Kölyök


Rét, Chuck, gondolatok, társaság, béna hangulat. Ez a srác kezd egy kicsit főszereplőnk idegeire menni, de ilyenek a gyerekek. Most az egyszer elnézi neki, de utoljára is.
A fiú szerencsére felfogja, hogy Chuck nem kér a kajából, illetve édességből. Rátérve a kajára, fura a srácnak, hogy nem a sulis kaját eszi, illetve nincs mindig meleg étel. Általában minden estét kávézóban, étteremben, vagy kajáldában tölt, hogy egyen valami finomat. Pénz az bőven van rá, szóval annyira nem kényelmetlen, annak ellenére, hogy most építtetett házat. Nos, ilyen ez a popszakma. Mondjuk pont nem, mert metál, de a mondást nem illik megváltoztatni.
- Csodálatos - ismétli velősen, nyersen a srác egyik szavát, aztán végül tisztázza a helyzetet, hogy véletlenül se legyen semmiféle félreértés.
- Nem ismerem, csak látásból. Amíg itt tanultam, azt hiszem fölém járt egy párral. De a hajad az nagyon mesteri, nem lehet belekötni - tisztázza magát, majd elenged egy fél mosolyt a mondat vége felé. Kicsit belegondolva a gyerekek félni szoktak az ilyen tetkós, fültágítós vadállatoktól, ez a gyerek meg itt kísérti a sorsot. Bátor... Reméljük, hogy Rellonos lesz, méltó lenne rá. Csak úgy, mint Chuck volt; azokat az időket nem fogja elfelejteni. Repül az idő, szóval a bátyja, és tanár lett. El sem gondolkodott azon, hogy mi lett az itteni diákokból. Majd egyszer ennek is eljön az ideje, de biztosan nem most.
- Ennyi időd van, hogy csak úgy céltalanul sétálgatsz? - dob fel egy kérdést, de ezt inkább költőinek szánta. Az sem baj, ha a gyerek válaszol rá.
Ilyen furcsa szituációt, most az egyszer nem akar paraszt lenni, főleg nem egy kisgyerekkel. Ezt kibírja, csak most, többet nem fog ilyen helyzetbe kerülni, már az is biztos.
- Hát én eléggé szerettem ide kijárni, amikor diák voltam... - ezt lehetne folytatni, de nem fogja. Legalábbis nem pont a kis sráccal fogja megbeszélni. Egy pillanatra visszagondol, hogy milyen volt. Csodálatos, itt szellőztette ki a gondolatait, ide menekült a tanulás elől. Itt gondolkodott, hogyha kisebb-nagyobb döntéseket kellett hoznia.
- Nem, kölyök, nincs kedvem játszani - szögezi le kihangsúlyozva az összes szót egymás után magabiztosan, ellentmondást nem tűrve, de nem túl keményen. Hiába, ez egy olyan gyerek, aki soha nem adja fel és valószínűleg nem vakarhatja le magáról az ember. Lényegtelen, Chuck lesz az első kudarca, ő biztosan nem fogja beadni a derekát; eléggé kitartó személyiség. Legfeljebb elküldi, vagy otthagyja...
- Őszintén, hány évesnek tűnök, hogy úgy nézek ki, mint aki játékos kedvében van? - teszi fel a nem költői kérdést és kicsit grimaszolva néz a srácra, miközben megvakarja jobb karját, aztán várja a folytatást. Mi lesz itt? Úristen!

Kölyök


Nagy jövő áll még fiatal barátunk előtt. Alig felnőtt és meg tud élni a saját lábán. Van háttere és segítsége, de most már tud boldogulni. Azon szerencsés emberek közé tartozik, akik meg tudnak élni abból, ami nem csak a hobbijuk, hanem a szenvedélyük, életformájuk. Chuck esetében ez a dobolás, nem éppen egy átlagos varázserővel rendelkező ember foglalkozása, de ő ránézésre is kiüt a sorból. Szóval ezt még elnézhetjük neki. Sokan mondják, hogy mi lesz akkor, ha valami történik és nem tud többet dobolni? Ilyenkor jön a srác válasza: Már most annyi pénzem van, hogy az utódaimnak is bőven jutna belőle. Fiatalos gondolkodás. Nem kell megijedni, azóta elgondolkodott és arra jutott, hogy tényleg el kellene kezdeni csinálni valamit. Arra gondolt, hogy kihirdetné, hogy tanítana dobot is, de hát ha ragaszkodunk más műfajhoz akkor mondjuk... Lehetne kviddics játékos, na jó ez viccnek is rossz; az kéne még. Még ő sem tudja, hogy mit tudna elképzelni magának, mondjuk nem is sürgős, ráérünk még ezzel bőven... A srác megköszöni azt, hogy Chuck megdicséri a haját, hát így is kell. Ebben a korban látszik, hogy már megtanították neki az illedelmességet.
- Gondolom. Használd ki a fiatalságot, annyit játssz meg legyél rossz gyerek, amennyit tudsz. Egy idő után már nem lesz rá lehetőség - kacsint a gyerekre. Chuck meg a jó tanácsai, kapott már ilyenért. Mindegy, nem most fogja elkezdeni, hogy elrontson valakit. Lehet sejteni, hogy ő sem volt a egy mintadiák, pláne nem jó gyerek. Neki kimaradt az, hogy a játszótéren lógjon gyerekkorában. Korán elkezdett dobolni, aztán, amikor eljött az ideje meg gyúrni. És visszagondolva annyira nem is bánja, hogy így alakult. Nyilván van, amin változtatna, de még nem rontotta el az életét. Legalábbis így látja.
- Hát majdnem. Ebben a hónapban leszek 19 - ellenőrzi a srác válaszát, aztán kijavítja. Ez még pont határ, még vagány, hogy idősebbnek nézi. Lassan viszont fordítva lesz: annak fog örülni, ha fiatalabbnak nézik. De az még messze van, addig foglalkozzunk inkább mással. Ráérünk még a korosodással foglalkozni, nem aktuális.
- Hát én annyira nem. Gondolom látszik - ránézésre tényleg nem tűnik túl humoros gyereknek, hát annyira nem is az. Jó, persze, tud humoros is lenni, de inkább a komor az alapvető hangulata. Ez jutott neki, meg a szörnyeteg, amit mélyen bezártak...
- Chuck - szóval Krisztián, a bátyja után sejteni lehetett, hogy magyar neve van, na mindegy.
Hősünk elfogadja a kézfogást, nem szorítja meg túlságosan, csak amennyire kell, nem szeretné, hogy a kölyök sírva fakadjon. Furcsa kép lenne ebből: egy tiszta, kisgyerekkéz, meg egy széttetovált felnőttkéz találkozik. Kézfogásnál pont jó, úgy lett felvarrva, hogy ha a pillanat után az illető megnézi Chuck kezét, akkor elsőre egy agresszív szempár villan a sajátjával szemben, mintha nem csak kettesben lennének...
- Nem riasztanak vissza a tetkóim, vagy a fültágítóim? - az ember ezt nem szokta megkérdezni, de nem ez a normális emberi forma. Főleg egy hétévesnek. Chuck ilyen környezetbe nőtt fel, szóval nyilvánvaló volt számára, hogy nála is be fog következni, amikor először varrat valamit. De jó is volt... Az első alkalom... Ünnepélyes, akkor még ide járt suliba.

Kölyök


A fáradtság nagy úr. Főleg, ha nem magától jön az emberre, hanem valaki, vagy valami fárasztja le, olyankor már nincs mit tenni. Chuck igencsak elálmosodik, nem is biztos, hogy a kissrác miatt, de most úgy igazán. Mindegy, még kibír egy kicsit. Hadd legyen a gyereknek egy jó napja; és ezzel főszereplőnk is jól jár. Lesz egy jó cselekedete a nyilvántartásban a sok hülyeség mellett. Kicsit fészkelődik a fa tövében, mert kicsit elzsibbadt a hátsó fertálya az egy helyben való üléstől.
- Jogos, nekem nincs kinek rám szólnia... - nyugtázza egy fél mondattal a kis srác mondandóját, aztán kicsit elgondolkodik. Hét évesen már a békéről álmodozni. Na mindegy, ez egy relatív dolog, mindenki másképp nézi. Chuck-nak éppen az a béke, hogyha a körülötte lévő emberek többségét nem utálja, vagy nem ellenszenvesek. Ugyanez fordítva is.
- Olyasmi. Rellonos voltam és nem hoztam szégyent a házra. Valakinek rossznak is kell lennie - mondja elmosolyodva, mert eszébe jutnak az itt eltöltött évek, no meg a sok kaland, ami itteni életét kísérte. Rossz belegondolni, hogy ennek vége. De legalább saját élete van, pénze, szabadsága és ideje. Egy személyt hiányol az életéből nagyon hangsúlyosan, azt, aki miatt bármit megtenne és hálás neki, mert széppé teszi az e világon töltött idejét, felejthetetlenné. Na mindegy, azt megtanulta, hogy küzdeni kell azért, akit szeret az ember és foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, különben elveszíti. Amúgy is, de az most mindegy.
- Megnyugtató - nyugtázza velősen a srác válaszát. A srác rámutat az elefánt karikatúrára, hát igen, Chuck is szereti.
- Hát ha az összes tetkómat megnéznéd és értelmeznéd, az sok idő lenne - okoskodik a fiú. Ekkor a kölyök igazán érdekes dolgot mutat. Egy rajzot a vállán, amit ő rajzolt.
- Stílusos. Ahhoz képest, hogy a saját válladra rajzoltad, nem rossz - értékeli a srác alkotását egy mosollyal. A következő pillanatokban igazán érdekes dolgok felé terelődik a téma. Chuck készségesen válaszol a vele szemben ülő gyereknek.
- Szóval gitár... - a dob és a gitár nagy ellentét. Általában mindig idegesíti egymást a két gárda; ez már rég óta így megy. Példa rá a saját apja és az ő zenei kapcsolatuk is.
- Miért csak szeretnél? Nem engedik, vagy mi? Ha most elkezdenél, akkor még nagy gitáros is lehetsz, ha kitartóan gyakorolsz - önt lelket a gyerekbe. Van még remény, talán.
- Hát én dobolok kb. 15 éve. Amikor annyi idős voltam, mint te, akkor én már űztem az ipart keményen. - biztatja a srácot a saját élettörténetével.
- Részben ezért is nézek úgy ki, ahogy. - eddig sem volt nehéz, de innentől kezdve valószínűleg nyilvánvalóvá válik még egy hétéves gyereknek is, hogy nem alter' rockot játszik szabadidejében.

Kölyök


Hát igen. Így utólag büszkék is lehetnénk Chuck-ra. Nem szívbajos és régen sem volt az. Megcselekedte, amit a haza megkövetelt; nem hozott szégyent a zöld színre. Azért annyira nem volt rossz, hogy az igazgatóhoz kellett járnia, de megvoltak a kis dolgai, amiknek néha hátszele is volt. Na jó, gyakran, ezt be lehet vallani. Folytassuk történetünket a réten, ahol Chuck már el is tudna aludni, annyira gyengék a gondolatai, hogy már csak arra tud gondolni, hogy jó lenne már aludni. Ezt a beszélgetést még lezavarja a sráccal, aztán alszik is egyet. Megteheti, senki nem fogja zavarni. Ha valaki csöngetne, az lenne a legnagyobb meglepetés. Lehet, hogy nem is nyitna ajtót, főleg ha ellenszenves ember zaklatná. Biztos rá akarnának tukmálni valami zoknit...
- Szerintem kamuzol - reagál egy kis mosollyal, arra, hogy ő nem is tűnik veszélyes, gonosz gyereknek. Ha ránéz valaki, szinte rögtön a negatívumot, az agressziót és a káoszt látja. Ezért inkább a menekülő útvonalat szokták választni. Persze nem mindenki, ilyenkor jönnének a barátok, de hát azok nem nagyon vannak neki, szóval inkább hagyjuk. Azt nem érti, hogy Loise hogyan tudott beleszeretni, de hát az nem baj. Inkább örül az érthetetlen csodának, legalábbis örülne, ha tudná, hogy most hol a folytatás, egyáltalán van-e olyan?
Megelégedéssel tölti el, amikor a kis srác végignéz rajta és próbálja a lehető legjobban megjegyezni a tetkók sokaságát és kitalálni hozzá valami történetet. Ezt hívják úgy, hogy lehetetlen, még a tulajdonos sem mindig tudja, hogy mi miért van úgy, ahogy a minták között.
- Hát nem tudom, hogy az én dobstílusom mennyire tetszene neked... - ejt el egy fél mondatot újabb kis mosollyal. Elképzelhetetlen, majd egy hétéves gyereknek fog külön dobszólót adni, persze, tanítani ne tanítsa?!
Hát ez érdekes, a srác megemlíti, hogy dobolna, és hogy majd Chuck jó tanár lenne.
- Megmondom őszintén, hogy szerintem fogok kirakni hirdetést, hogy szívesen vállalok magánórákat, de nem túl elhamarkodott döntés ez? Ez nem úgy működik, hogy dob, vagy gitár... Én azért csinálom, mert nem bírom ki dobolás nélkül és a szenvedélyem kiskorom óta - tér ki a válaszadás elől egy kanyarral, ami egyébként jogos. Nem jó elhamarkodni, mármint két hangszer között butaság ingázni. Az már régen rossz, ha ott tartunk, hogy vagy ez, vagy az.
- Maradjunk annyiba, hogyha két hét múlva is így gondolod, akkor majd meglátjuk. - próbálja offolni a témát, de reményt sem akar ébreszteni a srácban. Az igazság az, hogy még ő sem tudja, hogy készen áll-e arra, hogy tanár  legyen. Mármint szellemileg, tehetséges annyira és van is olyan stílusa, amit van értelme átültetni másba, csak ez egy nagy mérföldkő. Hát ezen még elfog gondolkodni, csak nehogy lusta legyen... Pénzre nincs szüksége, de az időbeosztásának jót tenne az, hogy van valami fix programja...
- Jó lesz így? - kérdez rá végül, aztán legfeljebb azt mondja a kölyök, hogy inkább mégsem.
Kész, most már hazamegy aludni meg dobolni. Hiányzik neki a kikapcsolódást. Már egy percet sem bír maradni a réten, nem mintha rossz lenne...
- Viszlát, kölyök - köszön el. Felpattan, beletúr a gyerek hajába aztán maga mögött hagyja a rétet és a kastély területeit hazafelé tartva.

Vittman Levente


Az élet néha szörnyen unalmas tud lenni. Chuck-nak most is az, holnap lesz 19 éves és nincs kivel ünnepelnie. Barátja nincsen, a lányokkal való kapcsolatáról meg inkább nincs is értelme beszélni. Egy napja nem is dobolt, mert szerencsétlenségére széttört egy dobverőt, aminek a hegyes, éles fele egyenesen a tenyerébe szúródott, csúnya sebet okozva. Házilag meggyógyította, majd bekötötte. Szerencséjére az edzés szintjén is úgy áll, hogy amíg meg nem javul, addig csak az egyik kezével végzi a gyakorlatokat, már amihez szükséges a keze. Futni meg nem a kezén fut, egyelőre... Mindig is nagy hangsúlyt fektetett a testének minőségi edzésére. Még könyvet is olvasott, hogy a lehető leghatékonyabban csinálja az edzést. Azóta egyre jobban megy neki és már nincsen szüksége könyvekre, az évek tanították meg, és persze a sérülések.
Megcsinálja a kis dolgait, de úgy érzi, hogy ma is el kellene valamerre császkálni, nem mindig jó otthon ücsörögni. Miközben öltözködik, azon gondolkodik, hogyha lennének barátai, akkor lehetne nála ilyen kis partikat tartani. Hely az van, pénz is, meg még grillezési lehetőség is. Tökéletes lenne, mint a filmekben. Miután felöltözködik időjárásnak megfelelően, vacsorázik egyet gyorsan, aztán elhagyja a házat. Persze, miután bezárja a bejárati ajtót, aztán a kaput is. Úgy gondolja, hogy most a másik irányba indul, nem megy ki a faluból, csak a határt közelíti meg. Kis elmefuttatás után arra eszmél, hogy gyorsan el is hagyta a házakat, már csak ő van ott, a gondolatai, meg talán más is...
Még egy kis séta után elfogy az utcavilágítás is, kénytelen elővenni varázspálcáját, hogy azzal világítson. Közben kicsit lassabb és halkabb léptekre  vesz vissza a lehető legkisebb rendbontás érdekében. Mintha mostanában olyan jó gyerek lenne. Lehet, hogy igazából nem is ez a célja, csak a gyengébb fényviszonyok miatt nem akar nekimenni semminek, vagy senkinek még véletlenül sem. Eléri a zöldet, kicsit megáll, mielőtt még rálépne. Ám, amikor megcsapja az orrát a friss fű illata, nem tud ellenállni és gondolkodás nélkül rálép, majd szépen, komótosan tovább sétálgat. Nem fél az ilyen helyeken, még sötétben sem. Nem nagy pálcamester, a lehető legritkábban varázsol, annyira nem érdekli a téma. Inkább a fizikai erejére támaszkodik, amikor az elég. És ha nézeteltérésről vagy támadásról van szó, akkor elég szokott lenni. Ha nem lett volna eddig elég, akkor nem biztos, hogy a temető jó oldalán lenne. Kinéz egy sírkövet, amire kényelmesen ráül, aztán elkezd gondolkodni a kis dolgain. Nem ártana kezdeni valamit magával, holnap mivel lepi meg magát, ünnepelje-e egyáltalán a szülinapját? Szomorú, csak az öregeknek nincs néha kivel ünnepelni. És a nagy Chuck Welch egyedül fog ünnepelni. Be lehet vallani, sajnos nem biztos, hogy csak ezt az ünnepet fogja magányosan tölteni. Csak észreveszi majd, hogy valamit tenni is kell azért, hogy barátai legyenek az embernek. Még ha nehéz is és embertípustól függ is, hogy ki indul hátránnyal és ki előnnyel. Lehet tippelni, hogy hősünknek melyik csoportba van belépője.

Ráhel



Dobpergés. Chuck 19 éves lett, hurrá. Szomorú, hogy ezt nincs nagyon kivel megünnepelnie. Van egy szép háza, kertje, mindene, csak társasága nem. Sokszor mondják, hogy a barátságot meg a szerelmet nem lehet megvenni -mondjuk az utóbbit mostanság simán-, de minden másról a pénz dönt. A napokban gondolkodott el azon, hogy inkább élne szegényen egy szűk baráti körrel, szerető családban, szerelemmel fűszerezve, minthogy csak egymagában legyen luxuskörülmények között. Ha így történne, biztosan furcsa lenne számára, de meg tudná szokni. Bár akkor lehet, hogy a megélhetés miatt kellene aggódni, nem pedig amiatt, hogy a naptárban a sokadik napot húzza ki egyedül. Az ellentétes nem meg a másik fele... Úgy tűnik, hogy a Loise-os dolgokat végleg le kell zárnia magában, nem könnyű, de meg kell próbálnia férfiként viselkedni. A lány nem áll vele szóba, viszont Chuck még mindig érez iránta valamit. Az idő majd feledteti vele a dolgokat és eltemetteti az érzelmeket, de elfelejteni nem fogja, hacsak fejbe nem csapja valami, de akkor mindent elfelejtene és még nagyobb undorral tekintene végig magán minden nap azt mondva, hogy mi lett belőlem? Akár a külső, de a belső megváltozása miatt is. A fiú most már kezdi megérteni, hogy miért szól egy csomó film a viszonzatlan, szétszakadt szerelmekről. Viszont még mindig utálja őket, már csak elvből is, mert férfi; inkább meghagyja a szappanoperát a nőknek...
Ennyi elég is a reklamációból, úgyis csak az arra kitalált kasszánál fogadják el. Hogyha már nincs senki, aki felköszöntse a családján kívül, akkor elindul valamerre és felköszönti magát egy kis folyékony halmazállapotú ajándékkal. Ejj, mire költi ez a kölyök a pénzét, nemhogy venne egy új cintányért. Mondjuk arra is marad pénze, bőven. Fontos megemlíteni, hogy a szülei meglátogatták a házában és vele töltötték az egész napot. Az apjával zenéltek egy jót az alagsorban, ami nagyon feltöltötte. Apja-fia, látszik, hogy a zenében is egy rugóra jár az agyuk. Elvégre a dobos-gitáros próbálkozásokból szokott születni a zene. Legalábbis sokak szerint. Chuck felkap magára valamit -nem annyira foglalkozik vele, hogy mit-, bekötözi bal kezét, aztán el is indul. Még mindig ott van a tenyerében a seb, amit a szerencsétlenül széttört dobverő mély szúrása okozott. Elhagyja a lakást, az udvart, majd az utcából is kikanyarodik. Igencsak hamar kitalálja, hogy a csárdába fog menni. Viszonylag jól ismeri az utat, az itt töltött évek megedzették, már akkor, amikor diák volt. Már a bejáratnál furcsaságot vesz észre. Ez a hely bizony megváltozott. Nem olyan, mint régen. Biztosan leváltották a tulajt... Ezen ráérünk gondolkodni, amikor már bent leszünk.
Be is lép az ajtón és igen, beigazolódni látszik a gyanúja. Ez a hely nagy változáson megy keresztül. Szétnéz tátott szájjal, mint egy turista, aztán felveszi a szokásos arcot és leül a pulthoz. Az alaphangulat most is ugyanaz, a lényeg nem változott. Az jön ide, akinek vagy nincs mit csinálnia, vagy feledtetni próbál valamit, akár csak egy kis időre is.
- Egy vajsört meg valami ütőset - mondja nyersen, majd a kényelmes ülés érdekében kiveszi pálcáját a zsebéből és a pultra teszi és rákönyököl.

gönc

Ráhel


Úgy tűnik, hogy hősünknek csak a pia maradt és a dob. Persze előbbi nem olyan mennyiségben, hogy bármi baja legyen, nem függő. Viszont néha igazán jól esik neki. De hát mostanság ez a megszokott a szörnyetegektől, nem akar csalódást okozni; mintha bárkit is érdekelné, hogy mit csinál. Nem tud mit csinálni, szépen lassan megiszogatja itókáját, amit elé rakott a pultos. Utána természetesen kéri is a következőt annyi kikötéssel, hogy valami más legyen. Amíg megkapja, kiüríti gyorsan a vajsörös poharat is. Ez utóbbit utána áttolja a pult másik végére, jelezvén, hogy ebből ennyi elég is volt. Közben gondolkodik a kis életéről, azon amit eddig elrontott, esetleg még el fog. Bár arra csak tippelni tudna, hogy mi lesz az.
Úgy tűnik, hogy eddig nem volt elég körültekintő, mert megpillant maga mellett egy poharat, ami tele van ropival. Pihent agyúságának köszönhetően ki is próbál valamit. Mindig is szeretett gyökérségeket csinálni, sajnos nagy része miatt inkább bolondnak tűnt, mint viccesnek, kisebb korában hajlamos volt átesni a ló másik oldalára. Azóta elkezdett borotválkozni...
Kivesz pár ropit a pohárból, egyet rögtön el is fogyaszt és a többivel kipróbálja, hogy mennyi fér át a fültágítóján. Nem is számolja, úgy sem fontos a végeredmény, csak az élmény számít. Hogy is mondják? Elvan a gyerek, ha játszik. Á, nem ez lesz az. Megvan, olcsó játék hülye gyerekeknek. Miután megunja, kiszedegeti és megeszi őket. Mondjuk ez lehet, hogy azért történik meg, mert mellé ülnek és nem akarja, hogy fogyatékosnak nézzék. Nem biztos, hogy jó induló lenne. Főleg, ha egy hölgy ült mellé, aki talán még hasonló korban is hozzá. Bár  ez elhanyagolható részlet, na jó, nem. Úgy dönt, hogy most nem ő lesz a kezdeményező, de hát nem is kell túl sokat várnia, ettől elvigyorodik egy kicsit. Csak nem magabiztos lett főhősünk valami hatására? Nem, az kizárt, még nem ivott annyit. Ennek érdekében kortyol egyet friss, jégkockákkal felturbózott italából, aztán megszólal tőle megszokott érdektelenséggel, de nem flegmasággal.
- Köszönöm - kifejezetten szereti, ha a tetkóit dicsérik. Bár ez hosszútávon inkább olyan, mintha egy turistalátványosság lenne, de hát meg lehet szokni. Nem szokott problémázni, ezen legalábbis nem. Nincs értelme. Igazából azt sem tudja, hogy melyik tetoválását dicsérték meg, de mindegy is. A beszélgetés elkezdődött, most már csak Chuck-on múlik, hogy folytatódik-e, vagy sem. Nem nehéz kitalálni...
- Neked van? - kérdez inkább, mert ahogy végignéz a lányon nem lát varrt részt, de hát nincs is hol, mert ruhában van. És ez nem célzás semmire. Legfeljebb ha hősünknek ilyen gondolatai támadnak, de ezt majd meglátjuk a közeljövőben.
Kortyol egy újabbat a csodalöttyből azzal nyugtatva magát, hogy szomjas. Közben jobban végignéz a hölgyeményen és csak annyit mond magában, hogy ez igen. Mást nem igen tehet, legalábbis most még nem. Majd kiderül, hogyan alakul az este többi része, korai még találgatni. Lutri az egész. Annyit biztosan megállapít, hogy a titokzatos lány nagyon szép és van stílusa, az már két igen jó tulajdonság Chuck szemében. És még csak nem is lehet a piára fogni, mert az ég világon semmi baja nincsen.
- Amúgy Chuck vagyok - mutatkozik be ahogyan anno megtanították, finoman kezet nyújtva a másiknak. Mondjuk ilyen szétvarrt kezet nehéz finoman nyújtani, de ő most megpróbálkozik vele. Dobosként így is kell kinéznie. Nem szabvány, de nem árt.
- Benned kit tisztelhetek? - teszi fel a kis kérdését remélve, hogy választ kap rá és nem fejeződik be az este. Nem itt, ennyinél.

Ráhel



Ez egy jó estének ígérkezik. Ilyen észrevételünk rég lehetett, hiszen újabban az estéi abból állnak, hogy kiül a teraszra és ott iszogat, vagy az alagsorban dobol egészen addig, amíg a saját izzadságában fürdik, vagy éppen el nem alszik. Szóval ez az este már eddig jobban megérte neki, mint két hét eddig... Mondjuk azért csinált valamit, rendezgette a házat. Ez viszont elég sovány két hét alatt, szóval inkább hagyjuk. Legalább társasába van, újabban. Elgondolkodik azon, hogy mi lenne, ha nem most találkoznának először és utoljára. Lehet, hogy nem unatkozna mindig. Ebben, hogy egyedül van, hosszútávon csak annyi a pozitívum, hogy a sok szabadidőben teljesen ki fogja magát gyúrni. Mondjuk, most sem panaszkodhat.
De hát már folyik a beszélgetés, ne legyünk semmi jónak elrontói, csak nehogy zsákutca legyen. Mindegy is, legalább valami újdonság történik hősünk életében. Milyen furcsa, feldolgozhatatlan, hogy azok a dolgok hiányoznak az életéből, ami inkább természetes szokott lenni. És amiről más nem is álmodhat ennyi idősen, neki már bőven megvan és nem kell félnie attól, hogy elveszíti mindenét. Főleg, hogy két napja egy újabb cég felkereste, hogy szívesen szponzorálná, természetesen elfogadta. És még egy újabb koncertfelkérést is kaptak a bandával, szerencsére csak Pestre. Most nem kell annyit utazni, mint legutóbb. Bár azt évben is számoljuk, hogy meddig tartott az ottlét.
- Értem - nyugtázza a lány tetkós történetét, aztán ismét megszólal.
- Nem fáj az olyan sokáig, meg a cél mindent megér - biztatja a lányt, aztán belegondol, hogy azért neki is volt olyan, ami piszkosul fájt utána. Mindegy, viszont olyan is előfordult, amit alig érzett másnap.
Chuck örömére a lány elfogadja jobbját és ez azt jelentheti, hogy jó fej. Ennyi alapján annak tűnik, reméljük, hogy a későbbiekben sem fog megváltozni a véleménye. Csak nem lőtt mellé, jó emberismerő. Mondjuk itt az első ránézés dönt; egyre megy, az is jól megy neki. Különösen jól megy neki a szép lányok felismerése. Volt kitől tanulnia ilyen szempontól... Elgondolkodik, hogy most ennyire jól néz ki, vagy ennyire nem? Csak mert a lány eléggé nézi, de hogy miért, az majd reméljük, hogy kiderül. A lényeg, hogy már azt is tudjuk, hogy hívják. Ráhel, szép név, de ezzel még nem megyünk sokra.
- Hát ez egy jó kérdés. Mondjuk úgy, hogy ünnepelek. Ez a hely tűnt a legjobbnak egy olyannak, mint én. Sajnos nem arról vagyok híres, hogy sok barátom van - mintha bármi másról híres lenne. Kicsit túlzott, nincsen barátja a faluban. Mindent számolva is csak három emberrel van jóba, akikkel együtt zenél, de velük is inkább szakmai a kapcsolat, meg a hülyeség köti össze őket és a közös élmények. No meg a közös zenei ízlés. Király, nem?
- Vegy... - be sem fejezi, de a lány kiszed a kezéből egy szálat. Nem igazán zavarja, legalább nem egy félénk, fülét-farkát behúzó személyiségről van szó. Chuck válaszolt minden kérdésre, most Ráhelen a sor, vagyis valami olyasmi. De mielőtt még hegyezné a fülét, kortyol egy újabbat az italából, attól félve, hogy kiszárad...
- Na és te mit keresel itt egyedül? Nem mondták még, hogy a szép lányok számára veszélyes az éjszakai bolyongás? Főleg itt - enged meg egy kisebb vigyort és egy újabb kortyot. Ezzel a pohár ki is ürült. Bedarál egy újabb ropit, majd kér egy újabb italt. Utána elgondolkodik és reméli, hogy nem lőtt túl a lánynál a célon, még. Szükségét érzi, hogy feltegyen egy újabb kérdést.
- Hol van a barátod? - teszi fel az újabb lényegre törő kérdést egy ismételt mosollyal kísérve. Körül is néz egy kis színpadiasság kedvéért.

.

Ráhel
nekem ez



Hát igen, Chuck most jól beleválasztott a társaságba. Sikerült nem mellényúlnia. Eddig csak reménykedett, de ez most már bizonyos; vagyis nagyon valószínű. Ránéz az órájára, aztán elvigyorodik: hosszú még ez az éjszaka. Majd meglátjuk, hogy mi fog történni. Belekortyol egyet italába, aztán ismét végignéz a lányon. Most sem csalódik, pont mint egy körrel ezelőtt. Ugyanolyan szép, mint eddig volt, a következő körben csak még szebb lehet. Előre várja már azt is, de addig még van egy kicsi, azt ki lehet bírni. Egy újabb korty után megszólal.
- Te tudod - ezzel le is zárja az "ismerkedős témát", lapozzunk inkább. Ráhel is szépen szemügyre veszi Chuck-ot, ami csakis jót jelenthet, vagyis reménykedhetünk benne, hogy jót jelent. Hátha van olyan lány, akinek tetszik. Mondjuk nem szoktak rá panaszkodni, nem nagy az arca, de ő is tudja, hogy általában tetszeni szokott a lányoknak. Főleg, akiknek extrém az ízlésük. Azoknak nagyon. Chuck is szereti a nem megszokott szépségű lányokat és azt pia nélkül is bevallhatja, hogy Ráhel bizony az. Hangsúlyos, hogy még mindig nincsen semmi baja, csak egy kicsit jobban érzi magát. Mindig azzal viccelődött a tanára, hogy ezt úgy meg kell tanulnod, hogyha részegen ültetnek le a dobhoz, akkor is el kell tudnod játszani. Szórakozott már ezzel részegen, de sajnos akkor még a dobverőt megfogni sem tudta igazán, szóval addig még lehet, hogy fejlődnie kell. De hát hova? Ennél jobb már nehezebb lesz, viszont még mindig van mit tanulnia, annak ellenére, hogy ez a megélhetése és jól jövedelmez.
- Tényleg? - kérdez, de választ nem is vár, mert Ráhel már cselekszik is. Pontosabban, emeli a poharát és ki is ürítik mindketten. Igen, erre Chuck is gondolt, de a lánynak csak később esik le, hogy még nem is tudja, mit ünnepel. Szomorú, de a fiú jelen körülmények között nem is számíthat nagyobb ajándékra. Végiggondolva, talán mégis csak történhet olyan, ami jobb kedvre derítené.
- A születésnapomat - mondja nyersen, egy kicsit keserű szájízzel. Soha nem szeretett nagy fenéket keríteni neki, szerencsére most sincs túlságosan sok résztvevő.
A srác kérdésére a lány fulladást imitál, de mire felemeli a kezét, hogy segítsen, Ráhelnek már nincs is semmi baja. Szóval inkább leteszi a lány szép keze mellé az övét, ami egy kicsit nagyobb is, de hát ez így van rendjén. Innentől a lány kezében van a döntés és a srác kézfején lévő háromszög szeme is őt fürkészi. Ráhel felemeli karját és feszíteni próbál, de a bicepsze valamilyen különös dolog folytán nem dudorodik ki. Chuck ezen csak nevetni tud, de úgy dönt, hogy nem fogja most ő is megcsinálni, az arra utalna, hogy magamutogató. Pedig nem, az más kérdés, ha valami kíváncsi rá... Ezek után jut eszébe, hogy ez a barátos kérdés lehet, hogy olyan dolog, amiről nem kellene beszélni, de hát már mindegy. Számíthatott volna rá, de nem tette, ezért meglepetésként érte, hogy visszakapta a kérdést. Sóhajt egyet, aztán a könnyebbik utat választja.
- Nekem... Sincs olyan - most ismeri el először, most már végre nem csapja be magát. De hát ez van, az élet nem áll meg, úgy is fel lehet fogni, hogy élettapasztalat. Nehéz, de kivitelezhető.
Még mindig ott van a két kéz egymás mellett. Chuck kitartó és tényleg Ráhelre bízza a folytatást. Azt a kezét nem is mozdítja, a másik, bekötözött keze segítségével viszont kiüríti az előtte lévő poharat és visszatolja a pulthoz.

Ráhelke.


Ez már igen. Ennek a gyereknek rég nem volt ilyen tartalmas estéje ebben az országban, de hát valamikor el kell kezdeni. Főleg nem egy ilyen társasággal. Ezt viszont nincs is értelme továbbgondolni, mert esetleg régi sebek is felszakadhatnak. De hát hol van még az éjszaka vége? Ezt igen jó elismerni, nincs itt még vége ennek az egésznek.
- Köszönöm - mondja egy kis vigyorral a szája szélén. Akármennyire nem rajong újabban a szülinapozásért, azért csak jólesik neki, ha felköszöntik. Mostanság úgysem részesülhet ebben a kegyben. Nem mintha sajnálatra méltó lenne, csak érdemes megjegyezni.
- Még csak 19 - ad választ és reméli, hogy ezzel nem rontja el az estét, csak mert mondjuk lehet, hogy fiatal a lányhoz képest. Mindig is mondták neki, hogy idősebbnek tűnik, mint amennyi. Ránézésre is, meg az érettsége, magabiztossága mindig felfelé húzta.
- És te hány éves vagy? - csak megkérdezi ő is, hogy tisztázva legyen ez a dolog is. Inkább előbb, mint utóbb. Nem mintha ez zavarná a fiút egészséges határok között.
- Az! - szingli buli. Mosolyodik el közbe. Ilyet a lányok szoktak egymásnak mondani, mint a csajos buli; vagy valami olyasmi... Nevet egy kicsit, amikor Ráhel ütést szimulál a levegőben, most sem fogja utánozni. Inkább kortyol egyet italából, de ivás közben elmosolyodik attól, amit a kezén érez. A lány gyengéden végigsimítja a háromszög motívumot kétszer is. Ez igencsak jól esik neki, ilyenben sem tegnap volt része utoljára. Kiüríti a poharat, majd ránéz a lányra és ő is hasonlóképpen cselekszik. Mivel a lányon nincsen tetoválás -nem mintha baj lenne-, a kézfejénél kezdve simítja végig egészen a nyakáig, aztán szépen lassan visszateszi kezét a pultra, ahol az imént volt.
- Biztos? - mondjuk fölösleges kérdés. Ráhel biztosan nem viccből monda, hogy áll még egy kört. Csak annyira nem szereti, ha egy lány hívja meg valamire, hiszen neki a pénz az, amiből a legtöbb van. Bár ebben a kivételes, szülinapos esetben még elnézhető a dolog. Ezzel is vigasztalja magát, majd belekortyol az új italba.
- Köszönöm - nyugtázza inkább a "szülinapi ajándékát". Köszönete után lehúzza ezt az italt is, majd válaszol Ráhel kérdésére, aminek el kellett jönnie.
- Tökéletes ötlet - helyesel egy vigyorral, aztán ismét megszólal. Kezd egészen jó kedve lenni a csodálatos társaság és nem utolsósorban a pia miatt.
- Felőlem most is mehetünk - egészen magáénak érzi a pillanatot. Ha már lúd, legyen kövér. Folytatja, amit kell.
- Arra is mehetünk, de arról tudsz, hogy itt szobát is lehet bérelni? - kérdezi, miközben megfogja a lány kezét, ami el is tűnik a mancsában. Ha már ajtó, akkor nem mindegy, hogy milyen. Megissza a következő kör felét, majd ismét a lányra néz a kezét fogva. Ha Ráhel benne van a dologban, akkor intézkedik is a pultosnál. Ha viszont nem, akkor meglátjuk, hogy mi lesz a folytatás.

.

Ráhelcica
<3



Ez a gyerek tényleg piszkosul mázlista. Ilyen lány társaságában kicsit meg is nő az önbizalma, elvégre van is mire, bevallhatjuk. Persze az ital is hozzásegít, amit kortyolgat. Nem mond semmit a lány kérdésére. Megtanították neki, viszont ez most elhanyagolható részlet az események történése közben. Fel ne boruljon a fontossági sorrend.
Azt legalább megtudja, hogy a lány egy kicsit idősebb nála. Erre számított is, de nagy örömére Ráhelt sem zavarja a kisebb korkülönbség. Lehúzza italát, aztán ismét a lányra néz, ugyanúgy, ahogy eddig. Nagyon szépnek tartja a lányt, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Egyre jobban úgy tűnik, hogy győzelem lesz belőle. Chuck nem az a skalpvadász típus, viszont nem kell félteni. Ennek ellenére nem szokott olyanba belemenni, amit később megbánna. Természetesen csak beszámítható állapotban, a többiről nem beszélünk. Csak mosolyogni tud a lányra, miközben egymást érik a gyengéd érintések hol az egyik, hol a másik testen. gyönyörűség.
- Zsír - kacsint ő is a lányra, amikor tisztázzák azt, hogy Ráhel állja a kört.
Ezután kicsit érdekesebb téma következik. Most dől el, hogy mi lesz az éjszaka folytatása. Szerencsére nem kell csalódnunk. Chuck most már biztos magában és legalább tudja, hogy Ráhel is hasonlóképpen gondolkodik, mint ő.
Legurítja italát, kis vigyor után lassan elengedi a lány kezét, majd odamegy a pult széléhez, mert a felszolgáló éppen más kívánságának tett eleget. Ezután ki is bérel egy szobát némi pénz ellenében, aztán már a kezében is a kulcs. Ezt megcsörrentve a kezében jól látható módon tér vissza a lányhoz. Ismét megfogja a kezét, de aztán el is engedi, majd szólásra nyitja száját.
- Hogyne - adja a tudtára egyetértését, majd rögtön fel is kapja a lányt a hátsó felénél fogva, aki átkulcsolja a lábait a srác hátán a biztos tapadás érdekében.
- Ja, gondolom... Fogd a zsibbadásra. - suttog a lány fülébe, mikor a feje már az ő vállán van. Ezután el is indul az ajtó felé, immáron kicsit lassabb, de magabiztosabb léptekkel. Oda kell figyelnie, nehogy hasra essen a lánnyal együtt. Ehhez a botladozáshoz nagy mértékben a pia tesz hozzá, a súly még ebben az állapotban sem bizonyul túl soknak, inkább nőiesen könnyű. És szőke. Kinyitja az ajtót, ami még csak a lépcsőhöz vezet. Onnan már csak a 3-as számú ajtót kell megkeresni és a szobához is érnek. De addig még van. Mielőtt még becsukná az ajtót, ismét megszólal.
- Nagyon tetszel nekem, Ráhel - hangján hallható, hogy nem viccel, de pont illik is a hangulathoz. Majd szépen lassan meg is csókolja a lányt. Közben becsukja az ajtót és mennek is a lépcsőhöz, amit nagy nehezen sikerül megmászni. Csodával határos módon nem esnek el a lépcsőzés közben. Szerencséjük van, elvégre nem a legkönnyebb csukott szemmel, csókolózás közben lépcsőt mászni úgy, hogy közben egy lány is rajtad lóg -jó értelemben-.
Megérkeznek a 3-as számmal ellátott ajtóhoz, aminek a másik oldalán a hőn áhított szoba lesz. Finoman nekidönti Ráhel hátát az ajtónak, de még mindig ő tartja és egy újabb csók közben ki is nyitja a kulccsal, majd a kilincset lenyomva bent is vannak. Berúgja maga mögött az ajtót és övék is az egész szoba. Ez most mindegy is, a lényeg, hogy ágy is van benne...

Ráhel.
Bulaj.
mai cucc



Chuck-nak az elmúlt napokban igencsak jó kedve van az eddigi hangulatához képest. Azt nem lehet mondani, hogy 0-24-ben vigyorog, de azért több jó gondolata van, mint eddig. Ennek örömére ki is takarította a lakást, mint valami háziasszony. Eléggé sikerült rendetlenséget csinálnia, annak ellenére, hogy megfogadta, ebben a házban mindig rend lesz, ha már az övé. Aztán nézd meg, mi lett belőle? Most már mindegy, a lényeg, hogy egy fél napot azzal töltött, hogy takarított és összepakolta azokat a cuccait, amiket széthagyott mióta beköltözött. Ha az anyja ezt látta volna, büszke lenne rá. Mondjuk, így is büszke rá; nem mindenki gyerekéből lesz keresett dobos, aki fiatal felnőttként a saját lábán áll. Na de hagyjuk is főhősünk fényezését, hiszen bulaj lesz. Azaz majális. A szülinapi "ajándéka" után küldött egy levelet Ráhelnek, aminek az a lényege, hogy nincs-e kedve a fiúval majálisozni. Ezért reggelre teszi az edzését, miután megvan vele letusol, aztán eszik valamit. Ezek után hamar ki is választja, hogy mit vesz fel. Majd miután mindennel megvan, elhagyja a lakást és elkezd sétálgatni a kastély területe felé, hiszen, ha jól emlékszik, akkor a rendezvény a Fénylő Lelkek Udvarán lesz. Amikor diák volt, járt arra párszor. Nem tartozott a kedvenc helyei közé, ő maga sem tudja, hogy miért. Egyszerűen nem nyűgözte le, vagy éppenséggel volt jobb időtöltési lehetősége jobb helyszínekkel. Most meglesz rá a lehetősége, hogy megkedvelje a helyet. Bár ő is sejti, hogy nem a szokásos kinézettel fog találkozni, hanem beöltöztetik a rendezők ilyen cukormázas, majálisos külsőbe. Egyelőre ez legyen a legkisebb baja, inkább amiatt aggódik, hogy Ráhel ott lesz-e. Chuck-nak fogalma sincsen, hogy most mi van köztük. Futó kaland volt, vagy legyen folytatás? Esetleg csak barátok legyenek? A harmadik az nehezen működne srác részéről, mert nem hisz a fiú és lány közti barátságban. Ezért inkább nem is számol ilyen lehetőséggel. Miközben a helyszín felé sétálgat nagyrészt ezen gondolkodik. nem szerelmes meg ilyenek, csak tetszik neki a lány stílusa is, meg persze nem utolsósorban a külseje is. A lényeg, hogyha Ráhel úgy van vele, hogy nem bánta meg ami akkor történt, akkor Chuck elsősorban szeretné megismerni, mert konkrétan semmit sem tud róla.
Lassan eléri az udvart és igaza is lett, tényleg nem olyan, mint emilyen a szürke hétköznapokon szokott lenni. Mondjuk lehet, hogy változott amióta itt hagyta a sulit. Megáll a bejárat előtt, mert ha bemenne, akkor elég kevés esélye lenne arra, hogy megtalálja a lányt. Feltéve, hogy eljön.

Ráhelcica
:DD



Chuck-nak szerencséje van; megtapasztalhatja az érem két oldalát olyan szempontból, hogy milyen életet él. Kis milliomospalánta, aki a nap nagyobbik részében azt csinál, amit akar. És ahogy az alábbi ábra mutatja, szórakozásból is kijut neki. Mostanság legalábbis úgy néz ki a dolog. Örül neki, hogy összejött azért ez az este, mert könnyen vissza is utasíthatta volna a lány. És az elég kínos lett volna. Szerencsére ezt nem kellett megtapasztalnia, eddig biztosan nem. Reméljük, hogy ezután sem kell majd neki.
- A 3-as - ad rövid, lényegre törő választ. Közben a megosztott feladatköröknek köszönhetően épségben fel is jutnak a szobához. Ráhel tapogatta a dolgokat, hogy ne menjenek neki semminek; Chuck pedig csak ment valamerre, mert nem látott semmit. A lábával azért próbálkozott kicsit rugdalózni, hogy semmi olyan ne kerülhessen a srác elé, amire esetleg nem számítana. Sikerül is nekik, mert már az ajtón is bejutottak és a szobában vannak. Innentől kezdve már tényleg csak annyi a feladatuk, hogy élvezzék egymás társaságát, meg ilyesmi. Chuck már az elejétől kezdve érezte, hogy nem kell majd csalódnia, de hát hogy ennyire beletrafál a főnyereménybe azt még ő sem sejtette...


Bámulja a plafont. Pont, mint a vígjátékokban szokták. Csak ez most a valóság; ott kicsit kínos szokott lenni, itt nem az. Eléggé fáradt már, de még nem tud aludni, hiszen a gondolat nem hagyja nyugodni, hogy bűn minden egyes alvásra elfecsérelt perc, amíg Ráhel ott fekszik mellette. Jobb pillanatban nem is jöhet neki, de csak elmondja, ami a szívét nyomja.
- Tudod... - kezdi el, de azért kicsit nehéz ilyet mondani, főleg az első találkozás után. Ha már elkezdte, akkor inkább nekifut mégegyszer.
- Soha nem éreztem még magam ilyen jól, mint veled - gondol ezzel az egész estére, de inkább a szobában történtekre. Úgy gondolja, hogy már csak akkor szólal meg, ha a lány kérdezi. Addig is finoman rádönti a lány fejét a mellkasára és a jobb kezével a lány arcát, haját simogatja. A másikkal pedig a kezét fogja. Chuck azt sem tudja, hogy mennyi az idő. Az éjszakázás miatt elveszítette a még megmaradt időérzékét is. De úgy jobban belegondolva, nem is érdekli. Pillanatnyilag úgy áll hozzá, hogy reggeltől estig itt maradna vele a szobában.

Ráhel.
Bulaj.
mai cucc

A várakozás alatt igencsak van ideje átgondolni a dolgokat, mert elsősorban nem azt lesz nehéz kitalálni, hogy felüljenek-e a hullámvasútra, vagy sem.  Hosszasan gondolkodik rajta azóta, mióta elindult otthonról az Udvar felé és még ott is csak jár az agya, miközben Ráhelt várja. Amit részéről biztosan tud az az, hogy neki nagyon tetszik a lány, de csak olyan tekintetben, hogy szerinte nagyon jól néz ki és a stílusa is tetszik neki. De ennyi, nem is ismeri, fogalma sincsen arról, hogy ő valójában ki is. És ez igaz fordítva is, semmit nem tudnak egymásról, csak annyit, hogy hamar meg tudják találni a közös hangot és nagyjából egy rugóra jár az agyuk bizonyos témákon belül. Ez viszont édes kevés egyelőre ahhoz, hogy bármi komoly folytatása legyen bárminek is. Chuck még azt sem tudja pontosan, hogy mit akar. Nem akarja azt, hogy csak legyen egy barátnője, neki az a lány kell, akit szeretni tud és el tudja fogadni egészen haláláig. Nem szereti elkapkodni a dolgokat és  a vakvágányokat is kerüli. Viszonylag hamar észreveszi a halva született ötleteket, ebben szerencsésnek mondhatja magát. Másban is, például kivel ül le iszogatni...
Gondolkodik-gondolkodik, aztán meglátja Ráhelt és hirtelen minden értelmes gondolata szertefoszlik, nincs egy ép ötlete sem, de hát talpraesett gyerek. Majd csak kitalál valamit.
-  Szia - más nemigazán tud kijönni a torkán, de hát most több nem is kell. Inkább vesz egy levegőt. Furcsa, hogy most adnak először egymásnak ilyen köszönős puszit, de hát ez van, biztosan lesz valahogy a nap végére.
- Remélem nem baj, hogy veled akartam majálisozni - mondja egy kis mosollyal. Úgy érzi, hogy jobb az elején tisztázni, mert még a végén úgy gondolná, hogy ráér, esetleg nincs is rá szükség. Annak beláthatatlan következményei lennének, ami miatt egyik fél sem járna jól. Tudja, hogy folytatnia kell, mert ez az egész így még nem kerek.
- A csárda óta folyamatosan azon kattog az agyam, hogy most mi van? Arra gondoltam, hogy ez egy jó alkalom lenne, hogy megismerjük egymást - egy sóhaj kíséretében.
- Máshogyan is - mondja ilyen "Ha érted mire célzok" vigyorral. Általában úgy szokott lenni, hogy két ember találkozik és ha szimpatikusak egymásnak, akkor legközelebb is találkoznak. Hogyha komolyak a szándékaik, akkor eljutnak bizonyos szintekig és még tovább. Náluk ez fordítva sült el, nem mintha Chuck bánná. Nagyon jó éjszakája volt.
- Aztán majd meglátjuk mi lesz - mondja el álláspontját, aztán pedig a reakciót várja. Közben, hogy történjen is valami, indít egy másik szálat is, hogy ne ilyen temető hangulat uralkodjon el a beszélgetésen.
- Elindulunk befelé? - teszi fel kérdését mosolyogva a lányra nézve, s közben a beömlő diáksereg felé mutat, akik csak azt várják, hogy minél több dolgot kipróbálhassanak a majális alkalmából. Illetve annyit, amennyit a pénztárcájuk megenged.
Reméli, hogy jól fog elsülni ez a mai nap. Támad egy olyan ötlete, hogy megfogja Ráhel kezét, de a mondat első fele miatt inkább türtőzteti magát, és ha elindulnak akkor csak közel lesz Chuck keze a lányéhoz, hogy el ne veszítsék egymást a tömegben.

Ráhelcica




Érdekes nap, érdekes fordulatok. A reggele úgy telt, ahogy szokott, a délutánja is. Edzés, dob, lustulás. Mindig sikerül összeokoskodnia valamit magának. Persze azt nem mondhatjuk, hogy soha sem unatkozik. Sokszor elmegy még az életkedve is, még jó, hogy olyankor lélegezni nem lusta...
Kanyarodjunk inkább vissza; bizonyosan ki lehet jelenteni, hogy most nem igazán unatkozik. Az estéje igencsak jól alakult és reméli, hogy még nem ér véget. Bár, ahogy az ábra mutatja, erre elég kicsi az esély, mert egy ágyban fekszik egy lánnyal maga mellett és igencsak élvezi a helyzetet. Inkább mondjuk úgy, hogy a lány társaságát. A lényeg, hogy miközben Ráhelt simogatja, el is kezdenek valami beszélgetés félét. Ez túlzás, mert mindketten félálomban vannak már a hallottak alapján, Chuck legalábbis biztosan. Milyen szép lehet felülről, hogy Ráhel feje pont eltakarja a fiú mellkasán lévő nagy, színes tetoválást. Nem mintha baj lenne, sokan azt mondták neki, hogy az nem néz ki jól, meg már túlzás. A srácot nem igazán zavarja, mert neki tetszik, nem véletlenül csináltatta. Miközben lélegzik, úgy érzi, hogy egy  Ráhellel, mert egyszerre mozognak Chuck tüdeje által. Ez igazán jó érzés a fiú számára. Nem is akarja, hogy vége legyen. Olyan jól esne neki, ha itt maradhatnának még egy igazán hosszú ideig és ki sem kellene mozdulniuk a szobából, ami így most a félhomályban egészen stílusosnak tűnik. Ez a minimális fény is az ágy melletti éjjeliszekrényen lévő kis, gagyi lámpának köszönhető.  A falak olyanok, mintha nem régen lettek volna újrafestve, mert nincsen rajtuk repedés, kopott foltok. Biztosan ezt is renoválták a felújításkor. A bútorok viszont elég megviseltnek tűnnek, tele fakó részekkel, töréssekkel, repedésekkel. Nem mai gyerekek...
- Köszönöm - mondja mosolyogva, miközben ad egy újabb csókot a lánynak. Nagyon jól esik, hogy Ráhel elkezdte simogatni, eddig is luxusban volt, most már teljes kiszolgálásban részesül.
- Neked is - adja ki a hangokat egymás után. Már nagyon elfáradt és alig tartja valami ébren. Átöleli a lányt és ebben a helyzetben el is szenderedik, valahol álom és valóság között lehet...
Valamikor magához tér, fogalma sincsen, hogy két percet aludt-e vagy órákat. Azt sem tudja, hogy Ráhel ébren van-e. Feje még mindig Chuck mellkasán fekszik, ezért nem látja az arcát. A sötétítő pedig elég jól működik és nem szűrődik be kintről semmi.

Ráhel.
Bulaj.




Egészen bátor döntés volt Chuck-tól, hogy úgy dönt, találkozni akar Ráhellel. Arra is volt esély, hogy a lány megbánta, ami akkor történt és nem akarja többet látni a fiút, de úgy néz ki, hogy az egész dolog nem csak a pillanatnyi hangulat műve volt. Ez mindenképpen jó pont. Most már csak az  a lényeg, hogy ne ragadjon be a beszélgetés és ha minden jól megy még szimpatikusak is lehetnek egymásnak, az átlagos szimpátián felül is akár.
Szerencse, hogy Chuck Ráhelre nézett a kérdése közben és látta, hogy mosolyog. Különben még komolyan is vette volna a viccesnek szánt, elutasító választ.
- Gondoltam - válaszolja mosolyogva, aztán el is indulnak az udvar lelke felé, ahol a majális igazi értelmet nyer. Chuck soha nem majálisozott, nem szereti annyira az ilyen szabású rendezvényeket. Nem tartja lealacsonyodásnak, meg nem nagy az arca, de az ilyen gyerekzsúrokkal nehezen tud azonosulni. Ez csak vele van így, őt sem zavarja, ha valaki máshogy gondolja. Mindenkinek a szíve joga eldönteni, hogy mekkora százalékot tölt ki a benne lévő gyerek. Érdekes, mert neki mindig meg volt mindene, mégsem volt nagy szüksége semmi extrára. Sosem tudott önfeledten játszani, mindig megvoltak a saját kis dolgai. Ő inkább a hülyeséggel tudott teljes mértékben azonosulni; ha történt valami, akkor mindig ő volt a felelős. Vagy a garázdák között volt.
Rövid időn belül megtudja, hogy Ráhelre is hasonlóan hatott az az este. Ő sem tudja pontosan, hogy most mi van, mi lesz köztük. Egyelőre azt kell eldönteni, hogy ez most jó hír-e, vagy sem? Még nem tudja, majd látja, ahogy alakul a nap további része. Fiatal még az idő. Csak bólint egyet a lány válaszára, nem tudja mit mondjon.
- Király - fejezi ki örömét a lány válaszára, majd vissza is kacsint Ráhelre. Megelőzi és fel is teszi az első kérdést. Hát igen, erre számíthatott volna, az első kérdésre máris nem hétköznapi választ fog adni. Közben kénytelen a lányhoz hasonlóan ő is lefelé nézni, amikor a kezük néha összeér. Egyébként szinte végig Ráhelre néz, csak néha leng ki a szeme a látnivalókra, annyira igazából nem érdeklik.
- Hát ez egy érdekes dolog. Biztosan hallani akarod? - kérdezi vigyorogva, kb. feleslegesen, mert látja a lányon, hogy érdekli. Na jó, bele is kezd egy nagy levegővel.
- Ide jártam egy pár évig. Annyit kell tudni rólam, hogy kiskoromban a járással körül-belül egy időben kezdtem el dobolni és egy elég jó együttesben játszom. Kaptunk egy lehetőséget, ami azt jelenti, hogy klipforgatás és turnék. Ami még szebbé tette, hogy ez az egész az Egyesült Államokban zajlott, szóval szép emlék. Aztán most visszajöttem, építtettem egy házat a faluban és ott lakom. Ebből élek, viszont tanulni is kéne, hogy azért legyen valami, ami bizonyítja, hogy jártam iskolába. Arra gondoltam, hogy még tanulok egy kicsit, aztán megpróbálkozom egy olyan vizsgával, amit a végzősök csinálnak - ad hosszú választ. Lehet, hogy még életében nem beszélt ennyit egyszerre, összefüggően. Hogy ne csak ő beszéljen, el is indít egy kört, persze kíváncsi Ráhel életére, annyira még nem ismeri.
- És te? Gondolom már nem tanulsz - teszi fel kérdését választ várva a lánytól. Közben szétnéz és csak annyit lát, hogy minden félét ki lehet próbálni, elég változatos. Kicsit mintha megjött volna a kedve. De csak egy nagyon kicsit.
- Van tesód? Vagy mesélj bármit, amit fontosnak tartasz - bízza végül Ráhelre az egészet. Nem annyira szokott ismerkedni, szóval annyira nem is ért hozzá.

Ráhel.
Bulaj.




Egész élvezhetően folyik a beszélgetés kettejük között, most büszkék lehetünk Chuck-ra. Elvégre a lány nem küldte el, nem hagyta faképnél. Szóba áll vele, ez mindenképpen jót jelent a fiú számára. Nem is gondolta volna, hogy egy majálisból jó is kisülhet valamikor; már csak ezért is megérte neki eljönne. És mik történhetnek még? Hosszú ez a nap, csak most találkoztak, de azt le lehet szűrni, hogy még mindig szimpatikusak egymásnak. Nem csak a pia tette akkor este. Jó érzés önti el, mert nem szokta meg, hogy érdekli valakit. Ő is viszonoz mindent, szóval Ráhelt nézi végig, a szemeit, az arcát.
Chuck választ is kap a kérdésére, arra azért úgy gondolja, hogy csak kéne reagálni valamit.
- Értem. És milyen üzletet nyitnál? - kérdezi felcsillant szemekkel, mert érdekli a válasz. Nem is gondolta volna, hogy a lányok ilyenekben is gondolkodnak, na mindegy. Ez után még kiváncsibb lesz,     mert Ráhel elnyújtva kezd egy új mondatot, mintha kicsit komolyabb téma lenne.
- Réka? Ő kicsoda? - kérdezi tágra nyílt szemekkel, de már előre fél a választól. Ha az, amire gondol, akkor sikerült nagyon belenyúlnia a dolgokba. Nem, erre nem is próbál bele gondolni... 19 évesen még nincs ilyenekre felkészülve, legalábbis nagy hihívás lenne. Nem, az nem lehet. Próbálja elkergetni a gondolatokat a fejéből, de azok nem hagyják nyugodni. Majd megtudja az igazságot, amint Ráhel válaszol neki. Már nagyon várja, kicsit izgul is. Nem is kicsit.
- Hát az szomorú. Tesóm nekem sincs... - hagyja félbe a mondatot. Szomorú lehet árvának lenni. Most gondol bele, hogy igazából milyen szerencsés. Mekkora mázlija van, hogy van pénze, családja, szülei. Van akinek erre sincsen lehetősége, pedig az utóbbiakról igazán nem tehet senki. Nem mi döntjük el, hova születünk, nagy lutri az egész. Chuck elgondolkodik ezen egy percre, hogy tényleg, kicsit értékelhetné azt, amije van fiatal felnőttként.
Ezután Ráhel kézen fogja és a körhinta felé vonszolja  Chuck-ot. igen, kénytelen lesz kipróbálni a dolgok egy részét, bármennyire is nem köti le ez az egész cukormázas majális. Soha nem érdekelte és valószínűleg nem is fogja. Mindegy, muszáj lesz. pedig ő csak Ráhellel szeretett volna lenni, nincsen benne rossz szándék (most). Kibírja.
- Okés - kiegészítéssel már egészen elviselhető. Mindegyiken? Ha ez a lány mindegyikre felviszi Chuck-ot, lehet, hogy valahol a magasba kiugrik jobbat remélve.
- Jól sejtem, hogy Réka a lányod? - böki ki végre ami a csőrét bántotta egy kis ideje, miközben elfogadja Ráhel jobbját. Ha a válasz igen lesz -és valószínűleg az lesz-, akkor nagyon gondolkodóba fog esni, hogy mit tegyen, mert itt átértékelődnek a dolgok mindennel kapcsolatban. Maradt még egy kérdése, úgy gondolja, hogy most nem fog elkanyarodni a témától.
- Szerinted mire gondolok? - kérdezi egy kicsit barátságosabban, de furcsán is. Kíváncsi rá, hogy Ráhel mit gondolhat az ő helyében.

Ráhel.
Bulaj.




Ez a nap sem úgy alakul, ahogyan azt fiatal barátunk tervezte. Volt bátorsága elhívni magával Ráhelt annak érdekében, hogy tisztázzák azt, hogy pontosan akkor most mi a helyzet velük. Eddig tiszta sor, találkoznak is, beszélgetnek. Ekkor olyan fordulatot vesz a történet, amire még a legkreatívabb ember sem számíthat. Hősünk hirtelen kiszárad, melege lesz, azt sem tudja mit mondjon. Legszívesebben elásná magát ott, ahol van; élve. Nehéz egy helyzet, kiderült, hogy a lánynak, aki viszonylag tetszik neki, van egy gyereke. Egy lánya. 19 évesen egyszerűen sehogy sem tud azonosulni a dologgal, bárhogyan is szeretné, nem megy neki. Nem képes rá, ezt meg is lehet érteni. És őszintén belegondolva annyira nem is akarja. Egy gyerek? Kevés ő még ehhez... Ő úgy érzi, onnantól pedig nincs mit tenni. Akkor is nehéz, túl nagy most a súlya mindennek. Kicsit el kell gondolkodnia és nem foglalkoznia a külvilággal. Nehéz, mert nincs egy normális gondolata sem, a darabok csak úgy rázúdulnak az elméjére és igazából nincs is semmivel sem előbbre annál, mintha nem is törődne vele. Csak hagyja, hogy egymást érjék az impulzusok és próbál passzivitást tanúsítani az érzelmek felé.
Amikor Ráhel bólint a mindent eldöntő kérdésre, Chuck-ot olyan érzés fogja el, hogy tehetetlen, nem tud kezdeni semmivel semmit, használhatatlan, értelmetlen a létezése. Kicsit pánikhangulat. Fájdalmasan ő is visszabólint a lánynak, jelezve, hogy eljutott az agyáig az információ. Nehéz ügy, de meg kell birkóznia vele, a túloldalról csak a legjobbakat tudjuk kívánni. Chuck megfogja Ráhel kezét és meg is szólal végre.
- Igen, lehet, hogy jobb lenne - mondja fájdalmasan, egyenként a szavakat. Neki sem lehet könnyű, de nem akarja hitegetni a lányt.
- Ne haragudj, de nekem ez így sok - mondja megsemmisülve. A lány kezeit fogva végigsimítja még mindkét kézfejét a hüvelykujjaival, aztán szépen lassan hátralép kettőt, elengedi a lány kezét, végül megfordul.
A szerencsétlenül kijött dolog után olyan dolog történit, amit általában nem kezel nehezen, de most kicsit sok neki mindenből és egyszerűen kifakad. Mivel csak menet közben fordul meg, nekimegy egy bohócnak, aki kérdően néz rá.
- Hülye bohóc, takarodj innen! - kiabál rá a jelmezesre, majd arrébb löki, pont egy édességárus stand kínálatai közé erejét használva és tovább sétál komótosan. Amúgy sem szereti a bohócokat. Nem érdekli, hogy a mellette állók mit gondolnak róla, kicsit sem. Úgy néz ki, hogy most feloszlik a halvány, rózsaszín ködöcske, megnyílik a szeme. Most már nincs visszaút, válthat vissza fenevad üzemmódba.
- Rohadt majális - mormolja maga elé tovább sétálva. Lassan lépked, talán titkon a tudatalattija reméli, hogy még visszafordulhat az egész, ki tudja... Vagy csak nincsen szégyenérzete és nem érdeklik a következmények. Na ez az, visszatért a régi Chuck Welch. Ez kell a közönségnek.

Banya.
öltözet



Értelmetlen időszak. Az utóbbi pár napjának körül-belül se eleje, se vége, nem is különböztek egymástól. Edzés, dobolás, evés, ivás, alvás. Tömör lényeggel ennyi is a napi rutinja. Saját háza van, ennek ellenére nem kell túl sokat pakolásznia, takarítania, mert rendbe tartja otthonát ahhoz képest, hogy férfi.
Kora délután -az ebéd után- úgy dönt, hogy feltérképezi a kastélyt. Mióta hazatért Magyarországra, még nem is volt bent, csak a suli területén, szabadtéren. De ez más, felidézi a régi emlékeket, elmélázhat a múlton. Talán még olyan rejtekhelyre is bukkanhat, amit nem fedezett fel diákként. Ahhoz, hogy haladjunk is, az első lépés az, hogy Chuck felöltözik, belövi a haját, majd kilép a házból. Zárás után már vissza sem néz, kényelmes tempóban sétálgat a suli felé, mint akinek annyi ideje van, mint a tenger. Nem véletlenül, talán mert pont így is van? Igen, ez lesz az, még jó, hogy nem fájdul bele a feje a sok henyélésbe. Szerencsére nagy hangsúlyt fektet a testére: az edzésre és a táplálkozásra; ha nem így lenne, akkor könnyen lehet, hogy elhízna. A pénz meg ugye a másik; a szülei sem szegények, ennek hatására volt miből befektetni és összejött neki. Csak a zenék után járó jogdíj után is szép summát kap, az egyéb juttatások meg még többet jelentenek számára. Ezek ellenére jól gondolkodik és foglalkozik valamivel, nem lopja a napot. Vagyis nem mindig. Rugalmas munkája van, ha munkának lehet mondani. Abból él, ami a szenvedélye, kis szerencsés. A dobolásért pénz kapni neki olyan, mintha ingyen adnák. Az elején még furcsán is érezte magát, hogy azért fizetnek, hogy nem csinál jóformán semmit, csak zenél. De hát meg kell szokni, hogy kereslet van a profizmusra. Apja is a zenész szakmában gazdagodott meg gitárosként, szóval az ösvény ki lett taposva előtte, neki csak végig kell mennie rajta, sikerült is rátévednie, majd meglátjuk mi lesz a későbbiekben.
A kis gondolkodás közben alig veszi észre, hogy elhagyja a falut és már a friss pázsiton sétálgat a kviddicspálya mellett, majd tovább is lépked. Nem áll meg a pályánál, semmilyen emlék nem köti oda, nem szereti ezt a sportot.
Kis idő múltán bent is van a kastélyban. Felnéz a plafon felé tanácsért, hogy most merre induljon, de nem sokkal okosabb, nem kap választ senkitől. Pár diák suhan el mellette csupán, nem tőlük fog útbaigazítást kérni. Azért ismeri a kastélyt, ez nem olyan dolog, amit el lehetne felejteni, hacsak nem volt felújítás. De ahogyan az ábra mutatja, nem volt. A lépcsőházban elkezd felfelé lépkedni a fokokon, majd amikor éppen olyan kedve van, lefordul valamelyik folyosón. Direkt nem figyeli, hogy pontosan melyiken, majd csak kilyukad valahol. Amikor már a folyosón van, föleszmél, itt elég sokat járt, amikor diák volt. Sokszor kellett itt átmennie az órák közötti szünetekben. Különösebb emlék ide sem köti, de azért végignéz a festményeken. Érdekes, hogy mindegyik külön személyiség egy keretben, és mennyire mások. Pont olyanok, mint az emberek, de  legalább lehet őket idegesíteni, úgy sem árthatnak a bűnösnek. No nem mintha Chuck-nak az lenne a célja, hogy olyat bántson, aki nem tud védekezni; az a gyengéknek való.

Aniella
ruha



A mindennapok egyhangúsága lehet, hogy ölni is tud; vagy leviszi a pulzusszámod a mininmumra. Chuck-kal éppen ez történik. Átlagos nap vége felé tekintget az idő, lassan naplemente. Ráveszi magát, hogy a szép időben elinduljon valamerre. Úgy dönt, hogy semmiképpen nem a kastély felé indul, hanem a faluban marad valamerre, elvégre a közelben is lehet elfoglaltságot találni, ha nagyon akar az ember.
Felöltözik, gyorsan kajál valamit. Az elsőn kicsit elgondolkodik, jó idő van, de mennyit szándékozik maradni? Annyira azért csak nem érdekli, felkap egy inget és egy hosszúnadrágot, meg egy kényelmes tornacipőt az esti hűvös idő miatt, csak ne fagyjon szét mire hazaér. El is indul otthonról, hamar kitalálja, hogy ismét kilátogat a faluhatárhoz. Azon belül pontosan még nem tudja, hogy merre, de valószínűleg a pillanatnyi hangulata fog dönteni, vagy, hogy éppen mi mellett megy el elsőnek.
Emlékszik, amikor idekerült a suliba, mekkora nagy szám volt, ha le tudott menni a faluba teázni, vagy sütizni, ha éppen kaptak a diákok egy szabad hétvégét... Azóta kicsit változtak a dolgok. Annyi nem, hogy igazi barátai még mindig nincsenek, viszont az ellentétes nemmel való bonyodalmai igencsak megszaporodtak egy bizonyos idő alatt. Ha ez eszébe jut, akkor azon gondolkodik el, hogy  ennyire rossz lenne hosszútávra a tetkós, fültágítós külső, vagy a stílusát nem bírják? Esetleg rettegnek a szörnyetegtől, ami benne lakozik? Elképzelhető, hogy az összes összeturmixolva, vaníliadarabokkal megszórva a tetején.
Hamar eléri a határt és a naplemente kárpótolhatatlan látványa odavonzza a Kis tavacskához, ha még így hívják. Nem is tudja, hogy korábban miért nem járt erre, hiszen nagyon szép látványt nyújt az idetévedőknek. Ahogy közelebb megy a helyszínhez, valami nagyon, nagyon furcsára lesz figyelmes, ami egy kicsit mintha hatna is rá. Ilyen énekhangot soha az életben nem hallott még. Az impulzus irányába indul és végül meg is találja a forrást.
- Hol tanultál meg így énekelni? - kérdezi halkan, nem akarja megzavarni az előadást. Közben végignéz a hang tulajdonosán. Szakadt, kopott, elnyűtt, nyúlt göncök. Nem éppen erre számított, kicsit furcsa is az arckifejezése. Hirtelen eszébe jut, hogy most lehet, véla, vagy sellő? Ha jól tudja, akkor ők szoktak szépen énekelni. Ez a varázsvilág, itt bármi megtörténhet.
Érdemes a végére megjegyezni, hogy már megint egy lány. Ránézésre jóval fiatalabb Chuck-nál, de akkor is lány. Ehhez tehetsége van.

Aniella




Nem túl kreatív sráchoz van szerencsénk, se ötlet, se támpont. Annyit tud biztosan, hogy szabadulna otthonról. Ennek megfelelően átöltözik, készülődik, aztán el is indul a határ felé. Gondolatmenetei közben zsebre tett kézzel sétálgat a járdán, lábaival arrébb rugdosva a kavicsokat, amik az útjába kerülnek. A figyelemelterelésnek köszönhetően hamar el is ér a Kis Tavacskához, és ekkor kezdődik rövid kis történetünk, amikor egy hang odavonzza, muszáj megnéznie, hogy kiből jöhet ki ilyesmi.
A kérdésére nem túl hamar kap választ. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a lány úgy néz rá, hogy lassan kiesnek a szemei; mintha egy szörnyeteg állna vele szemben. Nem is lőtt túl messzire. Kicsit csalódik, amikor azt látja, hogy egy nála sokkal fiatalabb lány torkából jöttek ki ezek az énekhangok, igazán tetszett neki. De hát mindegy, túl fogja élni, nem lesz nagy trauma számára. Amikor Chuck is végignéz rajta, olyat lát, amit itt a falu területén nem igen tapasztalt még. Mindenki szépen fel van öltözve, családias hangulat a társaságokban, valami mindig történik. De itt nem, egy lány szakadt ruhában a tónál énekelget; eléggé unatkozhat Chuck szerint, ha már itt tart. Ezt pont ő mondja, aki a szabadidejében maratont is futhatna, vagy elindulhatna túra autózni is. Mindegy, annyira nem is fontos, de időközben megszólal a lány furcsán csengő, magas hangján.
Így született? Létezik ilyen? Végül is, mi oka lenne kamuzni? Nem is ismerik egymást.
- Értem, akkor igazán szerencsés vagy - intézi el ennyivel az egészet, nem tud erre mit mondani.
Ezután a lány felemeli tekintetét és Chuck-ra néz, majd fel is áll. És olyat kérdez, ami elég furcsa ilyen szituációban és félre is értelmezhető. Most egy kicsit elgondolkodik, hogy mi legyen az este kimenetele. Meddig maradjon a továbbiakban? Elég hamar döntést hoz, szerinte jót és egyelőre ez is a lényeg, amíg nem bánja meg a dolgokat. Akkor aztán futhat bárkihez, senki sem kíváncsi rá. Nem mintha a mostani helyzet ilyen véres komolyságúra fordult volna az elmúlt percekben, ez csak általánosság.
- Ahogy gondolod - ad rövid, igazából semmitmondó választ. Most aztán sokat segített. Kezdi kicsit kényelmetlenül érezni magát, ezért hátrébb lép egyet, majd egy-két gondolat után ismét megszólal.
- Figyelj, szerintem lelépek, nem zavarlak inkább - elment a maradék kedve is ettől a kis kiruccanástól. Várható is volt, meg igazából a lány is elég magának valónak tűnik. Nem éppen olyannak, aki jó társaság lenne egy ilyen kombinált gyereknek, mint Chuck. Szóval vesz egy 180°-os fordulatot és egyszerűen lelép. Ki tudja, hogy a továbbiakban merre kalandozik. A lényeg, hogy amikor már teljesen megunja a céltalan bolyongást, akkor hazafelé veszi az irányt és lepihen.

Kinoshi Thaihasy
egy szombat délelőtt.
öltözék.



Mi legyen a mai program?
Azon gondolkodik az ágyán fekve délelőtt 11 órakor, hogy mit csináljon? Ma pihenőnap, nincs edzés. Valahogy meg kellene koronáznia ezt a szombati napot. Úgy kezdi a napot, ahogy bárki más: reggelizik, tisztálkodik. Utána viszont az alagsor felé veszi az irányt, dobverőt fog a kezébe és a szokásos, megunhatatlan módszer következik: hangszigetelt szoba, füles, zene, improvizálás. nagyjából ennek köszönhető, hogy kreatív és stílusosan játszik. Alapból olyan zenéket szokott dobolni, amiket szeret és sosincs két olyan gyakorlás, amikor mindent ugyanúgy csinálna. És ebben ez a szép. Eljött az is, amikor nincs szüksége ahhoz, hogy tanárhoz járjon. Sőt, bőven tud annyit, hogy kiváló tanár legyen. Egy ideje gondolkodik azon, hogy adjon fel hirdetést a diákok számára, hátha van, aki ezt a nemes műfajt szeretné művelni. Kár lenne, hogyha Chuck úgy halna meg, hogy a tudásának legalább egy részét nem adta át másoknak, vagy csak egy embernek. Miután jól kiizzasztja magát, gyorsan letusol és elhatározza, hogy valahol itt a faluban fog ebédelni, most nem fog annyira görcsösen ragaszkodni a diétás kajáihoz. Reméljük, hogy annyira nagyon mégsem húzza keresztbe a diétáját. Fontosnak tartja a betartását, nem véletlenül néz ki úgy, ahogy. Kemény edzés és étrend, ennek gyümölcse a kigyúrt test gyerekek, tanuljátok meg...
Ezen gondolkodva meggyőzi magát és úgy határoz, hogy semennyire sem fogja felborítani az étrendet, szóval majd odafigyel arra, hogy mit rendel. De ettől még nem otthon fog kajálni, kell a változatosság néha. Felkap egy pólót, rövidnadrágot, meg egy tornacipőt és már készen is áll az útra. Pénztárcáját és pálcáját megragadva hagyja el házát a boltok felé irányítva lépteit. Még nem tudja, hogy pontosan merre akar betérni, de hát az majd elválik út közben.
Arra azért emlékszik még, hogyha kaja, akkor Fő Utcza, nem kispályás. Le is kanyarodik, miután elhagyja a lakósort. Nézelődik is jobbra-balra, hogy megtalálja azt a kajáldát, ahol meg fog ebédelni, mert már halkan korog is a gyomra. Igazán megéhezett, rég volt az a reggeli. A kaja reményében tovább keresgél, aztán meglát egy bejáratot, ami fölött ott lóg a tábla: Falatozó Gyorsétterem. Jól hangzik, nézzük meg belülről is. Kinyitja az ajtót, majd leül egy asztalhoz. Tetszik neki a stílus, meg persze a finom illatok. le is győzik az akaratát, nem tud ellenállni, valószínűleg pizzát fog enni.
Ki is jön egy felszolgáló és megkérdezi Chuck-ot hogy mit kér.
- Egy sört kérek és valamilyen pizzát... Mondjuk az itteni specialitást - adja le a rendelést és várakozik, közben nézegeti a dekorációt, képeket.

Banya.
öltözet





Rég nem járt a Kastélyban. Mostanság a faluban találja meg mindazt, amire szüksége van. Ott tud változatosan edzeni, kajálni, szabadtéri programokat találni. Nem mintha utóbbiból olyan sok valósult volna meg amióta visszajött. A lényeg, hogy már nincsen szüksége a könyvtárba járásra, magolásra... Ebben amúgy sem jeleskedett, és mégis milyen sokra vitte már eddig is, ez a sors iróniája.
Viszont ahogy az ábra mutatja, csak odatévedt valahogy a kastélyba, azon belül is a Banya folyosójára. Bírta az öreget, közben elgondolkodik, hogy él-e még, vagy a suliban még mindig ő-e a nagy térfigyelő kamera. Nem tudja annyira, hogy ez hogy megy. Egyáltalán meg tud halni egy festményben lakó alak? Tökéletes kérdés, egyszer reméljük megtudja rá a választ. Ahogy sétálgat és nézelődik, hirtelen megszólítja valami, illetve valaki azon az ismerős, régi emlékeket felidéző, harsány hangon. Bizony nem halt meg, nagyon is él. Erre el kell mosolyodnia és fel is nézni az öreg nénire.
- Emlékszik még rám? Pedig az öregek ha jól hallottam, akkor feledékenyek szoktak lenni, nem? Nem vagyok diák, nem kell egyenruhát viselnem. Mondjuk akkor sem volt rajtam egyszer sem - kezdődik a beszélgetés az öreggel. Nem véletlenül állt le beszélgetni, mindig is szerette annak ellenére, hogy a legpletykásabb egyén, akit a Föld valaha a hátán hordott. Ez egy tény, érdemes nem megfeledkezni róla. És főleg nem ejteni szót az ellentétes nemről, az hiányozna még... Egyszer fecsegett úgy, hogy nem tudott még csak a banya létezéséről sem; aztán nem sült ki belőle semmi jó sem.
- Ezek? - mutat a karjára vigyorogva. Tudja ő ám, hogy mire gondol a másik a falon, de néha jól esik játszani a hülyét.
- Tetoválás, fültágító. Tudom, a maga korában még híre sem volt az ilyesminek - csak a szokásos tisztelet kaján vigyorral fűszerezve.
- Pont én? Tudja, hogy akkor ez egy szörnyetegnevelde lenne - próbál humorizálni közel lépve a banyához. Pontosan olyan, mint évekkel ezelőtt volt, egy idő után már nem lehet több ránca az embernek. Na mindegy is, a kezdeti dolgok után Chuck most lesz olyan udvarias és érdeklődik egy kicsit. Már most érzi, hogy ez egy pozitív emlék lesz számára.
- Hogy tetszik lenni? Mik a mostani friss pletykák? Mondjuk lehet, hogy én már nem is ismerem a mostani "rossz gyerekeket". - szomorú, de lehet, hogy így van. Megtörtént a váltás és kiöregedett ebből az iskolai mizériából. Inkább passzoljunk.

Kinoshi Thaihasy
egy szombat délelőtt.




A gyúrás kifajzása, szégyene. Étkezdében kajálni? Hogy képzeli? Ezen ráér majd utána gondolkodni, most azonban az illatok erősebb impulzust váltottak ki felé, mint a saját, józan esze. Mondjuk, arról is lehetne vitatkozni, hogy az a bizonyos esze is mennyit takar, inkább szerencséje van az élethez. Ez a tökéletes megfogalmazás.
Azt azért meg lehet jegyezni, hogy  amikor kihozzák az italát és a pizzáját, akkor örül már, hogy végre ehet. Ételét nagyon finomnak találja, elhatározza, hogy le fog még ide látogatni. Ez alapján biztosan van még más finom kajájuk is. Ez legyen most a legkevesebb problémája, amúgy is van most min gondolkodnia a szabadidejében. Ott van ez a dolog Ráhellel, amit nem tud kiverni a fejéből, úgy érzi, hogy itt még nincs vége. Meg Loise-t sem heverte ki 100%-osan, ilyenek ezek a nők. valamiért sokszor gondolkodik ezen, de érdekes, hogy mégsem jut soha sem semmire. És ez sajnálatos módon így megy nála, ha van valami problémája, akkor hajlamos nem látni a választ. Még akkor sem, ha az éppen az orra előtt van.
Végignézve a díszeken, a bútorokon, arra jut, hogy ezt  a helyet is biztosan nemrég húzta fel valaki. Olyan pörgősnek tűnik az itteni élet, lehet, hogy Chuck is befektethetne valamibe, hátha összejönne neki. Majd ezen is el kell gondolkodnia, de valószínűleg semmi sem lesz belőle, mert a dobtanáros ötletét sem valósította meg. Egyelőre még nem, hátha összejön neki, lenne valami, ami egy kicsit elvesz a szabadidejéből.
Az egyik pillanatban valami váratlan dolog történik. Egy nő áll meg az asztalnál, ahol Chuck ül és meg is szólítja. Természetesen ő is megszólal.
- Persze, nyugodtan - tényleg sokan vannak, de legalább a srácnak jutott hely. És most már az ismeretlen hölgynek is. Hősünk rögtön végignéz rajta, majd össze is rakja, amit első ránézésre meg tud állapítani. Felnőtt nő, biztosan nem diák, fáradtnak és éhesnek tűnik. Gratulálunk! Ez már teljesítmény. Nem lehet mindenki profi pszichológus, valahol el kell kezdeni. Elég béna egy kajáldában beszélő viszonyba keveredni valakivel, de kell ilyen is. Mondjuk legutóbb ugyanígy kezdődött minden a csárdában, aztán mi lett belőle...
- Jó étvágyat - mosolyog az ismeretlenre, miközben iszik egy újabb kortyot söréből, aztán folytatja tovább a pizzáját.
Úgy tűnik, hogy ma ilyen olaszos nap van, mert a nő is spagettit kért, meg ahogy körülnéz a környező asztalok felé, mindenki valami olasz találmányt fogyaszt.  Lényegtelen, de érdekes, hogy a választékot így csoportosítják. És még jó is, mert ahogy az ábra mutatja, körül-belül teltház közelében járhat a létszám. Milyen vicces lenne, ha a "nyitva" tábla helyére a "megtelt" lenne kitéve a bejárathoz.
Na jó, valamit kéne kezdeni a helyzettel, mert milyen béna már, ha ennyi az egész és meg sem szólal egyik fél sem. Nehezére esik, de végül csak megszólal.
- Chuck vagyok -mutatkozik be rezzenéstelenül, színes karjával az asztalra könyökölve. Fogalma sincs, hogy mi lesz ezután, ezért inkább kortyol mégegyet italából és megesz egy újabb részt pizzájából.

Kinoshi Thaihasy
egy szombat délelőtt.




Visszagondolva, elég hirtelen ötlet volt ez a kajálás dolog, de nem szenved miatta halálos sérüléseket. Ül, eszik, nagy baja nem lehet. Természetesen ismét egy nő társaságában, és a kísérteties véletlenekben az is szerepel, hogy megint nem direkt rendezte így az egészet. Ahogy üldögél, azon gondolkodik csak, hogy most legszívesebben felállna, itt hagyna mindent és felkeresné Ráhelt, letisztázni a dolgokat. De ahogy azt szokta, a végén csak meghunyászkodik és nem végzi el a feladatot, amit úgysem halogathat. Szóval csak üldögél, falatozik és iszogat. Még egy kis társasága is van, vagyis valami olyasmi. Mondjuk inkább úgy, hogy kialakulóban lévő beszélgetés. Ennek érdekében viszont tennie kell, valamit, nem várhat csodára ölbe tett kézben. Ha nincs áldozat, nincs győzelem. Szerencséjére a nő is bemutatkozik, úgy tűnik, hogy barátságos hangulatban van. Kinoshi... Meg kell hagyni, hogy a büdös életbe nem hallott még ilyen nevet, de -minden rosszindulat nélkül- ránézésre is valami ilyesmire gondolt. Nincs otthon a keleti nevek világában. na mindegy, nem az ő baja, amíg nem kell megtanulnia, nem is fogja erőltetni. Elvégre, nem a tanulásról híres. Igazából másról sem annyira.
Ezután következik a szokásos érzés, amikor tudja, hogy jól végignézik, de annyira nem izgatja. Lassan kezdi megszokni a dolgot.
- Egészen jó - mondja ő is egy mosollyal. Örül, hogy azért szóba állnak vele. Mostanság már ez is kiváltság. Udvariasságból azért csak visszakérdez.
- És a spagetti? - néz kérdően a lányra. Ha itt tényleg ilyen jó minden, akkor valószínűleg lesz második alkalom is, hogy lejön ide. Úgyis a faluban lakik, néha jó nem a házi kosztot enni. Főleg, hogy nem egy konyhatündér, de szerencséjére az étrendéhez nem is kell annak lenni. A másik oldal, hogy igazából csak pénzre van szüksége, amiből a legtöbb van neki. Szóval nem akadály.
Ha már Kinosni is végigmérte, akkor Chuck is végignézi őt. Kicsit mintha sietős lenne. valószínűleg neki nincs annyi ideje, mint hősünknek. Bár, ha jól emlékszik, akkor a következő hét egészen húzós lesz neki is, mert majdnem egész héten Pesten lesz a próbák miatt, majd egy koncerttel zárnak a hétvégén. Már igazán ráfér, majdnem két hónapja volt utoljára buli, amin dobolt. Kell egy kis élmény, meg az ismereti körök bővítése. Az ember sosem tudhatja, hogy mikor mondják az, hogy viszlát. Bár, ettől úgy tűnik, hogy nem kell tartania, azért jobb építeni a jövőt, még mielőtt összeomlana idő előtt.
- Volt egy unokatestvérem, ő csinálta - mondja kicsit visszaemlékezve a régi időkre. Próbál nem gondolni a szomorú tényre, hogy már nem hülyéskedhetnek együtt, de nem megy. Ő volt az egyik a kevés ember közül, akivel eddig a földi pályafutás alatt jó viszonyban volt. Úgy érzi, hogy kiheverte a dolgot, de attól függetlenül még mindig nem szimpatizál az autókkal.
Közben maga is megnézi egy pillanatra a motívumot. Ő sem tudja minek, hiszen nem vándorolt el. Úgy érzi, csak meg kellene szólalnia, ezért nem is tartja vissza magát.
- Jól sejtem, hogy neked nincs? - utal a tetoválásokra kis mosollyal. Valószínűleg eltalálta, sajnos a lányok általában nem szoktak varratni, tisztelet a kivételnek. Legalábbis a Bagolykő környékén még nem igazán találkozott olyannal, akinek a bőrét bármi színes díszítené. Lehet, hogy tilos, vagy ilyesmi. Bár, neki már akkor is volt már, amikor diák volt.
- A faluban laksz? - teszi fel kérdését, mivel sejti, hogy nem diák. Legalábbis kizárta ezt a lehetőséget.

Kinoshi Thaihasy
egy szombat délelőtt.




Sosem volt a legnagyobb, a társaság középpontjában álló ember; ehhez a státuszhoz valószínűleg mindig hű fog maradni. Bár, mondják, hogy az ember változik, nem lehet tudni, hogy vele mi lesz 10 év múlva. Tényleg, most szívesen megnézné, hogy mire fogja vinni. Milyen életcélokat tud majd megvalósítani? Milyen lesz a személyisége? Fog változni, vagy sem? Lesz-e már családja, vagy sem? Jobban belegondolva, lehet, hogy mégse nézné meg, nehogy csalódjon. Majd eljön az is, amikor jelen időben fog arra az időszakra gondolni. Előbb, vagy utóbb biztosan. Nem szokott túl gyakran kajáldába járni, mert macerás teljesíteni az étrendnek megfelelő kívánságait. Ez így is van rendjén, nem halt bele a saját kosztjába, bár bevallhatjuk, hogy nem kell túl nagy konyhatündérnek lennie. Nem sok mindenhez ért, látszik, hogy nincs mellette nő. Még. Ezt sem rég tanulta; úgy van vele, hogy a nő való a konyhába, ő meg keresi a pénzt. Kicsit régimódi felfogás, de ő ezt látja működőképesnek. Bár, valószínűleg meg lehet győzni másik verzióról is, annyira nem ragaszkodik hozzá, meg még nem is sűrűn gondolkodik rajta. Úgy gondolja, hogy a házas élet még messze van számára, még 20 sincs. Jogos.
De hát kanyarodjunk is vissza a Falatozóba, ahol Chuck most jár életében először. Csak bólint a nő kritikájára, nem tudhatja, hogy éppenséggel itt milyen a spagetti. Igazából túlságosan nem is izgatja, nem egy olyan gyerek, akinek a kaja körül forog minden gondolata. Most jobban is járunk, ha nem gondolkodik inkább annyit, hanem végre meg is szólal, mert újabban megpróbált valami beszélgetés félébe is belekezdeni. Szurkolni tudunk csak, hogy sikerüljön neki.
Ez után a tetoválás közeledik. A téma eszébe juttatja Matthew-t, rég nem is gondolkodott rajta, hogy milyen jó is volt együtt hülyülni. De hát ez ilyen, egy ideig még biztosan gyakran eszébe fog jutni. Ezért nem lehet a másikat hibáztatni. Együtt kell élnie a dologgal. Ő már nincs, az élet megy tovább, az emberek születnek és halnak...
- Értem - nyugtázza röviden a nő sztoriját, semmi érdemlegeset nem tud hozzáfűzni a dologhoz, szóval túlságosan nem is töri magát a reagáláson. Ez után viszont ismét a nő szólal meg és dióhéjban elmeséli, hogy mit keres itt. Szóval nem itt lakik. Bólint a válaszra, majd a kérdés után megszólal, hogy választ tudjon adni.
- Igen, de csak kb. két hónapja - válaszol röviden, aztán csak megszólal ismét.
- Azelőtt külföldön laktam. Korábban meg ide jártam - mutat kifelé, nagyjából a kastély irányába, csak nyugodtan. Ahogy kinéz az ablakon, úgy tűnik, hogy lassan mennie kéne. Egy kicsit azért még tud maradni...
- Akkor hol laksz? - tesz fel egy kicsit fogyatékos kérdést így a végére.

Mínea.
ruha




Újabb hét próbákkal, kialvatlansággal és egy zárókoncerttel. Ezúttal nem a fővárosban, hanem Sopronban. Itt a nyár, jönnek a fesztiválok. Amilyen szerencsések, kettőn is részt vehetnek; Chuck már most előre látja, hogy mekkora buli lesz. De ugorjunk egy vissza egy pillanatra Sopronba. Ahogy elkezdődött a hét, már útnak is indult, találkozott a többiekkel és el is kezdődtek a próbák. Nem volt olyan rossz, mint legutóbb, mert a mostani próbateremben volt légkondi. A saját dobján meg végül is mindegy, hogy hol játszik, de azért jól esett neki a szellő. No meg a plusz ventillátor közvetlen az arca mellett. A fárasztó, majdnem egész napos próbák után elérkezett a koncert napja. Rövid beállás, hangtechnika, és a dallista kiragasztása a színpadra. Utána egy kis üdítő, aztán már azon kapta magát, hogy a dobnál ül és szolgáltatja a zene gerincét, legfőbb alapanyagát. Összesítve, pozitív élmények, szétzúzták a helyet. Az este végigbulizása után másnap igencsak rossz volt az egész cuccával útnak indulni a faluba, a lakására. Úgy érezte magát, mint valami munkás, aki túlórázott. Teljes fáradtság, kimerültség, darabos, fájdalmas mozgás... Hazaérve gyorsan lezuhanyozott és le is feküdt aludni. Körül-belül fél napot aludt, aztán amikor felkelt úgy érezte magát, mint aki újraszületett.
Ha már visszajött, akkor csinálni is kéne valamit. Az órájára pillantva a földön megállapítja, hogy már este kilenc óra van. Nyújtózkodik egy jó nagyot, aztán felöltözik, kajál valamit, fogmosás közben meg kitalálja, hogy lelátogat a játszótérre. Annyira gyengének érzi most magát, hogy már tudja, nem fog edzeni. Ezt a mai napot úgy hagyja ki, ahogy van. Érdekes, mert rengeteget aludt, kipihentnek érzi magát, viszont érzi, hogy a gyakorlatok közül pár hanyag ismétlésnél többet biztosan nem tudna megcsinálni. Azért nem próbálja ki, ismeri már ennyire magát.
Kilép a bejárati ajtón, majd el is indul úti célja felé. Igazán jó érzés tölti el, amikor mélyet szippanthat a friss levegőből. Ezzel egy időben észreveszi, hogy nem sikerült az időjárásnak megfelelően felöltözni. Kezd kicsit hűvös lenni, hiányozni fog majd neki az a pulóver. De természetesen nem fordul érte vissza, ahhoz lusta. Inkább zsebre dugott kézzel sétálgat az előtte lévő járdát bámulva, néha fel-fel pillantva, nehogy beleszaladjon valamibe, vagy valakibe. Egy idő után kiveszi kezeit a zsebéből, majd kicsit megrázza szétvarrt karjait, hátha felmelegszenek, de csalódnia kell. Annyira nem érinti mélyen a dolog, nem fog túl nagy traumát okozni neki.
A lényeg, hogy megérkezik a játszótérre, ahol már elég mostohák a fényviszonyok. Megáll egy pillanatra feltérképezni a terepet: Igen, úgy tűnik, hogy egyedül van. Nem meglepő ebben az órában, de ezt inkább megtartja magának. Elfoglalja a szokásos helyét, a kétszemélyes hinta bal oldali részét, majd elkezd gondolkodni azon, hogy mihez is fog kezdeni magával. Diákkorában elég sokat járt erre kiszellőztetni a fejét, vagy ha éppen egyedüllétre vágyott és már bőven takarodó idő volt. El kellene kezdenie dolgozni, vagy valami elfoglaltságot találni, mert elég egyhangúak a napjai újabban. Ha nem talál ki semmit, fel fogja adni végre azt a magántanáros hirdetést, amin már gondolkodott. Nincs szüksége nagyon a pénzre, mert igazából abból van neki a legtöbb. Változás kell. Minél hamarabb.

Mínea.




Játszótér. Egy olyan hely, ahol Chuck-nak nem éppen a legjobb tartózkodni, mert ott általában gyerekek szoktak lenni. De hát nem tehet róla, szeret a hintában ülve gondolkodni. Körbe kéne keríteni a területét világító szalagokkal, a homlokára ráírni, hogy szörnyeteg és otthagyni. Mint az állatkert. Az a legegyszerűbb, jobb nem keresni a bajt, főleg ha az embernek így is van elég.
Eszébe jut mindenféle, ami mostanság a lelkét nyomja, vagy éppen körülötte van. Ráhel, a zenélés, a tanároskodás, a munka... Valamit ki kell találnia, ha nem akar begolyózni. Túl sok ez az egész. Akkor vegyük szépen sorba, amit biztosan tudunk. Mindig Ráhelre gondol, mert többet érez iránta, mint amit mások iránt és nagyon fontos neki. Azt hiszi, szereti. Legalábbis valami ilyesmi, pontosan maga sem tudja. Ezt az egész dolgot olyan különlegesnek, furcsának találja, persze jó értelemben.  
A dobolás ugyanúgy megy neki, mint eddig. A zenekar működik, élvezi, amit csinál. Következő, hogy taníthatna is. Ez már lerágott csont, sokat gondolkodik rajta. Legalább lenne valami, amiért felelősséget kellene vállalnia, meg ami elvesz egy kicsit a szabadidejéből. Egyre jobban úgy gondolja, hogy meg fogja ragadni a lehetőséget és mielőtt még megjelenik a következő Edictum, feladja a hirdetést. Veszteni nem fog vele.
A másik meg a munka, ez már nehezebb kérdés. Még mindig nem a pénz miatt akar dolgozni; nem esik jól neki, hogy nem dolgozhat. Persze, meg lehet szokni a semmittevést, de inkább szeretne rendszert az életébe, olyat ami nem monoton, unalmas és még a napirendet olvasva sem lesz tőle rosszul az ember...
Zsebre dugott kézzel üldögél a hintába és a lábaival piszkálja, amit maga előtt lát. Kavicsokat, fűszálakat, meg a port. Lebilincselő tevékenységéből egy kis halk motoszkálás, majd egy lágyan csengő női hang zökkenti ki. Felnéz, fel is ismeri az illetőt. Látta már, párszor talán köszöntek, de semmi extra.
- Szia, Mínea - köszön vissza a hölgynek, aki ránézésre minden bizonnyal fiatalabb nála egy pár évvel. Na mindegy, majd meglátjuk, hogy mi lesz itt 10 perc múlva. A fenevad még a ketrecben van és nem hergeli semmi. Jól esik neki a hűvös szellő, de nincs hideg.
- Nem zavarsz - fogja rövidre, de aztán csak megszólal ismét, hogy ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőle.
- Ülj le nyugodtan, ha szeretnél - mondja rezzenéstelen arckifejezéssel és bök egyet a mellette lévő hintára. Úgy dönt, hogy most nem kezdeményez semmit. Ha a lány kérdez, akkor válaszol, meg beszélget, de most inkább nyugton marad.

Doléance Arslí na Fírinne
mai öltözék



Másnaposság. A legjobb, főleg, amikor felkel az ember. Nincs is felemelőbb érzés kiszáradva felébredni, hasogató fejfájással, azzal fűszerezve, ha nem pattan fel most, akkor lehet, hogy nem is jut el a mosdóig. Éjszaka kicsit meglátogatta a csárdát, bűzlik. Megalázó; ha érezte valaha magát ennyire rosszul, az is hasonló miatt volt. Nem iszákos, de nagyritkán barátságot köt a csárdával, vagy ha nem a faluban van, akkor egy véletlenszerű kocsmával. A lényeg, hogy ezt is csak magának köszönheti, senki sem kényszerítette arra, hogy az éjszaka így alakuljon...
Kimászik a fürdőből egy fogmosás, egy fürdés és még egy fogmosás után. Kajál valamit, amit éppen otthon talál, aztán úgy dönt, hogy kiül a teraszra és gondolkodik egy kicsit. Leül a hintaágyra, ami pont a szép hegyekre, növényekre néz. Szóval most ő is csodálhatja környezetét. Egy üveg kólával a kezében, törökülésben neki is áll tanakodni, hogy ma mit csináljon. Amikor kifelé indult, rápillantott órájára, és az éppen azt mutatta, hogy délután fél kettő van. Jól elaludt, de hát ez ilyenkor normális. Dolga az nincsen, ráér. Kortyolgat a kólájából aztán elgondolkodik ügyes-bajos kis dolgain. Feladta a hirdetést az Edictum szerkesztőségébe, reméli, hogy azért lesz jelentkező, aki dobolni szeretne. Az lenne ám a pofára esés, ha senkit sem érdekelne a dolog.  Belegondol és nem kell túl sokat alakítani az alagsorán ahhoz, hogy órát lehessen ott tartani. Egy-két alakítás és már tökéletes is; nincs szükség sok mindenre. Szerencséjére emlékszik rá, hogy mit tanítottak neki elsőre, milyen volt először dobverőt fogni a kezébe. Még ovis volt, imádta. És amilyen szerencsés, még most is ugyanolyan szenvedéllyel csinálja.
Miután kiürül az üveg, feltápászkodik a hintaágyból, felvesz magára valami vállalhatót, aztán el is indul a kastély irányába.
Nem, de hogy. Nem fog bemenni a kastély területére, csak az irány lesz az. Ki is találja hamar, hogy a rétre megy, hamar kisétál a faluból, majd meg is találja a helyszínt. Nincsenek sokan, ennek igazán örül. Nincs baja a nyüzsgéssel, de most annyira nem hiányzik neki. Egyszerűen csak leül egy nagyobb fa alá az árnyékba és csodálja a természetet.

Doléance Arslí na Fírinne




Az ember sokat gondolkodik azon, hogy mi is a célja az életben. A gyerekektől szokták kérdezni, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Ha Chuck-tól kérdeznék most meg, hogy mi a célja, nem tudja, hogy mit mondana. Pénze van, lakása, kényelmes kis élete. Amit biztosan tud, hogy teljesen egyedül érzi magát. Ott van Ráhel, de jelenleg ő sem tudja, hogy most akkor mi is a helyzet. Le kellene tisztázni, mert a fiú úgy érzi, hogy szüksége van rá, de nem tudja, hogy mit gondol erről a másik fél. Biztosan valami hasonlót, de úgy van vele, hogy szüksége lenne egy megerősítésre. Mindegy, most biztosan nem fog kimászni a fa által nyújtott árnyékból; legfeljebb amikor már elülte a hátsó felét. Kijött, nézelődik meg ilyenek, de nagyjából ugyanúgy unatkozik, mint eddig. Idefele jövet elsétált egy pad mellett, ahol valaki otthagyott egy példányt a mostani Edictumból. Nincs nagyon benne a közéletben, de azért kíváncsi, hogy újabban mi is történik a faluban, vagy éppen a volt sulijában. Szóval kis idő múltán kinyitja és elkezdi lapozgatni a kellemes árnyékban.
Receptek, horoszkópok. Ezek kicsit sem érdeklik, szóval inkább teljes nyugodtsággal átlapozza őket és következik a lányokat igazán lázba hozó, pletykálós téma. Tanárok, diákok; kit kivel hoz össze az Edictum? Csak elolvassa annak ellenére, hogy tudja, nem biztos, hogy van egyáltalán valóságalapja ennek az egész témának. Olvas pár nevet, ezek közül van akit sose látott még, akinek ismerős a neve, vagy aki talán vele egy idős és még emlékszik rá a suliból...
Miközben tovább olvas, olyat talál, amire nem számított volna: Chuck Welch és Kőrösi Ráhel, egy mondatban. Érdekes kis észrevétel, annyira nem is tudja, hogy mérges legyen-e, vagy csak nevessen egyet? Inkább az utóbbihoz hasonlót választ, mosolyog egyet, aztán tovább is lép.
Ezek aztán tudnak valamit... - mormolja magában, aztán tényleg lapozik is egyet, de már nem talál semmi említésre méltót. Elolvas egy-két cikket, aztán félre is teszi az újságot. Ledobja magától körül-belül másfél méterre, hátha a következő itt tartózkodónak is lesz kedve beleolvasni. Persze... Csak erre gondolt, kicsit sem volt lusta felállni és kihajítani a kukába, vagy elvinni.
A következő pillanatban egy olyan dolog történik, amihez lassan már hozzászokhatna, mióta visszatért -bár, előtte is volt része hasonlóban-. Most nem nekimentek, vagy ráborítottak valamit, vagy fellökték, hanem átestek rajta. És nem kell sok idő, hogy eljusson tudatáig a felismerés; igen, már megint egy nő.
- A rohadt... - inkább be se fejezi a kis mondatát. Látta már, ez biztos. Nem is egyszer, de a nevére tippelni sem tudna. Arra mintha emlékezne, hogy amikor még ide járt, akkor a másiknak biztosan nagyobb rangja volt, de pontosan már arra sem emlékszik. Talán prefektus? Csak gyenge feltételezés.
- Minden rendben? - kérdezi a nőtől, aki éppen a lábán keresztül hasal. Kitűnően keveredik érdekes, talán félreérthető helyzetekbe, ez már bebizonyosodott. Közben megpróbálja felsegíteni, azért reméli, hogy nem okozott maradandó sérülést. Bár, ez elég valószínűtlen. Igazán szépen megvilágítja a nap a tetoválásait, amikor kinyújtja kezét a hölgy felé.