APU < egy fél szívet már kaptál.

~ Mekkora ökör vagyok, hogy belementem ebbe az őrültségbe. - szidtam magamat, magamban, már megbántam ezt az egészet, és nem is rá voltam olyan dühös, inkább a saját hülyeségemre. Most már inkább azt kívántam, bárcsak ne is jönne el, pedig belül tudtam, hogy ha nem tenné meg, végleg összetörne bennem valamit. Nem tudtam, hogy mi az, csak éreztem, hogy jóvátehetetlen dolog lenne. Semmi nem mozdult, és a játszótér lassan kihaltnak számított, áldásos közreműködésemnek is hála, csak a szél mozgatott meg itt-ott egy-egy bokrot.  ~ Mit fogok majd érezni, ha előttem fog állni? Más lesz, mint amikor a nevelő apám állt előttem? Milyen lesz? Honnan tudom, hogy tényleg ő az? Nem kaptam róla képet sem. "Hegyi" apu, akit mindig is az igazinak fogok tekinteni, elmulasztotta, direkt vagy véletlenül? Nem tudom.~ Csomó kérdés motoszkált bennem, kétségek, indulatok hullámzottak feldúlt lelkemben, és félelem is. Nem tudtam, hogy ebben az állapotomban mit fogok neki mondani, mivel fogok nekiesni, mit fogok reagálni, és ő mit fog rám, ebben az öltözékben? ~ Lehet, rossz ötlet volt...de nem, mégsem. Lásson meg így! Ha rondán, koszosan is kellek neki, akkor ...nem, azért ilyen egyszerűen nem ússza meg. Nem menekülhet meg könnyen, 17 év után. Milyen lelke van egy olyan embernek, aki elhagyja a gyerekét? És most akar egy találkozás alatt mindent, az elmaradt 17 évet pótolni. Letörölni az elsírt könnyeimet? Neeem, ő biztosan nem ejtett értem egyetlen könnycseppet sem. Most is késik, tessék...nem volt elég 17 év. ~ Teljesen belemerültem az önsajnálat mocsarába, ahogy szoktam, és észre sem vettem, hogy egy férfi állt egyszeriben előttem. A meglepetéstől teljesen lefagytam, csak ültem mereven, azon a hülye hintán, szinte azt sem hallottam, hogy mit mond. A nevét sem értettem, elkerülte a figyelmemet, csak egy szó volt, ami megmaradt, és visszhangzott bennem, ide-oda pattogva kábult tudatomban: apád...apád...apád...Szinte rátapadtam az arcvonásaira, kerestem magamat benne, magamban, pedig érzéseket, amit éreznem kellene, szeretet, vagy ilyesmi...de nincs találat. Tovább beszélt közben, szemeim összeszűkültek, haragos pillantásaimtól sem tántorodott el. Persze, mitől is félne? Ha másban nem is, de biztosan jobb mágus, mint én. Ebben fölényben van, de semmi másban...
- Hogy képzelted, hogy ennyi év után, csak megjelensz, és közlöd, hogy te vagy az apám? Tudod, egyáltalán, hogy mit takar ez a szó? Ismersz te egyáltalán engem, úgy ahogyan csak egy apa ismerheti a lányát? Majdnem felnőtt vagyok már. Mit akarsz? Azért jöttél, hogy újra elmenj? Hát tessék! Szabad az út! Láttál, most már elmehetsz! - Ömlöttek belőlem a szavak, megállíthatatlanul. Nem a düh dolgozott bennem, hanem a csalódottság, és a keserűség. Nem érdekelt, hogy mivel bántom meg, csak meg akartam bántani, ahogy ő is bántott engem, azzal, hogy 17 év után csak az arcomba vágja, hogy ő az apám. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, és csak ontottam rá a bántó szavakat.
- Hol voltál, amikor egyedül voltam? Hol voltál, amikor szomorú voltam? Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Csak rád? Egy igazi apára, akinek a vére az ereimben csordogál? - Nem bírtam tovább a könnyeket visszafogni, és zokogni kezdtem. Már nem szóltam, nem  is jött volna ki hang a torkomon, csak rázkódtam a zokogástól, közben éreztem, hogy remegek. A várakozás, és az elmúlt napok feszültsége tört ki most rajtam.

APU <3 Itt az egész.

~ Kemény a szívem? Igen. Miért? Mit kellett volna tennem? Volt mitől megkeményednie, bár szerettek, és én is viszont, nem is szenvedtem hiányt semmiben, de most érzem csak, hogy mégis mi az, ami járt volna nekem, de nem adatott meg. Miért vagyok más? Miért nem kellettem a saját szüleimnek? De legfőképpen, ha eddig elvoltam nélkülük, most miért kellett NEKI idejönnie? ~ Folytatódtak a kérdések és vádak, de már csak a könnyek görcsös patakja mögött, csendben, hallhatatlanul, mégis ott voltak minden könnycseppben, szavak nélkül, hangok nélkül, néma vádakként sorakoztak minden porcikámból. A szónoklatát is így hallgattam végig azt, amikor arról beszélt, hogy mi az, hogy apa. A levegővételnél azonban megjött a hangom, régi énem visszatért, a sírást újra a düh váltotta fel. A felém nyújtott zsebkendőjét, viszont elfogadtam, legalább valami tőle, hacsak egy darab rongy, akkor is. Viseli a teste melegét, az illatát, a keze érintését. A keze érintését, amit a fejemen is éreztem. Nem húzódtam el, de szavaim ellentétei voltak a test reakcióinak. Záporoztak újra a gúnyos szavak.
- Gratulálok! Ezt jól betanultad! Elméletből ötös. A gyakorlat meg nulla. Ne nevezd magad így apának, és engem sem a lányodnak! Nincs hozzá semmi jogod. Ha ott lettél volna, amikor lázasan feküdtem az ágyamban, vagy írtál volna egy képeslapot legalább a születésnapomra...Persze, értem én...nem tudtál rólam. Jó kis indok...így, hogy kérhetem rajtad számon az elmúlt 17 évet? Ne válaszolj! Nem érdekelnek a válaszaid, sem a magyarázkodásod. Megvagyok nélküled. - Láttam, vagy talán csak érzékeltem, hogy hangja ködösebbé vált, a szemébe is könnyek gyűltek, de nem érdekelt. Csak egy idegen volt. Még csak az, semmi több. Miközben a zsebkendőjével a saját könnyeimet törölgettem, mélyen az orromba szívtam illatát, amennyire bedugult szaglószervem ezt engedte. Automatikus cselekvés volt, valahol bent a mélyben repedezett a páncél, de ettől csak még jobban megijedtem. Nem akartam közel engedni magamhoz, megszeretni pedig semmiképpen nem. Egyszer már megéltem az elvesztése fájdalmát, egyszer már itt hagyott, még ha olyan kicsi is voltam, hogy nem emlékszem rá, de a zsigereimben megőrződtek az emlékek, azt is tudtam, persze nem tudatosan, hogy tényleg ő az. Most itt van, de ki garantálja, hogy nem megy el újra? Tekintetét az enyémbe fonta, és folytatta. ~ Mily megható, de nem inoghatok meg. ~ Ha ledől a barikád, amit magam köré építettem, védtelen maradok. Nem szabad. Gonosz húzás, és kegyetlen tőrdöfés, mikor e szavakkal nyújttam felé a zsebkendőjét.
- Tessék a könnyeim! Viheted - aztán magamban tettem hozzá: Apa. Nem sírtam már olyan keservesen, mint az előbb. Az érzelmek zápora elcsendesült, csak egy-egy cseppje gördült végig az arcomon vékony, tiszta csíkot mosva összemázolt ábrázatomra. Lábaim nem bírtak tartani, nem is erőltettem, leroskadtam a földre, szinte előtte térdelve.
- Nem tartóztatlak - mondták ajkaim, de közben belül valaki azt kiáltotta: Ne menj el!
- Majd értesítelek, ha kiérdemelted, hogy annak szólíthass. - mondták a szavak és odabent valaki hozzátette: Apa!
- Mégis, hogy akarod elkezdeni az apaságot? - kérdezték mindketten egyszerre.

Apu imádlak  

Egy nyugodtabb pillanatomban rájönnék arra, hogy tulajdonképpen mennyire önző is vagyok, és olyat várok el tőle, és olyanért vádolom, amit nem tehetett meg eddig, hiszen nem tudott rólam semmit. Már azért is hálás lehetnék, hogy vette a fáradtságot, hogy eljött ide, megkeresett, elém állt, és bevallotta, hogy ki ő. Nagy bátorság kellett ehhez, mert hagyhatta volna annyiban az egészet. Sokan így tettek volna a helyében. Minek bonyolítani az életet, önmagában is tele van nem kevés nehézséggel, de ő még tetézte a gondjait velem. Az sem lehetett kellemes, mikor megtudta, hogy van egy nem is olyan kicsi lánya, akit nem látott felnőni, nem látta az első esetlen lépéseit, lemaradt az legelső kimondott szaváról, ami talán az volt, hogy "apa". Nem fogta soha a kezét, nem simogathatta, nem ültethette az ölébe, ezek már elmúltak, soha vissza nem hozhatók. És felmerülhetne bennem az is, hogy igen, ő itt van, de az anyám? Még mindig sehol. Ő nem volt képes megkeresni, pedig éveken keresztül tudhatta, hogy hol vagyok. Persze vele szemben sem lehetek hálátlan, hiszen megszült, nélküle nem lennék, de ez édes kevés, azt gondolom. Szóval gondolhatnám ezeket is, és talán majd nem sokára el is jutok idáig, de túl nagy még a sokkhatás, ami ért, ahhoz, hogy az önsajnálat, és az önzés helyét átvegye az empátia, de valahol mélyen már készülődött a megváltás, mindkettőnk megváltása. Jól esett a közelsége, de ezt magamnak sem vallottam volna be, és az is, hogy mellém ült. Akartam volna, hogy megérintsen, hiszen annyi mindent kihagytunk, sok a pótolnivaló, de makacsságom nem engedte meg, hogy közeledjek. Tegye meg ő az első lépést. És aztán a másodikat, meg a harmadikat, aztán lehet, hogy egyszer majd busásan fogom viszonozni a fáradtságát, az áldozatát, amiről még nem is tudtam, hogy mekkora.
- Vedd, ahogy akarod! - vontam meg a vállaim, de már éreztem belül azt a fájdalmat, amit ő is érezhetett a szavaim hallatán. Ráemeltem a tekintetemet, és az arcát fürkésztem. Nem láttam mást, csak fájdalmat, és szeretetet. Nem sírtam már, a harag is elszállt, meg akartam őt érteni, és igen, ismerni is. Meghaltam volna, ha most felállt volna, és elmegy, pedig ezt joggal gondolhatta volna a viselkedésemből.
- Rendben. - nyugtáztam a közeledését, ezzel zöld utat adva úgy, hogy közben ne érezze túl biztosnak a helyzetét. Még nem történt semmi, ennyi egy idegennek is kijár, és bevallom, amennyit eddig láttam belőle, kíváncsivá tett. Sót, egyre inkább azt éreztem, hogy van közöm hozzá, és fordítva, és nem akartam véget vetni a még ki sem alakult kapcsolatunknak.
- Megérdemelsz egy esélyt, beszélgethetünk...apu. - Ebben az utolsó szóban nem volt sem gúny, sem cinikus felhang, csak egy próba, hogy milyen ezt kimondanom neki. Izgatott az érzés, ami ezzel járt, és persze az is, hogy hogyan fogadja majd. Ettől függött, hogy hogyan tovább, és talán még egy ölelést is engedek neki, ha akarja. Ha ennyire kedves, és megértő, nem lehetek én sem sokáig tapló, nekem is van szívem, nem sokáig bírom már tartani az álarcot, amiről azt gondoltam, hogy megvéd, de mitől is?
- Negyedikes vagyok, hírhedten híresek a csínyjeim, és a szemtelenségem. Rám férne a nevelés, mert nevelőapám, elég szabadon hagyott. Meg is látszik. Nem akarok nagy terheket rakni a vállaidra, hiszen hirtelen szakadtam a nyakadba...apa. - Elmondtam a rosszakat magamról, szembesüljön előbb azzal, a többi már könnyebb lesz.
- Örülök, hogy itt laksz. Te? Mivel töltöd a napjaidat? -

Apu!  


Lassan olvad  jég, ami csak bennem létezett, őbenne az elejétől fogva csak az őszinte kíváncsiság volt, hogy ki is lehet az ő kicsi lánya? Mennyire hasonlít rá, és mennyire ütött az anyjára? Biztosan van bennem belőle is, de egyelőre ezt a részem inkább titkolnám, bár hozzám tartozik, mint fához az árnyéka, és nem ítélhetem el, hiszen róla sem tudok semmit. Váratlan a várt ölelés, számítani nem számítottam rá, pedig mindennél jobban vágytam. Teljesen felengedtem a karjaiban, megszűnt létezni minden más, karom lassan csúszott a dereka köré, és egy mély sóhaj is elhagyta az ajkaimat. Ezzel együtt dőlt le talán az összes gát, ami még volt bennem vele szemben. Örültem neki, hogy itt lehetek. Megdobbant a szívem, amikor rádöbbentem, hogy mennyire hasonlítunk. Ezt Hegyi apuval nem éreztem, hiszen nem húsa és vére voltam. Hiányzott a közösség érzése, hogy a szereteten túl más is összekapcsol minket, valami óriási kozmikus erő, amibe ha belegondoltam, már megborzongtam. Mindig is vonzott a világ misztikuma, ami egyben a teremtés misztikumát is magában foglalta.
Jó volt a karjában, nem akartam idő előtt kibontakozni belőle, de aztán nagy nehezen elengedtem. Ha minden igaz, és tényleg a faluba költözött, sokat láthatom. Igen, talán naiv vagyok, és idealista, könnyen hittem neki, ki is használhatná ezt a tulajdonságomat, de most nem gondolkoztam ezen. Akartam vele lenni, addig amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, mármint, hogy nem bízhatom meg benne. Hallgatom, ahogy mesél magáról, és a kviddics említésekor, kétféle érzés kúszik a gyomromba. Az első, hogy mindig is éreztem, hogy apámnak köze lehetett ehhez a sportághoz, bár ez nem örökölhető, de mégis. Máskülönben megmagyarázhatatlan volt, a bennem támadt rajongás. A másik pedig a kellemetlen élmény, mely még most is kíséri a mindennapjaimat, ahányszor csak reptan órám van Markovits tanár úrral, és tudtam, hogy apa nem lesz ezért büszke rám. Ezért sem.
- Te is kviddicseztél?! Akkor ebben is hasonlítunk, mert én is. - mosolyodtam halványan el. Úgy látszik ez a nagy felfedezések napja lesz, és a többi azonosság is ki fog derülni, ami még közelebb visz minket majd egymáshoz.
- De már abbahagytam.- toldottam meg a mondatot. Örültem volna, ha nem kérdez rá az okára, nem akartam még vele beszélni erről.
- Egyre több a közös bennünk, remélem, hogy nem bánod?! - Mind jobban felszabadultabban mosolyogtam, amikor eszembe villant az öltözékem, magyarázattal tartoztam neki.
- Ja! És ne hidd, hogy így szoktam öltözködni, csak miattad volt minden, neked akartam tetszeni. Remélem sikerem volt nálad. - nevettem, aztán folytattam - Van szebb ruhám is, legközelebb abban látsz majd, jó lesz, apa? - Ezzel az ártatlan kérdéssel egyben a jövőt is felvázoltam, hogy lesz még folytatás, fogunk még találkozni, ha ő is úgy akarja, és reméltem, hogy így akarja. Nem bírtam volna ki egy újabb csalódást, hogy elmegy, és megint nem látom.
- Csak mentor vagyok a tusán, nem jelentkeztem, tudod, olyan vagyok, mint a hangyaboly, nyüzsgök, ha kell, ha nem. Nem kell mindenhol ott lennem.  Azt mondtad a faluba költöztél. Hol? Merre és mióta? Milyen a házad? Megnézhetem majd egyszer? - záporoztak belőlem a kérdések.Míg válaszolt, ha válaszolt, egy ötlettől vezérelve papírt halásztam elő a zsebemből, és ceruza is volt nálam, hála Istennek! A következő irományt kanyarítottam a lapra:

Értesítés!
Kedves Merkovszky Ádám, a mai nappal engedélyezem, hogy az ön mellett ülő tüneményes barnaságot, lányának szólíthatja. Az engedély visszavonásig szól.


Aztán a mai dátum, és az aláírásom. Majd átadtam NEKI, és izgatottan vártam, hogy mit szól majd hozzá.

Apu  

El sem hiszem, ilyen a mesében sincs, szinte a föld felett lebegek. Mi ez? Ekkora örömet még soha életemben nem éreztem, mintha az összes születés és -névnapom, na meg az összes karácsony is ma lenne. Az ajándék különleges, nem sokan kapnak egy apát a 17. születésnapjukra. A csomagolás is rendben van, ahogy végig néztem rajta feltűnés nélkül, jól néz ki. A blokkot is eldobom, nem fogom visszacserélni ünnepek után. Nagyon reméltem, hogy nem kell csalódnom benne. Éreztem, hogy örömet okozott neki az ölelésem, meg hogy hozzábújtam, ez az érzés bennem is ott volt. Nem tudtam, hogy mi ez az egész, és hogyan csinálta, de teljesen elvarázsolt a személyisége.  Ebben viszont nem hasonlítottunk. A kviddics közös pont volt, mindkettőnk életében szerepet játszott, bár az övében inkább, mint az enyémben
- Te is abbahagytad?! Biztosan jó játékos voltál. Miért hagytál fel vele? Nem kell ám válaszolnod, ha kellemetlen a kérdés. Én hajtó voltam, és az év újonca, már azt sem tudom, hogy melyik évben. - Örültem, hogy nem kérdezett rá, én miért nem játszom már, és nem akartam fájó emlékeket feszegetni esetleg. Észre sem vettem, és utálatom egy pillanat alatt fordult át, egy mély szeretetbe. Sokan különösnek gondolhatnák, sőt lehet, hogy tényleg az, de megkedveltem. Apa csak egy van, s bár nekem kettő, őt is közeledni éreztem a szívemhez. Együtt nevettünk az öltözékemen, pedig biztos furcsa lehetett neki az elején. Egy perc sem telt bele szinte, és a kezemben volt egy kulcs. A házának a kulcsa.
- Bármikor mehetek hozzád? - csillant fel a szemem a lehetőségre. - Köszönöm, hogy annak ellenére, hogy nem is ismersz, és ahogy az elején beszéltem veled, így megbízol bennem, és ne haragudj a bántó szavakért! - Most rajtam volt a sor, hogy megöleljem. Megérdemelt egy kis extra bónuszt, olyan sok szitok után. Sőt még egy meglepetéssel is készültem, igaz hirtelen ötletként, de ez már csak így működik nálam. Átnyújtottam az engedélyt, hogy lányának tekinthet, amire teljesen elérzékenyült. Zavarba is jöttem. Nem akartam ennyire felzaklatni, de azért jólesett neki, és így nekem is.
- Nekem van mit köszönni apu! - mondtam, és ezúttal a kezét simogattam meg. Majd el akarván terelni kicsit a szót az érzelmek túláradásáról, újabb kérdéssel bombáztam.
- Itt végeztél te is a Bagolykőben? Mi volt a kedvenc tantárgyad? - Érdekelt minden, ami kapcsolatos volt vele, és izgalmas volt az is, hogy belegondoltam, talán ugyanazokat a folyosó köveket koptatta ő is, mint most én. Hallgattam, ahogy mesélt, és csak egyre több fontos kérdés motoszkált a fejemben.

Apu drága  

"Apu" Sokszor kimondtam már ezt a szót, de most mégis más, sokkal közelibb, még akkor is az, ha akinek mondom, semmit nem tud rólam, és én még annyit sem róla. Az idő mindent megold, és egyelőre csak a felületi témákat feszegetjük, lassú, de izgalmas feladat egymás megismerése. Hálás vagyok neki a szeretetéért, amiért még semmit nem adtam cserébe, a figyelméért, hogy eljött ide, még ha nem is csak miattam. Érdekelt, hogy ki lehet az, akit meg kell ismernem, de nem sok kedvem volt hozzá, most Őt akartam megismerni, elég feladat volt ez most nekem, és gondolom, hogy neki is én.
- Az én tehetségem a kviddicsben, nem is nevezhető annak. Csak játszottam, semmi extra. Jó akartam lenni, de nem ment. Rajongók? Akkor híres lehetsz, és én meg semmit sem hallottam rólad. - Elszomorított, hogy volt olyan, aki sokkalta többet tudott róla, mint én, pedig az én apám, és már nem adom senkinek, még a rajongóknak sem. Sportolói múltjáról, jelenéről, ha ilyen híres, csak van valami a könyvtárban, majd felkészülök belőle a következő órára.
- Új tantárgyat veszek fel - kacsintottam apára - az a neve, hogy "Apa, mint sztár". Hamarosan ebből is lesz egy K-m, mint általában, ha valami érdekel. Azt a sok rajongódat pedig most felcserélted egyre? Nem szeretném, ha csalódnál benne. Szorgalmas diákod leszek, apu.- bújtam hozzá kicsit. Élveztem a közelségét, ki akartam használni minden percet, amit vele tölthetek. Lehet, lesz majd olyan időszak is, amikor a hátam közepére nem kívánom, ha előveszi az apai szigort, nem tudom, hogy hogy fogok reagálni rá.
A faluba nem nagyon szoktam lejárni, de most új dimenziók nyíltak meg a lehetőséggel, hogy ott is lesz egy otthonom, ahová mehetek, és ami többet jelenthet nekem sok minden másnál, nevezetesen, az Ő háza, amire nagyon kíváncsi voltam már.
- Komolyan bármikor? És esetleg lesz ott külön szobám is, hogy néha ott alhassak? Nem leszek a terhedre, csak a közeledben szeretnék lenni. Hallani a szöszölésed, veled reggelizni, vagy csak ott lenni veled. És ne gondold, hogy szégyellnélek, nagyon büszke vagyok rád, mert te vagy a Világ legtökéletesebb apája. Kicsit késtél, de majd behozod. - nevettem el magam, éreztetve vele a dolog froclizós oldalát is. Bizalmat szavaztam neki, mint ahogy ő is nekem, és innentől már csak az van hátra, hogy mindketten megdolgozzunk érte. Erre elsőnek szép gesztus, otthonának a kulcsa, amit kicsit meghatódottan, de határtalan örömmel vettem át tőle, és süllyesztettem a legmélyebb zsebembe, hogy nehogy elhagyjam. Apa szemében is látom csillogni a könnycseppeket, de bennem valahol már motoszkál egy kellemetlen kérdés, amit fel kell tennem, de nincs még itt az ideje, ezért a múltra terelem a szót. Meg voltam róla győződve, hogy ő is idejárt, ebbe a suliba, ahova én is, de tévedtem.
- Roxfort?! Pedig az nagyon jó suli, a szüleid helyében, én is azt választottam volna, ha legalább olyan rossz kisfiú voltál, mint én, kislány. Te is tudod akkor, hogy unalmas jónak lenni, és megértéssel fogadod majd, ha hetente más-más tanár rendel be, hogy a viselt dolgaimról értesítsen. - eresztettem meg e legbájosabb mosolyomat. Igen, ebbe még nemigen gondoltam bele, hogy egy apa közelsége nem csak habos torta. Ajaj!
- A tanár kitüntető figyelmét is a rosszaságodnak köszönhetted? Ááá, és animágus is vagy?! egyre inkább büszke vagyok rád. Nincs másnak ilyen remek apukája. - tekintettem fel rá, csillogó szemekkel. - Na, és mesélj! Milyen érzés az átalakulás, és mi az állatalakod? - Ez az új téma, feledtette velem egy időre a kényes kérdéseket, de biztosan sor kerül azokra is.

Legdrágább Apu   

Miközben az öreg, akarom mondani apu dumáját hallgattam, a kviddicsről papolt, savanyú képpel meredtem magam elé. ~ Mennyiszer hallottam már ezt a süket szöveget?! Hát nem azért sztár valaki, mert nyerni akar?! Ha valaki nem akar nyerni, az nem is fog, ez pszichológia, és ezek szerint apu sem ért mindenhez...sőt. ~ A gyakorlási lehetőség sem dobott fel, csak kényszeredetten mosolyogtam. Nem akartam mindjárt megbántani az elején, lesz még arra rengeteg idő, ez is egy keserű gondolat volt a fejemben, de  az igazság azért mindig előbuggyant belőlem, hisz nem is én lennék, ha nem így lenne.
- Kedves vagy apu, de ketten nem olyan mulatságos, különben is azt hiszem, hogy nem fogok már kviddicsezni ebben a büd...izé...életben soha. És biztosan jó tanár vagy, ha engem érdekel a tantárgy. - Végre egy kicsit más vizekre eveztünk. Kerülnöm kell a kviddics témát, de sajnos egyszer rá fog kérdezni, de én a jobb soha, mint azonnal elvét vallottam erről. Hozzábújtam, jó volt élvezni a közelségét. Már úgy éreztem, hogy senki nem választhat el tőle, és mintha ezer éve mellettem lenne, bár még a vonásai sem rögzültek bennem. Kételkedve tapogattam a kulcsot a zsebemben, az ő házának kulcsát, ahova, mint mondta bármikor mehetek. Nem is hittem el. Majd, ha tényleg ott fogok állni a ház előtt, a kulcsot a zárba illesztem, és nyílni fog a a kapu, akkor majd talán elhiszem, hogy mindez nem álom, hanem valóság, és valóság az a puszi is a homlokomon.
- Jó, tényleg sokat késtél, rendben, akkor nem is vagy olyan tökéletes, tévedtem.- közöltem vele kicsit álnok mosollyal az arcomon, kezdett kiütközni belőlem rosszabbik énem, pláne, hogy a rosszalkodásról esett szó. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni már az elején, de csak jó, ha hamar megszokja, később nem lesz gond belőle.
- Miért ódzkodsz ennyire az igazgató úrtól? Nagyon aranyos kis emberke, olyan, mint a nyári Mikulás. - nevettem teli szájjal. Nem volt ez a legudvariasabb viselkedés tőlem, de tényleg olyannak láttam.
- Egyezzünk ki apu a másfél hétben, és igyekszem, hogy ne kapjanak el, de jónak lenni unalmas. - húztam el a számat. Ő aztán tudhatná, hisz nem volt jó gyerek, akkor tőlem miért várja e?! De azért elhatároztam, hogy jobban fogok vigyázni magamra. Aztán el is mondta, hogy nem volt egy angyal, bár most az. Aztán mikor az animágiára kerül a szó, meg is lep azzal, hogy a szemem előtt átalakul. Még soha nem láttam ilyet. Az egyik pillanatban még az apám ült mellettem, a földön, a következőben pedig egy kutya, csodás zöld szemmel. Épp olyan csodással, mint amilyen az ő zöld szeme is. Mélyen belenéztem, mintha az emberi értelem szikráját keresném benne, de csak a kutyaszemek tekintettek vissza. Hozzám dörzsölte a fejét, én pedig megvakargattam a füle tövét, közben úgy beszéltem hozzá, mint egy kutyához szoktam.
- Ugye szereted, ha vakargatják a fülecskédet?! Csodásak a szemeid, és nagyon édes vagy. - Belefúrtam az arcomat a szőrébe. Furcsa érzés volt, hogy az a szőrmók itt előttem, akinek a fülét vakargattam, az apám.  Aztán egyszer csak visszaalakult, és újra emberi alakban ült mellettem.  
- Hát ez csoda volt apu. - lelkesedtem.
- Tényleg te voltál? - Hitetlenkedve simogattam meg a füle tövét neki is, ugyanúgy, ahogy az előbb a kutyának, és közben széles vigyor terült szét az arcomon. Elképzeltem, ahogy együtt sétálunk a faluban, és pórázon vezetem az apámat. Ördögi gondolataim biztosan kiültek az arcomra is. Vajon rájön, hogy mi járhat a fejemben?
- Van nyakörved is? -

"Zöld szemek" Runa és a Mesélő

Apu hiába állítja, hogy jól megvan velünk így hármasban, ezt azért nem hiszem el. Minden férfinak hiányzik egy szerető társ, akit nem pótol egy gyerek, sem egy unokahúg. Egy pillanatig sem gondolkodtam el azon, hogy az életébe avatkozom bele, bennem csak az munkált, hogy neki jobb legyen, boldogabb legyen, legyen aki szeresse, és legyen, akit ő is szerethet, de hogy ezt ő tényleg akarja-e, az őszintén szólva hidegen hagyott. Természetesen nem akartunk olyan „anyát”, aki nem felel meg nekünk, ezért apu nem tud az akciónkról, teljes titokban leteszteljük a jelentkezőket, és csak azzal hozzuk majd össze, aki minden szempontból ideálisnak tűnik nekünk. Ha eddig nem volt világos, hát elmondom, hogy Runával beszéltük ezt meg, aki majdnem testvérem, de igaziból teljesen az. Amíg nem tudtunk egymásról, mert apu csak később ismertetett össze minket, bár felesleges volt, hiszen a kastélyban is egy szobában laktunk, és most apu házához is mindkettőnknek kulcsa van. Sokszor rágtam apu fülét, hogy ne áldozza fel magát miattunk, süket fülekre talált a kérés, de szerintem leginkább csak azért, mert nem akart a keresgéléssel foglalkozni. Ezért találtuk ki Ruval, hogy majd mi megkeressük neki az igazit, de erről ő mindaddig nem tudhat, amíg meg nem találjuk. Legyen meglepetés, különben leállítaná az egész akciót. Fel is adtunk egy hirdetést az alábbi szöveggel:

Keresem életem szerelmét, azt a társat, akit körülvehetek szeretettemmel, akinek megadhatom mindazt, amire vágyik, nem csak anyagilag, hanem érzelmileg is. Mellettem biztonságot, szeretetet és izgalmakat is lelhetsz. Eddig a sportnak szenteltem az életem, nem kispályás szinten, de ezek után te lehetsz a középpont. Kisportolt, jóképű, 34 éves, aranyvérű mágus vagyok, különleges képességgel. Ha téged kereslek, küldj magadról egy fényképes bemutatkozó levelet az elérhetőségeddel, és értesítelek, hogy hol találkozzunk. Jelige: „Zöld szemek”

Az első rosta megvolt már, kilőttünk egy féltucat alkalmatlan jelentkezőt, aki vagy túl ronda volt, vagy túlságosan is szép. Illetve egyéb más miatt nem felelt meg. Megírtuk nekik a találka helyszínét, mindegyiket félóra eltéréssel hívtuk ugyanoda, a Pillangó-varázs Étterem és Teaházba. Pont a mai nap, hogy fogadnunk kell a jelentkezőket, ezért sietősre veszem a lépteimet, hogy jóval az első jelölt előtt érjek oda, mert vannak előkészületek. Hamarosan oda is érek és benyitok a hangulatos kis üzletbe, majd a legszimpatikusabb asztalnál helyet foglalok, majd a megjelenő pincérlánytól egy óriási pálcikás, zöld vattacukrot rendelek, ugyanis ez az ismertetőjel, továbbá egy túrótortát, három gombóc nutellás fagyival, és limonádét, utóbbiakat saját fogyasztásra. Már csak Ru hiányzik, aztán kezdődhet is a móka.

Runa húgi és a Mesélő (Eszter)

A függöny mozgására figyelek fel a következő pillanatban, de megnyugszom, mikor látom, hogy csak Runa az. Még épp csak belefogtam a megrendelt finomságokba, persze némi rossz érzéssel a gyomrom táján, mivel a fenekem látja kárát minden újabb falatnak, ezzel együtt mintha fizikailag is érezném, hogy a látványtól is szűkebb lesz a farmerom. Nem öltöztem ki feleslegesen, nem nekem kell jó benyomást kelteni, én elég ha csak vagyok, sőt időnként, egyesek szerint sok is. Remélem Runa nem így gondolja.
-Szia! Most azt kéne mondanom, hogy nagyon sokat, mert minden perc nélküled egy örökkévalóság, tudod?! Egyébként meg én is most érkeztem. Megrendeltem a vattacukrot. Én is imádom, csak nehogy elfogyjon, mire kell! Izgulsz? - hadarom mintegy köszönés helyett, mellett, bár ez első félmondat lehetne kétértelmű is akár, de most nem arra gondolok. Valóban, mióta megtudtam, hogy rokonok vagyunk, sokkal többet vagyok vele, és egy pillanatig sem unom, vagy kívánnám a Világ másik felére. Olyan ő már, mint a testvérem, s ha nincs velem, hiányérzetem van, mintha a másik felem hiányozna.
- A színészkedőket rögtön kiszúrjuk. - nyugtatom meg, majd folytatom, de a mondat második része már nem biztos, hogy olyan megnyugtató.
- Ezért vagy itt te. Írtál össze kérdéseket? Tudod, amivel kiszűrjük majd a rosszakat?! - Választól függetlenül előveszem a saját listámat és elé tolom, amivel párhuzamosan ő meg a saját sütijét kínálja. Eszek egy falatot, csak a béke kedvéért, de jobban izgat most, hogy mit szól a kérdéseimhez?
Ezek állnak a pergamenen, amit a jelölteknek majd ki kell tölteniük:
Hány másodperc alatt futja a százat?
Meddig bír fél lábon állni?
Hogy viszonyul a szemtelen tinikhez?
Mennyit költ havonta ruházkodásra?
Ki a kedvenc sportolója?
Mi fogta meg a hirdetésben?
- Szerintem lényegre törő kérdések, és sok mindent elárulnak az illető hölgyről. Nem gondolod? -
A szóban forgó első számú meg is érkezik, tanácstalanul tekint körbe, mintha nem hinne a szemének, hogy jól látja az a zöld vattacukrot az asztalon. Ennél jobban felhívni magunkra a figyelmet, már nem is tudnánk, még intek is neki, talán csak ekkor veszi a bátorságot, hogy közelebb jöjjön. Még oda sem ért, már oda is súgom Runak az ítéletemet.
- Túl félénk. Szerintem nem jó. - Az időközben meg is érkező hölgyre viszont kedvesen mosolygok, meg kell adni azért az esélyt mindnek. - gondolom.
- Szép napot hölgyem! Ne lepődjön meg, jó helyen jár. Mi vagyunk a fogadó bizottság. Tudja a férfi, aki társat keres, nagyon híres és elfoglalt, így mi vagyunk, akik első körben szelektálunk. VELE csak az találkozhat, aki minden szempontból megfelel, mert nem teheti ki magát kellemetlenségeknek. Ugye megérti?! Az ő pozíciójában, nem lenne helyes. Viszont, ha megfelel, akkor jöhet az igazi randi. - vázolom fel a tényállást, és a nő elé tolom a pergament a kényes, de annál lényegesebb kérdésekkel.
- Ezt kérem töltse ki, aztán még közben kérdezünk. - nézek Ru-ra bátorítást remélve, hogy besegít.

Édes Apu! /zárás/

A kvidics témát, talán most már tényleg altatni fogjuk egy időre, bár ilyen apa mellett, akinek arról szól az élete... Először jutott az az szembe, hogy ugyan eddig még nem tudok negatívat mondani róla, de a kviddicses jelene, számomra nem a legjobb. Nem is jó a megfogalmazás, inkább csak nekem juttat eszembe olyan dolgokat, amit elfelejtenék. Önvizsgálatra késztet, valamint arra, hogy átgondoljam, az ő rivaldafényben álló alakja mellett, hogyan festene egy olyan ivadék, mint én, aki immáron egy rossz emlék miatt, az egész játékot megutálta. Átgondolva a dolgot, semmi késztetést nem érzek, hogy folytassam, legalábbis ezidáig. Nem is töltött el miatta lelkiismeret furdalás, de az apám megjelenésével, már kezdi felütni a fejét. Bűntudatos teintettel néztem fel rá, de nem kérdez - szavakkal - ám a szemeiben ott vannak a fel nem tett kérdések. Inkább lehajtottam a fejem, hogy ne lássam, amit nem látok, az legalább nem fáj. A rosszalkodás sem szokott soha, legfeljebb utána, így a téma érintése elterelte a szomorúság felhőit a fejem fölül. A dirit rózsaszín jelmezben elképzelve, meg egyenesen gurultam a nevetéstől. Értékeltem, ha valakinek van humora, az egy fontos szempont, és örültem neki, hogy az apámnak van. Az is azt bizonyítja, hogy kinek jutna eszébe felrobbantani fél kiló békapetét?!
- Jó az ötlet, megfontolom, csak én sajnálom a békákat- mondtam. - Ilyen nagy akciókat nem szoktam csinálni, én csak simán szemtelen vagyok, amit lemosni sem tudnék magamról. Úgyhogy a védőbeszéd felesleges. Meg Yaristával szoktam párbajozni, kifejezetten szórakoztató elfoglaltság. Azt tudnod kell viszont, hogy kimaradtál 17 évnyi rosszaságomból is, azt is be kell hoznod. - ezúttal a gonosz vigyorom került az arcomra, és kellemes érzésekkel töltött el, látva a reakciót az arcán.
Apu animágusi képességei lenyűgöztek, és ígéretes lehetőségeket láttam benne, egyet fel is vázoltam, aminek láthatóan nem örült, pedig ki sem mondtam, amire gondoltam, de érzékenyen érinthette a dolog, mert láttam elsötétülni a tekintetét, még sem éreztem, hogy rám haragudna, viszont egyből sietősre vette a figurát, és a távozás ötletét pendítette meg.
- Alighanem igazad van, sötétedik is, meg vissza kell érnem, mert még atyai tevékenységedet azzal kezdhetnéd rögtön, hogy kimosol egy büntiből, amiért takarodó után kint csellengtem VELED. - megnyomtam a veled szót, de szomorú voltam. Szép volt ez az este, és lehet, hogy reggel a semmire fogok ébredni, mert azt álmodtam, hogy megtalált az édesapám, és félek felébredni, mert mi van, ha ez az egész csak álom volt?!

/Köszi Apu!  /

Runa és Mesélő /Eszter/


- Mindenbe bele lehet jönni. - felelem Runak aggódó kijelentésére, hogy izgul, majd így folytatom: - Légy nyugodt, perceken belül fogsz találkozni néhány olyan hölgyeménnyel, aki még nálad is jobban izgul. - Kicsit talán még én is szorongok, de csak magam miatt, na meg apu miatt, hogy mit fog szólni ehhez a magánakciónkhoz?! Ahogy közeledik az első jelölt megérkezése, úgy erősödik bennem is a félsz, bár soha nem fogok úgy izgulni, mint Ru, abban biztos vagyok. Jó ügyért cselekszünk, és ezt apu is értékelni fogja, nyugtatom meg magam. Ennek örömére egy falatot tömök a számba, húgi sütijéből.
- Komolyan kérdezed, hogy miért fontos?! Tudod, hogy apu remek sportoló! Nem lehet olyan felesége, aki nem bír lefutni 100 métert, ráadásul apu szokott reggelente futni. Egy jó hitvesnek ebben is vele kell tartani. - Büszke vagyok magamra, hogy elég rövid idő alatt sikerült sok mindent kideríteni apuról, jól haladok a tantárgyban, bár a sztárságával kapcsolatban több volt még a fehér folt, azt tudtam a legnehezebben elképzelni.
- Beleolvastam múltkor, apu készülő könyvébe, és ott írja, hogy fontos számára, hogy a környezetében lévő emberek is szeressék a sportot. Beláthatod, hogy akárki nem méltó, hogy a párja legyen. - Halál komolyan gondolom, meg azt is tudom, hogy fontos a közös érdeklődés egy kapcsolatban, és ha már nem kviddicsezik, olyat nehéz lenne találni, de legalább sportos életet éljen, és aki már egyszer is lemérte, hogy hány másodperc alatt futja a 100-at, annak fontos a sport.
- A féllábon állás, meg a humora miatt van. Te akarsz egy besavanyodott valakit a házban, akivel nem lehet egy jót hülyülni! Na, ugye. - Már el is könyvelem, hogy Ru csakis igazat adhat nekem, hiszen tesók vagyunk, hasonlít a felfogásunk, és általában egyet szoktunk érteni. Ezért volt jó vele.
Megjön az első jelentkező, de már messziről látom rajta, hogy alkalmatlan. Apunak nem jó egy félénk nő. Nem tudna mit kezdeni vele.- súgom oda tesónak, aztán mosolyogva fogadom a hölgyeményt. Felvázolom a tényállást, némileg eltúlozva a szituáció jelentőségét, valamint apu erényeit, de elfogult vagyok elég erősen, ha róla van szó. Tudom, hogy nem szereti, ha rátapadnak a csajok, de ha így, finoman tálaljuk majd neki, akkor még hálás is lesz. Hanem ez a lány, biztosan a kiesők közé fog tartozni. Nem tud mit kezdeni a kérdéseimmel sem, úgyhogy nekem, innentől lejátszott. Runa még próbálkozik, de a nő egyre idegesebb, majd elnézést kérve elrohan. Hacsak Ru meg nem állítja.
- Hát ennek meg szerinted mi baja lett? - fordulok cinkosomhoz nevetve. - Szerinted ennyire félelmetesek voltunk? -

Levita bosszúállók - Runa Leen és Robika

Minden bizonnyal az összes szem arra a különös alakra szegeződik, aki szeretne pedig beleolvadni a háttérbe, de öltözéke és feltűnő viselkedése ellenkező hatást vált ki. Igen Zorronak öltözve próbálok lopakodni a Nagyterem bejárata felé, illetve cinkostársaim közelébe. Csak érzékcsalódás, hogy itt lát valaki, én ugyanis éppen Alexszel játszom varázslósakkot a szobámban. Ő van a fehérrel, és egy sáncolás után, a 16. lépésben mattot ad a vezérével. Vagyis vesztésre állok, sőt mi több, szinte már vesztettem is. Felvetődik a kérdés, hogyha én sakkozom, akkor miért vagyok mégis itt?! Egyszerű a válasz, én vagyok az igazság bajnoka, Zorro, mint az látszik az álruhámon. Őt soha nem kapták el, vagy ha igen, akkor is mindig megmenekült. Ezért ő az álca, na meg azért, hogy elkerüljem az esetleges retorziókat, ezért van az alibi is, amit Alex, mint külsős összeesküvő, volt olyan kedves elvállalni, ezzel passzívan támogatni az ügyet. Az ügy pedig Robika elpáholása. Nem titok Yaristához fűződő viszonya és az sem, ahogyan rólam gondolkozik. Runa miatt is tartozom neki egy jó nagy veréssel, a sor végén indokként, pedig ott az a bizonyos párbaj, amit ugyan döntetlenre hoztak ki, de magasan nyertem volna ellene, mersze azonban azóta sem volt, hogy kiálljon ellenem. Most itt az alkalom, hogy leverjek rajta minden sérelmet, beleértve azt is, hogy meg kellett alázzam magam a Maid Caffe-ban. Igaz bájital hatása alatt álltam, de visszagondolva erre, fájó sebeket szakít fel bennem. Vagyis elég okom van rá, hogy péppé verve lássam és mivel egyedül nem boldogulnék vele, hárman szövetkeztünk ellene. Ha sikerül megvernünk, elég ciki lesz neki, hogy három lány verte el.
- Helló ninja! - köszöntöm Leent, nehogy lebuktassam már az elején az inkognitóját. Mi újság? Mit csinál a fasírt adalékunk? - teszem fel a leglényegesebb kérdést.

Rufus

Apu sütijei mindig felvidítottak, az ember lánya nem is gondolná, hogy egy sztár kviddics játékos ilyenekre is képes, sőt imádja azzal tölteni az idejét, hogy sütöget a lányainak. Hazulról a suli felé tartottam, felszerelkezve a vésztartalékkal, melyet néhány varázslatos édesség képezett. Nemcsak azért voltak varázslatosak, mert apu összes szeretete bennük volt, de emellett szeretett kísérletezni is velük, és valamit vicceset bűbájolni rajtuk. Ezek például pont úgy kacarásztak a zsebemben, mintha csiklandoznák őket. Muris lehet, ahogy elhaladok valaki mellett, és a zsebemből vihorászás hallatszik. Hoztam magammal egy nagyobbacska sárgát, meg egy kisebb kéket, két fűzöldet, valamint három vadító sárgát. Na, amit azok a sárgák műveltek, az kész katasztrófa volt. Gurguláztak és hahotáztak, én meg csendben vidultam rajtuk. Így, arcomon széles vigyorral közeledtem az iskola kapuja felé. Aludhattam volna apunál is, de kedveltem a szobámat a suliban, és mivel nem szerettem korán kelni, most úgy döntöttem, hogy visszajövök. Talán engedélyt is kellett volna kérnem, ha nála akarnék éjszakázni, na nem mintha egy kicsit is érdeklenének ezek a protokoll dolgok, de apu miatt, és csak miatta nem akartam kalamajkába sodródni. Meg aztán az is megfordult a fejemben, hogy apu talán szívesebben lenne most egyedül, illetve inkább nem az én társaságomban, hanem valaki máséban. Nem, nem mondott erről semmit, de a szerető gyermeki szív sok mindent megérez, ha erős kötelék fűzi a felmenőihez, és ránk ez igaz volt. Rebesgettek ezt-azt a faluban, azt is hallottam, hogy ki a kiszemelt és nem mondom, hogy örültem neki. Ez is ott kavargott a kobakomban, ahogy elgondolkozva beléptem a kapun. Először az sem tűnt fel, hogy valaki bőrönddel ott áll, csak simán elhaladtam mellette, mintha ott sem lenne. Aztán azonban megálltam, visszafordultam, felvettem a földről a bőröndjeit, és elindultam velük befelé. Erre csak lépnie kell valamit.

Rufus

A srác valamit mormogott magában mikor mellé értem, de nem érdekelt, mindenki úgy van el magában, ahogyan akar. Csak felkaptam a cuccait, nem is tudom milyen megfontolásból. Nem is vittem volna túl messzire, mert dög nehezek voltak, alig bírtam vonszolni őket, meg persze lebegtethettem is volna, csak nem éreztem magam elég erősnek a megfelelő koncentrációhoz, legalábbis agyilag. Sok minden mással volt tele a fejem, például apu kalandjával. Biztosan már akkor is nagy nőcsábász volt, mielőtt megismertem, mert elég jóképű ahhoz, hogy tapadjanak rá a csajok, de engem felkészületlenül ért, hogy máris osztoznom kell rajta valakivel. Szóval, szerencsémre nem kellett egész a gólya-lakig vinnem a poggyászt, mert hallottam, hogy a fiú lohol utánam kicsit, aztán, mikor megálltam, nekem szegezte a kérdést.
- Jó fej vagy. Azt neked jobban kéne tudnod. Szóval ezek a te bőröndjeid? - kérdeztem vissza, és közben végignéztem rajta, kicsit talán lesújtóan, de nem rendeztem a vonásaim udvariasabb redőkbe, jobb ha az elején felkészül belőlem.
- Én meg Hegyi...illetve Merkovszky Nikoletta vagyok, szintén levitás, de hogy te az vagy-e az egyáltalán nem biztos. - Attól még, hogy valakit a kékek közé oszt be a süveg, egyáltalán nem következik belőle, hogy levitás, legfeljebb csak annyi, hogy kék egyenruhája lesz, és ott fog lakni a Levita toronyban, de semmi több. Nagyfokú beképzeltség ez részemről, hiszen, ha jobban belegondolok, én sem vagyok tipikusan levitás jellem, de legalább a szívem legmélyéig kék vagyok.
- Ha most érkeztél, akkor a gólya-lakban lesz a szállásod, de hogyhogy így év végén? Nehéz lesz így a vizsga, vagy idén nem akarsz még? - Furcsa volt, hogy ilyenkor jött, de biztosan másik suliból vagy most költöztek ide, esetleg túl korán érkezett. Majd elmondja, ha szeretné.
- Nevet a zsebem?! Ja! csak apu sütijei. - nevettem én is, versenyt kacagva a jókedvű cukrásztermékekkel. Elővettem a három sárgák, akik most már kicsit lenyugodtak.
- Nyugodtan szolgáld ki magad, azt hiszem, hogy citromosak, bár lehet, hogy mindenizű. Az az igazság, hogy ezt nem kérdeztem meg, csak felmarkoltam néhányat. Apu kviddicsezik, de szeret sütni. A te apukád miféle? - tereltem normálisabb mederbe a társalgást, és nem mellesleg, szerettem apuról beszélni. Ő volt az ász a szememben.
- Viheted magad a cuccaidat, messze van a lakrészed. Tudod te egyáltalán, hogy melyik szárnyban található a Levita ház, és mi a jelképállata? - kezdtem máris vizsgáztatni a fiút. Ezek alap dolgok, minden kéknek illik ezekkel tisztában lenni. Gonosz vagyok, tudom, de ha elveszi a bőröndjeit, miközben beszél, vele tartok, és mutatom az utat.

Rufus

- Na, látod, hogy tudod te, de akkor nem értem, hogy miért kérdezed tőlem. - Kibírhatatlan a stílusom, bár nem mindenki váltja ezt ki belőlem, vannak azok a szerencsések, akik a kedves oldalamat ismerik, bár ha ilyen a bemutatkozásom, akkor csak kellemesen tudnak csalódni, nem igaz. Eddig még nem vált be ez a teória, de nem adom fel. Alapjában normális vagyok, csak a kisördög az nem alszik bennem, mint most sem, mikor megkérdeztem tőle:
- Te mit csináltál ott a kapuban? Imádkoztál? Nem olyan rossz hely ez, csak nem velem kellett volna összefutnod, de túl fogod élni. - Arcomon semmi érzelem. Sem gúny, sem humor, csak haláli nyugalom, és komolyság, és bár a srácnak a cérnája hamarosan szakad, nem tántorodtam meg. Szeretem a végletekig húzni mások idegeit. A nevem említése azonban felengedte a vonásaim acélkeménységét. Apu neve...már ha belegondolok is arany folyamként ömlik végig rajtam a szeretete.
- Igen! Tetszik? Nekem is. A leggyönyörűbb név  világon. Mármint a Merkovszky. Ő az édesapám, és imádom. - Valóban még nem tudtam betelni vele, hiszen 17 éve nem láttam, sőt azt sem tudtam, hogy létezik, és csak mostanában lépett be az életembe, és egyből el akarja venni tőlem valaki, akit csak talán látásból ismertem. Annyira lefoglalta elmémet ez a gondolat, hogy a tanulás sem nagyon érdekelt, és a vizsgák emlegetése, gombócot rakott a gyomrom helyére.. Ennek ellenére kívül laza maradtam.
- Áááá! A vizsgák...nem probléma,. pláne elsőben. Könnyedén átmész, ne hagyd ki semmiképpen. Esélyt kell adnod magadnak! Majd segítek.- ajánlottam fel, arról viszont fogalmam sem volt, hogy mikor fogom azt megtenni, hiszen eddig én sem nagyon készültem. Itt van példának okáért a múltkori ÁVT óra, amivel igen csak felbosszantottam Holdent, mivel készületlenül ért. Csak hálás lehetek neki, hogy nem vont le pontot a Levitától. Hihetetlen, hogy milyen rendes is tudok lenni, még sütivel is megkínálom, a drága, féltett sütimből, amiből bárkinek nem is adnék. Ízlik is neki, szerencséje, mert csúnyán néztem volna, ha nem. Apu megint kitett magáért, de mikor nem?
-Bájital tanár az apukád?! Nahát! Akkor neked az a kisujjadban van, nem?! Neked kéne engem korrepetálni, bár Felagund professzor kiváló tanár, és nem csak ezért szeretem a bájitaltant, hanem mert a tanárát is kedvelem. Nem is ismered az apádat? Én sem ismertem eddig az édesapámat, de nem olyan rég, belépett az életembe. Ne búsulj, lehet, hogy rád is rád talál. - nyugtatgattam a srácot. Kezdtem vele közösséget alkotni, mert majdnem egy cipőben járunk, közben nem vettem észre, hogy ha folytonosan apámat emlegetem, az biztosan fájhat neki.
- Ne haragudj, hogy ha esetleg fájó emlékeket szakítottam fel benned. Sajnálom, de nem tudtam. Ha nem akarsz róla beszélni, akkor beszéljünk másról! - próbáltam kevésbé ingoványos talajra terelni a csevejt.
- Az ügyeletre?! - nevettem fel. - Mit tettél bele? Valami bájital hozzávalót vagy mérges bombát? - kacarásztam saját viccemen. Azokon mindig jót szoktam vidulni. Legalább én nevessek rajta. Miközben esetleg mesél, hogy mi is volt, tovább mendegéltünk a lakrésze felé. A vizsgakérdésekre is jól felet, talán elfogadható a levitás léte, de ez még sok mindenen múlik a jövőnem is.
- Előre sajnállak, hogy a gólya-lakban kell laknod, de ha igyekszel hamar kikerülhetsz. Lehangoló egy hely. - mondtam őszinte sajnálkozással a hangomban.

Rufus

Nem szeretnék prefektus lenni, nekem nem okoz örömet, hogy elkaphatom a rosszalkodókat, én inkább a másik csapatban játszom, és azon vagyok, hogy ne kapjanak el. Apu azt mondta, hogy ő is rossz gyerek volt, és nincs ezzel baj, csak egy a lényeg, hogy ne kapják el az embert. Most ezt a mondatot tűztem a zászlómra, bár ez a veszély nem fenyegetett. Messze volt még a takarodó, és társaságom is akadt, egy új gólya személyében, aki kezdett nekem egyre szimpatikusabb lenni. Abban azonban már nem voltam biztos, hogy ez az érzés kölcsönös. Szóval ezért nem leszek én prefektus, bár a tévelygőket szívesen pártfogásomba veszem, csak bírják ki!
Félrehajtott fejjel néztem a srácot, ahogy próbálja bemesélni, hogy csak a kaput nézte, holott, biztosan valami mást csinált, de arra még nem jöttem rá, hogy mit. Azt, hogy imádkozott, azt én sem gondoltam róla, nem is úgy nézett ki. Végül is elsiklottam a dolog felett, mert apura terelődött a szó és én bármikor tudok órákat beszélni apuról, lehet nem így lenne, ha régebb óta ismerném...
- Igen, imádom. Apu az első számú, mindenki más csak utána jön, de anyukámat nem ismerem. Már mint az igazit. Nem is mondtad még, hogy milyen családból származol? Mágusok vagytok? -
 Minden beszélgetésnél előbb-utóbb szóba kerül ez a téma, és jó érzés, hogy már nem kell azt mondanom, hogy fogalmam sincs róla, mert eddig nem ismertem a felmenőimet, de most apu elmondta, hogy aranyvérű vagyok. Nem tudom, hogy lehet-e a jótanulőságot örökölni, de ha igen, azt is aputól kaptam.
- Hát, jó, ahogy gondolod. Felkészülni jobb is egyedül. Én magányosan szoktam. Szeretem, ha csend van körülöttem, aztán meg elábrándozom. - nevettem rá. Persze, ha érdekes az anyag, ami azért nem sűrűn fordul elő, akkor ez nem igaz, de általában így van. Otthon, ha nagyon zúgott a fejem a sok tanulástól, akkor elmentem lovagolni. Az aztán rendesen kiszellőztette a fejemet.
- Akkor ne mond meg Felagundnak, hogy apukád miféle, pláne, hogy ha meg tényleg régen nem is láttad. Vele tényleg előfordulhat, hogy többet vár el tőled, ha tudja. Az esetedben meg így nincs jelentősége. Jobb, ha ezt nem reklámozod.- Nem akartam megijeszteni, csak felkészíteni. Nem is tudtam, hogy miért. Most jött csak, és elég rossz az elején, amikor még nem ismer senkit az ember, nem tudja, hogy hogy mennek itt a dolgok. Nekem is nehéz volt, másnak sem lehet könnyebb. Átéreztem a helyzetét, nem csak azért, mert új volt itt, hanem azért is, mert elveszítette az apukáját. Egy cipőben jártunk, én ugyan megtaláltam, de tudtam, hogy mit jelent a hiánya, bár csak utólag éreztem a különbséget.
- Nevelő apám volt, ugyan úgy szeretett, mint a saját fiát, de az igazi apa az más. Van olyan eset, amikor az ember legszívesebben elveszítené valamelyik utcasarkon, de én nem így vagyok vele. - Rövidke kis kapcsolatunk nem szolgált még teljes bizonysággal arról, hogy nem lesz konfliktus köztünk, pláne engem ismerve. Azt nem tudtam, hogy Rufusnak milyen emlékei voltak az apjáról, de azt sejteni lehetett, hogy nem túl jók. Ideje volt ezt a témát végképp ejteni, így került szóba a karácsonyi süti kérdése, meg a balul sikerült vacsora, amikor is a kórházban kötött ki a család. Utólag hallgatva már vicces a sztori, de azt akkor megélni nem lehetett túl mókás, és bár a srác is velem nevetett, elkomorult az arca, mikor megemlítettem a gólya-lakot.
- Tudod, elég sokáig laktam ott - kezdtem a mesélést - aztán sikerült bekerülnöm egy szép szobába. Az én hibám volt, nem igyekeztem eléggé. Az egész olyan, mint egy kórterem. Semmire nem ideális. El sem tudom képzelni, hogy ki az, aki hosszútávon kibírja. Menekül onnan mindenki. - Sikerült a srácot elég rendesen beparáztatnom, és már közel is jártunk az ominózus helyhez, mikor váratlanul eszembe jutott a következő kérdés.
- Te tudsz zongorázni? - Nem is értem, hogy hogy jön most ez ide.

Aileen, Runa, Kiskakas

Mióta apu van, egy fontos dolgot megtanultam tőle, még pedig azt, hogy nem előny, ha az ember tilosban jár, de nincs ezzel gond, mert megszínesíti az életet, csak ne kapják el. Perpillanat, az élet színét Robika elgyepálása adja. Még a büntetést is elviselném, de apa miatt nem akarok lebukni, mert őt sem fülelték le soha. Lehet, hogy ezzel túlzott kicsit, de akkor is igaza van. Az ember, ha nem muszáj, ne fogassa el magát, mert aztán jönnek az agyament retorziók, amik már nem annyira színesítik az életet...sőt. Bár azoknak is lehet szórakoztató része, például mikor Yaristával énekeltük azt az idétlen dalt Mirának, aminek következtében én megcsókoltam a szőkét. Szerencsére nem lett belőle nagy baj, hiába kürtölte világgá Hajni. Neki azért még tartozom ezzel, végtére is a reklámfotók sokba kerülnek, néhány kék foltba biztosan. Szóval a lányokkal eldöntöttük, hogy Robika verést érdemel, s ha már mágusok vagyunk, akkor miért fáradnánk husánggal vagy puszta kézzel, mikor van nekünk pálcánk is. Időben érkezem a tett színhelyére, , pár másodperc múlva Robika is megjelenik, háta mögött Runával. Visszafojtott lélegzettel lesem az álarcom mögül, lökött unokahúgom akcióját, hiába, tőle ez telik ki. Ezzel egyrészt eltereli Robi figyelmét rólunk, másrészt, de ez köztünk maradjon, élvezi is azt a csókot, nekem mondhat amit akar. Hogy lehet beleesni egy ekkora egoista fazonba, akiről fürtökben lógnak a csajok? Legalábbis ezt hiszi magáról, közben meg biztosan halálosan magányos. Na, ha tovább folytatom ezt az eszmefuttatást, még elkezdem sajnálni, pedig nem azért vagyok itt. Aileen tőlem ellentétben nem elmélkedik, hanem egy sóbálvány átokkal teríti le a Kiskakast, ha még Runa csókjától nem vált azzá, vagy legalább egy csúnya varangyos békává. Ha még sem jönne össze egyik dolog sem, hogy megakadályozzam a varázslását, egy Pofix-ot lövök ki a pálcámból a háremhősre. Ennek két pozitívuma is lesz ha talál, egyrészt nem tudja majd nyomni a süket dumáját, másrészt varázsolni sem fog tudni, és Runa hátulról még mindig támadhat valamivel, ha olyan bénák vagyunk, hogy semmi nem jönne össze, amit azért kétlek.

Runa, Dorota

Az már egyértelmű volt, mikor Runára néztem, hogy nem vele kellett volna elkezdenem ezt a kalandot, hiszen ha őszinte akartam volna lenni magamhoz, bevallottam volna, hogy nem akarok én apunak sem barátnőt, sem feleséget, viszont ez az egész herce-hurca, jó mókának ígérkezett. Ru arcán csak az aggodalom tükröződik, túl komolyan veszi ezt az egészet. Remélem, hogy megnyugszik majd, és ha jönnek a lányok, ő is élvezni fogja a helyzetet, de nem így történt. Azzal a hatalmas szívével, még egy bibircsókos vasorrú bábát is a keblére ölelt volna, még akkor is, ha az közli, hogy épp arra készül, hogy ropogós sültet süssön belőlünk. Nem szimpatizált a szelektálási módszereimmel sem, pedig az tökéletes volt. Minden kérdés a helyén volt, mindnek funkciója volt.
- Apa emiatt nem fog kitagadni, hisz a nagybátyád, de mi most végül is egy idegent keresünk mellé, és az legyen minden szempontból tökéletes! Reptanból meg a szóbelin behozod a gyakorlati hiányosságaidat – legyintettem egyet az aggodalmaskodására. Ami aput illeti, alaptalan volt, ám, ami a reptant afelől voltak fenntartásaim, ismerve Markovits professzor szigorát.
Befut az első jelölt, de azután hamarosan ki is fut. Nem is bánom, apu mellé egy erősebb idegzetű hölgy való. Megijedni néhány egyszerű kérdéstől?! Nem kár érte. Ám a hölgy távozásával megérkezik Runa menetrend szerinti szemrehányása. Igazság szerint már vártam, hogy mikor fakad ki. Eszter távozása kihozta belőle, ami eddig nyomta a szívét. Figyelemmel végighallgatom, hátradőlve a széken, majd csak mikor kiadott mindent magából, akkor nyitom szóra a számat.
- Oké, rendben van! Legyen neked igazad! Nem vitázom. Próbáljuk másképp ki a dolgot, de akkor a következő hölgy kikérdezése a tiéd! Én nem szólok bele. Ha neked tetszeni fog, akkor összehozzuk apuval. - Azzal a mondat végére a pontot, a kérdőívem szétszakításával teszem fel, ezután karba font kezekkel figyelem az ajtót, az újabb jövevény reményében. Ám csak egy idősödő hölgy lép be a nyíló ajtón. Nem is akarok hinni a szememnek, amikor a néni, meglátva a zöld vattacukrot, elindul az asztalunk felé. Mielőtt megérkezett volna, odasúgom Runának.
- Ezt ki hívta ide? Úgy emlékszem eleve kihúztuk a listából, mert túl öreg. Akkor meg mit keres itt? -
Az öreg hölgy, aki éppen a nagymamám is lehetett volna, fura akcentussal egy kérdést intéz felénk.
- Férfi?! Hirdetett?! Nincs itt olyan. Nem tudom, hogy miről beszél – felelem gondolkozás nélkül, aztán egy óriási adagot letépek a zöld vattacukorból, és a számba tömöm. Észbe kapva, hogy most hallgatnom kell, Runára mutatok két kézzel, majd a nénire, én pedig szótlanul elmerülök a limonádém élvezetében. ~ Tiéd a pálya húgi! ~

  Levita büntetőosztag és Robika

Bámulatos, hogy Robika mindig megússza a sóbálvány átkot. Szed ellene valamit, vagy be van oltva nem tudom, de hatásos, az biztos. Először a tusán találta el a kővé dermesztő varázs, akkor meg sem kottyant neki, most meg Leen-nel ugyan az az eset, csak még rosszabb, mert szegény Ru esett áldozatul. Piszok nagy mázlija van ennek a srácnak, úgy látszik, hogy Fortuna szereti a nagyképű, egoista hímeket, legalábbis azokat, akiket Robikának hívnak. Át tudom érezni Leen aggodalmát, mikor látta Runa dermedt testét lefordulni a hőscincérről, azonnal szalad is a segítségére. Én is megijedtem egy pillanatig, aggódtam az unokahúgom miatt, de annál jobban aggódtam azon, hogy a Pofix célba talál-e. Készenlétbe állítom a pálcámat, mert látom, hogy az eunuch fiú, eldobott pálcája után nyúl, de aztán ajkára fagy a szó. Vagyis sikerült. Gondolatban egy derekas vállveregetéssel jutalmazom magam, de nincs sok idő, mert a rellonos test-test elleni küzdelemre vált. Feladja a varázslást? Hát igen, beragasztott szájjal nehéz igéket mormolni, hangtalanul meg maximum imádkozni lehet, ha egyáltalán elismer bárkit is önmaga felett. Ezt az opciót elvethetjük, némi gondolkodás után. Robikának egy istene van, Robika, így legfeljebb önmagához imádkozhat, jobban is tenné! Valószínűleg a hirtelen támadás elvette az eszét, összezavarodott, mert nekem dobja a pálcáját. Segáz, jó helye lesz nálam. Majd biztonságba helyezem, ha elhárítottam Robika tolakodó közeledését. Gyors akcióra van csak idő, és bevált módszeren ne változtass, ami Alexnél jól működött, itt is jól fog. Egy Illigo-t küldök a nagyképűre. Ha Leen alsó rúgása nem talált volna, akkor a kisfiú most szépen odaragad, ahol éppen van. Közel volt, úgyhogy hatósugáron belül tartózkodik, elérheti a varázs. A pálcája nálam, amúgy sem tud szólni egy szót sem. Előfordulhat, hogy Leen-éket is odaragasztom a padlóhoz, de náluk ott a varászeszközük, és ha ők ragadtak, akkor Robika is, így működik ez a varázsige. Ha meg még Leen rúgása is sikeres, akkor duplán kap a jóból a kisgyerek. Hátvédnek még ott van a feléledt Runa is. Ha Robika leragadt, a pálcáját biztonságba helyezem magamnál, majd egy Diffindo-val szép, formás "Z" betűt formázok a mellkasára. Ennyi jár neki. Ha a ragasztás nem sikerült, akkor a lányokon a sor, elsősorban Runán, hogy megmentsen mindenkit. Érdekes, ma ilyen ragasztgatós napom van. Éljen a barkácsolás.

Leen, Runa, Robi sicc

Szívesen megnéztem volna, Lenn hogyan ivartalanítja a rellonost, még fizetni is hajlandó lettem volna érte, ha megnézhetem, ahogy visongva a földön fetreng kínjában, de ez elmaradt, és nem az érdeklődés hiányában. Egy jó kis cirkuszi előadásra már igen fájt a fogam. Ott is a bohócokat szerettem a legjobban, de Robika túl tett volna mindegyiken. Magamat hibáztathatom, hogy elmaradt a szórakozásom, én ragasztottam le a barátnőimet is, igaz a préda azért megvan, és ez a legfontosabb, a többi hanyagolható körülmény. Az öntelt pukkancs hadonászhatott kedvére, meg höröghetett, ahogy akart, semmi esélye sem volt így leragadva. Leen meg nagyon ügyesen egyensúlyozva le is kötözi a fiút, sőt még a lábait is megbilincseli, biztos, ami tuti. Hogy ezután mi legyen vele, ez a legfontosabb kérdés. Egy ilyen prominens személyiséget nem hanyagolhatunk el csak úgy. Meg kell adni a módját, hogy megkapja a kellő figyelmet és törődést, amit Runa ötlete tökéletesen meg is valósít, igen, ez Robikához méltó lesz szerintem. Szavaimmal is támogatom az ötletét.
- Nagyszerű! Céllövölde...jó elképzelés. Csak még ki kéne csinosítani kicsit a pofiját, így olyan lapos a képe. Na meg a paradicsom helyett jobb lenne a trágyabomba, nem gondoljátok? - A tettek mezejére lépek, először is elrebegek egy Finitét, amivel a saját bűbájomat oldom fel, az Illigo-t. Tudtam, hogy ezzel együtt talán a Pofix is oldódik, de érdekelt Robika mondandója, majd ha nagyon durván vagdalkozik, egy intéssel újra elhallgattatom és kész. Meg is állok egy pillanatra, hogy beszélhessen, miután egy Carbunculust is varázsoltam a csodás, okos kis fejecskéjére, ha sikerül, csak nem rontok el egy harmadikos bűbájt. Aztán hallgatom még egy kicsit Robika szidalmait, feltételezhetően, ha egyáltalán a kötöző és a lábbilincselő bűbájok hatottak, ellenkező esetben a bajnok tusás, már rég letepert a földre vagy ki tudja, hogy milyen tervei vannak.