Szuper Alex-Kétbalkezes nem vagyok, csak kétballábas, megnyugodhatsz, Alex -mosolyogva hangsúlyoztam a fiú nevét, és megcsóváltam a fejem. Persze, egy dolog, hogy hadonászok, de szoktam zsonglőrködni, ezért egy kést sem fogok kiejteni a kezemből. Bár most, hogy a rellonos bandát erősítem, talán még jobban ki is nézhető belőlem, hogy hoppá, véletlenül kinyírok egy ártatlan srácot, csak úgy totál véletlenül. Habár ő még nem is tudja, hogy zöld vagyok...jobb is.
Lökött vagyok, ez tény, szegény srácon láttam is, hogy párszor elég furcsán nézett rám. Csendben vagdaltam a hozzávalókat, vagyis hát...hangosan dúdolni kezdtem, de nem beszéltem. Nem szerettem volna levágni az ujjaimat.
A kérdésre felemeltem a fejem, és egyik szemöldökömet felvontam. Értetlenül néztem rá, de vállat vontam a végén.
-Minden jó. Vannak barátaim, Kurdi Domu a legeslegjobb, de mindig eltűnik... -szomorúan lebiggyesztettem ajkamat, ugyanis nem szeretem, ha a kis göndör hajú barátom felszívódik. Mindig találok magamnak valakit, akit ideig-óráig elszórakoztathatok, de az mégsem ugyanaz, mint amikor egy igazi baráttal játszik az ember. Hozzá még régi szálak is fűznek, nem úgy mint a többiekhez itt...
-Kicsaptak a Roxfortból, mert rossz voltam...pedig tanultam, én nem akartam leégetni a tanár úr haját... -szinte megjelent a glória a fejem fölött, olyan édesen pislogtam Alexra. Mint egy ártatlan kis angyalka nyuszis pizsiben.
-Mesélj te is. Nem nehéz neked itt? Érted mire gondolok -kíváncsi vagyok, és nem félek nyíltan rákérdezni bizonyos dolgokra. Nem tudtam, hogy a fiú hogyan fog viszonyulni a kérdéshez, de hát próba cseresznye.
Közben letettem a kést, és a deszkával együtt a paradicsomot odébb toltam.