Ezt majd beszéld be Yaristának!

Alexszel nem is csókolózhatsz. Mondtam, hogy ő kivétel.
Ő csak engem csókolhat.

Volt neki szárnya Véda, de már megfosztottam tőle.

Mira: Összecsukhatós, vagy lezsugorítod? XD

Véda: A toll miatt mondtam. XD

Volt szárnya, tehát volt tolla is, most nincs, mert már szárnya sincs, vagyis kell neki a toll.

Komolyan nem fáradtság, ne aggódjon!

Robi! Ne okozz ekkora fájdalmat a Tanár úrnak!  

Gratulálok! Tökjó! Már tudod törölni a hsz-eidet.

Írtam neked a játékba. Tudod melyikbe? XD

Már megint ezek a szárnyak.

Repesve várom Alex! Vagy repdesve.

Sziasztok! Engem meg le kell lőni, hogy soha nem köszönök.  

Jó estét Tanár úr!

Köszönöm, tudtam, hogy számíthatok önre!

Hát nekem írjál is, mert baj lesz. XD

Leonie <3 //Nagy-nagy sorry!//

Kicsit kesernyés mosollyal nyugtázom, volt csapatkapitányi méltatásomat. Ha reálisan nézem a dolgot, nem tagadhatom le, hogy van benne igazság, ám, ha valaki az ellenkezőjét állítaná, akkor sem állna távol az igazságtól. Biztos, ami biztos, ha jó csapatkapitány lettem volna, nem mondtam volna le. Ez a saját véleményem, de igaznak gondolom. Viszont az is az, hogy nem voltam rá alkalmas. Bizonyos tulajdonságaim hiányoztak hozzá, amire nagy szükség lett volna. Jellememből adódóan, ezek nem is lesznek meg egyhamar bennem, ezért nem szándékozom mostanában visszatérni a harcmezőre.
Leoni visszautasítására nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy ellenállhatatlan lesz az ajánlatom, de most be kell látnom, hogy az ő helyében én sem tettem volna mást. Valóban emlékek fűznek hozzá és nem csak a közös utazás, ami önmagában is egy ritkaság,hanem még az is, hogy egyszer kviddicseztem, amire lehet, hogy soha többé nem kerül már sor, de még egy okkal több, hogy ne tartsam meg az ereklyét.
-Megértem az indokaidat és el is fogadom, de hallgasd meg az enyémeket, aztán újra felteszem a kérdést.- Nézek a vöröskére, miközben tanácstalanul forgatom a kezemben a medált. Nem tudom, hogy meg tudom-e győzni a lányt, de remélem a legjobbakat, hogy végül az érveim hatására majd belátóbb lesz.
-Ez egy kviddics medál. Abban van az ereje, hogy segít ebben a csodás sportban, amit mindketten szeretünk, de kettőnk közül te vagy, aki gyakorlod is, vagyis csak nálad tudja kifejteni az erejét. Nálam csak haszontalan ékszer lenne és a szépségén kívül másra nem igen használhatnám. Ez pedig se neki, se nekem nem jó. Ő elveszíti az erejét, én meg nem élvezhetem segítő energiáját. Olyan valakinél kell lennie, aki azt értékeli benne, ami. Azt, hogy kviddics talizmán. Tíz éve az, és ereje évről-évre nő. Ha megszakítjuk a folyamatot, legyengül. Fogadd el, máskülönben meghal a benne szunnyadó mágia!- Újra felé nyújtottam a seprűt mintázó medált a lánccal együtt és szótlanul vártam, hogy mit lép erre Leonie. Érveim megdönthetetlenek és ajánlatom visszautasíthatatlan. De ha még sem, van még ötlete a tarsolyomban.

Alex

Majdnem csak szótlanul ül mellettem már a vége felé. Látszik rajta, hogy valami bántja Alexet vagy rosszat mondtam volna? A hullámokban rám törő rosszullétek sem könnyítik meg a kommunikációt, könnyen lehet, hogy nem válogattam meg a szavaimat. De ebben a helyzetben senki ne csodálkozzon azon, ha nem repkedek cicerói magasságokban az eszmecserénél, amikor örülök, ha egy értelmes betűt ki tudok préselni az ajkaim közül úgy, hogy ne látszódjék rajtam semmi. Gondolom meg is oldom valahogy, mert eddig nincs semmi gond, de legbelül érzem mégis rajta, hogy nem stimmel valami. Talán többet várt ettől az első találkozástól, mint amit adni akartam és tudtam, vagy nem tudom, hogy mi lehet a baj. Van velem elég, ehhez kétség sem fér, de hogy a sok közül épp most melyik, az kérdés. Mivel a rosszullétek nem múlnak, csak sűrűsödnek, ki kell találnom valamit. Hivatkozom a melegre és Alex segít előzékenyen levenni rólam a kabátot, de nem felejti el megjegyezni, hogy már rég le kellett volna vennem, akkor nem érezném, hogy túl meleg van. Magamban hozzáteszem, hogy rajtam valószínűleg nem segített volna. A pár korty tea se használ és egyre ijedtebben jövök rá a keserű tényre, hogy visszavonhatatlanul el fogok ájulni. Ekkora blamázst, itt a teázó majdnem közepén. Jó kis látványosság leszek. Egyszer már rám fogták, hogy szenzáció hajhász vagyok, hát most az Isten se mossa le rólam. Még jó, hogy a humoromat nem veszítem el még ilyen hatványozottan válságos pillanatban sem. Agyő Világ! Szép volt veled! Agyő Alex! Ne haragudj! Baromi kellemetlen lehet ez neked. De már nem látom az arcát sem, csak elmosódott foltokat, a hangokat sem hallom, aztán már a sötétet se érzékelem, mert ahhoz is tudatomnál kéne, hogy legyek. Azt se látom, hogy pillanatok alatt, hogy bolydul fel a teázó, nem látom az ijedt és elégedett arcokat. Akik örülnek belül, hogy a jó időben voltak jó helyen. Egy kis extra élmény, felár nélkül. Lefektetnek, felpolcolják a lábamat. Most, ha ébren lennék, lenne ezzel kapcsolatban is pár gunyoros megjegyzésem, de most ez is szünetel. Ám egy ilyen állandóan pörgő agy nem pihenhet sokáig. A legyezés nem sokat használ, inkább a vízszintbe helyezés. Lassan oszlik a sötét köd és fölém hajoló arcok jelennek meg előttem. Alex-é is köztük, akkor ez még nem a mennyország. Nem vagyok csalódott, jobb itt most és kicsit megnyugszom, bár a teremben én vagyok a legnyugodtabb, mégis nekem lenne jogom a legidegesebbnek lenni. Érthetetlen ez az egész. Pont fordítva működik minden. Iszom egy kis vizet a felém nyújtott pohárból és feltápászkodom. Kicsit még kába vagyok, de ez érthető. Mikor elül körülöttem a feltűnés vihara, félve pislantok Alexre.
-Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak! Én sem tudom, hogy mi történt. Illetve ….talán. Elmesélem, csak menjünk innen valami nyugisabb helyre!-
Fizetek, míg Alex összeszedi magát és ha ő is akarja, távozunk a teázóból.

Köszönöm a játékot!

I)gaz, igaz. De nem randi volt. Csak dumáltunk.

Csatlakozom!
Bár még nem teljesen eszméletlen.

Szia Kiva! Seprűnek szerintem a közelében sem lesz.

Lotte!
Szeretném figyelmedbe ajánlani a következő, profilba vágó lehetőségeket: Társkereső, keresztelők és névadók szervezése, örökbe adás, temetkezési vállalkozás, pszichiátria és zárt osztály, elmegyógyász, magán óvoda, meghasadt szíveknek kardiológia. A sort lehetne még folytatni, de most ennyi lenne.

Enyém az öröm, hogy ezen módon is hozzájárulhattam a sikeres üzletasszonyi attitűdhöz. XD

Az enyém az öröm, a tiéd a siker? Vagy felezzem veled az örömöt is? Egye fene!

Leonie

Nem tudom még magamnak sem egyértelműen megmagyarázni, hogy miért szeretném minden áron, ha Leonie elfogadná az ajándékot. Még csak nem is jó szó ez ide, mert tényleg csak arról van szó, hogy az ereklye tovább éljen, egy aktív kviddicsesnek kell megkapnia. És ki lehetne akkor más? Ha már meg kell válnom tőle, akkor az én volt csapatomból kell, hogy megkapja valaki. Ez a két kitétel, eléggé behatárolja a listát. És Leonie-ban nagyon bízom, kedvelem és ügyes játékosnak tartom. Ha mélyen a lelkem fenekére nézek, akkor pedig elmondhatom, hogy kicsit kompenzálni is akarok ezzel. Ám újabb érveimre megint csak egy újabb kifogás áradatot kapok, bár már kevésbé elutasítót, mint az előbb. Mindegyiket játszi könnyedséggel válaszolom meg.
-Rendben van, ha bezárnak a varázslók börtönébe, nem kell megtartanod, rendben? Én pedig attól tartok, hogy nem fogok már kviddicsezni többé.-
Ez az utolsó mondat nem okozott sem megelégedést,sem örömet, valamiért mégis hiányzott nekem. Nem repülhettem annyit, amennyit szerettem volna, pedig a szabadság érzése, ami a repüléssel járt, olyan töltést adott volna, amire nagy szükségem volt.
-Nem ismerek nálad rátermettebbet- Folytatom, aztán elnevetem magam a furcsa keresztelőn.
-Ja! Yaristára gondolsz? Ő már lassan profi lesz. És különben is, szerintem ő annyira bízik magában, hogy nem is értékelné ezt az amulettet. De, ha esetleg majdan valamikor abbahagynád ezt a sportot, akkor te is add tovább egy olyannak, akit érdemesnek tartasz rá. Vagy hagyd, hogy a talizmán kiválassza a következő gazdáját! - Ennek hogyan létéről nekem sincs ötletem, de hallottam már ilyet és nincs kizárva, hogy ez megtörténik majd. Valahogy engem is így választhatott. csak azt nem értem azóta sem, hogy miért engem, hisz alig telt el kis idő, azóta, hogy megkaptam és máris más fordulatot vett az életem. Lehet, hogy ezt kellett tennem és az amulett segített a döntés meghozatalában? Lehet, de ez talán soha nem derül ki már. Nyugodtan várom a lány válaszát, ha a mondókám nem győzte meg, akkor tényleg másnál van a helye, de ezen majd ráérek akkor gondolkozni, ha ismét visszautasít. De úgy tűnik hatásos a monológom. A vöröske sikítva ugrik a nyakamba, amint a halál szót kiejtem. Ha ezt tudom, előbb jövök ezzel. Mindegy, most már az övé és én örülök az örömének.
-Hozzon szerencsét!- Szólalok meg, ahogy lecsillapodik.
-Talán belevarrhatnád a mezedbe, de azt gondolom, ha elhagy téged, az az ő döntése lesz és nem tiéd. Vagyis ne aggódj! Ha elhagynád, akkor nincsen rá szükséged. Vagy valami ilyesmi. Talán a jóslástan tanárnő tud erről többet mondani. Én nem vagyok ilyen okos a témában. Megyünk ebédelni? Azt hiszem, hogy kaja idő van.- Mosolyodom el, megszabadulva egy végrehajtandó feladattól. A kedvem nem lett jobb, de a talizmán, jó kezekben van.

Mikulásnapi kívánságdoboz

Talán mondtam már, hogy kíváncsi típus vagyok és mindig megtudom végül, amit nagyon tudni vágyom. Azonban most, élvezem a csendes magányt, mindenfajta kíváncsiság nélkül, amikor beszélgetés, izgatott sugdolózás és nevetgélés üti meg a fülemet. Nem bírok tovább tovább megülni a fenekemen, mindenáron meg kell néznem, hogy mi történik. A hangok a Klubhelyiség felől érkeznek, el is indulok abba az irányba. Az ajtórésen bekukucskálok, hogy a bent lévők ne vegyenek észre és fülelek, ahogy csak tudok. Alex és Ágo nevetgélnek és egy-egy elkapott szó foszlányból összerakom, hogy a Mikulásról folyik a csevej. Igen, én is hallottam, ahogy a Kishölgy kihirdette, miszerint a Nagyteremben készül a meglepetés. Mindenki beledobhatja egy dobozba a kívánságát, hogy az öreg majd teljesíthesse. Ebből mi lesz?! Ágo és Alex valószínűleg a vágyaikat írják össze, hogy mit kérjenek a fehér szakállú apótól. Nekem is lenne egy. Csak egyetlen egy. Az elhatározás meg is születik bennem, én is írni fogok a Miki bá'-nak. Visszalopózok a hálókörletembe, a szobámba. Az Alkot-Lak rózsaszínben pompázik és virágillat terjeng, meg valami szerelmes dal szól a falakból, de most nem érdekel a szoba produkciója, cselekedni jöttem ide. Előveszem a papírt és a tollat és sebesen írni kezdem a levelet. " Kedves Mikulás! Szeretném, ha újra szeretne, akit ugyanúgy szeretek, azóta is! Köszönöm!" Ennyi a levél. Az öreg, ennyiből is megérti, hogy mi a szitu. Dobogó szívvel szaporázom a lépteimet a Nagyterem felé, de mikor meglátom a két levitást kijönni, elbújok egy páncél mögé. Nem akarom, hogy meglássanak! Aztán, mikor tiszta a levegő, én is belépek a terembe és a szépen feldíszített piros dobozba dobom a levelet, gyorsan és diszkréten, aztán, mint, aki ott sem volt, eltűnök. Visszaosonok a szobámba. A cipőimet nem kell kitennem az ablakba, ha azt kapom, amit szeretnék, azt a Télapó, nem a cipőmbe fogja rakni. Húzódik mosolyra a szám.

Nikola

Nem gondoltam volna, hogy van Bagolykőnek olyan része, ahol még nem fordultam meg a három év alatt, de be kell lássam, most, hogy tévedtem. A déli szárny valahogy fehér folt maradt a külön bejáratú térképemen. Számomra semmi fontos nem volt ott, amiért érdemes lett volna felkeresnem ezt a részt. A keleti szárny ebből a szempontból egyértelmű, magyarázatra sem szorul, az északit nem kívánom taglalni, nem éri meg, hogy szót vesztegessek rá, a nyugatin pedig a két ismert tanterem miatt vagyok járatos. Most is csak azért császkálok erre, mert Hófehérkét keresem. Na, nem a hét törpével. Az a mesében van, de remélem, hogy az én baglyom, Hófehérke, nem csak ott. Illetve ... na, mindegy. Valahol eltévedt, nem csodálom szegényt, itt én is eltévednék. Egy fehér bagoly a szürke folyosón igencsak feltűnő látvány, ráadásul süket szegényke, hiába is kiabálnék neki, viszont a látása, éles, mint egy sasnak, de ezek szerint a tájékozódó képessége a nullával egyenlő. Tekergetem a nyakam, rajta a fejemmel jobbra-balra, hogy megleljem a kis kóborlót. Miközben felfelé nézek, mert hol is lehetne máshol egy bagoly alap esetben, nem tudok a lábam alá is nézni, mert ahhoz kéne még egy szem legalábbis a fenekemen.
~Hol lehetsz, te kis bujdosó? Ne komédiázz velem, mert egy hétig nem kapsz egeret uzsonnára. ~ Jeges riadalomként mar a szívembe a felismerés, hogy mi van, ha nem csak egyszerűen elcsatangolt, hanem valami baja esett vagy elrabolták. Az utóbbinak kicsi volt az esélye, de az előbbit nem lehet kizárni. Most már szorongva bolyongok tovább az ismeretlenben és szemeimmel a sarkokat és a magaslatokat kutatom, de nem látok semmit.
- Nem látok semmit. Mi történt? Hirtelen az összes fáklya kialszik és csak a falak adnak támpontot a további tájékozódásra, amíg elő nem kapom a pálcámat.
- Lumos Maxima!- Előre világítok, amennyire csak engedi a fénycsóva, de inkább hallok valamit, mint látnék. Emberi hang, ez megnyugtató. Ezeken a régi folyosókon bármi előfordulhat. A szellemekhez már hozzászoktam, de azok nem szoktak így viselkedni. Általában csak átlibegnek a falakon és nem ücsörögnek a földön, mint az az alak, akit meglátok a pálcám pulzáló fényében.
- Ki vagy te és mit csinálsz ott?- Teszem fel a lehető legésszerűbb kérdést, ami abban a percben eszembe jut. Nem vagyok éppen a legnyugodtabb, ki tudja, miféle szerzet lehet, ezért tisztes távolból hallgatom a választ.

Nikola

Nem hiába mondja a közmondás, igen megint a hülye mugli közmondásokkal jövök...szóval nem hiába mondja, hogy aki keres, az talál. Mondjuk az ember soha sem tudhatja, mit hoz eléje a sors. Amikor elindultam az Alkot-lakból, megjárva  bagolyházat is, hogy az elveszett jószágot megleljem, nem gondoltam volna az ártatlan szárnyas helyett egy jómadarat találok, vagy palimadarat?! Nos, de még itt nem tartunk, hogy ez kiderüljön, csak egyelőre nézem a fura alakot, ő meg engem, miközben meglepően változatos és fordulatokban gazdag beszédét igyekszem kikódolni. Szerintem A NASA-nál is összedugnák a fejüket a legprofibb kódfejtők, hogy az idegen bolygóról ideszalajtott figura beszédét kisilabizálják.
- Remek, eddig értettem.- Biztatom cinikus vigyorral, hátha a pozitív megerősítés meghatványozza a teljesítményét a szavak használata terén. Nem látszik veszélyesnek, ezért közelebb lépek, hogy az arcát jobban szemügyre vegyem. Nem járok túl nagy sikerrel, mert közben felállna, ha menne neki és csak újabb betűhalmazok hagyják el a fiú száját, mert gyanús, hogy az illető srác. Neeem, nem jut eszembe, hogy segítsek neki, pedig szemlátomást nehezen megy még a két lábon járás, talán egy olyan bolygóról jött, ahol nincs gravitáció, vagy a legegyszerűbb válasz, hogy most esett le a falvédőről, akarom mondani valamelyik festményről. Ez megmagyarázná az emberi beszéd készség teljes hiányát és egy varázsló suliban ez teljesen hétköznapi lenne.
- Aha! Szóval Nikola. És elsős, na, meg Levitás?! - Jó alaposan megnézem magamnak a szó legszorosabb értelmében ideszakadt alakot.
- Nem valamelyik festményről másztál le, mondd?  Nagyon gyanús vagy te nekem. Egy levitás nem lehet ennyire sötét, hogy még a fáklyák is elalszanak, ha megjelenik?! - Egyre nagyobb kétkedéssel méregetem ezt a Nikolát és hallgatom a mondatatit, amit végül is valahogy összetudott illeszteni, a már ismert szavakból, de azon sem csodálkoztam volna, ha ennyiből állna az egész szókincse. Próba cseresznye.
- Huhogni tudsz, mert akkor lehetnél te a Hófehérke?!

Nikola

-Na, látod, megy ez. Egy kis gyakorlás és a járás is menni fog. - Most már kifejezetten élvezem a fura alak botladozásait és Hófehérke is úgy kimegy a fejemből, mint a mesében. Biztos vagyok benne, hogy Nikola egy festmény alak, csak valahogy kiszakadt a közegéből. Minden jel erre vall, csak miért állítja, hogy levitás, azt nem tudom. Vizsga kell ide, mielőtt bizonyítást nyerne az ellenkezője...a minek is?! Miközben a kérdésen agyalok ecseteli, hogy még sohasem fogott ecsetet a kezében és festéket sem tapizott még soha.
- Ez nem mentség a létedre, ugye belátod?- Vicces helyzet. Itt vitázok egy festményből ideszakadt alakkal a sötét folyosón, aki bizonygatja, hogy nem képregény, közben meg fogalma sincs a négy dimenziós világról. - Én vagyok rajzolat???!!- Hüledezek jókorát. -Neked elmentek otthonról. Itt minden apró porszem tudja, hogy ki vagyok, rólad ez nem mondható el.- Kezd dühíteni ez az alak. Vagy csak szívózik. Ha viszont az utóbbi, akkor folytatom a játékot. Nem kell a szomszédba mennem egy kis frocliért. Nézett is volna Juliska néni a szomszédunk, ha átmegyek hozzá ezzel az indokkal: Csókolom! Van egy kis froclija?!
Már teljesen hülye vagyok. De eszembe jut a mentő ötlet.
- Figyelj! Megtapogatlak, és te is megteheted, de csak óvatosan!- Emelem fel intőül a mutató ujjamat. Közelebb lépek és kezemmel megérintem a srác karját.
- Élő vagy, legalábbis nagyon jól álcázod.- Nevetem el magam.- Na, akkor gyere! Megmutatom a szobádat. Ja! És Hófehérke igenis huhog.- Bővítem ki mesés ismerete hiányosságait.

Nikola

Összegzem a probléma mibenlétét. Elindultam megkeresni Hófehérkét, aztán találtam egy papírcsávót, aki teszi itt az agyát, hogy levitás, aztán meg engem gyanúsít meg azzal, hogy én is vászonról szabadultam. Ha ezt gondolja, akkor őt meg egyenesen a diliházból hozta a hathuszas.
- Igen, ritkán tisztogatják a keretemet, de te meg túlléped mindjárt a beszólásaiddal! - Vágok vissza. Hiába cudar érzés, ha akasztják a hóhért.
- A legnagyobb szemetet a látszat szerint itt hagyták, egy papír galacsin, akit még összegyűrni is elfelejtettek. - Én is elfelejtkezem kicsit magamról, úgy elkap a harctéri ideg, mint háborús kancát a repesz, de földbe nem fog döngölni egy festett vászon.
- Majd a por helyett én leplek be mindjárt. Hogy kinyílt a csipád, az előbb még kettőig se tudtál számolni, most meg meglepsz itt mindenfélével.- Indulatom fortyog és ha én egyszer felhúzom magam, akkor el kell ütnöm a delet és hogy azt hol találom, arra nincs szabályzat.Aztán a fizikai érzékszerv próbálja jó ötletnek bizonyul, tapintásom meleg bőrt érzékel, vagyis nem papír.
Nem a szerencse gyermeke Nikola, az már biztos. Eltévelyedik itt a déli szárnyon, holott a keletibe kellett volna megérkeznie. Lehet, hogy csak eltévesztette az érkezési oldalt az indulásival?  A csomagjai a kastély másik felében landoltak, ő meg itt egyedül, fejelgeti sorban a festményeket, addig-addig, hogy már nem csak az eget nézi nagybőgőnek, hanem engem is képregénynek. Igaz, regényesebb vagyok, mint a Háború és Béke, több háborúval és kevesebb békével és vadabb is, mint az Öreg néne őzikéje, de ez is Fortuna asszony számlájára írandó, majd nála reklamáljon. Minden esetre én megmentem és ebbe többen belebetegedtek már. Elhalálozás még nem volt, de ideje azt is elkezdeni.
Lehiggadva belekarolok, nehogy megint eltévedjen, és elindulok vele a Levita ház irányába.
- Egyébként az igaz, hogy az erdőben lakunk, azért nem találtad a szobádat. A gólyák egyenes a fa tetején alszanak. Mohát majd gyűjts magadnak lefekvés előtt.- Adom az utasításokat és várom a hatást. Igyekszem én komoly arcot arcot vágni, de egy idő után nem biztos, hogy sikerül. Ekkora baromságot kitalálni!
- Niki vagyok. Hegyi Nikoletta. Sok szépet és jót hallhatsz rólam, ha nyitva tartod a kicsi füled.-Kart-karba öltve botorkálunk a hideg folyosón, a festmények meg pusmogjanak, amit akarnak. Majd benne lesz az Edictumban ez is.
-Igen, levitás vagyok, úgyhogy a legjobb emberbe botlottál bele. Most már nem halsz éhen. És téged hogy hívnak? Mi a teljes neved? És honnan jöttél? -

Nikola

A hős megmentő szerepköre még új nekem, de tetszik. A bátor és rettenthetetlen Hegyi Troll...izé, Nikoletta kisasszony belovagol fényes szőrű fekete lován a festmények világába, kiragadja onnan az ott raboskodó legfiatalabb királyfit, kit bizonyosan a gonosz festőecsetek legsörétebb kényura elrabolt és bezárta őt a két kiterjedésbe. Én pedig mit sem sejtve a fiú magas származásáról, kiemelem abból a tértelen világból és megajándékozom egy egész dimenzióval. Hol találhatni az enyémnél nemesebb szívet és lelket, aki csak úgy osztogatja ezt a határtalan kegyet, hogy szó szerint a határait tágítom ki a srácnak. De ő még a hála legkisebb jelét sem mutatja. Hiába hol van manapság az önzetlenség és a szeretet? Valószínűleg mind nálam, hogy senki másnak már nem maradt. Ám a dimenziók úrnője, mármint én, kegyes vagyok és megbocsátok a tudatlanoknak és kegyesen nyújtom feléjük megmentő kezem, miután meggyőződtek ezek a kezek arról, hogy a varázslat megtört és ismét élvezhetjük mindketten, mindhárom kiterjedést.
- Szóra sem érdemes a bocsánatkérés, mármint részemről. Neked van még mit teperned a kegyeimért. Már az is épp elég, hogy megmentettelek a fejetlenségtől, cserébe majd valami másodat kérem el.- Kacagok gonoszul, egy kicsit kiesve a hős szerepből, hiába, mondom,hogy új nekem még, na. Afelől meg ötletem sincs, hogy mit kérhetnék cserébe, mert ugye a kezét nem lehet, felcserélődnének ezáltal a szerepek.
Szíven ütnek az élcelődései, miáltal azt csak nekem szabad és a hős én vagyok. Mit képzel ez?!
- Úgy értem, ahogy értem. Ne gondold, hogy mindjárt itt és most örök hűséget fogadok neked, arra várj még néhány percet vagy évet.  - Eresztek meg egy újabb ördögi kacajt és felkarolom a szerencsétlen királyfit, hogy hálószobájába vezessem, még jóéjtpuszit is nyomok az orrára, aztán ott hagyom abban a sivár tömlöcszerű gólyalakban. Ha jobban belegondolok, kellemesebb lenne itt a folyosó kövén, mint ott. Vannak élményeim arról a helyről, számoltam a perceket, hogy mikor szabadulok. Nem embernek való hely az. Hallgatom, ahogy a fán alvás alternatíváját kibontogatja, miközben nem is sejti, hogy azzal is jobban járna, mint a gólyák szobájával, de ráér még megtudni. Én minden esetre, elvonulok extrán berendezett hajlékomba és puha nyoszolyámon álomba merülök, egy pillanatig sem gondolva azzal, hogy ő mennyit forgolódik majd vaságyán, minden mozdulatára ügyelve, nehogy a rugós matrac nyikorgása megzavarja  többieket, akik hasonlóan sínylődnek a másik öt ágyon és szintén, lélegzet visszafojtva számolják a plafonon szétmázolt vérszívó szúnyogok nyárról ott maradt nyomait. Áhh, ha sejtenéd, akkor most inkább a fát választanád. Nevetésem elárul, rájön, hogy szívatom, pedig nem állunk túl messze az igazságtól, mint ahogy a hálókörlettől sem. A teljes nevére is fény derül, és a folyosóra is. Kiérünk végre egy világosabb részbe.
-Addig örülj, míg nem látsz.- Mondom kedvetlenül. Hamarosan véget ér az izgalmas kaland. Nem találkoztunk sárkányokkal, sem veszélyes démonokkal, hacsak magamat nem számolom.
- Végül is mindentől megvédtelek, magamtól nem tudtalak. Ott arra, az a fiú gólyák lakhelye, remélem nem tévedtem nagyot, mármint ami a nemed illeti.- Szúrok még egy utolsót, mert hát ki tudja, mikor hoz össze vele a sors, addig is legyen mit beosztania magának belőlem.
- Aztán, ha az egyhangúság és a monotónia nagyon rád telepedne, ne kiabálj nagyon, nincs remény a menekvésre. Visszaimádkozod te még azt a folyosót. Ám, ha szépen megkérsz, akkor máskor is megmentlek, ha bajba jutsz.- Megcsillogtatom előtte a reményt és a velem való találkozás szappanbuborékos netovábbját és szívem szerint lelépnék, és ha nem tart vissza meg is teszem. Magamról mesélni nem szeretek, ezért ezt a kérését el is engedem a fülem mellett. Rajta áll, hogy hogy dönt. Megy vagy marasztal.

Lagger

Ez a nap is olyan volt, mint az összes többi általában, legalábbis mostanság. Egy szóval kifejezve, szar, és akkor még finom voltam és nőies. Azt sem tudtam, hogy hogy kerültem az Északi toronyba, mert nem szokásom arrafelé császkálni, talán nem kell magyaráznom, bár azt magam sem tudtam, hogy miért, de ennek így kell lennie. Hegyi kisasszonynak utálnia kell az Északi tornyot és kész. Na mindegy, mert itt van a bagolyház és lehet, hogy Hófehérke nem tölt sok időt a tucatnyi büdös többi bagoly között, most mégis itt keresem, mert ez az utolsó hely, ahol lehet. Miért csavarog folyton, mikor otthon kéne ülnie a kalitkája közelében, ahol finom falatok várják? De neeeem...ő inkább csatangol össze-vissza. Esküszöm, olyan, mint a gazdája. Igaz lehet, hogy az ember háziállata előbb-utóbb hasonul a gazdájával. Ha tényleg ez a helyzet, várhatom, hogy szárnyaim nőnek. Megnézhetné valaki, nem tollas-e a hátam! Magamban pufogva igyekeztem fel a toronyba, azt sem néztem, hova lépek. Szinte nem is láttam, merre járok, csak vittek a lábaim, pedig ezen a részen már jócskán érzékelhető a madarak jelenléte az itt-ott elejtett szagos, csúszós ürülékekből.
- A fenébe...- Csúszott ki a számon, miközben a lábam meg az említett maradványon csúszott meg, ennek eredménye pedig az lett, hogy a legújabb farmerommal landoltam az undormány közepén. Trutyis lett a kezem, a ruhám és hogy fokozzuk az élvezetet, még felülről is kaptam egy jókora adagot, mert nagy nyomoromban felfelé sem tudtam figyelni. Káromkodtam még egy sort, aztán morogva tápászkodtam fel a mocsokból.
- Remek. Már kezdek is hasonlítani a baglyomhoz, legalábbis a szagom már olyan. - Valamennyire letörölgettem magam, és tovább róttam a fokokat, most már teljesen mindegy volt, hogy hova lépek és mibe. Mire felértem a csúcsra, már az idegeim is a csúcson voltak, ha nem találom meg itt sem a baglyomat, akkor talán fel is robbanok, bár nem fognak nagyobb dzsuvát okozni ennél a szétszóródott darabjaim. Körülnéztem a gyenge félhomályban, de így is láttam a rengeteg tollat és felismerhetetlen, gusztustalan dolgokat a padlón és mindenütt. Hófehérkét sem volt nehéz észrevenni, ő volt az egyetlen valószínűtlenül tiszta ebben a retekben. Egy másik bagollyal ült édes kettesben.
- Áhá! Hát itt vagy! Titkos légy ott, meg légy mindenütt - néztem megint körbe afeletti örömömben, hogy nem kell a madarat nagyon fürdetnem, mert védett zugban ült és úgy tűnik, nem töltött itt még annyi időt, hogy átragadjon rá a kosz.
- Remek!- néztem rá szemrehányón.
- És mi a neve a kedves úrnak? - kérdeztem csípősen a laposan pislogó szemeket. Nem foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy a madár valószínűleg nem érti, hogy mit akarok, sőt azt sem, hogy mi a fene bajom van. Megnéztem az odú bejárata fölé biggyesztett táblácskát, amin egy név állt: "Ferike"
- Ferike?! Jól hangzik. Hófehérke és Hóferike - adtam végül áldásom a kapcsolatra.
- Hanem most már elég volt, ideje lenne hazajönnöd velem, nem gondolod?- Ám kérdésemre a madár csak unottan ásított és óvón kinyújtotta szárnyait Ferike fölé.
- Nem bántom, ha hazajössz most velem - utasítottam a fehér tolltömeget.

Várffy-Zoller Róbert - 2013.04.09. 20:54

Na, meg egy kicsit nekem is. *eltűnik az alvégen, ahogy jött*

Lagger

Hófehérke a legnagyobb bánatomra semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy legalább egy kicsit hagyjon abban az elképzelésemben ringatózni, hogy még ebben az életben hajlandó lesz elmozdulni a jóképű tollas lovagja mellől, aki szemlátomást élvezte a kitüntető figyelmet. Már épp romjaimba akartam omolni, mert rádöbbentett a véres valóság arra, hogy nevelési módszerem teljes csőd és ezzel én magam is, amikor egy hang szólalt meg mögöttem. A bagolybeszédből már kezdett elegem lenni, de ez emberi hang volt, és tulajdonosa már meg is jelent a színen, hogy megcirógassa madaram élete párját, aki egy jókora csípéssel jutalmazta a kedveskedést.
- Na, látom, te sem vagy nagy tudású bagolypásztor - jegyeztem meg némi éllel a hangomban. Soha nem értettem ezeket az állatokat, azelőtt nem volt baglyom és nem kerültem vele ilyen intim közelségbe, maximum egy fán ülve láthattam, tőlem jókora távolságban. Talán soha nem szelídülnek meg teljesen, hiszen vadállatok és...Gondolatmenetem közben a lány papírt és tollat vett elő, majd buzgón körmölni kezdett, valami versike félét. Elég nagy zagyvaság volt ahhoz, hogy elkezdjen érdekelni a dolog. Közben a két hós szerelmes élénk pusziszkodásba fogott, mire szégyenlősen elfordultam. Senki nem szereti, ha csókolózás közben figyelik. Az ismeretlen lány hirtelen kérdése váratlanul ért.
- Igazad van, hagyjuk a formaságokat, kedves Mary Poppins. Szólíts nyugodtan Héttörpének! - válaszoltam viszontvigyorogva, nem épp a kérdésre, de rossz szokásom ez. Senki nem zökkenthet ki a gondolatmenetemből.
- Random..random...hát így direktben nem jut eszembe semmi....mondjuk gőzvasaló és....izé...nyakkendőtű?! Ezzel segítettem valamit? - kérdeztem bizonytalanul, mert nem hittem túlságosan a sikerben.
- De tulajdonképpen mit csinálsz te itt? Ez valami hülye büntetőfeladat? Biztosan Amira találta ki, igaz? Ő képes ilyesmire. - Szinte már szánakozva tekintettem rá. Sok mindent tapasztaltam már itt a suliban, de az elmés büntik kitalálásában nálam Felagund prof jár az élen, bár az is lehet, hogy kevés az összehasonlítási alapom. Ez az utolsó gondolat még jó, hogy csak a fejemben fogalmazódott meg, nem lenne hasznos, ha a prof meghallaná, hogy bármiben is az elsőségét vitatom. Ó, szent merőkanál! A tanárokkal jobb itt vigyázni. Érzékenyek, mint a mimóza.

Mister Tökéletlenség <3

Hamar rám esteledett a parkban, akarom mondani a réten üldögélve. Olyan mélyen süllyedtem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, rég eljárt az idő felettem, ahogy szokták mondani, bár lehet, hogy az másra vonatkozik?! Mindenesetre az a lényeg, hogy késő van és a takarodó is elmúlhatott, hiszen egy lélek sincs az épületben. Kihalt az egész. Elfelejtettem már, hogy milyen érzés lopakodni, kerülni a világos helyeket a folyosón, összerezzenni minden nesztől, mert ki tudja ki ugrik eléd a következő sarkon, amit egyelőre a sötétség leple takar, sajnos előlem is. Mielőbb vissza kéne jutnom a Levita toronyba legalább, több esélyem lenne a túlélésre ott, a saját prefik között, mint itt. Bizonytalan voltam, és a torkomban dobogott a szívem. Tényleg öregszem, ha a stressz már ennyire kikészít, és az eset bizonyítja, hogy nem nekem való már éjszaka csatangolni a folyosón. Óvatosan osontam a hűvös falhoz lapulva, mikor azt hittem, hogy menten kiugrok a ruhámból.
- Na de kérem! Ne tapadjon rám ennyire, teljesen elnyomja az arcomat! Elkenődik az arcfestékem. - Hallatszott egy méltatlankodó hang a hátam mögül. Meghűlt bennem a vér, és sebesen agyalni kezdtem, ha az illető hang tulaja egy prefi, hogyan vágom ki magam a büntetés alól. ~De várjunk csak! A hátam a falnak lapul, nem lehet mögöttem senki, hacsak...hacsak nem egy...igen, nem lehet más. ~ Megkönnyebbülve fordultam fejemmel a hátam mögé, de fikarcnyit sem láttam. Megtapogattam az orrom előtti felületet, erre a hang még erélyesebben rám rivallt.
- Már megkértem kisasszony, hogy ne macerálja az arcomat!- Halkan elvigyorodtam, mert az jutott eszembe, hogyha a hang egy erőteljes bariton lett volna, akár Révay professzort is sejthetném benne, de női hang volt, és a felület teljesen lapos volt, sőt, tovább tapogatva a kezem keretbe ütközött. ~Szóval csak egy festmény. ~
- Ó, elnézést kérek, de semmit nem látok ebben a sötétben. - Mentegetőztem, de hatástalan volt.
- Mert nem kéne itt sétálgatni ilyen késő este, még a ruhám fodrát is meggyűri. Remélem, hogy nem ússza meg ezt a kalandot!- Hangzott válaszul a jókívánság, mire elhúztam a számat egy rosszalló fintorra és sietősebbre vettem a lépteimet, de a fal közelségét is igyekeztem kerülni. Egy ideig viszonylag nyugalomban közeledtem a cél felé, mikor egyértelmű szuszogás ütötte meg a fülemet. Éreztem, tudtam, hogy ez már nem a fecsegő dámák egyike lesz, hanem hús-vér emberi lény. Legjobb védekezés a támadás, ez volt az egyetlen esélyem a megúszásra. Bátran belerivalltam a sötétbe.
- Hé! Te! Mit keresel takarodó után a folyosón?! Nevet, házat, évfolyamot! -
Reméltem, hogy beválik a csel és a renitens elszalad, ha meg egy prefi, ő sem ismer fel a sötétben. Utólag beismerem, nem volt egy elmés ötlet, de csak erre telt.