Keiko Sama

Reggel mikor felébredtem, gyors megittam egy bögre kakaót aztán megettem egy finom és teljes mértékben egészséges szendvicset. Mikor végeztem a reggelimmel kitártam a szekrényem ajtaját és tanácstalanul vizsgálódtam a sok divatos holmim között. Minden reggel  eljátszottam a nem tudok mit felvenni...- című játékot, de most kevesrbb sikerrel. Csak a virágos, pántos kék egyberuhámat tudtam felvenni ezen a csodálatosan szép napon. Kezembe vettema könyvemet és elindultam a játszótérre. Mikor kiértem, láttam, hogy kedvenc helyem, a hinta már foglalt úgyhogy inkább leültem egy fa mellé. A nap az arcomta sütött és amíg élveztem az időjjárást , q madarak csicsergését és az emberek vidám sikongatását, kinyitottam a könyvem és neki álltam olvasni.

Keiko  
                                               
A könyv amit tegnap kölcsönöztem ki a kőnyvtárból, nagyon érdekesnek bizonyult. A legendás lényekről szólt. Egy kicsit hasonlított  LLG tankönyvre,de volt benne néhány érdekesség, ami a tankőnyvben nincs benne. Tegnap este rengeteget olvastam még az ágyamban, aztán viszont elkezdett nagyon fájni a szemem. Először úgy éreztem ég a bal szemem, aztán meg már viszketett is. Csak a bal szemem. A jobb szememmel persze semmi gond nem volt. Tegnap hajnalban és ma reggel is bekentem valami csodaszerrel. Már nem viszketett, de még mindig úgy éreztem, hogy ég. Persze igazából nem égett, csak úgy hittem.Egy lány közeledett felém. Láttam, hogy ő is nézegeti a hintát aztán végül odajön hozzám és megkérdezi odaülhet-e mellém.
-Persze, gyere!-feleltem biztatóan mosolyogva. Egy nagyon aranyos és barátságos lánynak tűnt.-Te hanyadikos vagy?-kérdeztem bátorítóan.

Keiko

A lány nagyon aranyosnak és kíváncsinak látszott. Próbáltam kedves lenni vele, mert nagyon fiatalnak tűnt, lehet, hogy elsős még, vagy talán másodikos. Egyébként azt nem tudom melyik házban van, talán Eridon, bár még soha nem láttam,de ki tudja?! Erről a lányról eszembe jutott önmagam, mikor ideérkeztem. Mennyi érzelem volt bennem... Kíváncsi voltam, boldog, tele voltam energiával és persze már akkor is rengeteget beszéltem, ha csak belebotlottam valakibe. A lány azt mondja elsős. Nem lepődök meg, mert látszott rajta.
-Én másodikos vagyok. Egyébként izgulsz a vizsga miatt? Nyugi, egyáltalán nem kell félned. Az első vizsgámon én annyira izgultam, hogy majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Persze aztán kiderült, hiába izgultam annyit... Nem ért annyit az egész!-kicsit már megint többet beszéltem a kelleténél. Reméltem neki nem baj, ha sokat beszélek! Úgy láttam nem zavarja, mert még arra is rákérdezett, mit olvasok.-Egy legendás lényekről szóló könyvet olvasgatok.-Ezután bemutatkozott. Gondoltam, hogy valami egzotikus helyről jött, de a neve ezt alá is támasztotta.-Az én nevem Blanka Carson, de hívj csak Blankának vagy Blaninak. Egyébként nagyon szép neved van! Hogy szoktak szólítani? - mutatkoztam be én is.- Melyik házból vagy? - Tettem még hozzá.

Emma

Vidáman sétáltam ki a Szirének hajléka nevezetű szobán. Ma volt másodjára rajtam az a nyaklánc, amit a bátyámtól kaptam. Igazából még mindig nem tudom, miért adta,  de aranyos dolog volt tőle, mert nagyon tetszik. Egy igazi arany láncon egy kis tündérlányka formájú medál díszeleg. Hát ez az én gyönyörűséges nyakláncom! Erősen megmarkoltam a tündérlányt aztán elindultam ki a szabadba. Engedtem, hogy fújja a hajamat a lágy szellő, hagytam, hogy fellibbenjen a rózsaszín szoknyácskám. Az ilyen időjárás nekem nagyon kedvező általában, és most is nagyon. Végig jártam a kastélyt. Egy ismerős arcra vártam, de senki fontos, közelebbi ismerősömmel nem találkoztam. A Nyugati szárny felé igyekeztem, a második emeleti társalgót kerestem. Mikor odaértem, lassan kinyitottam az ajtót és bekukkantottam, hátha itt van Amanda, vagy esetleg Lau, de egyikőjüket sem láttam. Leültem egy puffra és akkor elkezdtek a fejemben kavarogni a gondolatok. Annyi minden jutott hirtelen eszembe, hogy nem bírtam leállni.
~Vajon létezik olyan, hogy egy ember teljesen kiüríti az agyát, és nem gondol semmire?~
Szerintem ez lehetetlen! Próbáltam már párszor, hogy ne gondoljak semmire, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Vagy csak bennem van a hiba? Az is meglehet. Egyébként megkezdődtek a vizsgák, és holnap nekem is lesz egy. Lehet, hogy most a szobámban kéne magolnom, de ez tavaly sem jött be, szóval most tanultam és lazítok egy kicsit. Muszáj néha pihenni! Teljesen elbambultam, mert annyi mindenen gondolkoztam, hogy a szemem is megakadt egy fiú arcán, de igazából nem őt figyeltem, csak úgy néztem magam elé. Remélem, nem hiszik azt, hogy megőröltem!

Emma

Persze nem bírtam abbahagyni a folytonos gondolkozást, bárhogyan próbáltam. Ekkor bejött egy lánya a társalgóba, aki annyira ismerősnek tűnt. Pontosan úgy nézett ki mint az unokatestvérem, Bianka, de nem az lehetetlen, hogy ő itt legyen.
~Most megkérdezzem, hogy ő az, vagy ne?~
Magamban tipródtam egy kis ideig aztán, minden mindegy alapon odamentem az éppen betoppanó lányhoz. A hangom hangos volt, de kicsit azért bizonytalan.
-Szia. Te vagy az Bianka? -kérdeztem vidáman. Csak remélni tudtam, hogy nem tévesztem össze senkivel, mert akkor elég furcsa lenne, hogy a saját unokatestvéremet nem ismerem meg rendesen.
~Csak legyen ő, csak legyen ő!!!~
Kíváncsian fürkésztem az ismerős arcot, de mikor jobban megnéztem, már nem is tűnt olyan ismerősnek.
~Biztos, hogy nem ő az!! Te jó és, szegény most biztosan zavarba jön tőlem... Szegénykém!~
Elsősnek tűnik. Tisztára úgy néz ki, mint én elsős koromban, csak persze nem olyan a bőrszínünk, meg a hajunk se, de az arckifejezésünk megegyezik.
~Ez vicces!~

Emma

Egy kicsit elkalandoztam, mert eszembe jutott, milyen volt kezdőnek lenni itt, a Bagolykőn. Annyira elvarázsolt ez az egész hely, most meg már megszokottan és lazán sétálgatok a folyosókon. Bár szerintem, igaz, hogy már két éve vagyok itt, de még nem voltam minden helyiségben, ez szinte biztos. A gondolataimból a lány ránt ki, akiről kiderül, hogy nem is az unokatesóm. Sőt, még a neve sem Bianka. Kicsit elkezdtem remegni. Szerencsére neki még nem mondtam el, hogy azt hittem, ő az unokatesóm, mert akkor biztos hülyének nézne, hogy nem bírom felismerni a saját rokonomat. Éppen mondtam volna erre valamit, mikor tovább folytatta és bemutatkozott.
- Bocsánat! Akkor Emma, értem. - szólaltam meg. A lány felém nyújtotta a kezét, gondolom, hogy kezet rázzunk, de abban a pillanatban kizuhantak a könyvek a kezéből. Rögtön utánuk vetette magát, én már csak egy könyvét tudtam megmenteni. Megnéztem a címét.
Elfelejtett varázslatok
Különös. A lány kereste ezt a könyvet, mert gondolom észre sem vette, hogy én már megfogtam. Végül meglátta a kezemben.
-Tessék! -nyújtottam át neki az Elfelejtett varázslatok -at. -Egyébként én Blanka Carson vagyok, de rengeteg becenevem van. Például Blanki, Blani, Blankicsek, Blankácska, és még sorolhatnám. Hívj nyugodtan úgy, ahogy  tetszik!- mutatkoztam be én is, de ezúttal nem próbálkoztunk a kézfogással, mert egyikőnk sem akarta, hogy megint kihulljanak a könyvek a kezéből. -Másodikos vagyok egyébként. Te elsős?- ezt még muszáj volt hozzátennem. Hihetetlen még számomra is, hogy másodikos vagyok. Milyen öreg vagyok már...
~Talán kicsit túl sokat fecsegek? Á, megszokhatták tőlem...~
-Eridonos vagyok. És te? Szeretsz olvasni? Nem rég érkeztél? Melyik szobában laksz? Ha még nincs szobád, költözhetnél hozzánk, a Szirének hajlékába!!- csacsogtam tovább. Közben még egyszer végig mértem a lányt.

Emma

Azt hiszem kicsit sokat kérdeztem egyszerre Emmától, mert teljesen elvesztette a fonalat. Nem is csodálom. Tényleg ilyen sokat kérdezek? Te jó és, ezen változtatnom kéne. Lehet, hogy azért nem bírnak engem általában az emberek, mert túl sokat fecsegek? Hogy lehetek ilyen és, hogyhogy ezt nem vettem észre eddig és miért nem szólt erről nekem senki??
-Jöhetnél a mi szobánkba!- ajánlom fel, bár lehet, hogy ezek után semmi kedve nem lenne velem egy szobába költözni. -A Szirének hajlékában lakok!-magyarázok. Aztán eszembe jut, hogy vissza kell fognom magam mostantól, tehát inkább befogom a számat és megvárom, mit fele az imént feltett kérdésáradatomra. A lány az órájára nézett és egy pillanatra azt hittem, biztosan megzavartam, és most feltartom, de aztán megkérdezte, leülünk-e valahová és így már nem tűntem olyan rossznak.
~Biztosan csak ellenőrizte, meg van-e még az órája...~
Hát persze, tuti ez történt... Blanka, ne légy naiv! Leültem a közeli kanapéra, Emma meg leült velem szemben.
-Az időm háromnegyedét beszéléssel, negyedét pedig olvasással töltöm, általában! - válaszoltam egyik feltett kérdésére. -A legeslegkedvencebb helyem a szobánk meg a könyvtár! -mondom nevetve. -A szobánk azért, mert ott azt csinálok amit akarok, és nagyon szépen be van rendezve, meg, mert jó fejek a szobatársaim. A könyvtár pedig azért, mert nagyon szeretem a könyveket, és nagyon szeretek olvasni is, szóval ott minden héten beugrok minimum háromszor!- fecsegek. Most legalább nem kérdeztem, hanem beszéltem. -Vannak már itt barátaid? Egyébként, hogy tetszik ez az iskola?-teszem fel az újabb kérdéseket. Most direkt csak kettőt, hogy tudjon is válaszolni mindre. Közben leveszem a szandálomat és felteszem a lábaimat a kanapéra. Törökülésbe helyezkedek, majd kényelmesen hátradőlök, míg hallgatom Emmát.
~Ki hitte volna, hogy ilyen jól elleszek ma délután?~

Emma  

Emma egészen megnyílík előttem. Mármint, látom rajta, hogy mikor kimondja a mondatot, kicsit meglepődik saját magán. Lehet, hogy ő nem olyan közvetlen, mint amilyen én vagyok! Egy kicsit zavarba jövök, mert azt gondolom, rosszat kérdeztem vagy a kérdésemmel kihoztam belőle valamit, amit nem kellett volna. Emma mosolyog.
~Minden oké!~
Érdekes amit mond. Nekem is furcsa volt a hely először, de mivel az egyik bátyám is ide járt, meg különben is, varázsló családból származom, így nem volt nehéz megszokni.
-Ó, de tanulok ám, csak gondoltam lazítok egy kicsit, meg rápihenek a holnapi Bájitaltan vizsgámra. Úgy érzem rendesen megtanultam! Még lefekvés előtt átolvasom a jegyzeteimet, meg még talán reggeli közben átfutom a sorokat, de tanulni már nem fogok. -magyarázom Emmának. Igazából ez nem volt így megtervezve, csak közben találtam ki, de szerintem ezt fogom alkalmazni, ha más nem jut az eszembe. -Tudod ez úgy van, hogy van akinek ez az első vizsgája, mint például neked és ők sokat tanulnak, aztán másodikra majd megtapasztalják, hogy hogyanis kell ezt csinálni. Persze van olyan aki csak évek múlva lesz rutinos ebben. Nálam például úgy van, hogy tavaly nagyon izgultam és nem bírtam rendesen a tanulásra koncentrálni, mert annyira izgultam! Most mindig lenyugtatom magamat tanulás előtt és így mindjárt könnyebb az egész. Meg én nem azt csinálom, hogy egész hajnalban tanulok, aztán reggel csoda ha felébredek, hanem legkésőbb este tízkor befejezem a tanulást és jól kipihenten folytatom más nap!- beszéltem folyamatosan. Megnéztem a lány arcát, hogy hogyan fogadja ezt a sok információt és rájöttem, hogy nyilván kicsit elkalandozott, mert egészen érdekes arcot vágott, majd megkért mondjam el újból. Kicsit bosszankodtam magamban aztán elismételtem egy kicsit tömörebben a gondolataimat.
-És te, hogy állsz a tanulással egyébként? -kérdeztem a végén, hogy ő is szóhoz juthasson.

Emy  

-Szóval, te nem rég jöttél és már is vizsgázol? -kérdeztem. -Én is a vizsga előtt jöttem egy picivel, de én inkább újrajártam a kilencediket! Persze, akkor lett egy barátnőm, aki szintén kilencedikes volt, amikor én is, így együtt vizsgáztunk.- mesélem. Amandával azóta ismerjük egymást, mióta ő megjött az iskolába. Na jó, végül is csak két éve, de nekem már az is egészen sok. Igazából örülök, hogy összebarátkoztam Amandával, mert együtt tanulunk, együtt készülünk a vizsgára, egy szobában lakunk, és sok mindent csinálunk még együtt. Úgy látszik Emmának még nincs egy ilyen barátnője, de akkor hátha engem megkedvel és én is tudok neki bármiben segíteni! Mondjuk én olyan vagyok, hogy ha valakivel egy picit beszélgetek és már is megszeretem az illetőt. Emmát már is barátomnak éreztem, pedig még csak pár perce beszélgettünk. Éppen válaszolni akartam Emma feltett kérdésére, mikor egy csupa fekete cica szökkent fel Emma combjára.
~Hm... Ő vajon ki lehet?~
-Áfonya? De aranyos neve van! Meg ő maga is nagyon rendes kiscicának tűnik!- nevettem fel. -Értem. Egyébként nem tűnsz visszahúzódó lánynak! Aranyos vagy!- jelentem ki. Emma nagyon rendes lánynak tűnik. Mivel még új, és nincs sok barátja, talán ezért azt hiszi, hogy vele van a baj, és ezért gondolja magát nem túl barátkozósnak. Pedig szerintem nem így van. Biztatásképpen hirtelen felindultságból megöleltem Emmát és ezzel a mozdulattal majdnem össze is nyomtam az ölében csücsülő Áfonyát. Nem tudtam Emma mit szól ehhez a hirtelen mozdulathoz, ezért egy kicsit zavarba jövök és elkezdek Áfonyához beszélni.
-Bocsi, hogy majdnem agyonnyomtalak!-kezdtem.-Hogy vagy? Jaj, fáj a lábad? Jaj, kis Áfonya! Nem akartalak bántani...-suttogtam a fekete cicához hajolva.
~Remélem nem néznek hülyének az emberek!~

Emmuci

A lány az ölelést nem úgy fogadta, ahogy gondoltam. Szerencsére kellemesen csalódtam benne. Persze nem gondoltam bunkónak vagy ilyesmi, csak azért mégis mit várjak el egy lánytól, akivel pár perce beszélgetek és már is a nyakába borulok?! Amikor kijelentette, hogy megbízik bennem, egy kicsit azért furcsán néztem rá.. Persze nem azért, mert én meg úgy gondolom, ne bízzon meg bennem, hanem mert olyan gyorsan történik minden. Nem azért, szeretem a pörgést, de egy kicsit furcsa, hogy már is megbízik bennem. Igazából, nagyon örülök ennem a ténynek, mert én is úgy érzem, hogy megbízhatok benne. Ha viszont ő elmond nekem egy bensőséges dolgot, abban csak az a baj, hogy én nem tudom "viszonozni" , mert nekem nem nagyon van ilyen gondom, vagy ilyesmi, amit megtudnék osztani vele.
-Jól gondolod!- válaszolok boldogan a kérdésére. -Nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, tudod nem vagyok az a fajta, aki hall valamit és már is elkezd pletykálkodni!-mondom. Itt a bagolykőn nem sokan vannak akik megbíznak bennem, de nem azért, mert azt hiszik pletykás vagyok, hanem inkább azért, mert én nem vagyok itt valami népszerű diák, sőt...
~Na mindegy, most ezen nem kezdek el keseregni!~
Elültem már a lábamat ezért inkább letettem a földre és úgy ültem hátradőlve a kanapén. Így hallgattam, mit mond Emma.

Rufus

A kis aranyhörcsögömet, Marcipánt, időszerű lenne már kivinni a friss levegőre. A legideálisabb helynek egyértelműen a rét bizonyul. Felveszem a magamra a fehér alapon tarka virágokkal díszített egyberuhámat és lábaimra csatolom egyszerű szandálomat. A hajamat előről oldalra tűzöm két fekete hullámcsattal. Még régebben kaptam karácsonyra egy miniatűr hörcsög pörázt ami pont megfelelő az én kis kedvencemnek. Ilyenkor azt szoktam ráadni és jót szorakozok, mikor olyan gyorsan elkezd sprintelni, hogy alig bírok utána menni. Mindig a bokrokat keresi, mik alá betud bújni. Eddig mindig mindig egyedül mentem a Rétre hörcsög legeltetés céljából, de most elhívtam több barátnőmet is. Sajnos egyik sem ért rá, ezért egy kicsit csalódottan indultam ki a kastélyból. Ráerősítettem Marcipánra a pórázt és jó erősen megmarkoltam a végét, nehogy elszaladjon, bár eddig még nem volt példa rá.
-Lassabban! Hé! -szaladtam utána nevetve. Ez a kis szőrmók soha nem tanulja meg kontrolálni magát!-Hékás! Àllj meg azonnal, külőnben nem kapsz vacsorát! Nem viccelek! -üvöltök utána. Mikor végre sikerült elkapnom a grabancát, fáradtan rogyok le egy fa tövében.
-Soha sem fog elfáradni! -suttogom, miközben megsímítom a hátát és újra szaladásnak ered.
~Eddig tartott...~

Rufus

Nagyon haragudtam Marcipánra, amiért ilyen zaklatott volt most. Eddig egyszer sem volt ehhez hasonló a viselkedése. Jó persze, volt, hogy egyszer-kétszer kiszaladt a kezemből és nem tudtam elkapni, de ez most sokkal másabb helyzet. Próbáltam megnyugtatni és elértem, hogy két percig ne mozogjon a lába, de utánakezdte előről az egészet. Közben felénk sétált egy fiú. Először csak a szemem sarkából láttam meg, aztán gondoltam úgy sem jön oda hozzánk és nyugodtan beszéltem az állatkámhoz, de a végén kiderült, hogy nagyon is felénk tart. Udvariasan megkérdezte segíthet-e és én először ráakartam vágni, hogy igen, de aztán rájöttem, hovy biztos nem azért jött a Rétre, hogy hörcsögöt kergető lányoknak segítsen...
-Köszi, de megoldom! -válaszoltam és tovább küszködtem.
~Vajon mi baja van ennek az állatnak?~
Amikor elfutott a hörcsög, fogtam a porázát és beálltam elé ahogyan a fiú tanácsolta, de a két lábam között kiszadt.
-Már bocs, de mi lenne a segítenél? -kérdeztem talán kicsit túl idegesen a fiútól.-Elegem van belőled!! Miért csinálod ezt velem??? -üvöltöttem hangosan. Persze ezt már nem a fiúnak hanem az én kis Marcipánomnak, akinek fogalmam sincs, mi a baja, de kezdett idegesíteni. Nem akartam bocsánatot kérni a fiútól, mert látja, hogy ideges vagyok, meg különben is úgykezdtem a hozzá intézett mondatomat, hogy már bocs, szóval nem hiszem, hogy nagyon meglenne emiatt sértődve.
~Különben is. Elég bajom van így is.~

Rufus

Sajnos nem szóltam a fiúnak, hogy a második megszólalásomat már nem neki szántam, így nem csodálkozhatok, hogy meghökkent egy picit. Bár furcsa, mert nyugodt maradt attól még, hogy azt hitte , hogy hozzá szólok olyan gorombán.
-Bocsánat! Nem neked szóltam hanem Marcipánnak! -próbáltam kivédeni magam. Az már csak rajta múlik,hogy elhiszi-e vagy sem. Kicsit azért vicces a helyzet ezért elmosolyodom, de nem nevetek, mert akkor bihtosan nem lenne hiteles az iménti mondatom. A srác előkapja a pálcáját és egy nem túl sikeres varázslatot hajt végre...
-Mondd megkérlek, hogy még is mi a csuda volt ez?! -fordulok felé felháborodottan.-Ggondolom vissza is tudod csinálni, mert ugye biztosan nem először hajtottad végre ezt a varázslatot! -nézek rá. Elvárom, hogy azt válaszolja, már legalább ötvenkettedjére csinálja ezt.-Gondolom én. -teszem hozzá. Bár fogalmam sincs mi  volt ez a varázslat, vagy, hogy van-e köze egyáltalán ahhoz, ami akart lenni. Marcipán ijedten felém futott. Még az a mázlim, hogy felém és nem teljesen más irányba.
-Nyugodj meg szépen Marcipán! -suttogom a jobb fülébe. Ép eszű ember nem beszél az állatához, más ember társasàgában meg pláne nem, de ki mondta, hogy én ép eszű ember vagyok?! A lényeg, hogy én nem voltam zavarban. Marcipán viszont lehet, hogy szégyellős, mert ismét megszökik. A fiú végre megmozdítja a lábait és segítségünkre siet. Halkan kuncogni kezdek mikor elkezdi kergetni a kis hörcsögöt.
~Vajon én is ilyen látványt nyújtottam?~
-Csak a szokásossal! Tudod. Magok meg zöldségfélék...-sorolom.-Bár ha jobban belegondolok, az utóbbi időben kicsit talán túl sok jutalombfalatot kapott. De ha egyszer megérdemli... -magyarázkodtam. Közben végre sikerül elkapnom Marcipánt. Lassan és óvatosan lehúztam róla a pórázt és beraktam a hátizsákomba.
-Na, mit csináljunk vele? -kérdeztem a fiútól és sóhajtottam egy jó mélyet.

Rufus!

A fiú azt mondta, visszatudja csinálni, de akkor, miért nem teszi meg?! Na mindegy, szerintem már el is felejtette, hogy egy kisebb szakadékot teremtett a földből. Igazából engem nem zavart, elfértem tőle, csak nehogy aztán elkapjanak minket, amiért megrongáltuk a gyönyörű rétet!
-Nyugi!-nevetek fel. -Elengedni már biztosan nem fogom! -bizonygatom. Egyébként tényleg nem szándékozom többet kiereszteni a kezemből. -Esetleg, visszamennék a kastélyba, leraknám a szobámba, aztán még ki jövök a rétre. Ha szeretnél megvárhatsz! Gyors futó vagyok!  -mondom, bár lehet, hogy így is sok voltmár neki a velem töltött idő és örül, ha végre megszabadulhat tőlem. Az is lehet, hogy azért jött ide, mert vár valakit és így is feltartottam. Azt már fel sem merem ajánlani, hogy velem is jöhet a szobàmig, míg berakjuk Marcipánt... Ezután a fiú bemutatkozik, szóval lehetséges,hogy még sem akar megszabadulni tőlem. A neve nagyon ismerős, de vele viszont még egyszer sem találkoztam. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már ezt a nevet valahol, és csak róla lehetett szó, mert a Rufus nem egy szokványos név... Á, tudom már...
-Ó,hát te vagy a híres neves Rufus Saron, a Levitából! -szólalok meg. Eszembe jutott, hogy ő az a nőcsábász, akiről pletykálnak. Persze nem biztos, hogy minden igaz, amit mondanak! Mondjuk ha jobban megnézem, helyes fiú, nem is csodálkozom, miért szeretik ennyire őt!
-Én Blanka Carson vagyok, másodikos Eridonos, bár remélem nem sokáig! -mosolygok én is vissza rá. Gondoltam, ha már ő elárulta a nevét, nem lenne fair, ha én titkolnám! Na, most már elmondhatom, hogy találkoztam és még beszéltem is a híres Rufussal! Egyébként em tűnik beképzeltnek, ő talán el bír a hírnevével! Amúgy meg lehet, hogy nem is olyan nagy sztár, mint ahogy azt mondják. Lehet, hogy pletyka az egész, de én nem merem megkérdezni tőle, nehogy  megsértsem vagy valami.

Rufus  
Akkor sem mondom el neki...  

Rufus, rendkívül furcsa módon próbálja eltüntetni a bűntény nyomait a földön. Ezen hangosan felkacagok.
-Igazad van. Így senkinek nem fog feltűnni! -kuncogok. Persze ironikusan értettem. Mégis ki ne venné észre, mikor ott egy jókora lyuk a földben? Az, hogy oda rugdosott a lábával pár földdarabot a lyukhoz, hogy betömje, nem sokat segített. Most mit csináljak? Kezdjek el homokozósat játszani? Végül is, mért ne? Vidáman felpattanok a helyemről, de még fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. Végül  pár lehullott levelet vittem a betakart lyukhoz és szétszórtam felette.
-Azt akarod, hogy hazudjunk? -kérdezem meglepetten. Jó, lehet, hogy ez nem nagy hazugság lenne, de azért mégis csak furcsa, hogy erre kényszerít. Minden mindegy alapon megrántom a vállam. -Tényleg az lesz a legjobb! -elmosolyodom, mikor Rufus kijelenti megvár. Igazából reméltem, hogy ezt fogja mondani, de így hallva még jobb a dolog!
-Hát, őszintén mondom, hogy nem tudom kiktől hallottam, mert nem láttam őket, csak már többször is felfigyeltem a Rufus névre. Első sorban azért, mert nem egy szokványos név, másodszor meg azért, mert egyre többször hallottam. A folyosó és, a kastélyon kívül is. -mesélem. -De mindegy. Hiszek neked, hogy nem vagy híres! -nevetek fel.
-Hát, köszönöm szépen! Nem sokan mondják, hogy szép a nevem!-pirulok el. Tényleg, szerintem még csak a családom hangoztatta ezt. Közben Marcipán egyre többet mocorgott a kezeim között (gondolom szökni akart) úgy, hogy közöltem Rufussal, hogy mindjárt jövök.
Kisétáltam a Rétről. Onnan már futottam egészen a kastély bejáratáig, de nem gyorsan. Inkább csak olyan kocogós tempóban, mert elég volt az nekem. Felszaladtam az Eridon házhoz, be  a szobánkba. Éppen senki sem volt ott, csak szét szórt füzetekkel és könyvekkel találkoztam. Az én részem sem volt túlzottan rendben, sőt... Marcipánt beraktam a ketrecébe és adtam neki egy kicsit enni aztán indultam is vissza a Rétre, mert Rufus biztosan nagyon epekedve várt már engem. Persze csak viccelek, alig ismerem még. Az is lehet, hogy visszamegyek és hirtelen azt sem tudja ki vagyok, bár mondjuk nem tudok semmiféle amnézia betegségéről úgy, hogy az arcomra azért tán csak emlékszik.

Emmuci  

Emma egy nagy dolgot mond el magáról. A családi hátterét. Igaz, nem régóta ismerjük egymást, sőt, alig egy szűk félórája, de mégis olyan jó hallgatni őt, és olyan jó azt érezni, hogy megbízik bennem! Büszke vagyok magamra, hogy ezt tudtam kihozni egy lányból. Hogy magával vetekedjen, hogy mit mondjon el nekem és mit nem. Noha nem az volt a fő célom, hogy mindent kiszedjek belőle, de jó, hogy őszinték vagyunk egymással. Aztán mégis megbántam a dolgot, mikor Emma elkezdett sírni. Őszintén megsajnáltam!
-Nyugi!-csitítgattam. Először nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet megsimogatni a fejét, de végül próba-szerencse alapon csak megtettem. Reménykedtem, hogy ne üvöltsön le és küldjön el melegebb éghajlatra. -Ha érdekel, szerintem nem vagy rossz nővér!-mondom őszintén.-Én is elmentem volna, hiszen menekülni akartál és jött a lehetőség. Még jó, hogy kihasználtad!Honnan tudod, lehet, hogy ha nem jössz el, akkor még az nap kórházba kerülsz mondjuk és Eszter akkor is egyedül marad! Bármi megtörténhet!-próbálom megnyugtatni. Nagy a valószínűsége, hogy én is otthagytam volna, bármennyire is megbántam  volna utána.
~Ilyen az élet!~
-Ez remek ötlet! Küldjön neki levelet! Én tudom hol a posta. Ha gondolod, itt gyors megírhatod, aztán elmehetünk együtt feladni a levelet!-ajánlom fel. Persze, ha egyedül szeretné megoldani azt sem bánom, de azért szeretnék ott lenni vele!
-Tudod, hogy hol tartózkodik jelenleg?-kérdezem a biztonság kedvéért. AZ a legfontosabb, hogy hol lakik nem? Különben, hogy küldenénk el a levelet?

Rufus!  

-Hirtelen elfelejtjük? -kérdezek vissza szemöldökömet ráncolva. Végül is nekem mindegy, a lényeg, hogy hazudnunk kell. Rufus próbálja szebben megfogalmazni a hazudni szót, de a végeredmény ugyanaz. Amúgy meg, lehet, hogy nem is kell füllentenünk, mert lehetséges az a verzió is, hogy senki sem veszi észre a lyukat. Az lenne a legjobb! Viszont most akkor is muszáj lesz nem az igazat mondanom, mert Rufust érdekli, milyen szövegkörnyezetben hallottam a nevét.
-Csak annyit hallottam, hogy Rufus. -mentegetőzök. Azért még sem mondhatom, hogy azt hallottam mindenféle lánnyal kavar. Egyrészt nem akarom, hogy miattam szidjon le valaki olyat, aki nem is csinált semmit, másrészt meg nem akarok én is pletykálkodni. Én lezártnak tekintem ezt a témát, de ha ő valamit még kérdez ezzel kapcsolatban, én komolyan mondom, hogy nem fogok rá válaszolni.
-Igen. Rohantam vissza hozzád! Ezt a távot is olyan nehéz volt kibírni nélküled! - nevetek fel. Gondolom ő nem olyan, hogy megsértődik ezen, tán csak szorult belé némi humorérzék. Egyébként érdekes, mert soha nem jöttem ki a fiúkkal régebben. Itt meg ezzel a Rufussal tudjuk ugratni egymást és én ha jobban belegondolok, még nem csinálta  ilyet.
~Alan!!!~
Jutott hirtelen eszembe. Ő volt az egyetlen fiú eddig akivel jártam. Meglehetősen rövid és unalmas volt a kapcsolatunk. Eleve úgy kezdődött, hogy az első találkozásunkkor már megcsókolt és megkérdezte, járnék-e vele?! Èn meg persze belementem, de nem a fiú tetszett, hanem a helyzet, hogy valaki szerelmesen gondol rám. Elég csúnyán szakítottunk utána.
-Tényleg, neked volt valaha barátnőd? -kérdeztem hirtelen Rufustól, bár a pletykákból ítélve tuti volt már neki, vagy még most is van..

Ruuufus  

Rufus rám kacsint és én ezen csak nevetek, mert olyan kis aranyos, ahogy becsukja egyik szemét, a másikat meg nyitva hagyja. Mikor megin kérdez valamit azzal kapcsolatban, amit én már lezártam, csak mosolyogva nézek rá és nem szólok semmit.
-Mérted is az időt? Hogy te milyen ellenállhatatlanul szupertökéletes személyiség vagy... -nevettem fel. Rájöttem, hogy milyen nagy hiba volt tőlem, hogy megkérdeztem tőle, volt-e már barátnője. Azt hiszem, elárultam magam...
-Na jó! -veszek erőt magamon.-Őszinte leszek hozzád, de tényleg ne mondd el senkinek! Azt hallottam rólad, hogy sok lánynak szoktál udvarolni egyszerre. Meg, hogy volt egy lány aki visszautasított téged! Meg, hogy volt egy másik lány, akivelegyszer láttalak a falatozó gyorsétteremben, de azzal nem tudom mi van. Ja, meg, hogy belekeveredtél valami ügybe, mert valaki cigarettát szívott. Vagy valami ilyesmi... Persze ezekből nem tudom mi az igaz, és mi nem... -mesélek el neki mindent, amit róla hallottam.
-Na most már boldog vagy? -nézek rá. Jó sok mindent kiszedett belőlem. Alig bírtam abbahagyni a beszédet.
-És a barátnőd bagolykős volt? -kérdeztem, hogy eltereljük a témát. -Tényleg, te honnan érkeztél? -érdeklődtem. Az egyik legrosszabb tulajdonságom a kiváncsiság, ami persze valamikor jól jön, de nem mindig...
Ó, régen mindig azt kívántam., hogy bárcsak gondolatolvasó lennék! Akkor most tudnám, hogy mire gondol Rufus. Tudnám, mi a véleménye rólam! De jó lenne! Jaj, már megint kiváncsi vagyok...  A fa törzsének támasztom a hátamat és törökülésbe teszem a lábaimat. Rufus már egészen jól elhelyezkedett én meg eddig egyenesen és mereven tartotam a hátam, de most, hogy neki támasztottam a fának, sokkal kényelmesebb. Közben kiveszem a hajcsatokat a hajamból és újra tűzöm a loboncomat. Mennyivel jobb így, már nagyon ki volt lazulva.

Emmus  

-Én is nagyon remélem, hogy még ott van a húgod, mert ha nem akkor sajnos nem tudjuk eljuttatni hozzá a levelet! -gondolom végig a dolgokat hangosan. Amíg Emma elment papírért és tollért, addig én végig gondoltam a ma délutánomat. Az elején még nem gondoltam volna, hogy ma postára is fogok menni, vagy, hogy egy lány sír és nagyjából sikerül megvigasztalnom.
~Olyan jó érzés!~
Megmarkoltam a kis tündérkét a láncomon és az suttogtam, hogy: "Köszönöm!" Biztos voltam benne, hogy ez a bátyám műve volt! Na igen, én egy kicsit nem vagyok normális, szóval támadnak érdekes gondolataim... Emma hamar visszaért és úgy láttam örül, hogy megvártam őt, de ez csak természetes, miután eddig itt voltam vele.
-Csak írd le, amit mondtál nekem az előbb! Őszintén! -tanácsolom. Mindegy, hogy mit ír, a lényeg, hogy őszinte legyen! Amíg írt, én végig mértem őt. Gyönyörű barna haja volt. Az egyik mugli barátnőmnek is hasonló a haja, Sarah-nak. Ő mindig azzal jött, hogy neki milyen gyönyörű haja van, és, hogy mindenki őt dicséri.Most jöttem rá, hogy mennyire igaza van! Tényleg gyönyörű az ilyen haj! Na, majd, ha hazamegyek Atlantába, akkor elmondom neki, hogy igaza van! Emma, miután végzett a levélírással szépen becsomagolta a teleírt papírt a borítékba.
~Milyen precíz!~
Bezzeg én, amikor végzek a levélírással mindig csak hajtok egyet rajta és belegyűröm a hófehér borítékba.
-Remek!-mosolygok. -Akkor szerintem indulhatunk is!- mondom és feltápászkodok kényelmes helyemről.
-Jössz?-nézek le rá.

Emma

Örültem, hogy végre elindultunk, mert már nagyon izgatott voltam. Mondjuk, ha én izgatott voltam, akkor mi lehet szegény Emmával. Ő biztosan dupla hiperszuper izgatott a levélfeladás miatt. Elindultunk. Kiértünk már a Társalgóból és az északi torony felé vettük az irányt. Emma még nem volt a postán, és igazából még én sem, csak elmentem előtt párszor, de én vezettem őt. Útközben néha már nem bírtam ki és összevissza beszéltem szegény Emmához. Azt gondoltam, ő biztosan nem figyel most rám, mert legkevésbé érdekli az én fecsegésem.
-Annyira izgulok! Te is?-kérdezem és közben újra tűzöm a hajamat.-Vajon, hogy néz ki a posta belülről? Vajon, hogyan kell feladni a levelet? Szerinted sokan lesznek ott? Megvárjalak kint, vagy bemenjek veled? Ott lehetek én is, ugye?- persze ezek a kérdések nem vártam megválaszolásra. Csak ezzel tudom levezetni a feszültséget. Megint újra csináltam a hajamat, mert egyszerűen nem bírtam mást tenni.
-Hát itt vagyunk!-jelentettem ki, mikor odaértünk a bagolyház ajtaja elé. Persze felesleges volt mondanom, mert lehet, hogy Emma rájött magától, de idegességemben ez csak úgy jött.
-Menj csak nyugodtan előre!-mutattam az ajtó felé.

Rufus

-Persze, hogy irónia!-nevetek fel. -Mondjuk, ha jobban ismernélek, lehet, hogy mondanék rólad ilyet, de most még nem.-gondolkozok el, mert semmiképpen nem akarom megbántani. Még egy embernek sem mondtam ilyesmi félét, úgy, hogy főleg nem egy olyannak fogom, akit alig ismerek és nem is ez a véleményem róla. Persze nincsenek rossz gondolataim vele kapcsolatban!
-Ez nem kibeszélés a hátad mögött, hanem...-kutattam az agyamban, hogy megvédjem a hátba támadóit. -Hanem hangos vélemény kinyilvánítás!-vágom rá büszkén mosolyogva. -Egyébként nincs mit. És remélem tényleg köztünk marad a dolog!-teszem hozzá. Nem azért, mert nem bízok meg benne (noha alig ismerjük egymást), hanem csak, hogy megerősítsem mennyire fontos, hogy ne tudódjon ki a "szitu".
-Óóóó! London csodaszép hely!-mondom és teljesen elvarázsolódok pár percre. Mindig is elszerettem volna menni oda, és azt terveztük a családdal, hogy idén kilátogatunk oda is! A London eye-t muszáj lesz látnom! Jaj, meg a Big ben-t is!!!
-Szeretsz ott élni? Jaj, miket beszélek, biztosan imádsz ott lakni!!! -pörgök be.-válaszolok még mindig felvillanyozódva. -Mikor mész legközelebb haza? Minden híres helyen voltál már? Születésed óta ott élsz? Jaj, mesélj valamit róla, kérlek!-egy kicsit sokat kérdeztem szegénytől így hirtelen, de hát London!! Ne szórakozzon már! Az a legeslegeslegselegkedvencebb helyem, bár még soha nem voltam ott, de láttam már róla rengeteg képet és húúú! Közben pedig jól elhelyezkedtem, hogy kényelmesen tudjam hallgatni Rufust amint mesél nekem Londonról. Feltéve, ha figyelembe vette azt a szót a mondatomban, hogy "kérlek!" és mesél róla nekem.

Yvonne

Késő volt már, nagyon késő éjszaka. Eddig mindig elbírtam aludni vizsga előtt, de a Repüléstan mindig nagyon parás és nem bírtam ki, hogy ne menjek le a konyhába és ne egyek valamit. Ha izgulok, vagy ha stressz helyzetben vagyok, az egyetlen dolog ami segít, az az evés. No persze nem éjnek éjjelén szoktam eszegetni, éppen ezért is furcsa most ez. Mindig is féltem a sötétben! Kellett egy kis idő, mire összeszedtem a bátorságomat és útnak indultam. A pálcám a kezemben volt, hogy lássak egy picit és ne féljek annyira. Mire oda értem már nagyon megéheztem. Leültem az egyik asztalhoz és csak gondolkoztam csendben. Ekkor jutott eszembe, hogy a táskámba, ami most is rajtam volt, tettem a múltkor egy kis ennivalót. Elővettem és megláttam egy jó nagydarab sajtot. Szeretem a sajtot, de azért valami sokkal jobbra emlékeztem.
~Na mindegy. Ez is jó lesz!~
Letéptem egy aprócska falatot és elkezdtem idegesen rágcsálni. Idén egy vizsga miatt sem voltam ennyire nagyon ideges, de ez az utolsó és egyben legszörnyűbb megmérettetésem így érthető, miért ülök ilyen későn a konyhában, sötétségben sajtot majszolva. Nem. Mégsem érthető, mégis miért csinálom ezt?! Ha Amanda most látná ezt mondaná: "Blanka. Szánalmasan festesz! Mit szenvelegsz itt nekem? Na, feküdjél le azonnal és aludjál, mert így nem vizsgázhatsz holnap! Megértetted?". Hát kb. ezt mondaná a kis aranyos barátnőm. Mondjuk, ha jobban belegondolok, igaza lenne. Vissza kellene mennem, és le kellene feküdnöm aludni. Csak egy baj van! Nem vagyok álmos, pedig csináltam elég sok megerőltető dolgot ma és elég késő is van már, de nem.
~Hát jó. Ha nem, hát nem.~
Azzal téptem még magamnak egy jó nagy falat sajtot és tovább bambultam

Elena

~Hogy lehetnek ilyen aljasak az emberek?~
Az ágyamon ültem és csak zokogtam megállás nélkül. Egyszerűen nem bírtam abba hagyni.
Pár perccel ezelőtt jött egy levél a szüleimtől, hogy mikor kikísérte anyukàm a legidősebb testvéremet a pályaudvarra, mert elutazik, akkor egy férfi elszaladt mellettük és kiakarta venni anyukám kezéből a táskáját. Szerencsére a táska véletlen beleakadt anya kabátjába, így a férfi ijedtében elrohant.
Èn ha kényszerítenének, se próbálnék meg lopni senkitől se. Nem azért, mert jókislány vagyok (vagyis nem csak azért) hanem, mert beleképzelném magam az áldozatom helyzetébe és akkor rájönnék mekkora butaság ez az egész!
Mindegy most már. A múlttal hiába való törődni! Megtörtént, már sehogyan sem lehet rajta változtatni.
~Csak az a baj, hogy az ember aki megpróbált lopni anyától, emiatt nem fog megtérni!~
Ugyanúgy folytatja majd amit egykor elkezdett.
~Valahol ki kell szellőztetnem a fejemet!Muszáj!~
Kikászálódtam az ágyamból, magamra vettem valami rendes ruhát és magabiztosan léptem ki a szibám ajtaján. A Fénylő Lelkek Udvara felé vettem az irányt. Mikor odaértem, kényelmesen elhelyezkedtem a földön és lehunytam a szemem
~Nem érdekel ha megfázok! Most nem!~

Elena

Èlveztem, hogy csak úgy vagyok és nincsen semmi dolgom, semmi egyéb feladatom a mai napra a pihenésen kívül. Bár ez a hír a szüleimtől kicsit ráfog menni a napomra azt már előre érzem, pedig nem is nagy dolog, hiszen végül nem is történt semmi. Csak egy kísérlett volt ami nem jött össze szerencsére. Mégis annyira foglalkoztat ez az egész, pedig sok ilyen, sőtt még durvább dolog is történik általában, de akkor is! Talán azért érdekel annyira, mert ez most egy hozzám nagyon közelálló személlyel történt.
Érzem, hogy a hideg kőtől az egész testem átveszi a hideget és meg is dermedek egy pillanatra, de aztán megmozdulok egy picit, hogy nehogy így maradjak. Fogalmam sincs, hogy jutott eszembe ilyen butaság, hogy ilyen időben kifeküdjek a földre. Néha vannak idióta gondolataim...
Egyszer csak azt érzékelem, hogy valaki elkezd hangosan beszélni, tőlem kb. csak 3 méterre. Egy lány az, az egészen biztos, de a hangja egyáltalán nem tűnik ismerősnek. Kell egy kis idő mire felfogom, végig hozzám beszélt. Lassan kinyitottam a jobb, majd a bal szememet. A lány már ott gugolt mellettem és teljesen bizonyossá vált, hogy hozzám beszélt, ugyanis egy árva lélek sem volt ott rajtunk kívül. Csak nézek rá kifejezéstelen arccal majd halkan megszólalok.
-Ne haragudj, de mit is mondtál? -kérdezem majd megerőltetek egy mosolyt felé. -Hogy ki is vagy te? -tettem hozzá, mert valami bemutatkozás féle jut eszembe az imént elhangzottakból.

Elena

A lány aki , mint kiderült, aggódott értem, elismételte a rövid bemutatkozását. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, gondolom azért, mert látta semmi bajom.
-Szia! -egyelőre csak ennyit bírtam kinyögni. Türelmesen végig hallgattam a mondandóját, gondolván, hogy majd mikor végez, akkor válaszolok. Végig néztem a lányon. Egyelőre csak azt bírtam megállapítani, hogy kedves, mosolygós arca van, barna haja és szeme.
-Nyugodj meg! Nincsen nekem semmi bajom! -nevettem fel majd megpróbáltam egymás után válaszolni minden kérdésére. -Jól vagyok. Nem átkoztak meg és köszönöm, de nem kell, hogy segíts, hisz igazán nincs miben!-mosolygok rá kedvesen. Tényleg nem tud miben segíteni, csak egy kicsit sokkolt az anyától kapott hír, de nem akarok belőle nagy ügyet csinálni, ugyanis semmi értelme. Elmélkedek még talán rajta egy ideig, aztán az élet megy tovább. Nem olyan nagy probléma ez.
-Kedves vagy, hogy próbálsz megérteni, de sajnos néha még én sem értem sajátmagamat! -nevetek fel újra magamon. -Általában csak a bolhából csinálok elefántot, épp úgy ahogy most is. Csak kaptam egy levelet a szüleimtől, amiben anya mesélt valamit, ami vele történt, de csak egy kis időre akadtam ki rajta! Most, hogy átgondolom, nem is történt semmi! -mosolyodok el.
Később jut csak eszembe, hogy én be sem mutatkoztam neki.
-Ne haragudj, de teljesen megfeledkeztem róla. Blanka Carson vagyok, másodéves Eridonos! -miután megteszem az is eszembe jut, hogy vajon mióta vár itt a lány, hogy adjak neki életjelet?! Na mindegy, ezek az apró dolgok ilyenkor már nem számítanak.

Elena

Elena bejelentette, hogy ő is Eridonos aminek nagyon megörültem. Mondjuk, furcsa, mert eddig még egyszer sem láttam a Kastélyban sem, nemhogy az Eridonban.
-Szóval elsős vagy! -mosolygtam rá. Jaj, én mikor elsős voltam mennyire más volt minden. Akkor teljesen más szemmel néztem a kastélyt, az embereket és a tantárgyakat is, mint most. A lány nagyon felpörgött, hirtelen tele lett energiával, mint egy Eridonos általában... Mindenféleképpen csinálni akart valamit, de, hogy mit, azt még ő sem tudta, és nekem se jutott eszembe hirtelen semmi. Általában csak úgy jön, hogy éppen mit csinálok, nem nagyon szoktam megtervezni csak néha. Nekem az is bőven elég lett volna,ha csak simán beszélgetünk valamiről. Mondjuk, hogy honnan jöttünk meg a családunkról. Elena viszont nagyon akarta, hogy valami izgalmasat játszunk, látszott rajta. Ha meg van egy konkrét dolog, akkor én is szívesen bekapcsolódok, de legtöbbször nem tőlem jön az ötlet.
-Még nekem sincs tervem!-mondom és ahogy megint végig nézek a lányon, elmosolyodok. Elena hirtelen lefeküdt a földre mellém amin egy kicsit meglepődtem, mert bejelentés nélkül tette ezt. Egyébként tetszett az ötlet, és én is visszafeküdtem mellé. Amikor felkiáltott, hogy ott egy bicikliző nyúl, én először azt hittem, tényleg, de kiderült, csak egy felhőre mondta, ami hasonlított egy nyúlra.
-Tényleg olyan! -nevettem és pár percig csak bámultam az eget, aztán megpillantottam rajta egy olyan formát ami nagyon hasonlított a régi barátnőm arcára. Ezt persze nem mondtam Elenának, őt úgy sem érdekelné, nem is ismeri...
Sok idő telt el mire újra megszólaltam.
-Ez olyan varázslatos, nem? -kérdeztem a lányt. Lehet, kicsit furcsán hangzott és az is lehetséges, hogy most teljesen hülyének néz. Nem tudom. Még nem ismerjük egymást, nem tudjuk, hogyan reagál a másik a dolgokra, de ügy érzem még fogunk máskor is találkozni, főleg, mert ő is Eridonos!
Megpillantottam az égen egy csillag alakú felhőt, ami elég furcsán nézett ki, de volt benne valami, ami miatt nagyon megtetszett. Ki tudja miket fogunk még felfedezni a mai napon, az égen...

Elena ^^

Egy ideig nem történt semmi. Csak feküdtünk egymás mellett, Elena meg én, néztük az eget, újabb és újabb fura formákat véltünk felismerni rajta. Olyan volt, mint egy idilli filmes jelenet, mikor minden nagyon jó aztán hirtelen történik valami, ami teljesen megváltoztat mindent. Hát, igen, erre sem kellett sokat várni. Épp mikor megakartam kérdezni, hogy nem fázik-e, mondott valami olyat, ami után érződött rajta, megbánta, hogy kimondta. A szüleire került a sor, nem kellett nagy észnek lennem ahhoz, hogy felfogjam valami nincs rendbe vele, és a családjával. Féltem megkérdezni, hogy egészen pontosan mi van velük, főleg miután láttam, hogy elkezdett sírni.
~Jaj, szegény... Most már egészen biztos, hogy baj van!~
Egy darabig csak hallgattam, mert nem igazán tudtam, hogy mit kell ilyenkor tenni. Nem akartam simogatni és mondani, hogy nincs semmi baj, mert az olyan furcsa lenne, meg hát, ki tudja, hogy reagál a dolgokra?!
Inkább csak feküdtem továbbra is mellettem, rá sem mertem nézni, mert az engem is biztos idegesítene, ha sírnék valaki meg végig bámulna közben... Aztán gondolkodás nélkül felültem és megfogtam a kezét. Akkor már nem érdekelt, mit reagál, az látszik, hogy nagy a baj! A bal kezemben tartottam a kezét, a jobb kezemmel pedig simogattam, de még akkor sem mondtam semmit. Már régóta tartott ez az állapot, úgy, hogy végül csak kinyögtem valamit.
-Sírj csak, nyugodtan! -ahogy ezt kimondtam, elengedtem a kezét és tovább ültem mellette.
Csendben figyeltem, ahogyan veszi a levegőt, és a könnye lehullik a kezemre.

Elena

Elenán látszott, hogy ő nem csak a bolhából csinál elefántot. Neki eleve egy hatalmas nagy elefánttal van dolga.
Nagyon sajnáltam őt, de amíg nem tudom mi a problémája, addig biztosan nem tudok segíteni, bár lehet, hogy amúgy sem. Ki is derült pár perc múlva, hogy ezen már semmi és senki nem tud segíteni. A szülei meghaltak . Amikor erőt tudott gyűjteni és kibírta mondani azt, ami miatt így kiakadt, hirtelen meg sem bírtam szólalni.
~Ez egyszerűen borzasztó!~
Már azért büszke vagyok rá és csodálom őt, hogy ilyen korán elvesztette a szüleit és ettől függetlenül egy mosolygós lány, meg azért gondolom hasonlít is rám valamennyire, mert ő is Eridonos!
-Biztosan nagyon büszkék rád, hiszen csodálatos ahogy eltűröd ezt a dolgot! Már az nagy dolog, hogy eddig nem fakadtál ki! -biztattam, és amit mondtam, teljesen komolyan is gondoltam. Elena egy erős lánynak tűnik. Èn ha olyan helyzetbe kerültem volna, mint ő, biztosan teljesen máshogy viselkedtem volna, mint ő. Mondjuk nekem ott vannak a testvéreim is, azt nem tudom, hoy Elenának az egész családja veszett-e oda. Az biztos, hogy testvérekkel könnyebb ezt átvészelni, főleg ha nagyobbak nálunk, mert az idősebbek jobbn tudják támogatni a kisebbeket.
-Vannak testvéreid? Ès tényleg, kikkel élsz most? -kiváncsiskodtam. Lehet, hogy nem kellett volna rögtön így rátámadnom, de tényleg úgy érdekelt, hogy milyen így az élete. A lány mellettem elkezdett még jobban sírni, ami ilyenkor teljesen normális. Pont zsepkendő után kutattam a zsebemben, de nem találtam egyet sem, pár perccel később, viszont Elena elővette a zsepkendőjét és megtörölgette a szemét.
-Ugye nem baj, hogy ez most így alakult? Már mint, hogy...ugye nem baj, hogy elmondtad nekem... Már, mint, érted mire akarok kilyukadni, nem? -nevetek fel kínoban. Ilyenkor nem mindig sikerül kifejezni magam...
~Remélem nem néz teljesen idiótának!~

Elena

Érzem, hogy a lánynak különös érzés, hogy valaki törődik vele, aztán, még, ki is mondja ezt, és teljesen megbizonyosodok benne. Furcsa, akkor ő vajon, honnan jött, ahol ilyen kemény szívűek az emberek?! Na jó, nálunk sem volt mindenki olyan kedves, mint itt, de azért, ha valaki elmesélte egy más embernek a szomorú múltját, hát... az biztos, hogy nem hagyta rá a dolgok.
-Szeretsz a nevelő szüleiddel élni? -kérdeztem kíváncsian. Most már valahogy, egyáltalán nem éreztem kínosnak, hogy ennyit kérdezősködök, de azt nem tudom ő mit szól hozzá. Ahogy megfigyelem, egy kicsit furcsállja az érdeklődés is, de nem bántja nagyon. Amikor megkérdezi, mi van az én életemmel, először nem igazán tudom, mint is mondhatnék.
-Hát... Az én életem, nem olyan nagy dolog. Van négy testvérkém és eléldegélünk együtt, heten! Igazából ennyi, sok dolgot nem tudnék mesélni a családomról, mert nincs benne semmi izgalmas... -válaszolok elég röviden. Komolyan fogalmam sincs, mit mondhatnék még.
-Ugyan már, semmi gond! Engem nem zavar, ha valaki rögtön elmondja, hogy mi bántja a lelkét, mert én is csináltam már párszor ilyet... -nevetek fel vidáman. Vagyis hát, elég sokszor, csináltam már ilyet! Itt az iskolában is volt már, hogy valakivel alig találkoztam, de már tudta, hogy mik történtek velem életem során...
-Na jó, hogy én is meséljek már valamit, akkor bemutatom a családomat, ha nem zavar! -mosolygok rá. -Először is, van egy bátyám, akit Alexander Carson-nak hívnak, ő róla azt kell tudni, hogy már elvégezte a Bagolykőt, és konkrétan már felnőtt, de még mindig úgy viselkedik, mint egy korombeli fiú...Aztán jövök én, sorrendben, utána pedig, Clementina Carson. Clementina 12 éves, és eddig úgy néz ki, hogy ő is ide fog járni, ha minden igaz. Ő, nagyon aranyos lány és naaagyon szép! Utána jön Gerry Carson, aki 10 éves, és állandóan pörög, egy kész energiabomba. Az utolsó pedig Malory Carson. Malory 9 éves, kis cukiság! Mindig ő van a középpontban, mert kicsi és aranyos, de ez nem zavar. - egy kicsit megpihenek, mert hirtelen rengeteget beszéltem, így egyszerre, de két levegővétel után folytatom is. -Az apukám, Richard Carson, orvos az anyukám pedig, Ginnie Cook, virágboltos! -a szüleimről direkt nem mondtam többet, nehogy aztán megint sírva fakadjon szegész Elena.
-Egyébként kezd hideg lenni. Nem megyünk be valahova?-kérdeztem tőle.

Elena

zárás^^

Mosolygok, mikor Elena mondja, hogy szeret a jelenlegi családjával élni. Sokan vannak, akik szenvednek, amikor olyan nevelőszülőkhöz kerülnek, akik mást várnak el tőlük, mint amit addig megszokhattak. Persze olyanok is vannak, akik a saját családjukban sem érzik jól magukat, de az már teljesen más tészta. A lényeg, hogy Elenának jó úgy, ahogy van, és örül annak amit kapott!
-Igazából, attól, hogy a saját családom, nem minden olyan jó!-nevetek hangosan. -De igen, azért más, bár így is van sok probléma, mindig! Ahh...bőven... -mondom. Egy kicsit összébb húzom magamon a pulcsimat, mert érzem, hogy nagyon elhidegült az idő. Amikor elindultam ide a Fénylő Lelkek Udvarára, nem is gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Fogalmam sem volt arról, hogy én majd itt fekszek magamban, idejön egy lány, elkezdünk beszélgetni, és olyanokat tudunk meg egymásról, amik nem is kis dolgok, és még az is kiderül, hogy egy házban vagyunk.
Nagyon szeretek az Eridonban lenni, és örülök, hogy ő is odakerült, így könnyebben tudunk majd találkozni!
-Szerintem induljunk el valamerre, mert megfogunk fázni! -invitáltam. Elindultunk a Kastély felé. -Megmutassam a szobámat? Jaj, nagyon jó kis hely! Majd, az egyik itteni barátnőmet is feltétlenül be kell, hogy mutassam neked! -nevetek fel. Közben beérünk az Eridon-ba, és bevezetem a szobánkba.
~Csodálatos ez a mai nap!~
Nagy szerencsém van, hogy összehozott a sors egy ilyen különleges lánnyal, mint amilyen Elena.