűleg az ajtón ki és nem az asztal alá be igyekezett volna, nem pánikolt különösebben az eltűnésén. Legalább maradt ideje, hogy az abrosz elól előmászó elébe előző öltözete helyett elegáns bűvészfrakkban toppanjon Abigél előtt, megcsodálva az előbb elsuhantában látott labdát, majd egyik ruhaujjába nyúlva kotorászni kezdett.*
- Egy pillanat,-*motyogta bocsánatkérően.*- Nem hoztam cilindert és útban van a nyuszifiú.-*Némi küszködést követően azért sikerült előbűvölnie, amit akart és ujjai közt klasszikus mugli előadásokból ismert fekete-fehér varázspálca villant, amit magasan a lány feje felé emelt, nagyjából egy veterán karmester eleganciájával intve, mielőtt körözni kezdett volna vele, igen meggyőző hangon kántálva.*
- Csiribí, csiribá, mandragóra, entrópia, huss!-*És láss csodát, a pálca hegyéből kis, kék csillagok kezdtek záporozni, amik ahol csak Abigél ruhájához értek, elkezték átalakítani alkalomhoz illő estélyivé, sőt, még az elveszett tiara is megkerült.*
- Amennyiben valami nem tetszik, reklamálj és javítom.-*Súgta egészen halkan, mert ez nem volt a feladat része, ezért úgy érezte, szabadabban kontárkodhat és hátha Abi kedvében tud járni ezzel a légből kapott ruhakölteménnyel, még ha elég kevés elképzelése is volt a női divatról. Ez azonban, úgy tűnt, kevés hozzá, hogy teljesen eloszlassa a hölgy kételyeit - és ami elmeállapotát illeti, valószínűleg nem is fog sikerülni, lévén nem mondhatja el a feladata tartalmát.*
- Ilyesmi...-*Intett egy újabbat a kamupálcával, majd a kezdő taktusok után vissza is vedlett eredeti szerelésébe, bár az autentikus szőke hercegtől messzebb nehezen állhatott volna. Mindenesetre, hibátlan meghajlással nyújtotta a kezét, újra próbálkozva az iménti invitációvalf.*
- Szabad egy táncra? Küldetésem sikere és a szupraindividuális organizáció törékeny egyensúlya múlik a kegyességeden, így esengve kérlek, könyörülj rajtam!-*Ha szegény lány mostanra nem érezte úgy, hogy inkább lemond a vacsoráról, mert a nagyterem környékén igen gyanúsan viselkednek az emberek, akkor Gilbert már félig elkönyvelhette a győzelmét. Ugyan biztos volt benne, hogy nem teljesen a kívánt hatást érte el, azért igyekezett kamatoztatni minden sármját és meggyőzőerejét, hogy valahogy ellensúlyozhassa a temérdek aggasztó és ijesztő értelmetlenséget, ami a száján jött ki - és ami a feladatához tartozott.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Gilbert Blythe összes hozzászólása (145 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] Fel