---

Igaz, hogy nem szabadna lenn lennem, ugyan is nincsen hétvége, de ez engem sosem zavart. Szinte minden szabadidőmet itt lenn töltöm, vagy Madcapet babusgatom. Ez a két dolog ami ténylegesen lefoglal. Mondjuk most újabb elfoglaltságként a piromágusi képességem határait próbálgatom. Tudom nem lenne szabad idekinn, de eddig semmi rosszat nem csináltam. Múltkor csak fáztam és próbáltam felmelegíteni a levegőt magam körül. Jelentem nem olyan nagy sikerrel, de sikerült. Ma semmi ilyen vandálkodás nem jutott eszembe. Szimplán csak találkozót beszéltem meg az egyik falusi barátnőmmel, aki szokásához híven késik. Vagy lehet csak én érkeztem korábban a kelleténél.
Úgy volt megbeszélve, hogy a baglyos szökőkútnál találkozunk és innen sétálunk majd el a cukrászdába enni egy hatalmas nagy süteményt. A szervezetem már teljesen rákészült, hogy egy nagy adag cukor fog bekerülni a szervezetembe. Szinte már, mint az alkoholisták, remegve vártam, hogy ehessek. Van egy kedvenc süteményem itt lenn a cukrászdába. Mindig elfelejtem a nevét mert annyira bonyolult, de nagyon finom.
A barna bőrkabátomba, farmerbe és egy sárga dorkóba ücsörgök a szökőkút előtt. Mellettem ott az apró, de feneketlen táskám, mely a sok használattól már kicsit kopott, de még teljesen jó arra, amire kell. Hajam természetesen összefogva copfba, mint általában.
Nagyon elbambulok, agyam teljesen kikapcsol és megszűnik körülöttem a világ. Aki lát tuti azt hiszi, hogy nem vagyok teljesen ép. Az alapból méretes szemeim most még nagyobbak, amitől szinte már rémisztő vagyok.
De ebből a kellemes helyzetből egy robbanás hoz vissza a valóságba. Egy apró sikoly hagyja el ajkaimat, majd fénysebességgel pattanok fel a padról. Körbenézek és a valószínűsíthető elkövetőt kezdem el keresni. Mivel nagyon más nincs itt, ezért szinte 100%, hogy a közelben ácsorgó fiú a tettes. Nem sokat segít a helyzetén az, hogy a pálcája is ott van a kezében.
- Te teljesen hülye vagy?! -
Kitörik belőlem a kérdés és talán nem túl csendesen.
- Ez most mire volt jó keményfiú?! Hm?! -
Első kérdésnél a bagoly helyére mutatok, majd számon kérően csípőre teszem a kezem. Nem zavart volna a vandalizmusa akkor, ha az úgy műveli, hogy én ne kakiljak be majdnem ijedtemben.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy egy nagyszájú, beképzelt bunkóval sodort össze a sors. Nem értem miért mindig engem találnak meg..ezek. A szerelmes szövegét nem tudom hirtelen hova tenni, szóval csak szúrós tekintettel bámulok rá.
- Talán viccesnek hiszed magad? El kell keserítselek... -
Egy nagy sóhaj keretein belül megrázom a fejem jobbra-balra, majd "szomorúan" kezdem el bámulni a földet. A kis színjátékom után felpillantottam a fiúra. Egyáltalán nem ismerős. Vagy csak átutazóban van, vagy valami hasonló. Bár akár új diák is lehet. Még nagyon tanév eleje van, szóval ilyenkor nem meglepő ha késve érkeznek az újak.
Nézem ahogy a srác a zsebében kutat valamit, majd felém dob három galleont. Szemöldökeim a homlokom tetejéig futnak és konkrétan az állam leesik, és a pofám leszakad. Szemeim akkorára kerekednek ki, hogy ennél nagyobbra nem is tudnának. Köpni nyelni nem tudok, és még levegőt is elfelejtek venni. Természetesen azonnal leesik, hogy mit is akar ez jelenteni. Már éppen nyitnám a számat válaszra amikor...
Pár pillanat múlva seggre ülve landolok a földön. Hátam mögött megtámaszkodok, majd gyorsan fel is állok. Annyira dühös vagyok, hogy arcom szinte izzik. Kezeimet ökölbe szorítom amíg elég közel nem érek hozzá. Szemeim olyan szinten összeszűkültek, hogy úgy festenek, mintha csukva lennének.
- Fizetés? Borravaló? Igen?! Te szemétláda! -
Utána futok és dühösen ugrok fel a vállára, majd ahol érem ütni kezdem.Nem számít, hogy az a feje, vagy az orra, esetleg a szeme. Teljes erőmből püfölöm. Úgy kapaszkodok a nyakába, hogy szinte esélye sincs lerázni. Mondjuk elég hamar le is ugrok, majd valahogy elé keveredek és tiszta erőből kukin rúgom.
- Gratulálok! Szereztél egy ellenséget! Büszke lehetsz magadra! -
Ellenség...furcsa, mert én általában mindenkit szeretek és mindenkivel jóban vagyok, de ez a fiú kihozta belőlem a legrosszabbat.
Még egy hatalmas ütést mellékelek, majd várom a folytatást.
Sose szabad elfelejteni, hogy kicsi a bors de erős.

Mondjatok valami jó tippet, hogy észhez térjek és ne legyek ennyire álmos...este buli én meg mindjárt benyögöm az unalmast.  

Kávé már kipipálva. Alapozás majd a fiúkkal. Hangos zene is dübörög... de semmi hatás.  

Nincs hozzá lelkierőm... A tegnap este érdekesre sikerült és ma az összes tudásom annyi volt, hogy növénykedtem...    

Hát elmentem egyik barátnőmmel kicsit iszogatni. De elég hamar elmentem haza, de otthon rájöttem, hogy véletlen elhoztam a kocsma személyzeti wcjének a kulcsát. Visszaöltöztem és visszabicikliztem. Leadtam a kulcsot, és indultam haza, mert tudtam, hogy ma buli lesz, és aludni akartam, hogy ne legyen ez. Erre a sétáló utca végén jönnek szembe ismerősök. Az egyik srác össze akar jönni velem és nem engedtek haza. Elmentünk egyik kocsmába, ott össze futottam másik ismerősökkel, beszélgettünk, de már zártak. Átmentünk a sráccal egy másik kocsmába, aztán hazaértem fél 3kor. 3kor csörög a telefonom. Az a bizonyos fiú az, hogy itt e aludhat nálam... (nem aludt itt...)
Aztán olyan 4, fél 5 felé sikerült elaludnom, mert addig szenvedtem.

Én nem dolgozok, hanem egyetemelek.   Csak a héten lusta voltam visszamenni.  

Naná! Ki nem hagynám!  

Nyüff... beadandó, ne is mondd... -.- Hova és mire jársz?

Nem igazán, de rajta vagyok...

A srác kiterült a földön, ami nagy büszkeséggel töltött el. Ezek szerint jól sikeredett az a rúgás, és lehet már csak keresztapa lehet belőle. Mondjuk ki az az idióta, aki egyáltalán össze akarna jönni vele? Nem tudom... bár biztos akad ilyen elvetemült nőszemély.
- Háh! -
Ennyit tettem hozzá a fetrengéséhez, majd mind aki jól végezte a dolgot, büszkén összefonom mellkasom előtt a karjaimat, és széles, gonosz mosollyal méregetem.
Meg sem fordul a fejembe, hogy esetleg segítsek neki,  vagy megsajnáljam, vagy egyéb ilyesmi. Mint ahogy az sem jut eszembe, hogy lehet csak színlel. Bár amilyen agyafúrtnak tűnik simán lehet, hogy csak át akar verni.
Hamarosan egy újabb alany sétál be a képbe egy fiatal lány személyében, aki úgy fest, hogy már készül a helovínre. Én is tudok olykor viccesen öltözködni, de az ö szerelése még engem is meghalad. Ha lenne időm akkor most neki is állnék agyalni azon, hogy vajon minek öltözött. De mivel éppen a földön fetrengő sráccal vagyok elfoglalva, így nem gondolkodom el. Azonban a lány hamarosan megszólít vagyis inkább elzavar minket.
- Ezer örömmel! -
Válaszolom a guruljunk arrébb-os szövegre, majd leporolom magam és távozok a tett helyszínéről, magára hagyva a két ismeretlent.
Elindulok vissza a suli felé, amikor is eszembe jut, hogy én nem véletlen jártam arra, szóval gyorsan vissza is kanyarodok. Szandra már ott vár a megbeszélt helyen, és igen csúnyán néz rám, hogy merre jártam. Belekarolok és így indulunk el először a teaház felé. Útközben elmesélem neki, hogy mi is történt velem, amíg őt vártam. Ezzel egy kisebb röhögőgörcsöt váltottam ki belőle.
Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak?!

---

Ez a hetem kész rohanás. Elterveztem, hogy hazamegyek halottak napjára. Szinte már rituálé nálunk ez az egész. Apával előtte való nap kimegyünk a temetőbe, rendbe tesszük, letakarítjuk a sírokat, kitesszük a virágokat. Általában mindig összefutunk így délelőtt ismerősökkel, rég nem látott családtagokkal. Szóval kb. az egész délelőtt rámegy, mire végzünk. Emlékszem, amikor kicsi voltam akkor hazafelé mindig engem tolt, virág helyett én ültem a kiskocsin. Ma már nem merné bevállalni, hogy tologatja a nem pille súlyomat. Aztán a gyertyagyújtogatós nap estéjén, felcuccoljuk a gyertyákat és az egész család, anya, apa, én, kimegyünk a temetőbe, újra végigjárjuk a sírokat és meggyújtjuk a meggyújtani valót. Ilyenkor is rengeteg ismerőssel találkozunk szemben, akikkel muszáj beszélgetni egy kicsit. Hazafelé menet mindig veszünk sült gesztenyét. Szinte haza sem érünk és már csörög a telefonja valakinek, hogy jönnek unokanővéremék, mert úgyis erre jártak. Kb. 5 perc múlva meg is érkeznek és akkor elég sokáig nálunk is maradnak.
Vicces, hogy a halottak napja, hogy összehozza az embereket.
Igaz, hogy itt a faluba egy ismerősöm sincs aki meghalt, de azért hazautazásom előtt ellátogattam a temetőbe. Múltkor kiszúrtam, hogy van egy nagyon régi sír, amit már lassan benőtt a gaz, és senki nem látogatja. A felirat is nehezen olvasható, hogy ki is nyugszik ott, de bárki is az, szerintem megérdemli, hogy valaki hozzá is vigyen gyertyát. A temető előtt álló árustól vettem egy mécsest kifelé menet, miután kicsit lepucoltam a sírt. Tervbe van, hogy majd este visszamegyek és akkor gyújtom meg a mécsest, mert a sötétbe mutat jól.
A délelőttöm azzal telt, hogy bolyongtam a faluba, de délbe egyszer csak egy hatalmasat korgott a gyomrom. Úgy gondoltam egy évben egyszer megengedhetem magamnak, hogy étterembe egyek, így betértem a pillangóvarázsba. Leültem egy asztalhoz, átnyálaztam az étlapot, majd kértem egy nagy adag bolognai spagettit. A pincér felvette a rendelést és nemsokára már érkezett is, a nem túl méretes adag kaja. Csodálkozó tekintettel méregettem, kicsit beletúrtam, de még így sem lett nagyobb a rakás. Kezem hamarosan a magasba lendült és a pincér ott is termett mellettem.
- Elnézést, de igen kicsi adag kaját hozott. Ha már ennyi pénzt adok ki a kezemből, akkor legalább hadd lakjak jól. -
A pincér kellemetlen helyzetében közölte, hogy szól a főszakácsnak, mert ezt vele kell megbeszélnem. Felvettem a morcos arckifejezésem és vártam a szakácsot, aki az elképzeléseimben öreg volt, és ráncos, és morcos, és ilyesmi.

Kicsit esik csak le az állam amikor egy fiatal, nagyon fiatal srác sétál ki a konyhából és lépked oda hozzám. Az öltözetből ítélve nem pincér, hanem inkább olyan szakácsformának tűnt. Na de most akkor hol marad az öreg, morcos, Gordon Ramsayhez hasonló figura, akit én vártam?! Mondjuk jobban örülök neki. Talán még kicsi fel is csillan a szemem, és a haragom is elszáll a tetovált karú, kócos srác láttán. A kislányos megjegyzése után nagyon durván szúrós szemmel meredek az arcába.
- Hidd el, ez a KISLÁNY háromszor ekkora adagot is meg tud enni... Bebizonyítom, de csak akkor ha te állod. -
Félreértés elkerülése véget, nem felkérés ez a keringőre, vagy invitálás egy randira, ahol ugyebár a fiúnak kell fizetni. Ez inkább "Challenge accept!" megjegyzésem volt. Majd figyelmesen hallgatom végig a bemutatkozást és a felkínált lehetőséget. Sunyi mosoly terül el az arcomon, miközben Csongor mondja a magáét.
- Bánfai Odett vagyok, a vendég, aki élne a felkínált lehetőséggel. -
Sunyi mosolyom szélesre váltott, majd hátratoltam a széket, felálltam, felemeltem a tányéromat és a főszakács mellé léptem.
- Csak utánad! -
Kezemmel abba az irányba mutatok, ahonnan Ő érkezett az előbb, ezután pedig várok, hogy elinduljon. Ha indul akkor ment közben nem bírok csendben maradni. A hallgatás nem az erősségem.
- Amúgy hány éves vagy? Elég fiatalnak tűnsz. Kezdő szakács vagy? Tuti... csak azért mertél ilyen keveset. -
Ó igen, kicsit csipkelődök is már vele. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan bírja az ilyesmit. Ha nem tűri a kötekedést, akkor nincs is miről beszélgetnünk. Akkor csak merek magamnak egy még egyszer ekkora adagot és távozom. Ha meg jó fej, és laza... nos...

Szintén.. de jelenleg az idegösszeomlás szélén állok...  

Jelentem nekem olyan ramaty napom volt, hogy eljutottam a remegős, majdnem sírós részig, és még a szívem is egyet-kettőt félrekalimpált szerintem. A fejfájásról már nem is beszélve. De már nagyjából lenyugodtam.

Inkább ne nyertem volna... De azért köszi!

Rendben, akkor lecserélem, ha zavar.  

Na én megyek és újra beletemetkezek az iskolai motiváció rejtelmeibe. De azért néha idepislantok!  

Készen vagyoooooooooooooooooooook!!!! Végreeeeeeeeee!!!  
PPT - pipa
Szöveg - pipa
Szöveg nyomtatása - nem pipa... de az már semmi...

*Megjelenik egy nagy P betűt mutogatva*:D

Hát igen.. sajna.    

Idegesített, hogy az én idegességemet mosolyogva viszonozza. Ne mosolyogjon! Ez itt most nem a mosolygás ideje! Még jobban felbosszant amikor újra lekislányoz. Fejem lassan el kezd vörösödni a méregtől, ami felszabadul bennem. Most szerintem simán képes lennék megcsinálni azt a tűzsárkányt, amit az első elemi mágia órán akartam. Akkor nem voltam ennyire dühös, mint most. Egyszer csak hangosan kikeltem önmagamból.
- Nem vagyok kislány!!!! –
Na jó, valójában az vagyok, de én nem tartom annak magam. Igaz, csak 17 éves vagyok, és más értelemben is még kislány vagyok, de akkor is! Ne nevezzen engem kislánynak! Most azért mert olyan bájos, aranyos arcom van?!  Akkor ennyi erővel én is lekisfiúzhatnám. Nem lehet több 22nél… Ha mégis akkor jól tartja magát.. lehet a botox teszi.
Hamarosan túlesünk a bemutatkozáson, és meg is lettem invitálva a konyhába, hogy megehessem a hatalmas kupac spagettimet.
Természetesen én sem bírom ki, hogy ne piszkálódjak egy kicsit a fiúval, és meg ne említsem, hogy mennyire gyereknek tűnik. Ha már ő is lekislányozott engem, akkor kölcsön kenyér visszajár! De ezzel  csak annyit értem el, hogy ki lettem nevetve! Az igazat megvallva nagyon felhúzta a srác az agyam, de mégis elnyerte a tetszésemet. A laza stílusa miatt felettébb szimpatikus. No meg a kinézete sem kutya. Amúgy sajnos ilyen vagyok. Nagyon hamar oda tudok lenni valakiért, még egy ismeretlenért is. Aztán ilyenkor eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha. Ezek a fellángolások szinte havi rendszerességgel előbukkannak, egy ideig maradnak, aztán elmúlnak. Az akkor olyan jó érzés, de mikor rájövök, hogy halott az ügy, akkor kissé elkeseredek. Igyekszem végre felnőni, és nem odalenni minden helyes pasiért, de nehéz. Csongor magyaráz valamit, de nem nagyon figyelek oda. Sikeresen elkalandoznak a gondolataim, így csak egy „Ühüm…”-öt nyögök be a mondatok végén.
Végre megérkezünk a konyhába, ahol igen nagy a sürgés meg a forgás. Mindenki rohangál, tesz meg vesz, kutyul, vág, reszel.  Olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Még sose voltam így egy étterem konyhájában sem, így kicsit leesik az állam, de nem szó szerint.
- Tyű! – ennyit sikerül kinyögnöm, majd az instrukciókat félig meddig felfogva követem Csongort. Én bambulok jobbra, meg balra, kapkodom a fejem minden irányba, tényleg, mint egy kisgyerek, de nemsokára egy nagy kupac kaja landol előttem.
- Na ez már adag! Itt egyem meg, hogy lásd, vagy vigyem ki egy asztalhoz? –
Reménykedtem, hogy itt benn fogyaszthatom el, ezek után semmi kedvem nem volt kimenni. Itt legalább van élet!
- Te nem eszel velem? –
Sunyi mosoly kíséretében pillantok a szakácskára, majd villámat beleszúrom a tésztába és elkezdem felcsavarni.

---

Izgatottan, nagyon izgatottan vártam a következő órát. Eléggé felpörögtem a múltkori teljesítményemtől, és most nagyon vártam, hogy még tovább tudjak fejlődni. Ahogy a tanárnő kérte gyakoroltam. Eleinte nem nagyon akart menni, de rájöttem, hogy azért mert nem koncentráltam eléggé. Az agyam mindig máshol járt. Hogy egész pontos legyen lenn a faluba, egy étterembe és annak is a konyhájában. Félreértés ne történjen nem a konyhán van a hangsúly, hanem a benne ténykedő kócos szakácson. Azt hiszem lassan kijelenthetem, hogy Bánfai Odett végre nem szingli. Úr Isten, de fura ezt kimondani vagyis leírni. Bár még nem akarok elkiabálni semmit sem! Tehát lényeg ami lényeg: elég nehéz úgy babrálni a levegővel, hogy közben nem is ott jár az agyam. Azonban amikor végre sikerült kikapcsolni a gondolataimat, és a pillangók is kireppentek a pocimból, akkor végre összejött aminek össze kellett jönnie. Sikerült felmelegítenem a levegőt. Hosszú gyakorlás után megértettem, mit is akar a tanárnő azzal, hogy éljem át, mintha én lennék amit csinálok. Lelki szemeim előtt az lebegett, hogy most az én testemből árad ez a forróság, és ha "meggyulladok", akkor forrni fog körülöttem a levegő. Mondjuk ezt duplán is el tudom érni, ha ott van mellettem Csongi. Akkor is forr a levegő, csak akkor másképp. Tényleg sokat segített, hogy magam elé képzeltem a piros színt, meg olykor egy hatalmas máglyát. A vége felé már egészen jól belejöttem, és csodásan elszórakoztam vele. A levegő felmelegítése nagyon jó tud lenni akkor, amikor nagyon hideg van.
Széles mosollyal sétálok be a terembe, majd célirányosan tartok a mi kis külön termünk felé. Viktorral - a másik piromágussal - még nem nagyon sikerült összefutnom, de remélem hamarosan erre is sok kerül.
- Jóóóóó napoooot! -
Jól elnyújtva, hangosan köszönök, majd tekintetemmel a tanárnőt kezdtem keresni.

Halihó! Van errefelé emberentyű?  

Miújság van veletek?  

Ki által dedikáltak?

Halihó fiúk, lányok!  

---

Ismét itt. A Karácsonyt otthon töltöttem a családdal, akik már nagyon hiányoztak. Főleg a húgom Abigél. Az otthon töltött első nap nyugisan telt, majd pedig kezdődtek a veszekedések köztem és Abigél között. De ez megszokott. Sose voltunk mintatestvérek, de ennek ellenére imádjuk egymást. Amikor egymásnak esünk, és üvölteni kezdünk akkor anya vagy apa mindig közli, hogy Ejjejjj,aztán ezzel le van tudva a fegyelmezésünk. Ők is tudják, hogy ez csak a szokásos testévére közötti civakodás, és nem komoly, hanem hétköznapi. Eleinte féltek, hogy nehogy megátkozzam Abigélt, na és mióta tudják, hogy piromágus is vagyok... Apa mindig azzal viccelődik, hogy nem gyújtunk be, hanem engem állítanak be a szoba közepére és majd ha fáznak akkor körbeállnak és melegednek. Ezen mindenki röhögni szokott, kivéve engem. Ilyenkor felveszem a duzzogós arckifejezésem, összefonom a karjaimat és dühösen huppanok le egy ülőalkalmatosságra.
Na de vissza a jelenbe.
Tegnap érkeztem vissza a suliba. Szeretek itt lenni, de egy ilyen hosszú otthon töltött idő után, hát eléggé honvágyam van, és haza akarok menni. Mai napom is úgy telt, hogy az erdőbe ücsörögtem Madcappel és sírtam, hogy nem akarok itt lenni, haza akarok menni. De nem lehet! Szóval úgy határoztam, hogy jó kedvre derítem magam, amit pedig úgy szoktam, hogy lemegyek a faluba. Ott mindig vicces dolgok történnek, na és persze ott van Csongi is. Madcappal lerepültem, majd ismét elrejtettem őt a temetőbe. Ott szoktam eldugni, mert be senki nem lát, este pedig igen kevesen merészkednek be oda. Tökéletes hely szárnyas lovak eldugására. Kikötöm egy fához, ő lelegeli a közeli sírról a virágokat, de cserébe mindig hagy ott egy kis trágyát. Bunkóság, hogy ott hagyom, és nem kellene, de mindig a temető legeldugottabb részére viszem, ahol olyan sírok vannak, melyet alig látogat valaki.
Madcap most is ott dekkol én pedig a csárda ajtaja előtt toporgok. Menjek be?! Ne menjek be?! Bemegyek. Lenyomom a kilincset majd belépek a bűzös helyiségbe, a sok rossz arcú varázsló és boszorkány közé. A padlóra meredve sietek egészen a pultig. Csak ott merek felnézni, és akkor is csak a pultosra.
- Egy vajsört kérnék! -
A pultos végigmér, majd biccent, és hamarosan kapom a finom italt. Felemelem a korsót a pultról, majd nagy lendülettel fordulok. Na és ezzel a nagy lendülettel öntöm le a mellettem ülő fiút, akit eddig észre se vettem.
Szemeim kidüllednek, állam leesik, majd hatalmas pislogások közepette nézek a fiú szemébe.
- Bo..bo...bocsánat! Én nem.... nem akartam! -

Amikor közli velem, hogy ez igen... nos akkor már láttam a vesztemet. Elképzeltem magam előtt, ahogy leugrik a bárszékről, majd azt egy határozott mozdulattal ellöki. A szék nekicsapódik valaminek és darabjaira törik. Ezután a szemei kidüllednek, és vérbe kezdenek úszni. Fogait csikorgatja, és vicsorít hozzá. Mindemellett pedig az izmai kidagadna, a haja pedig égnek áll. Ilyen kinézettel kezd el haladni felém, de olyan lassított felvételbe, mint ahogy a filmekbe szokták mutatni. Én eközben hátrálni kezdek. Felborítok három széket, neki megyek egy boszorkánynak, aki megátkoz, miközben a véres szemű fiú csak felém tart ökölbe szorított kezekkel, miközben dörmög mellé olyanokat, hogy: Most meghalsz! Neked véged!. Végül pedig nekimegyek még valaminek, seggre ülök, ő pedig. Hát inkább nem folytatom, mert sok a vér, és 18-as karikát is átlépő jelentek következnek.
Már majdnem elindult a meleg lötty a lábam szárán, amikor is.... csak az italt sajnálja. Arcomon egy halvány mosoly jelenik meg, ami egyre szélesebb, és szélesebb, és szélesebb lesz. Hamarosan hangot is kiadok magamból kuncogás formájában, ami átvált nevetésbe, végül pedig éktelen röhögésbe török ki. Szerintem az előbbi stresszhelyzetet úgy tudom csak lereagálni, hogy röhögőhörcsögöt, akarom mondani röhögőgörcsöt kapok. Pszichológia az egész, de most nem kezdem el ecsetelni.
Látom, hogy a fiú egy egyszerű varázslattal helyreteszi, amit én elrontottam, de nem tudok megszólalni. Amúgy nekem eszembe se jutott volna, hogy ezt egy egyszerű pálcamozdulattal el lehet tüntetni. Mennyire okos, azta!
A kérdésre miszerint ráérek-e, csak biccentek, hogy igen, de a nevetéstől rendes választ nem tudok adni. Már a könnyeim is ömlenek a szemeimből, a hasfájásról már ne is beszéljünk. Levegő után kapkodok, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerül is.
Követem a fiút, majd az egyik asztalnál lehuppanok a székre. A nevetésem már csillapodik, így végre nem mindenki engem bámul olyan nagyon csúnyán. Én is követve a fiú példáját leveszem a kabátomat, és a támlára teszem, ezután pedig koccintok vele.
- Egészségedre! -
A fiú kérdése közben én iszom egy kortyot a sörből, majd mit sem törődve, hogy az orrom alatt ott a sör habja, válaszolok neki.
- Igazából fogalmam sincs. Talán kellett egy kis adrenalinlöket. Azt pedig itt bőőőőőven megkapom... - nézek körbe a helyiségbe, így utalva a sok rossz arcú alakra.
- Ezek szerint, ha jól sejtem, akkor te igen sűrűn szoktál ide járni. Ennyire adrenalinfüggő vagy, esetleg szimplán szereted a veszélyeket, vagy nem akarsz tovább élni, és arra vársz, hogy...-
Nem fejezem be a mondatot, hanem inkább egyik kezemet vízszintesen elhúzom a nyakam előtt. Ezzel elmagyarázva, hogy mire is gondolok.
Hamarosan a bemutatkozást is letudjuk, így már nem kell esetleg, Hé öcsi!-nek vagy Hé szépfiú!-nak szólítanom, ha azt akarom, hogy rám figyeljen.
- Nagyon örülök Endre. Én Odett vagyok! -
Széles mosolyát én is egy olyannal viszonozom, ha nem szélesebbel.
- Melyik ház becses képviselője vagy? -
Nem mernék most tippelni, szóval nem mondok inkább semmi butaságot.

Sziasztok! Én is berobbanok egy kicsit a köztudatba!  

Endrétől valami bókfélét kapok, vagy legalábbis egy kis kedveskedő mondatot. Élvezet velem az ittlét… Hát igen, dobtam a szomorúságot és király lettem. Nem mintha szomorú lettem volna, de ezt így szokta mondani az egyik barátom. Le is szögeztük vele, hogy mi ketten királyok vagyunk. Vagyis én királylányka. A Drága Bálint így is hív, nem képes kimondani a nevem. A többi barátomnak pedig pindur vagyok a magasságom miatt. De nem tehetek róla! Anya alacsony, apa sem túl magas, akkor ne várják el, hogy én meg 2 méteres legyen. Másik pedig, hogy az ő hibájuk, hogy a mai pasik szinte mind a 2 méteres magasságot érik el.
Koccintás után válaszolok, de úgy veszem észre, hogy Endre nem nagyon figyel rám oda. Valami más köti le a figyelmét, és nem tudom, hogy mi. Eléggé idegesítő, amikor én mondom a magamét, ő meg le se kakil. Ezen sikeresen sikerült felhúznom magam. Végül Endre csak kiböki, hogy mi szúrja a szemét. Lesújtó tekintettel nézek rá, majd …
- Zavar?! ... Így jártál! -
Nem akartam én bunkó lenni, de ez így kicsúszott a számon. De, hogy Endre csőrét ne piszkálja az a kis hab, előbb kidugom a nyelvem és amit elérek az lenyalom, majd lejjebb húzom a pulcsim ujját, a többit azzal törlöm le. Remélem így már megfelel az úrnak.
Körbenézek a helyiségben, amikor a mindenféle emberről kezd beszélni, többek között a varázstalanokról is. Ekkor elég érdekes arckifejezés suhan át rajta, ami azonban ennek ellenére is feltűnik nekem.
- Nocsak. Esetleg bajod van a muglikkal? Aranyvérű vagy?! –
Komoly, rezzenéstelen arccal nézek rá. A leggyengébb pontomat találta el ezzel, ugyan is az egész családom varázstalan, csak bennem jött ki ez a vér. Se anya, se apa, se húgom nem képes varázsolni, szóval én totálisan sárvérű vagyok. Bár ezzel nem szoktam dicsekedni. Nem hiányoznak nekem a csúnya, lenéző tekintetek.
Mikor Endre arra kér, hogy nézzek körbe, akkor ismét körbetekintek, de még mindig semmi változás, majd miután végigmondta amit akart, elég gyorsan letudom a válaszadást.
- Ühüm… meg...teljesen! -
Sose voltam az a típus, aki azért jött le a faluba, hogy jól berúgjon aztán utána ne találjon vissza a suliba. Nem értem, és talán sose fogom megérteni, hogy mit élveznek ebben az emberek. Nem azt mondom, hogy nem vagyok bulizós, mert az vagyok, de nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam. De mindegy. Én ilyen vagyok, Endre meg olyan. Két külön világ. Bár azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
Endre rátér arra, hogy mostanában nem szokott lejárni, mert prefektus a barátnője. Amikor a korsóját kezdi el nézegetni olyan, mintha szomorú fejet vágna.
- Ja, tudom, Bea! De ha ennyire bánatos vagy emiatt, akkor mi a bánatnak vagy vele?! Hallottam a zűrös dolgaitokról. –
Hogy ne tudnék én mindent, amikor az Edictumba írogatok, ahol van pletykarovat és paparazzi is. Ha az ember lánya oda bekerül, akkor nincsenek titkok előtte. Már ezért is érdemes volt bekerülni. Az év cikkírója címről már nem is beszélve. Ami igaz, hogy titkos, de ennek ellenére én mégis büszke vagyok rá, és dicsekszem vele. Hadd tudják csak meg, hogy ki írja azokat a cikkeket!
A házas kérdésemre is érkezik válasz és egy kérdés is. Felvont szemöldökökkel nézek a fiúra, majd feltűnően méregetni kezdem. Iszok egy korty sört, majd csendben tovább bámulom. Végül oldalra biccentem a fejem, egy nagyot sóhajtok és válaszolok neki.
_ Há’ honnan tudjam!? Nem is ismerlek! -
Ennyiből nem lehetett leszűrni, hogy milyen jellem. Oké az, hogy iszogatni szokott járni eléggé rellonos beütést kelt, de ez még semmit sem jelent.
- Szerinted én illek a Levitába?! -
Hah… kölcsön kenyér visszajár! Erre válaszoljon valami okosat akkor a nagyfiú! A kérdés mellé szempilla rebegtetést társítok, összefonom az ujjaimat, majd az asztalra könyökölök, végül pedig államat az összekulcsolt ujjaimra helyezem.

Ahogy észreveszem Endrénél is kényes részre tapintottam a véres dologgal. Látja rajtam, hogy kezdek pipa lenni, de az első mondatával nem sokat segített a helyzetén. Ő már Araczki, nemesi származású, ősmagyar, meg aranyvérű, blablabla. Rezzenéstelen arccal figyelem, talán kicsit érdekes tekintettel, majd a mondata után elég rendesen bokán rúgom az asztal alatt.
- Jaj bocsi... véletlen volt! -
Már csak az hiányzott volna, hogy az orrát is jól felemelje az égnek. Most úgy festhet, hogy az irigység beszél belőlem, pedig nem! Egyszerűen csak negatív élményeim vannak az aranyvérűekkel, így senki ne várja el, hogy szeressem őket. Mindegyik nagyra tartja magát, azt hiszik, hogy ők... a spanyolviaszt. Nem szeretem ezt. Nem tetszik ahogy élnek, viselkednek. Mintha nem is a 21. században élnének, hanem még le lennének ragadva valahol a régi időkben. Se TV, se internet, se semmi. Atya ég, ez számomra elképzelhetetlen!
A bokarugdosás után hallgatom tovább az úrfit, és komoly arccal figyelem minden szavát. Reméltem, hogy végre elhallgat és befejezi ezt a témát, de nem! Csak mondta és mondta és mondta, én pedig csak figyeltem, meg bólogattam, hogy Oké, értem!. Felfogtam, hogy nincs baja velem, a véremmel, szimplán csak a saját vérét imádja.
- Endre! Hallgass el vagy elhallgattalak! ..... Remek módszereim vannak rá! -
Arcom még mindig komoly, de orrom alatt már ott lapul a szokásos sok wattos mosoly, mely nagyon felszínre kívánkozik már. Eszembe jutnak a módszereim, és ezek mindig megnevettetnek, főleg amikor visszagondolok egy már megtörtént kipróbálásra. Azok az arcok. Sose fogom elfelejteni őket!
A vérről rá és Beára terelődik a szó, ami eléggé felzaklatja. Kifejti nekem, hogy mennyire utálja a pletykákat. Én is utálom, éppen azért igyekszem megakadályozni, hogy keringjenek rólam.
- Nyugalom! A suliba még falnak is füle meg szeme van. Nem tudod elkerülni. Ha valaki összejön valakivel, akkor az úgyis bekerül az újságba. Én is benne voltam múltkor. De ha nem csináltok semmi extrát, akkor nem kell félni attól, hogy újságsztár leszel. -
Igyekszem lehűteni Endre kedélyeit, és valami oknál fogva egyik kezem az ő kezére teszem, miközben magyarázok neki. Amikor észreveszem, hogy mit is művelek, akkor hirtelen elkapom a kezem, nyelek egy hatalmasat, és ijedt arccal bámulok rá, hátradőlve a székben. Hoppá...
Jobbnak láttam áttérni a házas dologra, bár nekem közben Csongi jut az eszembe, hogy mennyire jó lenne ha most itt lenne. Nagyon hiányzik! Csak ne lennék ennyire bújós fajta. El tudnám viselni, hogy egész nap vele legyek és ölelgessem. Bár az egy idő után nagyon sok. De amióta nem láttam, egy nap simán beleférne!
- Rellonosnak!?!!! Miééééééééért?!?!?!-
Majdhogynem kiabálva kérdezem. Tenyereimet rácsapom az asztalra, és hatalmasra nyílt szemekkel, leesett állal, előredőlve bámulok rá.
- Ugye most viccelsz?! Nagyon messze állok én azoktól a kis izéktől! -
Teljesen elképedve csóválom a fejem, majd elkapom a korsó fülét és majdhogynem kiiszom az egészet, ami még benne van. Erre muszáj volt inni! Én és a rellon, hah... jó vicc, bár sértő is. Nem vagyok gonosz! Kedves vagyok és vicces, meg barátságos.

A kis bumburnyák csak nem bírt magával. A bokarugdosást megbosszulta, és én jártam rosszabbul. A drága az asztal alatt elővette a pálcáját és „megátkozott”. Hirtelen elkap a röhögés, mivel olyan érzésem támad, mintha csiklandoznának mindenhol. Szörnyű érzés és nem tudok ellene semmi sem tenni. Csak röhögök, és már mindenki engem figyel. De egyszerűen nem tudom abbahagyni. Már folynak a könnyeim és a hasam is elkezdett fájni. Szinte már visítok, mivel képtelen vagyok kulturáltan röhögni.
- Fejezd be!!!! -
Nagy nehezen kinyögöm ezt a két szót, de alig lehet érteni a nevetéstől. Bár nem kell megerőltetnie magát, hogy rájöjjön, mit akarok, vagyis mit nem akarok. Ha végre megenyhül a szíve, és befejezi a kínzásomat, akkor rátérünk az edictumra.
Megtudom, hogy félti a kapcsolatát. Igazat megvallva meg is értem. Majd egy kérdést intéz felém. Ennek hallatán egy széles mosoly fut végig arcomon. A szám a fülemig ér a mosolygás közben.
- Semmi extrát. Összejöttem az étterem szakácsával, Csongival. Kapcsolatom lett, amit megemlítettek az újságba. Vagyis akkor még csak ismerkedtünk, de már látszott, hogy lesz valami. -
Röviden és hosszan is ennyi a történetem, és van egy érzésem, hogy Endre sem fogja megúszni a népszerűséget, mint ahogy egyik párocska sem.
A nagy nyugtatás közben a kezem Endréére téved, amit eléggé kellemetlenül élek meg, és ez látszik is rajtam. A fiúnak se nyeri el túlzottan a tetszését, ő is elhúzza a kezét és hátradől, de nem haragszik rám.
Szerencsére ezen gyorsan túllépünk a ki hova tartozik dologgal. Én kitörök magamból, mint koszos malac az ólból, mikor meghallom, hogy rellonosnak hitt.
- Nincs rellonos stílusom! Nagyon is messze állok tőlük! …… Az igaz. –
Rendesen visszaülök a székbe, de duzzogóra fogom a dolgot. Karjaimat összefonom, ajkaimmal csücsörítek, és duzzogó arcot vágok.
- De miért?! -
Remélem Endre érti a kérdést, és rájön, hogy az érdekel, hogy miért hitt rellonosnak. Mit látott bennem, ami rellonos? Nem értem, egyszerűen nem értem!
Megkapom a választ, majd még egy kicsit beszélgetünk. De nekem megárt az egyszerre lehúzott rengeteg sör. Elkezdek csuklani, és picit szédülni. Szóval megkérem Endrét, hogy segítsen visszajutnom a suliba. Szerencsére készségesen felgyalogol velem.