[Kornél]

Szinte az első útja, visszatérve újra, ide vezeti, habár most nem volt olyan sokáig távol, mégis annak érzi. A kezelések nagyon sokat kivettek a kicsiből, de töretlen lelkesedéssel, és vidámsággal, tudásszomjjal tért vissza a falak közé, most pedig úgy döntött, elindul, és meglátogatja a kedvenc portréit.
Nem is lenne igazán eridonos, ha nem ezen a folyosószakaszon laknának. Persze azért otthon ez elég kényes téma, a tesói folyton piszkálják érte, hogy eridonos, de csak akkor, ha anyu nem hallja, hiszen ő is az volt, sőt, a házvezetője is volt a főnixeknek. Az apja azonban rellonos volt, így nincsenek meg benne azok az előítéletek, amik oly sok diákra jellemzőek, s hogy ettől naiv lenne? Minden bizonnyal. De azért szereti a sárkányokat, még ha nem is ismer közülük sok mindenkit.
Végre megérkezik egy zsúfolt, öreg nőkkel teli képhez, akik egymást túlharsogva pletykálnak épp a kastélyban történtekről. Csak int nekik, nem akarja megzavarni a néniket, akikről megtanulta, hogy nem hívhatja őket néninek, mert az rossz nekik, szóval általában igyekszik elkerülni a megszólításukat, ami így igen kellemetlen. Leveszi a talárját, úgy látja, ezen a folyosórészen nincsenek most prefektusok, és ráül az anyagra a szemközti fal tövében, állát kis tenyereibe támasztja, amik a térdén nyugszanak, és úgy hallgatja, miről maradt le nagy, kíváncsi szemekkel figyelve a vidám társaságot.

[Kornél]

Azt mondják, a szellemek galibát csináltak valahol. Sok olyan szót használnak, amit Ashley nem ért, de azért figyel nagyon, hátha hall valami olyasmit is, ami igazán érdekli. Például a szerelméről.
Azt mondják, a manók sztrájkoltak régen, és nem voltak hajlandóak a hőségben hűtött italt felszolgálni, csak meleget. Na nem, mintha nem lenne egyszerű lehűteni, de azért mégis csak nagy volt a felháborodás. A tökös pitébe almát kevertek, az almába narancsot, így senki nem azt ette, amit szeretett volna. Ashley szereti a tökös, az almás, és a narancsos pitét is, így ő ezen sosem háborodna fel, különben is, izgalmas, ha nem tudod, milyen ízt fogsz kóstolni, pláne, ha másra számítasz.
Ezen töpreng, amikor megtorpan mellette egy fiú. Felnéz rá, naaaaagyon magasra, és a kezét is felemeli a szemei elé, hogy árnyékoljon, mert különben a napfénytől nem látná rendesen. Szemei hatalmasakra kerekednek, ahogy a nagyfiú hozzászól, felpattan rögtön, és pirulva leporolja magát. Ez a fiú nagyon magas. Biztosan nagyon erős is. És nagyon szép is, majdnem olyan szép, mint Viktor, de olyan szép senki nem lehet.
-Pontosítanád a kérdést?-
Cincogja félénken, és bosszantja őt, hogy nem tud válaszolni a fiúnak, de nem szereti a félválaszokat, a pontatlanság még jobban bosszantja. Ahogy feláll, ismét megállapítja, mennyire magas a fiú, és mennyire szép. És azt is, hogy rellonos. Ha merne beszélni vele, elárulná, hogy az apukája is rellonos volt, de... ez egy nagy fiú, a kicsi szíve meg dübörög, mint egy ménes, egészen úgy, ahogy akkor szokott, ha Viktort látja. Vagy gondol rá. De ez most biztosan nem Viktor miatt van, mert Viktorra csak az után gondolt, miután rájött, ugyanazt produkálja a szervezete, amit az eridonos nagyfiúnál szokott. Akkor ez most azt jelenti, hogy szerelmes lett ebbe a fiúba? Nem, az nem lehet, hiszen Viktorba szerelmes.

A nagy fiú odaguggol hozzá, amitől már nem is olyan félelmetes, így Ashleytől kaphat egy teliarcos, csupaszív mosolyt. Olyat, amilyen csak a gyerekek tudnak igazán. Még soha, senkinek nem jutott eszébe a kastélyban, hogy leguggoljon hozzá, és úgy beszélgessen vele, így mindig sokkal kisebbnek érezte magát másoknál. Ez a fiú nagyon kedves.
-Nem sírok, hacsak nem a nevetéstől. Nagyon viccesek a hölgyek.-
Mutat a portréra szemközt, ahol az öreg nénik viháncolva kezdenek kacsingatni a nagy fiúra, és még a szoknyájukat is húzogatják, amit Ashley nem ért igazán. Ő sosem csinál ilyet, és a fiúknak se engedi, hogy húzogassák az ő szoknyáját, mert az apukája azt mondta, ez szigorúan tilos.
-Én már nagyon nagy lány vagyok, 13 éves!-
Közli büszkén a feltételezésre, hogy fiatal lenne, és ki is húzza magát még jobban, hogy még magasabbnak tűnjön. Még egy pipiskedésen is elgondolkozik, de azzal biztosan azon-nyomban lebukna, így csak hintázik egyet a talpacskáin.
Bólint a fiúnak, és már nem fél. Ha azt mondja, nem akarja bántani, akkor biztosan úgy van. Különben is, leguggolt hozzá, tehát kedves, és a nénik is nagyon kedvesen mosolyognak rá, és húzogatják a szoknyáikat, ez pedig bőven elég bizonyíték a számára. A kártyákat kezdi nézni, ahogy pakolgatja a nagyfiú, és kedve lenne belenyúlni hirtelen, és kikapni egy lapot, de addigra összecsapja a lapokat.
-Én pedig Ashley. Tudsz trükköket? A tesóim megtanultak csomót, de mindnek rájöttem a titkára, úgyhogy azt mondták, észkombájn vagyok. Én nem tudom, mi az, de szerintem nem kedves.-
A végét már csak szinte súgja a fiúnak, nehogy más is meghallja, hogy nem tudja, mit jelent. Nem volt benne a szótárban.

Kuncogni kezd azon, amit a fiú mond. Szipirtyók. Persze tudja, hogy ez nem egy kedves jelző, de mégis mulatságosnak találja, úgyhogy kis kezecskéjét a szája elé kapva felnevet. Nem kerüli el a figyelmét az sem, hogy a nagyfiú, Kornél, hölgynek gondolja. Elpirul a szavak hallatán, és bár mindig elpirul mindenen, most tudja, mi az oka. Nagyon szép ez a nagyfiú, és nagyon kedves is.
Ám amikor a hóna alá nyúl, és szó nélkül átpakolja a pontból b pontba, akkor már épp nekiállna tiltakozni, hogy mégis, hogy képzeli ezt? Egy hölggyel ilyet nem illik csinálni. A nagy lányokat is így emelgeti, kénye-kedve szerint? Ez illetlenség, csak azért, mert kicsi, van saját tere - de pontosan az tetszik neki, hogy a fiú behatol a saját terébe, és az akaratát figyelmen kívül hagyja bár, de mégis megérinti, és átpakolja. Nagy szemekkel néz rá, teljesen zavarban, kedve lenne elfutni is, mert fél. Fél attól, hogy nem tudja, miért tetszett neki, hogy a fiú hozzá ért. Viktornál tudja, miért szeretné, de hát ő a szerelme, Kornélt meg nem is ismeri! Aztán a pakli leköti a figyelmét, és végül nem megy sehová. Gondolkozva nézegeti a lapokat, és kiválaszt egyet.
-Rendben, de figyelmeztetlek, hogy kártyában nagyon jó vagyok.-
Szorongatja a lapot, és várja a további instrukciót. Teljesen izgatottá vált ettől a trükktől, és attól a lehetőségtől, hogy hozzáérjen a fiú kezéhez, amikor odaadja a lapot neki.

Megint elpirul, ha ugyan nem piros folyamatosan, amióta megpillantotta a fiút. Azt mondta neki, hogy tündérke! Ez nem akár mi ám! Persze, az apukája is hívta már így, és nála nincs tökéletesebb a földön, de azért mégis csak nagyon-nagyon tetszik neki, hogy a nagyfiú tündérkének hívja. Biztosan azért, mert rellonos, mint az apukája. Habár, ha Viktor hívná tündérkének, az is tetszene neki, pedig Viktor nem is rellonos.
Ismét nagyra nyílnak szemei, ahogy emészti magában ezt a tündérke dolgot. Elmosolyodik, ahogy arra gondol, hogy újra hallani akarja, és közben izgatottan várja a kártyatrükköt is. Kornél biztos sokkal ügyesebb, mint a testvérei, de azért reméli, hogy ki tudja találni a trükköt.
Megfordítja a lapot az utasításnak megfelelően - szív király. Egyszer a keresztanyukája, Fait mondta azt, hogy a szerelme a szív királya, de az ő szívének a királya nem lehet Faithi szerelme, hiszen ő mást szeret. Oldalra hajtja fejecskéjét, ahogy nézi a lapot, és akaratlanul is az a gondolat jut eszébe, mennyire jó lenne, ha Kornél lenne a szív királya. Sőt, hiszen lehet is a szív királya, mert ez az ő szíve, és nem is baj, ha a nagyfiú nem tud róla semmit. Csak azon lepődik meg, miért nem Viktor jutott eszébe, de aztán vágtázó szívvel, gyorsabban szuszogva, és erősen koncentrálva arra, hogy a fiú ne legyen legilimentor, visszaadja a lapot.
Nagyon alaposan figyel, hogy mindent jól lásson, aztán meglepetten néz a fiú szemeibe, de azonnal el is kapja a tekintetét szégyellősen. Nagyon szép szeme van Kornélnak, de hát hogy is lehetne másmilyen, amikor ő maga is olyan szép?!
Megfordítja a lapokat, és elkezdi széthúzogatni. A nagy koncentrálásban el is felejti, hogy a szív királya itt áll, és várja, hogy mi lesz a kártyák sorsa, hogy hogyan reagál, csak keresi a pakliban a szív királyt. Elfelejti Viktort is, és azt is, hogy lehet, hogy szerelmes Kornélba, csak keresi a lapot, de nem találja. Csillogó vidámsággal, és mohó tudásvággyal a szemében néz a fiúra, és azonnal a karjához kap, hogy megnézze, a ruhaujjába rejtette-e a lapot. Felemeli a ruha ujját, és közelebb hajolva bekukucskál alá.
-Hol van?-
Kérdezi kíváncsian kutatva, eszébe se jut, hogy hozzáér, maximum a kis szervezete reagál a közelségre.

Összevont szemöldökökkel, mogorván néz fel a fiúra, amikor meghallja a szavait, majd dühösen fúj is egyet, és keresi tovább a lapokat. Ő sosem szokta feladni, és még a feltételezés is sértő a számára.
Keresi a lapot tovább, de nem találja, ekkor ragadja meg a kezét, hogy ott is keresse, de hiába. Sóhajt egyet, és kutatna tovább, de ekkor Kornél azt mondja, a hajában van. Nem akarja elengedni a kezét, mert épp valami érdekeset fedezett fel, de a fiú a hajához nyúl, és elveszi a lapot.
-Most tetted oda!-
Vádolja meg, de azért elveszi tőle a lapot, és megnézi a kártyát. A szív király. Aztán a másik szív királyra néz, és megint eszébe jut, amit az előbb talált.
-Mi történt a kezeddel?-
Kérdezi kíváncsian, mert kitapintotta a vágást. Szívesen odanyúlna megint, hogy megnézze jobban, de nem mer csak így nyúlkálni. Még nem is esett le neki, hogy az előbb önszántából, engedély, és főleg engedélykérés nélkül hozzáért a fiú kezéhez... majd a szobájában, amikor felidézi ezeket az emlékeket, akkor biztosan nagyon fog csodálkozni, hogy ilyen bátor volt.
Forgatja a lapot a kezében, amíg vár a válaszra, majd odanyújtja Kornélnak, és szélesen rámosolyog. A fiú ügyes, és ezt nem hagyhatja nyomtalanul, ezért kapta a mosolyt.
-Még egyet!-
Kéri, és elhatározza, hogy most sokkal jobban fog figyelni.

Bosszankodva toppant egyet, lehetetlen, hogy nem jött rá. Nem hiszi el, hogy nincs igaza, hogy nem volt Kornél kezében valahol a kártya, ismeri az ilyen fajta trükköket.
De aztán másra terelődik a figyelme, Kornél kezére, és azon egy vágásra. A fiú elkomorodik, ahogy ő rákérdez, de ez nem tetszik a kicsinek, mert eddig vidám volt, és kedves, és nem akarta elrontani a kedvét, de azért nagyon kíváncsi, a kettő harcol benne. Úgy dönt, hogy előbb kíváncsi lesz (nem tudja legyőzni ezt a gyermeki ösztönt) és majd utána felvidítja valahogyan.
-Naaa, áruld el! Nem mondom tovább senkinek, ígérem. Esküszöm rá. De anya mindig azt mondja, hogy ha elmondod, ami bánt, azzal könnyebb lesz. És mindig könnyebb, ez egy másmilyen varázslat.-
Magyaráz okosan, nagyon bólogatva, és várja, hogy a fiú elárulja-e, mi történt vele. Aztán még egy trükköt mutatni akar a rellonos fiú, aminek nagyon örül, bár ha ezt sem fogja kitalálni, akkor biztos dühös lesz. És akkor Kornél hercegnőnek szólítja, amitől megint csak elpirul, és hevesebben vágtázik a szíve. Szerencséjére eszébe jut erről valami, amit nevetve idéz is, egy filmből van, amit nagyon szeret, de nem tudja, Kornél ismeri-e a filmeket, hiszen azt sem, mennyire ismeri a muglikat.
-"Én nem vagyok rendőr, hanem királylány!"-
Kacagva felnevet az Ovizsaru jelenetén, amikor ezt közli a kicsi, nagyon tetszik neki. A fiú odamutatja a lapot, ami megint a szív király. A kislánynak álmélkodva elakad a lélegzete, és elkönyveli, hogy ez bizony nem semmi. Ez tuti, hogy jelent valamit, mekkora az esély rá, hogy kétszer egymás után? Kornél arcát nézi, amíg ő a lapokat keveri, és hogy, hogy nem, utána is rajta marad a pillantása, amikor a fiú megint ránéz, és most nem kapja el. Nagyon bátor kislány, annyi szent, így is gondolja magáról, és ártatlanul elmosolyodik, aztán azt nézi, ahogy a lapokkal trükközik megint.
-Öhm... igen... de úgy könnyű, ha meglested előre!-
Vádaskodik hevesen, hiszen nyilván így csinálta, de ettől még nagyon ügyes, hogy át tudta dobni. A piros dámák körbevették a szív királyt, ami nem tetszik neki, mert a szív király... az övé kéne legyen. A francba. Szerelmes Kornélba is, már biztos. És ahogy erre rájön, riadtan beszívja a levegőt, megfordul, és elszalad a következő ajtó utáni páncélig, ahol a szemeit eltakarva elbújik. Tudja, hogy attól, hogy ő nem lát másokat, mások látják ők, de ez régi szokásként megmaradt nála, hogy így bújik el. Reméli, Kornél nem találja meg. Vagy, hogy megtalálja. Nem is tudja igazán, hiszen mit mondhatna neki?!

[Kumagoro]

Nagy elhatározás született a pici lánykában, bizony, méghozzá az, hogy megkeresi a plüssnyulat. Információkat fog belőle kihúzni, naaaagyon fontoooos információkat. Természetesen ezeket titokban kell tartani, ezért szüksége lesz minden ravaszságára, bár még így sem tudta kitalálni hogyan tudná másnak álcázni a kérdést: mi a Rellon jelszava?
Bizony-bizony. Oda szeretne bejutni, és a nyuszi említette, hogy bárhová bemehet, akkor nyilván tudja a jelszavakat. Szeretné meglepni Kornélt, vagy legalább szeretné, ha lenne rá lehetősége, ezt még nem döntötte el.
Ahogy a folyosóra kanyarodik, körülnéz, hátha megtalálja a nyuszkót, de egyelőre nem látja. Pedig világosan ott állt a levélben az időpont, a hely, és az, hogy a nyuszi ajándék után kutat majd.
-Kumagorooo!-
Kiált neki, elnyújtva a rózsaszín plüss nevének a végét, és körbefordul maga körül. Ami meg erről eszébe jut, az egy farkát kergető kutyus, úgyhogy el is neveti magát, és mivel viccesnek találja, ahogy elszédült a forgástól, megcsinálja még egyszer, és még egyszer.

[Chari]

Kedve lenne egy adag fagyiba fojtani az unokatesóját. Nem nagyon, csak egy kicsit, és azért fagyiba, mert az finom, és hideg, és mivel hideg van, még hidegebbe lenne a lánynak, és ez neki tetszene, ha már kitalálta, hogy éjszaka utazzanak. Egyikük sem számolt a hideggel, elvégre nyár van!
Azért mégsem fojtja fagyiba, nincs is nála, csak csoszog a csomagjaival. Felkucorodik az egyik padra, amint leérnek, és vacog tovább. Ekkor derül ki, hogy a vonat késik.
-Ó, ne már, ember!-
Kiált fel, maga is meglepődik, hogy milyen hangosan, és milyen stílusban. Talán túl sokat lóg mostanában egy bizonyos rellonos társaságában, ami miatt el _kell_ tanulnia a vagány beszédet. Kicsit még a maga számára is idegenül cseng ez, de felülemelkedik ellenérzésein, és inkább csak bízik benne, hogy nagyon vagány, és nagylányos volt.
-Anya egyszer azt mondta, a MÁV-nak négy fő ellensége van: a négy évszak! Talán ez igaz az MMV-re is.-
Mondja tudálékosan, majd nevetgélni kezd ezen. Azon gondolkozik, de nem emlékszik pontosan, ami csakis a hideg számlájára írható, hogy varázsolhat-e Bogolyfalván, és ha nem, akkor honnan tudnák, ha megtenné, hogy mégis ő volt.
-Gyújtsunk tüzet.-
Mondja a lánynak, hátha ő emlékszik, szabad-e varázsolniuk. Mert természetesen pálcával gondolja, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a pálcáját is előhúzza.
De a lány egész másról beszél, a kicsi szemei meg tányérnyi méretűre nőnek, és zavartan elpirulva fordul el.
-Nem, ez nem igaz, nem kapok minden reggel ajándékot.-
Motyogja, és arra gondol, hogy nem minden nap kap levelet Kornéltól. Általában inkább ő szokott neki küldeni papírrepülőt, átvarázsolja a termen, de néha a fiú is válaszol neki, de ezek nem ajándékok, és még hogy udvarolni! Neki nem udvarolhatnak, az apukája megmondta. De ha udvarolna valaki, ha udvarolna a szív király, az nagyon jó lenne.

[Kumagoro]

Kergeti a saját, nem létező kutyafarkát, és nevetgél is közben, még vakkant is párat, amikor előkerül a nyuszi. Azt hitte, nem lehet ma már jobb a napja, de a nyúl rácáfol a megjelenésével, így Ashley még hangosabban kezd nevetni. Talán sosem nevetett még ennyire, a hasa összehúzódik, kénytelen össze is görnyedni ezáltal, és a térdére támaszkodik. Csengő hangja betölti az egész emeletet, nem véletlenül eridonos, az szent igaz.
Nagy nehezen, nagy sokára csillapodik le, de jókedve töretlen, és folyton újra, meg újra kezdi. Viszont legalább az ablakig el tud botorkálni, és kinyitja, majd ismét a nyúlra néz, és mutogatva nevet rajta.
-Van... van... valami a...-
Mutogatja is, hol van a valami, amin ennyire nevet, és igazából nem szeretné megsérteni plüssbarátját, de képtelen abbahagyni. Végül nagy nehezen csak mutogat az állára, és a nevetés is ismét csillapodik.
-Szóval valami rád ragadt. Te bűzlesz, Kumagoro!-
Ha Kumagoro tudná, hogy a kislány nem elég érett, a szociális dolgokhoz nem ért rendesen, amennyire kéne neki, akkor tudná, hogy nem szándékosan sértegeti, hanem azért, mert őszinte kisgyerek még, másrészt, mert nem tudja, hogy ez sértő, és ilyet nem illik mondani.
Cserébe viszont előveszi a pálcáját, és a nyuszira szegezi.
-Evapores!-
Int a pálcájával, és a folyadék azonnal eltűnik, minden bizonnyal a bűz is hamarosan kitisztul. Ha meg is sértődött a rózsaszín vattajószág, reméli, ettől megbékél.
-Mit csinálsz itt?-

[Olivér]

Tovább sétál Olivér mellett, de a fiú továbbra is hol undok, hol meg nem annyira undok, szóval még nem tudta eldönteni, hogy akkor most hányadán is áll vele. Mindenesetre szemmel tartja, az biztos.
-Én nem ezt mondtam!-
Fakad ki hangosabban, hiszen tényleg nem ezt mondta. Mégis, miért kell annyira feszegetni ezt a Kornél témát? Talán ő szerelmes belé, hogy másról sem tud beszélni?!
Hiába az elterelő téma is. Ráadásul Olivér fura arcot vág, amit a kicsi nem ért, de aggódni kezd, elvégre a válasza is olyan rövid.
-Miért ilyen fura az arcod, fáj valamid?-
Kérdezi kíváncsian, nem igazán ismeri ő még a flegmázást, anya, és apa szerencséjére nem tanulta meg, hogy kell lekezelően viselkedni. Ami késik, nem biztos, hogy múlik - az iskolában még megtanulhatja, bár jobb lenne, ha nem tenné.
Befordulnak a folyosón, és megtorpan. Mégis, hogy lehetett ilyen felelőtlen, hogy elfelejtette? Hiszen a Bibircsókos banya _mindig_ itt van! Homlokon csapja magát, és megrázza a fejecskéjét.
-Jajj, ne, itt a banya!-
Súgja aggodalmasan Olivérnek, és körbenéz, mit is csinálhatnának, de a fiú meg már biztos türelmetlen, és menne vissza. Azért, hogy értse, mi is a gondja ezzel.
-Ha meglát minket, hazudni fog rólunk másoknak...-
Olivér biztosan tart attól, hogy egy ilyen "kislánnyal", ahogy a fiú nevezi, hírbe hozzák, de mielőtt visszafordulhatnának, már meg is jelenik mellette a banya, és rusnya képén a békaszemét kíváncsian mereszti rájuk.
-A nagy rellonos és a kis eridonos? Milyen furcsa egy páros... Te kölyök, érte még büntetnek!-
Veti oda Olivérnek, Ashley meg csak áll, nagy szemekkel nézve a banyát, és közben teljesen elpirul. Nem érti, miről beszél a néni, és nem tudja, mit csináljanak most, szóval várja, hogy Olivér megmondja, vagy csináljon valamit.

[Kumagoro]

Kuma nagyon vicces, már csak azért is megérte vele találkoznia, hogy nevessen egy jót. De ezen kívül információra is szüksége van, és nagyon örül, hogy kihúzhatja kis plüssbarátját szorult helyzetéből, mert talán ettől a nyuszi is előzékenyebb lesz, és megmondja neki a Rellon jelszavát. Neki nem a kikényszerítés a taktikája, sokkal inkább az, hogy adjon cserébe a nyúlnak valamit. De vajon mit adhatna egy plüsslénynek?!
-Én is örülök, hogy elmúlt a zöld a hajamból.-
Ért egyet kissé pironkodva, hiszen akkor a nyuszira fogta a mágiát, és ezzel egy nagyot csúsztatott a tényen. Hazudott, na, de próbálja finomítani, mert a hazugság rossz dolog, és ő sosem szokott.
-Szóval egy karkötőt akarsz neki ajándékba adni? Szerintem tudok segíteni... ki akarod próbálni a varázslást?-
Kérdezi kíváncsian a nagykislány, ahogy kedvesen még le is guggol a a kisnyúlhoz (valaki kisebb nála!) és felé nyújtja a kezeit, hogy ha Kumagoro benne van, akkor megkereshetik együtt. Ha a nyuszi odamegy hozzá, akkor felemeli, és a szertárajtóhoz sétál vele. Ha nem, akkor egyedül sétál oda (feltehetően a nyuszival maga mögött) és előveszi a pálcáját, vagy Kumagoro mancsát is fogva, vagy anélkül.
-Invito nagyon szép karkötő!-
A nagykislány nagyon reméli, hogy sikerül a bűbáj. Még nem harmadikos, de már közeleg a vizsgaidőszak, és be kell vallja, sokszor szokott előre dolgozni... tanulja, és gyakorolja az ártalmatlannak tűnő varázslatokat. Ez is sikerült már neki néhányszor, így azt gondolta, megpróbálkozhat vele.
A próbálkozást pedig többszörösen is siker koronázza, ugyanis több darab karkötő is lezuhan a polcokról, kiugrik a dobozkákból, előbújik könyvek közül eléjük zuhanva a földre. Szóval ez még nem tökéletes, de azért már valami!
-Melyik volt az, Kumagoro?-
Ha a nyuszkó a kezében van, akkor leteszi, ha mögötte, akkor félreáll, hogy bejöhessen a nyúl, és megnézhesse a darabokat. Elég szép kupacot alkotnak. Miközben pedig nézegeti a karkötőket, Ash odahajol hozzá.
-Kumagoro, légy szíves áruld el nekem a Rellon jelszavát! Van ott egy barátom, akit szeretnék meglepni.-

[Olivér]

Nem teljesen érti a nagyfiút, hiszen miért nem zavarja, ha hírbe hozzák vele, amikor korábban is szinte kikérte magának, hogy ő a kislányokkal foglalkozna, vagy ilyesmi. Rá kell jönnie, a nagyfiúk bonyolultak. Nem csak Kornél, de Olivér is, viszont végre nem feszegeti tovább a szerelmi témát. Mármint, hogy neki Kornél a szerelme, hanem mással foglalkozik.
Kezd fájni a lába a nagylányos cipőben, de már mindjárt odaérnek, és ennek örül. Reméli, nem tör rá addig a hisztizési kényszer, mert azt a tesói, Kornél, de még apa sem szereti! Biztos Olivérnek se tetszene. Olyankor mindig bocsánatot kér, amikor ez történik, de úgy érzi, nem tehet róla - a hiszti csak jön, és elsöpör minden mást: ésszerűséget, önuralmat, figyelmeztetést, szidást. Nagyon bosszantó egy dolog tud lenni!
A banya beszól nekik, Ashley először nem érti, de aztán eszébe jut valami, és Olivér után ő is visszaszól a banyának.
-Nem is büntetik, ő mestertanonc, te buta!-
Büszkén mosolyog a nagyfiúra, reméli, annak is tetszik, milyen ügyesen visszaválaszolt a vénségnek. Még el is neveti magát, de azért szedi a lábait - viszont azt is tudja, hogy ettől még pletykálni fognak róluk.
-Azt fogják mondani, hogy szerelmesek vagyunk, de ez nem igaz. Téged miért nem zavar?-
Kérdezi kíváncsian, hiszen őt nem csak a valótlanság bosszantja, de az is, hogy másba szerelmes, és ezért nem akarja, hogy véletlenül mást higgyenek... például Kornél. Biztos nem örülne, ha a barátjába lenne szerelmes a lány. Lehet, hogy nem is barátkozna vele többet. Elérik a lépcsőt, így szépen elkezd felsétálni a második emeletre.

[Chari]

-Nem. Kérlek, ne árulj el!-
Vált át esdeklőre, mert anya biztos nem örülne, ha ezt hallaná. Bár, lehet nem is anya lenne ilyen szempontból a problémásabb, hanem apa. Néha szerepet cserélnek, és apa jobban haragszik valami miatt, mint anya. Van egy sejtése, hogy ez Kornél esetében is így lesz. Megszorongatja kicsi kezével a nyakláncát, amit kapott, és megnyugszik, hogy biztosan megvan. Valamit ki kellene találnia, hogy sose veszthesse el.
-Igen, ez igaz. De a vonatnak nem kéne, hogy ennyire az ellensége legyen, elvégre... ez egy vonat!-
Hát nem egyértelmű? A vonat masszívabb, mint egy seprű. A hop hálózatnál is, hiszen ha a hop hálózatba lépünk, akkor egy térbe lépünk, nem járműbe. Kihúzza magát Chari kezei között, aki jóindulatúan átkarolta, hogy ne fázzon, és arra gondol, mekkora bajba kerülhet vajon tűzgyújtás miatt. Aztán eszébe jut, hogy nagylányos akar lenni, és a nagylányok azért merészebbek. Ez egy varázsfalu, honnan tudhatnák meg, hogy ő varázsolt? Ha elkérik a pálcáját, akkor... ó, bárcsak emlékezne, hogy varázsolhat-e itt, ez szörnyen bosszantó!
Azért nagy merészen előkapja a pálcáját, és dönt: varázsolni fog. Csak egy kicsit. És lényegében életveszélyben vannak, a fagyhalál fenyegeti őket. Tehát varázsolhat.
-Lacarnium Inflamare!-
Ejti ki tökéletesen a varázsigét, és meg is jelenik az aprócska láng a pálca végén. Chari felé fordítja, és szabad kezét gyorsan oda is hajtja a végéhez, -azért a lánynak is hagyva helyet- hogy felmelegedjen.
Azonnal elpirul, ahogy Chari belekezd az agytekervényeinek és szavainak forgatásába. Van ilyen fiú, és mivel nem szokott hazudni, nem mondja, hogy nincs.
-Nem árulhatom el, hogy ki az. Nem hiszem, hogy örülne. Ő már nagyfiú, és biztos haragudna, hogyha arról beszélnének, hogy egy "kislánnyal" barátkozik. Mert ő kislánynak tart, pedig már nagy vagyok!-
Jobban kihúzza magát ültében, szemléltetve, mennyire nagy is. Aztán a szabad kezével megint a láncához kap, mintegy védve, hiszen arról beszéltek, miket szokott kapni. Egy kártyalapot -amit lényegében inkább eltulajdonított- és egy nyakláncot kapott eddig.
-Kérlek, ne mondd el senkinek!-
Pislog rá nagy szemeivel, mert ennyit se szeretne, ha tudnának. Aztán, amikor a lány találgat, megrázza a fejét. Gergő? Őt nem is ismeri.
-Nem, nem normális.-
Helyesel azonnal, bólogatva, és nagyon élvezi ám, hogy beavatják ilyen nagylányos témába. Aztán megint megrázza a fejét, esze ágában sincs kezdeni vele.
-Nem fogok. Nekem csak két szerelmem van... de inkább csak egy. Egyik sem ő.-
Mondja eltöprengve Viktoron. Nagyon régen nem látta, és amióta Kornéllal barátkozik, azóta nem is érez késztetést, hogy utána császkáljon. Azért a pici szíve időnként még meglódul, ha meglátja a KH-ban, de ez elenyésző dolog a számára...
-Csak egy van.-
Mondja nagyot bólintva, aztán megint hallgatja Charit. Nagy szemekkel néz rá, miközben jár ám az agya. Nem jó az ilyen szociális dolgokba, de ez nagylányos téma is, érzelmes téma is, így csak átöleli a lányt, hogy ne legyen szomorú, aztán felkiált, amikor majdnem megégeti a haját, és gyorsan elrántja a pálcáját messzebb.
-Nox.-
Mondja, mert nem akar kockáztatni, hogy tényleg esetleg megégesse Charit. Végre hallja a vonatot zakatolni, úgyhogy elengedi a lányt, és összeszedi a cuccait, hogy majd fel tudjon szállni. Kicsi fejében csak úgy cikáznak a kérdések, zakatolnak, mint a vonat, aztán végül mégis kinyög belőle valamit, ami érdekli.
-Miért szakítottatok Gergővel? És mit csináltatok, amikor jártatok?-

[Olivér]

Olivér hangosan nevetni kezd, ami a kastélyfalakról visszapattanva olyan, mintha szikrázna valami. Furcsa érzés ezt hallgatni, de határozottan tetszik a lánynak, miközben sétál vele tovább, és azt fontolgatja: ezt a nevetést ő váltotta ki. Kihúzza magát, elvégre ez nagy dolog, egy ilyen nagy fiút megnevettetni, ráadásul szándékosan sikerült neki, szóval nagyon büszke magára.
A fecsegő dámák most is fecsegnek, ami kicsit zavarja, mert közben a lábait is gyorsan kell kapkodnia, és így nehezebb beszélgetni: loholva, ekkora hangszennyezésben. Azért figyel Olivérre, és próbálja összeadni-kivonni magában, hogy akkor most végül is kedveli-e a rellonos nagyfiút, vagy sem. Undok is, meg kedves is, és ez összezavaró ám, sokkal könnyebb lenne egy fekete-fehér világban élni, bár minden bizonnyal sokkal unalmasabb is. Felfelé nézve rá hallgatja a magyarázatot arra, hogy miért nem zavarja Olivért, hogy összeboronálják vele. Nagyot sóhajt értőn a végén -megsértődhetne, de minek? Nem tetszik neki a fiú, nem akar tőle semmit sem, és különben is... nem igazán az a fajta. Kipillant az egyik nagy ablakon a csillagos égboltra, miközben megfogalmazódik benne az az érzés, amiért már jó ideje próbálja elérni, hogy nagynak tekintsék (a Kornélos dolgok mellett, persze):
-Milyen jó érzés lehet, ha nem gúnyolnak ki lépten-nyomon! Úgy bemenni egy tanterembe, hogy nem dobálnak meg galacsinokkal, és úgy sétálni valakivel, hogy nem röhögnek ki.-
Először nem tűnik fel neki, hogy mindezt hangosan kiejtette a száján, aztán meg már nem bánja. Nem szokott ő nyavalyogni az élete miatt, nagyon szereti ugyanis, a családja tökéletes, szereti önmagát is, lehetne sokkal rosszabb helyzetben, na. Mégis azt gondolja, hogy a folytonos rémálmoknak nem lehet örülni, hogy a vizsgadrukk alatt leadott kilókkal szerzett vékonyság már-már beteges, és lehetne jobb. Mindig lehetne jobb, de annak is örül, ami van, jelen esetben a mellette lépdelő rellonosnak.
Megtorpan a rövid kis emelkedő folyosónál, ami a portrébejárathoz vezet, és szembe fordul Olivérrel.
-Köszönöm szépen, hogy elkísértél!-
Bátran előrelép, és lábujjhegyre pipiskedve, a vállát fogva egy puszit nyom a fiú arcára hálája jeléül, már ha el nem húzódik, amit azért titkon remél, hiszen nem akar ő rosszat, és az nagyon megalázó lenne.
-Jó éjszakát!-
Köszön még el, aztán megfordul, és felszalad a lépcsőkön, hogy a végén a jelszót elsuttogva beléphessen a főnixtorony védelmébe.

[Leonie]

Békésen tanulmányozta a klubhelyiségben a legújabb tárgyat, amit meg akar bűvölni -egy kézi tükröt-, és a könyvet, amiben a varázslatokat keresi hozzá (anyának szeretne egy tükröt csinálni, ami bármikor, ha belenéz, szép dolgokat mond neki: hogy csinos, hogy gyönyörű, hogy szép a haja, jó az illata) amikor bevágódik egy lány, aki olyan gyors, első pillanatra nem is sikerült azonosítania, de aztán megáll mellette.
-Szia Leonie! Ashley vagyok.-
Köszön, és kisegíti rögtön a lányt, de közben neki is eszébe jut. Nem csinál ő ebből problémát, a nagyok sokszor nem ismerik fel, vagy csak annyira, hogy ő az a kis buzgómócsing, amit nem is ért, hogy lehetne egy mócsing, ami egy húscafat, konkrétan, buzgó! De nem vitatkozik már ilyeneken, csak megrántja a vállát, és tovább sétál. Kornélhoz se mehet oda bármikor, amikor sokan vannak vele, bár a fiú ezt nem tiltotta meg, de a nagykislány szerint nem örülne ennek, és nem szeretné, ha megint haragudna rá.
Az exprefekta azt mondja, életbevágó a problémája, szóval aggodalmasan összecsapja a könyvet, leteszi a tükröt is, és már rángatja is a vörös elfelé, ki tudja, hová. A konyhában kötnek ki, ahol összehúzott szemekkel nézi Leoniet, nem emlékszik rá, hogy bárki életbevágó problémáján segített volna már a fokhagyma, szóval úgy dönt, gyanakvó álláspontját nem hagyja el, és inkább megsimogatja Leonie nyuszikáját, és ha a lány engedi, akkor el is veszi tőle. Ő fogja a nyuszit, ezzel épp eléggé segít, nem? Hiszen akkor Leonie mindkét keze szabad, és tud életet menteni.
A kérdéseire hamar, kérés nélkül magyarázatot kap. Szemei egyre jobban kerekednek, ahogy hallgatja a képtelen történetet, sosem hallott még ilyen lényről, pedig elég sokat ismer már, amennyit tanult róluk!
-Behagymázni a kastélyt?! Hűha, ez nagyon nagy munka ám! Biztos vagy benne, hogy van ilyen lény? Sosem hallottam róla... én leszek a fegyverhordozó, viszem a nyuszit, és a zsákot, jó?-
Nem akarja egy az egyben megmondani, hogy nem igazán hiszi a történetet, mert elhiszi, hiszen a legjobbat feltételezi Leonieról, de közben meg sosem hallott még ilyet. Lehet, hogy a lányt átverték? És vajon mit szólnak majd az átható hagymaszaghoz mindenhol?! De a lány nagyon elszánt, és ha tényleg a csokikról van szó? Szereti a csokikat, mások is szeretik, és biztos mindenki nagyon örülne, ha megfékeznék ezeket a költözőket... szóval az eridonos megmentési kényszer győz a kétségek fölött, és elvállalja, hogy valamennyire segít. Viszi a nyuszit, lebegteti a zsákot, amíg Leonie tömköd, első körben ezt el meri vállalni.

[Kumagoro]

Felveszi a nyuszkót, aki készségesen mászik is a karjába. Biztos fárasztó lehet neki naphosszat sétálgatni - már a maga számára is fárasztó ez időnként. Nagy a kastély ilyen kicsiknek, csak együttérzőn rásóhajt, és odasétál az ajtóhoz. A nyuszinak, a lány számára úgy tűnik, tetszik a varázslás lehetősége, úgyhogy el is végzik együtt az Invito varázslatot, aminek a hatására kis halom karkötőjük lesz.
Ashley mögötte guggol, és időnként egy-egy karkötőt felemel, hogy szemügyre vegye. Milyen jó lenne találni egy szépet, ami elég nagylányos, ugyanakkor a személyiségéhez is passzol! De nincs ilyen szerencséje.
Kuma visszapakol, ő pedig megkéri, hogy mondja el neki a Rellon klubhelyiségét őrző jelszót.
Türelmetlenül áll egyik lábacskájáról a másikra, már felegyenesedve, mert ezen most sok minden múlik. Általában türelmesnek tartja magát, de most nagyon izgatott, hogy mi lesz plüssbarátja válasza.
Amikor a nyuszkó beszélni kezd, hirtelen nagy szemeket meresztve rá figyel, de aztán a nyuszi azt mondja, nem tudja ő sem a jelszót. Sóhajtva megroggyannak vállacskái, mert már úgy beleélte magát, hogy lemegy az alagsorba, és meglepi Kornélt! Még talán forró csokit is visz neki, azt biztosan szereti - a forró csokit mindenki szereti!
A következő ötlet viszont nagyon tetszik neki. Nagyot bólint az ajánlatra, és széles mosollyal arcán indul el a nyuszival lefelé, hogy együtt kiderítsék, mi az új jelszó. Szerencséjére Kumagoro elég bennfentes ahhoz, hogy elárulják neki, a nyuszinak, ezek szerint, még jobbak a kapcsolatai, mint a nagykislánynak! Ezt jó tudni, és eltenni máskorra, ki tudja, mi mindenben segíthet még a nyuszi neki.

[Leonie]

Sokat hallotta már másoktól, hogy Leonie őrült, de nem hitte el. Őrültnek nevezni valakit nagyon nagy modortalanság, és sértő is! De azért azt, ahogy beszélget a lánnyal, aki belemászik a személyes terébe - ezzel hátrálásra késztetve a nagykislányt, bevallja, hogy kicsit... bolondos. Simogatja kezében a nyuszit, nem tudhatja, jobb-e neki nála, de örül, ha így van, ez kitüntetés egy ilyen cuki kis szőrmóktól.
Amiket a hagyma élettani hatásáról mond, azokra azért kétkedve rázza a fejét - van, amit igaznak talál, van, amit meg nem, de nem kezdi el kioktatni a lányt kivételesen. Már csak arra lesz figyelmes, hogy belökik az ajtón. Csak így, váratlanul, hogy terelje el a figyelmét a manóknak.
Szóval beesik a konyhába, kezében a nyúllal, és nagy szemekkel, pirosodó arccal, tanácstalanul, riadtan néz a manókra, akik odasietnek hozzá, megtudni, hogy mit óhajt, és azonnal elkezdenek neki kaját hordani, meg elkapják a karját, és beterelik a konyhába.
-Nem, én semmit!-
Mondja zavartan hebegve, miközben hagyja, hogy a manóáradat egyre beljebb és beljebb kísérje. Nem tudja, mit mondhatna, de valamit kellene. Legjobb lenne az igazat, de ő nem kér semmit. A kezében tartva egyre sürgetőbben simogatja a nyuszit, amikor is...
-A nyuszit simogassátok meg! Biztos szeretne répát, salátát, meg... mindenfélét, amit egy nyuszi eszik.-
Vágja ki magát a szorult helyzetből, és nagyon büszke rá, hogy nem kellett hazudnia, elvégre nem gondolkozhat egy nyúl fejével, fizikailag képtelen, de... ha nyúl lenne, biztos szívesen enne ilyesmit. És nem mondta biztosra, hogy a nyuszkó ezt tényleg meg akarja enni, csak feltételesen. A terv tökéletesen kivitelezett, büszke magára, ahogy tartja a kis szőrmókot, amit a manók felváltva simogatnak.

[Zsombi]

Ritka alkalom ez, és kifejezetten kellemetlen: a nagykislány elaludt. Amint rádöbbent erre a tényre, kapkodva öltözködött fel (ez a kifordított felső története) és a talárját is magára ránghatva, egy halom könyvvel a kezében kezdett el lélekszakadva rohanni. Ez utóbbi, a rohanás nem épp kellemes emlékeket idéz fel benne, sőt, de csak megrázva a vörös fürtöket száguld tovább a kastélynak nevezett labirintusban, hogy ne gondoljon a múlt sötét, és ijesztő eseményeire.
Mielőtt befutna órára, szüksége van valami étekre, igen, eddig okosan magától is eljut. Anya, és apa mindig mondja, hogy a reggelit nem szabad kihagynia. Apa azért, mert anya megtanította, hogy mondja neki - szóval megtanulta, megszokta, és még ha nem éhes is, akkor is eszik valamit mindig.
Belöki az ajtót, és a könyvhalom kicsúszva a kezéből a földön terül szanaszét előtte. Tanult néhány szép káromkodást a környezetéből innen-onnan, de megmondták, hogy tilos használnia, így csak magában sorol el pár szépet, majd lehajol, hogy felszedegesse a könyveket, amikor megpillant egy fiút.
Furcsa érzés keríti hatalmába, talán a megszégyenülés, amihez egyébként már hozzászokhatott volna. Mindenesetre nem örül, hogy a nagylányos akcióit minden nap  keresztülhúzza magának, sőt, ez már kifejezetten nagyon idegesíti.
-Francba!-
Csúszik ki a száján, és azonnal fülig is pirul - betudva ezt a káromkodásnak, hiszen azt neki nem szabad, így most még szabályt is szegett. Indulhatott volna jobban is ez a nap!

[Chari]

Fura fejtegetésbe kezd a lány, miután megnyugtatja, hogy nem árulja be anyunak, és apunak. Chari nagylány, ért a nagylányos dolgokhoz, és megbízható is, ráadásul már járt is fiúval - a nagykislány számára több, mint aranybánya!
-Ilyet nem csinálhat.-
Közli tárgyilagosan, ellentmondást nem tűrően, amikor arról beszélnek, vajon miért késik a vonat. Elképzelni sem tudja, és határozottan elutasítja a lány ötletét, mert az... őrület lenne. Szabálytalanság, és a szabályokat nem lehet csak úgy áthágni. Mivel ő már nagylány, így tudja, hogy néha egyiket-másikat át lehet (bár őszintén szólva a hideg futkos a hátán a gondolatra) de mégis így van. Most a hidegtől is a hideg futkos a hátán, így ha arra kell vetemedjen, akkor bizony megszegi a szabályt, hogy felmelegítse magukat. Eközben figyel is arra, mit mond a nagyobb nagylány, de végül csak megrázza a fejét.
-Nem akarok kockáztatni.-
Sóhajtja halkan, hiszen ha Kornél nem beszélgetne vele, az szörnyűséges lenne. Nagyon fájna, annyira, hogy nem is tudja, mennyire, de már belegondolni is rémes, úgyhogy inkább elutasítja az ötletet, hogy bizony el kell mondani a világnak, hogy ők barátok. Nem kell, neki nem szüksége, hogy tudjon róla más is, sokan tudjanak róla, megfelel neki így is, ha a közelében lehet, és ezt nem akarja veszélybe sodorni.
-Én nagyon szeretek ide járni, üstök fölé görnyedni, varázsigéket tanulni a könyvtárban, és házi feladatot írni is. Nem hiányoznak a babáim... nem is sokat babáztam. Ruru meg úgyis itt van velem.-
Fejtegeti a dolgot, hiszen tényleg szeret itt lenni, még akkor is, ha a nagyok sokszor bántják. Ruru pedig az örök kedvenc, apu rellonos sárkánya, akitől úgysem tudnák elszakítani. Ha ő itt van, akkor nagyobb a rend és béke a kislány világában.
Jobban figyel a lányra, hiszen titkot készül vele megosztani. Hegyezi a füleit, hogy mindent jól halljon, és ahogy eltűnődik némileg, talán hasonló is kettejük helyzete. Chari szerelmes, és ő is szerelmes, és mindkét fiú barátkozik velük.
-Akkor nem árulod el neki? De... megmutatod? Vagy mit fogsz tenni?-
Kérdezi izgatottan, hiszen nagyon kíváncsi, utána arról beszélgetnek, hogyan járt Chari, meg Gergő. Számára ez az egész varázslatos, és amiket a lány mesél, az nagyon tetszik neki. De jó lenne, ha ő is játszóterezhetne, és fagyizhatna Kornéllal, és megfogná a kezét!
-Akkor én is járni akarok!-
Mondja határozottan, majd megpillantja a vonatot, úgyhogy összeszedi a dolgait. Végre hazafelé fognak tartani, a jó melegben! De előtte még Chari elmondja azt is, hogy miért szakítottak.
-Ez igazán... nem szép dolog.-
Fűzi hozzá, nem tudja, mit mondhatna mást, elvégre nem ért ehhez. Kinyílik az ajtó, felkecmeregnek a csomagokkal egy fülkébe, ahol végre felmelegedhetnek fagyos tagjaik. Nem is nagyon szól, csak élvezi ezt az érzést, és gondolkozik tovább a hallottakon. Határozottan megéri Charival barátkozni, persze, ezek nélkül a dolgok nélkül is, amiket tud, és elárult a lánynak, de így mégsokkaljobban. Nagyon jó hétvégéjük lesz, már alig várja, hogy hazaérjenek!

[Leonie]

Fogja a nyuszkót, akit a manók simiznek felváltva, és etetnek is a különböző zöldségekkel, amiket mondott nekik. Béke, és harmónia lehetne ez az életkép, de szeme sarkából meglátja az osonó Leoniet, és rögtön eszébe jut, hogy itt nekik most küldetésük van. Eddig ő rendben vette az akadályt, még úgy is, hogy fel se készült, szóval igazán büszke magára, már csak háztársának kell megcselekedni, amit a csokiellátmány-mentő akció megkövetel, és akkor minden rendben lesz.
Csak hogy ez nem ilyen egyszerűen nagyszerű, ugyanis a manók éber figyelmét nem sikerül kijátszani. A lány kiabálni kezd, Ashley összerezzen, és körbenézve azt se tudja, merre léphetne menekülés címszóval, tekintve, hogy a manók mindenhol ott vannak, némelyiknél alig nagyobb ő is (költői túlzással, elvégre mégis csak egy nagykislányról beszélünk).
Nem kell azonban sokáig gondolkoznia, hová lépjen, hová ne, ugyanis a hagymával menekülő vörös démon elkapja a karját, és rántja is magával, hogy csak úgy lobog utána.
Nem gondolta, hogy élve megússzák ezt a kalandot, mégis sikerül kijutniuk a konyhából, és még a nyuszit is diadalmasan felemeli, hogy bizony megvan, mert ő ügyes, és minden kiszabott feladatot teljesített maradéktalanul a menekülésen kívül, de azt meg megoldották közösen.
Halálra sápad, amikor a lány, megnyugodva, hogy a nyula is megvan, közli, hogy csinálják megint.
-Ne!-
Közli határozott elutasítással, mert ha ezt ismételni akarja a másik főnix, akkor egyedül fogja csinálni. Túl sok adrenalin volt ez egyszerre egy ekkora kis szervezetnek. Bólint, amikor Leonie küldetéstudata közbeszól, hogy bizony meg kell menteni a kastélylakókat.
-Természetesen tudok.-
Válaszolja magától értetődően, elvégre nagyon-nagyon sok bűbájt ismer. Nem is érti, az emberek miért nem töltik az idejük nagy részét tanulással, elvégre az olyan jó móka, és... kifizetődő, mindig kifizetődő. Furcsa is, hogy a lány nem tud ilyen bűbájt.
-Ugye végzünk takarodó előtt? Mert utána már nem szabad kint maradni.-

[Zsombi]

Egy fiú terem elé, akit amikor még beesett a terembe, nem látott... és most még káromkodott is előtte. Határozottan el tudott volna képzelni jobb indulást is a mai napnak, de már mindegy. Inkább nem gondol rá, milyen jó lett volna belefutni a Szív Királyba, mert csak fájdítja a kis szívét, hogy helyette még a könyveit is elejtette, és szabályt is szegett.
-Tehénlepénybe?!-
Kérdezi értetlenül, miközben felegyenesedik a könyvekkel a kezében. Végigméri a fiút tetőtől-talpig, na nem azért, mintha tetszene neki, hiszen neki már van szerelme, de ha nem lenne, akkor minden bizonnyal helyesnek találná ezt a srácot, hiszen a nagylányok szoktak fiúkat nézni, és elmerengeni azon, milyen szépen süt át a hajszálaikon a fény... de ő ezt nem csinálja. Talán majd Kornéllal, addig viszont fel kell mérnie, hogy űrlény-e, aki vele szemben áll.
-A kastélyban nincsenek tehenek, sőt, a birtokon sincsenek. Csak varázslények.-
Szolgál magyarázattal készségesen, és rettentő tudálékosan, mint mindig. Nem is ő lenne, hogyha nem magyarázná meg a fiúnak, mekkorát tévedett. De azért, hogy az ismeretlen lássa, milyen nagyvonalú is ő, túllép ezen a tévedésen, és kisegíti.
-De abban igazad van, hogy sokkal rosszabb helyre is eshetett volna.-
Bólint, majd még egy aprócska mosolyt is megereszt, ahogy az egyik közeli asztalhoz sétál, hogy lepakolja a megmentett, imádott könyveit.
-Ashley vagyok, és téged még nem láttalak.-

[Lucus]

Amikor Kornél visszakísérte a hálókörletébe, miután némileg megenyhült, berohant a szobájába, és ugrándozni, sikongatni kezdett örömében. Azért félig biztosan megnyerte a csatát, elvégre a fiú megcsókolta, és ezt már nem lehetett visszavonni. Azon gondolkozott, kihez szaladhatna elmesélni, és először persze anya jutott eszébe, de ő már nem volt a kastélyban olyan későn, aztán Luca, és már indult is volna, amikor rádöbbent, hogy bizony takarodó idő van. Telve a boldogsággal, de apró csüggedelemmel feküdt le az ágyába, miután megfürdött, de csak arra volt képes, hogy félóránként vigyorogva keljen, és abban is biztos volt, hogy alvás közben sem lehetett ezt letörölni az arcáról.
Így aztán nem is csoda, hogy korán kel fel. Felöltözik, és az elsők között lép a Nagyterembe reggelizni, de leginkább Lucát várja. Forgatja a tányérját, az ételeket pakolássza rajta jobbra-balra, meg a pálcájával lebegteti az üres helyeken a tányérokat, amikor végre megérkezik a lány.
Felpattan, odarohan hozzá, megragadja a karját, és nagy, csillogó szemekkel néz barátnőjére, a többiekre meg elnézést kérve, amiért ő bizony most kisajátítja magának, és elrángatja.
-Beszélnünk kell!-
Közli határozottan, köszönés helyett, és amikor eszébe jut, mennyire modortalan volt, akkor azért mégis csak kipótolja ezt az üdvözlést.
-Jó reggelt!-
Már fogja is a karját a lánynak, és rángatja a navinéseknél egy olyan asztalrészhez, ahol nem ülnek sokan, hogy azután levetődjenek a padra. Nem akarta a pirosakhoz rángatni, különben is, innen remek kilátás nyílik a rellonos asztalra, pontosabban arra a helyre, ahol Kornél ülni szokott - meg egyébként a nagy részére a zöldek helyének. Kicsit furán érzi magát, helyezkedik a padon, sosem ült még másik asztalnál, csak az eridonosnál.
Hatalmas széles vigyorral, csillogó szemekkel néz a lányra, és úgy érzi, ki tudna pattanni a bőréből a lelke, hogy körbeszáguldja a világot. Soha nem tapasztalta még ezt, de szeretné máskor is, nagyon!
-Megcsókolt!-
Hadarja halkan, némileg talán vinnyogó hangon, mert annyira izgatott, nem tudja magába fojtani. Jelentőségteljesen néz a lányra, bizony ám, ő már nagylány, megcsókolta egy nagyfiú! Alig várja Luca kérdéseit, hogy részletesen kibeszélhessék a történteket.

[Szív Király]

Kornélnak talán nem volt igaza... azt mondta, hogy neki az a csók mást jelentett, mint Ashleynek, és ha mást jelentett, semminek nem kellett volna változnia, nem? Mégis mintha megváltoztak volna a dolgok. A fiú sokat mosolyog rá, ahhoz képest, mint előtte, és amikor csak figyeli távolról, akkor is sokszor észreveszi Kornél. Régebben nem tette, így Ashley észrevétlenül is sokáig bámulhatta a Nagyteremben. De most időről-időre össze szokott akadni a tekintetük, és ez bosszantó abban az értelemben, hogy nem tudja nézni anélkül, hogy ne bukna le, viszont jó is, mert így a fiú is őt nézi. És... mintha szívesebben venné a társaságát. Persze nem hiszi, hogy bármikor, amikor olyat mondott neki, ami arra utalt volna, hogy hagyja békén, az igazán komoly lett volna, de ezt inkább csak reméli. Viszont azóta mintha jobban örülne, ha látja, bár nem nagyon találkoztak úgy, hogy beszélgetni is tudjanak, így nem is tudta még megkérni arra, amire szerette volna.
Ez a mostani viszont remek alkalom lenne, csakhogy anyával van, de Kornél még így is odajön. Nagyon örül neki, mint mindig, szélesen mosolyog rá, anya meg elküldi őt. Kicsit aggódik, hogy mi fog történni kettejükkel, és majd szétveti a kíváncsiság, miről beszélgetnek, így futva indul a Toronyba, és tényleg csak felkapja a táskáját, és már rohan is vissza, az utolsó lépcsőfokokon ugrándozva érkezik le, majd lassít a tempón. Egy nagylány nem siethet ennyire nyilvánvalóan, legalább egy picit próbálnia kellene fenntartani a látszatot, hogy a szívének királya nem totálisan nélkülözhetetlen a számára, és legalább mérhető kincs az idő, amit vele tölthet.
Anya nem marad tovább, nyilván azért, hogy tudjanak pár szót váltani. Odaadja neki a táskáját, majd ahogy elfordul, azonnal Kornélt nézi, a fiú meg anyát még pár pillanatig, utána meg őt, és bizony ettől a pillantástól vágtázni kezdenek ám a paripák a mellkasában, mintha megsarkantyúzták volna őket.
A szavaira azonban némiképp elszontyolodik, és összezavarodik, mert sosem mondott még ilyet, hogy baj, hogyha elmegy, és nem tölti vele az idejét. Lesüti a pillantását szomorkodva, majd visszaemeli rá, és magyarázkodni kezd.
-Ne haragudj! Sosem maradtam még itt hétvégére, apa nagyon vár mindig, de... majd megkérem rá, hogy maradhassak legközelebb, jó? És vasárnap jövök, addig már csak kettőt kell aludni.-
Elmosolyodik, felemeli a kezét, és mutatja is a kettőt, hogy Kornél is lássa, milyen nevetségesen kevés szám ez (és abba inkább nem gondol bele, ez hány órát, hovatovább hány percet jelent).
Óvatosabbra vált, lassan mozdul, nehogy baj legyen, és előbb a kezét emeli fel megint, hogy Kornél karját megérintve a vállára csúsztassa, ahogy közelebb lép hozzá, oldalra hajtva a fejét a füléhez, amibe suttogni akar. Nem tudja, hogy messzebbről is tehetné, akkor is jól hallaná a fiú. Nem akar ám rosszalkodni, (ó, de mennyire hogy akar!) vagy legalábbis visszafogja magát, és csak a füléhez hajol, hogy más ne hallja.
-Kérlek, ne áruld el senkinek, hogy metamorf vagyok! Így is sokat csúfolnak, amiért kicsi vagyok, és okos... és szociálisan béna.-
Oldalról nézi az arcát, hogy mit reagál, mit mond, vagy bólint-e a dologra, de nem akar hátralépni. Olyan jó illata van, és olyan jó ilyen közel állni hozzá, már ameddig lehet, és a fiú épp nem hátrál el. Ameddig elhitetheti, hogy csak ezért hajolt közel, vagy ha a fiú nem is hiszi, másnak még a látszat tartható. Mindenki másnak a csarnokban.

[Szív Király]

Megijedt, hogy Kornél komolyan megfedi azért, mert hazamegy a hétvégére ahelyett, hogy vele töltené az idejét. Valahol azt gondolja, mert ezt már megtanulta ám, hogy ez annak a jele lenne, hogy kedveli, és vele akar lenni nagyon, így örül is... meg nem is, mert semmiképp se tud most maradni. De a fiú hamar elárulja, hogy csak vicc volt. Ezek szerint még mindig nem elég ügyes ezekben a dolgokban, mert nem jött rá.
-Akkor jó.-
Mondja egy sóhajjal megkönnyebbülten, majd szélesen elmosolyodik.
-Mamával és Faithivel fogok találkozni, nagyon jó lesz!-
Elvigyorodik izgatottan, már alig várja, mert velük mindig nagyon-nagyon jól érzi magát. Azután eszébe jut, amit kérni akart Kornéltól, így óvatosan nyúl felé, és ahogy a bőrük találkozik, megérzi a már jól ismert pattanó szikrát az ujjhegyein. Már zavarná, ha ez nem lenne...
-Ki az, aki nem?!-
Válaszol keserűen, és az eridonosokon kívül nem sok ilyet tudna mondani. Mondjuk ehhez hozzátartozik az is, hogy nem is tud túl sok nevet... habár eridonos, és ezzel együtt kellene járnia annak, hogy szeret a figyelem középpontjában lenni, ez nincs egészen így, bizonyára az egyéb körülmények miatt. Szerencsére Kornél megenyhül, nem is érti, miért haragudott meg ezért rá, de eldönti, hogy legközelebb inkább nem mondja neki, hogy piszkálni szokták.
-Köszönöm szépen!-
Közelebb hajol, és ad egy puszit az arcára, mert így illik megköszönni a dolgokat. Na jó, azért így köszöni meg nála, mert a szerelme, de van ám más is, amivel magyarázhatja, és ez megnyugtatja, utána hátra is lép, mert tudja, hogy Kornél nem szereti az embereket túl közel engedni a személyes terébe. Közben persze a szavain gondolkozik, azon, milyen különleges is ő. A fiú szájából tényleg nagyon kiváltságos dolognak hangzik, hogy ilyet tud csinálni, még talán képes lesz, és elhiszi neki... na de mit ne hinne el? Pláne, ha őt dicséri. És bár nem szereti, ha túl közel mennek hozzá, önként simítja meg a haját, amitől kicsit megrezzen, de azért nagyon örül is neki. Erről eszébe is jut még valami, amihez eddig nem volt bátorsága.
-Oké, mindjárt megyek, de... Kornél?! Te mindig azt mondod, hercegnő vagyok, szeretnél úgy látni? Mert... a bál jó alkalom lenne rá. Eddig csak farsangra öltöztem hercegnőnek, de az más, és rég volt, sosem voltam még bálban, és gondoltam...-
Egyre gyorsabban beszél, ahogy elmondja, mire is gondolt, mit is szeretne, de nagyon-nagyon-nagyon. Bár, ahogy így utólag elmereng rajta, ostobaság volt megkérdeznie. Kornél sosem megy ebbe bele, hiszen ott mások is vannak, akik majd látni fogják vele, és akkor beszólnak érte, hogy egy ilyen kislánnyal megy el, biztos nem hagynák szó nélkül, és különben is, biztos nem is akarna vele menni, elvégre oda a nagylányokat viszik a nagyfiúk! Kár volt megemlítenie... nagy kár! Ezzel most biztos mindent elront.

[Szív Király]

Nézi, ahogy Kornél arca megváltozik, és nyel egy nagyot. Nagyon ijesztő, de nem futhat mindig el, hiszen ez most talán nem annyira neki szól. És különben is, még sosem történt baj...
Hevesen bólogat a szavakra, de a háta mögött keresztezi az ujjait. Reméli, soha nem fogja megtudni senki nevét, aki csúfolja, vagy legalábbis nem fogja Kornél megkérdezni, mert úgy érzi, annak nagyon rossz következményei lennének.
Halkan kifújja a bennrekedt levegőt, majd összeszedi a bátorságát, hogy megkérje arra, amit szeretett volna tőle. Még mosolyogni is tud, ahogy a fiú válaszol, és megpuszilja az arcán, de nem számított rá, hogy a fiú ennyire lemerevedik. Nem tudja pontosan, miért, mármint azt tudja, hogy nem szereti az embereket a maga közvetlen közelében, de hogy mindig így végződjenek az ő mozdulatai, az elkeserítő. Meg kell várnia, hogy Kornél érjen hozzá, de ez meg igazságtalan, hogy ő nem teheti csak úgy, a fiú meg, nos... igen. Talán nem kéne hagynia, hogy csak úgy felemelje, és arrébb pakolja, amikor úgy dönt, vagy hogy játsszon a hajával, de el se tudja képzelni, hogy elhúzódjon. Azt olyan komoly dolognak gondolja, mintha... mintha megpofozná, és ő nem akarja megpofozni.
A fiú indulásra készteti, de még valami eszébe jut, amit szeretne, így azt is elhadarja, rögtön meg is bánva. Ahogy félig visszakérdez-kijelent, már nincs visszaút, így megint csak bólogat rá, majd bátortalan hangszínnel, de annál nagyobb elszántsággal belül még hozzáteszi:
-Kérlek...-
Várja a választ, azon tipródva, talán vissza kéne szívnia az egészet, mert ebből baj lehet, de akkor Kornél válaszol. A nagykislány arca azonnal felderül, fogkrémreklámba illő mosollyal, majd megfordul és elszalad a bejárati ajtóhoz. Kinyitja, de még visszanéz, és integetni kezd.
-Vasárnap találkozunk!-
Kiáltja, majd ki is szalad az ajtón anya után. Lehet, hogy nem nyert háborút, de a csaták száma gyarapszik az ő javára.

[Szív Király]



Nagy dolog van készülőben a nagykislány életében- állítja Anya, Faithi, és Mama a hétvégén a csajos délutánon. Ő ilyenen még sosem volt, mert soha nem hívták a lányok magukkal a "csodabogarat", és igazából nincs is neki sok lány barátja... persze fiú se. Szóval összességében sincs neki sok, de a lényeg, hogy most bizony összegyűlt a család nőtagjainak kupaktanácsa, hogy megvitassák ezt az új helyzetet, amikor is a nagykislány bálba készül egy nagyfiúval - tehát randizik.
Mama még nem tudott semmit Kornélról, így mindent el kellett neki mesélni - szerencsére ezt a szerepet Anya vállalta, és beszámolt zanzásítva, amiért a kicsi hálás volt, mert nem tud pirulás és szégyenlősködés nélkül, összefüggően, hosszan beszélni róla, pláne az érzelmi részéről, amiben, mint tudjuk, nem túl ügyes.
Először felpróbálta a ruhát, amit Anyával választottak, és nagy örömére mindenkinek nagyon tetszett, így megmutatták a ház egyéb részeibe szorult Apának és Papának is, meg a testvéreinek. Még a fiúk se tudtak rosszat mondani, szóval elkönyvelték ezt sikernek, ezután visszavonultak, és Faithi megtanította járni magassarkú cipőben nagy szerencsétlenkedés és nevetgélés közepette. Persze nem tudta maradéktalanul elsajátítani a dolgot, pláne, amikor ahhoz a részhez értek, hogy már nem csak járni, de forogni is, meg "riszálni" is kéne benne (amiről eddig úgy hitte, azt csak tánc közben szoktak, de kiderült, hogy nem ám... járás közben is a nagylányok).
Kitalálták, milyen legyen a haja, nagyon egyszerűre képzelték, csak egy kis színnel megbolondítva, amit könnyű volt elkészítenie - csak rágondolt. Ezután következhettek a mindenféle jó tanácsok a fiú elcsábítására, kezdve azzal, hogy Mama korában mire kellett vigyázni a fiúknál, és hogy a gyomrukon át vezet az út a szívükhöz egészen addig, hogy hogyan kell véletlenül a karjaiba esni. Tömérdek információ, amivel igyekezett lépést tartani, de bár adtak volna neki inkább egy könyvet, ami erről szól!
Felszerelkezve tehát a csábítás trükkjeivel, és felöltözve a szép ruhába-cipőbe, a haját elkészítve, az egészet a Kornéltól kapott nyaklánccal tökéletesítve (természetesen, eszébe sem jutott mást felvenni, és egyébként is tökéletes a szetthez) érkezik a Nagyterem elé. A szíve talán életében nem dobogott még ilyen hevesen, és amint körülnéz, eszébe jut, hogy már most megszegte az első szabályt: "Várakoztasd meg egy kicsit!" de mentségére szóljon, hogy elfelejtette (bár ez inkább tragédia, mint mentség) és hogy nagyon izgatott.
Az egyik lovagportré szólítja meg, megdicsérve a ruháját, és beszélgetésbe elegyedik vele, kicsit talán elkendőzve a tényt az elméjében, amiért itt van, de amikor megérzi az ismerős vonzást, és az irányába fordul, elakad a szava, ahogy meglátja Kornélt, aki több, mint helyes!
Szívdöglesztő - jut eszébe a szó, amit tanítottak neki, hogy használni szoktak, de természetesen soha nem fiúk, legfőképp a kifejezés alanya előtt nem! Visszafogott, kevésbé totálisan-oda-vagyok-érted mosolyát veszi elő -elvégre felfegyverezték rendesen, ki kell használni- ahogy elfordítja figyelmét teljesen a lovagtól, és tesz egy lépést a másik felé, aki közeledik.

[Szív Király]

Sűrűn pislogva szemléli a fiút, kizárva a külvilágot - noha utóbbi nem volt szándékos. Meglepődik, amikor Kornél ellép, nem érti a dolgot, de aztán persze rájön, hogy csak megkerüli, nem hagyja itt - bár ettől függetlenül még mindig nem egészen érti.
-Miért, meddig tart a te mellkasod?-
Kérdez vissza, és magát is meglepi, milyen könnyen jön ez az incselkedés. Csak kimondta, ami először az eszébe jutott, talán ezt kellene tennie ezek után is, bár... nem, mégsem. Kornél az este végére megőrülne tőle. Azért majd figyel, hátha sikerül még spontán ilyeneket mondania - de csak miután a fiú reakcióját is megkapta erre.
Képtelenség elrejtenie a sugárzó mosolyt. Ó, ha Kornél tudná, hogy mennyit, de mennyit tipródott mindezen! Nem akar rá szégyent hozni még azzal is, hogy nem megfelelően néz ki, épp elég, hogy kicsi, ráadásul olyan sok mindent nem ért a nagyok világából. De a fiú mégis beleegyezett ebbe, az ő kedvéért, így az a minimum, hogy kitesz magáért. A szűrőt pedig máris használnia kell, ami a gondolatok és a kimondott szavak között van, mert mint azt a szabályok meghatározzák, nem árulhatja el minden kétséget kizáróan, mennyire oda van érte, márpedig a "Te pedig tökéletes" pont az a válasz, amivel ezt tenné, így pár pillanatig kutat a fejében, majd inkább csak pukedlizik egyet köszönetként (és hálát ad az égnek, hogy talán kicsit esetlen, de nem esett el).
-Mehetünk.-
Mondja, ahogy nézi Kornél kezét, majd odanyújtja a sajátját, és csak amikor a bejárat felé fordulnak, akkor gondol bele igazán, hogy itt emberek lesznek! Olyanok, akiket ők ismernek! Be fog menni kézenfogva vele egy hatalmas terembe az iskolában, ahol mindenki ott van: az igazgató, a tanárok (Anya kivételével, mert ő már otthon van), az iskolatársai... mindenki. És a titka nem marad többé titok, Kornél már nem lesz az ő féltve őrzött szerelme, pedig ez a gondolat, ez az érzés eddig csak az övé volt. Még Luca sem tudja, ki a Szív Király, se Chari - csak Anya. Olivér pedig rájött a múltkor, amikor találkoztak, de ő nem mondta meg az igazat neki... hányingere támad ettől, elbizonytalanodik, és arra gondol, hogy ostobaság volt ezt kitalálnia. Kicsit erősebben fogja a fiú kezét, ahogy remegő lábakkal elindul, és mélyeket lélegzik, hogy megnyugodjon... ha őt nem is szeretik sokan, biztos nem fogják csúfolni Kornél jelenlétében. Tőle az ő korabeliek biztosan félnek, vagy legalábbis nem mernek nyíltan konfrontálódni vele. Na nem, mintha sok korabeli lenne, hiszen itt mindenki vagy minimum 14, vagy sokkal fiatalabb nála, és nem is iskolás.

[Szív(döglesztő) Király]


Elpirul egy kicsit, de megint megszületik a fejében a válasz Kornél reakciójára, és gyorsan úgy dönt, ki is mondhatja.
-Mert valakire rossz hatással vannak...-
Bizony ám, a fiú szokott így beszélni, neki meg papírja van róla, hogy az átlagnál gyorsabban és könnyebben tanul, így nem csoda, ha ragad rá. Persze nem gondolja komolyan, hogy tényleg rossz a hatás, sőt, maga a hatás lehetne tartósabb is, és intenzívebb, és...
De elindulnak befelé, ő pedig igen is hogy nagyon fél. Kár, hogy nem gondolkozott ennyire előre, sőt, nagyon nagy hiba, elvégre ő okos! Miért ennyire béna, ha Kornélról van szó, vagy a vele kapcsolatos... akármiről?! Idegesítő! Viszont a fiú a szavaira egy nagyon kedves mosolyt kap válaszul, miközben a fejében feljegyzi az újabb kifejezést, amit hallott tőle a mellé, ami a karácsonyi ajándékához volt írva. Hogy szereti...
Nagyon régóta várta már ezt az estét, minden cicoma és csillogás és nehézség ellenére is. Biztos benne, hogy ő a legszerencsésebb lány, és tulajdonképpen nem is érti, Kornél miért vele mutatkozik. Biztosan akadnak jelentkezők tucatjával... de nem akar erre gondolni, csak kiélvezni az első bált, de amint elindulnak, a sok embertől, a sok felkavaró gondolattól a gyomra is bukfencezik egyet, és nem a jó értelemben. Tekintetére kiül a pánik, próbál mély levegőket venni, amikor is meghallja ismét a szívét melengető mély hangot. Hálásan bólint, és jobban belekarol, hogy biztosabban tudjon járni, mert ez a cipő eleve életveszély némileg a számára, hát még a stressz.
Belépnek a terembe, de az első dolog, amit észrevesz nem az, amire számított. Nem a sok ember, a nyüzsgés, hanem a hatalmas fa a terem másik végében. Szemei elkerekednek, még a száját is eltátja egy pillanatra - minden évben így szokott rá reagálni, és mindig azt hiszi, a következőre már nem így fog.
-Nézd, milyen szép!-
Mondja lelkesen, majd észreveszi a hópelyheket is. Ezeket mindig megpróbálja elkapni, és mindig nagyon bosszús lesz, amiért nem sikerül neki, de most igazán nem kellene nekiállnia kapkodni utánuk, nem lenne az helyénvaló. Lefelé engedi a tekintetét, és megrohamozza a tömeg látványa, amitől megint csak rosszul kezdi érezni magát, de nem kezd újra pánikolni, inkább megmakacsolja magát, elvégre nem ezért jött ide... azért valami alkoholos dolog most biztos segítene, hiszen az köztudottan oldja a gátlásokat. Kár, hogy tilos innia.
Szerencsére még nem lát egyetlen ismerőst sem, így nem kell senkihez odamennie - nem is akar. Inkább visszafordítja a figyelmét Kornélra, amikor megüti egy nagyon szép zene a fülét, hegedű, ettől máris komfortosabban, lazábbnak érzi magát, a hegedű mindig megnyugtatja, nem hiába a kedvenc hangszere, és imád rajta játszani. Kíváncsian néz fel a szempillái alól a fiúra, úgy, ahogy tanították neki, de ez ösztönösen jön most (persze sokat segít, hogy begyakorolta, de nem kell rá magát emlékeztetnie, hogy csinálja) és elmosolyodik, de Kornél elég feszültnek tűnik.
-Nem szereted az ilyen dolgokat.-
Inkább kijelenti, mint kérdezi, de azért megerősítést vár, elvégre sokszor gondol valamit valakiről, amiről aztán kiderül, hogy nem is úgy van. Bárcsak inkább Anya képességét örökölte volna, azzal sokkal többre menne!

[Szív Király]

Nem tudja, hogy szokás viselkedni az ilyen bálokon, mármint oké, hogy magassarkúban kell járni, és szép ruhát felvenni, és szép hajat csinálni, meg mosolyogni, és beszélgetni másokkal, meg csábítani, mert ez egy randi, de... mi az, ami könnyű egy ilyen estében? Amitől jól szórakozhat, bár neki már az is az, hogy Kornéllal van, na de mit kellene tenni, hogy a fiú ne unatkozzon? Mert az előbbi felsorolás aggasztóan kimerítőnek tűnik, egy részét teljesítette, másokkal beszélgetni meg nem akar, a csábításban meg nem biztos még, ahhoz most nincs elég bátorsága, és... különben is, mi van, ha rosszul sül el?
Szerencsére rábízhatja magát a fiúra, aki egy asztalhoz vezeti, és le is ül a kihúzott székre, bár még nem fájnak a lábai, de azért máris imákat rebeg magában, mert ültében kisebb a valószínűsége, hogy elesik. Nagyon fura, zavart pillantással nézi, ahogy a fiú egy késsel kezd játszadozni, azután az arcára pillant, és megállapítja a nyilvánvalót. A sóhajból ítélve pedig nagyon is telibe találta - a sóhajokból már könnyebben olvas.
-Tudom, hogy nem velem van, már mondtad.-
Bólint, mert nála ez ilyen egyszerű. Kornél megmondta, és az úgy van. Nincs kérdés, meg feltételezgetés, hogy de mi van, ha mégis... bár vannak bizonyos dolgok, amiket Anyáék nagyon is megkérdőjeleztek, sőt, már ő maga is, a fiú viselkedése alapján, de inkább tartja magát az esetek többségében ahhoz, hogy amit mond, az úgy van, mert ez neki sokkal könnyebb így, ez egy biztosabb talaj.
-Rendben. De azért örülnék, ha te is jól éreznéd magad... hallgasd a hegedűt!-
Talán Kornél is képes rá, hogy csak egy-két hangra koncentráljon a sokból, neki van hozzá hallása, és tényleg gyönyörű a dallam, amit játszik valaki. Amilyen kis rajongólelkű, legszívesebben felpattanna, hogy megkérdezze, mi ez, de nem teszi, mert az nem illendő ilyen helyzetben. Inkább az asztalra néz, és a sütiket veszi szemügyre, amik mind nagyon jól néznek ki. Felemeli az egyiket az arca elé, és fölötte kukucskál a fiúra, hátha sikerül mosolyt csalnia az arcára.
-Kérsz egy kis endorfint? Attól biztos felfelé fog kerekedni a szád széle.-
Ezt a kifejezést neki szokták mondogatni bizonyos helyzetekben otthon, és nagyon szereti, bár nem sűrűn használja, viszont most pont illik a helyzethez, már úgyis nagyszájúnak lett titulálva. Igazából könnyebb már elengednie magát a fiúval, mert kezdi elhinni, hogy nem fog olyan rosszat csinálni egy-egy mozdulatával, cselekedetével, vagy mondatával, amitől elszaladna, hiszen már elég sok rosszat mondott, tett, és csinált, és mégis még mindig itt van - ráadásul a bálon!