[Vanda]Gyerek még mindig Viktor éppen ezért játszik a tűzzel, ami csúnyán megégetheti őt. Megtehette volna azt, hogy egy szép lány társaságában tölti el ezt a bált, de nem így tett. Bár lehet, hogy az lenne a helyesebb, ha inkább sarkon fordulna. De helyette csak átad egy apró csomagot, amit nem lenne szabad. De ami a leginkább helytelen az, az az apró, ártatlannak tűnő, de cseppet sem annak szánt puszi, amely már majdnem csók. Az egyébként is turbón járó férfi fantáziának már ez is elég. Szóval egy pillanatra Viktor össze is szorítja száját és elszámol magában tízig, hogy lenyugodjon kissé, mielőtt valami ostobaságot követne el. Hiszen már kijött a gyakorlatból, mondhatni a civilizációtól is elszokott. Furcsa dolog ez egy fiataltól, de Viktort ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy önkéntes száműzetésbe vonul a hegyekbe. Pedig akár egy háremet is alakíthatott volna magának. Amikor elment innen játszadozott is a gondolattal, hogy inkább a férfiak módszerével kellene megoldania a problémát és teljesen elfelejteni a problémát és annak forrását is. Tett is rá kísérletet, de a tiltott gyümölcs csábítását nem lehet felülmúlni. Az ismerős fantáziaképek akkor is ott vannak és felverik álmából, hogy csatakosan, testnedvében fürödve jöjjön rá a tudott dologra: Hiányzik a testének valaki, úgy, mint éhezőnek egy falat kenyér. Ez pedig az idő távlatában sem tűnt el, erről árulkodnak a notesz sorai is. Viktor kitartó. Ebben is. Könnyen nem felejt. Nem aranyhal ő. Sokkal inkább egy ökör azért, hogy itt van. A reakciót figyeli, mint egy kisgyerek és rejtetten örül az elállított lélegzettnek. Bár az álcázás nagymesterének nem nevezhető. Hiszen a láncot is kissé remegő kezekkel rakja fel és kihagyni sem tudja azt, hogy végig ne simítson a törékeny kézen, amely álmaiban annyi gyengéd érintéssel ajándékozta meg.
- Nem is vártam, hogy bármit adj. - Suttog, hogy csak ők ketten hallják, amit mond. A szemeit nézi közben, így próbálva elmondani a szemeiben megbúvó apró vallomást: "Épp elég ajándék, hogy láthatlak."
De inkább eltekint, a tömeget szemléli, mintha csak egy közömbös beszélgetés volna mindez. A kezeit is a zsebébe mélyeszti mikor észreveszi, hogy még mindig Vanda csuklóját érintik ujjai. Éppen ezt a közömbösséget felvéve tesz fel egy teljesen egyszerű kérdést, melyre nem válaszol azonnal Vanda ezzel is húzva Viktor idegeit, hiszen gondolatban már kreál is magának megannyi választ: Komoly párkapcsolatban él, vőlegénye van, feleségül ment valakihez, stb. Az álla kissé meg is feszül. Több jelét nem mutatja annak, hogy kissé ideges. De amikor meghallja a választ arcára vigyor ül ki. Csak a jól ismert Viktor vigyor, ami most mégsem pont olyan, mint szokott lenni, hiszen az arca borostás, a szemei pedig kissé sötétebbek, mint szoktak lenni és azokban különös fény csillog. Nem a játékos, hanem inkább a ragadozó.
- Még nem tudom. Valószínűleg most már nem megyek el. De az is lehet, hogy máshova megyek gyakornokoskodni és csak a vizsgaidőszak elejéig maradok. - Őszintén eljátszott ezzel a gondolattal is, hogy talán nem itt kellene tanárkodnia, vagy esetleg inkább beáll hivatásos hegymászónak és gyerekeket tanít majd hegyet mászni. Amúgy is imádja a gyerekeket. Azt a munkát pedig még talán az anyja is el tudná fogadni.
- Talán most inkább mennem kellene. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de csak még nehezebb. Annyira... - De a mondatát már nem fejezheti be, hiszen ha azt valaki meghallja, akkor akár el is áshatja magát. A szemében persze ott a válasz. Hisz a szeme egyre sötétebb, az álla pedig ismét megfeszült, a lazaság már csak látszat, az egész testében merev, mert ismét elöntötték képzeletét a gondolatok, amelyek főszereplője most itt áll vele szemben, észvesztőbben, mint eddig valaha.
Egy lépéssel közelebb is lép, nem tud ellenállni, de szerencsére még így is marad távolság, bár a közelség már elég gyanús. Letekint innen a kék szempárba, egy pillanatra el is veszik íriszeinek tengerében. Már emelné is fel a kezét, hajolna közelebb, de észbe kap, ezt nem lehet. Azonban nem lép el, inkább halkan suttog valamit. Látszik rajta, hogy feszült. Kívülről talán úgy tűnhet, mintha valamin veszekednének, pedig erről szó sincs. Szavai nem ellökni akarják a másikat, hanem épp ellenkezőleg.
- Hiányoztál... Nem tudtam szabadulni tőled. Már fizikai fájdalom a hiányod. Majd meg veszek. Tudom, hogy nem lehet, de... - A szemében kérlelés és valami elviselhetetlennek tűnő fájdalom csillan. De nem vár válaszra. Kilép Vanda személyes teréből. Nem kínozza magát tovább azzal, hogy ennyire elviselhetetlenül közel van hozzá, miközben nem érintheti meg. Talán hiba volt visszajönnie. De távol sem tudott már maradni. Képtelen volt rá.
Tanulni kell az álmodónak, mert vizsgaidőszak van T_T
Neked is szaunáznod kéne, hogy kiizzadd a mérgeket meg a betegséget. >.<
Más a szakterületem. 
Én másképp emlékszem. Szerintem odaadtad te ezt magadtól is.