Sir Yvonne

Miután kölcsönösen arra a véleményre jutottak, hogy mégsem lenne illendő a hercegnő ünnepi ruháját szarvasöldökléssel és hajtóvadászattal tenni tönkre, elindultak, hogy valami civilizáltabb őzpótlékot keressenek vacsorára. Mint később Gil rámutatott, tulajdonképpen egy egész mesét előadhattak volna már, mert volt lovagjuk, királykisasszonyuk meg sárkányuk is, de aztán a beszélgetés megakadt azon a ponton, hogyan is győzné le Sir Yvonne a rémséges fenevadat, akit - házának megfelelően - szintén ő testesített volna meg, és végül inkább másfelé terelődött a téma. Pontosabban a kezében lóbált szütyűre, amiből most már a ki tudja, hanyadik, egyre meghökkentőbb dolgot húzza elő - az elején csak azt mutogatta, ami tényleg benne volt, pennát, ceruzát, radírt, madzagot, madártollat, csigaházat, üveggolyót, színes spárgát, ecsetet, aztán egy kis üvegcsében rovarszárnyak kerültek elő, majd néhány filteres tea, tű és cérna... Egyszóval minden, ami okvetlenül szükséges vagy jól jöhet, de miután kész játékká fejlesztették - Yvonne találgatott, mi lesz a következő dolog, amit előbűvöl - egy-egy illúziót is hozzátett, így az utolsók közt akadt tiritarka luficsokor, törpe víziló, egy cserép muskátli, de gumikacsa is.A legtöbb tárgyat végül, ha már kinevették magukat, hanyag mozdulattal a háta mögé dobta és hagyta köddé válni. Aztán egy pillanatra megdermedt és megtorpant, lassan előhúzva a szütyőből Weaver professzor fejét, és egy ijedt "íííííííííík" hangot hallatva gyorsan vissza is tuszkolta inkább. Játszott, bűvész és bohócot, de nem átverni akarta Yvonnet - legalább annyira szórakoztató volt a lány arcát és nevetését figyelni, mint a másiknak azon töprengeni, milyen képtelenség kerül elő legközelebb, és amíg vele volt, addig nem gondolkodott máson.*
- Félek. Szerinted mi lesz a következő?-*Nézett aggódva a lovagjára.*- Még jó, hogy védelmemre kelsz, ha megint valami ilyen akar előmászni. Ugye?-*A hangja meggyőzően csengett, de a tekintete sokkal inkább a játék izgalmát és élvezetét tükrözte, semmint valódi félelmet. Egészen biztosan nem ez volt a korához legméltóbb viselkedés, de nem is igazán érdekelte, amíg társasága nem emelt panaszt ellene. Időközben már a faluban jártak, s a következő dilemma a Falatozó ajtajánál érte őket - ilyenkor ki is nyit ajtót? A szoknyás lovag vagy az álarcos hercegnő?*
- Szerintem váltsunk mesét.-*Ajánlotta végül, előrelépve és kitárva az ajtót a lány előtt, aztán nyomában maradva ő is belépett, hogy elámuljon. A hely berendezése és légköre is nagyon kellemes volt, a levegőben terjengő illatokról már nem is beszélve.*
- Egyébként sincs kerekasztaluk, ahogy nézem.-*Jegyezte aztán meg, felocsúdva és a pult felé közelítve, hogy megnézzék a kínálatot. A pultban különféle pizzaszeletek sorakoztak, és most jókora forgalom volt, így mindig frissek kerültek a régiek helyére - ebben az a legjobb, hogy tulajdonképpen akár minden szelet lehet más ízű is, ha egy egész pizzának megfelelő mennyiséget kérnek.*
- Te milyet fogsz kérni?-*Fordult kíváncsian Yvonne felé, mert részéről teljes döntésképtelenség lépett fel. Mind remeknek tűnt.

Lyall

Amióta vonatra szállt, minden megállóvan egyre erősödött benne, hogy nincs minden a rendjén, bár az érzés már egy ideje nem hagyta nyugodni. Mégis, csak az állomáson lekászálódva tudatosult benne, hogy valami végleg megváltozott ezen a nyáron. Eddig mindig megkönnyebbülés volt visszatérni ide, mintha újra levegőhöz jutott volna és lekerült a válláról a súly, ahogy felnézve megpillantotta a kastélyt, ami az otthonává vált az elmúlt években. Most semmi ilyet nem érzett, helyette tompa, de kitartóan sajgó valami ülte meg, s rá nem jellemző módon erre is csak rántott egyet a vállán, mintha csak a táska szíja vágná, mielőtt elindult. Az ismerős ösvényen nem volt egyedül - a tanítás csakhamar kezdetét veszi, így több diák is caplatott a dombnak fel, de apránként mindet lehagyta. Sokat nőtt a nyáron, bár szokatlanul sápadtnak tűnt, még magához mérten is. Az újdonságok azonban nem értek itt véget, mert az arca bal oldalán, a homlokán és a szemöldökén át vékony, függőleges fehér heg húzódott, s maga a tény, hogy mindez látszott, maszkjának hiánya volt a legélesebb eltérés. Kezét vékony kabátjának zsebébe süllyesztette, nézelődés nélkül, egykedvűen baktatott, gondolattalanul számolva a lépéseket. Transzából egy hang rázta fel, s ahogy fejét emelve szemügyre vette a forrását, egy meglehetősen alacsony alakot pillantott meg. Egyre korábban sötétedett, így közelebb kellett érnie, hogy megállapíthassa, hogy fiúról van szó, aki körülbelül olyan szerencsés alkattal lett megáldva, mint ő maga.*
- Van. De ne itt gyújts rá.-*Fejével az egyik bokorcsoport felé intett, jelezve, hogy sokkal megfelelőbb hely, mert még ha technikailag nem is voltak az iskola területén, a másik egészen biztosan nem volt még nagykorú. Más se hiányzott, mint hogy egy tanár vagy prefektus kitüntetett figyelmének örvendjen, mert rajtakapják. Megtorpanás nélkül kanyarodott rá a kerítés mentén vezető, benőtt ösvényre, egészen addig követve, amíg be nem ért a növények takarásába és a kapu el nem tűnt a szeme elől, az úttal együtt. Itt dobta le a hátizsákját, átkutatva pár zsebet, mielőtt megtalálta volna a keresett dobozt, ám a fedelét felcsapva csupán az öngyújtót látta benne.
- Nesze. Nincs egy potya szálad cserébe?-*Érdeklődött, az ismeretlen felé hajítva a tűzcsiholót, helyet foglalva a csomagján. Ami újdonsült szokását illette, nem lett belőle láncdohányos, de meglepően könnyen rászokott erre a méregre. Talán a stressz tette, talán csak kellett, hogy kitöltse vele valami más helyét, de időről időre megkívánta, bár a legnagyobb titokban gyújtott csak rá. Ha kapott egy szálat, akkor egy intéssel jelezte csak az ismeretlennek, hogy megtarthatja az öngyújtót - eredetileg azért volt nála, mert néha kellett, ha műanyaggal, papírral dolgozott, eldolgozni szálak végét vagy körbeégetni a széleket, ilyesmihez.*

Avery

- Ráérsz még kipróbálni a büntetőmunkákat.-*Felelt vigasztalóan az elmorgott mondatra, nem pillantva hátra - nem kedvtelésből sétáltatta a másikat, hanem mert nem látta értelmét feleslegesen menni fejjel a falnak. Ha nyugodtan akar dohányozni, akkor előny, hogy nem fáj azoknak, akiknek nem kell tudnia róla, ha meg mindenáron balhézni akar, akkor is ideje, mint a tenger. Á ugyan végképp nem áll az útjába, ha az a leghőbb vágya, hogy ágytálakat mosson a gyengélkedőn, de talán nem ez a legáhítottabb programja az első estéjére.
Végül kapott egy szálat és mivel nem volt kedve visszakunyerálni az öngyújtót, előhúzta a pálcáját és elmormogott egy lacarniumot, hogy kisvártatva felizzon a cigaretta végén a parázs. Mint az előző néhány alkalommal, most is furcsa volt, hogy fedetlen arccal sem szorong egy teljesen idegen ember társaságában, akinek ráadásul magán érezte a tekintetét. Rápillantott, farkasszemet nézve a sötét, csaknem feketének tetsző szempárral, csodálkozás nélkül mérte végig a lágy, keleties vonásokat és a mindenféle kiegészítőket. Egy apró, mosolyszerű kunkorral fejezte ki részvétét a fiú felé, akit még sokan fognak lánynak nézni, aztán mivel a másik nem adta jelét, hogy beszélgetni kívánna, nyugat felé fordult, a maradék fényben kígyózó füstcsíkokat figyelve. A másik kérdése nagyjából megválaszolt párat az övéi közül - nem volt nehéz kitalálni, hogy a másik elsős, ráadásul mugli származású és meglehetősen szkeptikusan áll új iskolájához.*
- Miért, te házimanónak akarsz tanulni?-*Érdeklődött, fejét oldalra hajtva, nem is gúnyolódva, inkább csak csendesen megmosolyogva az ellenséges hitetlenkedést. A srácnak már meg kellett vennie a felszerelését, legalább részben, idáig boszorkákkal és varázslókkal megrakott vonaton utazott, csokibékák, puffskeinek és baglyok közt, üstök és seprűk társaságában, mégis úgy viselkedett, mintha Gil rukkolt volna elő a képtelen ötlettel az imént. Neki viszonylag könnyű dolga volt annakidején, elvégre félvérként mindkét világban feltalálta magát, bár még mindig nem tudta eldönteni, voltaképp melyikhez is tartozik igazán, ahogy azt sem értette, miért különülnek el annyira élesen. Ha apránként is, egy falatnyi derű visszaköltözött belé, túl szívós volt, hogy ne akarjon felállni, még ha imbolygott is eleinte. Fizikailag is talpra kecmergett, kihúzva magát a másik felé fordult.*
- Ha méltóságod igényt tart rá, körbevezethetem a kastélyon.-*Ajánlotta fel, enyhén, kissé szertartásosan meghajtva magát - ha a ruhájától és az ujjai közt füstölgő száltól eltekintünk, egész élethű lakájt alakított. Ugyan még mindig messze állt a tökéletestől, de ahogy nyugodtabban mozgott, úgy ütött át inkább az a neveltetés, amit apai nagyanja szorgalmazott.*
- Egyébként Gilbert Blythe vagyok, harmadikos Eridonos. Félvér.-*Tűzte bemutatkozója végére, jobbját nyújtva, még ha nem is volt biztos benne, hogy a srác elfogadja. Számára az egész gesztus szimbolikus, egy olyan darabka, amit azelőtt nem sokat gyakorolt - a legtöbben az álarcánál ragadtak le, s inkább azt akarták megérinteni, esetleg leszedni a fejéről.

Sir Yvonne

Yvi szemlátomást jól szórakozott, ami őt is jókedvre derítette - valamiért ha ismeretlenekkel találkozott, könnyen átvette a bohóc szerepét, mert ez a komolytalan, sokszor sekély figura rengeteg vidámságot tudott a környezetének okozni anélkül, hogy akár csak mázolt arca egy darabkáját is felfedte volna. Most nem félelemből rejtőzött és komédiázott, sokkal inkább azért, mert valójában nem sok örülnivalója volt, de nem akarta elrontani mások estéjét is. Igyekezett helyette kihasználni ezt a pár maradék, gondtalan órát és elég derűt spájzolni be az elkövetkezendő két hónapra. Ráadásul a lány meglepően közvetlen volt, amikor megfeledkezett az újra és újra magára öltött komoly szerepről és helyette egyszerűen csak tette, ami eszébe jutott. Az, hogy kézen fogták, most más érzést váltott ki - amikor Kath tette ugyanezt, akkor biztonságot és bizalmat, valamiféle összetartozást, ez viszont váratlanul érte, így inkább némi zavart bizsergés lett belőle. Yvivel együtt nevetett, ahogy a gyors terepszemlét követően eltette légfegyverét és titkos kém-egyenruháját, magában azon derülve, hogy ha lovagból James Bonddá avanzsál a rellonos, neki még akkor is kihívó kisestélyi és magassarkú járna. Csöbörből vödörbe.
Odabent aztán lezajlott a szerepcsere és nem neki kellett bájos kacsóját a lány karjára fűznie, bár így is kicsit komikus volt, amíg az asztalokat kerülgetve a pultig lejtettek. Némi tanakodás után a hölgy Songokura voksolt, így Gilbert is döntést hozott, hogy ne kelljen megváratnia.*
- Olyan csirkés-spenótosat kérek.-*Bökött az egyik bizarr kinézetű, rokfort sajttal vastagon megszórt tészta felé, jobb híján, mert olyan elvetemült dolgokat, mint a csokis pizza, még nem találtak fel (illetve de, azonban Kisame snickerses, aszalt szilvás, sajtos és dekorcukros kreálmányát senkinek sem ajánlja). Némi habozás után kért még mellé két üdítőt is, aztán fizetett és felnyalábolta a tálcát és az evőeszközöket, szintén a kis asztalt célozva meg. Ott aztán elosztották a dolgokat és miután gyomra az illatokra újfent korogni kezdett, egy kurta "jótvágyat" kívánság után (álarcát egy kisebb illúzióra cserélve) beleharapott az első szeletbe, hogy elhallgattassa az oroszlánbőgést.*
- Ha tetszik, nyugodtan kóstold meg.-*Gesztikulált kicsivel később a szeletjei felé, mert az a típus, aki mindenén szívesen osztozik és az étel eddig tartotta magát a hely híréhez, tényleg nagyon finom volt. Vagy csak ő túl éhes, mert ahogy a nagymamája mondogatta, "Nem kell jól főznik, csak ritkán!".

Avery

- A varázsvilág kicsit idejétmúlt néha, igen.-*Kiválóan el tudott magával beszélgetni, köszönhetően a számos év gyakorlatának, na meg annak, hogy általában egy idő után annyira megszokta a környezetének reakcióit, hogy előbb válaszolt, semmint valaki megjegyzést tehetett volna. Nem mindenkivel működött ez, de a másik srácnak elég nyilvánvaló gondolatai támadtak, így nem volt nehéz szórakozottan egy-két szót hozzáfűzni.
- Manó. Méternél kisebb, denevérfülű és gülüszemű, de barátságos lény. Házimunkát végez.-*Definiálta, csak a tisztesség kedvéért - így talán az iménti poénja is érthetőbbé válik, mert tényleg nem az volt a célja, hogy kiakassza Averyt. Azonban a másik indulatai nem bizonyultak túl tartósnak, mert csakhamar, ha visszafogottan is, de belement a kurta színjátékba, kicsivel később pedig, némi gyanakvó méregetést követően, elfogadta a felkínált jobbot. A kézfogása nem volt túl határozott, inkább nyegle és darabos, de az egész srác még elég gyereknek tűnt - ahogy ezek a gondolatok megfogalmazódtak benne, kis híján hangosan felnevetett, elvégre mennyivel is volt idősebb? Két teljes évvel, vagy annyival se és két hónapja még szakasztott úgy viselkedett, mint egy nyolcéves. Minden egyetlen nagy-nagy katyvasznak tűnt ebben a pillanatban, aminek se vége, se hossza, ha meg van is fény az alagút végén, akkor IC.*
- Sejtettem.-*Somolygott az utolsó szóra, elvégre ha valamit, a sárkányokat nehéz volt összetéveszteni a többi ház tagjaival, vagy csak ő töltött velük túl sok időt. Szerencsére -vagy épp mások szerencsétlenségére- nem igazán zavarta a stílusuk, valahogy meg is szokta, hogy ne vegye túl komolyan. A Rellonosok olyanok voltak, mint a sündisznók - tele tüskével, de nem kifejezetten a te_kedvedért_növesztették. Avery aztán összeszedte magát és ő is a szál végére ért, úgyhogy követte példáját.*
- Akkor megkérném, hogy kövessen.-*Hajolt meg ismét, majd az utolsó slukkot követően a cigisdobozba dugta a csikket, mert annyira még nem csúszott szét, hogy szemetelni kezdjen. Megigazította képzelt egyenruháját, majd jókora hátizsákját vállára véve, szemernyit sem veszítve méltóságából, egy vérbeli serpa profizmusával kezdett a kastélynézés programjának ismertetésébe.
- Útba ejtjük a Nagytermet, a konyhát, néhány mellékhelyiséget és külön kérésre az igazgatóit. Közben valószínűleg érintünk majd tanárit és a pszichológus rendelőjét is, valamint a könyvtárat.-*Ezeket nem ő találta ki, egyszerűen tényleg útbaestek, és ha a leglogikusabb és rövidebb útvonalat választja, akkor a bejárati csarnoktól a déli átriumába, majd vissza és a nyugati emeleteire vezeti sorban, hogy végül elköszönjön és elsétáljon a saját tornya felé. Filozofikus magaslatokban ugyan nem szárnyaló, de kevésbé ellenséges beszélgetést kezdeményezett, amíg a kastély felé haladtak, ami ki is tartott a kapuig, ami mögött eltűntek.

Nath

- Nekem lihegsz, Vahur?-*Vágott vissza, mert ha csak hajszállal is, de jobban bírta a végső hajrát, aztán az ijedtében elrohanó gólya által vert porfelhőn nevetve nekidőlt az egyik pillérnek, mert jobbnak látta nem ülni le. Egyébként sem tartott sokáig a csönd, így hamarosan közelebb sétált valamivel, ellökve magát az oszloptól, hogy némi teret szerezzen. Ahogy Nath a gyertyányi lángot lobbantott, nem bírta ki, hogy félmosollyal ne másolja le, saját tenyerére csalogatva. *
- Csak év végére?-*Cukkolta, könnyed mozdulatokkal játszva a megidézett kis lánggal, előbb hosszú, vékony csóvává nyújtva, majd hirtelen két részre osztotta és zsonglőrködni kezdett velük. Valójában a melegítő felsőjének zsebéből halászta elő a poit és annak a végét "gyújtotta" meg, ezzel dobva fel a műsort. A nyárnak megvoltak a maga jó pontjai, az egyik pedig a különös játékkal való megismerkedése volt. Azelőtt csak párszor, távolról látott ilyesmit, de mindig akadt egy-két banda, akik a város parkjaiba jártak gyakorolni és az egyik ilyenhez csapódott hozzá, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltenie. Remek időtöltésnek bizonyult és segített edzeni olyan tulajdonságokat, amikre az illúziómágiánál is szüksége volt - koncentráció, mozgás összehangolása, ritmusérzék... Valódi tűzzel ugyan sosem csinálta, de ennek az illúzió-szülte lángnak is megvolt a kihívása, ha élethűre akarta, bár egyre kevésbé okozott nehézséget a bonyolult mozgások és képek vetítése. Persze, nem ő volt az ászok ásza, de magához képest nagyon gyors tempóban fejlődött, így reményei szerint az év végéig behozhatja a lemaradását.*
- Egyébként menő, félre ne érts,-*tette hozzá, miközben folytatta a gömbök pörgetését.*- Néha kicsit irigylem is azokat, akik veleszületett képességgel bírnak, de aztán mindig eszembe jut, mekkora felelősség, amit úgy kell vállalni, hogy senki sem kérdezi, akarod-e egyáltalán.-*Jó volt a zsonglőrködésben, hogy nem kellett folyamatosan figyelnie, csak ha valami bonyolultabba kezdett- az izmai, a teste sok dologra helyette is emlékeztek. Mégis, nem húzta sokáig a dolgot, elvégre nem ezért jöttek.*
- Komolyan gondoltad, hogy segíteni szeretnél gyakorolni?-*Kérdezte, kicsit gondterhelten ráncolva a homlokát.*- Ez lesz a legkeményebb évem, meghallhatok gondolatokat és átvehetek érzéseket. Ha tippelhetek, még annál is ingerlékenyebb leszek, mint év végén.-*Dörzsölte meg a halántékát, elvégre a másik még biztosan emlékezett rá, amikor váratlanul behúzott neki egy egyébként lényegtelen megjegyzésre (ami természetesen verekedésbe torkollott, ahol ő húzta a rövidebbett, de ez már mellékes). Utólag belegondolva, annak a dührohamnak is részben az illúziómágia miatti megterhelés volt az oka, így nem volt biztos benne, hogy jó ötlet kombinálni az erejét meg Nathaniel temperamentumát.*
- Lehet, hogy teljesen ki fogok fordulni magamból.-*Vallotta meg, fanyar mosolyszerűséggel, elvégre abban sem volt teljesen biztos, milyen is a mostani önmaga, de kételkedett benne, hogy a jobb irányába terelné a mások érzéseire, gondolataira való túlérzékenység.

Nath

- Még a nyelved is lóg.-*Röhögte ki, mert Nath kissé öngólt rúgott ezzel a gyerekes visszavágással, csak tovább erősítve a futástól elfáradt, lihegő kutya képét. Az ír akarva-akaratlan is gyakran keverte magát vicces helyzetekbe, amit csak fokozott a származásuk és neveltetésük adta éles különbségek sora. Ennek ellenére egész jól megértették egymást és persze ideális tettestársra akadtak a másikban, ami a hülye ötletek véghezvitelét illette.*
- Hát, az érzékcsalás terén a tapintás és hideg-meleg illúziója az utolsók közt lesz, szóval még jóóó sokára. De elmén keresztül már el tudnám hitetni veled.-*Elmélkedett egy kicsit hangosan, mert bár tény, hogy soha nem lesz képes valamit valóban lángra lobbantani, annyira nem is hiányzott neki a lehetőség, hogy pusztíthasson. Sokkal  inkább azért vágott bele, mert szerette a mágiát és a pálcás varázslás annyira nem vonzotta, de az illúziók valamiért csábították, kifinomult, titokzatos világukkal együtt.
- Ezt ne gyújtsd meg!-*torkollta le,*- Csak gyakorlásra van és ha elégeted, újat kell csinálnom. Amúgy poi a neve.-*Tette hozzá, mert Nathaniel elég sűrűn izézett, ami néha nehézzé tette a mondandója dekódolását, amikor találgatnia kellett, a három izéből tulajdonképp melyik mire is vonatkozott. Ami a másik hozzáállását illette, csak a fejét csóválta - tipikus, gondolta, mert a másik lustaságáról legendákat lehetett volna mesélni. Nem hibáztatta érte, elvégre árvaházból érkezni ide mindenképp nagy váltás és érthető, ha ki akarja élvezni a kastély nyújtotta előnyöket, csak néha sajnálta, hogy a minimumot hozza csak ki magából, holott egyáltalán nem volt buta, se érzéketlen.*
- A vaktában adott ígéretek nem számítanak.-*Kicsit átverésnek érezte volna, ha olyan adott szó betartására kötelez valakit, amit jóindulatból, naivan adtak valami olyannal kapcsolatban, amiről szinte semmit sem tudnak. Kath más tészta, ő szinte pontosan tudta az elejétől, mivel is áll szemben, de Nath számára eddig az illúziók kimerültek azoban a képekben és hangokban, amikkel időnént szórakoztatta magát és környezetét.*
- Amennyiben lehet, a pofonokat inkább elkerülném...-*húzta be a nyakát, mert az eddig begyűjtött mintapéldányok nem számítottak kellemes élménynek. Alapból nem szívesen verekedett volna vele, de azt se hagyta volna, hogy csak úgy elagyabugyálja, úgyhogy a dolog elkerülhetetlennek tűnt. Végül nagy levegőt vett és lassan kifújta, hogy kicsit rendezze a gondolatait.*
- Több dolgot is kipróbálnék, kisebb-nagyobb illúziókat, te pedig megmondhatnád, mennyire sikerültek hihetőre. Idiótán fog kinézni, de szemkontaktus nélkül nem megy, úgyhogy majd meredten bámullak egy kicsit.-*Igen, ez hangyányit kínos pont volt, de túlélhető - leginkább külső szemlélő számára furcsa látvány.

Nath

- Pontosan nem tudom, csak annyit, hogy a maorik találták fel. Arrafelé nem annyira játék, inkább előadóművészet, táncolnak is közben, meg ilyesmi. A'sszem, maga az eszköz meg a cselekvés is poi.-*Megpróbált minnél több infót előbányászni emlékei közül, miközben zsebébe süllyesztette a labdákat - a srácok szépen elregéltek Ádámtól és Évától mindent, de a kezdetekben nem volt nagyon jó állapotban, inkább csak bele akart kezdeni, mert amíg arra koncetrált, hogy ne vágja magát fejbe, addig nem maradt ideje máson agyalni. Csak később kezdte el igazán élvezni, amikor már pár trükköt megtanult.
- Uhh, nem hiszem, hogy sokkal szimpatikusabb egy gyomros.-*Grimaszolt, Nathra vigyorogva - bár közel sem volt tapasztalt bunyós, egy-két dolgot már érkezett kipróbálni és valahogy nem vágyott ismétlésre, tudás anyja vagy sem. Talán nem lett volna utolsó ötlet egyezséget kötni, hogy alapszintű önvédelmet tanulhasson tőle, de egyelőre nem érezte ennek szükségét. Aztán Nath mozdult és némileg lemaradva követte.*
- Azonos alapokra épít a legilimenciával. Szóval teszek egy sétát a fejedben.-*Bökött a halántéka tájára, mielőtt ő is leült a padra. Kellett egy perc, amíg gondosan kiürítette a fejét és félresöpörte az érzéseit, hogy hozzákezdhessen - ez a rész már relative könnyen ment, így magabiztosan nyitotta ki végül a szemét, hogy megkeresse a vörösesbarna íriszeket. Talán Nathaniel közvetlen jelleme tette, talán a gyakorlat, de különösebb erőlködés nélkül sikerült behatolnia és csak azért torpant meg egy pillanatra, hogy megfontolja, milyen illúzióval próbálkozzon. Első nekifutásra egy kellően összetett, de még megvalósítható feladatot választott.
Két részből állt - az egyik érzékcsalás volt, apró, fokozatosan sötétbe vesző cseppek lassan sűrűsödő hullása és neszezése, halk őszi eső; a másik pedig a hideg, nedves érzés minden szabad bőrfelületen, ahogy az enyhe szél a vízcseppeket a tető alá is besodorta. A dolog trükkje az volt, hogyan alakítsa a jól ismert látványt a fényviszonyokhoz és egyéb körülményekhez, hogy a lehető legélethűbb és leghihetőbb eredményt kapja. Az egészet megkönnyítette az udvar zártsága, a leszálló sötét és a tény, hogy kombinálta a külső és belső illúziókat. Közben figyelt, minden idegszálával arra összpontosítva, hogy elcsípje azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket a jelenet kivált a másikból, hiszen ha tényleg jó akar lenni, akkor tudnia kell észlelni és lereagálni ezeket.

Nath

- Legfeljebb lepókhálózok egy kicsit.-*Somolygott, elképzelve, hogy ha tényleg léteznének üres fejek, milyen jól lehetne a visszhanggal játszani odabent. Egyébként tisztában volt vele, hogy Nath sokkal tehetségesebb, mint az elsőre tűnne, csupán nincs, ami motiválja, hogy ki is akarja aknázni a képességeit. Megvolt viszont annak is az előnye, hogy tisztán, egyszerűen gondolkodott, sosem bonyolítva túl a dolgokat, nem keresve minden mögött mást; ráadásul ha valakit megkedvelt, igyekezett alkalmazkodni hozzá, tanulni tőle, nem kényszerből, sokkal inkább mert felismerte, ha fejlődhetett és így mutatta ki, ha valakinek a kedvében akart járni. Talán, idővel, ha több barátra tesz szert, kibontakozik és láthatóbbá válik ez, mert megvolt benne a lehetőség a sokoldalúságra, rengeteg minden érdekelte, csak a kitartás hiányzott.
Az illúzió kezdete után csendben várta, hogy valamiféle véleményt kapjon - azt nagyjából érezte, hogy sikerült megborzongatnia a másikat, aki fázósan mozdult, de egyébként nem szólt. Furcsa volt ez a nyújtott hallgatás, de mivel minden pillanatban azt hitte, hogy majd most szólal meg, nem akart közbevágni. Ehelyett haloványan kezdtek átderengeni hozzá darabkák, legerősebben a növekvő türelmetlenség és fortyogás. Tudta, hogy az érzések nem az övéi, Nathanielhez tartoztak - elvégre, ő aligha lehetett egyre mérgesebb a hideg és egyéb kényelmetlenségek miatt, amik annyira sosem zavarták. Az érzések, mivel már az előző éven is átvette néha őket a környezetétől, nem lepték meg, de mintha elkapott volna valamit a hozzájuk tartozó gondolatokból is, ami kicsit összezavarta. Mégis, mihez kezdjen azzal, hogy citrom?*
- Talán cukorból vagy?-*Piszkálta, megdöfködve kicsit a másik egóját, egyelőre nem rántva le a leplet a valóságról - vagy inkább az illúzióról, ami a reakció alapján több, mint hihetőre sikerült. Helyette megpróbált picit még mélyebbre mászni, hogy többet kapjon el mindabból, ami a másik elméjében zajlott, teljesen elnémítva a saját hangjait, inkább ösztönösen tartva fent az illúziót, semmint tudatosan. Nem volt egyszerű, de megszokta, hogy minden gyakorlattal egyre inkább a korlátait feszegesse, még ha most óvatosabban is vetette neki a vállát, mert míg Kath tudta magát védeni, Nathanielnek esélye sem lehetett, elvégre azt sem vette észre, hogy máris bűbáj alá vonta. Nem akart most válaszolni, sem megszakítani a kapcsolatot, így elterelő hadművelettel próbálkozott - valahonnan frissen sült, ropogós szalonna ínycsiklandó illata kígyózott elő. Amennyire ismerte a másikat, kajával mindig le lehetett kenyerezni és volt ideje megtanulni, mik a kedvenc gyomorrontói.

Nath

Nath

- Nincs ezzel baj. Feltéve, hogy nem zavar, milyen erőteljesen emlékezteted az embert Garfieldra.-*Tette hozzá, kuncogva. Ami őt illette, kedvelte Nathot, jó társaság volt és pont amiatt, hogy nem gondolta túl a dolgokat, valahogy kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb tudott lenni, ami neki is segített. Mellette nem kellett aggódnia, hogy hülyét csinálna magából, és még ha így is lenne, nem történne semmi. Számára mindez új volt, mert nagyon kevés barátra tett szert és mind más és más jellemek, így máshogy is állt hozzájuk.*
- Majd meglátjuk, mit tehetek az ügy érdekében.-*Nevetett, mert gyanúsan gyorsan megbékült a másik; mást nem nagyon mondott, feleslegesnek tartotta feszegetni a témát vagy magyarázni, miért is lenne ez a jelen képességei mellett lehetetlen. Lényegtelen. Jó is, hogy csendben maradt, kicsit a sűrűsödő sötétséget fürkészve, mert ez elég időt adott Nathanielnek, hogy ő is összeszedje a tudását és mutasson valamit. Némán nézte, de az arcára volt írva, amit gondolt és érzett - egyszerűen, tisztán. Mindaz a szépség, amit látott, az az erő, amit a lángok mögött érzett, a tűz hozzá is elszivárgó melege és valami furcsán nosztalgikus érzés, ami merengővé tette. Valahogy újra felrémlett, amikor először szembesült vele, hogy mindenből lehet fegyvert csinálni, mégis, ez az egyértelműen pusztító elem itt előtte most csak kellemes érzéssel töltötte el és gyönyörködött benne, amíg az utolsó lángnyelv ki nem aludt.*
- Gyorsan fejlődsz.-*Dícséretnek szánta, irigység nélkül - tudta ő előre, hogy nem kevés munkát vállalt, elvégre a legjobb esetben is hat évbe telik, hogy maradéktalanul elsajátítsa az illúziómágiát, és az elementaristák vagy a melodimágusok se álltak sokkal jobban. Az első éven eleve késéssel indított, mert mire összeszedte a bátorságát, hogy felkeresse Alexát, már eleve eltelt némi idő, úgyhogy másodikra jutott odáig, hogy mozgással kísérletezzen, mindennel csúszva. Nehéz volt, talán mert annyira megfoghatatlan az egész, rákényszeríteni akaratát a képekre, hangokra, az elmét érintő részekről nem is beszélve. De nem is ez foglalkoztatta, sokkal inkább emlékei közt tallózott, keresve valamit.*
- Kicsit olyan... Láttál már sarki fényt?-*Az elharapott mondat után hirtelen kérdezett, szinte meg sem várva a választ, csak a poén kedvéért előrehajolt, kinyújtva a karját és mutatóujjal furcsa vonalakat kezdett rajzolni az égre, amik kisvártatva hasonló fényre gyúltak, mint az előbb az előtte táncoló lángok, de sokkal lustábban mozogtak. Inkább csak sodródtak, alakot, árnyalatot váltva, végeérhetetlenül kígyózva és csavarogva az égen. A fényük hol erősödött, hogy elhalványult, szinte teljesen kihunyni látszva, csak hogy ismét erőre kapjon. Sokáig játszott ezekkel, a színekkel, sietség nélkül, majd egy mosollyal hagyta szertefoszlani az egészet.

Nath

Zoey Rutherford

Elérkezett a bogolyfalvi hétvége, és vele az a vasárnap is, ami már egy ideje piros felkiáltójellel díszlett maga eszkábálta naptárában. Amikor visszatért az iskolába, még nem nagyon volt elképzelése arról, hogyan tovább, de ahogy egyre inkább belerázódott az itteni életbe, úgy kezdtek körvonalazódni a fejében különféle tervek. Ezek közt szerepelt az is, hogy ha már elhagyta a tizenhatot, sőt, lassan a nagykorúság felé araszol, akkor megpróbáljon a lehető leginkább függetlenné válni attól a bizonytalan támogatástól, amit a szülei jelentettek. Amikor elkezdett munkát keresgélni, kicsit elszomorodva vette tudomásul, hogy a cukrászdában már teltház van - nagyon élvezte annakidején Runáék maid caféjában a sütemények dekorálását, a marcipánfigurák készítését és a többit, de ez van. A Bestiában nem próbálkozott, elvégre sose volt állata és valószínűleg akadnak nála jóval megfelelőbb jelentkezők is. Miután végigböngészte az apróhirdetéseket, végül bátorságát összeszedve a Pillangóvarázsnak szerkesztett egy takaros kis levelet, és azóta bagoly útján több üzenetet is váltott a tulajjal, akivel mára beszéltek meg találkozót.
Ami az öltözetét illette, fekete ing, szürke zakó és hasonló színű nadrág alkották- semmi feltűnő, de tiszta és rendezett megjelenést kölcsönzött, már amennyire ez lehetséges volt. Készülődés közben a nagymamája szavai visszhangoztak a fejében, úgyhogy legalább megpróbálta kifésülni és megregulázni örökké kócos tincseit, de nem sok látható eredménnyel. Miután jóval korábban indult el a kelleténél, mire leért a faluba, még mindig maradt vagy húsz perce, amit jobbára nézelődéssel töltött, próbálva megnyugodni. Nem kicsit izgult, de valahogy legyűrte az érzést, azokat a módszereket alkalmazva, amiket az illúziómágia során tanult meg. Amikor öt perccel a megadott időpont előtt belépett a Pillangóvarázs ajtaján, egyenes tartása és mozdulatai nem árulkodtak arról, hogy tartana a rá váró dolgoktól.*
- Jó napot!-*Köszönt, a pulthoz lépve.*- Rutherford kisasszonnyal lenne megbeszélt találkozóm.-*Maga is meglepődött, mennyire tisztán, nyugodtan csengett a hangja, de valahol lélekben csak bólintott rá - nincs mitől tartania, még ha el is rontja, senki sem fogja hosszasan kioktatni vagy másként leckéztetni. A recepciós utasításainak megfelelően tette meg aztán a következő lépést, a fotelok felé, hogy várakozzon, vagy épp az emeletre vezető lépcsősor fokait szedve felfelé.

Mrs. Rutherford

Mrs. Rutherford

Nem a hölgy viselkedése miatt volt kicsit karótnyelt, Zoey igazán barátságosan állt a beszélgetéshez és a mozdulatai is közvetlenséget sugalltak, de Gilbert már így is boldog lehetett, hogy sikerült kontroll alatt tartania nervozitását. Élete során műveszetté fejlesztette, hogy bár tökéletesen tisztában volt azzal, mi történik körülötte, valahogy lélekben nem volt teljesen jelen, kicsit mindig a föld felett lebegett, megtartva a két lépés távolságot a valóságtól. Ez viszont luxussá vált, amit nem engedhetett meg magának, így maradt ő és a realitás. Hát, nagyon messze álltak a puszipajtásságtól.
- Köszönöm.-*Kortyolt a vízből, mielőtt a pár pillanatnyi csöndet kihasználva, körbenézett volna - menet közben is nézelődött, de most lehetősége nyílt részletesebben is szemügyre venni a dolgokat. A kávé fahéjjal keveredő illatát érezve vetett egy kíváncsi pillantást a tarka bögre felé is - nem mondhatni, hogy rajongott volna érte, bár nem is utálta, de még bőven távolt állt tőle az az idő, amikor hasonló koffeinbombákra szorul majd.
- A Levitásokkal jó tapasztalaim vannak.-*Mosolygott vissza, mert nem volt számára idegen a kékek mentalitása, bár saját magától sosem idegeskedett volna szorgalmikon és jegyeken, de szeretett olvasni, tanulni, rengeteg dolog érdekelte. Ráadásul a maid café kapcsán megismert emberek többsége is közéjük tartozott, ők pedig segítőkész, szeretnivaló személyeknek tűntek, bár azóta sem árulta el nekik, hogy Tyki Mikk valójában ő volt. A következő kérdés válaszán nem is kellett jóformán gondolkodnia.*
- Egyrészt, szeretnék a munkámmal pénzt keresni.-*Nem kívánt kitérni ennek az okaira, mert a legkevésbé sem illettek egy első találkozáshoz, teázóasztal mellé, és egyébként sem tartozott senkire, hogyan oldja meg a problémáit, mert mindenkinek megvannak a maga nehézségei. Az őszinte válaszhoz viszont hozzátartozott ez is.*- Másrészt, tavaly a levitások szerveztek egy egynapos rendezvényt, egy japán ötletet kölcsönözve rendhagyó kávézót nyitva. Jelentkeztem rá és nagyon, nagyon élveztem az egészet, a süteménydekorálástól a felszolgálásig. Ha választhatok, akkor vagy könyvekkel, vagy ehhez hasonló helyen szeretnék dolgozni.-*Ugyan fogalma sincs, milyen foglalkozást űz majd, ha elvégezte az iskolát, jelenleg tényleg így gondolkodott.
- Bármilyen információért hálás lennék, a munkaidőt, a pontos feladatot vagy a betanítást illetően. Maguk a teák is érdekelnének, tanultam az egyes fajták készítéséről, de a különféle keverékek és ízek kifogyhatatlanok.-*Többnyire a fekete és a fehér teákat kedvelte, főleg az édes, csokoládés, karamelles vagy marcipános variációkat, amik közt az egyik legnagyobb kedvence a meggyes-csokoládés fekete tea volt. Ebből még régebben kapott, és az utolsó pár kiskanálnyit egy gondosan lezárt dobozban őrizgette, maga sem tudta, miért, de valamilyen ünnepélyes alkalomra tartogatta a maradék Holdfény szonátát (ez volt a keverék neve). Erről jutott eszébe még egy kérdés.*
- Foglalkoznak egyébként tea árulásával is? Valaha jártam egy aprócska teázóban, aminek az alsó szintje boltként, az emelete teázóként működött. Sőt, lehetett saját teát keverni, csak fel kellett sorolni a kívánt ízeket vagy alapanyagokat. Lenyűgöző hely volt.-*Talán többet beszélt a kelleténél, de apránként kezdett megfeledkezni a szorongásáról és ez megoldotta a nyelvét is.

Mrs. Rutherford

- A kapuk nyitva állnak a volt diákok előtt. Nálunk a házukba is ellátogathatnak, ha szólnak a házvezetőnek.-*Tette hozzá, mert időről időre megfordult náluk egy-egy régvolt főnix, aki a tanárait, barátait látogatta meg. Azt ugyan nem tudta, hogy a többi háznál hogy működik ez, de az Eridon barátságos hely és a házvezető is, bár az új helyettese kicsit furcsa. Ezzel azonban nagyjából le is zárták az iskolát érintő témát és áttértek a lényegesebb részekre.
Figyelmesen hallgatta az eligazítást, egyszerű, követhető és logikus dolgokat hallott, így nem okozott különösebb nehézséget az egészet szépen elraktározni a memóriájába. Csak egy-egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette és megértette, kortyolva a poharából. A felsorolt neveket szépen megjegyezte, bár olyan érzése támadt, ha a bemutatásnak megfelelően esetleg tegeznie kell az itt dolgozókat, lesznek még problémái. Mindenesetre, egyik már látott hölgy sem úgy tűnt, mintha emberevő hajlamokkal lenne megáldva, a recepciós pedig kifejezetten kedves és mosolygós volt.
Amikor Rutherford kisasszony keresgélni kezdett, tanácstalanul pillantott körbe, de a szomszédos asztalokon se látott sehol elcsaklizható könyvet - ebből leszűrte, hogy itt a pincér látja el ezzel a vendégeket, ezzel is kerülve az asztalok túlzsufolását és az egyéb kényelmetlenségeket. Kicsit sajnálta, mert tényleg kíváncsi volt a kínálatra, de ami késik, nem múlik.*
-Rendben.-*Bólintott, és a különleges tea összetételének hallatán szinte érezte is a fűszerek és gyümölcsök illatát - talán emlékeiből kúszott elő, mert valami megcsapta, amikor ide tartva a többi asztal közt szambáztak. A sütemény azonban teljesen elterelte erről a figyelmét.*
- És el is repül?-*Érdeklődött, mert lelki szemei előtt kirajzolódott, amint egy engedetlen süteményt kerget lepkehálóval és valahogy több, mint komikus benyomást keltett, ahogy a vendégek feje felett kaszál vele a levegőben, lábujjhegyen ugrálva az asztalok és párnák közt. A csokibékák ugyan többnyire nem okoztak ilyen gondot, de akadt már olyan, valószínűleg kakaótúladagolásban szenvedő brekkencse, amit csak sok rohangálás után sikerült elejtenie és ami az utolsó pillanatig ádázul küzdött.
A hölgy tovább gondolkodott, jobbára hangosan, majd hirtelen jelentette be, hogy alkalmazza, így első pillanatban azt hitte, félrehall.*
- Tényleg?-*Kérdezett vissza, szinte reflexből - nem sűrűn szoktak vele ilyen dolgok történni, de úgy tűnik, a pechszériája itt tört meg. Megkönnyebbült és mérhetetlenül boldog volt, pedig a dolgok neheze még csak most következik; mégis, valamiért mindig az első lépés tűnt a legnehezebbnek, amíg át nem gázolt az ingoványon. Ha utána már a szorgalmán és az akaraterején múlt a siker, akkor nem igazán lehetett eltántorítani, rengeteg erőt és időt áldozott arra, amit fontosnak tartott.*
- Kedden. Az óráim többnyire hétfőre és csütörtökre esnek, a többi napon pedig délelőttre, úgyhogy elég sokat tudok lejárni.-*Amikor az imént Zoey a munkaidőről ejtett szót, nem volt alkalma és nem is akart közbekotyogni, így most tért csak rá az órarendjére. Szándékosan nem vett fel sok tárgyat, mert tudta, hogy ez az év kritikus és számolt vele, hogy bár "az iskola az első", nem az lesz a legfontosabb. Ehhez kapcsolódott az utolsó kérdés is, ami előtt kicsit habozott, de jobb, ha az elején tisztázzák.*
- Ha a helyzet úgy hozza, szórakoztathatom a vendégeket illúziókkal? Csak apróságokra gondoltam...-*Talán túl sok ezt felhozni, de jobb egy egyértelmű tiltás, vagy egy hozzájárulás, mint ha esetleg rajtakapják. Számára kiváló gyakorlási lehetőség lenne, a hangulathoz is hozzátehetne itt-ott és senkinek sem ártana. Mégis, semmije sincs, amivel ezt bizonyíthatná, így megérti, ha nem nyeri el a hölgy tetszését az ötlet.

Vittman Levente

Ma reggel direkt korábban kelt - élvezte a szünidőt, hogy alig maradt diák a kastélyban és azt is, hogy Nathaniel még vastagon húzta a lóbőrt, amikor ő kikúszott az ágyból. Napsütésről ugyan szó sem volt és hiányolta is egy kicsit, mégis, derűsen készülődött, gyorsan összekapva magát - egyébként sem tartozott a piperkőc emberek közé, bár amióta munkába járt, gyakrabban kísérletezett (hiába) fésülködéssel. Most kicsit kapkodva csavarta nyakába a tarka sálat, hamarabb kellett elindulnia, mert még be akart térni a könyvesboltba is, így kilépett, hogy gyorsabban tegye meg a faluig vezető utat, vállára csapott táskájában legutóbbi szerzeményével, A Mester és Margaritával. Óvatosan nyitotta Őszike néni boltjának ajtaját, halkan köszönve, mert valahogy még mindig inkább feltűnésmentesen szeretett jönni-menni, hiszen aprópénzért kölcsönzött, nem pedig vásárolt. Most viszont - miután már napok óta nem kínozta a késztetés, hogy rágyújtson, s így költenie sem kellett ilyesmire - igenis végleg haza akart vinni egy kötetet, ami megtetszett neki, csak előbb a helyére akarta csempészni a Bulgakov-művet. Ez már megvolt otthon, de nem szívesen kérte volna el a nagyitól bagollyal, kitéve szegény portékát az időjárásnak és tollas postásuk minden szeszélyének. Megkereste a polcot, ahonnan leemelte, majd utoljára ellenőrizte a saját kézzel gyártott könyvjelzőt, melyen az alábbi, kicsit cikornyás betűkkel rótt idézet állt:

"Nem elég olvasni. Újraolvasni - az összes tanácsadók szerint - fontosabb. S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit.
Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem oly lassan és bonyolultan, mint az életben."

Márai Sándor: Ég és föld

Ez az előző olvasmánya volt, és bár erre is fájt a foga, előbb inkább a Khalil Gibran gyűjteményre szerette volna rátenni a mancsát. Tekintete mohón kereste az ismerős gerincet, vagy a Prófétát szerette volna, vagy s Törött szárnyakat, vagy azt a furcsa aforizmagyűjteményt. Azonban errefelé a könyvek ritkán maradtak ugyanazon a helyen, mintha vándoroltak volna és annyira nem is tartotta lehetetlennek, elvégre félig a varázsvilágban nevelkedett, kevés dolog lepte meg. Most azonban akármilyen kitartóan keresgélt is, csak nem tudott ráakadni egyik könyvre sem, így egyre tanácstalanabbul állt egyik lábáról a másikra, azon töprengve, vajon van-e elég ideje, hogy végigbóklássza az egész kínálatot.

Levente

Néha segítenek a falak - legyenek fizikaiak vagy csupán képzelete szüleményei. Néha, ha tégla és elutasítás magasodik közte és a világ közt, nem olyan hangos a kint és csak nagyon távolról szűrődnek be gondolatok, ahogy behúzott redőny lapjai közt szivárog be csendesen a fény. Ilyenkor majdnem jó volt, megülni elméje peremén és hagyni halkan zümmögni az idegenek hangjait. Más napokon nem akadt meredéke, sem kő, sem könyv nem segített, csak a menekülés, az üres tér. Karácsonyra annyira kimerült, hogy másra sem vágyott, mint messzire futni és kikerülni minden embert, vagy ha ezt nem tehette, hát fülére tapasztott kézzel járni az utcákat, még ha tudta is, hogy nem segít. Ez a pár röpke nap, amíg kiürült a város és mindenki hazatért, egyszerre hozott szomorúságot és megkönnyebbülést. Ha csak egy-egy hang érte el, elbírta terhét, s ahogy most meglegyintették a közeledő, majd belépő gondolatai, csak egy pillanatra hunyta le szemét. Az érzés minden alkalommal ugyanaz, mint egy hullám, ami magával sodorja, ha nem vigyáz, de most inkább csak bokáját nyaldosta. Bár szó nem hangzott el, reflexszerűen húzta be a nyakát, ahogy a cipőnyomok okozta bosszúság elérte - akármennyire is igyekezett leverni a havat a lábáról, valamennyi mindig maradt és ahogy a boltban sétált, olvadásnak indult, kis tócsák hosszú, egyre keskenyedő sorát hagyva így maga mögött. A másik gondolatai csakhamar más irányt vettek, de etőtl még lelkifurdalása nem szűnt meg; nagyon jól tudta, mennyi munkát jelenthet mások után takarítani. Az előteret ugyan nem ő felügyelte, de egyetlen óvatlan mozdulattal bárki el tudta áztatni a fél asztalt vagy az ülőpárnákat, s százszor jaj, ha még alaposan meg is mézezte előbb a teáját. Előhúzta hát pálcáját, s feladva a hiábavaló keresést, elindult visszafelé, halkan motyogva bűbájjal tüntetve el a nyomait - kicsit az egyiptomi papok jutottak eszébe, akik seprűvel jártak el hasonlóan a sírkamrák lezárásakor, bár fogalma sem volt, miért most villant eszébe mindez. Ahogy elért a polcsor végére, óvatosan kikukucskált, hogy meglesse a tulajt - még sosem találkoztak szemtől-szembe, s most kíváncsian leste, mint mindenkit, akit először látott. Elmélyülten olvasgatott, nem habzsolva, inkább kiélvezve a sorokat, mégis, volt benne valami mohóság, vagy inkább szomj, ahogy a lapokat forgatta. Csak addig szakította el tőle a tekintetét, amíg suttogva az ajtótól idáig sötétlő nyomokra uszította a tisztítóbűbájt. Persze, szörnyen gyerekes dolgot művelt már megint, de mégis elfogadhatóbb, mintha elé állna, csak hogy hosszasan, némán meredjen rá, amíg vonásait és rezzenéseit lesi. Mégis, mivel magyarázná? Hogy talán egyszer papírra veti vonalait, ha emlékei közül előkúsznak egy üres pillanatban?
Végül visszahúzódott, eltette a pálcáját, egyik rakoncátlan tincsét füle mögé tűrte, majd vett egy nagy levegőt és elszántan előlépett - teázó ide vagy oda, ha kilépett a szerepéből, még mindig nehézséget okozott csak úgy odamenni idegenekhez.*
- Elnézést.-*Állt aztán meg kicsit félszegen a pult előtt, megvárva, amíg a tulaj feltekint rá, remélve, hogy nem kap újabb bosszús gondolatot, amiért megzavarja olvasás közben.*- Nem találok néhány könyvet, amit itt láttam és rövidebb időre kölcsönöztem. Szeretném -*nyelt egyet, mert egy boltban a "kölcsönöztem" szó olyan átkozottul furcsán hangzott*- szeretném megvásárolni őket. Khalil Gibran köteteiről lenne szó.-*Tette végül hozzá, halkan, de érthetően beszélve. Megint előjött régi rossz szokása, hogy a gombjait tekergesse, de mivel ezen a kabáton már csak zipzár volt, végül a sálja szélét kapta el, hogy lefoglalja az ujjait

Levente

Az utóbbi időben hozzászokott már, hogy végigmérik - egyrészt, a munkája része, másrészt, mióta nem sétálhat cilinderben az asztal alatt, csak feltűnőbb, mint régen volt. Most mégis, zavarta kissé, mert úgy néztek rajta végig, mint egy betolakodón, mint egy eltévedt futóférgen és nem mondhatta, hogy nem szolgált rá. Rosszkor szólt - olvasás közben az ember gondolatai kuszák, s hiába próbálta kivárni a megfelelő pillanatot, nem sikerült. Széttörte a képeket, amiket a másik felépített és ráadásul még el is csípett párat belőlük, akaratlan. Egyébként szomorkás, kedvesnek tűnő vonásai bosszúságról árulkodtak, s Gilbert önkéntelenül is erősebben szorongatta sálja rojtjait, bár megállta, hogy lesüsse szemét vagy hátráljon.
- Én.-*Kicsit olyan érzése támad, mintha megint elsős lenne, madárhangú és idétlen külsejű apróság, akire nem lehet máshogy nézni, mint egy verébfiókára - sajnálattal vegyes csodálkozással vagy "hess innen!" kifejezéssel. Akárhogy is, még nem vedlett le minden tollat, s furcsaság maradt. Ő abból indult ki, hogy a bolt tulajának meg kell valamiből élnie s mivel neki nem volt elég pénze, hogy minden számára kedves kötetet azonnal hazacipeljen (pedig megtette volna), hát legalább a kölcsönzésért fizetett. Az a lehetőség, hogy helyben olvasson, egyébként sem jöhetett számításba, hiszen most is legfeljebb tíz perce ülhetett volna le. Így maradtak a vádló, szép szemek, amik számonkérték rajta a durván elrabolt szavakat. A legszerencsétlenebb az egészben, ahogy ezt a szempárt fürkészi, mert minden, mi szép, kiszakíthatja őt a valóság keretei közül, s míg ő fényeket, színeket, formákat, árnyékokat, mélységet és vonalakat habzsol, addig az idő könyörtelenül telik tovább. Ráadásul már nyelve hegyén érzi az elcsépelt mondatot, s bele kell harapnia, hogy örökkön járó száját elhallgattassa. Maga az eladó kínál kapaszkodót szavaival, hogy visszataláljon helyére a képben, vissza gondolataihoz, melyek közt feltűnt egy új szál.*
- Megmutatná, ha megkérem?-*Miközben a szavakat ejti, már szőni kezdi illúzióit - a háta mögötti két polcsor közt fokozatosan tűnik elő a padló csempéi helyett macskakő, s ott, ahol a polcok kezdődnének, hirtelen házak kezdenek a magasba kúszni, karcsú, egymáshoz préselt épületek, zsalus ablakokkal, amik déli rekkenő hőségben árnyat adnak, virágcserepekkel a párkányon és néhol padokkal az ereszek vagy ernyők alatt. Szűk utcácska bontakozott ki a semmiből, s mivel legalább kicsit ismerte a pulton heverő könyvet, a tenger közelsége miatt friss, sós illatú levegő szállt. A színeket csak kicsit koptatta meg, nem lett egészen szépiás a kép, de hiányoztak az igazán rikító árnyalatok, inkább a részletekben jelent csak meg erőteljes, élénk szín, máshol kő, homok, fa dominált. Az illúzió messze nem volt tökéletes, még csak teljes sem - továbbra is érinthetetlen maradt, mert a tapintást még nem tudta becsapni, így könnyedén lebukhatott, hisz a látvány mögött ott lapultak a könyvekkel tömött polcok.
Nem is igazán töprengett a következményeken. Kárpótolni akarta valahogy a kellemetlenségért, amit okozott, s a lehetőség kínálta magát, így akármilyen bizonytalan lap is volt ez, erre tette fel most mindenét, már amit a bolt jelentett. Csendesen, egy kicsit lemaradva követte, s most tényleg fülelt - a kép nem lehetett tökéletes, de ha figyel a másik gondolataira, észrevétlen csempészheti bele azt, amit az hiányol. Ráadásul, ha mégsem a remélt hatást éri el, legalább egy kicsivel közelebb marad az ajtóhoz, bár sokkal inkább az mozgatta Gilt, hogy láthassa a másik reakcióját.

Levente

Míg a kékségen mereng, a gondolatok elcsitulnak, s ha apró foszlányaik el is jutnak hozzá, szavak helyett érzést hullatnak ölébe, józanító, szomorkás érzést - a vele szemben ülő nem szereti, ha nézik, mert a pillantások feltépnek valamit, egy vagy több sebet. Amennyire tud, visszahúzódik, tekintetét a polcsorok felé fordítva, mielőtt a felszínnél többet karcolna ostoba szokása miatt, de valahol minden akarata ellenére elorozott darabbal gazdagabb lesz. Még mindig ott a bűntudat fátyolvékony pókhálója, de amíg nem tehet róla, amíg nem szándékosan, erőszakkal veszi el őket, addig mint kisgyerek a porban talált üveggyöngyöket, úgy rejtegeti félve ezeket a lélekszilánkokat. Nem csak a gondolatokat, de minden mást is - rezzenéseket, megtorpanó mozdulatokat, elkapott pillantást, lépések halk neszét, egy kimondatlan szót, egy tekintet cirógatását, bármit.
Most épp az utcát, rézszín szálakon csillanó fényt, macskakövek dorombolását a talpa alatt és azt, ahogy az arcon felszakadnak az árnyakat vető felhők és elfújja őket a sós illatú szél, ahogy nemcsak vonásai, de mozdulatai is megváltoznak, puhábbá válnak. Amint megáll a virág mellett, az ő kedvéért festi a szirmait karmazsinra, s ahogy a másik csodálja, lehunyt szemmel szinte áhítattal nyúl a kehely irányába. Gil csak gondolatban kiáltott megállt felé, mégis, mintha az meghallotta volna, az utolsó pillanatban elkapta kezét, szinte lefogva, nehogy megint megpróbálja megérinteni a képet. Mert jelenleg ez csak egy valóság elé vont leheletnyi függöny volt, ami azonnal elszakadt, ha valaki anyagát simította volna. Mint az álmok, kifolyt az ember ujjai közül, bármily valósnak is tetszett egy szempillantással ezelőtt.
A megpördülésre és a hirtelen rá szegeződő szemekre nem számított, s elsőre leginkább szeretett volna összemenni, hogy kevesebb néznivaló legyen rajta, bár nem érezte, hogy neheztelnének rá engedély nélküli mutatványáért. Tagadhatatlanul oda nem illő lehetett téli kabátban, sálban, pulóverben a napfényes utcán, de már késő megváltoztatni külsejét. A váratlan, költői kérdés hallatán kinyitotta a száját, aztán rövid, potykaforma tátogást követően inkább becsukta és mélyen hallgatott - megint meghasonlott, mert valahogy minden nála idősebb, felnőttnek érzett embert magázott és mivel nem sok gyakorlata volt ilyen téren, nehezére esett rávenni a nyelvét, hogy engedelmeskedjen, amikor tegezni kellett valakit. A dolog furcsaságát tovább növelte, hogy lefelé nézett, mert ülve nem tűnt ilyen alacsonynak a tulaj, ő meg gyakran elfelejtette, mennyit nőtt, pedig nem kevésről volt szó, elvégre elsőben biztosan nem lehetett magasabb, mint a vele szemben álló.
Aztán teljesen lényegtelenné is vált, felelt-e. Új üveggolyót kapott.
Igazán szép volt ez a mosoly, szívből jövő és valahogy ragadós, mert azon kapta magát, hogy visszamosolyog, nem udvariasságból, hanem mert valami apró, furcsa melegség ellenállhatatlanul húzza a szája szélét. Volt benne egy pici zavar, csipetnyi büszkeség, egy kiskanálnyi őszinte öröm, gyűszűnyi napfény és késhegynyi csodálat, mert ez a finom, görbe vonal döntötte el, hogy le fogja rajzolni, amint teheti. Jobb is, hogy hátat fordítottak neki, mert nem töri valamilyen ostobasággal miszlikbe a pillanatot, s jut elég idő, hogy gondosan elcsomagolja a töredéket.
Követi kalauzát, s ahogy megáll, megtorpan ő is. Szavai hallatán egy kis időre lehunyja a szemét, s mire újból kinyitja, a fények kihunytak, a színek kifakultak, aztán elillantak és helyükre tolakodott a könyvek hosszú, tömött sora, mely most talán kevésbé hatott igézőnek. Mégis, ismerős illatuk, fedelük megnyugtató tapintása jó érzéssel töltötte el, ahogy leemelte a két vékony kötetet, a Törött szárnyakat és a Homok és tajtékot. Az egyikben még benne volt a könyvjelző - halovány, zöldes papírra rótt betűk és miniatűr rajz álltak rajta.
"A gondolat a tér szárnyaló madara, amely a szó kalitkájába zárva kitárhatja ugyan szárnyait, de repülni nem tud."
A tulajra pillantott, majd a pult felé, a könyvekre, megint a fiúra, végül az ajtóra - nem húzhatta a végtelenségig az időt, de még nem akart menni, pedig már kezében tartotta, amiért jött. De az égvilágon semmi sem jutott eszébe, hiszen mi mondanivalójuk maradt így, ismeretlenként?*
- Megtenné...d-*nyelt egyet,*- hogy beütöd ezeket a gépbe? Eszembe jutott még valami.-*Reménykedik, hogy kérésében a másik nem talál semmi furcsát, s ha annak megfelelően hátat fordít, táskájába túrva az előzőhöz hasonló cetlit halász elő, meg a kedvenc ceruzáját, hogy az egyik polcot használva a következő szavakat firkantsa rá, pont helyett valamilyen tengeri csiga házát kanyarítva az idézet végére.
Ha az ember lassan végigsimítja a saját füle mögött meglapuló hajszálakat, fejében a hamarosan homokká őrlődő apró kavicsokat magukkal görgető hullámok finom zaját hallja <(( @
A papír másik oldalára csak két szó kapar:
Egy újabb illúziót kihasználva csempészi a papírt a miatta félbehagyott könyv utolsó oldalára észrevétlenül, miközben fizet, majd úgy távozik, ahogy érkezett - gyorsan és csendesen.

[A vízeséses játék folytatása]

Vicces, már-már könnyed szavaival éles kontrasztot alkotott mindaz, ami útközben megrohanta, mert hiába lett volna könnyebb csak elfelejteni az egészet, emlékek és egészen ellentétes érzések fészkelték be magukat lelkébe. A másik meglepően éles meglátásain tűnődött, azon a képen, amit ő oly kevéssé érzékelt, hiszen nem látta magát kívülről. Tudta, hogy változott, mert fel kellett nőnie, vagy legalább is befejezni a menekülést és szembenézni a dolgokkal. Nem sértették vagy bőszítették fel, eleve nem ezért ütött - nem az "elhangzottak" miatt, hanem mert nem ezt akarta hallani...vagy talán nem is kellett különösebb indok? Csak abban volt biztos, hogy mérlegelés nélkül tette, amire indulatai sarkallták, mintha csak kívülről figyelte volna a történéseket. Az ütéssel átszakadt valami - talán egy gát és haragja utat talált magának, elhömpölyögve, még ha nem is száradt fel nyomtalan, a viszonzott öleléssel és a bocsánatkéréssel pedig a háborgó tenger újra tóvá zsugorodott. Tudta, hogy nem lehetett egyszerű erre a gesztusra elszánnia magát Minnek, aki ösztönesen tartott a túlzott közelségtől, s ez is segített összefogni szétzilálódó önmagát, pillanatnyi támaszt keresve a puha szorításban. Szemét lehunyva azt kívánta, bár megállna az idő egy kicsit, hogy tovább tartson ez a kivételes perc. Az az egy szó, amit kapott, olyan volt, mint egy fuvallat; tükörré simította a felszínt, lecsendesítve, de nem sokat tehetett a mély vizek örvénylése ellen. Mindenesetre, lehűtötte a fejét és míg a sáros ösvényen cuppogtak, újrajátszva a jelenetet, már inkább megijesztették a Min fején átfutók - ő, mint zord, hideg utálattal megjelenő, sötétséget sugárzó jelenség? Szabad kezével hajába túrt, mintha saját gondolatait próbálná összegereblyézni, megregulázni, nem sok sikerrel. Kavargott, bármennyire is viszolygott az érzéstől, egyelőre nem és nem akartak ülepedni a lelkét markoló zavaros dolgok, jobbára csak egy fáradt, cigarettaízű sóhajra futotta. Mint aki csak most jön rá, mit is csinál, értetlenül meredt az ujjai közt füstölgő szálra, még mindig érezve a különös, idegen zsibbadást tenyerében és tükör nélkül is pontosan tudta, hogy festhet most.
What a mess I am...
Gúnyos félmosolyra húzódott szája, saját gyengesége láttán, pedig igazából még nem is csúszott annyira mélyre, tízből öt ujja még mindig a peremet markolta és szilárdan tartotta. A munkája, a jegyei rendben voltak, épp csak lassan leküzdött félelmei helyett most már egészen más okból kerülte az embereket, akiknek zajos, össze-vissza halandzsái néha megőrjítették. Mélyet kortyolt a füstből, lassan fújva ki és légzésére ügyelve igyekezett gondolatainak is más ritmust adni, kitörni abból a mederből, amiben eddig folytak és egymást dagasztva túl akartak csordulni. Szótlan lépdeltek egymás mellett, be a fák közé és már láthatóvá vált a faház, mire Minre nézett, azon tűnődve, vajon jobb lenne-e a helyzete, ha a másik vele van az utóbbi hónapokban? De a mi lenne, ha... kezdetű gondolatok sosem vezettek sehová.*
- Megérkeztünk.-*Mutatott a fák csupasz koronájában most tisztán látható kis lakra. Egy utolsó slukkot követően kisodorta a maradék parazsat, a földbe taposva, majd a csikket a dobozba hajította, mielőtt nekifogott volna, hogy megmássza a lépcsőt, odafent az egyik fotelbe rogyva. Fűtés nélkül sem volt túl hideg most, főleg az időjárásnak köszönhetően, így csak elvackolta magát, várva, hogy a másik is helyet foglaljon. Megelőzve a hosszú, kínos hallgatást, ő tette meg az első lépést.*
- Az illúziómágia mellékhatásaként a környezetem szinte összes gondolatát hallom, ha nem is akarom. Hónapok óta.-*Nem védekezésként hozta fel, nem is magyarázkodni akart, egyszerűen elsőként közölte a tényeket, mielőtt újabb félreértésre vagy konfliktusra adna okot. Nem mindenki értette meg, hogy ha lenne választása, ő lenne a legboldogabb, ha megszabadulna több tucatnyi tizenéves gondolatainak árjától. Még úgy is, hogy az Alexa által javallt zajszűrő bűbájokat használta, nehezen viselte.
Ettől eltekintve azonban nem mondott egyebet - az ő kérdései szinte tapinthatóak voltak, s Minre bízta, kérdez-e vagy megválaszolja előbb a kimondatlanokat.

Min

Mint meglepi az illúziómágia - nem csoda, hiszen elsőben megkésve kezdte tanulni, és igazából nem nagyon kérkedett a képességgel, amíg olyan keveset tudott. A kérdésre bólint, szótlanul, nem téve hozzá többet - van ebben a hallgatásban valami tartózkodó, aminek még nem volt ideje vagy módja feloldódni, ha nincs is titkolnivalója. Talán az elkövetkező szavak eltörlik majd ezt a távolságot, ha megtalálják a közös hangot és a régen elejtett szálat.
Aztán Min kezd mesélni, az eltelt időhöz képest röviden és kelletlenül. Hallgatja a magyarázatot - már ha annak lehet nevezni - s arca most is mindent megmutat, kimondva helyette, ami csak a szavak hallatán megfordul fejében. A mágia számtalan módot kínál arra, hogy egy vagy sok határ se jelentsen akadályt, ha a távolság meg is marad: ott vannak a baglyok, a kandallók, de ott volt a Szőke hölgy is, akinek igazán mindegy, hol helyezkedik el a napló és kitépett lapja, szabadon átjárhat köztük. Mégis, egyetlen fecnit, levelet, üzenetet, egy hangot, semmit sem kapott Mintől hónapokig, pedig próbált vele kapcsolatba lépni. És ez legalább olyan keserűséggel töltötte el, mint Kath, akivel bár egy kastélyban éltek, alig találkoztak, mert a lány, ha tehette, kerülte. Valahol feladta, hogy megpróbálja áthidalni a kettejük közt éktelenkedő szakadékot - már mindent felkínált, amije volt, de ez is kevésnek bizonyult. Valahol már jóideje tudta, hogy az általa birtokolt hely a lány szívében egyre zsugorodik, mígnem teljesen elnyelte az az űr, amit valaki más hagyott benne. Nem kellett kérdeznie, hogy tudja.
De elragadtatta magát - gondolatai messzire kalandoztak és kényszerítenie kellett magát, hogy visszatérjen a jelenbe. Furcsa, Min gondolatai mennyire elhalkultak, szinte csak úgy szűrődtek át hozzá, ahogy a napfény tűz át nyáron az erdő lombján, puhán, jólesően. Jó lenne egy kicsit meg se szólalni, csak sütkérezni, mert érzéseinek és gondolatainak finom szálai szinte cirógatták - a történtek ellenére rengeteg szeretetet, törődést, ragaszkodást sugalltak és mint lepkét a láng, úgy vonzotta mindez. Egyre biztosabban érezte, hogy ha legalább ő nem tűnik el, nem lenne ennyire... elveszve. Nagyon kevés embert tudott igazán közel engedni és rájuk nagy szüksége volt, akármilyen szánalmasan is hangzott, hogy mindig kapaszkodnia kellett valakibe.*
- Nyáron a nevelőapám elvesztette a fejét. Összetörte valamennyi álarcomat, aztán elkezdett hozzám vagodosni dolgokat és majdnem komolyan megsebesített. Azóta leginkább levegőnek néznek és nem vesznek tudomást rólam.-*A levegőnek beszélt jobbára - nem sajnáltatni akarta magát s csaknem egy év távlatából már csak nagyon tompán érintette az egész. Egyébként is olyan szürreálisnak tűnt, főleg a pillanat, amikor a felé hajított ruhaszárító a lámpabúrát találta el és a rá záporozó cserepek nem is félelemmel töltötték el, hanem egy külső szemlélő hideg, tárgyilagos nyugalmával. Nem kiáltott, csak a sebhez kapva kisétált a fürdőbe és emlékszik, arra tudott csak gondolni, hogy nehogy összevérezze a szőnyeget. Csupán megszokásból dörgölte meg a szemöldökénél húzódó, alig látható fehér vonalat - már régen nem húzódott, nem is érezte és arra sem gondolt, hogy ha kicsivel is szerencsétlenebb, talán már nem látna a fél szemére.*
- Nem te tehetsz róla.-*Válaszolta meg aztán a következő kérdést, mert nem hibáztathatta Mint, nem ezért. Amikor ránézett, már nem harag, inkább csak fáradt szomorúság és megbántottság tükröződött a szemeiben. De az árnyalatok nem szűntek meg kavarogni - még mindig válaszokra várt, valamire, amit elfogadhatott indokként, magyarázatként, kifogásként... Mert valahol meg akart bocsátani és át akart lépni ezen, mert rengeteg dolgot szeretett volna megosztani vele és elmesélni, az illúziókat, a teázót, a könyveit, rajzait, Nathanielt és Hanát, a könyvesboltot, a nagymama süteményeit...mindent. Ám ahhoz, hogy mindezt megtehesse, még valami hiányzott.

Hát elmúlt Valentin-nap is - túlélte ezt is, összesöpörték az elpotyogott, szívecskés dekorcukrot, eltették a lufikat, visszacserélték a gyertyákat és a füstölőket, a párnákat... A teázó visszanyerte megszokott alakját és újra sokkal csendesebb, sokkal barátságosabb arcát mutatta. Talán jobb lett volna, ha péntekre szabadnapot vesz ki, de neki amúgy se lett volna kivel töltenie a napot, ráadásul, a kastélyban sem biztos, hogy sokkal könnyebb lett volna - Cupido, bájitalok, párocskák minden sarkon és zugban. Maradt hát és volt annyi dolga, hogy ne maradjon igazán ideje elmélkedni, se elemezni a helyzetét - örült, ha szusszanásnyi szünetre megállhatott, pedig az étteremnek is számos vedége akadt. Utólag visszatekintve viccesnek hatott, hogy abban se volt biztos, hogyan jutott fel az Eridon toronyba, olyan fáradtan indult a kastélyba, de reggel az ágyában ébredt. Legalább nem kellett egy napig lángoló fejjel mászkálnia, mint tavaly, amikor puszta kíváncsiságból ő is engedett a bájitalosbódé csábításának, csak hogy utána úgy fessen, mint egy szökevény Disney Hádész.
Ma szinte pangtak - nem csodálta, egy-két rendszeres vendéget leszámítva mindenki más a könyvei mellett görnyedt most, nyakukon a vizsgák súlyával. Ebből a szempontból áldotta az eszét, hogy legalább két tantárgyból előre megdolgozott a megajánlott jegyért, mert ennyivel is kevesebb várt rá, így több időt tölthetett idelenn, messze a többiektől, bár nem kételkedett benne, hogy így is rá fogják erőszakolni, hogy némi szabadságot vegyen ki. Semmi mástól sem tartott jobban, mint hogy a négy fal között kelljen lennie most a rengeteg diákkal, de ez az ő problémája volt, egyedül kell megoldania.
Nyugodtan tett-vett, a teáspolcot rendezgetve, ezt-azt ellenőrizve és néha megállt, hogy a mellette lévő nyitott könyvre sandítson, gyorsan átfutva pár sort, mielőtt folytatta volna a megkezdett dolgát. Közben azonban többnyire az asztalokat figyelte - egyfajta szabályként fektette le, hogy ha kettőnél több embert ült épp külön, akkor nem ült le olvasni, mert fenállt a veszélye, hogy túlságosan belemerül. Vetett egy pillantást a számlistára is, mert vigyázott, hogy ne fusson ki a zenéből, de még jópár sorakozott a mostani mögött - a sötétedésre és kevés vendégre való tekintettel nyugodt, csendes dallamok szóltak, amiket ő is megkedvelt. Végül a csengő hangját hallotta és felfüggesztett mindent, amíg arra várt, ide jön-e valaki.

roppant hősies módon csak most ébredezem X'D szóval ami a kezdeteket illeti, egész jól

ezt teszi az emberrel a vizsgaidőszak, ha csak éjjel tud tanulni

fuhh, ha lenne 700 évem, végigolvashatnám az összes könyvet, amire csak vágytam

Levente

A csengő hangja az elején még megijesztette - minden alkalommal összerezzent és kicsit meghasonlott, mert félt szembenézni a belépővel, de igazából a kíváncsiság is dolgozott benne. Aztán a félelem és a bizonytalanság is kezdtek elmaradozni, mígnem teljesen eltűntek és most is, mint azóta mindig, a függönyt fürkészve találgatta, vajon ide tart-e és milyen a jövevény. Ahogy a vastag anyag megmozdul, egy nem túl nagy, kesztyűben is karcsú kéz az első, amit megpillant, s ahogy gazdája a teázóba lép, van röpke fél szívdobbanása megpróbálni rendezni vonásait, mielőtt tekintetük találkozna.
Nem hitte, hogy itt látja viszont, olyan hosszú idő telt el az utolsó-első találkozásuk óta. Nem mintha sikerült volna megfeledkeznie róla - utólag visszafogottan verte a fejét a falba, amiért abszolút kétértelmű és ostoba módon felírta a teázót a cetli hátuljára. Akkor nem gondolkodott rajta, jó ötlet-e, siettében spontán rákaparta és csak miután beért a teázóba és átöltözve beállt a pult mögé, érte el tette súlya. Pár napig lélegzet-visszafojtva várt minden ajtócsengő után, aztán egyre inkább biztos volt benne, hogy fecnije vagy elkallódott, vagy csak ő tulajdonít túl nagy jelentőséget az egész dolognak, elvégre tudta, hogy hajlamos mindent túlgondolni. Így aztán valahol beletörődött, hogy egy egyszer látott, nevenincs senki és olcsó bűvésztrükkjei kedvéért senki sem fog ide zarándokolni - főleg nem akkor, ha előbb-utóbb úgyis visszatér, további könyvekért.
Azóta járt egy-két alkalommal a boltban, de egyszer sem futottak össze, így most vödör vízként zúdul a nyakába minden szépen elsimított gondolat, és ha nem villanna rá a szeplők alól az ismerős mosoly, moccanni sem bírna. Ennyi azonban elég, hogy gátat vessen a lecsapni vágyó káosznak, mert nem érzi, hogy azon kellene aggódnia, miért jött vagy mit gondolt az észrevétlen könyvébe csempészett, tolakodónak tűnő üzenetről. Lényegtelen, s ideiglenesen a többi felbukkanó kérdőjelet is betuszkolja valahova elméje egyik zugába, amíg a másik az ajtótól hozzá sétál, a pult túlsó felén állva meg.*
- Üdvözöllek a Pillangóvarázs teaházban!-*Az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy lemagázza, gyorsan módosítva az egyébként berögzült köszöntést, a meghajlást mégsem tudta elhagyni. Válaszul némi torokköszörülés érkezik, s felegyenesedve látja, amint a fiú épp a kesztyűjétől szabadul meg. Pár másodpercig némán figyelte, szórakozottan hagyva pillantását kószálni szavakra várva, mielőtt eszébe jutott, hogy a másik nem szereti, ha megbámulják és elkapta róla a tekintetét.*
- Ha szeretnél, foglalj helyet és viszek itallapot, hogy nyugodtan válogathass.-*Ajánlotta, megtörve a csendet, gyakorlatára és csiszolt stílusára hagyatkozva, egy szikrányi bosszúsággal, amiért azt a pici profizmusát is elveszti egyetlen hirtelen találkozástól, amire eddig büszke volt. Ezzel egyidőben viszont azon agyal, hogy amennyiben tényleg leülne, vörös szőnyeggel vagy sárga téglákkal mókásabb-e kirakni az asztalához vezető útját - a fehér nyúl utalása nem biztos, hogy találna, így azt kihagyja a tervekből.

Levente

Emlékek, kusza képek illanó tömkelege, amik úgy tűnnek tova, mint a vízfelszín alatt cikkanó tarka, apró halak - alig valamit fog fel belőle, azon túl, hogy valahogy hozzá kapcsolódnak. A mosoly, ami most kúszik a szeplők alá, más mint az eddigiek, s a másik érzéseivel ötvözve furcsa elegye megfoghatatlanul könnyű, bizsergető valaminek, ami épp csak meglegyinti. A gondolatok kékségről suttogtak, s egy pillanatra mintha azt a pillangót látná rebbenni - lehet, annak szárnya kavarta a fuvallatot, amitől egészen finoman megborzong.
A válasz megakasztja, nem számított rá és ilyen még nem fordult elő - van, hogy kikérik a tanácsát, véleményét, ha bizonytalanok vagy járatlanok a vendégek, de általában legalább valamiféle elképzelésük van, mit szeretnének. És tudja, érzi, hogy az árnyékból őt kémlelik az íriszek, újra kibillentve egyensúlyából - nem, nem is ez a jó kifejezés. Sokkal inkább olyan érzés, mint amikor a vízbe dobott kavics keltette hullámok szertefutnak. Meglepetésének helyét észrevétlen veszi át az a mosoly, amivel meghajolva finom, lassú mozdulattal int az egyik kis asztal irányába.*
- Kövesd a sárga téglás utat!-*Talán nem Smaragdvárosba vezet, csak az egyik kicsi, legfeljebb háromszemélyes asztalhoz, de gyáva oroszlánoktól is mentes és nem lehet rajta elvétedni. Ami pedig Ózt illeti, jobb, ha összeszedi magát és nekilát füveivel kuruzsolni. Aggódnia kellene, mert olyasvalaki kért tőle teát, akit jóformán nem is ismer, mégis, amíg a víz melegszik, keze szinte magától indul a dobozok felé, ujjait a polcok szélén futtatva, meg-megtorpanva kettőt-hármat választ végül. Egyenként pattintja fel a leemelt dobozok fedeleit, nem vesztegetve időt arra, hogy elolvassa nevüket, azt tudja fejből, sokkal inkább egy bizonyos esszenciát keres. Valamit, ami meleg, telt, édes és nem túl fűszeres, inkább selymes... A fehér tea jázminos, fülledt illata nem illett hozzá igazán, s röviden visszakerült a polcra. A marcipán bódító édességébe keserű aroma vegyült, s ezzel átengedte helyét az utolsó doboznak. Fekete tea, csokoládé és karamell - ha hozzáképzelte a tejet, pontosan azt kapta, amire vágyott. Ezzel töltötte hát meg a szűrőt, lopott pillantást vetve legújabb vendége felé, aki a pult eleje miatt most nem láthatja, mit kotyvaszt. Egyelőre hagyja lúgozódni a teát, míg kanalat, cukrot keres elő, majd tenyérnyi tányért a süteménynek, amit a jókora üvegedénybe nyúlva halász ki a számtalan repdeső pillangó közül. A tálcára rakja sorban ezeket, szalvétával egészítve ki, de mielőtt a teát is melléjük tenné, óvatosan tejet önt hozzá, ügyelve, hogy ne melegedjen túlságosan fel.
Ahogy kilép a pult mögül és a másik felé indul, láthatóvá válik a fatálca és terhe, de igazán jól csak akkor veheti szemügyre, amikor Gil a pöttöm asztal mellé térdelve elkezdi felszolgálni a teát. A tengerkék porcelánon színes koik úszkáltak, kecsesen fordulva és hosszú uszonyaikkal szinte madárnak tetszettek, ahogy körbesiklottak a kannán, egy-egy pedig a csészére is rámerészkedett, hogy a legkisebb feléjük tett mozdulatra eltűnjön róla. Ezeket a lényeket már illúzió teremtették és mozgatták, így figyelte, elnyerik-e a másik tetszését, vagy próbálja meg lecserélni őket valami másra. Miután mindent elhelyezett, utolsóként emeli a kannát, hogy elegáns mozdulattal töltsön, majd az asztal közepére igazítsa.*
- Kérlek, tudasd majd velem, elnyerte-e tetszésedet, vagy ha egyéb óhajod akad.-*Mosollyal biccent, felemelkedve, hogy magára hagyja - feltéve, hogy a vendég nem kívánja máshogy, vissza kell térnie helyére. Egyébként is ellentétes érzések telepszenek rá, mert pont annyira szeretné tudni, ízlik-e az általa válaszott tea, mint amennyire tart a választól.