Katie Runa Blackwood Még mindig elfogott az undor, ha visszagondoltam a kávézóban történtekre. Nyilvánosan lehánytak, közröhej tárgya lettem, megint én jártam rosszabbul a Niki elleni összecsapásban. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis senkin egyszer se tudtam még kifogni, nagyon szeretheti Fortuna istenasszony. Mindennek tetejében még felelőssége is akartak vonni egy feltűnő plakát tanúsága szerint. Természetesen Nikit véltem felfedezni az akció mögött, a Várffy megszólítás rá vallott. Sokszor nyaggatott már azzal, hogy játsszuk le újra a döntetlennek nyilvánított párbajunkat, amit én következetesen elutasítottam. Igazán észrevehette volna magát, múltkor is porig aláztam, és csak azért nem hirdettek ki győztesnek, mert el akarták kerülni, hogy kiverje a hisztit. Iskolaelsőként hihetetlenül nagyra tartotta magát, azt hitte, hogy ő az atyaúristen Mindenesetre ezt a címet sikerült elvennem tőle, de úgy tűnik, hogy még mindig nem volt képes reálisan értékelni a képességeit, nem akarta elismerni, hogy fényévekkel jobb vagyok nála.
Most azonban elfogadtam a kihívást, meguntam a szájkaratét, végérvényesen le kívántam rendezni vele a dolgot. No meg abban is reménykedtem, hogy tényleg egy az egyben kíván szembeszállni velem, nem lesz általa semlegesnek titulált, de valójában neki kedvező döntőbíró, és nem csődíti oda az annyira irritáló csókosait se. A játszótérre érve azonban rögtön csalódtam, Niki sehol, csak Runa ült egyedül a hintában. Most vagy azért küldte ide a lányt, mert berezelt és visszalépett, vagy korán érkeztem és még csak ő volt itt a Niki szektából. Utóbbi meglehetősen valószínűnek tűnt, tekintve, hogy a plakáton meghatározott péntek délután elég tág időkeretet jelölt.
- Hello! Na hol van Niki? - alaposan visszafogtam magam, még köszöntem is, mert Runával igazából semmi bajom nem volt, nem is ismertem közelebbről. Persze sokszor ez se szokott megakadályozni abban, hogy kíméletlen legyek, de ő amolyan aranyos kis lánykának tűnt, akire nyomós ok nélkül nem tudnék még én se ráförmedni.