Runa

Még szerencse, hogy kevés a vendég - észrevétlen tudott átslisszolni a konyhába, hogy áthozzon egy adag citromot, mert kezdéskor szégyenszemre elfelejtette, mostanra pedig kifogyott a tartalékaiból. Remélte, hogy senkinek sem tűnik fel pár percnyi távozása és leguggolva elkezdte elrakosgatni a gyümölcsöket, amiknek külön kis kosara volt az alsóbb polcok egyikén. Közben mintha hallotta volna a csengőt, de nem akarta félbehagyni a pakolást, mert nem jó félig üresen hagyni a zacskót és kockáztatni, hogy szétgurulnak a citromok. Amikor felegyenesedett, Runával találta szemben magát - nagyon rég nem találkoztak, mert nem voltak közös óráik, ő pedig se a Nagyterembe, se kviddiccset nézni nem járt le. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy a másik felismerte, vagy egyáltalán, észrevette volna, így gyorsan átfutotta a megbűvölt táblát, amin a foglalásokat és egyéb, soron kívüli eseményeket tartották felírva.*
- Üdvözöllek a Pillangó-varázsban! Mára nincs rezervációnk, úgyhogy nem tudok segíteni. Ha gondolod, foglalj helyet egy látható asztalnál.-*Meghajlás, udvarias mosoly és várakozás a válaszra, amelynek megfelelően kiviszi az itallapot. A lányt így könnyebben észreveszi, akárkit is keres, vagy megvárhatja annak megérkezését és addig is rendelhet. Nem ez lenne az első vakrandi itt, bár általában kicsit jobban szervezettek - valamilyen virág, jelszó, ismertetőjel is van, ami alapján eligazíthatja a később érkezőt, most azonban semmi ilyen sem áll rendelkezésére.

Levente

A másik gondolatai követhetetlen gyorsan szövődtek, csak foszlányos darabokat kapott el - megkísértette, hogy csak pár pillanatra ebbe a gondolaterdőbe merészkedjen, hogy hallja a rengeteg zúgását, de nem engedett neki. A másik tudomása és engedélye nélkül nem engedte volna meg magának ezt, helyette beérte azzal a pár, feléje sodródó, letépett levéllel, amit egyébként sem tudott kizárni. Nem akar tolvajjá válni, mások képzeletét fosztogatni, olyan helyekre törni be, ahol semmi keresnivalója, mert nem lapulhat olyan kincs elméjük mélyén, ami megérné, hogy végleg elidegenítse magától az embereket.
Csak azzal, amit tudatlanul adhat, gyermeki örömet ébreszthet - még ha a derű bújkál is, a mosoly és a tekintet elárulja neki, pedig egy régi könyv világának töredéknyi részét igézte csupán ide. De valahol minden történet ilyen apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal kezdődik, nem? Apróságok fedték fel előtte a másik először nem is sejtett mosolyát, s most nevetését is, amit hanyagul, váll fölött dobtak hátra felé. Ő pedig még azelőtt elkapta, hogy a földre eshetett volna, eltéve a többi töredék mellé.*
- Óhajod számomra parancs.-*Hajtott fejet atipikus Dorkája kívánsága előtt, nem adva jelét, hogy meglepte vagy zavarba hozta volna. Ilyesmiben azért volt némi gyakorlata, elvégre az Eridonban lakni egyet jelentett egyfajta elég pszihedelikus éjjel-nappal álommal, főleg, ha az egész vörös krém tetejére odatette még az ember cseresznyeként Keith-t meg Leonie-t. Persze, ez sem nyújtott teljes védettséget, de nem is lett volna jó, ha már semmin sem tud meglepődni, inkább csak könnyebben elfogadta a vele szembejövő és integető furcsaságokat.

Az ismeretlen elkalandozott - úgy ücsörgött az asztalkánál, mint egy türelmetlen kisgyerek és Gil eltöprengett rajta, vajon mennyi idős lehet, de csak annyiban lehetett biztos, hogy elmúlt tizenhét. Az első benyomása kaparászta a tudata felszínét, amikor még nyoma sem volt mosolynak az arcon, ami könyv mögé rejtőzött előle. Csendes, de nehezen leplezett öröme volt, hogy sikerült előcsalogatnia, s hogy lopva figyelhette, amint a kék szemek egészen kicsit elkerekednek a csésze láttán. Mielőtt azonban Gil tölthetne, a másik hirtelen felpattan és elkezdi magáról lehányni a ruhát. Esélye sincs megakadályozni, se a névtelent, se azt, hogy meglepetése kiüljön az arcára, csak térdel ott, kezében az asztal felett tartott kannával és enyhén sokkos pislogással figyeli a számára érthetetlen reakciót, mígnem némi tekergés után vendége megtalálja amit keresett. Egy koi tetoválása a rejtély kulcsa, de tekintete akaratlan is továbbsiklik róla a számos színes minta, vonal és felirat kusza összevisszaságát követve. Virágok, levelek, csillagok, krikszkrakszok, koi, matrjoska baba... Komolyan emlékeztetnie kellett magát, hogy még mindig a teázóban ül (nem mellesleg a levegőben tartva a kannát, egyik kézzel a fogantyúját markolászva, másikkal a fedőjét tartva, ahogy ledermedt az előbb) és még mindig kiszolgál, úgyhogy talán illendő lenne nem most kezdeni a másik őrült galériájának katalogizálásába. Azonban nem tudott rögtön, zökkenőmentesen visszatérni félbehagyott feladatához, úgyhogy az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia, hogy a csésze helyett az asztalra töltsön az Irish creamből. Ez kicsit kijózanította, hirtelen üveggolyó módjára ezerfelé szaladt gondolatait is többé-kevésbé egy mederbe terelte, mire a másik lehuppant mellé, a tea felé nyúlva és egy pillanatig lélegzet-visszafojtva várt, de az nem kortyolt bele.
- Amennyiben igényt tartasz társaságomra, maradhatok.-*A vendég kívánságai az elsők, nem az ő bolond ötletei - talán ezért is volt annyira furcsa, hogy teljesen szabad kezet adtak neki, bár bizonyos értelemben továbbra is valaki máshoz próbálta alakítani a dolgokat; az ízt, az illatot, a hangulatot, a díszletet... Előbb csak nagy vonalakban, de folyton újabb és újabb apróságokat talált, amiket beleilleszthetett a képbe.

Levente

Az első pillanat talán tényleg döbbenet volt még, hiszen alig ismerte a névtelent és minden ilyen váratlanul érte, minden új arc merőben új volt számára. A kötöttségek nélküli, zabolátlan lélek viszont alig kicsivel később már inkább lenyűgözte, semmint megbotránkoztatja, s azért is nyílnak tágra szemei, hogy minél többet lásson belőle. Számára a világ mindig is sokkal érdekesebb volt, mint saját maga, s ahogy az ő csodálkozását eltették derűnek, úgy lopkodta össze magának mások darabkáit, szilánknyi érzéseit, töredéknyi mozdulatait, egy fényt, egy árnyat, egy színt mindenből és mindenkiből. Hajlamos volt elveszni két pillanat közt, ha valami olyan kínálta magát előtte, mint az idegen és ha megállíthatja az időt, valószínűleg még sokáig nézte volna a tarkaságot, szétcincálva a legkisebb részletekig és újra összerakva, de nem volt ilyen opciója. El kellett engednie a vonalakat és színeket, főleg, ahogy magán érezte a másik tekintetét - rajtakapták és bár teljesen önként fedték fel előtte a rajzokat, nem vethetette le csak úgy a neki kiosztott szerepet és visszatért a teához. Újabb kísértéssel lett hát gazdagabb, ami majd üres perceiben visszajár incselkedni vele.
- Gilbert, szolgálatodra.-*Biccentett könnyed udvariassággal, bár nem tudta, Levente látta-e, mert amikor felpillantott, épp lehunyt szemmel ült, arcán olyen kifejezéssel, ami sajátos elegye volt álmodozó élvezetnek és csipetnyi meglepetésnek. Az egész múló, illékony, mint az égen hajszolt felhők földön futó árnyéka, de összetéveszthetetlen és apró, cinkos mosolyt csalogatott szája szélére. Más lehet, hogy a pénzben látta munkája gyümölcsét, őt az ilyen, lényegtelennek tűnő pillanatok vonzották a teázóban. Mert tényleg csak percekben, néha órákban mérhető szerepet kapott valaki más életében, de igyekezett úgy kitölteni ezt az időt, hogy adjon valamit és ezáltal vissza is kapjon egy kicsit. Most pedig kiváltképp örült ennek a sikernek, s tálcáját szorongatva visszavonulni készült, mielőtt megállították volna a szavak - akár a varázsigék, visszakényszerítették az asztal mellé, sem tiltakozásra, sem gondolkodásra nem hagyva lehetőséget. Elfeledtette vele, hogy az előbb még Levente szokatlan, egzotikus varázsának ellenállhatatlanságától tartva távolság után sóvárgott - nem sok, csak pár lépésnyi kellett volna, de késő. A történelem ismétli önmagát, ő pedig hagyja magát sodortatni a pillanattal, meg sem próbálva kapálózni, tapasztalatból tudja, hogy felesleges. Ha nincs meghatározott szerepe, amihez igáig ragaszkodott, eleve nem áll fel és akar távozni, mert nem éri be egy névvek és egy mosollyal, hajtotta a mohó kíváncsiság, ami sokszor lett már a veszte, mégsem tanul belőle.
- Értem?-*Visszhangozta bizonytalanul, kicsit elveszetten, Levi arcát fürkészve, mintha vonásaiból kiolvashatná a miértet, de újra eszébe jutott, hogy a másik nem szereti ezt és elkapta a tekintetét. Mellé telepedett, invitálásának eleget téve, és a kannán úszkáló koikat nézte, de a nevetést hallva nem bírta megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessen lopva, szinte csak szeme sarkából figyelve az árnyjátékot, ahogy a vonalak kacagásból komollyá egyenesednek, ahogy a vidám hangok csöndbe hullanak és az ajkak a csésze mögé rejtőznek, de a szeplők tovább somolyogtak. Ők már tudták, mi következik, míg vele fordult egyet a világ és elárasztották fejét a gondolatok.
Mit mondhat az, aki egy csepp vizet kért és felajánlják neki az óceánt, vagy akinek ölébe hull az ég az összes csillaggal? A könyvesbolt talán kicsi volt, zsúfolt és zegzugos, de a küszöbtől az utolsó pókhálóig a sarokban könyv-illatú, tele suttogó szavakkal, történetekkel, versekkel, képekkel, lapok zizzenésével, tintában szúként percegő gondolatokkal... A kérdés megfoganásának pillanatában már vesztésre állt és lélekben csak egy irónikus mosollyal tudta nyugtázni, hogy elbukott.*
- Szeretném, ha néha nálad dolgoznék.-*Felelte aztán, kusza kacskaringót rajzolta ujjával az asztal szélére, elgondolkodva.*- De a teázót is szeretem.-*Arról nem is beszélve, hogy most már az év végéig megvoltak a beosztások, ő pedig megbízható volt és akart is maradni. Végül felpillantott, Levi szemébe nézve és egy kis mosollyal ismerte be vereségét.*
- Ha meglesz az új órarendem, csak találunk megoldást.-*Volt egy olyan sejtése, hogy ha Rutherford kisasszonynak lenne is ellenvetése, a mellette ülő őt is seperc alatt meggyőzné róla, hogy számára nélkülözhetetlen és okvetlen el kell engednie, vagy...ki tudja, mit talált volna ki? Lehet, hogy meg sem kellett volna szólalnia, csak hosszan, kérlelően tágra nyílt szemekkel nézni.

Levente

Nem emlékszik az első könyvére - hogyan is emlékezhetne, amikor amióta az eszét tudja, történetek, versek, mesék vették körbe? Talán Benedek Elekkel kezdődött, talán Lázár Ervinnel, talán Weöres Sándorral, de az is lehet, hogy Grimmel, vagy épp Radnótival. Mert este, a sötétben hallgatni Nagyanyó puha, duruzsló, titokzatos hangját egészen babonázó volt. Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, s csakugyan, a szavak szépen lassan elcsitítottak benne mindent, nem maradt más, mint zümmögő, halk zenéjük, ami elringatta, csak hagynia kellett, hogy finoman hullámzó felszínükön lebegjen, s úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú! Mikor ő már hiába kapaszkodott paplana szegletébe, hogy ne sodorják magával álmai, néha még akkor is hallani vélte, ahogy a nyugodt, mély hang mesél tovább, mint az éjszakában mormolva őrlő tenger, vagy mint a megállni képtelen, titkokat görgető folyó.
Amikor megtanult olvasni, akkor vált teljesen menthetetlenné, rabul ejtették a könyvek és onnantól két nagy, öröknek tűnő szerelme-szenvedélye közt őrlődött. Ha tehette, rajzolt, kihasználva minden óvatlan, szabad percet, s éjjelekbe nyúlóan olvasott, pokróccal a fején, aprócska lámpa fényénél. Sosem tudott választani közülük, mert mindkettő a gondolat egy-egy formája volt, és a színekről, alakokról, fényekről éppúgy nem tudott volna lemondani, ahogy sem a ritmusról, sem a zenéről és mélységről, amit a szavak kínáltak. Az a csoda, amit felfedezni vélt egy-egy régi kötetben, ami elámította egy könyvtárban, elidegenítette a világtól, de valahogy sosem bánta, mert néha egy papírkötésű, hajlékony fedél jelentette alatta a vékony jégréteget, ami megtartotta. Menedék volt, amikor a legkevésbé tudott szembenézni a valósággal, bár pontosan tudta, mi lappang a lapok túloldalán, ha el is takarták épp.
Amikor felfedezte a könyvesboltot, éjszaka volt - munkából tartott hazafelé, de megállította a kirakat és a nyitott ajtó, amin besurranva percekig csak állt a küszöbön és itta a látványt, az álmos könyvillatot, az apró, talán csupán képzelt neszeket. Nem akarta felriasztani hirtelen mozdulattal, mert a helyiség lassan, egyenletesen lélegzett és félálomban alig vett tudomást látogatójáról. Megvárta, hogy beljebb invitálják, s amint a polcok közt felfedezőútra indult, tekintetével cirógatta a színes gerinceket, ezerféle betűt és mintát, lassan haladva előre és igyekezve minden apró részletet emlékezetébe vésni. Maga sem tudja, mennyi ideig bolyongott körbe-körbe, mint aki eltévedt az elvarázsolt erdőben, míg ráakadt egy könyvre, ami után már nagyon, nagyon rég sóvárgott és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Olyan óvatosan húzta ki testvérei közül, mintha ködből lenne, ami egy erősebb szorítástól elmállik ujjai közt - régi kiadás volt, tisztelettel  simította díszes, kicsit kopottas fedelét, barátkozva vele. Végül kabátja alá csúsztatta, s tolvajként osont ki vele, bár a kölcsönzésért járó apró, réz fillérek ott vöröslöttek a pulton, senkinek sem akarta felfedni féltett kincsét.
Levente elcsípett gondolatai, érzései ezt a varázst idézték - a maga módján olyan volt, mint a Könyvek hercege, aki épp saját kis kacsalábon forgó palotájába invitálta. Nem akart visszhangnak tűnni, de nem értette teljesen, hogyan esett épp rá a választás, hiszen alig pár mondatot, ha váltottak.*
- Csak így? Semmi három próba? Se hétfejű sárkány?-*kérdezte aztán, mert ez a helyzet annyira idegen volt számára. Soha senki nem kereste pont őt, legfeljebb a véletlen -vagy épp az elkerülhetetlen- hogy nyakába zúdítson ezt vagy azt. Mégis, ezt az őszinte örömöt, amit beleegyezése váltott ki, nem lehetett hamisítani, ahhoz túl erős és túl egyértelmű. Mindössze reménykedhet, hogy nem kell majd letörnie, hogy nem okoz csalódást, mert fogalma sincs, mit lát benne a másik. A kérdésen gondolkodva újabb vonalakat rajzol a sima fára, mérlegelve, mit, hogyan feleljen.*
- Mit szólnál a fele királyságodhoz?-*Pillantott aztán fel, egy negyed mosolyt megkockáztatva, ha már a királykisasszony kezét ilyen nagylelkűen elengedte.*- Az éjjeli feléhez. Ha nem kell visszatérnem épp a kastélyba, lent maradnék a faluban, addig se maradna őrizetlen a bolt.-*Jó lett volna egy zug, ahol néha meghúzhatja magát, ahol nincsenek emberek, vagy ha épp hulla fáradtan nem kell még az iskolába gyalogolnia és megmászni a végeérhetetlen lépcsősorokat az Eridon toronyig. Ráadásul nem is mindig volt másnap tanítása, így feleslegesen tette meg oda-vissza az utat, ha eltekint a reggelitől, mert a vacsoráját már jóideje idelenn költötte el. Ugyan fennállt annak veszélye, hogy így viszont alvás helyett egész éjjel olvasni fog, de úgy döntött, most az egyszer Eridonos lesz és vállalja a kockázatot.
A következő pillanatban viszont eme elhatározása ahogy jött, úgy kámforog el, mert helyét zavar veszi át - kívülre talán nem olyan feltűnő, mert épp csak pír színezi az arcát, de madárként rebbenő tekintete elárulja.*
- Igazán nincs mit.-*Igen, ezerszer lepörgette már ezt, és nem is maga a papírfecni hozta zavarba, hanem az, hogy ha bárki rákérdez arra, miért csinálta, legfeljebb tátogni tud bölcsen. Nem azért, mert ne lett volna ideje megfejteni, miért is tette, de ezeregyedszerre sem tűnt elfogadhatóbb indoknak, hogy "nagyon szép a mosolyod, ha elveszítenéd, gyere hozzám és megpróbálom újra elővarázsolni". Ha valaki nem ismeri, sosem magyarázza ki magát előtte és nem akarta elveszteni Levi furcsa, neki ítélt bizalmát.

Valószínűleg nem sok ember tölti azzal a tanítás- és munkamentes óráit, hogy megkeresse az LLG tanárt és egyik lábáról a másikra álldogálva akváriumot kuncsorogjon tőle, csak hogy aztán az üvegalkalmatosságot lecipelje egészen a kis tavacskáig (kézben, természetesen, mert nagyobb biztonságban érezte, mintha egész úton maga előtt lebegtetné a levegőben). Gilbert viszont pontosan ezt tette, hogy egy régi terve megvalósításába kezdjen, óvatosan botorkálva lefelé a tó megfelelőnek tűnő részéhez. A part itt enyhén lejtett és sok növény nőtt, így a víz lassan mélyült és sok volt a fedezék, ezért itt akarta kezdeni a keresést. Az akváriumot a víz szélénél tette le, úgy, hogy a hullámok még ne érjék, de ne kelljen messzire mennie, ha szüksége van rá, aztán lerúgta a cipőjét és miután kivette zsebéből a pöttöm könyvet és üres dobozt, nekiállt felhajtani a nadrágját, mert nem tudta, mennyire kell majd mélyre gázolnia, de vizes kézzel nem akart már ezzel vesződni. Aztán egy pillanatig hezitált, ahogy pólója ujjánál kaparászott - körülnézett, de mivel senki sem volt épp a közelben, végül feltűrte azt is, amennyire lehetett és első lépésben töltött némi vizet az akváriumba. Közben eldiskurált a békákkal, amik fejvesztve vetették magukat a tóba közeledtére, aztán a nádas szélénél kukucskálva figyelték, hogy mit művel ez az őrült kétlábú.
A kétlábú nekiállt kavicsot gyűjteni és kirakni vele az alján, elég vastagon. Voltak kis kavicsok, kerekek és fényesek, meg nagyobbak, laposabbak, mindenféle színűek, meg kicsi akármik úsztak elő, ha megmozdította őket. Néhány növényt is kioperált, gondosan megszemlélve a gyökereiket és a közéjük bújt állatkákat, mielőtt átültette új otthonába. Szerzett még pár nagyobb követ, kagylóhéjat, meg csigaházat is berakott még, fedezéknek, aztán felkapva a műanyag dobozkát, visszacaplatott a vízbe. Úgy festett, mint egy gém - nagy, lassú lépésekkel gázolt, árnyékolva maga elé és időről időre a felszín alá nyúlva, bár nem gyorsan csapott le, inkább lassan és óvatosan merítette a kezét. Néha üresen húzta vissza, néha megnézte a tenyerét és vagy fejét megrázva visszamerítette a vízbe, vagy egy kis biccentéssel az időközben megtöltött dobozkába engedte. Egészen meg is feledkezett a környezetéről, ahogy a meleg napsütésben belemerült a keresgélésbe, sorra kukucskálva a levelek alá és a víz a térdét nyaldosta helyenként, a talpa alatt kavicsok és iszap, néha pedig mintha elúszott volna a közelében egy-egy kis hal. Ez okozza végül a vesztét is - az egyik lépésnél valami megmoccan a talpa alatt, s ahogy ijedten (nehogy kárt tegyen a valamiben) felkapja a lábát, elveszti az egyensúlyát és a következő pillanatban egy jókora a levegőn belőle, amit láthatóan semmi áron nem akar kilötyögtetni. Némi bugyborékolás után felbukkan a feje, majd fókaszerű csapdosást követően sikerül talpra kecmeregnie, tetőtől talpig csurom vizesen indulva a part felé.  Mégis, a dobozkát nézegeti aggódva, nem törődve vele, hogy mindenhol csöpög - a ruhája még hagyján, de a feje erősen ázott pulira emlékeztet most, főleg, ahogy még megrázza, hogy megpróbálja a hajából kirázni a víz egy részét, mert az arcába tapad és így nem lát tőle.

Levente

Valóban nem tűnt fel neki, hogy valaki ücsörögne a stégen - valószínűleg túlontúl lekötötte a saját kis kiagyalt terve és annak megvalósítása. Alapból egyébként sem érdekelte, ki figyeli az ügyködését, mindössze néhány kínos pillanatot és kérdést szeretett volna megspórolni azzal, hogy mégis körbenézett, mielőtt nekifogott. Berögzült az elmúlt hónapok alatt és bár már kezdett körvonalazódni a fejében, hogy kezdenie kell valamit a helyzettel, egyelőre halasztotta a kérdést, sürgetőbb problémákra fókuszálva és nem erőltetve.
A felé siető srácra pár pillanatig meglepetten pislog, kisöpörve arcából szeme elé tapadó haját (ezzel nem mellesleg sárcsíkot is kenve a homlokára, mintha éppen harci testfestést gyakorolna). Nem tűnt ismerősnek, pedig a legtöbb arcot könnyen és gyorsan megjegyezte, hogy a teázóban azonosítani tudja a visszatérő vendégeket, így a faluban még biztos nem találkoztak és nem is egy házba vagy évfolyamba jártak, így elsőre nem értette a megjelnését. Csak a monológszerű megszólalás gyújt világosságot fejében, szorosan mögötte pedig egy ironikus hangocska megjegyzi, hogy igazán ért az első benyomások tételéhez, mert még egyszer sem sikerült úgy ismerkednie meg valakivel, hogy normális módon elcseverésztek volna mondjuk egy szelet sütemény felett a Nagyteremben. Ezzel szemben viszont majdnem elgázolta egy milkalila bicikli tulaja, összeverekedett Minnel, a trófeaterem kiállítóasztala alatt gubbasztott Lyrával, majdnem megetette magát az éjszaka közepén Katherinnel, égő hajjal társalgott, hajnal négyes pizsamapartiba csöppent, megmérgezték, mediterrán sétát tett Leventével, szekrényben ülve társalgott, a többiről már nem is beszélve... Viszont ha az embert kérdezik, illik is válaszolni.*
- Persze. Nem, dehogy, csak a szokásos bénázás.-*Fejét rázva bizonygatja, hogy semmi baja, de nem lehetett túl meggyőző - az ismeretlen már masírozik is befelé a tóba, pedig igazán semmi szükség rá, hogy ő is összevizezze magát és kissé békaleves szagú legyen. A másik azonban hajthatatlan - Gilbertnek ugyan fogalma sem volt, hogyan festhetett kívülről rögtönzött hátasa, de ezek szerint elég ijesztően, még ha őt magát nem is rázta meg különösebben, hogy ázott egérként csöpög róla a víz és a sár mellett némi hínárt is sikerült magára szednie.
- Igazán rendes vagy, de nincs semmi bajom. A víz sokat tompított és iszapos az alja,-*gesztikulál szabad kezével a hely felé, ahol eltanyázott.*- Én Gilbert vagyok, de várj...megfognád ezt egy kicsit?-*Nyomja meglepetésszerűen Elliot kezébe itt a kezem, nem disznóláb helyett a műanyagdobozt, amíg ő visszakacsázik pár lépést a mélyebb részekre, hogy megszabaduljon a ráragadt iszaptól, mielőtt szárazra lép. Mosakodás közben vissza lehajtja a felsője ujját is, eltakarva a sebhelyeket.*
- Köszönöm, mehetünk.-*Tér vissza kisvártatva - az eredmény nem tökéletes, de elfogadható-  kezét nyújtva bizarr kis gyűjteményéért, amiben pár centis, különös kis hatlábú lények úszkálnak.*
- Mind megvannak-*állapítja meg, hangjában jó adag megkönnyebbüléssel, elvégre miattuk tett nem tervezett csobbanást. Az akváriumhoz érve nem ereszti őket rögtön a vízbe, csak letette őket a fövenyre és a pálcája után kezdett kutatni zsebeiben, hogy aztán bűnbánó arccal húzza elő az ázott, megviselt tárgyat.*
- Lefogadom, hogy napokig duzzogni fog...-*motyogta letörten,tanácstalanul pislogva körbe, mert azt sem tudta, mibe törölje.

Abigél

Igazából fogalma sincs, mi is ütött belé, amikor meglátta az Eridonban lógó plakátot és annak elolvasása után csak úgy, gondolkodás nélkül belenyúlt a feladatokat tartalmazó tálba, hogy kihalásszon magának egyet. Időnként az agya kikapcsolt, vagy legalábbis olyan rövidzárlatot produkált, hogy hiába sikoltozott neki esze józanabbik fele a varázsvilág ezernyi ajas kis trükkjéről, na meg az Eridonos elmék pihentségéről. Miután szétsodorta a pergamencsíkot és végigfutotta a sorokat, meglegyintette a pánik enyhe szele, ami csak erősödött, ahogy felpillatva azt látta, a hirdetőtábla egy másik papírja máris gondosan feljegyezte a nevét és a feladat számát, aztán valahol ott tetőzött, amikor Keith megállt mögötte, válla fölött átlesve elolvasta a megadást és derűs -valamint cseppet sem együttérző- röhögéssel hátbaveregette.
Úgyhogy most ott állt a nagyterem ajtaja előtt, talpig estélyi pompában (úgy ítélte, a dísztalár annyira nem illene a helyzethez) és -szégyen, nem szégyen- fohászkodik, hogy lehetőleg a következő szembejövő ellenkező nemű ne tanárnő legyen. Amennyire meg tudta állapítani, ő még viszonylag jól járt, megússza egy nyilvános megbámulással és egy négyszemközti önégetéssel, mert legalább táncolni tud - a "projekt" eszmei szülőatyját ismerve, lehetne sokkal, de sokkal nagyobb bajban is. Még egyszer átfutotta gondolatban a tennivalók listáját, majd mély levegőt vett és lassan kifújta, lecsillapítva magát, majd egyenes és magabiztos tartást öltött, pár gyakorlott mozdulattal orvosolva öltözékének tökéletlenségeit. Az utóbbi időben nagyon, nagyon sokat harcolt a félelmeivel, amik mellett ez a mostani szimpla lámpalázzá törpült, így viszont még arra is látott esélyt, hogy jó partnerrel élvezze az egészetk, bár kétség kívül mindenképp hülyét fog magából csinálni. De ha már lúd, legyen kövér, szokták mondani, így ha már idióta, akkor legalább stílusos!*
- Elnézést, hercegnőm, megtisztelne egy tánccal némi minőségi popzenére?-*Lép az éppen felbukkanó áldozatához, aki -lássatok csodát- ugyanaz a leányzó, aki annakidején majdnem elgázolta a lila biciklijével.

Abigél királykisasszony

Egy párszor valóban látta távolról, de egyrészt sokáig mindenkit került, másrészt nem is egy évfolyamba jártak, így nem beszéltek a stéges eset óta, pedig mennyi titok várt még arra, hogy közösen megfejtsék! Jelenleg azonban kicsit másféle kihívás elé nézett és igyekezett nem téveszteni szem elől célját.*
- Dehogynem. Az én elenfántorrom szimatát nem lehet becsapni!-*Hajolt le, bizalmasra halkított hangon osztva meg ezt a felbecsülhetetlen értékű információt. Kissé olyanná vált a helyzet, mint a teaházban - ráérzett a szerepére és innen már erőltetettség nélkül tudta játszani, természetesen és élvezettel.*
- Nem kell más, csak egy csipet varázslat és egy szikrányi elektródpotenciál.-*Jelentette ki magabiztosan, és igazán nem lepődött volna meg, ha a lány szavai hallatán fogja szélsebes menekülőre a dolgot, de mivel ebben az esetben valószínűleg az ajtón ki és nem az asztal alá be igyekezett volna, nem pánikolt különösebben az eltűnésén. Legalább maradt ideje, hogy az abrosz elól előmászó elébe előző öltözete helyett elegáns bűvészfrakkban toppanjon Abigél előtt, megcsodálva az előbb elsuhantában látott labdát, majd egyik ruhaujjába nyúlva kotorászni kezdett.*
- Egy pillanat,-*motyogta bocsánatkérően.*- Nem hoztam cilindert és útban van a nyuszifiú.-*Némi küszködést követően azért sikerült előbűvölnie, amit akart és ujjai közt klasszikus mugli előadásokból ismert fekete-fehér varázspálca villant, amit magasan a lány feje felé emelt, nagyjából egy veterán karmester eleganciájával intve, mielőtt körözni kezdett volna vele, igen meggyőző hangon kántálva.*
- Csiribí, csiribá, mandragóra, entrópia, huss!-*És láss csodát, a pálca hegyéből kis, kék csillagok kezdtek záporozni, amik ahol csak Abigél ruhájához értek, elkezték átalakítani alkalomhoz illő estélyivé, sőt, még az elveszett tiara is megkerült.*
- Amennyiben valami nem tetszik, reklamálj és javítom.-*Súgta egészen halkan, mert ez nem volt a feladat része, ezért úgy érezte, szabadabban kontárkodhat és hátha Abi kedvében tud járni ezzel a légből kapott ruhakölteménnyel, még ha elég kevés elképzelése is volt a női divatról. Ez azonban, úgy tűnt, kevés hozzá, hogy teljesen eloszlassa a hölgy kételyeit - és ami elmeállapotát illeti, valószínűleg nem is fog sikerülni, lévén nem mondhatja el a feladata tartalmát.*
- Ilyesmi...-*Intett egy újabbat a kamupálcával, majd a kezdő taktusok után vissza is vedlett eredeti szerelésébe, bár az autentikus szőke hercegtől messzebb nehezen állhatott volna. Mindenesetre, hibátlan meghajlással nyújtotta a kezét, újra próbálkozva az iménti invitációvalf.*
- Szabad egy táncra? Küldetésem sikere és a szupraindividuális organizáció törékeny egyensúlya múlik a kegyességeden, így esengve kérlek, könyörülj rajtam!-*Ha szegény lány mostanra nem érezte úgy, hogy inkább lemond a vacsoráról, mert a nagyterem környékén igen gyanúsan viselkednek az emberek, akkor Gilbert már félig elkönyvelhette a győzelmét. Ugyan biztos volt benne, hogy nem teljesen a kívánt hatást érte el, azért igyekezett kamatoztatni minden sármját és meggyőzőerejét, hogy valahogy ellensúlyozhassa a temérdek aggasztó és ijesztő értelmetlenséget, ami a száján jött ki - és ami a feladatához tartozott.