Óóó, béke és szeretet? Jövök én iiis! *befonja a haját, és hozza a gitárt* Énekeljünk!

ummm... a más világ az thriller? Nekem ez az egy jutott eszembe, és nem is mai.

úgy rémlik, nekem is tetszett
Jó szórakozást hozzá!

Ne már! A macskám ugyanezt csinálja, mióta beengedtem. Csak ül és néz. Teszem hozzá, hogy a sötétbe bámul, és fogalmam sincs, mit lát ott.

Ez nem az az okos macska fajta, aki gondolkodni szokott.. kedves Botond, látom, azonosulsz a macskatémával.
Köszi Kiva, azon a részen már túl vagyok, hogy kicseréljem a pelenkámat

Elnézést Yar, hogy miattam ver az asszony...

Nem is tudom... Samut inkább öregnek mondanám, mint cukinak.

Jah, én az előemberre gondoltam, de azért ez a macska laza, mint a riga-lánc.

Most már nyugodt lélekkel fogok elaludni egy ember halála sem szárad ma a lelkemen.

bárányos álmokat Botond ^^

vagy inkább egy zöld jellemnek navinés álcája.

Véda, tudtam, hogy szeretni fogsz. Pá!

Yar, nekem úgy tűnik, ezen a képen meg fehér rúzst használtál

Itt is felvetném az ötletet, hogy szükség lenne egy logopédusra az iskolában.

egyrészt. másrészt feltűnt, hogy sok itt a beszédhiba

Zója

 Trilliant a kezei között szorongatva rohan végig a folyosón, keresve azt a bizonyos ajtót, ami mögött mindennek a kulcsa rejlik. Már rengetegszer akart látogatást tenni Zójánál, de valahogy mindig ezernyi jelentéktelen dolga akadt helyette. Most azonban nem tűr halasztást a dolog, mert csúnya érzelemlavina szabadult el benne…
Látta! A fene vigye el, hiszen azzal a két szemével látta, ami ott figyel az arca elülső részén! Egészen bizonyos, hogy nem téved és nem ért félre semmit. Ott volt Ő, aztán meg az a másik is! És akkor ők ketten együtt! Pedig annak a nősténynek nem is volt olyan szép, kettőhúszas módra összekuszálódott vörös lobonca, mint kedves törpénknek. Hogy lehet, hogy Herci© mégis inkább a másikra figyelt, és nem rá? Pedig még a ruháját is úgy rángatta, hogy majd letépte róla!
Életében először gondolta azt, hogy istenigazából pankrátorosra kéne venni a figurát, és egy szép lábnyomot hagyni az illetékes hölgyemény gyomortájékán. Akár még azzal is megelégedett volna, ha az ismeretlen leány legalább két fogát odaajándékozhatta volna a fogtündérnek, úgyis olyan régen volt az, mikor a kis szárnyas ajándékokat dugdosott a párnája alá. De nem! Te jó ég! Mielőtt még elronthatott volna mindent, inkább elmenekült egy szó nélkül, hogy a gyermeteg problémáit, amit nem tud egyedül megoldani, más nyakába varrja.
Egyből beront az iskola pszichológusának ajtaján, mellőzve mindenféle illemszabályt. De hát ennek a kislánynak itt most nagyobb gondjai is vannak, minthogy türelmesen várakozzon odakint, míg beinvitálják.
-Nagy… nagy baj van… velem! – Eddig talán a kedves olvasókban nem tudatosult, és a pláne, hogy hölgyünkben sem, de megállíthatatlanul patakzik arcán a könny. Ajajj, ha Leonie sírásra adja a fejét, akkor ott tényleg vége felé jár már a maja naptár.
-Óóóúú… - Saját igen szokatlan megnyilvánulásától még jobban megijed, mintha legalábbis gépzsír szivárogna a fejéből és nem átlátszó, erősen sós ízű, enyhén lúgos kémhatású folyadék. Erre vadul törölgetni kezdi az arcát. Méghozzá Trillian-nel. Ha zsepi nincs, jó a nyúl is alapon. Mindeközben pedig odacsörtet a kanapéhoz, hogy hatalmas lendülettel levágódjon rá. Mázli, hogy kicsit sincs zavarban.
-Én.. én… nem bőghetek! Most… mit… mit csináljak? Maga a…  pszich… psz… pszi… - Olyan keserves késztetést érez a zokogásra, hogy képtelen kimondani ezt a bonyolult szót. Helyette inkább benyögi:
-Állítsa el! – Eddig, ha egéritatásra adta a fejét, mindig tudta, mi baja van, így a szomorkodás forrását könnyű volt kezelni. A bátyja letépte a plüssalmafájának plüssgyümölcsét, vagy a nővére azt mondta a kedvenc fülbevalójára, hogy csúnya… de most! Egyszerűen nem tudja lekövetni saját magát, és hogy tulajdonképpen mi a búbánatért olyan búbánatos, mikor valójában semmi oka rá. Vagy mégis? Majd Zója megmondja, állítólag itt ő a szakértő.
-Azt... azt hiszem... valami elromlott bennem! - Kezdi kétségbeesetten. Semmi bemutatkozás, semmi köszönés, helyette szegény Trillt gyúrja eszeveszetten, de az állat láthatóan még jól bírja a kiképzést. Valószínűleg nem most van először kitéve ilyen traumának, és úgy hiszi, ha halottnak tetteti magát, előbb szabadul gazdájától.

Zója

-De ettől… én nem nyugszom meg! – Hiába a sírás-rívás, inkább egyre nyomorultabbul érzi magát, mintsem megkönnyebbültebben. Az a tény pedig, hogy kell a hely az új könnyeknek, egy cseppet sem olyan információ, ami feldobná a buli hangulatát. Neki nem kellenek könnyek!  Nem akar többet sírni, mert ez az egész olyan szánalmasan tocsogós, mint egy kezdő szakács főztje. Legfőképpen Trillian számára, mert még mindig nem zsebkendőt használ, hanem egyfolytában a nyúl füle után nyúl, és azzal törölgeti arcát. Annyi öröm csak kijár neki eme ínséges időben, hogy kedvére dörgölőzzön puha nyuszi fülekhez, ha már egyszer van belőle kettő raktáron… vagyis Trill-en.
-Sosem sírok! – Biztosítja hüppögve az ügyeletes agyturkász nénit, aki igencsak fiatalkának néz ki. Most, hogy így jobban felméri (Péter), kénytelen megállapítani: sokkal, de sokkal fiatalabb, mint azt elképzelte. Viszont a dolgát értheti, mivel egyből kitalálja, hogy vöröskénk egy gonosz fiú miatt éli meg nagy világfájdalmát, és nem mondjuk azért, mert elhagyta a kedvenc piros zsírkrétáját. (mellesleg tényleg elvesztette, szóval, aki megtalálja, egy bagollyal vagy személyesen juttassa vissza – társadalmi célú hirdetésünket hallották)
-Na jó, egyszer sírtam, mert leütöttük Kristófot a pályán, pedig én nem is akartam bántani. – Valószínűleg ő az egyetlen terelő az iskolában, aki hatalmas lelki válságként éli meg, hogy egy játék keretében másoknak kénytelen fájdalmat okozni. Ettől függetlenül szeret kviddicsezni, és nem szívesen hagyná ott a csapatot. Ráadásul egy év alatt annyit fejlődött, hogy már simán megcsinál tizenöt fekvőtámaszt egymás után! Na, erre varrjunk meg arra!
-De az is gyorsan elmúlt, mivel ment a meccs tovább, és a csapattársaimmal kellett foglalkoznom, nehogy bajuk legyen. Nem mintha meg lehetne mindenkit menteni, kész mészárszék általában a pálya. Még jó, hogy nálam van ütő… – Amekkora nádszálkisasszony, majdhogynem elég volna egy mellette elhúzó gurkó szele, hogy eltörje valamijét. Tökéletes játékos alapanyag… Viszont, amíg kedvenc sportjáról magyaráz - bár senki nem kérdezte - láthatóan alábbhagy a kesergése Herci miatt. Persze neki nem akadály, hogy két téma között ugrándozzon, mellőzve mindenféle logikai kapcsolatot, úgyhogy a következő pillanatban ismét felzokog.
-Nem, nem. Neeem! Nem is fiú! – Isten ments, hogy Keith nemi hovatartozását kérdőjelezze meg, inkább az a baja, hogy nem képes belátni, tényleg a szőke srác a problémája.
-Én… gonosz lettem! – Egy fokkal jobb, mintha zombivá vált volna, és azzal töltené a szabadidejét, hogy a jóérzésű diákocskák lábait próbálja lerágni. De számára teljesen abnormális az, hogy nem csak békés és szeretetteljes gondolatok szambáznak a fejében.
-A múltkor bokán akartam rúgni egy lányt! – Gyónja meg töredelmesen bűneit, bár azt nem teszi hozzá, hogy nagyjából olyan kaliberű volt a történet, hogy Herci annak a hölgynek a haját húzta meg, nem a vörösét.
-És Runára is egy egész délutánon át haragudtam azon a rendezvényen! – Meséli kétségbeesetten, miközben vesz az asztalon lévő édességből, hogy aztán könnyei között elmajszolja azt. Tegyük hozzá, ez annyira nem is egyszerű művelet ám.
-Ma pedig… - Beiktat némi szipogást a borzalmas emlékre, majd szájába tömve a csoki maradékát, csupán megrázza a fejét. Ó, mily’ kegyetlenül elbánt a sors ezzel a kislánnyal!
-Még most is visszamennék szívem szerint, hogy a hajánál fogva rángassam el azt a lányt! Meg aztán Keith-t is! – Fel sem tűnik neki, hogy végül sikerült elárulnia saját magát. Helyette inkább Trillian-en illusztrálja, hogyan markolná meg annak a nőszemélynek a tökéletesen egyenes frizuráját. Oké, talán kedvencével egy fokkal finomabban bánik, elvégre őt szereti. Azt meg egyáltalán nem, hogyha Herci nem szentel kellő figyelmet a jelenlétének.

Keith

Általában örökkévalóságnak és borzalmasan unalmasnak tűnik számára az az idő, amit nem Keith-szel tölt el, ezért kicsit se csodálkozzunk, hogy minden viszontlátásnak úgy örül, mint eb a sétáltatásnak. Csak farka nincs, hogy csóválja hozzá. Helyette példátlan módon szokott rámászni az úrra, és össze-vissza tapizni őt, mintha legalábbis kézrátétellel próbálná meggyógyítani a másik összes nem létező kórját. Nála valahogy így zajlik a szeretet kifejezése, minden ismerőse hozzászokhatott már, hogy folyamatos fizikai kontaktusban van velük.
A mai napon sincs ez másképp, hol az utcán, hol a boltban, a földön fetrengve vagy egy padon ücsörögve, de mindenhol piszkálgatja, ölelgeti a szőkeséget. Főleg azután, hogy kap egy színes tiarát, aminek köszönhetően igazi hercegnőként pipiskedve tipeg végig Bogolyfalván. Még arról is szentül meg van győződve, hogy Keith az ő paripája, és a nyakában lógó boa a kantár, a bot pedig a lovaglópálca hozzá, úgyhogy addig nyúzza őt, míg fel nem veszi a hátára egy kisebb szakaszon.
Bizony csupa móka és kacagás az ő életük, és látszólag semmi problémájuk nem akad a világon. Nos, nem csak látszólag. Bár, ha azt vesszük, van itt egy hatalmas nagy gond. A napok olyan gyorsan tűnnek tova, mintha legalábbis valószínűtlenségi hajtóművel ugrálnának közöttük. Herci ezt újfent alátámasztja, így ébred a törpe délutáni révületből.
-Óóó, már megint! – ismétli meg az úr szavait csalódottan, és ráfogva a csuklójára, gyorsabb tempóban kezdi rángatni úti céljuk felé. Egyrészt már roppant izgatott, hogy végre ide is eljutottak pár hónap eltelte után, másrészt pedig besötétedett, és ez azt jelenti, Keith tilosban jár. Ismét. Leonie pedig nem is olyan régen kapott fejmosást azért, mert egyfolytában magával viszi a srácot esti körútjaira. Sajnos már nem igazán jön be az a szöveg náluk, hogy épp nyakon csípte, és visszakíséri az Eridonba.
-… és ha kifognánk egy aranyhalat a tóból, akkor kívánhatnánk hármat! – magyaráz megállás nélkül. Néha gyanús, hogy bőrlégzése van a kislánynak, különben hogyan is volna képes ennyi beszédre?
-De ha sellőt fogunk ki, akkor váltságdíjat is kérhetnénk érte. Nem is tudom, azon könnyebb lenne osztozni, mint a három kívánságon… - az sem zavarja, hogy Keith immáron elmerült saját kis világában és a tó gyönyörű szép látványában. Igazán volt ideje hozzászokni Herci minden fura viselkedésmintájához, így amíg ő szobrosat játszik, Leonie közvetlenül a parthoz lép, és nagyot fújtat. Meg kell hagyni, ez valóban kellemes kis környezet ebben az éjszakai nyugiban. Egész olyan… mintha… már… szívmegállás. Bármennyi időt is tölt el kedvenc barátja társaságában, nem tudja leküzdeni önkéntelen reakcióit az ilyen megmozdulásaira. Szokták volt mondani, hogy pillangók repdesnek az ember gyomrában. Ő azonban inkább úgy fogalmazna: egy alien gyakorol éppen szalagavató táncot odabent. Igyekszik természetesen minden erejével felnyomni a biztosítékot saját agyában, mielőtt még feltűnne a szőkeségnek, hogy hölgyünk nincs a helyzet magaslatán.
Egészen büszke magára, még a levegőben repülve is, hogy sikerült mindenféle hangos nyikkanás nélkül túlélnie azt a pár ölelkezős pillanatot. Aztán egyszer csak megérzi, hogy valami nagyon nedves. Hát oké, hogy leizzadt a feszült másodpercekben, vagy épp kicsordult a nyála rajongásában, de ennyire? Ott válik gyanússá a történet, hogy hiába próbál levegőt venni, valahogy nem sikerül kiszűrnie az oxigént. Fulladozva bukkan fel a sötét tó felszínén, és próbálja kitörölgetni szeméből a vörös hajat. Ekkor feltűnik neki még valami. A kezében ott virít a sárga boa vége. Hoppá! Ez az előbb még Keith nyakára volt tekerve, úgyhogy most vagy itt van valahol ő is, vagy kettétépte a délutáni szerzeményt.
-Kghrh... - szólítja krákogva pajtását. Ha nem lenne veszettül hideg a víz, akkor valószínűleg nem lenne veszettül hideg a víz. De az.
-Áááááá - hatalmasat sikít, kissé megkésve ugyan, de legalább a másik tudtára adja, hogy meg is ijedt meg le is fagyott, de még él.
-Nééézd! - mutat a tó belseje felé. - Úszhatunk a csillagok között! - állapítja meg lelkesen a tükröződő felszínt bámulva. Ha már egyszer vizesek lettek, oly' mindegy, hogy maradnak-e még egy kicsit. Gyorsan lenyúl, leveszi a cipőit, majd kihajítja őket a partra.
-Csak egy kicsit! - igaz, hogy menten megfagy, de azért egészen hangyányit beljebb úszkál a tóba, a helyzethez képest túl vidáman. Akár Titanicosat is játszhatnának, Leonie túlél, Keith pedig elmerül örökre.
-Azt hiszem - fordul az úriember felé pár pillanattal később. - Neked kell kihúznod innen, mert nem érzem a lábam. Sem a fülem - teszi hozzá vigyorogva, mert az is fontos ám! Mindenesetre elkezd visszaevickélni a parthoz, mert úgy átfagyott mindene, hogy a mozgás kezd igen nehezére esni.

Zója

A visszakérdezésre hevesen megrázza a fejét. Valóban nem szokása sírni, hiszen az arra jó, hogy a felgyülemlett feszültséget kiadjuk magunkból. Látta már valaki Leonie-t feszültnek? Na, ugye! A mostani csak egy roppant speciális eset… és természetesen az egész Keith hibája. Ha nem ő volna a két lábon járó original Szőke Herceg, valószínűleg a kis törpe sem lenne ennyire oda meg vissza tőle. Már a szimpla létezésével megrengette a hölgyemény külön mesevilágát. Ez a teljesítmény azért csak megérdemel pár meghatódott könnycseppet, nem igaz?
-Háztársak voltak? Pedig Ön sokkal fiatalabbnak néz ki, mint őőő… - hogy is hívják a játékvezetőt? Mindig is bajban volt a nevekkel, vagy bármi mással, amit meg kellett jegyezni. Apropó, nevek! Hiszen be sem mutatkozott még, minő udvariatlanság ez részéről!
-Jajj, amúgy Leonie vagyok! – mosolyog át saját könnyfüggönyén, és még a kezét is kinyújtja, de csak egy pillanatra, majd inkább visszarántja, és beletörli Trillbe, hiszen a zsebkendő még mindig ismeretlen fogalom a számára. Egy darabig nézegeti az elázott nyulat, majd a ruhája ujjával elkezdi dörzsölgetni.
-Szegény, kicsit taknyos lett – motyogja szipogva maga elé, és amíg a tisztogatással foglalatoskodik, legalább addig is emésztgetheti Zója képtelen ötletét. Hogy ő féltékeny volna? Az márpedig nem úgy van! Nem, dehogyis!
-Én nem vagyok féltékeny! –repteti meg vörös loboncát, míg a fejét rázza tagadóan. A néninek valamit félretaníthattak a dilidoki iskolában, mert nem jól diagnosztizálja a helyzetet. Olyan szinten megdöbbenti a feltételezés, hogy ismét alábbhagy a sírdogálása. Mamuszos lábát maga alá húzza, állatkáján is fogást vált, aztán csak homlokráncolva bámul a vele szemben ülőre, míg az folytatja a beszédet.
-De… azt hiszem… félreérti a helyzetet. Nekem nincsenek gyengéd érzelmeim vele szemben. Keith a kedvenc barátom – megvonogatja a vállát. Tulajdonképpen azt sem tudja teljesen értelmezni, mit takarnak a gyengéd érzések. De kicsit olyan, mintha azzal, hogy Zóját meggyőzi, bebizonyíthatná magának is, hogy Herci nem több számára szimpla pajtásnál.
-És mint a barátomnak, az a dolga, hogy velem foglalkozzon, nem? De! – válaszolja meg feldúltan saját kérdését a pszichológus hölgy helyett. – És ő nem is figyelt rám, amíg az a lány befejezte a mondatát! Pedig az előző két óránk nem is együtt volt, szóval már egy csomó ideje nem láttuk egymást! – ismét belelovalja magát nagy bánatába, és elkezdenek potyogni a könnyei. Viszont legalább már az is kiderült, hogy csupán azért van megsértve, mert Keith udvariasan megvárta, míg a másik végigmond egy fél mondatot még. A lányra csak azért fújt, mert Hercire lehetetlenség volna.
-Nem értem – beletöm a szájába egy adag csokis édességet, és azon nyammogva, néha-néha szipogva hozzá egyet folytatja.
-Akkor mi az? Rosszat akartam valakinek. Ez gonoszság – tulajdonképpen nagy ívben tenne rá, ki hogyan néz a szőke úrra, meg ki mennyire hajt rá, ha bizonyosan tudhatná, hogy amaz nem akar majd sosem jobb játszópajtást a törpillánál.
-Valami módszer biztosan van rá, hogy meggyógyítson! Valami terápia… - márpedig ő a fejébe vette, hogy a rendellenes érzéseket ki kell irtania magából. A létezőket és a nem létezőket egyaránt.
-Hogy mi? – megáll a mozdulat közepén, ahogy épp Trilli fülével törli meg arcát. Ha ivott volna, most hétszentség, hogy kiköpte volna az egészet. De mindjárt bele is iszik a pohárba, hogy eljátszhassa ezt, jelezve vele, mennyire nagyon ledöbbentette, amit hallott.
-De csak tizenöt évesek vagyunk - bár nála ez elég megdöbbentő információ lehet viselkedéséből, de még kinézetőből fakadóan is. Tulajdonképpen abban sem lehetünk biztosak, hisz-e még a gólyában, erre itt apajelöltekkel dobálózunk?
-Akkor Keith-t nagyon sokan akarhatják apukának! – állapítja meg mindenféle gúny nélkül. – Mert rá mindenki mosolyog. Még a fiúk is. De nekem eszembe sem jutott, hogy ha egyszer gyerekem lesz… - kissé elvörösödik. – Én mindenkire mosolygok, és mindenkivel kedves vagyok. Ezek szerint az én ösztöneim nem válogatnak? – reménytelen a kislány.

Zója néni

-Hűűű – ámuldozik nagyban az imént hallott információkon. Így már egészen érthető, miért tűnik olyan fiatalnak és szépnek a vele szemben ülő hölgy. Még sosem találkozott vélával. Sem félvélával.
-Azt hittem, a vélák szőkék – jegyzi meg, bár fogalma sincs, honnan az információja, de mindig csodás szöszi teremtéseknek képzelte el őket. Mint Csipkerózsikát vagy Rapunzelt.
-Akkor Ön nagyon bölcs lesz egyszer, nem? Én is szeretnék sokáig élni… - ábrándozik egy sort, hogy mi mindent tehetne meg, ha százötven évig tapodhatná a földet. Biztosan nem pazarolna el egyetlen percet sem a plusz ötven évéből. Merthogy arról egészen meg van győződve, hogy a százéves kort el fogja érni. Elvégre a boldog embereknek hosszabb az életük.
-A papám mindig azt mondja, hogy a vörösbor a hosszú élet titka – teszi hozzá bólintva, lelkében teljes meggyőződéssel. Ha egyszer a nagyapa kimond valamit, akkor az úgy is van, mert ő nagyon okos, szent és sérthetetlen.
-De én nem tudom ám az Ön nevét – vallja be röstelkedve, miközben egy köszönömmel átveszi a törlőkendőt, és nagy szeretettel elkezdi letisztogatni nyuszmókját, aki még mindig hősiesen tűri a nyúzást. Nem ma kezdte az ipart, az már egyszer tuti.
-Mármint mi? Hogy… mi? – torpan meg értetlenül törölgető mozdulata közben, és elkerekedett szemmel pislog fel Zójára. Ha azt mondta volna, hogy egy vakondcsorda vár az ajtó előtt, akkor sem rendíthette volna meg jobban vörös törpénket.
-Most… Keithnek tetszik az a lány? – kérdezi egészen szerencsétlen képet vágva. – De hát… de… neki nem! – kicsit úgy érzi magát, mintha lenyomták volna a víz alá. Mi lesz vele, ha a szőkeség elkezdi hanyagolni valami fruska miatt? Nem, azt nem éli túl semmi esetre sem. Jaj, ne! Megint feltörnek a könnyek belőle…
-De nem akarhat vele lenni, mert én sokkal érdekesebb vagyok! – fő az önbizalom. – Még járőrözni is el szoktam vinni! – hopp, ez meg kicsúszott. – Nem lehet vele többet, mert akkor én… nagyon unatkoznék! – persze ő pont nem az a fajta, aki nem találja fel magát minden egyes percében, vagy elveszett lenne, ha egy emberrel kevesebbet beszél. De Herci egészen más kategória, ő kell az életébe, és kész.
-Akkor Herci is gonosz! – jelenti ki szipogva, de annál dacosabban, miközben lejjebb csúszik a kanapén, és Trilliant a keblére vonja, hogy rá tudja támasztani az állát. Látszik, roppantmód otthon érzi magát.
-Nem tudom… - folytatja motyogva. Egészen elbizonytalanodik a hallottak alapján. – Még sosem néztem meg, kinek nagyobb a feneke az enyémnél – pláne, hogy lényegében az egész lány egy piszkafa, de sosem voltak problémái a saját külsejével. Apukája mindig azt mondta, hogy ő az egyik legszebb teremtés a világon. A másik nyilván a nővére. És ha apuci így gondolja, akkor már nincs probléma.
-És ha valaki leejti a könyvét, akkor segítenék neki összeszedni – folytatja tovább a felhozott példák taglalását. Ezek szerint benne van a hiba, de neki ezek közül egyik sem okozna megnyugvást.
-Még akkor is, ha nem szimpatikus. Bár nem is igazán tudnék olyan embert mondani, akit nem szeretek – erősen gondolkodnia kell rajta, hiszen ő mindenkihez pozitívan áll hozzá. Ha esetleg ez nem kölcsönös, akkor ráfogja, hogy az illetőnek rossz napja van, és legközelebb majd újra megpróbál vele barátkozni.
-Talán csak Zsoltit kerülöm, de azért, mert ő olyan ijesztő tud lenni. Ha egy kicsit visszafogná magát, egészen szeretném, hiszen amúgy kedves fiú. De egyszer nekitámadt a háztársamnak, mikor játszottunk, és mindig olyan furán néz rám – megvonogatja a vállát. Valójában kisebb gondja is nagyobb annál, hogy Zsolti fiú mennyire követi őt a szünetekben.
-Szerelmes? – kerekednek el a szemei. Hát ez nehéz kérdés. Végül is mindig akadt valaki az életében, akiért éppen rajonghatott, de azt talán nem kéne szerelemnek nevezni. Túl nagy horderejű ez a szó.
-Sosem voltam. Vagy nem tudom. Ön volt már? Milyen az? - persze amióta csak összefutott Keith-szel, imádja őt a maga gyermeteg módján, de azt nem ismerné be, hogy beleesett, mint hajszál a levesbe.

Ágoston

Ma úgy ébredt fel, hogy a gyomra hatalmas adag finom ételért kiáltott. Ennek megfelelően gép módjára két perc alatt benyomta a reggelijét, de éhségét ez sem csillapította túlzottan, ezért elhatározta, valamikor később leruccan arra a helyre, amire azt mondták, hogy van. Mert határozottan emlékszik, az egyik lány hangosan magyarázta annak a másiknak, amelyiknek olyan hatalmas, csodaszép fülbevalója, hogy… mit is? Hiába próbál bármiféle részletet felidézni, csak az rémlik fel előtte, micsoda egy fülbevaló volt az! Valami színes madárforma, amilyen még biztosan nem akad otthon a gyűjteményében. Talán el kellett volna kérnie. Azt a szezámmagos zsömléjét neki! Ha nem lenne olyan éhes, most azonnal berohanna itt valami ékszerüzlethez hasonlatos helyre, és két kézzel kezdené túrni a választékot, de nem.
Láthatjuk, hölgyünk rendben és épségben érkezik meg a falatozó elé, kisebbfajta nyálcsíkot húzva maga után, hiszen lelki orrával már érzi a pazar illatokat, lelki szemeivel pedig maga előtt látja evőpartnerét. Várjunk csak. Valóban megpillant egy magányosan ácsorgó fiúcskát, aki nagyon nézelődik befelé. Beáll hát ő maga is mellé, és szintén elkezdi figyelni az éttermet. Elvégre ketten együtt minden jóval izgalmasabb. És bizony Leonie a borjakat lepipálva tud ám bámulni! Nagyjából egy fél percig, mert hamar kényszert érez arra, hogy megszólaljon.
-Te miért itt vagy és nem ott? – mutat a belső tér felé, miközben lelkesen rávigyorog a kissrácra. – Jössz velem enni, ugye – inkább kijelentés, mintsem kérdés volt ez a részéről, ugyanis jó szokásához híven csuklón ragadja az ismeretlent, és elkezdi beráncigálni a gyorsétterembe. Maximum Ágoston belelép a hátába, ha nem tetszik neki a bánásmód, bár nem tűnik egy olyan vérmes fenevadnak. Sőt, sokkal inkább hasonlít egy cuki kiskutyusra, akit az ember lánya szíve szerint a malaclopójába gyömöszölne, és vinné haza kézmelegítőnek.
-Jó napot! - rikkant olyan hangosat, hogy véletlenül se akadjon senki, aki ne venné észre érkezésüket.
-Húúú, mit eszünk? Úgy kívánom a rántott sajtot, de félek, hogy egy vödörrel sem lenne elég belőle, mert az olyan gyomrot kímélő kaja - ismét bekapcsolta az ezer éve ismerjük egymást üzemmódot, miközben fecsegve maga elé terelgeti a fiúkát.
-Te kérj előbb, mert az segít a döntésben!

Ágoston

Ha Ágoston csendes visszafogottságot keres, menjen templomba. Leonie mellett ez szinte teljesen lehetetlen, mivel a lány ezer fokon süti a kenyeret kettőszáz helyett. Annak kell örvendezni, hogy nem fejen állva pörög az egyik asztal tetején, pedig amilyen remek a kedve manapság, ez sem lenne túl meglepő tőle.
-Akkor legyen rántott sajt – bólint rá kegyesen saját ötletére, miközben az evőeszközökkel bénázik. Hangosabb nem is lehetne, főleg miután a tálcája is a földön landol egy nagyobb csattanás kíséretében. Nem vette észre, hogy újdonsült ismerőse olyan közel áll hozzá, így belefordult. Mázli, hogy még nem kért ki semmit.
-Hoppá, hoppá! – kommentálja az eseményeket, miközben vigyorogva lehajol, hogy összeszedje a cuccát. Nagy nehezen rendbe hozza magát, és végre eljut addig, hogy kikérje a saját adagját.
-Szeretnék rántott sajtot és hozzá tripla adag sült krumplit.  Meg sok ketchupot hozzá! – El is feledkezne az innivalóról, ha Ágoston nem hozná szóba. Mamája biztosan leszidná, hogy megint elfelejt eleget inni, pedig most még a hőség is nagy odakint.
-Ó, igen! Körtelevet is szeretnék kérni, ha van – Teszi hozzá, és miközben pakolják ki elé a kívánt ebédet, körbepillog az asztalokon. Nyilván kicsit sem mindegy, hogy hova ülnek; milyen fény esik a rántott sajtjukra, mennyire látják, ha valaki leejt pár érmét az utcán és hasonlók. Ezért miután nagyokat köszöngetve kifizeti a kaját, elindul egy tökéletesnek hitt üres asztal felé.
-Ez jó lesz? – kérdi a fiúcskától nagy derűsen, de még mielőtt az megszólalhatna, megválaszolja saját kérdését, és megrázza a fejét. Itt nem látják be elég jól a pultban dolgozókat.
-Menjünk inkább oda – int a fejével egy másik asztal felé, ahol aztán ugyanezt eljátssza. Nagyjából öt asztalnál zajlik le a jelenet, és szerencsétlen Ágostont akkor is végigrángatja az egész helyiségen, ha az már a második asztalnál leült volna szíve szerint. Persze, ha nagy drámai jelenetet akar végignézni, akkor akár ellent is mondhat Leonie-nak, de már kezdésre úgy tűnt, próbálja kerülni a feltűnést. Márpedig az, hogy bejárják az egész éttermet, a kisebbik rossz jelen esetben.
-Óóó, nah, ez remek lesz! – telepedik le végre az egyik székre, és rögtön beletöm a szájába egy szem krumplit.
-Versenyzünk? - Hajol a sráchoz, hogy egészen közelről bele tudjon bámulni az arcába.
-A bátyám mindig le szokott győzni, de te kisebb vagy nála, beléd tuti kevesebb kaja fér - Amilyen lelkesen végigméri Ágoston, látszik, ő halálosan komolyan gondolja az evőversenyt. Itt és most.

Gerilla akció

Otthon mindig azt mondogatják neki, hogy sosem fog felnőni, hiába múlnak el feje felett az évek. Pedig ez nem is igaz, mert már egy csomó felnőttes dolgot csinál! Például magának vágja a körmét, ha nem talál lelkes manikűrös iskolatársat vagy Keith-t, a kakaóját is egymaga készíti – kivéve, mikor a manók vagy Keith – és most még dolgozni is fog, Keith-szel. Mármint abban az esetben, ha nem bőg le nagyon ezen a találkozáson, vagy nem rakják ki már az első leejtett süti vagy fél vödör eltűnt fagyi után. Ami nem lehetséges, hiszen már megírta a szüleinek, hogy van ez a cukrászda meg benne a sok sütemény. Már csak Veronikát kéne megkérnie, írjon egy igazolást is, hogy elhiggyék otthon, ő tényleg megpróbált valami hasznosat csinálni, nem csak káoszt hagyni maga után. Mint általában Keith ruhásszekrényében…
A mai nap is csak a szokásos módon telik az apró hölgyemény számára. Az események pontos, időbeli lezajlását - hála a jó égnek - már ismeri a kedves olvasó, térjünk át hamar arra a részre, hogy mindebből mi jutott el kedves kis törpénk tudatáig, merthogy nem túl sok, azt garantálhatom előre.

16:35 *vizes*
16:38 *vizes haj*
16:42 *vizes szőke haj*
16:48 *kócos szőke haj*
16:54 *kócos, vizes Herci*
16:56 *Herci*
16:59 *Herci buborékfújóval*
17:09 *virág Hercitől*
17:12 *virág*
17:15 *leszállás a Föld nevezetű bolygóra*

Ahhoz képest, hogy nagyjából pont ennyire tudott odafigyelni az egész eddigi napjában, szinte hihetetlen, de közben végig beszélt és ugrándozott és úgy tett, mintha teljesen képben volna mindennel. Eddig.
Miután betették a lábukat a cukrászdába, kénytelen kissé lejjebb tekerni a Keith-üzemmódot, és odafigyelni a többiekre. Jéé, nem is olyan rossz dolog ez, hiszen egyből megpillantja csapatkapitányát a placcon azzal a másik valakivel, aki sokszor itt szokott lenni.
-Szia Kiva! – ugrálja először őt körbe, meg lepacsizik vele, ahogy illik, ha akarja, ha nem. Aztán vigyorogva megrángatja Vera kezét is, miközben Keith van oly’ kedves, és bemutatja magukat, és a 'nehari-csokrot' is átadja nagy kedvesen.
-Elkéstünk? – fordul vissza szörnyülködve a sráchoz, mintha nem is lenne tisztában ezzel az egyértelmű ténnyel. Aztán felrémlik neki> tényleg szóba került idefelé jövet, hogy szedniük kéne a lábukat, mert nincsenek épp időben.
-Ja, persze, elkéstünk! Bocsánat! – közben derűsen igazgatja a hajába tűzött virágokat. Elvégre élete első munkahelye lenne ez, valahogy csak ki kell néznie, még akkor is, ha kissé vizes és kócos, és fordítva vette fel a pólóját (vagy valójában a szőke srác pólóját?).
-Én is kaptam virágot, és én sem haragszom – fűzi még hozzá, hogy Verának megmutassa, milyen hatásosak is ezek az illatos zöldségek.

Keith-enléti állapot

Az úszkáló sárga boa nagyon vicces látványt nyújt, és úgy tűnik, Leonie idővel jobban kezd azon mulatni, mint a lefagyott lábujjain. Pedig azok sem piskóták! Sőt, most jobban hasonlítanak a mélyhűtött halrudacskákra. Ezek a bolondok persze aligha foglalkoznak vele, mennyire egészségtelen tud lenni egy ilyen éjszakai fürdőzés. Hogyan is lehetne éppen ez a téma, mikor Keith éppen a nyaka köré csavarta a vöröske kezeit. Ohh! Miközben azzal van elfoglalva, hogy mókából úgy nyomja le Hercit a víz alá, hogy az a saját bénázásának tűnjön, és még csak meg se fojtsa őt közben, szíve mélyén a rettentő hideg ellenére valami olvadozni meg csöpögni kezd. Ja, nem. Az csak a haja, amiből a víz csöpög. S miután drága barátja kivonszolta a partra, kiterül, mint egy jegesmedveszőnyeg. Csak annyira képes, hogy kissé összehúzza magát, és hallgassa a madarak csicsergését. Fene! Hiszen ez a hang nem is a szárnyasoktól jön, hanem saját fogainak ritmikus összekoccanását hallja csupán.
-Ho..ho… - a nagy horgász. – Hova mész? – kérdezi értetlenkedve. Egy darabig azt hiszi, rosszul értette, de Keith pillanatokon belül újra csobban. Kínjában vagy sem, mindenesetre jól elneveti magát, a helyzethez cseppet sem illő módon, és várja tovább a felkelő napot, hogy az majd jól felmelegíti őket. De a nap csak nem jön, helyette Herci jelenik meg a sárga boájával, és bújik hozzá, amit hölgyünk – pechjére – alig érez lefagyott tagjaival. Így azért már kevésbé romantikus a szitu. Tulajdonképpen lassan az is megfordul a fejében, ha Keith nem csinál meleget, felvágja őt, mint Solo a tauntaunt, és belebújik.
-Csak gyújtsál fel valamit – vigyorodik el, bár kissé sajnálja, hogy a szőkeség arrébb mászik tőle, mert egészen belejött már az ölelgetésébe. Utána kúszik a tűzrakó hely mellé, egészen közel, és alig várja, hogy fellobbanjon az első lángocska. Míg az az első lángocska majdnem felgyújtja őt magát is. Ekkor úgy dönt, egy felet mégiscsak visszavonul.
-Tábortűűűz! – lelkesedik tapsikolva, egyből kevésbé sajnálja magukat, amiért szénné fagytak időközben. El is kezd magyarázni arról, hogy otthon hatalmas máglyákat szoktak rakni az udvaron, és az apukája mindig megengedi, hogy botokkal piszkálják a tüzet. Meg hogy egyszer leégett a bátyja szemöldöke, mert behajolt a parázs fölé. És mondja, mondja, mondja, amíg ki nem tudódik a csokik szomorú esete.
-Nekem meg a tiarám – sóhajt fel bánatosan, miközben megpróbálja kibogozni elázott hajából a csodálatos játékékszert, de pár perc leforgása alatt rájön, hogy ez tökéletesen lehetetlen feladat.
-Megolvaszthatnánk… a… csokit – dobja fel az ötletet, de beszéde kissé belassul, mikor Herci nekiáll vetkőzni. Óóó, szent krumplistészta! Nem egyszer látta már őt öltözködni, hiszen ha kell, ha nem, a nyakán lóg, de ilyen hatásvadász módon még sosem adta elő a figurát. Profibban kivitelezi, mint Hasselhoff a Baywatch-ban.
Hűűű, de meleg lett itt hirtelen! Ráadásul egy kisebbfajta nyálpatak ered meg hirtelen a kishölgy felől, s torkollik bele a tóba. Hogy elrejtse saját reakcióját, gyorsan a tűz felé fordul, és elkezdi melengetni a kezeit. (Persze közben „alig” feltűnő oldalpillantásokkal méregeti Keith-t.) Ő maga csak a zokniját veszi le idővel, hiszen már így is eléggé zavarban van.
Akkor kezd ismét felengedni, mikor meghallja az első dalt. Jesszus, hihetetlenül imádja, mikor a szöszi énekel! Ragyogó arccal tapsikol egyet-kettőt, és jó közel mászik hozzá, hogy premier plánban élvezhesse a csodálatos előadást. Annyira csodálatos, hogy szíve szerint belevetné magát Herci karjaiba, de nem, ilyet nem szabad. Vagy várjunk csak… hiszen már meg is tette! Vizes ruhájával jól rácuppan az úrra, majdhogynem fel is borítja. Hiába, sosem volt híres visszafogottságáról.
-Akarom a hangodat! – jelenti be, s szerencsétlen fiúban felmerülhet a gondolat: a törpe itt helyben ki fogja szedni a hangszálait, ha nem tesz ellene valamit.
-Énekelj még! - adja ki a parancsot, közben pedig nagy kegyesen végre felkászálódik róla, s beáll a kezdő pozícióba egy tűztánchoz. Nemsokára jön a tűzön átugrás meg a parázson sétálás... attól függ, mennyit akarnak maradni.

Keith

Ez a vörös törpe alapjáraton sem tud normálisan viselkedni, Keith mellett pedig egyszerűen megszűnik gondolkodni. Nagyjából olyan katasztrófa a hölgy ilyenkor, mintha a bátyjával zárnák össze. Jó, gondolhatjuk, Herciért egy egészen leheletnyit másképpen rajong, mint testvéréért. Éppen ezért lehetséges az, hogy a szőkeség társaságában könnyebben zavarba is jön.
-Őőő – kezd némi egyetemi szintű nyökögésbe, mikor a srác rákérdez, mi ütött belé. Nem villám, az egyszer biztos, mert az jóval látványosabb lett volna, de még így sem tuti, hogy megrázóbb.
-Baj van! – morogja az orra alá, aztán később már inkább pajtija fülébe, miközben jól megölelgeti őt. Mondhatnánk, hogy ez bosszú, amiért Keith nekivetkezett, és sokkal könnyedebben veszi a száradási folyamatot, míg Leonie-ból egyfolytában csöpög a hideg víz.
-Nem fogtunk halat vacsorára – pedig ehetnének botra tűzött, csokiba mártott pikkelyest, mert az jó a tüdőgyulladás ellen, ez köztudott tény. Mint ahogy az is, hogy a hölgyemény haja nem eladó, mivel az védi a fejbúbját a leégéstől. És még szép is, mit tagadjuk.
-De Keeiiith! - nyávogja vigyorogva. - Tudod, hogy nem kaphatod meg, mert anyukám nem ismerne meg otthon, és akkor kizavarna a házból, és úgy kénytelen lennék nálad lakni! - mindeközben már körbe-körbe ugrándozik a tűz körül, és próbálja túlvisítani Herci énekét, hogy azért hát kommunikáljanak is valamit, ne csak lebutult, beszívott diákok látszatát keltsék.
-De ha mi hangot cserélünk, attól még mind a kettőnket meg fognak ismerni, csak én szépen fogok énekelni, te meg nem! - Hirtelen beugrik játszópajtija, és szembefordulva vele lefékez. Reméljük a fiúcskának - aki a pletykák szerint az a tipikus cukigyerek - elég jók a reflexei, különben csúnyát fognak esni.
-Tudod, mi legyen most? Kocsérozzunk! - Keresztbe rakva mancsait, elkapja Keith kezeit. No, már most, ha a kedves olvasó ennyiből még nem jött rá a megoldásra, többek között hívják ezt siminek, huszinak, kocsinak, spormnak és még ki tudja, mennyi más névvel illeték már különböző helyeken.
-Aki előbb elesik, az egy teljes napig teljesíti a másik kívánságait! - Jelenti ki, és elkezd körbe-körbe sasszézni meg ugrándozni. Egyre gyorsabban és vadabbul forog Hercivel, miközben hangosan visít a nevetéstől. Igen ám, de sokáig nem lehet tartani ezt az állapotot, a keze elkezd kicsúszni a szőkeségéből, és láss, csodát! Egyszerűen kirepül az éterbe. A mázlija annyi, hogy a tűzzel ellentétes irányba esik, ezzel szemben viszont Keith... ajajj, vajon őt beküldte egy fincsi kis máglyahalálra?
-Vááá, élsz még? Hol vagy? - a földön fetreng és nyöszörög, mint egy napszúrásos vámpír, közben próbálja kiráncigálni tömérdek haját az arcából.
-Ki nyert? Én nyertem? Ne kamuzz, én nyertem, te előbb estél el! - Még mindig vízszintesben van, és nem látja sehol Hercit. Talán, ha feltűnne a fiú égő haja, hölgyünk is jobban iparkodna, hogy összeszedje magát.

Zója

Lelkesen átveszi a képet, amit Zója kihoz, és megcsodálja az egész familiát. Nagyon érdekes lehet nekik, hogy kívülről alig észrevehető, ki az idősebb köztük. A muglik biztos vélákat alkalmaznak a ránctalanító krémes reklámjaikhoz - a fotó láttán egészen bizonyos lesz ebben.
-De ez így nem is lehet olyan jó! Mert ha a nagyi nem öreg és nincsen ősz haja, akkor az olyan, mintha nem is ő lenne, és akkor a sütije sem lenne már olyan finom, mert nem a mama készítette. Mármint ő, de ha nem hasonlít egy mamára, akkor az már nem is a nagyi sütije. Érti ezt? – magyaráz teljes átéléssel, miközben Trilliant lóbálja maga előtt a nagy gesztikulálások közepette. El sem tudja képzelni a nagyszülőket fiatalosan. Annak úgy már nem lenne meg a feelingje.
-Zója? – ráncolja a homlokát egy darabig, majd megvilágosult módjára bólint egyet, és nyuszmókját a földre rakja, hadd legyen végre egy kis öröme a jószágnak.
-Mármint Zórára gondol, csak raccsolni tetszik, ugye? – együttérzően a nőre vigyorog, és megnyugtatásul rögtön folytatja.
-Én sem tudtam ám sokáig kimondani az r betűt, sőt, most kétféleképpen tudok dorombolni – jelenti be büszkén, és egyből be is mutatja, hogy tudja szépen magyarosan pörgetni a betűt, illetve megy a német képzése is.
-Bár… nem szoktam dorombolni – vallja be kelletlenül. Elég egy állat a háznál, és azt a szerepet Trill tölti be.
-De ha szeretné, segítek gyakorolni a kiejtést, vannak rá nagyon jó gyakorlataim – mindeddig egyfolytában beszélt, úgyhogy Zójának esélye sem volt közbeszúrni, mekkorát téved a kishölgy. De az is megeshet, hogy egyszerűen ráhagyja a dolgot. Ugyan kinek volna türelme Leonie-nak bármit elmagyarázni?
-Zsolti? – elhúzza a szája szélét, miközben újabb pózt vesz fel a kanapén. Ránézve az ember úgy hihetné, Zója megszórta hangyákkal a kanapét.
– Ő egy évfolyamtársam, sokszor virágot akar adni meg ajándékokat. És én szeretem a virágokat meg az ajándékokat, de ő nagyon fura dolgokat tud mondani ezekhez, szóval inkább azt szeretném, ha nem akarna nekem semmit adni. De én nem tudom, miért csinálja, mert már nagyon sokszor szóltam neki, hogy ne tegye! – bezzeg, ha Keith rohangálna utána fehér lóval! Egyből mondaná neki, hogy „akkó’ most kiss me!” De Herci még egy nyamvadt plüsspónit sem lőtt neki a búcsúban, nemhogy igazit. Ez elszomorító. Szörnyen elszomorító. Az pedig még inkább, hogy a néninek már két házassága volt.
-A második házassága… elején? – visszhangozza döbbenten. De hiszen a mesékben sosincs második házasság! Tény ugyan, hogy ott csak a boldog lábfellibbentős csókig jutnak el, aztán ezzel a happy enddel slussz. Azt már senki nem mutatja be, hogy Hófehérke lelép Kukával egy fél év elteltével.
-De hát csak egy nagy szerelem van!  - osztja meg saját gyermeteg felfogását a sokat látott nénivel. – És akkor miért tetszett hozzámenni az elsőhöz, ha csak a másodikat szerette? Csak úgy szabad házasodni, ha szeretjük a másikat. De örökre! Mert akkor az nem is az, ha alábbhagy egy idő után. Apáék még most is szerelmesek! Apa mindig megtáncoltatja anyát, ha szól a zene, és anya mindig megmasszírozza apa lábát, ha zsibbad neki! – bizonygatja, hogy bizony szüleinél nem hagyott alább a lángolás.
-És ha én szeretném Keith-t, amit ugye nem is, akkor bizony sosem szeretnék már mást rajta kívül, és ha fordítva ez igaz lenne, akkor ma velem foglalkozott volna, és nem azzal a lánnyal - ügyvédelve, önpacsi!

Ismerkedős

Mert ugyan miért ne lenne ideje még egy kis színjátszásra is, mindamellett, hogy próbál jó prefektus módjára viselkedni, vagy Keith-t megsétáltatni éjszakánként, és esetleg a cukrászdában is munkát vállalni, ha már egyszer Herci is ezt teszi. De közben még a tanulás… áhh, az valahol lecsúszott a listáról, jobb híján becsüccsen az utolsó padba, és nyitott szemmel alszik, mikor teheti.
Ahhoz képest viszont, hogy egyik helyről rohangál a másikra, a kialvatlanság nem látszik meg lankadatlan jókedvén és pörgésén, esetleg az lehet feltűnőbb, hogy a szokásosnál is jobban szét van esve a kislány, és a legtöbbször azt sem tudja, merre hány óra.
Most is nagyban rohan erre az ismerkedős próbára, amiről valaki még korábban tájékoztatta, és amire egyik szobatársa emlékeztette alig tíz perccel ezelőtt, különben eszébe nem jutott volna, hogy megjelenjen. Így is útközben kapja össze magát. Miközben a lépcsőkön rohan lefelé, húzza az egyik virágos mamuszát, aztán a következő lépcsőn a másikat, és páff! Tízpontos esést mutat be, épp csak nyakát nem szegi, hogy maradandó élménye legyen, miután szellemként visszatér a kastélyba, hogy Hercit kísértse örökkön örökké.
A terem ajtaján fél lábon ugrálva zúg be, miközben sebbel-lobbal a haját fonja, igencsak kusza művet alkotva vele, de a lényeg azon van, hogy kevésbé melegítse a hihetetlen mennyiségű séró. Végül a fonatot hátradobva, lihegve, egyik lábára sántán fékez le a kisebb társaság mellett.
-Áhh, sziasztok! Késtem! Vagy nem késtem? Nem késtem! Vagy mégis? – épphogy körbenéz a társaságon, és elvigyorodva mindenkihez odavágtat, hogy jól bemutatkozzon.
-Leonie vagyok, szia! Hello! Leonie, örülök, üdv, szia, Leonie! - mindenki kap egy kézrázást, mert van belőle raktáron bőven, de pacsit is lehet kérni, hiszen ma olyan jó a kedve, hogy mindet ingyen osztogatja a népnek. Bogárkát és Tiffany-t még meg is ölelgeti, ha akarják, ha nem, hiszen csapattársak voltak vagy vannak. Kinél hogy... Boti pluszban egy vállba bokszolást is kap, mert mint egyetlen jelenlévő hímnemű, megérdemli, hogy vele olyan fiúsan bánjanak, a vállba bokszolás meg olyan kőkemény férfias megmozdulás. Szerinte.
-Hűű, ti itt mind nem-eridonosok vagytok! - állapítja meg roppant bölcsen, mivel háztársainak nagy részét ismeri már látásból. Aztán lehuppan a földre, és miközben nagy érdeklődéssel füleli a tusa részleteit, rövidnadrágja zsebéből előkaparászik egy csokit, és kibontja. Nem egy nagy darab, de azért körbemutogatja mindenkinek, hogy kérnek-e. Mindenesetre ő ma még nem evett, úgyhogy nem zavartatja magát túlzottan, miközben az édességet csócsálja.

Ágoston

Elnézően ránevet a srácra a kérdését hallva. Valahogy mindig mindenki ugyanazokkal a rágalmakkal áll elő, mint most Ágoston. És még eligazítást is kap, mintha minimum az anyukája tenné helyre. Ajj, hiszen egy pillanatra egészen elszégyelli magát, amiért ilyen helytelenül viselkedik egy nyilvános helyen. Ráadásul láthatóan a srác legalább olyan kényelmetlenül érzi magát, mint malacka a pörzsölővel szemben. Pedig jobb lesz, ha a szöszi gyerkőc hozzászokik Leonie különleges képességéhez, ami nem más, minthogy bárki aurájába képes pimaszul belemászni. S ráadásul úgy tűnik, mintha észre sem venné, ez a másiknak milyen zavaró.
-De nem is fájdul meg a hasam tőle! – méltatlankodik nyávogva, amiért újdonsült ismerőse rögtön megpróbálja lebeszélni a versenyről. A kis gyáva! Micsoda férfiatlan viselkedés egy lánnyal szemben meghunyászkodni egy evőversenyben. Fortyog magában kicsit, akár egy teafőző, de végül figyelmét elvonja az állának csapódó krumpli pajtás. Tiszta terminátornak érzi magát, mintha legalábbis egy mugli fegyvergolyó pattant volna vissza róla.
-Szerintem kitiltanak minket innen, ha elkezdünk dobálózni – jókedvűen vigyorog, miközben vesz magának két hosszabb szál krumplit, és egyszerre kezdi rágcsálni a végüket. Nem úgy tűnik, mintha reagálni óhajtana a kihívásra, inkább csak nyugisan hallgatja Ágoston beszámolóját az otthoni játékairól. Fel nem foghatja, miféle hozzáállás ez. Még hogy kevesebb idő jut itt a játékra! Leonie egyik edzéstől rohan a másik próbáig, majd onnan a harmadik helyre, és így tovább… mégis mindig van ideje játszani, legfőképpen Keith-szel. Ha máskor nem, hát az éjszakai járőrözés közben, ahova általában magával viszi.
-Ezentúl… - fogja a szétcsócsált krumplikat, és belemártogatja a ketchupba, aztán még körbenyalogatja őket párszor. – Együtt fogunk játszani! – ellentmondást nem tűrő hangon jelenti be. Apukája egyfolytában küldi otthonról a mókás dolgait, valakivel tesztelni kell őket.
-Tetszeni fog! – fejet körbeérő vigyort villant, majd a szétrágcsált, jól összenyálazott ketchupos krumplit egy hirtelen mozdulattal hozzávágja a sráchoz. Pont a szeme közé céloz, bár ki tudja, mennyire sikerül a dobása. Ezek után leginkább két lehetőséget lát a folytatásra: Ágoston vagy kiakad, amiért a vörös törpe ilyen gusztustalanul viselkedik, vagy belemegy a mókába, és akkor itt kő kövön nem fog maradni. Vagy tányér asztalon. Leonie vihogva készül mindkét eshetőségre, ugyanis azonnal hátrébb löki a széket, hogy szükség esetén le tudja vetni magát a földre, netán menekülni tudjon, ha a fiúcska bele szeretné fojtani a gyömbéritalába.

Ágoston

Mázli, hogy Ágoston nem hangosan futtatja az eszmét, mert jobban nem is sérthetné vérig a kislányt, mint azzal a feltételezéssel, hogy netán árva. Neki igenis vannak csudaklassz szülei, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy megregulázzák kisebbik lányukat, de az alapvető jellemvonásokat lehetetlenség kiirtani az emberből. Leonie pedig… Leonie, ezzel nem lehet mit kezdeni. Az más kérdés, hogy a fiúcska ízlésének ez már túl szabados, és nehezen viseli el.
Szörnyen mókás fiú. Fantasztikusan vicces, amilyen arcot vág a vöröske mutatványához. Nyilván nem volt rendes gyerekszobája, ha megijed egy kis nyáltól meg ketchuptól. De hölgyünk úgyis következő életcéljának tűzte ki, hogy újdonsült ismerősét belerángassa a lehető legtöbb játékba itt. Kezdetnek egy kajacsata nem is olyan rossz. Bár kinek a szemszögéből nézve, ugyebár. A tulajdonosok valószínűleg világrekordot döntenek agyeldobásban, ha meglátják, hogy zsír új éttermükből rögtön harcmezőt csinált két kölyök. Ezek után bizonyára kiszögelnek egy „Ágostont és Leonie-t behozni tilos” táblát az ajtóra.
Vihogva rúgja magát hátrébb a székkel, aminek az az eredménye, hogy hátraborul, átbucskázik a támlán, és kiterül a földön, mint egy hulla, aki jól végezte dolgát. Virág helyett azonban krumplival szórják meg. Azzal, hogy az asztal túloldalán ülő srác szürcsölgeti az italát, elég idő eltelik, Leonie össze tudja kapni magát annyira, hogy hátrébb csússzon a földön, így a gyömbér nem az arcába talál, hanem amolyan finom permetszerűen teríti be egész lényét, mint egy tökéletes parfüm. De ugyebár mindannyian jól tudjuk, mi lett a Parfüm című mugli film vége. Azt azért a kis törpe sem szeretné, úgyhogy védekező üzemmódba kapcsol.
-Adok én neked célba dobó versenyt! – rikkantja, miközben összehúz egy adaggal a földön szanaszét heverő krumplikból, és elkezdi őket Ágoston felé hajigálni, miközben a felborult széket használja fedezéknek.
-Ááááá – nevetéssel vegyes csatakiáltást hallat, miközben felpattan és pár ugrással az asztal mellett terem. Lekapja a tetejéről a nagy dózisú ketchupot, és azzal a lendülettel meglódítja az asztal alá, ahol a srác bújik éppen, s már fordulna is, hogy visszarohanjon saját támaszpontjához, mikor megcsúszik a földön lévő trutyin, és ismét dob egy hátast, félig az asztal alá érkezve vele, jól bele is rúgva játszópajtásába.
-Áucs. Ohh. Jajj. – nyögdécsel, de ha Ágostonnak van némi érzéke a csatákhoz, úgy az ellenséget akkor támadja, mikor az a leggyengébb.
-Békével jöttem! Békével! - visítja nevetve, de azért kalimpál egy keveset a feje felett, majd a kezébe kerülő krumplit nekivágja a gyerkőcnek.

krumplihuszár

 Leonie-nál sem mindennapi elfoglaltság a kajacsata, legfőképpen azért nem, mert már rég kitiltották volna a nagyteremből. Ő pedig igazán szeret odajárni a többi gyerkőc társaságának okán, így inkább nem kockáztat. Ez egy roppantul kivételes alkalom, olyan, mint amikor bemászott a nagymamája kertjébe, és véletlenül agyontaposta az ötévente egyszer (pont akkor) virágzó csodáját. Ajajj! Bízzunk benne, itt kisebb lesz a büntetés, bár a minimum az lenne, hogy takarítsanak ki maguk után.
De ahhoz, hogy nekiálljanak takarítani, előbb hatalmas kupit kell csinálni, mert különben mi értelme lenne az egésznek? Ilyesfajta hitvallást követve vergődnek ők ketten a földön, mint a részeg verebek, és próbálják egymást a lehetőségekhez mérten jól összedzsuvázni. Viszont honnan a homokos parton sütkérező rákformából szerzett Ágoston két flakonnyi szószt? Egy ilyen varázslattal vizsgán talán nem menne át (hacsak a tanár nem szereti a ketchupot magában kanalazni), de mugli bűvészként hatalmas pénzeket kaszálhatna.
-Neee! - visítja levegőért kapkodva. Neki nem a bicikli a kedvenc mindene, hanem a hajkoronája. Próbálja is védelmezni, amennyire kitelik tőle, de egy gyenge kisleány mit tehetne a gonosz, csúnya bácsi ellen? Bárcsak lenne kéznél egy ütője meg egy gurkója...
-A hajamat neee! - bármennyire félti is a frizuráját, nem képes abbahagyni a nevetést, mert mégiscsak elég vicces ez az egész szituáció. S Ágostonnyó most pont olyan kajánul röhögcsél felette, mint Bram Stoker Draculája, mikor éppen nem áll ki cövek a szívéből.
-Soha nem adom fel - addig biztos, amíg játszópajtija nem fog agonizálni lelkileg. Vesszen pénze, háza, marhája, de az igazság akkor is az övé legyen! És különben is, legszívesebben megfogná a fiúcska nyelvét, hogy az asztal lábához kötözze. Mert ugyan milyen az a jómodor, hogy egyfolytában nyelvet öltögetünk? Ennél jóval jobb Leonie módszere az érzelemkifejezésre. Elkezd rúgkapálni és csapkodni, de izomból, mintha kínoznák.
-Mit tettél a hajammal? - belecsimpaszkodik a srácba, és megpróbálja lebunyózni a földre, miközben nagy hévvel nyomkodja saját csupa-szmötyi haját a másik arcába.
-Tessék lenyalni! Most nyald le! - Szinte földöntúli öröm ránézni társa piszkos arcára, bár egészen nem fair, hogy neki nincsen hosszú sérója, így könnyedén le tudná magát takarítani. Így nyilván még nem engedheti haza.
-Kapsz hozzá krumplit is! - vihog nagyban, miközben a földről összetúrt kajamaradékot próbálja beleszuszakolni Ágoston felsőjébe a ruha nyakánál. - Vidd haza, hogy legyen este mit nassolnod - hiszen a kis törpintyó csak jót akar pajtijának, nehogy a végén még megéhezzen takarodó után a szobájában, és akkor milyen nagy gondban lenne enélkül a pár maréknyi krumpli nélkül...
-Futááás! - visít fel hirtelen, mert ahogy felpillant, észrevesz egy felbőszült -valószínűleg- tulajt feléjük csörtetni. Nem úgy néz ki, mintha plüssmacit szeretne osztogatni a szép rendrakásért. Leonie pedig most érzi úgy, eljött a pillanat, hogy meneküljenek. Felugrik, és rángatja maga után Ágostont is. Rohan vissza a kastélyba, ahogy csak pirinyó lábai bírják.

Isobel

Iszonyatosan kezdte megérezni kedvenc szőke pajtásának hiányát, s a felgyülemlett energiafelesleggel egyszerűen képtelen volt bármit kezdeni. Ugrált az ágyon, rohangált fel-alá, szadizta az összes embert, akivel találkozott, de valahogy nem volt az igazi. Ezért találta ki egy unalmasabb percében, hogy valamit hirdetni fog. Először arra gondolt, elkezd láthatatlan jelzőtáblákat árusítani, de aztán felötlött benne, hogy az igen haszontalan dolog volna, hiszen a folyosón senki nem férne el mellettük. Legalább öt percig tanulmányozta, miféle cetliket raktak ki a falra mások, s csak aztán született meg az ötlet, hogy valami roppant mókásat fog meghirdetni.
A következő tanórája azzal telt, hogy legyártotta a hirdetőpapírját, ráfirkálva saját ötleteit, amikről úgy gondolta, ha ő maga meglátná, egyszerre tépné le, és hasznosítaná mindet. S miután kitűzte, lelépett, mint aki jól végezte dolgát. Már csak arra kellett várnia, hogy valaki ráleljen, ha ugyan az illető egyáltalán tisztában van azzal, kit kell keresnie a kuponjával.
Persze a szemfülesebbek könnyedén megoldják, így Isobel is szimplán küldött neki egy baglyot, hogy ugyan jöjjön már ide, a fénylő lelkek udvarába, és ölelgesse meg őt. Több sem kell vörös törpénknek, már vágtat végig a folyosókon, szinte, mint Overdose, csak valószínűleg hölgyünk feje felett nem köttetnek horribilis összegű fogadások.
-Is...izééé! - kitárt karokkal rohan az udvaron, abszolút kizárva a környezetet, pedig még sosem járt itt. De vajon hogyan fogja megtalálni a hölgyeményt, aki a baglyot küldte? Az a legnagyobb probléma, hogy még a nevét is elfeledte a nagy rohanásban.
-Isauraaa! - üvölti bele a nagyvilágba, és mindenkihez odaugrál, akivel összefut, hátha rábukkan a kuponos lányra.
-Izoldaaaa! - egyre közelebb jár az igazsághoz, az egyszer biztos. Még tippel párszor, és el fogja találni a megfelelő nevet.

Isobel

No, ez a leány bizonyára csapdába akarta csalni, mert hiába nézelődik, itt aztán senki nincsen. Mármint senki olyan, aki öleléshiányban haldoklik. Ettől függetlenül két kiabálás között leáll egy-egy ismeretlennél, hogy ingyenben megszorongassa, és percekig társalogjon, mintha egyfolytában ezer éves pajtásokat köszöntene. Pedig csak szeretettúltengése van, mint amúgy máskor is. Nincs is ebben semmi különös. Abban viszont annál inkább, hogy sehol nem leli meg a hölgyét, akit a rút magánytól kell megmentenie, mint páncélos hős teknősnek… izé, lovagnak. Valóban, idefelé jövet bele kellett volna bújnia az egyik páncélba a folyosón… vajon el lehet őket mozdítani? Már régóta tervezi, hogy egyszer nagyobb tanulmányokat fog folytatni velük kapcsolatban, esetleg kitömi őket hagymával, de ahhoz társat is kéne lelnie, elvégre valakinek cipelnie kell a hagymászsákot. Vajon a vérszívók valóban irtóznak a fokhagymától? Meg kéne keresnie egyet, hogy megkérdezze. Meg azt is, hogy nem szokott-e beakadni a hosszú szemfoguk a takaróba, mikor este bunyóznak a legjobb barátjukkal.
-Iiiizisz! – kiabálja továbbra is, ami éppen eszébe jut, hátha végre előkerül a levélke küldője. S nem is kell már soká várnia, ugyanis meghall egy másik szólongatást is. Nos, most vagy ketten keresik ugyanazt a soknevű személyt vagy… hát mindegy is, ugrándozva elindul a hang forrásának irányába, és csakhamar észreveszi a gazdáját. Egy barna hölgyemény az, szemmel láthatóan pont egymást keresik. No, ez így már mindjárt más!
Vigyorogva kezd settenkedni a mit sem sejtő áldozat felé, természetesen lesből szeretné letámadni őt. Fedezéktől fedezékig oson, míg végül kiront egy bokor mögül, és nevetve ráveti magát Isobelre, mintha régi és roppant kedves barátnőjét ismerte volna fel benne. Ráadásul amekkora lendülettel nekicsapódik, egészen valószínű, hogy a földön kötnek ki.
-Sziaaaa! – visítja bele a fülébe boldogan, de eszébe sem jut, hogy esetleg összetörhette újdonsült ismerősét, és illendő volna leszállnia róla.
-Te írtál nekem? Mondd, hogy Te! – több szempontból is roppant kínos volna, ha nem így lenne…

Zója

Lábait maga alá húzza, és sarkain ülve hintázni kezd előre-hátra. Ez némiképp segít legyűrni egyre növekvő mozgáshiányát. Mégiscsak fura volna, ha nekiállna rohangálni, miközben Zója éppen a családjáról és a névadásról mesél neki. Figyelemelterelésnek nem rossz, de az agyát ennek ellenére még mindig Keith képe vakargatja belülről, s míg a pszichológus néni beszél, megpróbálja kitalálni, melyik Herci kedvenc ruhája, mert bosszúból azt fogja elcsórni legközelebb.
-Tessék? – kezd ébredezni a figyelme, mikor Zsolti fiú kerül terítékre.
-Komolyan beszélne vele? – alsó ajkába harap, s tanácstalanul megvakargatja a fejét. Mennyivel könnyebb volna, ha a néni elintézné neki, hogy tökéletes nyugalma legyen eztán. Ha a bátyja itt lenne, már rég megszűnt volna a probléma. Vagy a probléma forrása. Otthon mindig minden gondját elrendezték helyette, sosem kellett aggódnia semmi miatt. De itt…
-Iiii… nem. Nem is tudom. Azt hiszem, megbántanám, ha ráküldenék valakit – és még a másik lelkivilágával is foglalkozik. Persze, ha a jövőbe látna, és tudná, hónapokkal később milyen gyalázatos dolgot fog művelni a levitás, nem is Zóját kérné meg, hogy beszélgessen el vele, hanem egy dementorfalkát.
-Jó, tegyük fel! – imádja a színészkedést, így egy kis szerepjátékra mindig kapható. Derűsen pillog a plüssmacskára, bár halovány fogalma sincsen, a nő mit akar vele elérni. Sőt… egyre értetlenebbül bámul rá.  Mégis mi a rozsdás zsanérért mondana ilyesmiket Zsolti fiúnak? Hát ő ezt bizony nem érti.
-Nem is ismerek Milánt – ragadja ki egyből a lényeget nagy komolyan. Meg aztán, esze ágában nem lenne ilyesmit előadni, hiszen ez úgy hangzik, mintha a fiúkkal bálványoztatná magát, és mindenkitől ajándékokat kapna.
-De ez… én nem vagyok ilyen népszerű a fiúk körében – és nem is szeretne az lenni, neki csak az a fontos, hogy Keith foglalkozzon vele, például ha mond neki valamit, akkor a szőkeség figyeljen rá. Ez olyan nagy kérés volna?
-Nem szeretném, hogy a fiúk plüssöket hozzanak nekem, legalábbis ne úgy, ahogy azt Zsolti teszi. Ha csak játszani akarnának, az nem lenne baj, mert Ririvel, tudja, Véda néni Szotyijával, szívesen fogadunk be pajtikat, mert úgy sokkal izgalmasabb – örök gyermeki lélek, aki meg van győződve arról is, hogy a hercegnők nem kergetőznek vasvillával.
-Hogyan nem tudhatták, hogy a házasság komoly dolog? Én ezért nem fogok sokáig férjhez menni – fecseg, miközben tekintetével a szabadjára eresztett Trilliant keresi. Hmm, nem lenne túl kedvező, ha megrágcsálná Zója fontos dolgait.
-Óóó – ezen az eshetőségen még sosem gondolkodott. Túl valóságos lenne az egész, ha rajongása viszonzásra találna.
-Hiszen nem is kéne azzal próbálkoznia, hogy figyeljek rá – ha a néni látta volna már őket együtt, megértené ezt. Leonie egyfolytában Keith nyakában lóg, amikor csak teheti, s mikor ez nem lehetséges, hát akkor meg nagyon hiányolja. Ennél több figyelmet nem igazán kaphatna, mert akkor a kis törpe lélegzethez sem jutna mellette.
-De ha szeretne – világfájdalommal teli sóhajt hallat. – Nem is tudom… - csodás, szép szerelmet képzel magának, másrészt viszont fél attól, hogy ez be is következhet. Mert mi volna, ha csak egy emberre kéne koncentrálnia? Egy párral az oldalán másokat már nem is ölelgethetne szabadon, és akkor fel kéne adnia önmagát… legalábbis ez az ő elképzelése.
-Ja, amúgy rosszul tetszett fogalmazni, mert nem „is szeretne”, hanem simán „szeretne”. Nekem ő a legjobb barátom, de ezt már mondtam – mondja rosszallóan. – Viszont, ha úgy lenne, akkor biztosan megfogná a kezem a folyosón, de nem, ahogy most szoktuk, hanem közben mosolyogna, mintha lenne valami, amit a világon csak mi ketten tudunk, és hozna nekem sárga tulipánt, mikor az nem is virágzik, és nekem adná a kakaós csigája közepét – tulajdonképpen alig mondd többet, mint amiből most is áll a kapcsolatuk. Csakhogy Herci az imént mellőzni merészelte!
-Most mennem kell! Trillian, gyere ide! – minden előzetes bejelentés nélkül pattan fel a kanapéról, hogy összeszedje a nyulat.
-Igazán köszönöm, amiért meghallgatott, sokkal jobban érzem magam. Meg kell keresnem Keith-t, mert az előbb nem tudtam neki elmesélni, amit akartam – felkapja nyuszmókját a földről, és a kijárat felé kezd trappolni.
-Majd jövök még! – fenyegeti meg a nőt, s egy udvarias köszönés után eltávozik a helyszínről. Pont ugyanolyan viharosan, ahogy megérkezett.