[Szív Király]

Kornél furcsán viselkedik, úgy nézi a tömeget, mintha mindenkiben ellenséget látna. Ash vesz egy nagy levegőt, azon tanakodik, hogyan terelhetné el a figyelmét a fiúnak, de egyelőre nem jár túl sok sikerrel. Megvonja aprócska vállait, és ismét a szempillái alól les fel Kornélra, majd hátradobja a haját is. Óvatos kis próbálkozások a csábításra, de a szavai azok, amikkel talán többet elárul.
-Amikor kicsi voltam, nagyjából két éves koromig kötött le az esti mese. Azután közöltem apával, hogy ezek fantáziátlanok, én sokkal jobbakat ki tudok találni, ne olvasson többet. Így viszont nem volt mivel elaltasson, hát hegedült. Nagyon, nagyon szépen játszik rajta, és én is nagyon megszerettem a hangját, aztán el is kezdtem hegedülni, amint lehetett.-
Meséli a fiúnak, majd egy kicsivel közelebb hajol az asztal fölött, Kornél tekintetét fürkészve, mintha titkot osztana meg vele, és talán így is van.
-Nekem a hegedű a lehetőségekről szól... hogy bármit elérhetsz, amit csak akarsz.-
Vagy éppen akit. Hiszen a hegedűjáték annyira el tudja varázsolni az embereket, és ő abszolút nem csak a szomorú dallamokat szokta játszani, sőt!
Egy csupa-csoda édességet ragad meg az asztalon, az arca elé emeli, és így próbálja mosolygásra késztetni a fiút, a próbálkozását pedig siker koronázza, hasonlóan elragadó mosolyt tükröz az arca, mint a fiúé, csak az övében jóval több lehet a rajongás.
A válaszra összevonja a szemöldökét, természetesen Kornél még csak a gyanút se tudja elültetni a lány fejében ezzel, mert a nagykislánynak teljesen máson pörög az agya.
-Hogy lehet azt nem szeretni?!-
Csúszik ki a teljesen felesleges és értelmetlen kérdés a száján, de talán Kornél nem "csak úgy" nem szereti, hanem van valamilyen más magyarázata is. Addig is azon gondolkozik, hogy ő maga biztos, hogy nem keserű, inkább édes, ha jellemeznie kéne magát így, akkor ezt mindenképpen be kell látnia. És Kornél? Hozzá illik a keserű... így kicsit szégyenlősen süti le a szemeit, ártatlanul, nagyokat pillog Kornélra.
-Talán én is inkább a keserűt szeretem.-
Közli alsó ajkát beharapva, mert bizony ebből is kapott kiképzést, ez mennyire fontos. Ő arra gondol, hogy szívesebben kóstolná a fiúét, és ha ez visszafelé is igaz, akkor hátha nyert ügye van, és megkapja azt a csókot, amire az előző óta vágyik.
Az ajkai elé emeli az édességet, és beleharap a felszólításra, nagyon ízlik is neki, egy pillanatra lehunyja a szemét a csokicsodát ízlelve, majd ismét a fiúra emeli.
-Szóval akkor te inkább konyakozol?-
Ezt határozottan el tudja képzelni, és észre se vette, hogy a kislányos viselkedése most már tényleg átalakult egészen merésszé, és csábítóvá. Már csak az a kérdés, hogy a csábítás alanya hogy reagál minderre. Az ételre még biztos várniuk kell, de eszébe jut valami más.
-Nálad van a royal flush?-
Kérdezi kíváncsian, majd felpattan az asztaltól, és megemberelve magát, meg a tűsarkúakat igyekszik riszálva távozni a nagy karácsonyfa felé - legalábbis addig így, amíg Kornél látja. Tudta, hogy nem tudná miben elhozni az ajándékot, így miután Kornél megtalálta a kártyalapokat, odatette a másik dobozkát, hogy majd eljöjjön érte, és átadhassa, így egy kicsi, fekete dobozzal tér vissza, ami olyan színű szalaggal van átkötve, mint amilyen Kornél szeme színe.

[Szív Király]

Nézi a fiút, és ismét belé hasít az érzés, milyen jó itt lenni Kornéllal a karácsonyi bálon. Nem gondolta volna, hogy ez valaha megtörténik... a fiú a kést, ő a fiút nézi, folyton fel-felgyorsuló szívdobogással. Utána kell olvasnia, ennek milyen hosszan vagy röviden tartó káros hatása lehet... nem, mintha túl sokat tudna ellene tenni.
Kornél mosolyogva rá pillant, ő is mosolyog, hogy is ne tenné, és próbálkozik tovább, de nem tudja, hogy a fiú mit gondolhat, mert nem igazán reagál. Aztán zavartan megrázza a fejét, és határozottan ellent mond, mert mást gondol.
-Nem leszek keserű... talán meg tudom édesíteni.-
És a fiú talán ebből a mondatból jön rá, hogy nem egészen arról van már szó, amivel elkezdték a beszélgetést. Inkább megeszegeti a sütijét, azután meg felpattan, és elszalad az ajándékért. Közben persze megjegyzi, hogy Kornél kedvence a whisky. Van valami hasonló benne, meg Apában.
Leteszi a fiú elé a dobozt, de nem ül még le, hanem elragadtatva, és nagyon izgatottan nézi a fiút, hogy vajon mit fog szólni.
-Neked. Boldog Karácsonyt, nyisd ki gyorsan!-
A frázist csak úgy közli, mert őt annyira nem érdekli most, hogy ez tulajdonképpen karácsonyi ajándék, bármikor, bármiért odaadhatta volna. Várja, hogy a fiú kinyissa a dobozt, és amint megteszi, még több kártyalapot találhat - pontosabban egy francia kártyapaklit, amiből csak a royal flush hiányzik, amit Kornél kipakolt. Mielőtt a fiú mondhatna valamit, neki még küldetése van, úgyhogy komolyan néz Kornélra, de persze jókedvűen, bár azért tart tőle, hogy a fiúnak nem fog tetszeni.
-Fogd össze az összes lapot, kérlek, és tedd ide, közelebb hozzám.-
Mindeközben ő felfogja a ruha alját, mert a pálcája a combjára lett csatolva, és ha tudná, hogy Kornélt talán ez jobban érdekli, mint az összes mai próbálkozása együttvéve, akkor biztos jobban készült volna erre a szoknyafellibbentésre, mondjuk megkérdezte volna, milyen magasra húzza, hogy tartsa a lábát, hogy csatolja le a pálcát... így csak felhúzza egyik kezével úgy, hogy a combfix (igen, ilyeneket kell felvenni a nagylányoknak!) csipkéje épphogy látszik csak ki, majd lecsatolja a pálcát, és visszaengedi a ruhát.
-Ha intek, akkor mondj valamit.-
Néz a fiúra kedvesen, és ha nem tudna Kornél mit mondani, akkor vannak ötletei... szóval vár, majd elvigyorodik.
-Mondd, hogy Ashley a legszebb lány a világon!-
És ennél csak cifrábbak jutnak eszébe: Mondd, hogy szeretsz, hogy szeretnél megcsókolni, hogy legyek a barátnőd, hogy... de ezeket megtartja magának. Koncentrálva a lapokra néz, elvégzi a megfelelő pálcamozdulatot, majd int Kornélnak, hogy beszéljen, azután amikor megtörtént, rákoppint a lapokra elsuttogva a varázsigét, a lapok kicsit megremegnek, és sárgás-fehéres fénnyel átitatódnak, majd a varázslat elkészült.
-Na!-
Mondja, mint aki jól végezte dolgát, ismét felhúzza a ruha alját, és megpróbálja visszacsatolni a pálcát, de ezzel már korábban is megszenvedett. Közben magyaráz.
-Ez a pakli mostantól a tiéd. Hozzád tartozik, és ezt tudja - felismeri a hangodat. Taníthatsz neki trükköket, amit kulcsszavak kimondásával segít elvégezni, és tud is 111 trükköt, de ne aggódj, játszhatunk, én nem tudom őket, nem akartam megtudni, így Anyát megkértem, hogy segítsen, szóval van egy használati útmutató is a dobozban a trükkökkel meg a szavakkal, azt Anya írta, hogy ne lássam, én meg a varázsigékkel foglalkoztam.-
Magyarázza, miközben figyeli Kornél arcát, hogy tetszik-e neki, aztán felsóhajt, mert a pálcát csak nem sikerül visszacsatolni.
-Segítesz?-
Kérdezi ártatlanul, mint amilyen ártatlanul gondolja is ezt a gesztust, szimpla segítségnek, elvégre ilyen messzire a csábításban nem mentek, és háromfejű kutya legyen, ha magától gondolna arra, hogy ez túlmutat bizonyos dolgokon, hogy a barátok nem igazán szokták egymás combját taperolni harisnyában, még akkor se, ha pálcát kell odacsatolni - legalábbis a fiú-lány barátok.

[Szív Király]

Utasítja a fiút, mit csináljon, és döbbenten tapasztalja, hogy csinálja is, és hogy ez milyen fura érzés. Mondja, hogy mit mondjon, hogy a varázslatot elvégezhesse és a pakli igazán Kornélé legyen, majd amikor a fiú megismétli a szavait, akkor lefagy egy pillanatra. Nem tudja nyilván, hogy Kornél komolyan gondolja-e, biztosan nem, de akkor is: ezt hallani a szájából annyira megdobogtatja a szívét, hogy szinte szédülni kezd, már attól fél, hogy el is ájul, miközben pirulva vigyorog a fiúra, majd inkább koncentrál a feladatára, és ezzel össze tudja szedni magát szerencsésen. Azért a listája tovább bővül a szavakkal, amik elhagyták azokat a csodás ajkakat.
A pálcájával szenved, és segítséget kér. Kornél persze nem utasítja el, és amikor meglátja, ahogy a keze a lába felé nyúl, csak akkor gondol bele, hogy ez talán nem volt olyan jó ötlet, lehet, hogy ez nem illendő dolog.
-Köszönöm.-
Suttogja vörösen, majd behunyja szemeit, ahogy megkapja a homlokára a csókot. A bőre bizsereg, ahol a borosta hozzá ért, és megint érzi a szokásos szikrázást. A fiú felé nyújtja a kezét, ő pedig kissé gyanakodva néz rá miközben természetesen már oda is nyújtotta a sajátját, majd totálisan elsápad a következő szavakra. Persze, gondolhatott volna erre az eshetőségre is, hogy Kornél táncolni akar, de inkább azt hitte, nem fog, mert alig van egy-két dolog, amit a fiú szívesen csinál.
-Inkább ne.-
Mondja, de ahogy a fiú húzza magával, természetesen megy ő is. Közben azért még próbálja lebeszélni a dologról rettegve kicsit, ez az este kész életveszély, és ismét észreveszi, milyen sokan vannak, és azt is látja, hogy nagyon-nagyon sokan megnézik őket, még mutogatnak is rájuk! Már csak az hiányzik, hogy el is essen. Megáll vele szemben egy életem, egy halálom pillantással és egy nagy levegőt vesz.
-Kornél, én bénán táncolok.-
Figyelmezteti, ami talán inkább könyörgő, hogy hagyják ezt, ez túl sok rivaldafény neki. Azért persze engedelmesen nyújtja a kezét, helyezi a vállára a másikat, és lép közelebb. Minden lépést gyilkos mutatványként él meg az elején, de aztán érzi, hogy Kornél erősen tartja, érzi az illatát, és a fiú vezeti is, plusz elég magas, hogy totálisan birtokolja a figyelmét, nem lát mögötte másokat, körbe se néz inkább, csak elképzelni tudja, hogy figyelik őket.
-Oké, talán ez mégis jó ötlet volt.-
Suttogja, elvégre Kornél magától húzza magához, hozzá érhet, még nézheti is közelről, fogja a kezét... és táncol, nem is bénán, mert csak követnie kell! Az első bálján, Kornéllal táncol, ez több is, mint tökéletes.
-Köszönöm!-
Csak súgja ezt is, ahogy közelebb simul hozzá, és egy puszit ad a borostás arcra, majd, ha Kornél hagyja, akkor marad is így közelebb. Nem akar semmi rosszat (tényleg nem) csak ez olyan jó érzés, és különben is, ez csak egy tánc!

[Első óra]


Nagy dolog van készülőben nagykislányunk életében - és kivételesen nem abban mesterkedik, hogyan csókolhatna meg valakit, akit mind jól ismerünk, akik kicsit is jártasak vagyunk a sorában. Kivételesen nem a fiú miatt izgatott, de nagyon, hanem más miatt, méghozzá a tanulás miatt! Bizony, ez legalább olyan jó dolog, mint Kornéllal tölteni az időt, de ha csak félve is, kicsit azért be kell vallania magának, hogy ez most még annál is jobb... vagy talán mégsem. Vagy mégis? Oké, annál biztos nem jobb, mint csókolózni vele.
Legalább negyed órával hamarabb ér a "terembe". Kisétál a másodikról, és felnéz a hatalmas kupolára nagyot sóhajtva. Nem tudja, hány lóerős most a szíve meghajtása, de tuti nem elhanyagolható, ahogy vágtázik... óvatosan sétál közelebb, és meg is találja a bejáratot. Soha nem járt még itt, így a látvány teljesen lenyűgözi, körbefordul egyszer, kétszer, megnézi az asztalokat, és odasétál a földhöz tartozó lámpáshoz, vigyorogva nézegeti, és mivel senki nincs itt, örömében még tapsikol is kettőt.
Ezután bátran felfedezőútra indul, talán megnézhetné a vizet, amit Viorel, a fiatalabb bátyusa birtokol. Igen ám, csak hogy ahogy odalép, falba ütközik, és akár hogy is szeretne, nem tud tovább menni, így mérgesen toppant a lábával.
-Ugye most csak viccelsz velem?!-
Kéri számon a teremtől bosszúsan, majd megfordulva észreveszi a tanár urat, és azonnal elpirulva elszégyelli magát a hangnem miatt.
-Csókolom!-
Köszön illemtudóan, ahogy visszasétál szépen az egyik asztalhoz, és várja a hogyan továbbra a választ... persze ezt a kérdést nem teszi fel, csak gondolatban, és talán minden egyes mozdulatával, amilyen tettre kész.

[Szív Király]




A táncparkettre sétálnak, amitől már előre mindenféle problémája van, hiszen ő, meg a tánc ebben a cipőben... még másikban sem egy életbiztosítás. Nem járt sokáig táncolni, mert béna volt, és utálta, hogy jobbak nála a többiek.
Kornél felemeli, amitől meglepődik, és nem érti, mi történik, de mosolyog nagyon, pláne, amikor a fiú a saját lábait az övéi alá csúsztatja. Furcsa pillantást vet rá, de mindent megért, amint mozogni kezdenek.
-És ha most még inkább megvádolnak ezzel?-
Kérdezi incselkedve ismét, ami először eszébe jut, elvégre lehet, hogy a Szív Király nem is táncol olyan jól... de természetesen ez egy hamvában holt feltételezés, nem is gondolta ő komolyan, hogy így lenne, viszont piszkálni kicsit ezzel az... vicces.
Ez az este számára majdhogynem tökéletes, jól érzi magát, jó a fiúval táncolni, ilyen közel hozzá, ezért ad is neki egy puszit, ahogyan megköszöni, hogy elhozta. Kornél visszakérdez, és már válaszolna rá, amikor a fiú azt mondja, inkább ő köszöni. És, hogy nincs szükség köszönetre. Összeráncolja a homlokát, ahogy rá pillant, majd megrázza kicsit a fejét, miközben elneveti magát halványan, kicsit talán keserűen is.
-Te tényleg nem érted, ugye?-
Kérdezi meg, és maga sem tudja, vár-e erre választ, vagy sem. Nagyot sóhajt, ha már belekezdett, akkor nem áll meg. Pironkodva pillant el a fiú arcáról.
-Igazából én sem... csak érzem és elfogadom.-
Magyarázza, és félve néz fel a szempillái alól Kornélra, mert ez egy nagyon kétélű fegyver, akár nagyon rosszul is elsülhet, de... nem tudja elképzelni, hogy ettől változna valami benne. Azt sem tudja, a fiú érti-e, mire gondol, csak sejti, hogy tudhat valamit, de szinte egészen biztos benne, hogy nem értheti pontosan, hiszen még ő maga sem érti pontosan.
-Én...-
Kezd bele nagy lendülettel, majd egy sóhajjal befejezi, mert nem tudja, pontosan milyen szavakat kéne használnia, a szabály pedig nála, hogy vagy pontosan fogalmazzon, vagy sehogy. Talán egyszerűbb lesz máshogy megközelítenie, úgyhogy megsimítja a vállát, ahogy halkan elsuttogja a szavakat, nehogy más meghallja, talán a fiú sem fogja, azt hiszi.
-Sosem foglak bántani.-

[Szív Király, és egy kis mutogatás erejéig Lucus]

Kornélra néz megrökönyödve, majd megrázza a fejét... nem is érti ezt a kérdését, de látja, hogy nem sült el jól az iménti kijelentése.
-Csak vicceltem.-
Mondja, majd inkább másról kezd beszélni, egyrészt, hogy ezen a kis feszültségen tovalendüljenek, másrészt, mert más kerül szóba. Egészen pontosan fogalmazva mást hoz szóba. Várja a fiú válaszát, vagy reakcióját, ahogy lépked, amikor Kornél lépked, gépiesen, de közben csak az idegesség nő benne egyre inkább. Oldalra néz, és pont sikerül Lucát megpillantania, s ha a lány is észreveszi netalán, akkor rámosolyog, elveszi a kezét Kornél válláról, és rámutat úgy, hogy a fiú lehetőleg ne vegye észre, azt tátogva, hogy "Ő az".
Nagyon jó figyelemelterelés lenne ez a maga számára, ha nem lenne ilyen közel Kornélhoz, így azonban csak átárad rá a türelmetlenség és idegesség, amitől kicsit kezd kétségbe is esni. Tényleg megsértődött a fiú, vagy... most miért haragszik? Kornél mindig haragszik, amikor érzelmekről van szó. Mindig haragszik, amikor Ashley beszél is arról, még ha csak nyomokban is, hogy mit érez iránta. Talán másokkal is ilyen? Elvégre nem szereti, ha az emberek a közvetlen közelébe mennek, és ez biztos, hogy nem csak rá vonatkozik.
Megtorpan, és kicsit hátrahajolva néz fel a fiúra, és hallgatja végig a monológját. A szavak szinte égetik az arcát, a mellkasát, majd megrázza a fejét, és lelép a fiú lábáról, elveszi a kezét a válláról, de a másik kezét továbbra is fogja, ahogy, ha hagyja, elindul vele.
-Gyere!-
Kéri, nem utasítja, a szemei árulkodnak erről, és a hanghordozása is. Van egy ötlete, amitől talán mindketten kicsit nyugodtabbak lesznek, elvégre egyikük sem szereti ezt a fajta rivaldafényt, és Kornélnak, mint az már az este eleje óta nyilvánvaló, más problémái is vannak. Az egyik asztal mellett elsétálva felkap egy tálat tele mindenféle finomsággal, husikkal, köretekkel, és egy kézzel fogva, félig magának döntve, hogy könnyebb legyen tartani, sétál tovább vele, ki egészen a Nagyteremből, fel a másodikra, a Társalgóba. Nem akarja elengedni a fiú kezét még, így megvárja, hogy ő nyissa ki az ajtót, aztán besétál szépen, és leteszi a tálat az asztalra.

//Folytatás a Társalgóban//

[Szív Király]

//Előzmények: Karácsonyi bál - Nagyterem//

Besétál szépen Kornéllal, miközben újra, és újra elmondja magában, amiket a fiú mondott neki, nehogy elfelejtse, elvégre válaszolnia kell még. Leteszi az asztalra a tálat, majd körülnéz - itt is nagyon szép a díszítés. Sokkal jobban érzi magát, most, hogy nincs körülötte akkora tömeg, és Kornél is az este eleje óta feszült volt, talán zavarta a nagy tömeg... akik jól megbámulták őket, ahogy kisétáltak a teremből. Néhányan, jól látta, még össze is súgtak, és megborzong a gondolatra, mit fog ezért még hallgatni.
Itt sem lehetnek teljesen magukban, hiszen rengeteg a portré, de talán kicsit könnyebb lesz a fiúnak, hogy ne legyen annyira ideges. Megvárja, hová ül le Kornél, és kivételesen egy távolabbi ülőalkalmatosságot választ magának, majd sóhajtva leül ő is megigazgatva a ruhát, keresztbe veti a lábait, és mielőtt még a tenyerébe temetné az arcát, a fiúra néz nagy komolyan.
-Kérek... két percet.-
Bólint is, hogy tudatosítsa, majd a tenyereibe temeti az arcát, vigyázva a sminkre meg a hajra meg mindenre, és behunyt szemei mögött gondolkozik kicsit, ahogy könyökei a térdén pihennek. Úgy érzi, egy egész éjszaka is kevés lenne a számára, hogy rendesen tudjon válaszolni a fiú szavaira, de ennyit igazán nem várathatja... miért nem érthet egy kicsit jobban ezekhez a dolgokhoz?! Ismét sóhajt egyet, gondterhelten pillant fel, eszébe sem jut, hogy nem kellene annyira akarnia felnőni, elvégre Kornél mellett - még ha nem is járnak együtt - egyre inkább ez történik vele, például, amikor a fiú ilyen bonyolult dolgokkal trenírozza.
-Azt mondtad, hogy vigyázol rám, és ha bajban vagyok, akkor kiáltsak neked, és megvédesz mindentől. Ez igazán szuper.-
Kezd bele, teljesen tényszerűen sorolva el a dolgokat, ahogy elveszi a kezeit az arca elől, és hátradőlve felnéz Kornélra... hihetetlen, hogy még így, ültében is magasabb nála ilyen sokkal.
-Nem tudom elképzelni, mennyire nehéz lehet neked a társaságomban lenni. Sajnálom, hogy ennyi galibát okoztam, és hidd el nekem, ha mondom - én örülnék neki a legjobban, ha érettebb lennék, mert akkor...-
~Mert akkor nem kezelnél gyerekként, akkor nem lennél ilyen közel és mégis ilyen távol, akkor máshogy szerethetnél, akár mi is az a máshogy, akkor...~
-Szinte mindenki kisgyerekként kezel ebben a kastélyban, még inkább, mint amennyire vagyok, Anya miatt, és azért is, mert tényleg fiatalabb vagyok. Akár mennyit is tanulok, akár mennyi könyvet olvasok el, egyszerűen vannak dolgok, amikkel nem tudok lépést tartani, és ez...-
Felpattan, lerúgja a cipőket, és megkönnyebbülve, harisnyában indul el. Soha, soha nem volt még ennyire közvetlen, és nyílt Kornéllal, soha nem engedett még magának meg ennyi mindent a fiú társaságában, ennyit láttatni önmagából, mert mindig félt, hogy elveszíti, na de örökké nem foghatja vissza magát. Odasétál a kandallóhoz, a párkányról pedig leveszi az egyik rellonos sárkányos szobrot, és szórakozottan forgatni kezdi a kezei között, miközben próbálja megfogalmazni, mit is mondjon még, és próbál lehiggadni is.
-Sosem veszem üres fecsegésnek, amit mondasz. Néha megrémítesz, akkor is, amikor talán nem akarod... miért nem elég az, ha én jó vagyok?-
Kérdezi őszinte értetlenséggel, még mindig inkább a tüzet bámulva, de elhalkulva inkább, nem akar a fiúra nézni, nem akarja látni, ha még idegesebbé vált a szavaitól.
-Én csak annyit akartam mondani, hogy a barátom vagy. És a barátokra az ember mindig számíthat.-
Mondja ki végre azt, ahonnan az egész beszélgetésük indult. Szereti Kornélt, talán nem úgy, ahogy azt a fiú szeretné, de mindenkit, mindenkit megillet ez a feltétel nélküli szeretet, amire olyan kevesen képesek... nos, a nagykislány képes rá, és őt tiszteli meg ezzel.

[Zsombi]

Sóhajt egyet, mert ez nem könnyű neki. Elaludt, káromkodott, és még csak nem is Kornéllal találkozott, ráadásul már most egy láthatóan ostoba emberbe botlott... akiről rövidesen kiderül, hogy nem az. A nagykislány megrázza a fejét, tökéletesen értetlenül állva az előtt, hogy ő hogy nem gondolt erre. Hiszen a fiú analógiája egyértelmű - bár kissé abszurd, de mégis. Csak Kornélt okolhatja ezért az egészért - nyilvánvaló, hogy túl sokat gondol a fiúra, ahelyett, hogy tanulna. Hiszen a találkozásaikkal minden nap legalább egy órával kevesebbet tanul!
-Igazad van.-
Nyögi ki kissé elvarázsoltan, ahogy ismét újra felméri a fiút. Nem gondolta, hogy ilyen szerencséje is lehet még ma reggel, hogy egy látszólag ostobáról kiderüljön, jól forog az esze. Azért persze összeszedi magát, mert kicsit sikerült megbámulnia a fiút a nagy Heuréka közben, és megköszörülve a torkát hozzáteszi.
-De azért azt beláthatod, hogy elég abszurd lenne a konyha közepére tehénlepényt pakolni.-
Kissé kérdő tekintettel néz rá, hogy ebben megegyezhetnek-e. Így mindkettejüknek igaza van - mert van! - és folytathatják tovább az egyéb társalgást, kevesebb tehénlepénnyel.
-Én harmadikos vagyok.-
Közli tényszerűen, majd elgondolkozik, mit is kellene még mondania. Gyakran érzi ő, hogy valamit tennie kellene, hogy előlendítsen egy társalgást, de nem tudja, mivel tudná, hiszen ő... ehhez nem ért. Gyakran érzi, de csak kivételes emberekkel, és Zsombi okosnak tűnik, aki figyelmet érdekel, nem úgy, mint sok évfolyamtársa.
-Tetszik a kastély?-
Kérdezi kíváncsian végül, és felsóhajt, mintha ugyan valami bonyolult képletet sikerült volna végre megoldania. Azután a manókhoz fordul.
-Szendvicset kérek.-

[Zsombi]

A mosolyából látja, hogy a fiú győztesnek érzi magát... nos, a nagykislány ezt egészen máshogy látja, szerinte nem a fiú igazát kell ünnepelni, hanem a tényszerűség bebizonyosodását, és azt, hogy a fiú felhívta a figyelmet az ő eszmefuttatásának hibájára, így nem gondolja tovább rosszul azt, amit előtte. Persze ezt nem teszi szóvá, mert tapasztalatból tudja, hogy -különösen a fiúk- nem szeretik ezt.
-2 éve, 1 hónapja, és 28 napja.-
Válaszolja a pontos tényeket, igen, úgy látszik, ma még az átlagosnál is jobban... Ashleys. Kicsit el is pirul, ahogy átfut az agyán, milyen cikizést kapna ezért a testvéreitől, akik szerencsére nincsenek itt. Reméli, hogy másik iskolát fognak választani, bár hiányoznak neki... vagy ha ide jönnek, akkor másik házba. Az eridonosoknak legyen elég csak ő.
-Túl nagy? Igazad lehet... voltál már az erdőben? Ne menj oda, nagyon veszélyes!-
Elneveti magát, amikor visszakérdez, majd az jut eszébe, Zsombi járt-e már a rengetegben, végül a tilalom, hogy nem mehet oda. Sokan tiltották már neki, és mivel ő rendes, szófogadó lány, és a hideg futkos a hátán a szabályszegés gondolatára, így természetesen esze ágában sincs oda menni sötétben. Na meg persze meghalni sem akar.
A fiú feltételezésére végül hahotázásban tör ki. Nem szokott ennyire hangosan, és látványosan nevetni, de ez annyira abszurd, hogy nem tudja magát visszafogni - különben is, itt csak a manók vannak, akik amúgy is bámulják, meg a fiú, akivel meg beszélget; senki más közönség.
-Sosem tennének ilyet. Ők minket szolgálnak... előbb ugranának ki az ablakon, mint hogy megmérgezzenek!-
Felel teljes bizonyossággal, hiszen mint minden varázslógyereknek, neki is vannak tapasztalatai manókkal, és szociálisan belenevelték a manók viselkedésének mozgatórugóját, na meg a tapasztalatai is mély nyomot hagytak benne.
Elkészül a szendvics, meg is kapja, és Zsombira nézve huncutul elmosolyodik, majd egy hirtelen mozdulattal megragadja a szendvicset, és vadul beleharap. Bizony, ha a fiú ennyire kiakadt a szendvics manók általi készíttetésének gondolatára, akkor most az a célja, hogy jól megbotránkoztassa - elvégre a másiknak már van egy nyertes csatája!

[Zsombi]

Jóízűen falatozza a szendvicset, és vigyorog, ahogy a fiú kiakad rajta - legalábbis úgy látja. Siker! Csakhogy amit meg mond, az azért egészen más irányba tereli itt a gondolatokat, és még körül is néz, mintha ellenség után kutatna, de természetesen nem a manókban nem bízik.
-Rosszabb?!-
Kérdezi kicsit elvékonyodó hangon, nagy szemeket meresztve a fiúra, aki csak harapja a sajtját. Megrázza hevesen a fejét ellenkezése jeléül, és még hátrál is vagy két lépést.
-Nem akarom megtudni!-
Közli határozottan, mert neki ugyan esze ágában sincs még az erdőbeli lényeknél rosszabbal is találkozni. Különben is, ezt nem is hiheti el pontosan - a fiú fél a manóktól, nem hiszi el, hogy nem bántanák, totálisan nem normális! Ennek gondolatára pedig még az arca is vörösbe vált, mert ilyeneket gondolni sem szép dolog másról - de szerencsére nem mondta ki. Elég, hogy káromkodott már előtte, nem kellene még modortalannak is lennie.
A fiú pedig rákontráz, így a szendvicsét fogva még hátrább lépked tőle, és gyanúsan méregeti. Azon gondolkozik, elő kellene-e vennie a pálcáját... de az biztos nagyon gyanús lenne Zsombinak, ha elkezdene utána nyúlkálni, így kicsit pánikban érzi magát... tele a keze szendviccsel, és nem tudja, hogy a sárga fenyegetés-e rá nézve!
-De... nem szabad másokat bántani!-

[Tanárbácsi]

Megszeppenten áll az asztal mögött a felszólításra, hogy tegezze. Utálja, amikor a tanárok ezt kérik tőle, mert ez számára annyira helytelen dolog... bár Anya is így van a diákjaival, azt sem érti igazán, és neki bizony nagyon nehezére is esik - na persze nem Anyát, hanem mást, aki szeretné.
-Igyekezni fogok. Ashley Valerie Stanwood.-
Válaszol kötelességtudóan, majd a kis rókát veszi szemügyre. Felcsillannak a szemei, teljesen elvarázsolja a kis lány, legszívesebben azonnal odarohanna, hogy megdögönyözze, és mivel a jószág igen apró, csöppnyi félelmet sem kelt benne - ellentétben nagyobb társaival.
-De aranyos!-
Kiált fel, majd illemtudóan azonnal elhallgat, elvégre most figyelnie kell, és tanulni. Végrehajtani a feladatokat, amit a tanárbácsi -Ádám- kér.
-Rendben, értettem.-
Válaszol nagyon udvariasan, és elkezd gondolkozni, milyen nevet adhatna a rókának, de aztán a kapu felé fordul, ami minden más gondolatot kitöröl az elméjéből. Nagy levegőt vesz, majd kifújja, és előbb óvatos, majd határozottabb léptekkel átsétál a kapun. Szemügyre veszi a tálakat, majd visszapillant a professzorra, hogy mit is kellene velük csinálnia, azután újra a tálakra, miközben próbálja felidézni, mit mondott Anya - az lesz a legjobb, ha a levegővel kezd.
Odaáll a tálhoz, és fölé helyezi a kezét. Összecsukja némileg az ujjait, mintha egy láthatatlan hálót próbálna kihúzni a tálból, próbálja kicsalogatni a levegőt belőle. Mintha érezne valamit, de könnyen lehet, hogy csak megcsalják az érzékei, megfordítja a kezét, összecsukja a kis markát, mintha a levegőt akarná gombócként belezárni, majd kinyitja, és csettint egyet. Anyának, amikor csettint, a levegő is "csettinteni" szokott utána, mintha valami kisülés lenne, vagy összesűrűsödött levegő, vagy ő ezt igazából nem is nagyon érti. Mindenesetre kíváncsi rá, mit mond a Tanárbácsi, történt-e valami.
A következő tálkának a vizet választja. A testvére, a kisebb "bátya" hármuk közül a vizet tudja irányítani. Ashley fölé helyezi a tenyerét, és koncentrál. Próbálja elképzelni, ahogy a vízcseppek szétválnak a hatására, majd a tál fölött megmozgatja az ujjait, és várja, mit csinál a vízfelszín. Viorelnek kopogó hangot szokott kiadni, mint amikor az eső csepereg rá, mert... mintha kiugrálnának a vízcseppek, hogy visszamenjenek. Azt látja, hogy mintha fodrozódna, de hogy azért-e, mert tud vele bánni, vagy csak a levegő hatására, amit a kezével csinál, azt nem tudja.
A földhöz sétál, egyre bizonytalanabbul. Amint odateszi fölé a kezét, ismerős vonzást érez. Olyat, mint amikor a kis földkupac megmentette a vízbefulladástól, ami korábban nem volt ott a tó alján. Elmosolyodik, és összecsukja a kezét, csak a mutatóujját hagyja ott. A tál egyik oldaláról átlósan a másik oldalára kezdi húzogatni az ujját, próbálva ezzel megnyitni némileg a földet a tálkában hogy arról a vonalról elmozduljon, egyre gyorsabban, és határozottabban mozgatja az ujját, majd abbahagyja. Nem hisz már a saját érzékeinek, és kezd nagyon fáradt lenni ettől a sok koncentrálástól, pedig hát minden bizonnyal ez még csak a kezdet, nem gondolta, hogy ez ennyire fárasztó.
A tűzhöz sétál, ami a Toronybeli kandallóban lévő tűzre emlékezteti. Odateszi a kezét, és persze érzi rajta, hogy meleg, de gőze sincs, mit kezdjen vele. A levegővel, a vízzel könnyű dolga volt, kapott róluk beszámolókat, a föld meg... az meg olyan fura számára, de a tűz? Mit csináljon vele? Végül úgy dönt, valami egyszerűt próbál, így elkezdi az ujjait húzogatni az ellenkező irányba, mint amerre a lángok hajlanak, hátha követik őt, miközben nagyon koncentrál is erre. Kis idő után ismét a Tanárbácsira néz, hogy megtudja, mi is az ítélet a számára, és még jobban izgul, mint amikor belépett ide.

[Tanárbácsi]

Igazán kimerítőnek találta ezt a néhány gyakorlatot, mert nagyon koncentrált. A tanárbácsi hívására közelebb sétál hozzá, és nagyon összpontosítva figyeli, amit csinál, és amit mond. Az ujját lesi, és a tenyerét, hogy biztos lehessen benne, semmit nem hagy figyelmen kívül, amit rögzítenie kell elméjének ahhoz, hogy sikeresen végrehajtsa a feladatot.
Odanyújtja a kezeit, és várja, hogy megkapja a kis homokvihart. Ahogy az ujjai, majd a tenyerei egyre közelebb kerülnek az elemhez, fura érzése támad, olyan, amit mindig is érzett, de soha nem tudta beazonosítani, hogy ezért van. Azt gondolta, szimplán szeret a természetben lenni, és ezt érzik a növények, és azért... reagálnak rá valahogy, vagy a mágia miatt - nem az elemi, hanem a boszorkánysága miatt, de most, hogy a tanárbácsi közelít felé, határozottan meg tudja különböztetni, hogy ez más. Erős, és csak az a szó jut róla eszébe, hogy szögletes, pedig ez egy totálisan nem ideillő szó. Azt, ami viszont passzolna a szituációhoz, nem találja, úgyhogy marad annál, hogy szögletes érzése van a földtől.
Tudta, hogy el fog jönni a pillanat, amikor megkapja a kis vihart, most mégis kissé megszeppen. Mi lesz, ha nem sikerül? Habár Ádám azt mondja, nem baj, de számára igen is baj lenne! Kell, hogy sikerüljön, ha a föld az eleme, akkor igen is szükségszerű, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot, és különben is... amikor majdnem megfulladt, is valahogy aláhúzódott a kupac a vízben, akkor a homokvihar is viselkedjen jól, és csinálja, amit ő szeretne!
Bólint az instrukciókra, és amikor a tanárbácsi eljut az egyig, akkor megfeszített tenyérrel várja a kis homokvihart, közel készítve a másik tenyerét is, hogy rögtön körözni kezdhessen. A kis homokvihar a tenyerébe ugrik, és meglepi, hogy könnyebb, mint amire számított, mintha nem is lenne súlya, de határozottan érzi a vonzását. A másik tenyerét fölé helyezve mozgatja, mintha masszírozna valakit, de hamar megérzi, hogy ez így nem lesz jó, túl gyorsan csinálja, úgyhogy kicsit lassítani kezd. A tartó tenyerét némileg ellazítja, hogy ne legyen olyan feszes, mintha oldalról az ujjaival is próbálná tartani, de persze nem ér hozzá, a másik tenyerét pedig még jobban kifezíti, hogy az ujjai tövében lévő párnácskák jobban kiemelkedjenek, és most úgy kezdi el mozgatni, mintha egy ablakot törölgetne. Érzi az elem vibrálását, és próbálja felvenni a ritmusát is, ami egyértelműen nem ugyanolyan, amikor magához közelebb van a tenyere, mint amikor magától messzebb.
-Sikerült?-
Kérdezi félénken, mert nem biztos benne, hogy ezt ő csinálja, talán csak még nem fáradt el a homok, és azért nem hullt alá. Azért rendíthetetlenül folytatja, nehogy elrontsa, még akkor is, ha nem ő csinálja.

[Lucus]

Barátnője nem teketóriázik, máris megy vele, és ennek Ashley nagyon örül, mert ha még egy percig magában kell tartania ezt a hírt, biztos, hogy szétpukkan, mint egy lufi. Luca kijelentése kibillenti egy pillanatra a gondolatmenetéből, úgyhogy előbb arra válaszol.
-Kár, hogy nem lehet kipróbálni, szívesen megnézném a klubhelyiségeteket. És lehetnénk szobatársak!-
Lelkesedik, de aztán eszébe is jut rögtön, miért rángatta el a legjobb barátját a többiektől, és közli vele, hogy bizony, az ő nagyfiúja megcsókolta. Nem kell csalódnia barátnőjében, ami a reakciót illeti, csaknem olyan elragadtatott, mint a nagykislány, sőt, még át is öleli őt, amire őszintén, és megkönnyebbülten felkacag! Imádja ezt az egész érzést, de azért fura annyira örülni valaminek, hogy remeg belül a lelkünk, ettől függetlenül nem cserélné el semmiért. Elengedi Lucus, ő pedig felcsap mesélőnek, hogy megossza a részleteket.
-Tegnap este... oké, elmondom, de kapcsold ki a prefektusi éned, jó? Nem akartam rosszat! Ő rellonos... ezt már mondtam. Tegnap este belopóztam a Rellonba.-
Itt pedig megtorpan, mert ahogy folytatná, az az, hogy felöltötte Amanda alakját, nade akkor Luca vagy százfűlére gondolna, vagy arra, hogy ő metamorf, ezt pedig... nem kellene elárulnia. Nem akarja, hogy még egy ember megtudja, Kornél már így is rájött.
-Beszélgetni kezdtünk, mert meg akartam tudni, mit játszik a nagylányokkal, aztán hirtelen megcsókolt.-
Magyarázza, és azzal nyugtatja magát, hogy tulajdonképpen igazat mondott, csak egy lényeges információt kihagyott. Tehát nem hazudott Lucának, csak... nem mondott el mindent. Reméli, a lánynak nem lesz fura a történet, és nem kezdi tovább kérdezgetni, mert abban egészen biztos, hogy hazudni nem tudna neki.
-Megijedtem, és elrohantam, ő pedig utánam szaladt, és nagyon összevesztünk, mert nem szereti, ha utána mászkálok. Ilyet sosem csináltam... ezelőtt, és ez meg csókkal végződött, szóval nem tudom, hogy is gondolta ezt, hogy majd elrettentő példa lesz a számomra, amikor... megcsókolt!-
Szalad ki az egész monológ a száján, és csak kicsit hökken meg a saját őszinteségén, pontosabban, hogy ki merte mondani, nem ért egyet a fiú módszereivel, és tulajdonképpen Kornél egyáltalán nem arra motiválja, hogy ne császkáljon utána... persze ezt neki sosem mondaná meg, sőt, azt sem gondolta volna, hogy valaha kimondja hangosan, így némileg el is pirul a dologtól.
-Olyan volt... nem is tudom elmondani.-
Még jobban elpirul, ahogy a rellonosok asztalát fixírozva visszaemlékszik élete első csókjára, és keresi a megfelelő szót rá.
-Mint a záporeső egy tikkasztó nyári napon... pezsdítő és frissítő.-
Mondja végül, bár úgy érzi, ezek sem a megfelelő szavak, amivel jellemezhetné. A kezét a hasára teszi, ahogy megint Lucára néz.
-Azóta is remegek belül. Érzed?-
Megfogja a lány kezét, és a hasához húzza, bár nem tudja, érezhető-e ez kívülről. Aztán a lány következő kérdésére próbál válaszolni, csak nehezen tud rá, így ráncolja is a homlokát némileg.
-Nem, ő nem ennyire izgatott. Azt mondta, hogy neki ez nem olyan volt, mint nekem...-
Megvonja a vállacskáit, ahogy ezt elmondja, mert azon még nem gondolkozott, vajon mi lesz ezután. Ismét szélesen elvigyorodik, ahogy megint Lucára pillant.
-De a lényeg, hogy megcsókolt!-

[Zsombi]

Nem érti, hogyan jutottak ide - hogy valaki, aki fél a manóktól(!) fenyegetés legyen rá nézve, de tény, hogy valami ilyesmi történik. Hiszen állítása szerint van rosszabb az erdei lényeknél, ami a számára kifejezetten félelmes-de-nagyon, tekintve, hogy a nagytestű állatok távolról sem a kedvencei... hát még közelről.
Gondolkozik, hogyan védhetné meg magát a fiútól, ha arra kerül a sor. A pálcáját elővenni nem tudná most, tekintve, hogy egyik kezében egy háromnegyed szendvics van, a másikkal meg ha kotorászni kezdene, elég feltűnő lenne. Kár, hogy nem gyakorolta még eleget az elemi mágiát! Akkor most könnyedén kitalálhatna valamit, hogy a maga javára fordítsa a helyzetet...
-Akkor... akkor ne bánts!-
Közli, és a hangja inkább felháborodott, mint riadt, hiszen ha valaki tudja, hogy nem szabad másokat bántani, akkor mégis miért tenné? Elvégre az agya felfogja az üzenetet, így csakis valami komoly probléma folytán fordulhatna ez elő... ő pedig azt nem fogja megvárni, inkább a manókra néz, és megvilágosodik.
-Kérlek, adjatok neki enni, bizonyára nagyon éhes!-
Kiált nekik, és amint meglátja, hogy a manók elkezdenek a fiú felé nyomulni a különböző finomságokkal, azonnal sarkon fordul, és kimenekül a konyhából a folyosóra.

[Levi]

Bogolyfalva számára egy kellemes hely, épp ezért is dönt úgy, hogy sétál egyet, na meg azért is, mert találkozni akar Faithszel, ha már itt van. Milyen jó, hogy a keresztanyuja ilyen közel lesz hozzá! Már tényleg csak Apa hiányozik, de biztos, hogy ő nem fog idejönni, sajnos. A tesókról hamarabb el tudja képzelni, de őket meg valahogy nem szeretné ide engedni... ez az ő kis szigete, mindig olyan lelkesen beszél az iskoláról, és ha betörnének ide a fiúk, az egyszerre lenne nagyszerű és borzasztó. Maga sem tudja még, melyik inkább.
Könyvet (csak egyet ám!) szorongatva a kezében sétál el a cuki előtt, hogy megtorpanjon, és visszahátráljon. Egy fagyi, ami biztos benne, hogy visszanyal, olyan édesen kéreti magát a kirakatban, hogy muszáj befordulnia... muszáj bemennie egy bűnöző-fagyi erejéig, amit nem ehetne ilyenkor, mert hideg van, és ez a tiltás bizony töprengésre készteti. Toporog, elindul, majd visszasétál, kétszer-háromszor is... majd dönt. Kornél azt mondta, túl jó hozzá... azóta hazudik Apának -oké, csak titkolja előtte, hogy a fiú vérfarkas- és csókolózni is gyakorolt... szóval ideje, hogy még egy lépést tegyen abba az irányba, hogy bizony rosszabb legyen!
Tehát dönt, és besétál. Odaáll a nagy sorba, és reménykedett benne, hogy nem lesznek itt ismerősök, de tele van... úgy tűnik, más diákok is gondoltak rá, hogy jó ötlet itt tölteni a mai napot. Megigazítja a virágot a hajában, ami a Viktortól kapott csokorból van, és hála Anyának, meg az ő földmágiájának, még mindig gyönyörű, és előre lép egyet. Jó is, hogy ilyen sokan itt vannak, legalább szemtanúk is lesznek, hogy szabályt szegett!
-Egy nyalókás duplanyelv fagyit kérek!-
Közli határozott céltudatossággal, majd kifizeti, és megfordulva elkezdi keresni a helyet, ahová ülhetne, de... tele van a cuki. Nézelődik-nézelődik, míg végül csak megakad a szeme egy üres helyen, egy üres széken, és odalép a fiúhoz.
-Szia, leülhetek ide?-
Kérdezi félénken, és ha a válasz igen, akkor lepakolja a könyvet, és kibújik a kabátjából is. Megigazítja a virágot még egyszer a hajában, amit gondosan hátraráz, majd megigazítja a rózsaszín ejtett-vállú pulcsiját, és a térdig érő rakott szoknyáját is, amihez térdig érő csizmát vett fel, mert ezt az összeállítást nagyon csininek gondolta, és mert így nem fázik annyira a lába. Szépen helyet foglal, és a fagyiját várva kinyitja a könyvet, hogy olvasson, amíg megkapja a csodaédességet.

[Tanárbácsi]

A homokvihar kavarog, majd egyre lassul, végül aláhull. A nagykislány csillogó szemekkel nézi, ahogy kifolyik az ujjai közül, megbűvölten.
-Hű!-
Közli egyszerűen a véleményét, azután a Tanárbácsira pillant, és bólogat a szavaira. Átveszi a papírt, és olvasni kezdi, közben figyelve az instrukciókra is, ami így nem a legalaposabb, de szeretne mielőbb végezni, hogy gyakorolhassanak tovább. Szépen végigolvassa az elsőtől az utolsó betűig, megforgatja a lapot, hátha van még szöveg, majd remegő kezekkel aláírja. Az első hivatalos dokumentuma, ami már nagyon is számít!
Visszaadja, majd követi Ádámot a kijelölt helyre, és megtorpan. Kissé félve nyúl a sárkányrókáért, de a kis jószág barátságosan trappol a tenyerébe, szóval nem kell aggódnia.
-Szia!-
Köszön neki, és mivel a kis jószág igen kedvesen billegeti meg a füleit, elneveti magát.
-Jó barátok lesztek Ruruval.-
Közli, mintegy ígéretként, felemeli fejét, pillantását a Tanárbácsira, és hallgatja, amit mond, közben pedig egy japán szó jut eszébe, ami nem is tudja, honnan jött hirtelen, hiszen a japán nyelvtudása rengeteg kívánnivalót hagy maga után, mégis biztos benne, hogy ez nagyon jó lesz névnek a kis sárkányrókának. Egyelőre azonban magában ízlelgeti csak.
Ádám belevág a tananyagba, abba, amit tudnia kell, és a hallottaktól kicsit összerezzen, és szorongani kezd a gondolatra az állatokról.
-Én félek a nagy állatoktól! Ettől még lehetek jó terromágus?-
Ez bizony félelem benne, és talán addig ki fog tartani, amíg meg nem tapasztalja az ellenkezőjét, már ha a Tanárbácsi egyáltalán kedvező választ ad erre. Hiszen az is lehet, hogy ez bizony akadályozni fogja, és akkor talán el kellene gondolkoznia, hogy leküzdje ezt a félelmet.
Leteszi a kis rókát, hogy átvegye a magot, amit neki nyújtanak, és szemlélgetni kezdi, meg a környezetet is, tetszik neki ez az erdő, barátságosabb, mint ami a kastély mögött húzódik. Letérdel, és kikapar egy kis földet, hogy szépen alá áshassa a kis magot. Arra számít, hogy ezzel kapcsolatos lesz a feladata, így meglepődik némileg, amikor a bácsi egy fűzfára mutat. Nézi-nézi a nagy fát, majd a felszólításnak megfelelően, kissé feszengve, hiszen milyen bugyután hathat már, ahogy felemeli a kezét, és a levegőt húzza, de... azért mégis ezt teszi. Kinyitja a két tenyerét, az ujjait, az egyiket előrébb tartja a fa ága felé, mint a másikat, és megpróbálja behajlítani az ujjait, hátha érez valamit, de csak megköszörüli a torkát zavarában. Aztán inkább próbál kötélhúzásra gondolni, lehunyja a szemeit, és próbálja megérezni a Tanárbácsi által többször is említett kapcsot maga, és a fűzfa között, a mágikus összeköttetést, amit az adottsága generál. Nem is telik el sok idő, és érzi, mintha a fa húzná maga felé őt, kinyitja ezért a szemeit, és maga felé húzza a kezeit, remélve, hogy a faág is felé mozdul.
-Gyere!-
Suttogja, nem szándékosan, de annyira belemerült, annyira szeretné, hogy hangot ad neki.

[Lucus]

Persze számíthatott volna arra, hogy Lucus okos, és kérdezni fog arról, hogyan került ő a Rellonba, de mindent összevetve, ezek a kérdések egyszerűek, könnyű is rájuk válaszolnia, mégcsak nem is izgul annyira, mint egy vizsgán.
-Nem találkoztam prefikkel... senkivel sem, rajta kívül. Szerencsém volt, gondolom.-
Megvonja vállacskáit, és örül, hogy nem kellett újabb fél-igazságot mondania a lánynak.
Barátnőjét vizslatja, vajon mit fog mondani, és aztán szélesen elvigyorodik a hallott szavakon. Imádja Lucát, ő annyira hasonlóan gondolkodik, és megértő is! Izgatottan összeszorítja két ökölbe szorított kezét maga előtt, majd előre lendülve megöleli a lányt, ami nem szokása, mármint ölelgetni másokat, de most szükségét érezte, úgyhogy megszorongatja, mielőtt elengedné.
-Értem, igen, én is ezekre gondoltam!-
Ez olyan, mint egy csodálatos tündérmese a számára, és nagyon várja a folytatást, bár ha őszinte akar lenni, akkor bizony van némi balsejtelme, de ezeket elhessegeti, elvégre csókot kapott, finom édeset, a Szív Királytól!
A kérdésre, a teremben van-e, arra téved a pillantása, ahol Kornél ülni szokott, és megrázza a fejét. Ezután kitör belőle a nevetés a kérdés hallatán, mármint, nem Lucát akarja kinevetni, de ez a kérdés nagyon vicces!
-Nem, nem vagyok éhes!-
Elgondolkozik a lány szavain arról, hogy utána ment, és biztos fontos neki. Igen, ezt már mondta is a rellonos, hogy ő fontos neki, Anya is azt mondja, Luca is, akkor már háromszorosan is igaz, sőt, ő is így érzi, így már négyszeresen. Azonban a következő szavak összezavarják kicsit.
-Nem... nem hiszem. Ő nagy, én kicsi vagyok, nem hiszem, hogy szeretné, ha sokan látnának minket együtt, pláne úgy nem, hogy hozzá érek... nem szereti az ilyesmit.-
Ahogy ezt végigmondja, hirtelen megvilágosodik arról, mennyi mindent is tud már a fiúról, és ez jó érzéssel tölti el, olyan biztonságosnak tűnik.
Mint derült égből a villámcsapás, kap észbe, hogy a külvilág létezik, és az iskolában iskolai dolgok is történnek, nem csak rejtélyes Szív Királyok vannak és csókok csattannak, de órákat is tartanak, úgyhogy összerezzen, majd felpattan.
-Rohannom kell órára, de majd még találkozunk, és beszélgetünk!-
Hadarja, és már el is száguld a teremből.


//Köszi a játékot! <3//

[Benji]

Lucussal megbeszélték, hogy eddzenek egyet, bár a lánynak arról nem ejtett szót a navinés, hogy a csapata is megjelenik. Mindenesetre elindul a pályára, felszerelkezve, és már nagyon várja, mert egyrészt imád repülni, másrészt szeret Lucával lenni, és izgalmasnak ígérkezik, hogy egymással gyakorolhatnak-versenghetnek kicsit, hiszen ezt élesben még nem próbálták, de hamarosan erre is sor kerülhet, tekintve, hogy külön házban vannak. Elképzelései szerint a részéről ez valahogy úgy fog kinézni, hogy még a meccs előtt odamegy hozzá, bocsánatot kér tőle azért, ha a csapattagok az Eridonból bántani fogják, és megkéri, ne keseredjen nagyon el, ha ők győznek, mert elkapja a cikeszt, ebből ugyanis nem akar a későbbiekben problémát.
Bőven hagyott időt magának odaérni, tekintve, hogy a pálya a Nyugati szárny Tornyától nagyon messze van, és meg is lepődik, hogy nem ő ért oda előbb, de határozottan lát valakit ott a pályán, nem lehet más, csak Lucus. Szaladni kezd felé, és már jó messziről odakiabál neki, vicces-nagylányosan.
-Készülj fel Czettner, hogy lemoslak a pályáról!-
Felnevet, ezt egy filmben hallotta, és határozottan ide illőnek érzi, szóval gondolatban még meg is lapogatja a saját vállát, amiért ilyen nagylányos beszólás az eszébe jutott, ami laza is. Talán ilyeneket kéne mondani Kornélnak, és akkor a fiú is több érdeklődést mutatna iránta úgy, ahogy ő szeretné, mert akkor nagylánynak gondolná.

[Bálint]


Gyakorolnia kell, ezt azért teszi, hogy jó elemi mágus legyen, hiszen az fontos, hiszen ha nem gyakorol eleget, akkor abból baj is lehet, hiszen megsértheti a társait, ha elszabadul az ereje, hiszen még nem tudja kontrollálni, hiszen... elég a hiszenből!
Mint aki valami nagyon-nagyon rosszban sántikál, mert így is van, sétál ki a kastélyból. A Nap még magasan jár, és természetesen nem tiltott kijönnie, csak az erdőbe nem mehet. Megtiltotta Anya is, Kornél is, nappal is. Mégis arra somfordál, mintha csak véletlenül ténferegne oda, de ez természetesen nem így van, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az apró magocska, amit az ujjai között szorongat. Ezt fogja elültetni, és növekedésre bírni.
Természetesen az erdőbe nem megy be, csak... csak a szélére. Így nem szeg szabályt, csak talán félig, habár pontosan tudja, hogy már ezért is megszidnák, de muszáj gyakorolnia, gyakorolni akar. Magot ültetni, és növekedésre bírni, Ádám tanárbácsi is megmondta, hogy ez szükséges, szóval le is térdepel szépen az erdő szélén, egy kis lyukat kotor az ujjaival (úgy érzi, most nem szabad használnia a varázserejét, csak azt, ami a természethez köti, mert talán úgy könnyebb lesz) és azután bedobja a kis lyukba a magot, majd betemeti. Az ujját a földhöz érinti, és próbál energiát adni a növénynek.
"Érezd, ahogy az ujjaidból az erő átáramlik a földbe, és a benne lévő magba! Képzeld el a növény növekedését!" - idézi a szavakat, és lehunyt szemekkel koncentrál is erre, egészen belemerülve, és már csak arra lesz figyelmes, hogy valaki megszólítja, és ahogy összerezzen rémületében és kinyitja a szemeit, egy arc úszik a perifériájába, oda is fordul hozzá.
-Szia, nagyon megijesztettél!-
Közli először bosszúsan a fiúval, aki jó pár évvel idősebb lehet nála. Megigazítja a talárját, hogy mégis, csináljon már valamit, aztán eszébe jut, hogy kérdést is intéztek ám hozzá, és próbál elfogadható, hazugságmentes, ámbár nem egyértelmű választ adni.
-Épp gyakorolok. És te mit csinálsz itt?-

[Bálint]

-És eddig mit fedeztél fel?-
Kérdezi kíváncsian felcsillanó szemekkel, mert a felfedezés bizony jó dolog, azt ő is szokott, vagyis, valami hasonlót. Amikor például tárgyakat bűvöl meg, az is olyan, mint a felfedezés... mint a nyaklánca, amit Kornéltól kapott, és ami sikít, hogyha nincs a nyakába, és keresni kezdi. Nagyon hasznos dolog ám ez!
Visszakérdez, mégpedig arra, hogy mit gyakorol. Próbálja felidézni a szerződés erre vonatkozó részét, hogy elárulhatja-e, hogy az elemi mágiát gyakorolja, de ha jól emlékszik, a tanárbácsi azt mondta, bárhol gyakorolhatja, ha nem árt vele másoknak, szóval... nem akar neki ártani vele, így elárulhatja - végül erre következtet.
És ha elárulhatja, és nem árt vele, meg is mutathatja! Amikor ez megfogalmazódik benne, izgatottan oda is fordul a fiúhoz, és felé nyújtja a kezeit.
-Megmutatom, add ide a kezed!-
Kéri, de türelmetlen, így már meg is ragadja, és a tenyerébe veszi a másik tenyerét. Soha, de soha nem lenne ennyire udvariatlan, ha történetesen nem lenne ennyire izgalmas az elemi mágia, hogy még az illemről is megfeledkezik. Szóval egyik kezében tartja a fiú kezét, tenyérrel felfelé, a másikkal meg felmarkol egy kis adag földet, és a tenyerébe szórja. Ezután fölé tartja a tenyerét, behunyja a szemét, és koncentrálni kezd, majd körkörösen mozgatni a tenyerét, aminek hatására a kisebb nagyobb darabok lassan körözni kezdenek a fiú tenyerében. Kinyitja a szemét, hogy lássa, sikerült-e, de a körözést nem hagyja abba.

[Ádám]

Valahol megnyugtatják a tanárbácsi szavai, valahol meg kicsit lelombozzák. "Alig párat" tud felsorolni: erejében magabiztos, érzelmileg kiegyensúlyozott... egyiket sem érzi, hogy illene rá, de azt tudja, hogy csak az egyiken képes változtatni, és az nem a kiegyensúlyozottság. Könnyebb számára az elemi erejét fejleszteni, még így, hogy alig tud róla valamit is, mint az érzelmeket elemezgetni és abban szilárdan állni. Ezt lehetetlen küldetésnek érzi... de azért nyilván mindent meg fog tenni, hogy változtasson ezen, és kihozza magából a legjobbat.
Hallgatja a választ, és a lehető legtöbb dolgot próbálja megjegyezni, el is határozza tehát, hogy figyelni fogja az állatokat. Azt még nem tudja, ezt hogyan valósítja meg, tekintve, hogy az erdőbe nappal és pláne éjszaka tilos mennie, de valamit ki kell majd találnia, elvégre fejlesztenie kell magát, gyakorolnia kell. Kis állatokkal. Talán kezdhetné a bagolyházban... bár azt nem tudja, hogy a bagoly végülis melyik elem állata, vagy egyáltalán minden elemnek van állata, vagy mivel minden állat a természetben él, így mindegyik a föld elemé legfőképp? Ezt tisztáznia kellene.
-Eszembe jutott egy kérdés... minden állat inkább a föld elemhez kapcsolódik, vagy van, ami máshoz? Mondjuk ami repül, az inkább a levegőhöz, vagy mivel ösztönösen közlekedik a természetben, inkább a földhöz és a levegőhöz kevésbé? Vagy egyenlően?-
Ezután dolgozni kezd a kapott feladatokon, elülteti a magot, és elkezdi hívogatni a fűzfa ágát, ami reagál is, így szinte ujjongva tapsol egyet, és elpirul a dicséretre. Feljegyzi a házit fejben, és már most biztos benne, hogy minden nap gyakorolni fog.
Ezután a mag felé fordítja a figyelmét, ami már a földben van. Amint meghallja a feladatot, szinte tátva marad a szája... ilyen nehéz feladatot, máris? Ez nagyon izgalmas! A földhöz érinti az ujját, ahogy Ádám, és lehunyja a szemét, úgy hallgatja az instrukciókat, hogy mit tegyen. Lelki szemei előtt próbálja elképzelni a magot a földben. Frissen került oda, de talán olyan lehet neki, mint hideg téli napon a takaró alá bújni - otthonos, melengető. Ahol pedig jól érzi magát az ember-állat-növény, ott könnyebben képes gyökeret ereszteni, és hajtást növeszteni, nem igaz? Látja a csukott szemei előtt a magot, amint szépen, nagyon lassan szívja be az energiát, amit küld neki, és mintha tényleg érezné, ahogy az ujja összekapcsolódik... valamivel. A maggal, nyilván, szeretné ezt hinni.
~Most pedig növekedj, mert szeretlek, és szeretném, ha kidugnád magad a földből, hogy bebizonyítsd, mennyire ügyes vagyok!~

[Bálint]

Nem tudná megmondani miért, de a fiú válaszára melege lesz, és el is pirul. Olyan sanda gyanúja támad, hogy köze van a kijelentéshez, de persze nem merne tovább következtetni, hiszen Kornélnál is pórul járt a dolgokkal. Az ilyen nagy fiúk nem foglalkoznak az olyan nagykislányokkal, mint ő. Habár Kornél foglalkozik, de nem úgy, szóval biztos ez a fiú sem úgy értette. Ettől még a pír az arcán van, egészen, amíg arra nem terelődik a szó, hogy mit is csinál.
Koncentrál, és sikerül is mozgatnia a földet, még így is, hogy a fiú keze a kezében van, pedig nem elemi mágus, vagyis nem tud róla, hogy az lenne, márpedig ismeri a tanoncokat, ha csak látásból is. Szóval büszke magára nagyon, és a fiú reakciójától csak még büszkébb lesz, hogy bizony, ő erre képes, mert a hanglejtésén és a tekintetén érződik és látszik, hogy tetszik neki, amire képes, és hogy nem tartja átlagos dolognak. Szóval a szavakra, hogy elemi mágiát gyakorol, bólogat.
-Minden nap gyakorolom. Ha a saját tenyerembe csinálom, akkor a levegőbe emelkedik.-
Meséli, miközben a saját tenyerébe dönti a fiúéból a földet, majd ismét körözni kezd, és a föld gyorsabban is reagál rá, meg fel is emelkedik, mint egy kis vihar. Ebben ügyes, mert már sokat gyakorolta. Elveszi a kezét, mire a föld a tenyerébe hullik, aztán meg azt is visszaszórja a talajra.
Kissé kétkedve néz a fiúra, hogy mennyire avassa be a dologba, de igazából örül, hogy társasága akadt, mert... mert nem szeret ugyan szerepelni nagyközönség előtt, de azért eridonos, és igenis is szereti és szüksége van a pozitív visszajelzésekre, szóval jó ötlet lenne lenyűgözni a fiút azzal, hogy mit tud még, és láthatóan őt nem nehéz, persze, a jó értelemben.
-Elültettem a földbe egy magot, és most próbálom növekedésre bírni.-
Kezd bele nagyon tudományosan a dologba, majd ha már idáig eljutott, úgy dönt, folytatja, és még komolyabbra és tudományosabbra vált, ahogy hozzáteszi.
-Itt maradhatsz, és megnézheted, de akkor csöndben kell maradnod!-
Közli vékonyka hangján utasítóan, majd ha a fiú beleegyezik, akkor behunyja a szemeit, és a földre illeszti az ujját, koncentrálni kezd a magra, próbálja érzékelni a közöttük lévő energiai kapcsolatot.

[Bálint]

A kérdésére kuncogni kezd, és cinkos vigyorral néz rá, mintha azt várná, a fiú is kuncogni kezdjen, pedig azt se tudja, ő miért teszi, de megmagyarázza.
-Nem tudom. Megkértem Anyát, hogy adjon egy magot amit elültethetek. Nagyon fontos, hogy az elemi mágusok megtanulják érzékelni a környezetüket, a növényeket, és az állatokat. Gondoltam megpróbálom kitalálni, milyen növény ez.-
Magyarázza tudálékosan, azután rátér a növény növekedésre bírására. Odaérinti az ujját a talajhoz, és koncentrálni kezd, hogy megtalálja a magot, mármint, a terromágusi erejével megtalálja, mert amúgy tudja, pontosan melyik kupac alatt van. Nem telik el túl sok idő, és már érzi is, olyan, mintha egy nagyon halkan és óvatosan lüktető szív lenne. Persze nem tudja pontosan, milyen egy lüktető szív önmagában, de ez a hasonlat jut róla eszébe. Most már csak koncentrálnia kell, hogy növekedjen a növény. El is képzeli, ahogy egy szál összeköti kettejüket, egy szál, ami láthatatlan, és áthatol a földön, mert ez energia, és meg is érzi a kapcsolatot maguk között, határozottan. Elképzeli, ahogy ezen a szálon keresztül táplálja a növényt, és a lelki szemei előtt még nem látja, de már az illatának gondolata megszületik a fejében, amit maga sem tudna megmagyarázni, hogyan lehetséges, mert nem érzi, de emlékszik az illatára.
-Ibolya.-
Közli, és mintegy végszóra, a növény ki is dugja a fejét a földből aprócska hajtásként. Az ujja alatt megérzi ezt, így kinyitja a szemét, és tapsikolni kezd örömében, hogy sikerült megcsinálnia, hát megérte annyit gyakorolni! És mintha csak erre várt volna, a fák közül előbukkan Mana, a sárkányróka, akit az előző órája előtt hozott ki, mert Mágiatörténet volt, és a kis jószág nem kedveli az elméleti órákat, ahol csendben kell a táskában gubbasztani. Komótosan odacaplat gazdájához, és leül mellé, szemlélve a növényt, majd a fiúra néz kissé gyanakodó pillantással, amit persze egy állatnál nem lehet megállapítani, de mivel szoros kapcsolat van közte, és Ash között, így ő érzi.
-Ő itt Mana, a sárkányrókám. Ó, és én pedig Ashley Valerie Stanwood vagyok.-

[Bálint és a rózsaszín nyuszika *.*]

Ez a fiú nagyon kedves vele. Soha, egyetlen idősebb sem figyelt még rá így, kivéve Anyát, és Apát, meg Faithit, aki a keresztanyuja, tehát neki muszáj, meg a nagyiékat, meg a tanárait, akiknek muszáj, meg Kornélt, amikor veszekednek, de akkor nem maga miatt figyel rá, hanem a veszekedés miatt, szóval ez... különleges. Nagyon koncentrál is a feladatra, hogy ügyesen megcsinálja, és sikerül is neki, így tapsikolni kezd örömében. Az elemi mágia más, mint a tudása, mert ez gyakorlat, és más, mint a varázslás, mert ehhez más energia kell. Ebben még nem olyan magabiztos, ezt még csak most tanulja, és nagyon élvezi!
Megint elpirul, ahogy megdicsérik, aztán inkább Manára figyel, mert tőle nem jön úgy zavarba, mint az idősebb fiútól. Bemutatja a kis lényt, és Bálint is köszön a rókának, amivel máris kissé barátságosabbá válik a lény számára. Ashley megsimogatja a buksiját, mire a kis lény elégedetten lehasal a földre, és onnan szemléli tovább a környezetét.
Eközben a nagykislány megtudja, hogy a fiút Bálintnak hívják - és mielőtt elgondolkodhatna, kap egy kérdést, amitől megint elpirul. Megvonja a vállát, bizony, most nagyon elkapták ezzel a kérdéssel, ekkora butaságot!
-Mert... már megszoktam.-
Mondja, és inkább a földet fixírozza, míg nem be is esik elé egy nyuszi. Első pillanatra azt gondolja, Kumagoro az, de aztán ahogy meghallja a hangját és jobban megnézi magának, máris tudja, hogy ő nem a már ismerős plüssnyúlpajtása.
-Nyuszi!-
Kiált fel a kis vattalényhez hasonlóan, és rögtön el is pirul újra, ahogy a nyuszika kijelenti, hogy ő milyen szép, de ezt a zavart próbálja nevetéssel oldani, és odanyúl a plüssállathoz.
-Hol hagytad Kumagorot?-
Kérdezi, biztosra véve, hogy jó barátok, elvégre egy rózsaszín plüssnyúl a réten, aki nem Kumagoro, csak Kumagoro barátja lehet.
-Ne félj Manától, ő nem bánt!-

[Bálint és nyuszihopp]

A nyuszi ismét kimondja azt, amivel mindig szembe kell találnia magát... hogy a nagyfiúk egyáltalán nem úgy néznek rá, mint egy nagylányra, és nem úgy találják szépnek. Éppen ezért a fiú helyeslése már nem is ér igazán célba, mert Ashley csalódottá válik, hogy megint ugyan az a lemez, de inkább nem mutatja ki. Nem, mintha szerelmes lenne Bálintba, vagy ilyesmi, neki van szerelme (kettő is, igen, megint kettő) de azért jól esett volna neki, ha végre nem kislányként néznek rá. Nem is tudja, mit tehetne még, és talán jobb is lenne, ha feladná a próbálkozást, de... olyan nehéz nem próbálni nagynak lenni 14 évesként a 17-18 évesek között. Mindenesetre most inkább a nyuszira kezd figyelni, hiszen ő ad valamiféle magyarázatot, de azért még a fiúra néz, és hozzáteszi az iménti szavaihoz, amit szeretne.
-Én mindig logikus vagyok.-
Legalábbis szereti ezt hinni magáról, és az esetek túlnyomó részében tényleg az is. Ez az ő világa, és biztonságos, csak ritkán szivárog a logikába érzelem, vagy inkább soha, ezen még vitatkozik saját magával.
-Rózsaszín ház? Sajnálom, itt olyan nincs. Csak piros, kék, sárga, és zöld.-
Vonja meg vállait, hiszen ezzel nem sokat tud segíteni, de aztán eszébe jut még valami.
-Kumagoro legtöbbször a kékeknél van, oda el tudlak vinni... vagy tudunk.-
Ha a fiú is csatlakozni akar, nem ígér a nevében, de nincs ellenére, hogy jöjjön. Kedves, és nagy is, szépnek találja őt, szóval... határozottan nincs ellenére.
-Bálint a nyúllovag!-
Nevetgél, ahogy végignézi, hogyan menti meg a fiú a kis nyuszit a nem létező fenyegetéstől.

[Bálint és a Nyuszi]

Bálint ellenkezik, de Ash szinte meg sem hallja már ezt. Kicsit elszomorodik, de azért nem is nagyon remélt többet (csak titokban, de még úgy is nehéz, magának is bevallani) szóval a felszínen még magában sem rendíti ez meg annyira.
A nyuszi a rózsaszín házról kérdez, amit nem ismer, de a fiú láthatóan igen, ő pedig összehúzott szemekkel néz rá. Sosem hallott egy ötödik házról a három itt töltött éve alatt, de a fiú állítja, hogy van. Szerinte pedig ez képtelenség, de azért nem akarja azzal vádolni, hogy hazudik, mert hát miért hazudna egy ilyen cuki kis nyúlnak? Akkor pedig csak az lehet a válasz, hogy ezt sem tudta, ami szomorú ennyi idő után, de... legalább most megismerheti!
Gyorsan fel is pattan, hogy induljanak, de a nyuszi kapálózni kezd, hogy ő márpedig meg akarja köszönni nekik, hogy kedvesek voltak. Számára ez mondjuk nem olyan nagy dolog, hiszen az illem eleve ezt kívánja, de azért elmosolyodik.
-De cuki vagy!-
Közli, majd miután Bálinttal végzett a bolyhos, odanyúl érte, és elveszi a tenyeréből, hogy aztán az arcához emelje.
-Sosem kaptam még plüsspuszit!-
Lelkendezik miközben a textilnyelv végigsiklik az arcbőrén.

[Ádám]

Érdeklődve hallgatja a tanárbácsi szavait, és próbál mindent megjegyezni, de kezd nagyon elfáradni, így az utolsó feladata sem sikerül igazán, amitől kissé csalódottá válik, és rögtön elhatározza, hogy rengeteget fog gyakorolni majd.
Ádám azonban meg tudja csinálni, amit tanít - nyilván ezért is tanítja - és ez a lányt egészen lenyűgözi, nagyon tetszik neki a színes virág. Nézi a tanárt, és a virágot, és jelenleg kissé nehezen tudja elképzelni, hogy majd egy növénnyel fog gondolatokat közölni. Számára ez kissé abszurd, és nem is logikus, totálisan mentes ez az elképzelés attól a világtól, ami benne él... tehát úgy tűnik, ideje megrengetnie a világa falait, és kitekinteni. Maga a varázsvilág az tökéletesen érthető és logikus a számára, hiszen ebbe nőtt bele, de ez, amit Ádám felvázolt, kicsit túlzás, és mint olyan, óriási kihívás - vagyis már alig várja, hogy megtörténjen!
Örömmel veszi a kezébe a cserepet, és odafordul vele a sárkányrókához, hogy megmutassa neki is. Ez lesz az egyik nagy feladatuk, jövőre nagyon szépnek, nagynak, és egészségesnek kell lennie.
Aztán a következő szavaktól kissé megszeppen. Nem szabad túl sokat gyakorolnia... már most tudja, hogy ezzel még komoly gondjai lesznek, mert ő képtelen keveset tanulni vagy gyakorolni. Születési rendellenesség. Elfintorodik a gondolatra, de most tényleg nagyon fáradtnak érzi magát, és nem szeretne beteg lenni, szóval ma már biztosan nem gyakorol, de holnap semmi sem állíthatja meg!
A lény említésére megint a rókára néz, és a kis lény is rápillant. Közben persze örömmel töltik el a szavak, hogy ügyes. Persze ezt kifejezetten elvárja magától, de mégis jó, hogy ezt gondolja Ádám, sőt, ez szuper!
A kérdések említésére elgondolkodik, majd megrázza a fejét, most nem jut eszébe, de biztos össze fogja állítani a kis listáját róla, hogy mi az, amit szeretne megtudni.
Egyik kezével elengedi a cserepet, és a sárkányróka álla alá nyúl, aki egészen éberen fürkészi új gazdáját.
-Mana.-
Mondja ki a nevét, ami nagyon is passzol az állathoz, hiszen ez japánul szeretetreméltót jelent, és ő több is, mint szeretetreméltó, ezt már most érzi rajta. Imádja!
Kezét odanyújtja Ádámnak, majd amikor már nincs több teendő, és mondanivalója, amit meg kellene hallgatnia, akkor illedelmesen elköszön, és kisétál a teremből.
-Köszönöm az órát, meg Manát, és a virágot! Szia!-

[Nagyfiúcska]

Két alak baktat a tanári irányába. Az egyik egy emberlányka, a másik meg rókakölyke - sárkányféléé. Mana kivételesen vidámnak tűnik ma, talán az ajándék arany színű masnitól a nyakában úgy érzi, annyira nem is rossz ez a kórság, ami megfertőzte a gazdit. De nem ám akármiért kapta a masnit, küldetése van - de erről majd később.
Ash még mindig pillanatonként fordulna vissza a folyosón, nem is tudja, mi veszi rá, hogy tovább pakolja a lábait, mégis ez történik. Talán a cukikórtól, talán mástól nem fest már annyira nagyon nagylányosnak, mint amikor minden áron el akarta hitetni, hogy az - és pont ezzel vágta még jobban maga alatt azt a bizonyos fát. A sminkje egészen természetes, csak alapozó, meg a szemeit húzta ki és csillogós szájfényt tett az ajkaira, ahogy mindig, ezen kívül meg természetesen talárban van, amin mondjuk az eridonos főnixet a címeren megvariálta - a madár kapott egy cuki lila boszisüveget, a háttéren meg a piros csillog! Maga sem érti, miért volt ehhez kedve, egyszerűen ez olyan... cuki.
Egy dobozkát visz a kezében, hosszúkásat, de nem túl nagyot. Ebben van az ajándék, amit az új tanárbácsinak szán. A hajába beletűzött egy szálat a virágból, amit kapott, sokat gyakorolt rajta, és Anya is segített tartósítani, mert sajnos energiát adni neki még nem tud, szóval a csokor nagy részének annyi, de azért még vannak egész szépek, mint az is, ami most a hajában van.
Ahogy az ajtóhoz ér, leguggol Manához, a nyakában lévő masnihoz erősíti a kis dobozt.
-Ügyes legyél, vidd az asztalhoz!-
Utasítja a kis lényt, majd halkan kinyitja a tanári ajtaját annyira, hogy Mana szépen bebandukolhasson rajta, amit meg is tesz, és az útját szépen Viktor asztala felé veszi.

[Benji]

Egyre közelebb ér a pályához, és el is kiáltja magát nagylányosan magabiztosan, közben meg belegondol, hogy talán van alapja az eridonos nagypo... szájúságról keringő véleményeknek, de nem jut messzire gondolatmenetében, mert alig hogy levágja a seprűjét a kviddicsfelszerelésben, hogy edzeni kezdjen, egy Lucáétól eltérő, mégis ismerős hang üti meg a fülét.
Felegyenesedik, nem is érti, miért nem nézte meg jobban magának, és azonnal rá is jön, hogy nem véletlen hallott mély fiúhangot, ugyanis ez egy mély fiú! Na jó, fiú. Luca tesója, ha jól téved, el is pirul menten-nyomban, hiszen abszolút nem neki szánta, ugyanakkor nevethetnéke is támad, hiszen pont jól jött ki, hogy csak vezetéknevet kiáltott.
Úgy dönt, belemegy a viccelődésbe, és próbálja alkalmazni a színjátszó szakkörön tanultakat, felegyenesedik, és próbál fensőbbségesen nézni lefelé(!!!) a nála magasabb fiúra.
-Helyes, talán ez a szerencsenapod, és megkapod.-
Mármint, a kegyelmet. De ha esetleg mást is szeretne a kviddicsedzés során, akkor jól elveri ő - szigorúan a szabályok keretében. Ma nagyon harcicsibe, úgy tűnik.
-Hol van a húgod? És... hogy kerülsz ide?-
Előbb Lucát hiányolja, majd Benji itt létét, elvégre ő nem ebbe a suliba jár. Vagy mégis, és lemaradt volna?

[Shania]

Legalább annyira izgatott a mai találkozója miatt, mint amennyire kedve lenne minden kastélylakóhoz odamenni, és egyesével körbepuszilni őket. Néha azt gondolja, hogy ez már komolyan beteges, máskor meg azon kapja magát, hogy a klubhelyiségben erőlködik, és próbál valakit sarokba szorítani, hogy megpuszilhassa, és mindettől jól érzi magát... ő, aki amúgy annyira nincs oda attól, hogy idegeneket puszilgasson, sőt!
De most nem gondolkozhat ezen, most a találkozón kell agyalnia, és visszafognia magát, hogy Shaniát nehogy elijessze. Igen ám, de könnyebb ezt mondani, mint megtenni, és érzi is a késztetést erősen.
Besétál a terembe, azon belül is a föld területére. Kíváncsi rá, mit tartogat a lány a számára, mit fog neki mutatni, mit fognak csinálni. Persze az órákat is nagyon élvezi, de ez most valahogy másfajta izgalom... egyszerűen úgy érzi, van mit tanulnia a navinéstől is, talán pont azért, mert nem négy elemet tud irányítani, és mert egyszerűen nem tudja a földet se még tökéletesen. Mert nyilván még ő is csak tanonc.
Kiszemel magának egy kényelmesnek tűnő sziklát, és szépen helyet foglal rajta törökülésben. Leveszi a talárját, és leteríti maga mellé, miközben Mana is odabattyog.
-Jajj, micsoda tünci-münci-bünci kis sárkányróka, igeeen, szereti a simogatást, egyelek meg, hát én vagyok a legrettegetteb sárkánykarókácska a környéken, én ám, igen én, bizony hogy én, jajjajjnyuuuujj!-
Gügyögni kezd a kis lénynek, aki határozottan megvetné érte és még el is kúszna némileg messzebb bizonyára, ha nem épp a hasát vakargatnák, ami egyszerűen olyan jó, hogy képtelen ellenállni, és itt hagyni a megveszekedett gazdáját.