Elbéééééém *-*  
Május 25. Ferihegy

Visszamegyek, visszamegyek, de előbb még.... Aj, de megígértem, hogy semmi nem odaillő kitérő, de egy kis bulizás nem árt, de... mit fog szólni Wickler? És mégis ez hol érdekelt téged?
Oké, ott a pont. Teljesen igaza van annak a gonosz kis hangnak a fejemben, és plakát is egyre csábítóbb. Lecsapom a laptopom tetejét - örök hála Pestnek, a hotelnek és a benne lévő WiFinek-, és Herold felé fordulok. A baglyot még Franciaországban sózták rám, és egyből megkedveltem. Teljesen olyan, mint én. Jobb pillanataiban, hagyja, hogy dögönyözzem, de amúgy hozzá se lehet érni. És ahogy néz, komolyan, mintha bármelyik pillanatban kikaparhatná a szemed. Nos, főként ez az, ami annyira megtetszett, és talán ennek köszönhetem, hogy nem indultam el a lejtőn. Héj, arról volt szó, hogy elviselem a sulit, arról nem, hogy ez a személyiségem rovására megy. A régi énem, gondolkodás nélkül lépett le, nem járja , hogy én filózzak rajta.
Meg is írom a levelet Benjinek - mert tudom, vagyis remélem, hogy neki nem kell sokáig könyörögni azért, hogy bulizzunk egyet-, bár ez lehet lebuktat. Hivatalosan már három napja a kastély falait kéne rónom... hivatalosan. Nem szeretném, ha rájönnének, hogy a "hosszabbítást" nem azért kértem, mert ráakadtam valamire.
Ráérősen szedem össze a cuccom, közben imádkozok azért, hogy Benjinek legyen elég ideje felérni Pestre, esetleg jöjjön is, mert korántsem biztos, hogy akar még velem lógni.
Megigazítom a most kivételesen fekete hajam, olyan már úgyis rég volt, és szinte védjegyemmé vált, a folytonos színváltás. Legközelebb zöld lesz.
A telefonom jelzi, hogy idő van, így kijelentkezve a hotelből, beszállok a taxiba, ami  tényleg öt perc alatt ideért. Jé, kivételesen nem hazudnak.
A repülő jegyek már le vannak foglalva, tulajdonképp nem is értem, miért vacilláltam ennyit, meg miért voltak kétségeim. Így már csak Benji hiányzik, és míg rá várok, rágyújtok egy cigire, mert igen, szoktam cigizni.  

Sofia

Mert mi mást is tehetnék az első adandó szabadidőmben? Fogok egy hozzám hasonló, mindent semmibe vevő - fura, de a rellonosoknál ilyen sok van-, másik embert, és  megyek vele inni. Mert a diák élet aztán marha megerőltető, bárki bármit is mond, na meg.... lassan tizennyolc leszek. Fura, mennyire  vártam, most mégis egyre csak hidegen hagy, mert van egy csomó más dolog, ami jobban lefoglal, mint egy bizonyos kor betöltése.
Sofival megbeszéltük, hogy a téren találkozunk, mert az nem járja, hogy háztársak együtt menjenek a házukból. Apropó Sofi. Egy esti kiruccanásom során futottam vele össze, és megint beigazolódott, hogy az idősebbekkel jobban kijövök. Mivel Lyra és Noel valami megmagyarázhatatlan módon megint nem érnek rá, na nem mintha én annyira tepernék a nyomukban, muszáj elütnöm az időt. Sofival meg úgyis rég lógtam már, és hát... jó egy nem prefivel lógni, még úgy is, hogy a legjobb barátaid azok. Nem, nem esik rosszul, hogy betöltöttek egy tisztséget, csak az, hogy mostanság alig vagyunk együtt így hárman, holott elméletileg Üvegház társak vagyunk.
Sóhajtok és inkább elindulok a faluba, ha lesz egy kis szerencsém, kapok abban a csárdában kávét is. Szükségem van rá, mivel rájöttem, a másodikos anyag se könnyebb, mint az elsős, ez szívás.
A téren ácsorgok, és mikor meglátom háztársam, elvigyorodok. Mihelyst közelebb ér, bele is karolok - mikor lettem én ilyen közvetlen? Á, kit érdekel-, és úgy indulunk el remélhetőleg.
- Oké, a piát neked kell venned, én még nem múltam el tizennyolc- húzom el a szám, mert bármennyire is nézek ki húsznak, a részegek szemében a huszonötöt is megütöm, a személyimen nem ez a szám szerepel, mélységes sajnálatomra.
- Mondd, csak, te hogy élted túl az előző három évedet?- kérdezek rá érdeklődve, hátha kapok valami szupi tanácsot.

Mr. Loughin

- Pff- roppant hosszadalmas, és felettébb kulturált megnyilvánulásom, mikor meglátom AZT a helyet. Utoljára Wicklerrel voltam itt, most megmutatom, hogy nagy lány módjára, magam is el tudok jönni. Főleg azért, mert bár a szívembe nőtt az igazgató, nincs semmi kedvem a kedves, és illedelmes megnyilvánulásaihoz.
Elgyúrom a cigim - mert engem nem érdekel, hogy nem vagyok tizennyolc, na jó.... meg amúgy sok más se-, és zsebre vágott kézzel masírozok be, tipikus olyan arckifejezéssel, mint aki a saját akasztására indul. A minisztérium, meg én sose leszünk jóban, ezt így lassan tizennyolc évesen kinyilvánítani elég necces, de én tudom, hogy így lesz.
Ki gondolta volna, hogy ennyi balhé lesz azzal, ha kivágom a nagybátyám a csukott ablakon. Vélhetőleg, ha nem mugli terülten varázsoltam volna, tojnának az egészbe, de így, hogy megszegtem egy törvényt, gondolom, örülhetek, ha ennyivel megúszom. Most meg bizonygathatom, hogy nem vagyok ön-és közveszélyes terrorista hajlamokkal megáldva, hurrá. Sőt, megnyugtatok mindenkit, még a hatalomvágy se kerített uralma alá.
Egyenesen a már ismerős ajtóig masírozok, a fejemen még mindig a napszemüvegem- ezzel kerülöm el a közvetlen szemkontaktust-, és egy hatalmas gömböt készülök fújni a rágómmal. Az öltözékem.... nos, ha azt mondom, simán visszavihetnének a sintértelepre, vagy egy hajléktalan szállóba, nem hazudok, de míg eleinte, csak másokat hecceltem vele, mostanra egész megszerettem ezt a kukából szalajtott stílust, szóval marad. A bakancsom már kopott, itt-ott el is van szakadva, de ez mellékes. A gatyám tele szögecsekkel, mert az aztán marha bizalom gerjesztő, és a hajam már szőkén virít. Lényegében az összes érdemleges színt kipróbáltam már, és eldöntöttem, maradok ennél.
Elcsodálkozok, hogy most nincsenek annyian, konkrétan két pasit látok, közülük az egyiket szimplán fellógatnám- igen, hozzá indultam-, a másikat, viszont nem ismerem.
- Üdv- állok meg, majd a falnak dőlök. Igazából nem foglalkoztat annyira, miről diskuráltak, csak túl akarok lenni a kötelező körökön.
- Ophelia, jó napot neked is- a férfi hangja artikulált, és tipikusan olyan él van benne, ami azt mutatja, ő is valami hasonló üdvözlést várt tőlem, hát sorry. Megvonom a vállam, és inkább a másik férfit fixírozom, mivel még nem láttam, érdekesnek találom... legalább is most még.

Mr. Loughlin

Ma kimondottan elememben vagyok, ami azt illeti. Ezzel csak az a baj, hogy vélhetőleg nagyon rossz ember tűréshatárát fogom feszegetni, na de... egyszer élünk, nem?
Igazából a bájgúnárt se láttam sokszor, de az a pár alkalom, amit együtt töltöttünk, épp elég volt nekem. Fojt a duma, a mégis hogy képzelem ezt -től elkezdve a bezzeg az én időmben -ig, így se sikerült elérnie, hogy rosszul érezzem magam. Pedig éreztem, csak nem ő az oka, hanem drága nagybátyám. Hiába fogtam fel, emésztettem meg, és hitettem el már magammal is, hogy a szavak csak azért hagyták el a száját, hogy engem bosszantson, mégis tudom, ha elszakad a cérna, vagy nem vigyázok, én is arra az útra léphetek, és tényleg olyan leszek, mint ő. Benne és bennem az egyetlen közös a indulatosságunk, és a lobbanékonyságunk volt, neki mellette volt egy isten király komplexusa, nekem meg.. nos, már akkor is lázadtam, amennyire mertem. Na, az forrt ki mára teljesen. Már nincs kitől tartanom, azzal, hogy Gregory felbőszített, elintézte, hogy lekerüljön a keze rólam, így én is megkaptam, amit akartam. Sose voltak nagyra törő vágyaim, jobbára mindent megkaptam, még azt is, amire szükségem se volt, mert az anyagi helyzete megengedte, sőt... csak arra vágytam, hogy végre önálló lehessek, most azt is vagyok, bár még mindig vannak bizonyos korlátok, de azokkal elboldogulok.... már amikor.  
Tulajdonképp azzal sincs különösebb bajom, hogy időközönként ide kell járnom, hogy a férfi aztán nyugodtan tudjon aludni, abban a tudatban, hogy nem futkározik egy szadista állat az utcákon.
Próbálom megfejteni, ki lehet a másik alak. A tablóját láttam, vagyis őt egy tablón... a rellonban, hmmm.. rokonlélek? Na, jó, ez erős túlzás, mert én nem igazán vagyok az a színtiszta zöld, de jó úton haladok.
- Hali, hát te mit követtél el?- kérdezek rá, vigyororral a képemen. Hát akkor tegeződjünk, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez neki tetszeni fog, de majd csak szóvá teszi. A hájas arcát elnézve meg már megérte. Ahogy hirtelen lesz fehér, aztán vált át pirosra... hát nem tehetek róla, de kiszakad belőlem a röhögés.
- Pardon, akarom mondani... örvendek a találkozásnak, én Ophelia LaFonde vagyok, mugliterületen varázsoltam, ezért két havonta együtt kell lógnom eme bájos úriemberrel- itt látványosan a hájas felé mutatok, aki még a levegőt is félrenyelte, ezért krákogásba kezd.
- Kihagytam valamit?- kérdezem ártatlan hangon, még a pilláim is megrebegtetem. Mondtam én, hogy elememben vagyok.

Ííí bepofátlankodok *-* 'Estét  

Ó, akkor a mai napi jó cselekedetem is meglesz *-* Nem hagyjuk, hogy Nicol magányos  legyen * jegyzetel*

Hát hogy a viharba ne érezném, sőőőőőt köszönöm a megtiszteltetést *-* Mellesleg még úgyse írtam ide

Grósz Anna - 2013.06.01. 19:47


Agyon töri magát a melóban xDDD  * itt sincs*

Akarom én azt?   Ááá némi csonkítás, esetleg egy fél vese még belefér

Grósz Anna - 2013.06.01. 19:53


Neeem feltett szándékom kiraboltatni vele a kúriát ahol laktam   Egyedül nem megy >.< xDD

Tusabál Benji- tudod, hogy szeretlek *-*

Igazából.... szeretem én Benjit, jó barát, de...de én ezt nem hagyhatom ki. Tudom, hogy ezt a kapcsolatunk is megsínyli, vagyis... lehet, de úgy érzem, kellőképp el kell búcsúznom tőle, és nem elég annyi, hogy csáó, enyém a szobád. Mellesleg tanárok jelenlétében ezt nem is verhetem nagydobra.Tehát marad a második eshetőség. Le küzdve a kényszert, hogy egy szmokingban jelenjek meg, előkotrom a piros ruhámat, és száj húzogatva bár, de  felkapom. Úgy gondoltam, ha már az összes hülye göncömet szanálom ,legalább pár maradjon meg, pont az ilyen eseményekre. Na, azok vannak a bőröndömben, jó mélyen, hogy alapjáraton még csak véletlenül se bukkanjak rá.
A nagyterem felé masírozok, kellő szenvedő képet vágva, hisz kell ez a tökéletes alakításomhoz. Veszek egy mély levegőt, mert ha idő előtt elröhögöm magam, oda mindennek, azt pedig nem szeretném. A nagyterem ajtajában megállok, és előbb szemeimmel a háztársam keresem, majd mikor meg is találom:
- Neeeeee! Benji, ezt nem teheted velem.... nem hagyhatsz itt, pont most, pont így- kiáltom el magam hisztérikusan gondosan ügyelve arra, hogy mindenki jól halljon, lásson, de én senkire ne nézzek rá. Egyenesen a sráchoz futok, és jó erősen átölelem a derekát. Majd felnézve rá, újabb hisztérikus kiáltásba kezdek.
- Még csak alkalmam se volt elmondani, hogy szeretlek... pedig így van. És erre most elmész arra az izére, nem teheted...- hüppögök is, és a mellkasába fúrom a fejem. Remélem nem látszik túlzottan, hogy rázkódok a röhögéstől, abban viszont biztos vagyok, hogy ő érzi, így elkerülendő a sokk, amit a kis kirohanásom kiváltana belőle. A visszafojtott röhögéstől még a könnyeim is kibuggyannak, egyre jobb.
- Mondd, hogy nem mész el, mondd, hogy nem hagysz itt.... kérlek- csuklik el a hangom... sose mondtam, hogy nem lennék jó színésznő.

Bál - Benji

Oké, nem mindig játszom ilyet, és főként nem akárkivel. Alapból abszurd az tőlem, hogy saját magam megjelenek valahol, ahol amúgy nem muszáj, hát még az, amire készülök. Őszintén,... ezzel szerintem búcsúzhatok az imidzsemtől, de megéri. Meg hát, nem is érdekel különösebben, akik ismernek, és akik véleménye fontos, azok le fogják szűrni, hogy ilyet magamtól, még akkor se mondanék senkinek, ha az illető megfenyegetne, vagy csonkítana közben.
Szegény Benji...már maga az arca megér egy misét. Annyira megsajnálom, hogy egy pillanatra megfogalmazódik bennem, hogy felhagyok az egésszel, a vállába bokszolok, és bevallom, hogy csak szívattam, de aztán... aztán mégse.
- Csak... csak most tudatosult bennem, hogy ki tudja meddig kell nélkülöznöm a látványod- hajtom le a fejem, mintha zavarban lennék, de ez nincs így, csak félő, tényleg szemközt röhögöm szegényt idő előtt, és az nem lenne jó. Egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, mikor érzem, elvigyorodik. nem tudom hogy, az emberek ezt megszokták érezni, de hurrá, így megúszom az estét anélkül, hogy a Gyengélkedőre cibálna.
Mikor felemeli a fejem, próbálok eszméletlen esetlen képet vágni, mint akinek fogalma sincs arról, mihez fog kezdeni ezek után. Persze tudom, hogy ezt először is meg kéne tanulnom, mert olyan messze áll tőlem, mint az, hogy ilyen giccses ruhát aggassak magamra. Azért remélem, meg leszek dicsérve, igazán kitettem magamért.
- Téged csak szeretni lehet, nem számít a neved, nem számít, ha gyávának titulálnak mások, az én szememben mindig egy hős leszel- szemeim körül már összefutnak a nevető ráncok, ahogy az arcát fixírozom. Tény, hogy eltudom képzelni, egyszer valaki tényleg így fog vélekedni Benjiről, végtére is, nem rossz pasi ő, csak... véleményem szerint a mi kapcsolatunk azért ilyen csodás, mert, ha bármelyikünk száját elhagyja valami ilyesmi, akkor vagy beszívtunk, vagy poén, elvégre mindkettőnktől messze áll az ilyesmi.
- Ígérd meg, hogy visszajössz, és én várni foglak- simítok végig az arcán, hogy nagyobb legyen a hatás. Na, de mikor ő hajol közelebb, az én szemeim is elkerekednek, mázli, hogy mivel vele szemben állok, némileg takar, így másoknak nem nagyon tűnik fel. Lemerevedek, és egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy még egy centi és... De szerencsére, ő se gondolta komolyan, ezzel egy szikla esett le a szívemről. Rosszul éreztem volna magam, ha pont benne tettem volna kárt, csak mert ilyen téren elfuserált vagyok.
- Szavadon foglak, de a hátsókkal csak óvatosan. Tudod, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon- én is elnevetem magam, de az enyémben megkönnyebbültség érzése is jelen van. Aztán le is ülök, ha már egyszer itt vagyok.
- Ugye tudod, ha tényleg lekaptál volna, szemet hunyok a nőiességem felett, és gyomorszájon váglak?- fordulok felé hatalmas vigyorral a képemen, ignorálva az esetleges minket méregető tekinteteket. Mert amúgy velünk minden oké ám.

Noel
valamikor jún. első hetében

Nagy levegő, majd már lépem is át a suli kapuját, azt persze nem tudom megmondani, pontosan hányadszor. A bezártságérzet megint elkap, de most korántsem annyira súlyosan, mint általában. Tudom, ha megint úgy érzem, megint lelécelhetek, legalább is egy kicsit.
Azért vicces, hogy nyáron még a kötött sapim  kell igazgatnom, de már csomószor kiakadtam az időre, még egyszer nem fogok. Lassan lépkedek a rét mellett, és csüggedten sóhajtok, mikor nem látok egy elejtett diákot se. Tehát Noelnek se híre, se hamva, még mindig. Nem tudom, mikor tűnt el csak úgy, már akkor sem volt itt, mikor én csak fontolgattam a kitérőt. Felmorranok, kellett is ez nekem, mint hátamra a púp. Bár... nem sokat vesztetettem, maximum pár napot az életemből, és elmondhatom, hogy igen... megpróbáltam. Az már más tészta, hogy apámat még most se sikerült fellelnem, de úgy döntöttem, majd ha leküzdhetetlen hiányérzetet érez, megtalál ő. És nem, nem estem letargiába, pedig a nyálas tinifilmekben mindig ez történik. Lehet... az agyam már ráállt a mindenre tojok életnézetemre, ami jó, mert kevesebb erőfeszítésembe kerül ezt megvalósítani. A lépteim is hanyagok, és pofátlanul röhög a srácon, aki épp most nyelt be egy tarantallegrát. Na, legalább a háztársak se unatkoztak, hurrá.
Utolsó kortyokat iszom ki a papírpohárban lévő kávémból, áldom a Mekit, még ha a sor irdatlan hosszú is tud lenni.
A csarnokba érve, viszont megtorpanok. Na, nem a hely szépsége nyűgöz le újfent, arra teszek magasról, inkább a srác, aki nekem háttal áll... és bőrönd, vagy micsoda van nála.
Tehát visszajött. Ami azt jelenti, valamikor lelécelt ő is. Egyetlen szó nélkül. Nem tudom, miért lepődök meg ezen, mikor utoljára beszéltünk, sőt ha jobban belegondolok többször is mondta, hogy nem tartozik semmivel, és én se neki, én meg szerintem tök jól teljesítettem a dolog rám eső részét. Aaaaj be kell szereznem, egy "hogyan legyek barát?" könyvet, mert... mert nekem ez nem megy.
Számomra csak pár pillanatig tűnt, míg a sokkhatás eluralkodott rajtam, aztán vállat vonva közelítem meg az illetőt.
- Höh, már megint szeptember 1. van?- oké, ennél gyatrább "isten hozott" megnyilvánulásom még sose volt, azért egy mosolyhoz hasonló valami csak összejön. A poharam kidobom a kukába, majd a bőröndömmel megállok mellette, és az arcát vizslatom. Már nem okoz gondot ignorálni a heget, eleinte se zavart, bár akkor nem tudtam róla levenni a szemem, mostanra teljesen hozzászoktam. Inkább azért fürkészem, hogy lássam, mi van vele, ugyanis kérdezni... na azt aztán nem. Ennyit a magabiztos, független nőről, akit elképzeltem, mint példakép.

Kell a kitérő, mert ha már egyszer módom van rá, akkor már olyan kávét iszok, ami nem ciángyanús. Azok a manók nekem marha gyanúsak, és bár most hivatalosan is békében tengődünk, nem vállalnék be egy mérgezést, hogy aztán azok röhöghessenek a markukba.
Na, meg kell az agyalásra szánt idő, bár általában nem sokra megyek vele. Oké, ez így hülyén hangzik, de még mindig jobb, mintha azt mondanám, had legyek már kicsit egyedül, mielőtt még társaságba keveredek. Az ember lánya örül annak, ha nem kell egymagában számolgatni a hajszálait, én viszont nem mindig díjazom, ha van valaki körülöttem, nem hiába voltam 16 éven keresztül elszigetelve úgy mindentől, bár az korántsem az én hibám.
Arrébb rúgok egy követ, és úgy döntök, ideje visszatérni a valóságba, mert az milyen már, ha olyan fejjel indulok piálni, mint aki az akasztására megy, na de segáz. Csak meg kell szokni, hogy defektes vagyok, nem nehéz dolog ám, persze tudom, sokkal könnyebb lenne, ha egy neon nyíl mutogatna rám, ami felett az áll, defektes, vagy szimplán rám lenne írva, de úgy érzem, akkor könnyen kiismerhető lennék. Na, ez is poén, mert még nekem se sikerült megismernem magam, hát még másoknak... viszont ott van Sofi, és, de szépen integet. Kiszakad belőlem a röhögés, ahogy a sértett szőke után bámulok.
- Nem tanították meg, hogy ilyet mutogatni az utcán nem szép dolog?- rovom meg, persze ennek marha poén szaga van, amit gondolom, ő is érez, nem mellesleg, az én középső ujjam is látták már...  sokan.
- Kávéért, és hidd el, nem akartalak kitenni a veszélynek, amit egy cukrászdában való sorbaállás okoz, mellesleg... szeretem azt a helyet, nem lenne jó, ha kitiltanának- bókolok neki viccelődve, mert tudom, ha a rellonossal elszalad a ló - már pedig sok ingerült ember között szokott- akkor hamar repülhetünk onnan.
- De hoztam neked nyalókát- vigyorogva átpasszolom neki, mert... bízom benne, nem csak az én fura szokásom, hogy az mindig a számba van... szinte.
- Nos, én a tanulásnál maradok, a pasikkal nem igazán jutok közös nevezőre- húzom el a szám, mert ha azt vesszük, egy pasi ágyába akkor bújnék, ha meg akarnám fojtani álmában, na meg...  magával az emberi fajjal se ápolok olyan jó viszonyt, talán jobb is ez így.
- Nem kell ahhoz tanulni, én megtettem amúgy is...- vigyorgok rá, persze tudom, nem így értette. Azt már nem teszem hozzá, hogy elég törvényt szegned ahhoz, hogy kitüntetett figyelembe részesülj, és ismertetni a körülményeket, hogy aztán még téged sajnáljanak.
- Amúgy... mikor Navinés voltam - mert igen, ott kezdtem, röhej mi?-  innen kellett hazaráncigálnom egyik háztársam- mélázok el, és meglepődök azon, nem kenődök  el, mikor tudatosul bennem, hogy Endrével már rég nem találkoztam, hát... ez van.

Nem hiszem el, nekem miért kell folyton számomra teljesen abszurd, hülye és főleg idegen helyzetekbe keverednem? Így kicsit se csodálom, hogy sokan csak a rakás szerencsétlenséget látják bennem. Persze, ha több élettapasztalattal rendelkeznék, mint amennyivel jelenleg, feltehetően nem kéne annyira küzdenem egy másoknak teljesen normális szituációval.
Nem volt időm agyalni azon, hogy mi lesz, ha Noelel megint összefutok. Bocsánatot kértem, tisztáztuk a dolgokat, így részemről többet már nem tehetek, de mégis... annyira idegen, mármint... lehet valaki egyre idegenebb, minél többet találkozunk? Mert hogy eleinte marha közvetlen volt... és én is. Na mindegy.
- Jah, marha szép őszünk van így nyáron- morranok fel elégedetlenül, majd igazítok a sapimon, ami sokkal jobban tetszene, ha nem csúszna mindig a szememre.
- Ááááá, szerintem a stréberek ki se dugják a fejüket a toronyból- húzom el a szám, mert szerintem, csak mi rellonosok nem bírunk huzamosabb ideig meglenni a felségterületünkön, ami amúgy érthető, egy idő után frusztráló az itt-ott felbukkanó vérfoltokat stírölni, viszont hamar meg lehet tanulni ignorálni őket.
Azért... vártam valamit, mondjuk egy fellógatott Navinést, vagy valami, de elkeserítő, hogy a hely mit sem változott mióta eltűntem.
Én sem vagyok a toppon, fáradtabb már nehezen lehetnék, de én nem törődök azzal, ki látja és ki nem a bágyatag arcom. Rájöttem, senki nem ér annyit, hogy miattuk én fáradozzak azon, hogy legalább valami hasonló képet lássanak, mint amire várnak. Egyszerűen... belefáradtam. Már nincs mit rejtegetnem, oké az a csúnya folt mindig is ott lesz a múltamban, de lezártam. Vége.
- Az apámat kerestem- halvány mosollyal vállat vonok, és tényleg ennyivel letudom a dolgot.
- Vagyis... próbáltam, de nem lett meg...- tényleg tök közönyösen ejtem ki a szavakat. Igazából, kicsit még örülök is neki, nem tudom, mihez kezdtem volna, ha rábukkanok. Nem érdekel, mi vezérelte, mikor csak úgy lepasszolt, sőt az sem, miért nem keresett soha. Szerintem lazán a fejéhez vágtam volna, mekkora egy szemét, aztán mentem volna, mint aki jól végezte dolgát.
Persze... ennél tömörebben nem tudom kifejezni magam, most is úgy érzem, azt gondolja, próbálom ráaggatni a bajaim, de nincs így, mint látszik, az utóbbi időben is megvoltam nélküle.
- Viszont ezt én is kérdezhetném.... eltűnt a rettegő tekintet a gólyák szeméből- vigyorogva utalok arra, hogy azért a suli népe is megsínylette a prefi hiányát.

- Jól áll- mosolygok rá bágyadtan. Tulajdonképp, az ember azt hihetné, be vagyok lassulva, esetleg szívtam valamit, vagy mintha nem is ezen a bolygón lennék szellemileg, pedig... kimerült vagyok.
- Nem tudom, talán a szemébe mondanám, hogy mekkora egy görény, aztán elhúznék a francba- motyogom a földet bámulva. Az igazság az, hogy ezt előbb el tudom képzelni magamról, mint azt, hogy krokodilkönnyek közepette vetem magam a nyakába, és elsírom neki, mennyire nagyon szükségem volt rá, és a többi. Nem, nem szeretek hazudni, csak elhallgatok dolgokat, és... abszolút nem igaz ez az állítás.
- Nem tudom, egyenlőre... lehet, csak azért kerestem, hogy elmondhassam, én megpróbáltam, és igazából meg sem akartam találni. Végtére is, ez illik rám nem? Hogy örökösen taszítok magam mellől mindenkit, csak hogy megmutassam, nagy lány vagyok, és nincs szükségem semmire, és senkire- azért tőle kérdezem ezt, mert tudom, ő nem hazudna a képembe, csak hogy jobban érezzem magam. Lett volna rá alkalma, akkor se tette meg.
- Oké, igazából.... fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel-  mutatok körbe, a helyzetet illusztrálva. Tényleg nem tudom, hogyan kéne hozzáállnom, mert idegennek nem mondhatom, se barátnak, és még csak nem is egy valaki, akivel azért beszélek, hogy elüssem valamivel az időt. De akkor ki?
- Aztán, lehet valaki igába szállt, amíg én kiruccantam- vonom meg a vállam, ugyanis azt nem tudhatom, mi volt itt. Csak tudnám, miért megy ez olyan nehezen? Azt hittem, ezen már túlléptem. Mármint, ott van Benji, Sofi, mind olyanok, akik valami csoda folytán többször is keresték a társaságom, még csak meg se kellett fenyegetnem őket.
- És visszajöttél. Amikor először leléptem, én nem akartam, és most se kimondottan- mélázok el, aztán észbe kapok, hogy itt végül is nem rólam van szó.
- Nincs kedved elugrani a konyhába? Palacsinta, kávé... közben elmesélhetnéd, milyen volt a szmogot szívni- mosolygok rá halványan, nem tudom, mennyire fogékony az én társaságomra. Nem tudok semmit.

- De a csigazabálóknál 100 km/h-s szél fújt, és nem akartam elveszíteni a fejem, ha érted, mire célzok- büszkén vigyorodok el, mert ez poén volt, és nem is a leggyatrább. Báár, pont neki mondani ezt... na mindegy.
- Az is lehet, hogy csak elegem lett abból, hogy akárhányszor "hazamegyek" az Üvegházba, az kong, mivel a két lakótársam a dolgát végzi- igazából nem is lehet... hanem így van, és jól is esett ezt kimondani, de most meg rosszul érzem magam. Még sem ők tehetnek arról, hogy prefik, meg hát... akkor is rossz volt folyton egyedül.
- Hát max. kapok egy jó kis gumiszobát- vonok vállat halványan mosolyogva, aztán mégis csak elkomorulok.
- Nekem ez nehéz. Amíg nem jöttem ide, még nagyobb volt a bezártság. Gregory még azt is nehezen engedte, hogy Sibellevel beszélgessek, nem hogy mással. Azt mondta, az emberek csak telebeszélik a fejem mindenféle hülyeséggel, ígérgetnek, kedvesek, aztán beléd rúgnak. Akkor kicsi voltam, de egy idő után már kezdtem elhinni ezt, mikor ő is azt tette... Nem akarok közel engedni magamhoz senkit, mert nem akarom, hogy fájjon- motyogom halkan, de valamiért biztos vagyok benne, hogy hallja a szavaim.
- Persze... most már nem annyira vészes, mint mikor idejöttem- lesz nagyobb a mosolyom, hisz... mégis vannak lakótársaim, sose hittem volna.
- Egyszer úsztam az árral, aminek a vége tárgyalás lett, aztán még egyszer, aminek a vége az lett, hogy leléptél... szerintem... nem kéne ezt a perspektívát követnem- tárom szét a karom, jelezve, hogy az árral úszás dolgot inkább hanyagolnom kéne.
- Tudod... bár nem az együttérzésemről vagyok híres, viszont elvárom, hogy mások végighallgassák a siralmam, azért... jó hallgatóság vagyok, szóval, ha akarsz beszélni róla...- mert végtére is nem sok mindent tudok Noelről, és szeretnék ezen változtatni.
- Mert nincs hová mennem, és mert a diri elintézte, hogy ő legyen felelős értem, életképes rokon hiányában. Annyival tartozom neki, hogy nem keverem bajba, mikor ő épp kihúzott egyből- nos, igen, talán ezt nem is említettem, vagy nem tartottam fontosnak, vagy nem hittem, hogy őket ez érdekli.
- Hát... holnap full unalmas óráim lesznek, alszok azokon, viszont veled ki tudja, mióta nem beszéltem egy jót. Szóóóóóval... szegjünk takarodószabályt, jó, még meg is büntethetsz- vigyorogva kérlelem, bár nem hiszem, hogy annyira ellenkezne, aztán ki tudja.

Arvid
Valamikor 10 után

-  Fordulj le. Csak. Fordulj. Le- fohászkodok marha ijedten, és szaporán lépkedek, hogy minél előbb kiérjek erről a hülye sétányról. Ha már valaki 20 perce töretlenül csak utánad halad, az már ad némi okot a paranoiára. Szerencsére én abból sose szenvedtem hiányt, ezért nem esik nehezemre mindenfélét beleképzelni ebbe a szituációba, és nem... nem leszek nyugodtabb.
Három pad, két pad, egy pad... és futás
Neki iramodok, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy a férfi TÉNYLEG engem követ. Ki tudja, ő is most érzett késztetést a sprintelésre. Oh  a francba, kit akarok áltatni, engem határozottan követnek. Kis híján orra is bukok, de efelett most nagylelkűen szemet hunyok. Nem tudom, mit akar tőlem, de nem is akarom megtudni. Oké, krav maga, de ha az illető két pillanat pálcát ránt, és elkezd valamit mondani valami nyelven, nekem lőttek.
Végigfutok a  falun, csak a lábak dobogásából tudom, hogy követ az illető. De hoppá, hisz varázsló vagyok... aztán mit tudok vele kezdeni? Gyorsabban kezdek futni, majd mikor elérem a tavat, hirtelen fordulok be. Azt hiszem, lépés előnyöm van, így pár bokor takarásába fekszek, összeszorítom a szemem, és magamban kezdek imádkozni, hogy ne találjon meg.
Oh, érdemes volt ide visszajönnöm. A rellonosok tuti jót röhögnének rajtam, ha látnának, mázli, hogy egyetlen árva lélek sincs itt. Mikor közelebbről hallom a lépteket, óvatosan kúszni kezdek, minek eredménye, valami hülye ág felsérti a lábam, amiből folyni kezd a vér.
- Pff... te is hiányoztál- sziszegek halkan, mert azért még nem sikerült elfelejtenem, épp bújok.  

Arvid

Hogy én mennyire utálok mindig gyávának tűnni. Egyszer, csak egyszer lenne olyan alkalom, mikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem én húzom a rövidebbet. De jobb, ha nem is hergelem magam, tapasztalat, hogy az nem vezet semmi jóra. A lábamra inkább nem is nézek, csak idegesítene, hogy még egy hülye ág is kifog rajtam.
Viszont... legalább egy pillanatig elfelejtek félni, ami nem biztos, hogy jelen helyzetben épp a legjobb, de nem is igazán érdekel.
Mikor megint lépteket hallok, összébb húzom magam, és próbálok tök láthatatlan lenni. A vészcsengő cseng, nekem meg kedvem támad kifutni a világból, mégse tesznek semmit a lábaim, hogy ez megvalósulhasson.
- Nem hiszek neked, lehet te vagy az- végtére is... nem láttam én az arcát, és amúgy nem veszem ám észre, hogy ez a hang ismerős.
- De oké, előbújok, viszont figyelmeztetlek, két pillanat alatt leátkozom a fejed a helyéről- a hangomból már rájöhetett, hogy ez az állítás mennyire irreális, mert nem vagyok egy tipikus, minden időt megélt varázsló alkat.
De kilépek, és a szemeim elkerekednek, mikor meglátom Arvidot, aztán felszisszenve szorítom a térdemre a kezem.
- Arvid? Bocsi izé... az nem neked szólt.... követtek és... van egy zsepid?- mert az mondjuk elkelne, ha már nem rendelkezek kellő varázstudással.
-Sokan mondták már, de héj... azért neked se kéne ám, bár szerintem te nem bújnál valami bokor mögé, úristen, ugye nem mérgező? Meg fogok halni- esek pánikba, mert az nagyon megy nekem.
- Eltévedtem... megint- osztom meg vele, miért is nem vagyok ott, ahol lennem kéne, aztán észbe kapok.
- Amúgy Ophelia vagyok, nem tudom, mennyire emlékszel rám. A dilis csaj, aki a laptopodra kattant rá, és stresszes helyzetekben marha sokat beszél- mosolyodok el a végére.

Tiffany Elswood - 2013.06.11. 19:00


Amira tessék őt is moderálni *-* xDDD

/Már megtettem én - Yancsikaah/

Hajni- takarodó körül

Tulajdonképp meg se lepődök azon, hogy visszatérve a nagy semmi fogad. Abban sem vagyok biztos, hogy bárkinek feltűnt a hiányom. Noelék gondolom a prefis dolgaikat intézik, Seren tanít, vagy tanul... és öhm ennyi. Valljuk be, nem igazán rendelkezem széles baráti körrel, de akkor megelégedtem ennyivel, most meg már soknak is tartom. Még mindig szeretem a lakótársaim, csak... ez a valljunk színt dolog nem megy annyira.
Kilépve a nagyteremből, teszek arra, hogy mikor kéne, hová mennem, nekem még most se mondja meg semmi.
- Hová mész?- sziszegi egy évfolyamtársam, a nevét nem tudom, de látva az arcán, mennyire nem tetszik neki, hogy egy kitérőre készülök,vállat vonva fordulok le a másik irányba.
Néha nem értem az embereket, azt hittem, már megszokhatták, hogy nem megyek a tömeg után, a prefik biztosan, valamiért mindig belebotlok egybe, vagy ha nem belé, egy tanárba. Hirtelen nem is tudom, mi a rosszabb. Viszont nem panaszkodhatok, eddig csak egyetlen büntetőmunkám volt, ami igazán elismerő teljesítmény.
Úgy döntök, kell még kávé, így a második emeleti társalgó felé veszem az irányt, közben lekapva magamról a talárom, ami alatt csak a szokásos göncök vannak. Tény, hogy simán csövesnek titulálhatnak, de ez se érdekel kimondottan. Jobb is, hogy senki nem emlékszik arra, hogy állítottam ide be, én is szeretném elfelejteni.
Belépve a helyre, csak a fejem csóválom a kongó üresség láttán, aztán túllépve ezen, csinálok egy bögre kávét, majd kényelmesen eltehénkedek a kanapén. Most, hogy belegondolok, nem ártott volna valami jegyzetet is hozni, had töltsem hasznosan ezt az időt.

Arvid

Szegény Arvid, bár...  ő az egyetlen, aki előtt nem kell palástolnom, mi van az arcomra írva. Nos, jelenleg ijedtség, értetlenség, kis düh, meg értetlenség, és az, hogy marha éhes vagyok.
Igen, nem terveztem be egy eltévedést, azt hittem hamarabb visszaérek a suliba, én naiv. Eddig háromból két alkalommal tévedtem el, egyszer véletlenül jó irányba mentem, nos... igen, szerencsés vagyok. Kezdem azt hinni, hogy az utcák szórakoznak velem. Most miért ne? A lépcsők is mozognak, vagy mit csinálnak, simán megtehetnék ezt az utcák is. Hülye varázsvilág. Nem, még most sem szeretem, társadalmilag is lemaradott vagyok itt, és szerencsétlenebb az átlagnál.
- Köszi... ezzel most életet mentettél, bár még így is fent áll az elvérzés veszélye, de legalább a füvet nem mocskolom össze- azzal kivéve a zsepit a kezéből, leülök törökülésbe, és a fájó térdemre nyomom, aztán némi töprengés után megint megszólalok.
- Gondolom, fertőtlenítőt nem tartasz a farzsebedben- de mi van, ha mégis? Bár csak a nők olyanok, hogy még olyasmit is magukkal visznek, amit életükbe nem használtak, és lehet, nem is fognak. Na mindegy, azért egy próbát megér.
- Hát honnan tudjam, milyen bokorba vetettem bele magam... és ha mérgező?- osztom meg vele a jelenlegi dilemmám, hát... nem vagyok egy könnyű eset, sose mondtam.
Észbe is kapok ám, hogy nem biztos, hogy felismer, ezért  kezdek el hadoválni összevissza, de elmosolyodok, mikor látom, leesik neki.
- Én bárkinél rosszabbul tájékozódok. Nem szoktam figyelni az utat- vonok vállat, amit ő nem láthat... de hát most mit hazudjak? Mikor sétálni indulok, általában kikapcsolok. A muglik között ez még veszélyesebb is, de még egyszer se ütöttek el.
- Nem tudom, ki volt az, a sétány közepétől kezdett el követni, nem mertem leállni megkérdezni, hogy mit akar- motyogom magam elé. Hurrá, full rellonos jellemem van.

Arvid

- Már sokkal jön nekem- morgom, burkoltan célozva, hogy az ilyen eset nálam már-már mindennapi jelenségnek számít. Erdő, vagy falu, esetleg a szobám, vagy a klubhelyiség, tökmindegy, ahol lehet, eltaknyolok, de valamiért... ezek a sebek nem fájnak annyira, mint azok, amik a testem többi részét borították. Ugyan már csak pár heg díszeleg rajtam, az mégis elég ahhoz, hogy ne felejtsem el, hol is voltam 16 évig.
- Igen, de... azért mentőt nem kell hívni, gyakori az ilyen eset- bököm ki nagy nehezen, leküzdve a fránya női büszkeségem. Azért le nem venném a szemem az újabb szerzeményemről, mintha csak attól félnék, hogy a nyílt sebből kijön mindjárt egy mutáns E.T., és hiába akarna haza telózni. Telefon. Net. WiFi, vagy bármi, komolyan ennyire nagy kérés lenne. Oké, most lejjebb veszek az elvárásaimból, és beérem egy szimpla csokival... komolyan, a szemeim már nem kopognak, hanem lassan becsöngetnek valahová.
- Ugye... tudod, hogy ezzel most nem mondtál semmit?- még hogy sima buxus. Chh, annak könnyű, aki tudja, mi az. Vagy várjunk... már én is tudom, a francba, hogy vélhetőleg öt perc múlva ugyanolyan halálfélelmem lesz, mert elfelejtem.
- Mellesleg, vagyok annyira éhes, hogy simán bekajáljam- mint valami reality túlélőshow. Itt Bogolyfalván.
- Te, vigyázzál!- kapok utána, mikor le készül guggolni, és jelenleg ignorálva azt, hogy tuti, nem fog neki tetszeni, akkor is segítek neki. Nos, a helyzet nem a legfényesebb, imádkozzunk, hogy a követőm nem jön vissza autogramért
- Ne megnepróbáld- húzódok is hátrébb. Oké, hálás vagyok neki azért, hogy próbál segíteni, meg minden, meg nem is szociopata valaki, csak... vannak, amiket még nem tudtam leküzdeni.
- Nem akarom, hogy hozzám érjenek, se pálcával, se semmivel. Inkább... van még zsepid?- és itt jön el a pillanat, mikor nem érdekel, mennyire néz hülyének. Nem tehetek erről, tenni ellene próbálok, de még... még nem megy.
- Egyszer visszataláltam- vágok vissza dacosan, elhallgatva, hogy az is a puszta véletlennek köszönhető.
- Nem kell semmit tenned- mondom kissé lágyabban, még a hála is érződik a hangomban, mert tényleg rendes tőle. Más simán elment volna. Tudom, az emberek elég parasztok ahhoz, hogy ilyet tegyenek.
- Amúgy is... én nem fogok elmozdulni innen, mi van, ha megint megtalál? itt legalább van esélyem elbújni, de ha mennénk, akkor lehet, te is veszélyben lennél, azt meg ugyebár senki nem akarja- végtére is.... jobb esetben éhen halok, de a világért se vallanám ám be, hogy félek. Én? Ugyan.

Arvid és Seren

Seren hirtelen tűnik fel, amivel eléri, hogy én köpni- nyelni ne tudjak. Persze, ha valami marha nagy baj van körülöttem, ő felbukkan - talán radarja van?-, hogy szembesítsen a ténnyel, mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. De most megelőzték, és bár a gyomrom megint megremeg, és érzem, milliméteresre zsugorodok képzeletben, kezdő rellonoshoz méltóan állom a tekintetét. Nem, nem szegem le a fejem, nem kezdek összevissza hebegni, még csak egy bárgyú vigyort sem erőltetek magamra.
Szólásra nyitom a szám, többször is, de mindig belém fojtja. Jelenleg alig akarom elhinni, hogy ő áll előttem. Ő, akire nem is olyan rég még felnéztem, most meg úgy beszél, mintha a világ legalja lennénk. Oké, velem megteheti, engem nem renget meg, sőt, mintha kicsit otthonias légkört teremtene vele, de Arvid... ő mégis mit ártott? Már azon kívül, hogy hajlandó volt segíteni, mikor még csak fel sem ismert.
- Állj már le- csúszik ki a számon akaratlanul. Nem emelem fel a hangom, sőt, mintha halkabb is lennék a kelleténél, de ezt csak a meglepettségnek tudom be, ugyanis tényleg halvány lila gőzöm sincs, mi lelte.
- Tudod, lehet most újat fogok mondani, és lehet ezzel meg is rengetlek egy kicsit, de emberek vagyunk, nem holmi ölebek, akikkel beszélhetsz így- visszanyerem a hangom, de még most sem emelem fel, sőt még csak jelét sem adom annak, hogy ezzel egy kicsit felhúzott.
- Igen, követtek- vonom meg a vállam, és inkább egy másik zsepit - már ha kapok- szorítok a sebemhez, mert valamiért a vérzés még most sem akar elmúlni.
- Nem terveztem új hobbit teremteni a bokrok mögé bújással- ezt csak úgy közlöm mintegy mellékesen. Visszanyerem a nyugalmam, nálam az ilyen hangulatingadozások gyakoriak.
- Számít, mit szeretnék? A végén úgyis az lesz, amit te adsz- éhes vagyok, félek, és fáj a lábam, na meg éhes is vagyok, ez nekem bőven elég indok ahhoz, hogy megengedjem magamnak a pofátlanság határának súrolását.
- Azzzz... nem fog menni- szisszenek fel, mert úgy érzem ideje felvilágosítani, ahhoz, hogy visszamenjek a kastélyba, mennem is kellene, ami jelenleg tragikus módon nem kivitelezhető.
- De, ha van nálad zsepi... - mert fertőtlenítőben nem is reménykedek. Azért bízom benne, nem kell leamputálni a lábam.

Arvid & Seren

- Jó, bocsánat, csak...- hagyom függőben a mondatot, mert fogalmam sincs, miért tettem, ez amolyan reflex volt. Nem akartam én megbántani.
Nem akartam én így reagálni, azt hittem, ezt a mozzanatot is sikerült eltemetnem, úgyhogy megint rosszul érzem magam, amiért nem. Mindenről az a féreg tehet, mára már tudom, csak kezdeni ellene nem tudok semmit.
- Öhm.... ahha- percekkel később szólalok csak meg, akkor is félszegen. Hát... csak nem fogok a torkának ugrani, azaz... tényleg azon leszek, hisz csak segíteni akar.
De megjön Seren, nekem meg kedvem támad kikaparni a szemét. Huh, ilyet se éreztem még a tanerő iránt. Na, nem mintha mást igen. Megnyugtatok mindenkit, nincs sehol egy féltve őrzött Seren oltárom, még csak a hajszálát se rakosgatom, sőt semmi ilyen gusztustalanság.
Én itt váltok át láthatatlanba. Az amit mondtam, nem érdekli, ráadásul még Arvid is beszáll a buliba, így nem kell feleslegesen beszélnem, mert tudom, hogy amit én mondok az senkit nem hat  meg.
- Kössziii-  nagyon hálásan nézek Arvidra, mikor kapok pizzás csigát. És már nem is fenyeget az éhen halás.
- Miért, csak a pasik lehetnek hisztisek ha délután óta egy falatot se ettek?- ezt  azért kikérem magamnak, igen is van okom a hisztire, na de inkább elkezdem a fejem tömni. Amúgy... én tök jól érzem magam, már a félelmem is kezd múlogatni, mivel hiába akarnak egymásnak ugrani azok ketten, én itt ülök közöttük, nem hiszem, hogy a morcos Serent látva, bárkinek is kedve lenne engem átkozni. Azt már inkább ignorálom, hogy Seren felől simán tehetnék, max. popcornt varázsol.
Még a kaját is félrenyelem. Így miután már kiköhögtem magam, a lehető leglesajnálóbban bámulok a HVHmra, és erőt véve magamon, felállok.
- Lehet, te nyugodtan tudnál aludni, de én nem. Arvidnak is veszélyes, sőt.. és ő hajlandó volt segíteni, mikor még csak azt se tudta, ki vagyok- emlékeztetem arra, hogy ő simán végignézte, ahogy konkrétan miatta szívtam összevissza az erdőben.
- Én elkísérem- max. jobb esetben ide visszakeveredek, aztán reggel körbefaggatózok, hogy kell a kastélyba jutni.

Hedvig

Egyesek nem képesek elhinni, hogy egy ekkora emberben, mint én, hogy lehet ennyi düh. Jelenleg én is elképedek saját magamon. Általában pillanatnyi hangulatingadozásaim vannak, de ez már délelőtt óta fojtogat. Egyszer, tényleg egy évben egyszer szánom rá magam, hogy bemenjek Felagund órájára, erre valaki egyből kóstolgatni kezd. Alapjáraton teszek arra, hogy ki, mit gondol, vagy mond rólam, ha az nem a varázstudásom, vagy jelenleg annak hiányára vonatkozik. Na, azzal tényleg elérik, hogy elhagyjam a tolerancia, és a teszek rá bogyóim - na, jó ez most úgy hangzott, mintha a drogosok rosszabbik kategóriájába tartoznék.
A szobatársaimat megkímélve, tépem fel a Szanatórium ajtaját, hogy aztán megkeressem a csajt. Megjegyeztem magamnak, ami általában nem jelent jót, legalább is ebben a szituációban nem. Az emberek elkerülnek a folyosón, amit meg is értek, mert jelenleg a legkevésbé foglalkozom azzal, hogy elrejtsem azt, ami rá van írva az arcomra.
Csak akkor erőltetek magamra sztoikus nyugalmat, mikor kilépve a kapun, a rét felé veszem az irányt. A csaj feje már messziről virít, legalább is nekem, de lehet csak a düh miatt hallucinálom azt a nyilat, ami rá mutat, "engem átkozz" felirattal felette. A pálcám előhalászom, mert ellentétben azzal, amit úgy két hónappal ezelőtt produkáltam, most már használni is tudom, Seren különórái megtették a hatásukat.
- Obstructo- köszönök illedelmesen, miután a szőkére szegezem a pálcám, és ha  annak nincsenek szuper reflexei, el is érem vele, hogy a közeli fának csapódjon. Egy apró rándulás- ami mosoly akar lenni-, jelenik meg az arcomon, úgy tűnik, ez a varázsige a védjegyemmé vált. Na, de el is kergetem a keserű gondolatokat.
- Jól hallottam, szeretnél arculatot váltani?- kérdezem csevegő hangnemben, miközben a másik fa törzsének dőlök, de a szemeim elárulják, hogy "neki annyi".

Hedvig

Szenvtelenül, kifejezéstelen tekintettel nézem végig, ahogy a lány a fának csapódik, és kihullanak a kezéből a könyvek. Próbálok nem arra gondolni, mennyire jó érzés ez, az ilyen gondolatok nálam nem vezetnek jóra, hisz... bennem is megvan a hajlam, hogy olyanná váljak, mint nagybátyám, tudom ezt, ezért nem is hiszem el másoknak az ellenkezőjét. Az egész csak az elhatározásomon múlik, meg azon, hogy szándékosan kerülöm el az ilyen helyzeteket, de van egy határ, mikor már nem bírom lenyelni a békát, és hagyom, hogy a büszkeségem előtérbe kerüljön, amit éppen meg kell védenem.
- Nem tudom. Mire volt jó belekötni olyas valakibe, akiről jobb híján a nevét se tudod?- a hangom hidegen cseng, semmi gúny, viszont vérszemet kapok az ő hangvétele miatt.
Gyanítom, ha tudta volna, rellonos vagyok, más lett volna a hozzáállása, már ha nem tartozik a mazochisták közé. A pálcám forgatom, és oldalra döntött fejjel nézem, mit szenved össze magának.
- Oh, had segítsek- önzetlenségem nem ismer határokat, de a másik rájöhet a hangomban megbújó gúnyról, hogy nem épp a legnemesebb szándékok vezérelnek.
- Exagito- vetem be a gáncsoló átkot, ami végtére is még hasznos is. A lánynak nem kell hajolnia a könyveiért.... egy szintbe kerül vele. Hogy beveri-e a fejét? Esetleg rossz pózba érkezik, és megsínyli a karja? Na, az most nem érdekel, van gyengélkedő. A kérdés itt az, hogy jó kislány módjára visszavesz magából, vagy itt fog éjszakázni?

Hedvig

Nem igazán érdekel, a lány mit gondol, az meg, hogy mit mond, végképp nem. Ha mást nem is, magamnak bebizonyítottam, hogy fényévekkel jobb vagyok annál, mint mikor idekerültem, és nem csupán mágia terén. Talán meg is nyugodhatnék, pech, hogy az nem megy olyan könnyen.
- Nem, alapból átkozni való kisugárzásod van, az, hogy még szerencsétlen is vagy, csak egy plusz- vonok vállat. Nem fogok kamuzni, szerintem nem is várja el, viszont jelenleg ez a véleményem róla, és nem rejtem véka alá.  
Ha jó kedvemben lennék, biztos szemközt röhögném, de így csak szemet forgat, és összefonom a karom a mellkasom előtt. Lebámulok az órámra. Elmúlt takarodó, nem kéne itt kint lennem, ha nem akarok megint büntit. Mostanában mániájuk, és esküszöm, van egy beépített Ophelia radaruk.
A kérdést ignorálva sóhajtok fel.
- Petrificus Totalus- küldök felé egy bájos mosolyt, miután sóbálvány átkot szórtam rá.
- Nem tudom, mi lesz rosszabb számodra, ha rád talál egy prefi, vagy, ha nem. Mindenesetre jó éjt- ezzel vágok egy stílusos hátraarcot, és visszamegyek a Rellonba, nem törődve a réten hagyott lánnyal. Az emberek többsége úgyis azt fogja hinni, hogy Noel műve, ami talán jobb is így.

Elbééééém *-*

Nappal van kivételesen, így leküzdve a cseppnyi félelemet, a faluba veszem az irányt. Hiába követtek a múltkor, és hiába nem tudom, ki volt, és miért tette, ez még nem tántorít el attól, hogy szerezzek fagyit. Mert hogy most ez minden vágyam. Hála égnek a Rellonban ilyenkor kellemes a légkör, ennek köszönhető, hogy olyan alakokba botlok ott, akiket még nem is láttam. A bikinim már rajtam, ami fölé csak egy ruhát húztam. Még a hajam is kontyban van a fejem tetején, de cseppet sem zavar, annak ellenére, hogy kibontva hordom.
Meg se lepődök, hogy a faluban is többen vannak, de nem tetszik, hogy annyit kell várnom a fagyira.
Mihelyst hozzájutok, már veszem is az irányt a tó felé. Azt valahogy sikerült megjegyeznem, merre van. Nem zavar, hogy sokan még most is fürkésznek, pedig semmi rendhagyó nincs rajtam, sőt, ennyire normálisan már rég néztem ki, így nem is tudom mire vélni.
A tóhoz érve, le is kapom magamról a ruhát, előveszem a táskámból a naptejet, bekenem magam, és megyek is a part szélére. Igen, először felmérem a terepet.
- This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof

This time I'll be bulletproof
This time I'll be bulletproof

This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof- éneklem közben az első számot, ami eszembe jut. Ezt hallgattam utoljára, és amúgy is tetszik, így nem érdekel, hányan néznek hülyének emiatt. Persze a vízbe még nem megyek bele, előbb megnézem a lábammal, tényleg annyira jó-e, mint amennyire azt mondják.

Nath

Hihetetlen, hogy teljesen legálisan jövök vissza ilyenkor a suliba. Azt ugyan nem tudom, minek pörgök én ennyire, holott amúgy hulla fáradt vagyok, na meg teljesen illegálisan is kilógok, de ez most olyannyira jól esik. Igen, határozottan. Dolgozok, holott sose gondoltam volna, hogy ezt fogom én tenni valaha is, tudniillik a pénzem pont elég arra, hogy örök életemre ne kelljen rá gondolnom, vagyis addig nem, míg el nem költöm az összeset, de valamivel el kell ütni az időt ugyebár. És végre megint félig érdemes tagja lehetek a cyber térnek, már amikor Arvid engedi, hogy alaptopján csüngjek. És engedi, néha, szóval már ezért simán megérte. Asszem'.
Pizzás csigát majszolva szelem az utat a suliig, mérhetetlen nyugalommal. Mintha nem is pár napja lett volna, hogy valaki követett, de az már régen volt, nem? De.
Igazából ignorálom a tényt, hogy Sofi bakancsa van rajtam, a hatalmas kupiban csak azt találtam, na meg a macskát. Sokan mondták már, nem ártana rendet is tartani, de az nem annyira egyszerű, főleg, ha három olyan lány lakik egy helyen, akiknek már az is fizikai fájdalom, hogy arrébb dobják a pizzás dobozt. Részben ezért is kajálok útközben, na meg azért, hogy ne vessék rá magukat. Visszasírom az Üvegházas időket, rájöttem, nem nekem való ez a lakjunk együtt dolog, de majd csak megszokom, na meg mostanság úgyis a klubhelyiségben dőlök ki, hála a sok lecónak, mert az alól nem mentenek ám fel.
A suli kapujához érve, észreveszek valami nagy vöröset. Hát ez meg? Összevonom a szemöldököm, és már megfontoltabb léptekkel haladok a vörös micsoda felé. Csak nem ET? Vagy Gozilla? Egyikkel se lenne jó összefutni.
 Aztán hamar megnyugszom, mikor látom egy srác az. Mellélépek, bámulom, vagy fél percig, hogy szokjam a látványt, és leküzdjem a féltékenységem, csak mert az ő haja hosszabb, mint az enyém.
- Pizzás csigát?- nyújtom felé a zacsit, amiben van még egy érintetlen darab.