31. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Turnman Katalin összes RPG hozzászólása (93 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 » Le
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. augusztus 20. 20:56 Ugrás a poszthoz

Nem vagyok valami jó stressz helyzetek megoldásában.  Rendszerint képtelen vagyok higgadtan, tiszta fejjel gondolkodni ilyen esetekben.  És stressz alatt most nem a vizsgákra, vagy egy kínos beszélgetésre gondolok, hanem például arra, amikor egyszer megvadult a tükörterem és a fél világgal arrébb élő bátyán hívogatott a tükrön keresztül. Na, az elég rémisztő volt. De közel sem annyira, mint magatehetetlenül feküdni a gyengélkedőn annak tudatában, hogy ellenszer híján a bennem munkálkodó méreg hatására el fogok patkolni. Azért ilyesmi nem minden nap esik meg az emberrel.  Néhány pillanat pedig iszonyat kevés ahhoz, hogy feldogozzam a tényállást. Látom megsemmisülni az utolsó fiola ellenszert, és semmi egyéb életmentő alternatíva nem jut az eszembe, tehát igen, kétségbeesésemet üvöltés közepette juttatom a világ tudtára. Kár is erre racionális magyarázatot keresni.  Befejezem az üvöltést, mivel nem szeretnék maradandó sérüléseket okozni Yarnak . Egyelőre azonban még magammal vagyok elfoglalva és nem vele. Még Felagund szavai, és megvető pillantása sem hatnak meg. Lehet, hogy nem ordibálok tovább, de egy cseppet sem lettem nyugodtabb és félig-meddig szinte már önkívületben vagyok. Ez az egész este egy rossz vicc. Hüledezve meredek Felagundra, amikor a kérdésem hallatán csak felnevet. Nem tudom mire vélni a reakcióját és a sejtelmes válasza sem enyhíti a kínjaimat. Nem vagyok legilimentor, fogalmam sincs, mit forgat a fejében a professzor. De így külső szemlélődőként a higgadtságát és a megszólalásait leginkább az őrület első jeleiként tudom értelmezni. Más lehetőségem viszont nincs, mint erre az őrültre bízni magamat. Nem kerül sokba betartani a prof által mondottakat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis hogy akar meggyógyítani, és eléggé meglepődök, amikor előveszi a pálcáját. Sosem hallottam még olyan varázslatról, amivel ki lehetne vonni a mérget az ember testéből. Látva, hogy Felagund milyen szakértelemmel dolgozik, kezdek megnyugodni, hogy mégiscsak túlélem az éjszakát.  Kicsit félelmetes ugyan, ahogy az öreg szeme hirtelen felpattan és a szívem felett mozgatja a pálcáját, de miután kimondta a varázsigét, én is érzem, hogy sikeres volt a művelet. Persze, a méreg nem tűnik el csak úgy egyik pillanatról a másikra, hanem csak szép lassan visszafelé kezd el lejátszódni a bénulási folyamat, ahogy a méreg fokozatosan távozik a szervezetemből.
- Köszönöm, professzor úr - rebegem hálásan a szomszéd ágyon ülő férfi felé pislogva. A varázslat végrehajtása láthatóan eléggé megviselte az öreget, és én is kimerültnek érzem magam. Most, hogy nem kell már az életemért aggódnom, hirtelen hatalmas súllyal nehezednek rám az este történései. Fizikailag is el vagyok fáradva, a meggondolatlan melodimágia használat is energiaigényes dolog, ehhez jön az események lélektani vonulata meg az érzelmi hullámvasút, amin amúgy is egész nap ültem. Nincs más vágyam, mint aludni egyet és nem gondolni semmire, de tudom, hogy még odébb van, mire ezt megtehetem.
Yar is újra felbukkan az ágynál - csurom véresen. Azonnal elönt a szégyen és a bűntudat, hiszen miattam történt mindez. Magamhoz képest azonban elég önzőn viselkedek, mert a kérdésével nagyon könnyen kiszakít a kezdődő önmarcangolásból. Gyorsan túllendülök azon a témán, hogy akár el is vérezhetett volna, és hevesen nekiállok elmagyarázni, hogy mi történt.
- Ákos elhagyott. Érted, csak így. Vagy is nem, mert írt egy levelet, hogy el kell költözniük, úgyhogy ennyi. Arra nem volt képes, hogy elém álljon és szóban közölje. Ja, de közben meg olyanokat írt, hogy még mindig szeret. Meg sem magyarázta rendesen, hogy miért megy el. Meg egyébként is, az, hogy elköltöznek, még nem kéne, hogy azt jelentse, hogy szakít velem. Mindketten betöltöttük a tizenhetet, most fogok hoppanálási tanfolyamra járni, a szabad hétvégéken simán találkozhatnánk. De szerintem ő erre nem is gondolt. Amúgy is mindig ezt csinálta! Sosem beszéltük meg rendesen, ha valami baja volt, vagy nekem volt bajom. De akkor is szeretem, és... és nem tudom elviselni, hogy csak így egyik napról a másikra itt hagyott... - a végére már egészen lehalkul a hangom, majd halk szipogásba fulladnak a szavaim. Yarista valószínűleg nem ilyesmire számított, amikor feltette azt a bizonyos kérdést. De mentségemre szóljon nőből vagyok, számomra ez volt a fontosabb, és nem az, hogy bújócskáztam ezt sort Felával az üvegházban, közben beleborultam a velőbogyóba - egy életre megjegyeztem magamnak a növényt - aztán Fela lekapcsolt és elhozott ide. Ezekről a dolgokról inkább nem is akarok beszélni, csak elfelejteni szeretném őket.
- Te jól vagy? Úgy sajnálom. Nem akartam, csak... megijedtem és kiborultam és nem tudtam, mi lesz velem - váltok gyorsan témát, visszakanyarodva oda, hogy majdnem kicsináltam az ex-rellonost.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. augusztus 26. 23:11 Ugrás a poszthoz

Az életveszély elmúlik, ami azért nagyot dob a hangulatomon(befejezem az értelmetlen hisztériát), de összességében még mindig nem vagyok teljesen önmagam. Yar kérdése hallatán teljesen másra asszociálok, mint amit a helyzet sugallna, és sikerül is újra belelovalnom magam a szakítás témába. Yar nagyjából úgy reagál, ahogy elképzeltem, Felagund arcán viszont merő undor és megvetés tükröződik, ami meglepő módon nem hat meg. Igen, ebből is látszik mennyire kifordultam ma este magamból. Én, aki egyébként mindig hatalmas jelentőséget tulajdonítok neki, hogy vajon ki mit gondol rólam, a tetteimről, most egyszerűen nem foglalkozok Felgunddal. Általában kínosan ügyelek rá, hogy jó benyomást tegyek és az emberek ne nézzenek totál sötétnek, de épp elég elcseszett ez az estém, ahhoz, hogy ne érdekeljen az öreg véleménye. Sőt, igazából még nekem áll feljebb. A saját viselkedésemmel természetesen nem számolok, csak azt sérelmezem, hogy Fela milyen érzéketlen. Megfordul a fejemben, hogy ezt közlöm is vele, de nincs hozzá merszem, és a lelkem mélyén érzem, hogy nagyon megbánnám a dolgot, mert egész biztos, hogy holnap már nem így fogok gondolkodni.
A büntetésünk hallatán csak egy szemvillanással jelzem, hogy mennyire nincs igaza a professzornak abban, hogy nagy szabályszegők lennénk. Fura is belegondolni, hogy az itt töltött négy évem alatt eddig még soha nem is voltam büntetőmunkán. Maga az ötlet, hogy az egyik éjszakánkat(mert nyilván akkor kell gyűjteni a növényt, ha egyszer sikerült találkoznom Felával) az erőben bóklászva kell töltenünk, nincs a kedvemre. Mondjuk, pont ez a büntetőmunka lényege... Attól függetlenül - vagy pont azért - , hogy ha nem muszáj, inkább nem megyek az erdőbe, egyáltalán nem félek a helytől. A tusát is túléltem, akkor egy hétköznapi éjszaka sétagalopp lesz - az elképzeléseim szerint.
Fela végül elhúzza a csíkot, aminek rettentően örülök, és így kettesben maradok Yarral. De valójában a fiú társaságához sem sok kedvem van. Nem is értem, minek kellett ide jönnie, több kedvem van a saját nyomoromban dagonyázni, mint vele - vagy bárki mással - beszélgetni a mai estéről. Ugyanakkor tudom, hogy ez elég bunkó és önző gondolat, ezt magamban némiképp kompenzálva bocsánatot kérek a melodimágia miatt. Tényleg sajnálom, mert egyébként soha nem lennék képes ártani Yaristának. A vigyora biztosít afelől, hogy tényleg nem haragszik rám.
- Soha, de soha többet nem fog ilyen előfordulni - ezt még muszáj hozzátennem a témához. Komolyan is gondolom a szavaimat, egyszerűen nem szabad hagynom, hogy még egyszer így elveszítsem a fejem, mint most. Eddig is tudtam, hogy nem szabad, de mivel sosem történt meg korábban, bele sem gondoltam, mit tehetek a másikkal. Igazából még most sem akarok belegondolni, mit tehettem volna, ha Yar kevésbé jártas az öngyógyításban.
Yar visszatér az Ákos-témához, ami jelenleg elég zavaros terület számomra. De még erről is szívesen beszélek, csak hogy elodázzam azt, hogy el kelljen mesélnem, hogyan kerültem a gyengélkedőre.
- Nem teljesen szó nélkül, mert írt egy levelet. Annyi a magyarázat, hogy el kell költözniük és nem mondhatja meg hová, de egyébként még mindig szeret. Most komolyan ezzel mit kezdjek? - fakadok ki.
- De lehet hogy igazad van... ha nem megy el, lehet hogy előbb-utóbb én szakítottam volna vele... nem tudom, de mindegy is, mert itt hagyott - teszem hozzá rövid hallgatás után.
Bármennyire is próbálom húzni-halasztani Yar mégiscsak előhozakodik a nem kívánt témával. Elsötétül az arcom, minden porcikám azt sugallja, legszívesebben küldenék egy kábító átkot Yarra, csak hogy elhallgattassam, vagy ami még jobb és hosszú távon is kifizetődőbb lenne egy Exmemoriam-ot. Néhány percig küzdök magammal, hogy egyszerűen csak válasz nélkül hagyjam-e a kérdést, vagy még le is teremtsem Yart, amiért megszólalt... Végül azonban egy nagy, mélyről jövő sóhajtás kíséretében kegyesen úgy döntök, megmagyarázom a történteket. Már csak azért is, mert ebben a kastélyban a falak minden négyzetcentiméterének legalább három füle van, tehát jobb lesz, ha tőlem hallja a sztorit, nem valamelyik lepcses szájú festménytől.
- Szóval... - veszek egy nagy levegőt - alapvetően ki voltam akadva Ákos miatt, és aztán este eszembe jutott, hogy mi egyszer virágokat ültettünk az üvegházban,  és úgy döntöttem kimegyek oda... Érezted már úgy, hogy annyira tehetetlen és elkeseredett vagy, hogy egyszerűen muszáj törnöd-zúznod? Hááát, én fogtam magam és szétrobbantottam egy cserepet. Fela valószínűleg akkor jött a virágszedésből és meghallotta a zajt. Bejött és...őőő.. én közben beleestem a velőbogyóba - megforgatom a szemeimet és kifigurázom Fela stílusát - , aminek a termése éretlen állapotban elég erősen mérgező, nekem meg ugye lett pár nyílt sebem... szóval a méreg kezdeti stádiumban bénulás okoz, aztán fulladásos halált. A fiolában, amit eltörtél, az utolsó adag ellenszer volt... És oké, hogy Fela érti a dolgát, de azért rendesen megijedtem.  - ezzel be is fejezem a sztori felvázolását. Tudom, hogy elég hiányos a mesém, de képtelennek érzem magam rá, hogy elmondjam, ami az üvegházban történt. Ahhoz túlságosan is szégyellem.
- Figyu, iszonyat fáradt vagyok...Nagyon sok időnk lesz még ezt megbeszélni az erdőben, de most inkább aludnék - próbálom finoman közölni Yarral, hogy nem akarok többet mondani az estéről és hagyjon békén.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. szeptember 29. 18:02 Ugrás a poszthoz

Ágo:D

Kissé kelletlenül baktatok a kísértetház felé, nem terveztem, hogy ilyen sűrűn ide járogatok majd. Na, jó, igazából egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam itt, és az egyik alkalom éppen tegnap volt. Jó kis este volt, iszogattunk, beszélgettünk, elengedtük magunkat. Megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem a nagyteremben kezdte az új tanévet, bár a társaság fele nem is az iskolába járt. Nekem sem sok kedvem van az újabb tanévhez. Többek között amiatt, ami az előző tanév végén történt. Az üvegház, Fela, a gyengélkedő, Yar, a büntetés, az erdő. Mintha már ezer évvel ezelőtt lett volna, valószínűleg az érintetteket leszámítva már mindenki elfelejtette. Azt hittem én is túl vagyok rajta, de az igazság az, hogy egyszerűen csak sutba dobtam az emlékeket, nem rágódtam a dolgon. A terv az, hogy ezt így is  folytatom. Igaz, most felidéződtek bennem az események, de különösebb érzelmi töltet nélkül, nem szégyellem magam, nincs bűntudatom. Egyedül csak az mozgatja meg a fantáziámat, hogy Yar véleménye mennyire változott meg rólam, vagy egyáltalán mi járt a fejében. Féltem a választól, így végül nem tettem fel a kérdést, amiért azóta is mar a kíváncsiság.
Előző nap jöttem csak rá, hogy az egész kastélyban csak Yar van nekem. Eddig nem tudom, hogy nem vettem észre, hogy a Navinén belül szinte már alig ismerek valakit, a többi házból pedig még annyira sem. A tavalyi évben Ákos és a Tusa töltötte ki a mindennapjaimat, és nem is tűnt fel igazán, hogy a kapcsolataim túlnyomó többsége a felszínes ismertség szintjén állt meg. Elég lehangoló volt erre ráébredni, de hogy mit akarok kezdeni a helyzettel, azt még nem döntöttem el.  
Olyannyira sikerült a gondolataimba merülnöm - ilyesmi már régen fordult felem elő -, hogy egyszer csak arra eszméltem, a kísértetház előtt állok. Visszarángattam magam a jelenbe, és óvatosan, nehogy elszakítsam a ruhámat, átverekedtem magam a bokrok között a romos épülethez. Hülye ötlet volt tegnap idejönni, összességében egyetlen racionális cselekedetet sem nagyon tudok felhozni az estével kapcsolatban. Szórakoztunk, az a lényeg. És közben itt hagytam - legalábbis nagyon remélem, hogy senki nem nyúlta le - a sálamat. Most ezért kellett visszajönnöm. Nem mintha olyan különleges lenne, bármikor veszek egy ugyanolyat, de azért egy sétát még megér.
Célirányosan indulok fel az emeletre, nem szándékozom tovább maradni a szükségesnél. Nem mintha megijesztene a hely, de egyedül ücsörögni egy elhagyott házban a gondolataimmal összezárva nem éppen csábító elfoglaltság számomra.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 5. 21:01 Ugrás a poszthoz

Ágo

Nem kerül nagy erőfeszítésembe megtalálni a sálamat, szerencsére pont ott volt, ahol hagytam - egy jobb napokat is látott matrac szélén. Látszólag semmi baja, még piszkos sem lett, de azért mégis itt volt egész éjjel, lehet, hogy rápiszkítottak a pókok. Picit megszaglászom, némileg átvette a matrac dohos szagát. Hirtelen felkapom a fejem, amikor valami nyikorgás félét hallok, de nem foglalkozom vele,hiszen ebben a házban ez egyáltalán nem furcsa dolog. A sálat egyelőre csak az oldaltáskámba gyűröm, majd a kastélyba érve át fog esni egy kisebb mosáson. Elindulok a lépcső felé, ekkor már nem tudom a ház természetes nyöszörgésének betudni a felszüremlő zajokat, egyértelmű, hogy valaki járkál odalenn. Nem ijeszt meg ez a tény, több forrás, na meg a saját tapasztalatom alapján is azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, hogy egy rozzant, öreg, szeles, mindenféle komfortot nélkülöző, a helytörténet szerint kísértet járta házról beszélünk, igencsak népszerű ez a hely a diákság körében. Olyan sztorit is hallottam, hogy valakik rendesen bulit szerveztek ide. Így félelem helyett inkább csak kíváncsisággal telve várom, hogy feljöjjön az ismeretlen. Kissé meglepődök, amikor a lépcsőn egy hasonlóképpen meglepett és egy kicsit talán meg is könnyebbült, leányzó lépked felfelé. Érdekel, hogy miért jött ide, mert ránézésre valahogy nem olyannak tűnik, a lelkesedik az ilyen helyekért, aki meg borzongani akar, miért nem este jön? Mielőtt azonban még hangot adnék cikázó gondolataimnak, a lány már be is mutatkozik, és nekem a szegezi a kérdést. Kicsit meglep ez a közvetlenség, de talán csak mert az utóbbi időben nem sok emberrel ismerkedtem meg.
- Hali! Én Kata - a bemutatkozás mellé megeresztek egy barátságos mosolyt is.
- A sálamért jöttem, mert itt hagytam - válaszolok egyúttal Ágota második kérdésére is. Nem látom okát, hogy bármit is tagadjak.
- Hogy mit? - kérdezek vissza enyhét hitetlenkedve. Így elsőre nem tudom komolyan venni a lányt.
- Végül is, miért ne? Idézzünk szellemet! - egyezek bele a dologba vigyorogva. Nem foglalkoztat a szellemek világa, fogalmam sincs, hogy működik az ilyesmi, és abban, sem vagyok biztos, hogy Ágota tudja miről beszél. Mindez azonban a legkevésbé sem zavar, amúgy sem terveztem mára semmi fontosat.
- És hogyan fogunk neki? Vagy mi kell hozzá? Én nem értek az ilyesmihez. - térek rá egyből a dolog gyakorlati részére, és egyúttal Ágotára is bízom az irányítást.
- Te idéztél már szellemet korábban? - teszem fel óvatosan ezt az igen lényeges kérdést. Bár ha a válasz nemleges, attól még megpróbálhatjuk.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 12. 23:21 Ugrás a poszthoz

Kahlil- mm gyakorlat

Meglep, hogy annyira nem is mondtam butaságot, persze anno még még a mugli iskolában tanultam én biológiát, de akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy netán szükségem lesz rá a jövőben. Ebből következik, hogy nem is vettem komolyan, ami pedig azt eredményezi, hogy mostanra az alapvető dolgokon kívül szinte semmire nem emlékszem. A hiányosságaimmal tisztában vagyok, de főleg a gyakorlások során bukkannak a felszínre, és ilyenkor tudatosul bennem, hogy mennyi munkát és kitartást jelent az, ha érteni is akarom, hogy mi, hogyan, miért működik és még erre jön az, hogy tudjak is mit kezdeni a helyzettel. Ideje lenne már komolyan elgondolkodnom rajta, hogy tényleg gyógyítással akarok-e foglalkozni a jövőben, vagy egyáltalán alkalmas vagyok-e én erre. Mióta a képességem tudatában ez teljesen kézenfekvő dolognak tűnt, nem is áll messze a személyiségemtől és ennyi.
Apró biccentéssel jelzem, hogy megértettem az elhangzottakat: simaizom réteges, vázizom rostos. Ahogy ezt megbeszéltük, a következő feladatom a szervek összehasonlítása. Rochard figyelmeztet, hogy ez bonyolultabb dolog,nem is kételkedem benne, hogy így van, de a szervek vizsgálata valahogy kézzelfoghatóbbnak hangzik az eddigieknél. Ahogy Rochard is mondja, ha majd élőkkel gyakorlunk, nem lesz lehetőség "félretenni"  a zavaró tényezőket, ezért úgy döntök, nem is fogom erre kérni a férfit. Aprót sóhajtok, aztán hozzákezdek a dologhoz. Nagyjából olyan szögben küldöm a hanghullámokat, mint amit a szívizmokhoz használtam, és így "alulról" közelítve a borz egész belsőjére "rálátásom" van. Azonnal megértem, mit értett azalatt Rochard, hogy ez komplikáltabb és nagyobb pontosságot igénylő feladat. Echoval eddig főleg csak tájékozódtam, azt gyakorolgattam, hogy minél részletesebben felismerjem az engem körülvevő dolgokat, ez a nagyobb távolságok miatt viszonylag könnyen ment, most megtanultam, hogy egészen kis területre figyeljek minél részletesebben, a szervek vizsgálata pedig olyannak tűnik, mintha a kettőt kombinálnám. Kicsik a távolságok, így a visszaverődő, különböző, hanghullámok szinte egyszerre érnek el hozzám. Egy dolog az, hogy elválasszam őket egymástól, és a másik, hogy aztán azt is "lekövessem" melyik szervhez tartoznak, és akkor kapjak egy képek az adott szervről. Újra próbálkozom, bár ezúttal sem jobb a helyet, mint az előbb, az első néhány hang után megint elvesztem a fonalat és összefolynak a hanghullámok. Rochardra pillantok - aki közben kényelembe helyezte magát a földön -, megerősítést várva, hogy jól csinálom én folytassam, vagy inkább próbálkozzak máshogy.
Úgy döntök, talán nem volt olyan jó ötlet, hogy egészben akartam vizsgálni az egész testet, így inkább kisebb részekre osztom a testet. Igyekszem egyszerre csak két-három szervre összpontosítani, és ezek hangjait, és a hangokból leszűrt  összetételt, struktúrát memorizálni. Így megyek sorra a beleken, majd a gyomrot,lépet és a májat vizsgálom, aztán jön a tüdő és szív. Egyik-másik szerv vizsgálatához több időre van szükségem, mire úgy érzem, biztosan fel tudnám ismerni. Mikor így az egész testen végighaladtam, ismételten megpróbálkozok azzal, hogy az egészet nézzem. Ezúttal sokkal jobb a helyzet, mint az első próbálkozásaimkor, véletlenszerűen fel-felismerem az egyes hanghullámokat, de mire hozzátársulhatna a szerv képe, eltűnnek a többi között. A következő nekifutásra már sikerül külön tartanom a hanghullámok közül néhányat. Még néhány próbálkozással eljutok odáig, hogy tudok váltogatni a hanghullámok között, és összehasonlítani a választottakat, de mindre nem tudok figyelni. Nem tudom eldönteni, hogy kellene-e vagy egyáltalán lehetséges-e hogy ennél részletsebben és átfogóbban vizsgáljam a szerveket, úgyhogy ismételten Rochardra nézek.
- Ez így jó...?
Ezután már csak a csontok, és porcok maradtak ki. Hogy ezeket vizsgáljam, jóval mélyebbre kell küldenem a hanghullámokat. De ezt leszámítva a csontok, és azok egymáshoz való kapcsolódásának vizsgálata, egyszerűbb feladat, mint a puha szövetek és szervek "tapogatása". Bele telik egy kis időbe, mire rájövök, hogy miért tűnik egyszerűbbnek a dolog. Az eddigiekben minden szövetet le tudtam bontani rétegekre, és beléjük tudtam nézni, a csontoknál nem így van. Hogy bebizonyítsam magamnak a dolgot, mielőtt netán hülyeséget kérdezzek, a koponyát célzom meg egy erősebb hullámmal - sikertelenül.
- A csontokon nem lehet "átmenni"? És így.. mondjuk az agyat egyáltalán nem is tudjuk megvizsgálni? Mi van ha valakinek vérrög van az agyában, vagy tumor? Akkor az ilyesmit hogy lehet észrevenni?
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 18. 21:26 Ugrás a poszthoz

Ágo:D

Még ha akarnám sem tudnám titkolni a meglepettségemet, afelett a tény felett, hogy  Ágota már tavaly idézett szellemet. És nem csak úgy hűbelebalázs módjára bohóckodtak a haverokkal, hanem az elmondottak alapján nagyon is szervezetten és felkészülten vonultak ki a temetőbe. Az első benyomás alapján nem feltételeztem volna a levitásról, hogy ilyesmikben venne részt szabadidejében. Így végül a meglepetésből valamilyen elismerés féle kifejezés költözik az arcomra, amiért a lány ilyen bevállalós.
Első hallásra kicsit megakaszt a pentagramm meg a vér, de be kell ismernem, hogy nincs értelme adnom itt a félszeg kislányt, ha az kell, benne lennék én a kakas-áldozásban is. De ha nem muszáj, azért nem ragaszkodom ehhez a verzióhoz. Igen, valahogy elmúltak azok az idők, amikor teljesen elzárkóztam volna egy efféle őrült és esetlegesen veszélyes dolog elől. Mostanában sokkal kevesebbet aggódok azon, hogy mit csinálok, és mi lesz a következménye, és ki mit fog gondolni. Egyelőre azon sem gondolkodtam, hogy meddig lesz vajon tartható ez az életszemlélet, de rövidtávon mindenképpen pozitív hatással van a közérzetemre és a lelki békémre.
- Értem, te vagy a profi. De ha attól több esélyünk van a sikerre, tőlem mehet a véres változat is. Már ha ettől nem fog megszállni egy szellem vagy ilyesmi... És egyébként miért csak egy próbálkozásra van lehetőség? - teljesen komolyan beszélek, már egészen el is felejtem, hogy először csak nevettem az ötleten. Igazából most még valahol azon a határon lebegek, hogy nem tartom küldetésemnek, hogy sikeresen véghezvigyük a szellemidézést, de annyira azért komolyan veszem, hogy rendesen akarjam csinálni és elgondolkodjak a dolgon.
Úgy tűnik, Ágota fel volt készülve, mert előszed két mécsest, ami nem éppen azok közé a tárgyak közé tartozik, amiket az ember mindig magával cipel. Ezek után leül a földre és meg is gyújtja a gyertyákat, közben pedig magyaráz. Mivel én egyáltalán nem vagyok a tájékozott a témában, kénytelen vagyok teljes mértékben elfogadni a lány szavait. Nem mintha egyébként azt feltételezném, hogy a tudatlanságomat kihasználva megpróbálja eladni a lelkemet a sátánnak, és ebből valamilyen módon profitálni. Csak frusztráló érzés, ha az embernek halványlila gőze sincs, hogy mibe is keveredik bele.
- Gondolkodtál már azon, hogy esetleg tanárnak menj? - kérdezem vigyorogva, miközben - a csupasz padló adta lehetőségek szerint - kényelmesen leülök vele szemben. Nagyon kíváncsi vagyok, hová fog vezetni ez az egész.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 22. 23:51 Ugrás a poszthoz

Kahlil - mm gyakorlat

A dicséret hallatán kissé szégyellős, de azért büszke mosolyra húzódnak az ajkaim.  Ugyanakkor tudom, hogy Rochard szavai egyben azt is jelentik, hogy az alapok rendben vannak, de még sok gyakorlás vár rám, hogy a későbbiekben gyorsabban és precízebben el tudjam végezni a feladatot. Mégpedig az ultrahangnak tökéletesen kell mennie, mert triviálisnak tűnik, hogy ezek után a specifikus varázslatok majd mind erre épülnek. Igen, ha van tantárgy, amiben tényleg a maximumra törekszem, az a melodimágia. Úgy érzem, az a minimum, hogy kihozom a maximumot a képességemből, ha már egyszer megadatott. Aztán ki tudja, talán egyszer majd átültetem ezt a filozófiát az életem egyéb területeire is.
Egyelőre azonban csak ott tartok, hogy a hanghullámaim nem akarnak átmenni a csontokon, Kahlil intésére pedig fel is hagyok a próbálkozással. Egyáltalán nem szeretnék fejfájást kapni, bár nem érzem úgy, hogy közel állnék hozzá, és a férfi hanghordozása alapján sem kell attól tartanom, hogy ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Miközben Rochard elpakolja a borztetemet, magamban megállapítom, hogy egyáltalán nem is volt olyan vészes a dolog, mint ahogy az elején gondoltam. Egy "köszönöm" kíséretében elveszem felkínált hűsítőt. A limonádét kortyolgatva hallgatom a magyarázatot, ami megint csak azt erősíti meg bennem, hogy mennyi mindent nem tudok még.
Egy bólintással veszem tudomásul az utolsó két feladatot, ugyanakkor kicsit félek is, mert most már meg kell tudnom mondani, mi van a rókákkal. Mielőtt még azonban hozzáfognék Obszidiánon kipróbálni az ultrahangot, valami szöget üt e fejemben. Néhány pillanatig elgondolkozva nézek Rochardra, próbálom  értelmes mondatokká összetákolni a gondolatfoszlányokat.
- Lehet, hogy most butaságot kérdezek - szólalok meg végül, még mindig keresve a megfelelő szavakat - ,de Obszidián fogja érezni, amit csinálok? Meg összességében az élőlények érzik, ha melodimágiát használnak rajtuk? Vagy is... a rossz, ha érzik, nem? Mert akkor az azt jelenti, hogy nem jól csinálom, és kárt teszek a másikban? De mondjuk az igézőknél... Azt érzékeli az ember, ha egy igéző manipulálni akarja? Vagy... - valódi kérdés helyett inkább csak hangosan gondolkodok, de azért remélem, Kahlil így is megérti, mire vagyok kíváncsi. Új ez még nekem, és félek, hogy ha valamit elrontok, azzal kárt teszek a kutyában.
Végre aztán mégis nekilátok a feladatnak. Igyekszem eltalálni azt az erősséget, amit korábban is használtam. Meglepődve tapasztalom, hogy a kutya szerveiről visszaverődő hullámokat tényleg egyszerűbb elkülöníteni egymástól. Ugyanakkor ezek mellett a más ismerősnek tetsző hangok mellett újakat is felfedezek. Obszidián szívverésének ritmusa, az ereiben csörgedező vér, ahogy a levegő beáramlik a tüdejébe, majd ki, a szervezet minden egyes működő sejtje hozzájárul a képhez, amit Obszidiánról kapok. A benne lüktető élet egységet alkot, és én ezt a harmóniát érzékelem.
A leonberger vizsgálata után némileg magabiztosabban fordítom a figyelmemet ismét a rókakölykök felé. Mintha teljesen új szemszögből vizsgálnám őket, mint először. Most már, hogy tudom, hogyan, mire figyeljek, sokkal könnyebben észrevehető a két róka közötti különbség. Első ránézésére azért még semmi konkrétumot nem tudok mondani, egyik szerv sem kiabálja magáról, hogy "hé, itt a gubanc", a disszonáns hang megpróbál szépen beolvadni a többi közé. Így kénytelen vagyok sorra venni a lehetséges területeket, és az egyes számú rókának a beleiben bukkanok eredményre. De a bélhangok nem egyszerűen eltérnek a normálistól, hanem valamilyen ismeretlen közeg is visszaveri a hanghullámokat, aminek elméletileg nem is kellene ott lennie. Valami felrémlik még a mugli iskolából, amikor mindenféle undorító parazita férgekről tanultunk.
A másik róknál egyszerűbb a dolgom, mert nem kell a szervekkel bíbelődnöm, ugyanis a betegségről árulkodó hangok az állat jobb hátsó lába felől érkeznek. A végtagokat könnyebb elkülöníteni egymástól, mintha a törzset kellene még kisebb részletekre bontanom. A végtagra koncentrálok, ahol valamilyen apró, élettelen testet "tapogatok" ki a mélyen az állat bőrébe fúródva. Körülötte másnak tűnik a szövetek összetétele, de az már meghaladja a képességeimet, hogy megmondjam, miben más.
Ennél többet valószínűleg akkor sem tudnék megállapítani, ha még órákig bámulnám a rókákat, úgyhogy megpróbálok valami diagnózist felállítani.
- Háát, az első a betegebb. Mert ööö talán valami élősködő van belében...és a másiknak meg be van gyulladva a lába... - enyhe kérdő hangsúllyal mondom ki az elképzeléseimet.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 25. 22:12 Ugrás a poszthoz

Avery

Én is tudom, hogy teljesen értelmetlen és logikátlan dolog idejönnöm. Úgysem fogok rendszeresen sportolni. Eleinte hiányzott a kviddics, sokszor gondoltam rá, hogy újra játszanom kéne, vagy legalább mozognom heti rendszerességgel, de mindig lusta voltam - ahogy lenni szokott. Pedig anno a mindennapjaim része volt a sok edzés, furcsa hogy ezen a téren is ennyit változtam.
Meg is lett a változás eredménye, amely nem annyira szembetűnő ugyan, de egy átlagos mérleggel mégis nagyon jól kimutatható, hogy felkúszott rám néhány nem kívánt kiló.
Nem vagyok olyan típus, aki nagyon foglalkozna az ilyesmivel, továbbra is jól érzem magam a bőrömben, de mégis megszállt a vágy, hogy lejöjjek ide mozogni. Mostanában pedig általában véghez is viszem az efféle random ötleteimet.
Így aztán tréning ruhát húztam meg egy sport cipőt és lebattyogtam ide. Az sem zavar, hogy takarodó tájékán jár már az idő, és az éjszakai mozgásnak így vacsi után nem valószínű, hogy bármi haszna lesz. De ehhez van kedvem és kész. Miért is kellene mindig okkal csinálnia az embernek dolgokat?
Lófarokba kötöm a hajam, és lassan elindulok a futópályán. Az első néhány méter után rámtör a vágy, hogy hagyjam a fenébe az egészet, menjek szépen fel aludni. Amúgy is hülyeség volt idejönni. Valamiért azonban mégis tovább kocogok, a lábam szinte öntudatlanul mozog, a gondolataim pedig szokás szerint ezerfelé járnak.
Azt hiszem sokat elmond rólam ez az egész helyzet. Hogy mennyire nem tudok magammal mit kezdeni az utóbbi időben, tanulok - amennyit tanulok - és nagyjából ennyi. El kellene döntenem, hogy merre szeretnék tovább tanulni, nem ártana kicsit többet társaságba járnom, felvenni a fonalat, ami az elmúlt tanév végén tűnt el észrevétlenül. Hirtelen ott álltam Ákos nélkül, közeli jó barátnők nélkül, jött a szünet, és azóta sem találom a helyem. A problémát már sikerült felmérnem, csak még változtatni nem tudok a dolgokon, talán nem is akarok... ha úgy döntök, egy évem van már csak itt. Igazán mindegy, hogy hogyan töltöm.
Ezekkel a gondolatokkal nem jutok sokkal előbbre, így gyorsan kimerítve a témát kocogok tovább. Immár olyan apróságokon agyalva, hogy vajon hogyan lobog a hajam. Mert az nagyon fontos. Már rengeteget nőtt és a hátam közepét verdesi.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 25. 23:55 Ugrás a poszthoz

Lyall

Nagyon jól elvagyok a kis világomban, egészen addig, amíg váratlan hang ki nem zökkent a nyugalmamból. De még ha csak kizökkentene, nem is lenne semmi baj, de valójában is ijedek, mert először nem látom, hogy kitől és honnan jön a hang. Ez a pillanatnyi üresjárat elég volt ahhoz, hogy rosszul lépjek, aminek következtében majdnem sikerül hasra esnem. De nagy hadonászások közepette sikerül megtartanom az egyensúlyomat és nem túl kecsesen leugrani a futópadról. Mert ki is gondolna arra, hogy esetleg inkább leállítsam a gépet? Miután sikeresen előadtam eme mutatványomat, már teljesen elvörösödök.
- Ne nevess! - szólok rá a srácra, még mielőtt megnyikkanhatna, ez persze nem azt jelenti, hogy nem is fog körberöhögni a bénázás miatt.
A kis közjáték után végre értelmezem, hogy mit is mondott nekem és lázasan kutatok elmémben valami frappáns válasz után. De lássuk be, az ilyesmi sosem volt az erősségem, ismerősökkel szemben, egy-két baráti szurkálódástól még csak-csak megvédem magam, de az efféle helyzetekben valahogy nem tudok mit mondani. Ilyenkor leszáll a köd az agyamba, csak a sértettség keserű érzése munkálkodik bennem. A gyakorlás viszont sosem árt, előbb utóbb muszáj lesz valami fejlődést mutatnom, és nyugodtan kezelni a helyzetet.
- Tudtommal nem, de szerintem elmehetnél ellenőrizni. - a reakcióidőmről inkább ne beszéljünk, a határozottnak szánt fellépésemet és komolyan csengő hangomat pedig aláássa a rákvörös fejem, és hogy ösztönösen, védekezően karba fonom a kezem magam előtt. A második kérdését elengedem a fülem mellett, ha megfeszülnék se tudnék mit mondani, így inkább bölcsen hallgatok. valójában ugyanis igazat kell adnom a fiúnak, mert én is jobban szeretek a szabadban lenni, de éjszaka nem megyek az erdőbe, a kastély körül futkorászva meg elég feltűnő lennék, és egyébként is hideg van már odakint.
Néhány pillanatig csak szótlanul méregetem a fiút. Próbálom szuggerálni, hogy hagyjon engem a francba és törődjön a maga dolgával. Mindenki jobban jár. De legfőképpen én.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 27. 18:44 Ugrás a poszthoz

Lyall

Természetesen hiába is próbálom elejét venni, hogy a srác körberöhögjön. Igaza van, fordított helyzetben én is hasonlóképpen reagálnék valószínűleg. Azzal a nagy különbséggel, hogy nem szokásom gúnyolódással kezdeni az ismerkedést, és nálam valakinek a kinevetése feltételez bizonyos fokú bizalmat, hogy tudjam, nem bántom meg az illetőt. A srácnak azonban a jelek szerint egész más elképzelései vannak ezen a téren, és valószínűleg csak feleslegesen tépném a szám, ha bele akarnék merülni a témába, így végül csak egy lemondó sóhajjal zárom le a dolgot.
Ezen az apróságon ugyan túllendülök, de a helyet továbbra is kínos számomra. Azonnal érzem, hogy a próbálkozásommal is csak adom a fiú alá a lovat a további élcelődéshez. Ezt felismerve inkább úgy döntök, hogy a továbbiakban nem is erőlködöm. Megpróbálok felülemelkedni az egészen. Csak az a baj, hogy közben egy kis hang végig azt suttogja a fülembe, hogy ez egyenlő azzal, hogy megfutamodok. De azt már megtanultam, hogy általában akkor csinálok komplett idiótát magamból, ha erre a buta hangra hallgatok és nem gondolkodok.
A vonásimon azonban nem tudok úrrá lenni, hiába próbálok semleges maradni, a srác szavai hallatán elvörösödök és egyértelműen kiül az arcomra a srác sértő szavai nyomán érzett tehetetlenség és lassan érlelődő düh.
Ismét csak egy nagy, világfájdalmas sóhajtás. Komolyan, mi értelme ennek? És miért vagyok ilyen életképtelen? A srác láthatóan élvezi a helyzetet, legalább is erre következtetek az alapján, hogy közelebb jön és immár leplezetlenül provokál. Annyira azért még nem lepte el az agyamat a vörös köd, hogy ezt le ismerjem fel.
- Te mindig ilyen idegesítő voltál? Úgy beszélsz, mintha annyira értelnél a sporthoz - igyekszem nyugalmat és ártatlan kíváncsiságot erőltetni a hangomra, de egy fokkal ingerültebben cseng, mint szerettem volna.
- És nem vagyok "feladom" típus, csak nincs értelme folytatni, ahogy a beszélgetésünket sem - ezúttal közömbös akartam lenni, komolyan is gondolom, amit mondok, de most a sértettség érződik a hangomon.
Elindulok vele szembe - az ajtó felé- , mert tényleg nem látom értelmét, hogy olyan társaságban legyek, ahol nem is érzem jól magam. Nem utolsósorban pedig most talán még megelőzhetem, hogy tényleg sikerüljön felhúznia és még kínosabb helyzetbe hozzam magam.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 27. 23:04 Ugrás a poszthoz

Kavicsos néni
egy hétköznap délelőtt


Idegesen sietek végig a folyosókon, gyakran tekintgetek jobbra-balra, nem-e követ egy festmény, vagy van még valaki a folyosón. A kastély azonban furcsán csendes, ez nem az a csend, mint mikor nyáron szinte egy lélek sincs a falak között, nem is az esti csend, nem, ezt a csendet nem is lenne szabad ismernem. A zárt tanterem ajtók mögött ugyanis folyik a tanítás, ezért nincs egy lélek sem a folyosókon. Nekem éppen a nyugati szárny első emeletén, a MitVall teremben kellene tartózkodnom, de ahogy azt a mellékelt ábra mutatja, éppen a déli szárny folyosóin  osonok. Mégiscsak rossz érzésem van a lógás miatt. Többször is végiggondoltam, és rájöttem, hogy felesleges volt felvennem a tárgyat, mert egyáltalán nem érdekel. Csak hogy azt sem tudnom, ha leadom, mit kellene felvennem helyette. Mostanában elég döntésképtelen vagyok a (tovább)tanulást illetően.
Azt tudom biztosan, hogy semmi kedvem nem volt az unalmas elméleti órához, így inkább csináltam magamnak egy lyukas órát. Nem jellemző rám az ilyesmi, de sokkal hasznosabban is eltölthetném azt az időt, amit egyébként a padban ülök. Ez egész konkrétan a második alkalom, hogy lógok, és egyelőre még nem döntöttem el, szeretnék-e rendszert vinni a dologba. Múltkor azért nem mentem be, mert meg kellett írnom még a bájitaltan házi dolgozatomat. Most nincsen ilyen nyomós érveim, egyszerűen csak tetszett a múltkori megoldás.
Megnyugodva húzom be magam mögött az erkély ajtaját. Biztonságban vagyok, ha már eddig nem futottam össze senkivel, ezek után már csak nem lesz gond. A múltkor a tanulószobába mentem, mondván oda úgyse vetődik órák alatt senki, most viszont nagyon szép, kellemesen meleg őszi idő van, így valami szabadtéri helyszínt szerettem volna választani. Kényelmesen elhelyezkedem az egyik fotelben, és néhány pillanatig lehunyt szemmel élvezem ahogy a lágy napsugarak melengetik az arcom, majd előveszek a táskámból egy vastag könyvet, bár egyáltalán nem tanulás céljából. Szeretnék magamnak valamilyen kisállatot, csak még nem döntöttem el, hogy madarat kérjek karácsonyra, vagy esetleg egy négylábút, akár még egy veszélytelen mágikus lényt is választhatok. Ha minden igaz, ebben a döntésben lesz segítségemre a könyv, amiben szépen össze van gyűjtve rengeteg háziállat.
Hihetetlen, hogy milyen sok lehetőség van. Nem is értem, addig miért nem volt valamilyen állatkám.  
  
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 28. 17:43 Ugrás a poszthoz

Kavicsos néni
egy hétköznap délelőtt



Azonnal felkapom a fejem, amint megérzem, hogy nyílik az erkélyajtó. Annyira azért nem tud leköti a sok aranyos kutyus, hogy megszűnjön a zavaró érzés: mégiscsak tilosban járok. Ezért aztán most kivételesen odafigyelek minden rezzenésre, mert nagyon nem szeretnék lebukni, magyarázkodni, büntetést kapni.
De nem legeltetem a szemem a jövevényen, még azt sem látom, ki az, csak annyira pillantottam oda, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem.  Látszólag elmélyülten bámulom az aktuális oldalt, ahol egy kölyök-crup rohangál vidáman, gondolatban azonban az idegent szuggerálom, hogy ne szóljon hozzám. Talán át kellene legközelebb gondolnom, hogy próbálkozok-e ilyesmivel, mert már nem először kell azt tapasztalnom, hogy nagyon nem megy nekem ez a tudat alatti ráhatás. De legalább nem ér teljesen váratlanul, amikor a professzor asszony  rám köszön.
- Jónapotkívánok, tanárnő! - így, egy szuszra, de azért érthetően és illedelmesen viszonzom az üdvözlést, sőt még egy apró mosoly is megjelenik a szám sarkában. Na, nem mintha sok okom lenne a mosolygásra, csak egyszerűen ez nálam alapbeállítás. Nem nagyon tudom, mire számíthatok a fekete hajú nőtől. Azon kívül, hogy gemmológiát tanít - aminek a felvételén elég sokat vacilláltam, és még mindig nem tudom, jól tettem-e, hogy eddig nem vettem fel a tárgyat - , a levitások házvezetőhelyettese lett és elég furi keresztneve van, semmit nem tudok róla. Bár ha jobban ismerném valószínűleg az sem könnyítené meg a helyzetemet; egy ilyen kérdésre még csak kitérő választ sem nagyon lehet adni.
- Ó, ööö, ami azt illeti... - nem akartam nagyon sokáig nyújtani a választ, remélem, hogy amíg húzom egy kicsit a dolgot, megszáll az ihlet és sikerül valami remek magyarázatot kinyögnöm. Ez azonban nem így történt, sőt a professzor tekintetének kereszttüzében csak még bűnösebbnek érzem magam, mint amilyen vagyok.
- Éppen folyamatban van, hogy leadok egy tárgyat, és öö már nem is mentem be. Nem gondoltam át rendesen, hogy mit is akarok tanulni... - először kicsit bizonytalan cseng a hangom, de közben azt tudatosítom magamban, hogy nem is hazudok. Tényleg gondoltam rá, hogy leadom a MitVallt, és tényleg nem tudom, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Azt pedig nem is tagadtam le, hogy lógok... Így gyorsan félrelökve a lelkiismeretemet, a hangom már sokkal nyugodtabban és természetesebben cseng. Legalább döntöttem, és most már muszáj leszek megtenni a hivatalos lépéseket, aztán megkeresni Csatáryt és közölni vele a hírt.
Ezúttal én vagyok az, aki várakozóan a másikra függeszti az íriszeit, mert most jön az a rész, hogy eldől a "sorsom".
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 28. 19:28 Ugrás a poszthoz

Ágo Cheesy

Miután elhelyezkedünk a padlón, a gyertyák is égnek, úgy tűnik Ágota teljesen átszellemül és csak a feladatra koncentrál. Kirakja kettőnk közé a pálcáját, és közben magyarázza, hogy nincs miért aggódni, most nem varázsolunk. Aztán a kérdésemre is pontos és kielégítő választ ad. Ezek alapján már teljesen biztos vagyok benne, hogy Ágota tényleg tudja mit csinál - vagy legalábbis  nagyon-nagyon-nagyon magabiztosan adja elő magát. Próbálok a helyzethez méltóan komolynak maradni, elvégre a szellemidézés mégsem játék, még a végén örök életünkre kísérteni fog minket egy fogatlan banya. De valahogy nem bírom elfojtani a vigyorgásomat, mert igazán nem gondolok bele a szellemidézés mélységeibe. A kastély is hemzseg tőlük, és persze biztos nagyon érdekes az életük, meg összességében a létezésük, de engem nem fog meg. Mostanában semmi sem köt le igazán, ezt a szituációt is inkább komikusnak érzem, mint ijesztőnek. De azért igyekszem moderálni magam, nehogy Ágota azt higgye, rajta mulatok ilyen jól.
Érdeklődve figyelem, ahogy berendezi a terepet, ezzel kapcsolatban már nincsenek kérdéseim.
- Csak azért kérdezem, mert szerintem nagyon jól magyarázol. Tényleg.  - vonom meg a vállamat mosolyogva. Elvégre ő tudja, hogy menne-e neki a tanítás, avagy sem. Olyanokkal, akiket tényleg érdekel egy adott tárgy, egész biztos jól boldogulna.
Aztán egy bólintással jelzem, hogy kész vagyok, jöhet a fekete leves. A szellemidézés menetét hallgatva már megint alig tudom visszafogni magam, hogy szélesen vigyorogjak. Még mindig hihetetlen, hogy ilyesmit csinálok.
- Bocsi, csak olyan fura ez nekem. - fűzök rövidke magyarázatot a mosolygós tejbetök arckifejezésemhez.
- Amúgy, oké, kezdjük! - követem a levitás példáját, és óvatosan megfogom a pálca másik végét, majd a szememet is lehunyom. Próbálok a csendre koncentrálni, meg kiüríteni a fejem, az eddigi tapasztalatim alapján az efféle érzéki alapon működő dolgokhoz tiszta fej kell. Valahogy azonban sorra kergetik egymást a fejemben a képet a nap mint nap látott szellemekről, meg arról, hogy mire kinyitom a szemem, körül leszünk véve velük.
Ágota hangjára koncentrálva sikerül félbeszakítanom a fantáziálást, és a pálcára  koncentrálok, hátha megmozdul. A felém intézett szavakra bólintok egyet, aztán rájövök, hogy a velem szemben ülőnek be van csukva a szeme, így elmotyogok egy "oké"-t.
Még jó néhány pillanatig nem történik a semmi, aztán mintha megrezdülne a pálca.  Az első gondolatom az, hogy biztos én mozdítottam meg véletlenül, de az nem lehet, mert nem rezeg a kezem. Aztán nem csak megrezdül, hanem szépen kitér jobbra. Nyelek egyet - ezek szerint működik a dolog.
- Akkor ööö hogy haltál meg? Jaaa, bocsi, eldöntendő kérdés kell... Öhm... - bénázok egy sort, és rá kell jönnöm, hogy eldöntendő kérdést feltenni nehéz. Minden, ami eszembe jut, úgy kezdődik, hogy "Miért" vagy "Hogyan".
- Kérdezz inkább te - feladom a dolgot, és Ágotára hárítom a felelősséget. Addig is töröm a kobakomat valami jó kis kérdésen.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. október 30. 16:12 Ugrás a poszthoz

Kavicsos néni

- Pedig, első ránézésre pontosan olyan típusnak tűnt - csúszik ki a számon az őszinte meglepetéstől és nem kis megkönnyebbüléstől vezérelt megjegyzés. A nő szigorú vonásai alapján már arra készültem, hogy elküld órára, vagy kiselőadást tart róla, hogy ez miért is nem kifogás. Így viszont már minden cseppje elszáll belőlem a lelkiismeret furdalásnak és a bizonytalanságnak, amiért a gemmológia tanárnő ilyen lazán kezeli a dolgot. Nem is kellett volna aggódnom. Azért nem szeretném a meggondolatlan locsogásommal elveszteni a pozitív hozzáállását, így utólag bocsánat kérő mosollyal igyekszem elvenni a megjegyzés élét.
Közben a professzor asszony helyet foglal az egyik ajtóhoz közeli széken, így sokkal kényelmesebb beszélgetni. Bár nem tudom, hogy igazából jó-e az nekem, hogy kényelmes beszélgetésre rendezkedünk be. Már sokkal felszabadultabb vagyok, mint mikor megpillantottam, de azért gyengén még ott motoszkál bennem az érzés, hogy rossz fát tettem a tűzre, ő meg azért van itt, hogy lebuktasson. Butaság, tudom, hiszen megmondta, hogy nem fog ebből ügyet csinálni, és ha végig nézzük voltak ennél durvább dolgaim is, kezdve a tavalyi év végével, amikor nem problémáztam az ilyesmin. Csakhogy most nem vagyok felfokozott érzelmi állapotban, és ez csak egy átlagos délelőtt.
- Csak azért, mert, eddig is olyan töltelék tárgy volt ez nekem, és most már egészen biztos, hogy nem is fog kelleni a továbbtanulásomhoz. És az biztos, hogy nem bírnám, ha záróvizsgáznom kellene belőle! Bár még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mit is akarok igazán, mármint voltak meg vannak elképzeléseim, de nem tudom... - így hangosan kimondva már sokkal logikusabbnak tűnik a gondolatmenetem. Nem is értem eddig miért nem léptem ebben az ügyben. Ez kell hozzá, hogy képes legyek megvalósítani, amit amúgy is kitaláltam? Nem túl biztató felállás.
- Csak közben fel kellene vennem még egy tárgyat, vagy többet, ami tényleg hasznos is lesz majd... - fűzöm még hozzá az előbbiekhez, majd a mondandóm végeztével becsukom az eddig nyitva heverő könyvemet, ezzel is jelezve, hogy a figyelmem az övé. Ha már így sikerült belekormányoznom a beszélgetést a pályaválasztásba. Tudom, hogy nem valami büszkélkedésre méltó dolog, hogy újabban ennyire döntésképtelen vagyok a jövőmmel kapcsolatban, de ez van. Kicsi koromtól kezdve mindig voltak elképzeléseim, még tavaly is mindenkinek azt mondta, hogy gyógyító akarok lenni, de most már nem tűnik ilyen biztosnak a dolog.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. november 1. 22:35 Ugrás a poszthoz

Kavicsos néni

Megrovó pillantások helyett némi magyarázatot kapok a professzor viselkedését, elveit illetően és egy figyelmeztetést a jövőre nézve. Lassan tudatosítom magamban, hogy az első benyomáshoz képest egészen szimpatikus nekem a nő, ugyanakkor egy pillanatra sem felejtem fel, hogy azért még nem ismerem.
 - Észben fogom tartani - picit kétértelműen hangzanak a szavaim, mert igazán én sem tudom, mire is utalok igazán. Értelmezhetjük úgy, hogy a legközelebbi órakerülés alkalmával majd igyekszem nem összefutni a tanárnővel. De egyúttal az is benne van a hangomban, hogy vettem a lapot és nem tervezek rendszeresen ellógni némely órákról. Mert tényleg nem tervezem, de most, hogy már belekóstoltam az ízébe, és láthatóan nem ütöttem meg miatta a bokám...
A beszélgetés aztán új irányt vesz, bár ez sem sokkal kedvesebb téma számomra. Ó igen, ha a pályaválasztásról kell beszélni csődtömegnek érzem magam. Az ajkamba harapok, rövid ideig mérlegelem a választ, mielőtt elsorolnám, milyen tereim voltak már az évek során. A helyzet az, hogy még soha senkivel nem beszélgettem erről a témáról igazán, persze mostanában már egyre többször előjön a téma az ismerőseim között is, de azért az nem ugyanaz. Annyira pedig még semmiben sem voltam biztos, hogy levélben megtárgyaljam a szüleimmel, ők meg nem akarnak rám nyomást gyakorolni. Így a semmiből jőve váratlanul ér Rubya érdeklődése és segítőkészsége. Kicsit visszatér a régi, minden kiejtett szó miatt aggódó Kati, aki fél, hogy milyen következtetéseket vonnak majd le róla az elképzelései alapján és mert egyik mellett sem tartott ki igazán. De aztán gyorsan rendezem magamban, hogy egyáltalán nem érdekel, mit fog gondolni a velem szemben ülő nő. Nem ismer, és ennyiből valószínűleg nem tud reálisan megítélni - így nem is kell aggódnom.
 - Háát, sokáig bájitalkészítő szerettem volna lenni de,...aztán Felagund professzor nem volt rám túl nagy ösztönző hatással és végül erről szépen letettem - a lehető legburkoltabban írom körül, hogy Fela bá' az évek alatt sikeresen kiölte belőlem a bájitaltan szeretetét a stílusával és a múlt tanév vége óta pedig konkrétan azt érzem, hogy kevesebb vagyok a szemében mint egy kiskanál futóféregnyál. Mert az utóbbi ugye használható valamire.
- Aztán harmadikos koromban kiderült, hogy melodimágus vagyok gyógyítói ággal, úgyhogy gyógyító akartam lenni egy ideig. De igazán ez sem nagy elhatározás volt, csak ha már lenne hozzá adottságom... Mostanában viszont arra jutottam, hogy csak ezért nem érdemes gyógyítónak mennem, ha egyszer nem érzem igazán magamban az elhivatottságot - egy vállrándítással fejezem be az elképzeléseim ismertetését.
 - Ó, ööö, tanultam egy évig gemmológiát még Kőszeginél. Ez volt az a korszakom, amikor tényleg gyógyító akartam lenni, de aztán ahogy ebben elbizonytalanodtam, leadtam a tárgyat. Meg igazából annyira nem is fogott meg, inkább a gyakorlatiasabb tárgyakat szeretem - reagálok a nő felvetésére. Bár nem mondom ki, a gondolataim közben az általa említett aurori munkakör felé kalandoznak.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. november 3. 20:31 Ugrás a poszthoz

Ágo:D

Mikor a szellem megmozdítja a pálcát elég rendesen zavarba jövök, és nem is tudom mit kérdezzek. Nem is erőlködök nagyon, inkább a levitásra bízom a dolgot. Nem ijedtem meg, nem akarom abbahagyni és még mindig nem veszem túlzottan komolyan, amit csinálunk, csak kell egy kis idő, mire magamban rendezem a dolgokat. Nem voltam felkészülve rá, hogy tényleg alkalmunk lesz elbeszélgetni egy szellemmel. Nem is vagyok benne biztos, hogy azt a dolgot is nevezhetjük szellemnek, amivel kapcsolatot teremtettünk, a szellemek nálam eddig csupán az áttetsző emberalakokat jelentették. Most viszont semmi ilyesmi nincs jelen. Kicsit elgondolkodtat, hogy a suliban mennyi mindent nem is tanulunk meg a varázsvilág rejtelmeiről. Vagy talán nem a megfelelő tárgyakat tanulom. Másrészről viszont kezdem úgy érezni magam, mintha egy olcsó költségvetésű mugli horrorfilmbe csöppentünk volna, ez a gondolat pedig megint csak megmosolyogtat. Röviden: egyelőre nem is tudom eldönteni, hogyan álljak ehhez a szituációhoz.
Így aztán csak csöndesen hallgatom, ahogy Ágota nagy hozzáértéssel, puha, lágy, nyugodt hangon beszélgetni kezd a kísértetünkkel. Az első kérdésére igent, a másodikra viszont nemet jelez a pálca. ~ Tehát több, mint tíz éve..~ Miközben ez a rövid beszélgetés zajlik, elfog a késztetés, hogy kukucskáljak. Nem is tudom, hogy egyáltalán csukva kell-e még lennie a szememnek. De azért reméltem, hogy Ágota nem csinálna bohócot belőlem, és szólna ha már kinyithatom a szemem. Bárhogy is, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy csak egy gyors pillantást vessek a környezetemre. Éppen akkor kukucskálok ki a pilláim között, mikor Ágo hátrafordul valamiért, de aztán gyorsan újra lehunyom a szemem, nehogy csaláson kapjon.
- Ebben a házban haltál meg? - kérdezem halkan. Talán buta kérdés, de valamiért az az elképzelésem van, hogy van valamilyen kapcsolat a megidézett szellem és a megidézés helye között. Bár lehet, hogy az égvilágon semmi. Továbbra sem vagyok művelt a témában, így jobb tisztázni a dolgokat.
Most már, hogy sikerül leküzdenem a kezdeti megilletődöttséget, kezdek egészen fellelkesedni. Mindig is nagyon kíváncsi típus voltam, szeretek mindent kipróbálni, főleg mostanában.
- Tudsz bármi mást mozgatni a pálcán kívül? Képes vagy látható alakot ölteni? - az utóbbi kérdés csak úgy kicsúszott a számon, kezd egyre több kérdésem lenni, és nem is tudom melyeket tegyem fel. Azért ezzel a kettővel kezdem, mert nagyon zavar, hogy csak igen-nem alapon tudunk kommunikálni. Az is feszélyez egy kicsit, hogy nem látom, hogyan néz ki a másik. Persze nem megjelenés alapján kell ítélni, de én akkor is ahhoz vagyok szokva, hogy ránézzek arra, akivel beszélek. Ha a pálcát mozgatni tudja, mást miért ne tudna csinálni? Lehet, hogy azért mert a pálca mágikus tárgy, biztos a mágiához kötődik és azt tudja manipulálni a... onnan, ahol van. Csak úgy cikáznak az agyamban a gondolatok, annyi mindent akarok még kérdezni.
A következő pillanatban éles, áramütés szerű fájdalom cikázik végig a a karomon, a pálcát tartó ujjaimtól egészen a vállamig. Reflexszerűen el akarom engedni a pálcát, de képtelen vagyok rá. Csak egy pillanat az egész és már el is múlik, a fájdalom az ujjaimat a pálcához bilincselő láthatatlan erő. Meglepetésemben pedig egy hang sem jön ki a torkomon. Pedig tudom, hogy talán ez nincs benne az alapcsomagban, és szólnom kellene Ágotának.
~Nem mozdul~ Fájdalmas súllyal nehezedik rám a felismerés, a pálca nem modul meg a kérdéseim hallatán. Nagyot nyelek, és visszafojtott lélegzettel várom, hogy történjen valami. Szeretném megkérdezni Ágotát, miért van ez, de valahogy nincs erőm megtörni a ránk telepedő csendet. Érzem, ahogy a szívem egyre gyorsabb ütemben ver, ahogy az adrenalinszintem kúszik felfelé. Ez a csend valahogy ijesztőbb, mint mikor még mozgott a pálca.
- Most elment...vagy...? Rosszat kérdeztem? - nagyon halkan suttogom a szavakat, reménykedve, hogy a levitás továbbra is kézben tartja a dogokat. Már határozottan komolyan veszem a szellemidézést.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. november 9. 23:21 Ugrás a poszthoz

Kavicsos néni

A velem szemben ülő nő úgy tűnik, lezártnak tekinti a lógás témát. Valahol mélyen és nagyon halkan azért még azt súgja a lelkiismeretem, hogy kellett volna egy kis fejmosást kapnom. De gyorsan elhessegetem ezt a buta gondolatot, és inkább örülök az események ilyesfajta alakulásának.
Bár először kicsit tartózkodtam belemenni a továbbtanulás és pályaválasztás kérdéskörébe, mégis felvázolom a professzor asszonynak, hogy mi minden akartam már lenni. Így legalább végre én magam is szembesülök vele, hogy mennyire nem volt kitartásom az évek alatt. Ha csak én lennék, még egész könnyedén túl is lendülnék ezen a problémán. De úgy érzem, hogy Rubya nem nagyon tudja, mit kezdjen egy ilyen határozatlan valakivel, mint én. Valahogy nem tetszik, ahogy felteszi a kérdéseit, pedig tisztában vagyok vele, hogy segíteni akar. De legszívesebben visszavonnám az eddigieket és szépen magamba zárkóznék. Nincs szükségem arra, hogy ő még közölje is velem, mennyire döntésképtelen vagyok. Már egyáltalán nincs ínyemre, hogy erről beszéljünk, mert minél többet gondolkozok raja, hogy valójában mi érdekel, annál kevésbé tudom. És... miez?! Illusztrálva, hogy mennyire labilis személyiség is vagyok - és hogy mostanában milyen követhetetlenül tudok viselkedni - könnyek homályosítják el a látásom. Nem is értem, miért veszem ennyire a szívemre azt az egészet. Nincs semmi értelme. Mindenesetre pislogok párat, hogy visszatartsam a kitörni készülő könnyzáport. Az is elég kellemetlen, hogy Rubya láthatja a könnytől csillogó szemeimet, azért nem leszek gyenge, hogy tényleg sírjak is. Főleg ezért. Sikerül túllendülnöm a kritikus ponton, úgy ítélem, hogy már képes vagyok összehangolni a beszédet, meg a zokogás elfojtását, így kissé még remegő hangon, de megpróbálok valami épkézláb választ adni Rubya kérdésére. Illetve azzal kezdem, hogy visszakozok egy kicsit a gemmológia kapcsán.
- Nem úgy értettem, mármint a gemmológia biztos sokkal érdekesebb később, csak engem abban az első évben nem fogott meg. De persze, ha lett volna több kitartásom... - az utolsó mondatot már inkább csak magamnak motyogom. Kicsit félek, hogy ezek után a tanárnő esetleg elveszti az irányomba tanúsított türelmét. Nem hibáztatnám érte.
- Öhm.. igazából a legtöbb tárggyal semleges viszonyban vagyok, mert általában mennek a dolgok, és nincs olyan, amiből alul vagy fölülteljesíteném az elvárásokat. Csak a melodimágia az, amivel sokat foglalkozom, mert azt tényleg szeretem és legalább látom a "végét". És mindenképpen valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami kapcsán ki tudom használni a képességemet. - most már kezdek megnyugodni, a hangomon is érezni, hogy lassan visszaáll a lelki békém.
- Érveket? Hm...a gyógyítás mellett szól a melodimágia, hogy szeretek segíteni az emberen, ápolni őket, meg öhm problémákat megoldani és hát az egy olyan jól hangzó szakma. De igazából azt hiszem, nem lenne mindenhez gyomrom, és lelkileg meg hajlamos vagyok nagyon magamra venni a dolgokat..Mármint, ha olyan területen dolgoznék... - próbálom összeszedni a gondolataimat, és bár a gyógyításról beszélek, magamban egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem akarok főállásban ezzel foglalkozni. A melodimágia révén megszerzem az alapvető elméleti és gyakorlati tudást, amit bármikor használhatok. Miért akarnám ezzel tölteni az egész életemet?  Ellenben aurorként el tudom képzelni magam. Furcsa addig igazából fel sem merült bennem ez a lehetőség. Valahogy azt a kategóriát képezi, "amire úgysem vagyok alkalmas". Hogy is lehetnék auror, amikor többnyire döntésképtelen, határozatlan, érzelmileg labilis vagyok? Itt jön elő egy újabb csodálatos tulajdonságom, hogy elég szegényes az önismeretem és nem kimondottan pozitív az énképem. Még ha azt igyekszem palástolni is, valójában ez a helyzet. Ezért nem is árulom el, hogy min jár az agyam.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. november 15. 16:57 Ugrás a poszthoz

Kavicsos Néni - zárás

Örülök, hogy a professzor nem kerít nagy feneket a pillanatnyi elérzékenyülésemnek, így hogy nem kerül szóba a dolog, sokkal könnyebben túllendülök a kritikus ponton.
Egyrészt igazán jól esik a biztatása, hiszen nem is ismerjük egymást, egyáltalán nem kellene törődnie velem, és mégis türelmesen meghallgat. A jó szándékon túl azonban valahogy üresnek érzem a szavait, persze, hogy rátalálok majd az utamra... De mégis mikor?
Kíváncsi vagyok, milyen következtetéseket von le abból, amit most tőlem hallott, de nem merem feltenni a kérdést. Kicsit félek a választól. Jobb, nem tudni, jobb nem fokozni, hogy mennyire önbizalom hiányos tudok lenni, ha komoly dolgokról van szó. Meglepetten villannak fel a szemeim, ahogy Rubya visszatér az aurori pályához, amit korábban említett. ~Legilimentor, vagy mi?~ Akaratlanul is megfordul a fejemben a lehetőség, de annyit azért tudok magamról, hogy nagyjából mindig minden az arcomra van írva. Így nem lehetett neki túl bonyolult feladat, hogy rájöjjön, mióta kimondta ezt a bűvös szót, a beszélgetésünkön túl másfelé is kalandoznak a gondolataim. Kicsit rosszul érzem magam, amiért így "rajtakaptak", de egyúttal örülök is, hogy nem kellett mondanom semmit, mégis eljutottunk idáig. ~ Tényleg úgy gondolja, hogy lehetnék auror?~ Fogalmazódik meg bennem az ártatlan kérdés, de valahogy a torkomra forr a szó. Ez már megint olyan kérdés, amivel beismerném a teljes határozatlanságomat. Azt pedig nem szeretném. Így is eléggé fáj, hogy a tanárnő viszonylag gyorsan kiismert, és pontosan átlátja, hogy miben szenvedek hiányt. Nem nagyon tudok erre mit mondani, mert igaza van, így csak lassan bólintok.
- Öhm.. köszönöm, hogy meghallgatott, és... mármint jó volt, azért valakivel beszélni erről. De azt hiszem, már megyek, mert a következő órám a kastély másik felében van... - zárom le nagyon diplomatikusan a beszélgetésünket, majd az elhangzottakhoz hűen fel is állok a székből. Rubya is elhagyja az erkélyt velem együtt, hiszen neki is órája lesz.
- Viszlát! - köszönök el tőle az első adandó alkalommal, amikor lehetőségem van vele ellentétes irányba menni. Az biztos, hogy ennek a bő fél órának sikerült egy kicsit felráznia, és komolyan elgondolkodtatni.
  
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. november 15. 18:59 Ugrás a poszthoz

Ágo:D

Ahogy a meghallom Ágota hangját, reflexszerűen kinyitom a szemet, hiszen ha már agymással beszélünk, akkor ez a minimum. Elég rossz, hogy a szellemet nem látom, azt sem tudom, mit csinál, merre van, legalább már Ágota gesztusait nyomon tudjam követni.
- Szóval, ha most felállnánk és megfognánk a függönyt, akkor azt tudná mozgatni? Azt hittem azért kell a pálcát fogni, mert mágikus tárgy... - suttogok vissza a levitásnak. Igen, tényleg egészen belejöttem már ebbe a szellemesdibe, kellemesen megemelkedett az adrenalin szintem és egyelőre nagyon élvezem az egészet. Csakhogy aztán jön a hideg zuhany, egy rövidke áramütés-féle a karomba, és a felismerés, hogy a szellem nem válaszolt a kérdésre. Eléggé ijedt képet vághatok - tényleg megijedek rendesen -, mert Ágota a hogylétem felől érdeklődik. Nyelek egyet.
- Jól vagyok, csak kicsit megijedtem, új ez még nekem - válaszolok halkan. Azonban nem használnak Ágota nyugtató szavai, érzem, hogy ezt a kérdést nem kellett volna feltennem. Hogy valami félresiklott azzal, hogy nem tudok a "semmihez" beszélni, és ennyire frusztrál, a szellem alaktalansága. A lány kérdései hallatán csak még jobban bepánikolok, hiszen pontosan tudom, hová akar ezzel kilyukadni. Csakhogy az képtelenség!
- Az előbb, amikor kérdeztem...én.. De ez hülyeség! Nevetséges...! - heves fejrázással, kényszeredetten mosolyogva tiltakozom a gondolat ellen. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, annyira abszurd. Mégis hogyan történhetne ilyesmi? A varázsvilágban vagyok, oké, de ilyesmit még nem hallottam. Bár az is igaz, azt sem tudtam idáig, hogy hogyan működik a halott halottak megidézése. Talán ők olyan erőkkel rendelkeznek, amivel a "normális" társaik nem. De nagyon nincs hozzá kedvem, hogy ezt a saját bőrömön tapasztaljam meg. Félve nézek Ágotára, szeretném, ha közölné, hogy ez az egész csak egy jó vicc volt. De ilyesmi nem történik. Nagy levegő, kifúj. Próbálom magam megnyugtatni, igyekszem Ágota kérdéseire koncentrálni, és közvetíteni neki, hogy mégis mit érzek.
- Nem nehezült el a testem, csak az előbb... az előbb, mintha megrázott volna a pálca és inkább olyan...nem is tudom, olyan...nem fáj, csak olyan tompultság maradt utána... és azt hiszem terjed. - sokáig keresem a megfelelő szavakat, mire sikerül megfogalmaznom, hogy milyen is az az egész. Próbálom megőrizni a lélekjelenlétemet, noha továbbra is félek. De hát miért is kellene ezt tovább csinálunk?
~ Inkább hagyjuk abba!~- mondanám, de nem jön ki hang a torkomon. Kétségbeesetten pillantok a velem szemben ülő lányra. Ez már egyáltalán nem tréfa. ~ Hagyjuk abba! Hagyjuk abba! ~ Ordibálom némán. Tompán lüktet a fejem, de nem tudom eldönteni, hogy csak a kiabálás miatt, vagy...
- Hol is tartottunk...áh, a válasz igen - mintha kívülről hallanám a saját hangomat, ez nem is az én hangom. Nyugodt, lágy, jókedvű, minden, ami jelen pillanatban nem jellemző rám.
~ Ilyen nincs! ~ ~ És mégis van! ~ Ugyanaz a hang, a fejemben. Hallja a gondolataimat, de én nem hallom az övéit, még mindig nem tudom, ki ő, hogy néz ki, mit akar. A kétségbeesésemet lassan felváltja a düh, a tehetetlen düh, amiért mindezt nem tudom megosztani Ágotával, amiért nem tudom megkérdezni, hogy hogyan szabaduljak meg ettől a parazitától.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. december 27. 23:34 Ugrás a poszthoz

Ombi
szilveszter este

Elmélázva üldögélek az egyik sarokban lévő asztalnál. Fiatal még az este, alig múlt el fél tíz. Lassan azonban egyre jobban megtelik a csárda és én egyre kevésbé vagyok feltűnő itt magamban. Kortyolok egyet a vajsörömből. Eredetileg csak azért rendeltem, hogy kicsit átmelegedjek tőle, azóta már itt ülök vagy húsz perce, de még mindig nem ittam meg az egészet.
Valahogy nincs hangulatom a szilveszterhez. Itt jön persze a teljesen logikus kérdés, hogy akkor mégis mi a frászt keresek a csárdában, ahol buli van. Igazából én sem tudom. Még kora délután érkeztem vissza a kastélyba és megint az a hülye érzés fogott el, mint még év elején, hogy már semmi nem olyan, mint volt. Leginkább én változtam sokat és nem lelem a helyem. Felcuccoltam a Navinébe és egész délután csak olvasgattam az üres szobában. A jelek szerint minden szobatársamnak volt jobb dolga, mint ott gubbasztani. Pedig tudom, hogy én vagyok az, aki az utóbbi időben kivonta magát a közösségi tevékenységekből. Nem tudnám megmondni, hogy mikortól is alakult ez így, de az utóbbi fél évben eléggé elhanyagoltam a barátaimat, csak úgy éltem bele a vakvilágba céltalanul. vagyis nem teljesen, igaz, hogy volt pár felelőtlen húzásom és házirend szegésem, de legalább sikerült kitalálnom magamnak, hogy auror akarok lenni. Úgyhogy céltalan azért nem vagyok, csak komolyabban kellene vennem a dolgokat. És teszem azt, nem benevezni a Hullócsillag Kupára, aminek már eleve az elnevezése sem éppen biztató.
Ahogy kezdett esteledni, szembe kellett néznem a ténnyel, hogy senkivel nem beszéltem meg semmilyen programot az estére, de még csak fogalmam sincs, hogy ki mit fog csinálni, és igazából kedvem sincsen ahhoz, hogy bulizzak. Ennek örömére aztán fogtam magam, felöltöztem és lejöttem ide a csárdába, mert az mégse lehet, hogy egész éjjel egyedül gubbasszak. Majd úgyis megjön a kedvem! - felkiáltással hagytam el a kastélyt.
De most egy picivel sincs több kedvem a szilveszterhez. Nagyon jól elvagyok azzal, hogy másokat figyelek, üldögélek és mindenfélén járatom az agyam. Például, hogy akár jelentkezhettem volna kisegítőnek, és legalább keresnék egy kis pénzt. Sőt, egyáltalán nem ártana valami melót találnom a faluban. Közben kizökkent a gondolatritmusomból, hogy pár asztallal arrébb valakinek sikerül felborítania pár poharat, valaki felsikkant, kezdődik a jelenet. Pórbálom kevésbé feltűnően figyelni az eseményeket. Egy másik asztaltól mélyenszántó gondolatfoszlányokat hallok arról, hogy az asztal miért is nem készülhetett lucfenyőből. Egyszóval nagyon jól szórakozok a körülöttem lévőkön.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. december 28. 12:48 Ugrás a poszthoz

Ombi

A csárda vendégeit elfigyelve eszembe jut az emlék, amikor először jöttem ide. Akkor valahogy sokkal mocskosabbnak, veszélyesebbnek, taszítóbbnak tűnt ez a hely, de azért jól éreztük magunkat Endrével meg Ákossal. Akkor kicsit feszélyezve éreztem magam, és nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Ákos kicsit kiütötte magát, de így utólag csak egy szép emlék az egész. Azóta már mindkét fiút elnyelte az univerzum. Fura, hogy már majdnem egy éve történt az is.
Olyannyira sikerül elmerülnöm a nosztalgiázásban, hogy nem is veszem észre időben a felém tartó srácot, zavartan pislogok fel rá, mikor felfogom, hogy hozzám beszél. De gyorsan összekapom magam és egy kíváncsi szemöldök rándítás mellett én is megeresztek felé egy félmosolyt, miközben ő leül velem szemben. Fürkésző pillantásokat vetek rá hosszú szempilláim mögül. Megállapítom, hogy nagyon elegánsan van felöltözve. Én - mivel kedvem sem volt igazán a bulizáshoz - az öltözködést most kivételesen gyorsan elintéztem és csak az egyik kedvenc téli összeállításomat kaptam magamra. Egy zöld-fekete kockás szoknyát fekete harisnyával és egy ízlésesen dekoltált egyszerű bordó  fölsővel.
A magabiztos fellépés ugyan jelentősen dob a srácon, de azért még mindig fiatalabbnak tűnik nálam pár évvel. Tovább fixírozom, miközben ő ráérősen kortyolja az italát. Az én kezem is a korsóra téved, de végül nem iszok bele, csak az ujjaimmal dobolok az oldalán. Tartogatom még az utolsó cseppeket. Bár nem tudom, minek.
Néhány pillanatig csak az köztünk lévő asztallapot figyelem, amíg keresem a megfelelő választ. Nem akarok belemenni abba, hogy miért jöttem ide egyedül, erre valószínűleg nem is kíváncsi. És végképp nem szeretném magam úgy feltüntetni, mint akinek nem lenne kivel tölteni az éjszakát, mert ha akartam volna igazából akárkit megkereshettem volna. Csak...nem tudom, miért nem tettem.
- Nem tudom, megbízhatok-e benned... - nézek fel rá a tervek szerint nagy kétségek között gyötrődve. De minthogy nem vagyok egy nagy színész, vidáman csillogó szemeim elárulnak.
- Én most egy szupertitkos bevetésen vagyok - fejezem be némi hatásszünet után, komoly arckifejezést erőltetve magamra. Fogalmam sincs hová fogok ezzel kilyukadni, nem szoktam ilyesmit csinálni, de ha már elkezdtem, nincs megállás.
- Tudod, csak figyelem a gyanús alakokat - még bólogatok is hozzá mély meggyőződéssel, körbehordozom a tekintetem a termen, mintha csak minden sarokban  veszély leselkedne, majd végül a velem szemben ülőn áll meg a pillantásom.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. december 28. 19:58 Ugrás a poszthoz

Yaricsbogyó<3

Lehet, de csak lehet, hogy szólnom kellett volna valakinek, hogy mekkora őrültségre készülök. Esetleg egy másik mm tanoncnak, vagy bárkinek, aki egy picit is ért a repüléshez. De igazából már attól a perctől kezdve tudtam, hogy mekkora baromság az egész, amikor kipattant a fejemből az ötlet. Éppen ezért nem is avattam be senkit, mert tisztában vagyok vele, hogy normális ember azért ilyet nem csinál, és a többség elég furán nézett volna rám. Hiszen még csak a tanuláshoz sincs sok köze a dolognak, élő szöveteket kellene vizsgálgatnom, és...hát nem azt csinálni, amire most készülök. Mert ez az egész csak az adrenalinról szól, meg arról, hogy feszegessem kicsit a határaimat, lehetséges-e egyáltalán, amit kitaláltam, vagy teljesen összetöröm magam és esélyem sem lesz a Hullócsillag Kupán kimúlni.
Hogy mit is csinálok igazából? Jelenleg az időjárásnak megfelelően felöltözve álldogálok seprűvel a kezemben a pálya szélén. Már túl vagyok három bemelegítő körön és pár percnyi nyújtáson, és repültem is néhány kört, szintén csak bemelegítés céljából. Azért nem vágok egyenesen a dolgok közepébe. De nem is teketóriázok sokat, egy fekete kendőt kötök a szememre, majd lassan a levegőbe emelkedek. Először arra gondoltam, hogy majd csak behunyom a szemem, de hát úgy valószínűleg minden második pillanatban kukucskálnék. Így...így remélhetőleg majd sikerül elengednem magam és kevésbé félni. Nem mintha a kendő akkora gátat jelentene, ha megijedek, de mégiscsak valami, ami fizikailag akadályoz a látásban.
Egy rövid ideig csak egy helyben lebegek, így próbálom felmérni a környezetemet melodimágia segítségével. Egyszerűen csak echózok anélkül, hogy igazán bármire is összpontosítanék. Látom magam alatt a seprűt, és egyelőre a talajt is, hisz alig egy méter magasan vagyok csak. Egyelőre minden rendben, de nagyon kíváncsi leszek, milyen magasságban fog megszűnni körülöttem minden. Lassan elkezdek előre repülni. Nem mintha attól kéne tartanom, hogy elérem a hangsebességet, de azért először még óvatos vagyok. Csak így alacsonyan repülök néhány kört, csak a biztonságérzet miatt, azonban nem az az, amit kitaláltam, és amire vágyok. Egyre magasabbra emelkedem, és egyre jobban felbátorodom, veszek pár éles kanyart, meg csinálok egy dugóhúzót. Érzem, hogy egyre jobban megemelkedik az adrenalinszintem, olyan az egész, mint mikor gyerekként becsukja a szemét a hintában, csak sokkal félelmetesebb és szédítőbb. Ugyanakkor a melodimágiának hála időben észreveszem, ha túl közel megyek a lelátókhoz, vagy a karikákhoz.
És most jön az, ami tényleg nagy őrültség. Leszállok a földre és kiengedek egy gurkót. Mire a vasgolyó visszafordul felém, én már megint a levegőben vagyok, még mindig bekötött szemmel. Most fog kiderülni, hogy milyen reflexeim vannak, és hogy lehetséges-e egyáltalán csak hang alapján elkerülnöm egy több tíz kilométer per órával közeledő vasgolyót. Lehet, hogy akár még egy fizikakönyvet se ártott volna fellapoznom a biztonság kedvééért. De majd a tapasztalatokból minden kiderül.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2013. december 30. 23:26 Ugrás a poszthoz

Yaricsbogyó<3

Nagyon, nagyon régen nem éreztem már ilyet repülés közben. Remegés fut rajtam végig. Félnék? Nem, egy cseppet sem. Igazából valami furcsa élvezetet találok ebben a lehetetlen helyzetben. A szívem a torkomban dobog, minden izmom pattanásig feszül, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban félrekormányozzam a seprűt. Próbálom valahogy kizárni a szívem zakatolását és csak az echozásra koncentrálni. Ha az életem nem is, de a testi épségem csak ettől függ. Igen, azt hiszem, innen ered ez a fura remegés. A tudat, hogy milyen sebezhető vagyok, hogy most tényleg megsérülhetek. Maga a tény, hogy be van kötve a szeme, már alapvetően bárkiben ezt az érzést keltené, és ehhez jön még a tizenegynéhény méteres magasság meg a gurkó. Anno - kviddicses "pályafutásom" során - csak egyetlen egyszer sérültem meg, igaz akkor egyből le is zuhantam és elájultam. De nem éreztem azt, amit most, egy egész csapat volt körülöttem, ami biztonságérzetet adott és a játék hevében eszembe sem jutott olyan apróságokon gondolkozni, mint a lehetséges sérülések.
A gurkó felülről közelít hozzám, noha nem sok jelentősége van, ösztönösen azért felfelé fordítom az arcom. A vasgolyó vadul közeledik, de ebben a néhány másodpercben még megállapítok egy újabb jelentős különbséget az edzések, a meccs és a jelenlegi helyzet között. Történetesen azt, hogy ez a pár másodperces várakozás idegölő. Arra koncentrálni, hogy a megfelelő pillanatot kivárjam, meccs közben az embernek azonnal kell reagálnia. Meg is születik az elhatározásom, hogy a továbbiakban nem fogom ölbe tett kézzel várni a gurkót - már ha ezen a találkozáson túl leszek.
~ Nagy levegő... még egy kicsit. Csak még egy pillanat..hé, ez mi..?...o-óóóó ~ Minden érzékemmel a gurkóra koncentráltam, de közben valami más, új hang is vegyül a többi közé. Nem tudom hirtelen mihez kötni, nem is törődöm vele, épp csak érzékelem. Arra viszont tökéletesen jó volt, hogy kizökkentsen egy kicsit, és így egy picit lecsúszok a megfelelő pillanatról. Gyorsan oldalra rántom a seprűmet, de a bal vállamat fájdalmasan végigsúrolja a vasgolyó, majd zúg tovább a föld felé. Szinte ég a bőröm a súrlódástól, de legalább nem tört csontom. Ez is valami. Annyira nem ítélem súlyosnak a horzsolást, hogy emiatt leszálljak.  
Elindulok keresztül a pályán, közben igyekszem megint egyszerre több dologra is koncentrálni a repülésen kívül. Különösen arra a hangra, ami az előbb megzavart.  Azzal a frekvenciával, amit a repkedéshez használok, csak annyit tudok megállapítani, hogy emberről van szó. Ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjak a másikról, már finomítanom kellene az echón. Ezzel gyakorlatozni sokkal közelebb állna a tanuláshoz, mint hogy denevért játszok.
Azonnal ezernyi kérdés suhan át az agyamon. Ki ez? Mióta van itt? Látta-e, ahogy az előbb bénáztam? Mit csinál? Persze a legegyszerűbb lenne, ha levenném a kendőt és megnézném. De pontosan ezek azok a kérdések, amiért inkább maradok a strucc-módszernél: ha én nem látom, hátha ő se lát engem. Kicsit zavarba jövök, hogy nem vagyok egyedül, és nem tudom, mit kéne neki mondanom, lehet, hogy nem is ismerem, lehet, hogy nem is akar beszélgetni. Aztán belém csap a felismerés, hogy miért is kellene nekem kapcsolatot teremtenem, amikor be van kötve a szemem és még csak nem is tudom észrevenni a másikat? Ezen a gondolaton elmosolyodok.
De a következőben már teljesen más köti le a figyelmemet. A gurkó mostanra ért megint veszélyes közelségbe. Ezúttal alulról, kicsit srégan közeledik. Tartom a tempót, majd a megfelelő pillanatban oldalra rántom a seprűt a lomha vas pedig elhúz mellettem. Kezdek belejönni!
Amint a gurkó veszély elhárult, ismét az idegenre és az akadálypályára figyelek. Egy pillanatig habozok, majd nyílegyenesen elindulok a pálya felé. Miért is ne? Ki akarom próbálni. Igaz, hogy felvágás "vakon" megcsinálni, de ettől még nem kell vele beszélnem. A magasból már nagyjából megnéztem, milyen is, de azért mégis más, amikor egy magasságba kerülök a bójákkal. Elsuhanok a másik mellett, majd kicsit lassítva, laza tempóban kerülgetem az akadályokat. Mikor a végére érek belém hasít a gondolat. A gurkó. Nagyon "ügyesen" sikerült idevezetnem a vasgolyót, úgy, hogy már az idegen van hozzá közelebb.
- Bocsii! - kiáltom oda a másiknak, aki már minden mágia nélkül is ugyanúgy hallhatja a felé száguldó gurkó hangját. Egy helyben lebegve várom a fejleményeket, - ezek után, csak nem hagyom itt a másikat - közben érzem, hogy elpirulok, amiért ilyen felelőtlen voltam azért is, mert belerondítottam a másik dolgába.  
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2014. január 4. 00:11 Ugrás a poszthoz

Yaricsbogyó<3

Túl későn jöttem rá, hogy milyen hülye vagyok és nem tudtam időben figyelmeztetni a másikat a háta mögött leselkedő veszélyre. Fájdalmasan felszisszenek, amikor látom, hogy a bal vállát telibe kapja a gurkó. Átérzem a fájdalmát, ahogy lebucskázik a földre. Szörnyű bűntudatom kerekedik, hiszen egyáltalán nem akartam, hogy elsérüljön. Azonnal indulnék is hozzá, hogy segítsek és rendesen bocsánatot kérjek, de ebben a nemes cselekedetben végül két dolog akadályoz meg. Az első, hogy tanultam az esetből. Előbb mindenképpen vissza kell zárni a harcias vasgolyót a helyére. A második, hogy az illető megszólal. Nem is a hangjában csendülő szemrehányás, késztet megállásra, hanem maga a hang, aminek a felismerése nem okoz  nagy bajlódást. ~ Yar!~ Lelki szemeim előtt a földön ülő emberalak helyén máris megjelenik a szőke levitás. Elég régen beszéltem vele, és pontosan tudom, hogy ez az én hibám. Így aztán a mostani baleset mellett még ez is nyomja a lelkemet. Mondogathatom magamnak, hogy a fiú amúgy mindig nagyon elfoglalt, meg én is az voltam, de valahol mélyen azért tudom, hogy ez csak kifogás, amiért kerültem őt a közös órákon túl. Az elmúlt fél évem elég keszekusza volt, néha nem tudom, hányadán állok magammal, és az igazság az, hogy kicsit félek, Yar jobban ismer, mint én saját magamat. Most, hogy így alakultak a dolgok kénytelen vagyok szembenézni ezzel, meg azzal is, hogy rám  tör a vágy, hogy azonnal megölelgessem. Aminek nincs is semmi akadálya, hiszen közben Yar szétrobbantja a gurkót.  
De a hirtelen támadt lelkesedésemet azonban sikerül lehűtenie a következő megszólalásával. Nem vagyok hozzászokva, hogy Yar ilyeneket mondjon nekem, bár az is igaz, hogy nem is szokásom kárt tenni a testi épségében közvetve vagy közvetlenül. De akkor is! És egyébként is, mi az, hogy nem ismert fel eddig?! Mert ugye ha felismert volna, akkor csak nem mondana ilyet... Az egy dolog, hogy én sem lennék elragadtatva, ha valaki engem kínált volna fel az ádáz vasgolyónak. Ahhoz képest nem is tűnik úgy, hogy Yar nagyon neheztelne. Így aztán - túljutva a pillanatnyi érzelmi hullámvölgyön és teljességgel figyelmen kívül hagyva, amit Yar mondott - leszállok mellé, abbahagyom az echózást és leveszem a kendőt is. Hirtelen bántja a szemem a fény, így aztán kismacskamód hunyorgok egy sort.
- Ne haragudj, nem akartam... - nézek rá bűnbánó képpel, majd szorosan - de azért a vállára vigyázva - átölelem és hosszú másodpercekig el sem engedem. Aztán mikor kicsit hátrébb húzódok, azonnal kézbe is veszem az irányítást.
- Tudod mozgatni a karod, nem tört el semmid, ugye? És nem is ugrott ki a vállad? - az aggodalom mellett egy másik szikra is gyullad a szememben, mert felfedezem a sérülésében a lehetőséget. Beharapom az ajkam, majd tétován a vállára vándorol a tekintetem és vissza az arcára.
- Mit szólnál hozzá, ha... megvizsgálnálak? Melodimágiából már egy csomót fejlődtem, vizsgáltunk szöveteket, meg kisebb sérüléseket...~ Már ha nem félsz attól, hogy közben kinyiffantalak...~ - ezt már csak gondolatban teszem hozzá, mert közben eszembe jut, hogy a halálomon voltam(szó szerint)  - ami érzelmileg igencsak instabil állapot - , amikor használtam rajta az erőmet, és egyáltalán nem jól sült el a dolog. Azóta is szégyellem magam, amiért úgy elvesztettem a fejem. Teljesen megérteném, ha Yar ódzkodik a gondolattól, hogy elkezdjek itt machinálni vele. Várakozva nézek rá, abban reménykedve, hogy mágiscsak rábólint a dologra.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2014. január 5. 18:09 Ugrás a poszthoz

Szilveszter - Ombi

~ Ezeket most komolyan én mondtam?~ Nem tudom, honnan vettem, hogy menni fog az önfeledt, összevissza hadoválás, hiszen egyáltalán az én stílusom az ilyesmi. Elsőre úgy tűnik, a srác is inkább a dilinyós kategóriába sorol. Vagy én reagálom túl már megint? Ha valamit elmondhatok, hát az az, hogy az utóbbi időben a túlreagálás terén pozitív irányba fejlődtem. Vagyis ennél mélyebbre nem merülök a céltalan agonizálásban afelett, hogy mit gondolhat a másik, és mégis mit csinálok. Megeresztek felé egy zavart mosolyt, mintegy azt üzenve: "bocs, ez van". Ennyivel pedig le is zárom magamban a témát, hiszen elég valószínű, hogy soha többé nem is fogunk találkozni, vagy ha mégis, miért is foglalkoznék vele. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Nagyjából fél éve követem ezt az életfilozófiát, de azért néha-néha még emlékeztetnem kell magamat rá.
Teljesen alaptalannak is látszik, hogy az imént még beindult az önbizalom hiányos felem, hiszen a fiú belemegy a játékomba, még ha nem is volt az évszázad ötlete és nem is tudom, hová vezet.
- Persze, hogy vannak, csak azért nem látod őket, mert még nem kaptad meg a kiképzést - magyarázom a másiknak, mintha egy teljesen magától értetődő dolgot nem értene, közben minden megfontolt szándék nélkül, csak úgy magától, kacér fény csillan a szememben a "még" szócskát kiejtve.
- Most, hogy így mondod, elég csábító a gondolat...de Kati vagyok, esetleg Katkó, ha érdekelnek az idióta becenevek is. - mutatkozom be nevetve, remélem viszonzásul én is gazdagabb leszek egy névvel. Majd felemelem én is a korsóm és az övéhez koccintom. Igen, én egy körrel máris előbb tartok, mint ő, ezzel a korttyal most már sikerült kiürítenem a korsót. Követem a másik tekintetét, én is vetek egy pillantást az érkezőkre, de ebből is megállapítom, hogy nincs köztük ismerős.
A srác csak visszatér az eredetit kérdéshez, amire viszont továbbra sem szeretnék részteles magyarázattal szolgálni.
- Valljuk - hagyom rá kelletlenül. Igen, a kocsma nem éppen a legjobb hely, ahol egy tizennyolc éves lány múlathatja az idejét. De a faluban vagy ez van, vagy a pub, ahol bizonyára sokkal több ismerőssel összefutottam volna. És itt... amíg nincs baj, nincs baj, ha meg mégis, meg tudom védeni magam.
- De ugyanezt el lehet mondani rólad is, nem? - érzem, hogy ebben azért kicsit sántít a logika, de ilyesmivel már nem törődök.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2014. január 11. 22:21 Ugrás a poszthoz

Szilveszter - Ombi

A kölcsönös bemutatkozást követően a beszélgetésünk iránya kicsit komolyabbra, vagy legalább is normálisabbra fordul. Érzem, hogy nem is kell erőltetni a korábbi  zagyválást, egyszerűen csak az kellene, hogy tényleg elengedjem magam. Sokat változtam az utóbbi időben, tényleg lazább vagyok, egy görbe este, vagy egy ellógott óra nem okoz már lelkifurdalást, de azért alapjában véve ez inkább egy felvett viselkedés, afféle megszokás, és nem a jellememből fakad. Ezért is van az, hogy néha nem igazán találom a megfelelő, laza hangot. De mindenre van megoldás, Noel pedig szinte azonnal fel is ajánlja a legkézenfekvőbbet. Igazából nem szerepelt a terveim között, hogy pár vajsörnyi értéknél magasabbra emeljem a véralkoholszintem, de kifejezetten örülök neki, hogy így alakulnak a dolgok. Hogy is hagyhatnám ki Noel ajánlatát? Elvégre szilveszter van, ha már itt vagyunk, igyunk és bulizzunk.
- Tetszik a gondolatmeneted - vigyorgok a fiúra. Tudom magamról, hogy egész jól bírom a piát és ismerem a határaimat, így aztán különösebb aggodalom nélkül egyezek bele a javaslatába. Azt természetesen nagyon szilárdan elhatározom, hogy azokat a bizonyos határokat - amikor már kevésbé tudom átgondolni, hogy mit mondok és teszek - nem fogom feszegetni.
Türelmesen megvárom, amíg a fiú is befejezi a vajsörét, aztán együttesen elindulunk a pult felé. Most nem túl előnyös, hogy ennyire a helyiség sarkába voltam húzódva, mert így jó pár tömött asztal között át kell magunkat verekedni. Kapunk is néhány szúrós pillantást. Mikor két szorosabban lévő szék között sasszézok át, valaki letaperol. Az érintésre ösztönösen a pálcám irányába rándul a kezem, de csak egy hideg, lenéző pillantást küldök a málészájú varázsló felé.  De eljutunk a pultig anélkül, hogy bármivel leöntenének, amit sikerként könyvelek el. Várnunk kell egy kicsit, mire sorra jutunk és kikérhetjük az italainkat.
- Egészségünkre! - emelem koccintásra a poharam. Kortyolok párat és megállapítom, hogy nem hiába lángnyelv whiskey-nek nevezték el. Közben körbenézek a helyiségen, ami mostanra már tényleg tele lett emberrel, és megakad a szemem valamin.
- Úúúú, nincs kedved dartsozni? - fordulok lelkesen a fiúhoz, majd a falra függesztett tábla felé bökök. Csoda, hogy még nem csapott le rá senki. Közben beugrik az emlék, hogy Ákos volt egyszer nagyon odáig a játékért, de akkor már nem lett volna neki túl biztonságos hegyes dolgokat a kezébe adni. De mi még teljesen jól vagyunk.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2014. január 11. 23:26 Ugrás a poszthoz

Yaricsbogyó<3

Abban reménykedek, hogy az öleléssel sikerül kifejeznem, ami szavakkal nem igazán ment, történetesen, hogy: " Hülye vagyok, ezt nem gondoltam át, de tudod, hogy a legjobb barátom vagy és soha nem akarnék ártani neked és tényleg nagyon sajnálom".
Mire kibontakozunk az ölelésből Yar már mosolyog, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tényleg fátylat boríthatunk a dologra vagy csak udvariasságból nem akar tovább kínozni. Mert az első, őszinte reakciója és a pillantása, miután felismert, felért egy kínzással.
A kérdésére csak grimasszal reagálok. Még ha vigyorogva is beszél, túlságosan érzékeny pontot piszkál ahhoz, hogy bármiféle épkézláb feletet ki tudjak találni erre. Egyébként sem az a lényeg, hogy az én lelkemben mi van, hanem hogy ő mennyire sérült le. Hiába mondja, hogy nem kell aggódni, nem kerül el a tekintetem, ahogy a fájdalomtól megvonaglik az arca, amikor megmozdítja a vállát.
Tudtam, hogy elég megemlítenem a melodimágiát és nem fogom megúszni ilyen pimasz megjegyzések nélkül, de azért csak rosszul esik, hogy felhánytorgatja a múltkori alkalmat. Már veszem a nagy levegőt, hogy védekezzek, magyarázkodni kezdjek, kicsit megsértődjek, de végül csak fújok egyet. Valamiért azt érzem, hogy nincs jogom most emiatt háborogni, sőt örülnöm kellene, hogy Yar nem akadt ki jobban.
- Jól van na, ezt megérdemeltem - válaszolom végül kissé esetlenül, az égre emelve a tekintetem. Nem veszem igazán a szívemre a szurkálódást, tudom, hogy Yar nem akar megbántani. De elég volt ez a néhány szó, és megint feltámad bennem a bűntudat és az önvád, amivel anno sokáig kínoztam magam.
- Hogy mi? Fehér nyúllá? - húzom össze a szemöldököm. Nem értem honnan jön neki ez a nyúl dolog. De hiába töröm a fejem, nem sikerül összekötni a dolgot az animágiával. A fehér házinyusziról a húsvét jut eszembe, nem pedig a ragadozó elől menekülő préda. Annyira meglep a nem mindennapi válasza, hogy közben fel sem fogom, rábólintott a melodimágiára.
-Köszi.. Hááát, csak úgy kijöttem repkedni, meg kíváncsi voltam, képes vagyok-e csak melodimágiára támaszkodva megmaradni a seprűn. Meg egyébként sem árt újra formába jönnöm, mert jelentkeztem arra aaa bogolyfalvi hullócsillag dologra - magyarázom kicsit pirulva. Kíváncsi vagyok Yar mit fog szólni a hírhez, vagy összességében mit gondol a témáról.
- Ahhoz képest, hogy te csináltad egyáltalán nem vészes, azt hittem ennél magasabbra teszed a lécet - mondom őszintén a gyakorlópálya kapcsán. Olyan rég beszélgettünk már a fiúval, hogy még a 'tanítványáról' sem hallottam.
- Oké, akkor elkezdem, először csak megvizsgállak, de szólj, ha valami nem oké, vagy meggondoltad magad... - aggodalmaskodom még egy sort mielőtt nekikezdenék a munkának. Igyekszem leplezni, mert nem akarom megijeszteni Yart, de azért izgulok, mert eddig csak steril környezetben, Rochard bácsi felügyelete mellett végeztem a komolyabb varázslatokat. Ezért most egy picit nagyobb feladatnak tűnik a szokásosnál, hogy összpontosítsak. Végiggondolom, hogy mit akarok csinálni és hogyan, aztán nekilátok a vizsgálatnak. Az ultrahangokkal megcélzom Yar vállát, az, hogy viszonylag kis terültet vizsgáljak, már könnyen megy, csak a frekvenciával kell még egy kicsit babrálnom. Elsőre ugyanis összekeverednek a különböző szövetek hangjai egy diszharmonikus folyammá egyesülve. Kell pár másodperc mire tisztul a kép. Megállapítom, hogy tényleg nincs szó törésről vagy rándulásról. A disszonáns hangok sokkal közelebbről, közvetlenül a bőrfelület alól érkezik. Most ennek a területnek a hangjára koncentrálok. Rövid hallgatózás után felismerem, hogy a károsodott szövetek között vér is van. Ezekkel a hajszálerekkel azonban nem tudok mit kezdeni, egyelőre még csak ott tartok, hogy a nagyobb erekkel boldoguljak az órákon.
- Khm... azt hiszem, hogy öö zúzódás - állítom fel a diagnózist. Ha nem lenne a kötés, azt akár a közben bizonyára kialakult kékes-lilás foltról is megállapíthattuk volna, de azért büszke vagyok magamra, mert azt hiszem elég pontosan és gyorsan dolgoztam.
- Még nem tudom felgyorsítani a gyógyulást...de ha gondolod a fájdalmat megpróbálhatom elmulasztani - megadom a lehetőséget Yarnak, hogy visszakozzon, ha akar, és egyébként sem csinálnék vele semmi olyat, amit előzőleg nem jelentek be.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2014. január 12. 22:07 Ugrás a poszthoz

Yaricsbogyó<3

Az elmúlt fél évben folyamatosan arra törekedtem, hogy megkeményítsem magam, többet foglalkozzak azzal, hogy nekem mi jó és én mit akarok, és ne csináljak magamnak mindenből ügyet. Erre tessék, Yarral szemben teljesen gyenge vagyok, mardos a kétség, hogy vajon mit is gondol valójában, mi van az élcelődés mögött. Csak akkor nyugszom meg, hogy tényleg szent a béke, amikor Yar a tőle megszokott stílusban felkaron bokszol. Nagy kő esik le a szívemről, szinte felragyog az arcom, mert ebből a gesztusból már biztosan tudom, hogy a fiú nem haragszik és lezárhatjuk a témát.
A fiúnak meg kell magyarázni a nyulas utalását, mert magamtól nem sikerül összerakni a képet. Az animágia Yar életének egy olyan területe, amiről kicsit lemaradtam az utóbbi időben, amikor legutóbb az óráiról mesélt, még csak külön-külön, egy-egy testrészét tudta átváltoztatni.
- Váó! Gratulálok! Majd mindenképpen szeretnélek látni sasként! De a gyakorlást inkább passzolom - lelkendezek egy sort, majd én is elnevetem magam a ragadozókról szóló természetfilmek jellemző képkockáira gondolva.
Yar nagyjából úgy reagál a seprűverseny említésére, ahogy arra számítottam, legalább is, ami a szemében villanó értetlenséget illeti.
- Na, kösz! - horkantok fel, tettetett sértődöttséggel, mikor Yar közli, hogy nem nézte volna ki belőlem a bátorságot és hogy jelentkezek egy ilyen veszélyes dologra. De a felvetésen, hogy bárkinek is imponálni akarnék, csak nevetek egy jót.
- Jól esik a törődés, de azért ne legyél már ennyire optimista! Igaz, hogy ez más műfaj, de ha a tusán túléltem a sárkányokat, talán ebbe se halok bele. Egyébként meg szavadon foglak  - jegyzem meg vigyorogva. Sokszor végiggondoltam már a veszélyeket és végül mindig oda jutottam, hogy ha baj lesz, az indián majd összefércel, egyébként meg kár lenne kihagyni az lehetőséget.
- Egyébként meg, ha másért nem, azért megéri, mert legalább megint van motivációm kijönni és csak úgy repkedni - teszem még hozzá egy vállrándítás kíséretében.
- Áh, értem. Nem is tudtam, hogy már tanítványokat vállalsz. Gondolom, csinos lány - vigyorgok a fiúra, valahogy teljesen magától értetődőnek tűnik, hogy Yar tanítványának a szebbik nemet kell képviselnie.
- Nem, egyelőre maradhat rajtad - nem szeretném, hogy Yar megfázzon és az ultrahangot így is meg tudom csinálni, bár trükközni kell egy kicsit a frekvenciával meg az iránnyal, mire a hanghullám úgy hatol át a ruharétegen, hogy megfelelő képet kapjak a kívánt szövetekről.
- Jól van naaa, nevessél nyugodtan - szégyenlősen vigyorgok. nem neheztelek Yarra, én is tudom, hogy nem ez volt az évszázad megállapítása, de számomra az a fontos, hogy melodimágiát használtam.
Rábólint a fájdalomcsillapításra és ehhez már a felsőjét is leveszi. Így azért jelentősen könnyebb dolgom van, nem szeretnék semmit sem elbaltázni. Közben a pillantásom akaratlanul is végigsiklik a csupasz felsőtestén. Egyrészt megállapítom, hogy szegényke fázik egy kissé, másrészt meg nem is értem, hogy felejthetem el néha, amikor vele beszélek, hogy milyen jó pasi. Hazudnék, ha azt mondanám nem pasiként tekintek Yarra, de közben sokkal többet jelent nekem ennél, az évek során egy biztos kapaszkodó lett nekem, valaki, akiben mindig megbízhatok.
Gyorsan ismét az arcára emelem a pillantásom, mielőtt még túl hosszúra és kínosra nyúlna a pillantás, amit az izmainak szenteltem.
- Valószínűleg igen, bár még nincsen semmi konkrét tervem. Na és te? A vizsgák után egyből Svédországba költözöl? - terelem a témát a szünetnél kissé távolabbi jövő felé.
Közben nekilátok a fájdalomcsillapításnak. Megköszörülöm a torkom, majd halkan egy viszonylag hoszzú, de egyszerű dallamot kezdek énekelni. Lassan, folyamatosan a sérült testrészre összpontosítva képzem a lágy hangokat. A megfelelő frekvenciát és hangerőt sikerül eltalálnom, de a varázslat nehézsége abban áll, hogy csak az adott területre korlátozzam a hatását. Közben fokozatosan egyre hangosabban, végül már a normális beszédhangon dalolok. Ezzel együtt sajnos egy kicsit ki is csúszik a kezemből az ellenőrzős, egyre nehezebben megy, hogy az adott idegcsoportra korlátozzam a bűbájt. Így a végén sikerül egy kicsit túllőnöm a célon - noha ennek nem vagyok tudatában - , és nem csak egyszerűen elmulasztom a fájdalmat, de Yar egész bal oldalát, az ujja hegyétől a nyakáig rendesen elzsibbasztom, bár a fiú menet közben csak kellemes bizsergést érezhet.  
- Na, mondd, hogy nem csak rontottam a helyzeten... - beharapom az ajkam és szinte lélegzetvisszafojtva várom az ítéletet.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2014. január 18. 23:22 Ugrás a poszthoz

Szilveszter- Ombi

Kicsit belepirulok a fiú félig vicces, félig őszinte felháborodásra utaló megjegyzésébe, még az nem tűnik fel - legalábbis egy percig sem zavar -, hogy közben már drága lettem. Grimaszolok egyet,és további szócséplés nélkül  lehúzom, ami még a poharamban maradt.
- Nem volt szó versenyről! - hevesen rázom is fejem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Fontosnak tartom ugyanis leszögezni, hogy Ombi most említi ezt először, egyébként meg már csak azért is ellentmondok a fiúnak.
-Hah! Hát legyen  - egyezek bele mégis, nagy szemforgatások közepette -, hogy előbb még erősítsük a hangulatunkat. A srác kissé tenyérbemászó vigyorát figyelmen kívül hagyom, bennem sokkal kevésbé lobog a versenyszellem. Mégis mi van akkor, ha nem sikerül az asztal alá innom, vagy éppen jobban dartsozik, mint én?
A második körnél már igazán nem kéretem magam, lehúzom whiskey-t, mire pillanatra végigfut rajtam a remegés, mire leteszem a poharat, Noel már megint a versenyzésnél tart. Nos, igen, ha van tét, úgy már azért más a helyzet. Erre azért már bennem is feléled a vágy, hogy nyerjek. Nem azért is azért, mert annyira rosszul hangzik az az eshetőség, hogy veszítek, de mégis jobb nem alulmaradni. A válasszal azonban egy pillanatig sem várakoztatom meg a rellonost, ösztönösen szakadnak fel belőlem a szavak.
- Persze, hogy benne vagyok, esélyed sincs, életem! - vigyorgok hirtelen jött, nagy magabiztossággal. Fogalmam sincs mennyire jó a játékban, vagy én mennyire vagyok jó, de csak nem hagyhatom, hogy azt higgye, könnyű dolga lesz.
Követem Noelt a tömegen át, közben megfogalmazódnak bennem olyasfajta kérdések, hogy mit is akarok én tulajdonképpen ma este. De mielőtt belemerülhetnék a megválaszolásukba, már át is araszoltunk a dartshoz, és csak az tölti ki minden gondolatom, hogy ne hagyjam magam nagyon lealázni.
- Csak nyugodtan - engedem át neki a terepet, egy kicsit félreállok, hogy ne zavarjam és karba font kézzel várom, mit produkál. Egy pillanatra elismerő kifejezés suhan át az arcomon, de aztán észbe kapok, hogy nem kell őt biztatni.
- Na, figyeld a profit - vigyorgok a srácra és felkapok egy nyilacskát az asztalról, beállok Noel korábbi helyére, emelem a karom, kisöprök egy kósza tincset az arcomból, célzok, már dobásra kész vagyok, véletlenül a szemem sarkából még vetek egy pillantást Noelre, és mielőtt útjára indíthatnám a nyilat, összeránt a nevetés.
- Inkább ne nézzél közben, mert nem bírok így koncentrálni - közlöm Noellel, mikor már szóhoz jutok a nevetéstől. Megint visszafordulok a tábla felé, ezúttal már kevesebb rákészüléssel, egyszerűen csak eldobom a nyilacskát, ami egyszerűen csak a húszas és az ötös szektor határán(de azért az ötösben) a triplázó és a külső bull közötti területen fúródik be.
- Ez is miattad van - természetesen Noelt okolom a nem túl erős kezdésért, miközben átadom neki a helyet.
Turnman Katalin
INAKTÍV


exHobbikviddicses
RPG hsz: 225
Összes hsz: 2790
Írta: 2014. január 26. 21:26 Ugrás a poszthoz

Ombi

Nagy levegőt veszek, hogy kifejtsem a véleményemet Noel nagy életbölcsessége kapcsán, de végül nem szólalok meg, csak elgondolkodva nézegetem a fiút, azt latolgatom, mégis megosszam-e a nézőpontomat. Egyáltalán nem értek egyet ezzel a felfogással, helyesebben nem akarom, hogy így legyen. Egyrészt mennyire kiábrándító már így tekinteni az életre? Másrészt pedig komolyan nem hiszem, hogy ez lenne az élet lényege. De úgy ítélem, hogy ez a pillanat nem a legalkalmasabb arra, hogy mély filozófia vitákba bonyolódjunk, még néhány kör után talán majd lehet róla szó.
Belepirulok a srác kissé hitetlenkedő tekintetébe, meg összességében a leplezetlen önelégültsége miatt is égni kezd az arcom. Bár így utólag nem sok haszna a szemérmeskedésnek. Nem gondoltam át ezt a dolgot, igazából nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egy csók még igazán belefér egy ismeretlennel szilveszter éjjel. Noelnek azért is van nagy szerencséje, mert nem ismerem, nem csinálok belőle problémát, hogy vajon ennek milyen hatása lehet a későbbi kapcsolatunkra, mit fog ezek után rólam gondolni. Semmilyen joga nincs, hogy ítélkezzen felettem, és ez adja az alapját, hogy ilyen bevállalós lettem. Valamiért amúgy is az az érzésem, hogy akkor is elcsattanna, ha nem beszéljük meg ilyen nyíltan.
A dartshoz megyünk, ahol kiderül, hogy Noel tényleg nem csak a levegőbe beszélt, mert jól megy neki a játék. Egészen addig még sikerül is komolyan vennem magamat, amíg a kis fogadásunkra tett utalásával ki nem billent a lelki békémből. Most komolyan, hogy lehet ilyen pofátlan is még a tetejébe? Ahelyett, örülne, még hangsúlyozza is, hogy nyerő pozícióban van. Normális esetben ezen felhúznám magam, de most csak irulok-pirulok, vigyorgok, mint a vadalma és először megpróbálok tudomást sem venni a fiúról, csak a játékra koncentrálni. Mint a mellékelt ábra is mutatja, ez nem megy. Válasz helyett csak grimaszolok felé, és végül dobok egy bénát, amit gyorsan Noelre is kenek.
- Igen így van, az aurád negatív hatással van célzásomra - kitartok az álláspontom mellett, miközben átengedem neki a terepet. A második körben már sokkal jobbat sikerül dobnom, most már mondhatom, hogy először csak izgultam. De hiába mutatok fejlődő tendenciát(kétszer még a külső bullt is eltalálom!), bele kell törődnöm, hogy akármeddig is dobálgatnánk, nem tudnám behozni a lemaradásom. Noel győzelemittas képét látva nagyon kifinomultan, elegánsan és mindenekfelett éretten sértődötten felhúzom az orrom és a fiúra öltöm a nyelvem. Én is felpillantok az órára, és kicsit meglepődök, hogy már így elszaladt az idő. Kissé kelletlen képet vágok, duzzogok egy kicsit, amiért kikaptam, de azért hagyom, hogy Noel kézen fogjon és a pult felé vezessen.
Miközben a fiú töri az utat, kicsit jobban rátapadok a hátára, csak hogy biztosan hallja, ahogy gyerekesen követelőzve tudtára adom a kívánságomat:
- De aztán, csináljunk valami olyat, amiben én nyerek!  
A pulthoz érve várnunk kell egy kicsit, hisz az új évet szinte mindenki teli pohárral a kezében akarja köszönteni, és ezt a kis időt kihasználom, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, nehogy itt a feles után el is felejtődjön minden.
- De tényleg, valamiben nekem is nyernem kell! Mert ez így nem ér. Remélem van ötleted, mert... hát én nem tudom, mi legyen az... - nevetem el magam, mert mégiscsak vicces, hogy nem is tudom pontosan mit akarok.
Aztán sorra kerülünk és megkapjuk a feleseket. Az órára pillantok, még három perc éjfélig. Vidáman, a melegtől, az alkoholtól, és a közeljövő eseményeinek gondolatától kipirulva tekintek Noelre.
Két perc..., egy perc...
- Boldog új évet! - koccintunk, lehúzom az italt, de szinte nem is figyelek rá, hogy ég a nyelőcsövem, a pohara gyorsan letéve Noel tekintetébe fúrom a sajátom, és ahogy éjfélt üt az óra ajkaink azonnal egymásra találnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum - Turnman Katalin összes RPG hozzászólása (93 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 » Fel