No, akkor meg is jöttem.

Amira Weaver-Uff - 2013.04.01. 02:38


Szerbusz kedves kisdiák.

Én fájdalmat eszek reggelire. Piha.

*akkor is megöleli a nyuszikát*

Egy puma, vagy oroszlán XD

Gergő, légy oly férfi mint (most) én!

Jó éjt, katona!

Második ALSÓ Legyél csak cuki

Most elmegyek reklámra, mert Rambo sosem alszik.

Álmodó elleben egy pár órát szeretne, sziasztok, jó éjt

*bejön megmutatni az izmait*

Amanda Trepov - 2013.04.01. 12:06


Ó szép hölgy, nincs akadálya
Igen Kiva, mi a vicc tárgya?:P

Ma is fájdalmat reggeliztem, ma keményebb lettem.

Még gyors megmentem a világot, de szerintem egy laza óra múlva indulhatunk.

Ó, ma mindenkinek

Azért itt van még a kemény legény. *izmoskodik*

Te csak legyél olyan csinos, mint most

Keith Y.
.kellemes, tavaszi, hűs este.

 Egyszer volt, hol nem volt, vége is volt. A nappalnak. De még mindig nem volt kedvem bemenni. A nap nagy részét a faluban töltöttem, ha már ilyen idióta időjárás uralkodott mindenhol, miért ne használjam ki. Az iskola felé battyogtam vissza, miközben kiropogtattam a nyakam és körbetekintettem. Még nem volt késő, de már sötétedett. Tökéletes időpont, úgy mindenre. Sétálni, merengeni vagy csak leülni valahová. De hová? A kinti helyek nem annyira jó döntések, még a túlbuzgó prefik rajtam éleznék a nyelvüket, hatalmukat, ha nyílt terepen, majdhogynem tálcán kínálom neki magamat. Hogyne, Leo vagyok én, nem bolond.
Így, amint tehettem éles kanyarral levágtam a kastély felé vezető utat. Kedvtelen képpel rúgtam bele egy kavicsba, amely nem olyan messze ért földet, halk puffanással. Amint odaértem, ismét belerúgtam, de úgy, mintha ez a szerencsétlen kavics tehetne arról, hogy vergődöm és nem tudok mit kezdeni magammal. Ahogy focizgattam a kövecskével, úgy értem közelebb a fénylő lelkek udvarához, melyre tekintve vállrándítással reagálta. Hagyva a "labdámat", besétáltam, körbetekintve nyújtóztam egy sort, agyaltam ki, mégis mi a fészkes fenét csináljak itt. Beljebb haladva vágtam zsebre kezeimet, miközben kiszúrtam az ismerős szökőkutat, amivel már nem elsőre akadtam össze. Már nem tudom kinek a társaságát élveztem itt, de lábat azt tuti mostam benne, ennyi rémlik. Régi emlékek, nem sokat engedek át a szűrön, már nem. Inkább csak sóhajtottam, leültem a szökőkút peremére és lábamat kinyújtva tekintettem előre. Sehol senki, de még a hangjuk sem ér el ide. Pálcámat elővéve forgattam ujjam közt, unaloműzés céljából. Fejemet hátradöntve tekintettem felfelé, külső szemlélőnek talán úgy tűnhettem, mint aki épp a szökőkútba akar beleesni, holott én csak így pihentem. A fura dolgaimat még mindig nem vakartam le. Nem is akarom.

Keith Y.

 Vágni lehet a csendet, vagy én vagyok süket. Már totálisan mindegy, de a másik lehetőségnek adok igazat, mert nem szúrtam ki, hogy vendégem van. Remélem prefi, majd bemagyarázok neki valamit. Valami olyasmit, hogy nem ismerem az órát. Persze már csak akkor jöttem rá a látogatóra, amikor letelepedtem és az a valaki a közelemben motoszkált. Fejem előrebillent, melybe nyakam bele is roppant, de nem adtam neki hangot. Ujjaim közt megállt a pálca, de fényt nem akartam, mert épp, az amúgy is sötét ruházatommal kaméleont akartam játszani. Így keressen meg, ha tud. Csak azt nem értem, ő miért nem gyújt semmit? Lehet valami szupermájer és lát a sötétben, ideje tujának álcázni magam, már ha az olyan könnyen menne. De nem történt semmi - egy ideig. Nem talált meg. Ezt is megúsztam, már ha tényleg az volt, akinek hiszem. Egyáltalán minek gondolkodom ilyenen? Nem vagyok már elsős, hogy féljen kelljen, inkább visszadőltem a kezdeti pozícióba, fejem ismét hátrahajtottam és bambultam. Álmosított a csend és a sötét, így pár pillanatig hunytam le a szemem, pont addig, amíg megint hallottam a lépteket. Tehát süket nem vagyok, ez boldogított. Ellenben az nem, hogy közeledett. A pálcát markoló kezem még mindig csak pihent a peremen, hiszen azon támaszkodtam, mintha napoznék, de már vártam a megfelelő szavakat, azokat, amikkel a lebukásomat fogja majd körbeírni. De nem, nem ez történt. Hirtelen szisszentem fel, mikor lábamba ütközött és ahogy felkaptam, már borultam is, majdnem bele a vízbe, ha nem támaszkodok meg a kezeimen, amelyek nagyobb csobbanással érkeztek a kútba. Így megúsztam némi vízzel a hátamon és a karomon szerencsés vagyok. Kiegyenesedve ráztam le kezemről a vizet, morogtam el a Lumos szócskát és egyenesen az érkezőre világítottam. Nocsak, nem rá számítottam.
- Király, működik a láthatatlanná tévő köpenyem. - vigyorogtam egy sort, miközben megnéztem jobban magamnak, de nem álltam fel. túl kényelmes volt nekem a peremen, bár most kissé hűvös lett a hátamnak. Oda se neki.
- Bujkálsz a prefik elől, hmm? - tekintettem ismét körbe, majd vissza rá, miközben lejjebb eresztettem a pálcám, de már nem merültem vissza a sötétségbe.

Keith Y.

 Nem épp a legkellemesebb érzés elázott háttal ücsörögni, de ha nyár lenne, akkor kifejezetten áldanám a srác nevét. Így sem szidom, majd megszárad. Még nem vagyok cukorból, hogy el is olvadjak tőle. Legyintettem hát csak, mikor megint bocsánatot kért, hiszen tök felesleges volt. Ha zavart volna a tény, akkor úgyis átok lett volna belőle, hiszen zöld vagyok.
- Úgyis melegem volt már itt, kellett a zuhany. - pillantottam csak hátra, miközben kitapogattam, mekkora területen terpeszkedik a folt, de nem volt vészes, így visszafordultam felé. Egy kicsit kínzó volt már felfelé nézelődnöm, hiszen ülve vicces lett volna magasabb lenni nála, de lustaságom még mindig az eget verdesi, pedig csak felállni kéne. Kellene. Miközben a másik megszabadította magát a kosztól, amit összeszedett a földön. Lábamra nézve cipőmnek meg sem kottyant a találka, a lábujjam sem sajgott, könnyen megúsztam. Kőből vagyok. Szavaira húztam magam alá a lábaimat, megtámaszkodva ismét, a pálcát az ölembe pakolva néztem rá, miközben bólintottam.
- Ez ismerős. - tűnődtem el azon, hogy nekem is napi szinten feljön ez a dolog, kivétel, amikor megtalál valaki, és le tudom kötni magam. Na, olyan napokat akarok. Tudom, lehetne tanulni is, de majd. Ráérek még, most kezdődik csak az év, nem kell parázni.
- Nekem kilométerhiányom volt még napközben, aztán inkább ide jöttem, mint be. Szellősebb. - válaszoltam a kérdésére, majd felállva nyújtózkodtam egyet, dőltem most már magam is a peremnek, mivel nyakam ennyit bírt. Öregszem.
- Üdv Keiy, én meg Leo. Nem látszol elsősnek, de eddig nem láttalak itt. - szemléltem meg immáron szemből, miközben megfogva a kezét, kezet ráztam vele. Ha a nevekre nem is, de az arcokra szokásom emlékezni, de ő határozottan nem ugrik be. Kipp kopp, most jön a találgatós rész.

Keith Y.

 Arcomat vakartam meg a beálló csendben, stílusosan, mintha át akarnám rendezni arcberendezésemet, de csak úgymond felfrissítettem magam. Most jönne jól egy kávé, na jó kettő, de ha nem szereti a srác, akkor dupla adagom lenne. Viszont a konyha messze van, oda még el is kéne jutni, meg úgy el kéne indulni. Macerás, de innentől kezdve majd termosszal a farzsebembe járok. A szavaira már nem reagáltam semmit, csak felsőmet igazgattam meg hátul, mert idegesített, ahogy rám tapadt, de semmi több. Talán ha levenném és megszárítanám, jobb lenne. Majd. Most leköt, hogy megtudjam, tényleg jó-e a memóriám, vagy túlságosan szortíroztam és amúgy még ismerhetem is. Na az lenne ciki, nem a faláb. De míg nem mond semmit, nem akadok ki saját magamra. Várok, pálcámat szorongatom ismét, még mindig ezzel teremtve a fényt magunk között.
- Ó, akkor nem tévedtem. Akkor üdv nálunk, gondolom már körberajongtak az üdvözlődolgokkal meg a többi nyalánksággal. - amúgy arra már nem is nagyon emlékszem, én kaptam-e valamit, amikor jöttem. Ja egyből szobatársat akivel.. hagyjuk mi történt. Szép volt, ennyi a lényeg, majd borzalom. De nem ez a téma, nem kell elkalandoznom. Inkább rá figyeltem, értelmes képet vágva hallgattam és bólintottam aprókat, ahogyan megismertem, amit meg kell, ami olyan.. átlagos ismereteket fed le. Ma is okosabb lettem.
- Áhhá. Merről fújt ide titeket a szél? - kérdeztem vissza, majd aprót nevettem a tanulni kellene dolgon. Túl ismerős, túl ismerős. - Kellene. De mindig érdekesebb valami, mint a szobádban ülni és a könyvet bújni. Hidd el, ez így lesz. Hirtelen kajálnod kell, meg kell nézned a legunalmasabb termet, ilyenek. Borzasztó. - ráztam a fejem, mintha amúgy ez gond lenne, mintha engem zavarna, hogy nem tanulhatok egész nap. Azt hiszem akkor gondok lennének, bár, végzős évem van, egy napot majd rászánok. Feltevésére, hogy én mióta vagyok itt, bólintottam egyet. Hajaj.
- Lassan már bútornak is elmehetek, olyan rég, meg olyan megszokott dolog, hogy itt vagyok. De nem olyan vészes, csak ne akasszon rám kabátot senki. - szórakoztam megint a pálcámmal, majd, már csak a megszokás kedvéért tekintettem körbe, nem-e ólálkodik valaki a közelben. Senki. A normálisak alszanak már?

Keith Y.

 Újnak lenni itt, gyerekfejjel jó móka, viszont idősebbként már nem annyira. Valamiért.. nincs már meg a varázs. Vagy legalábbis nekem nem lenne, nem tudom, hogy a srác hogy van amúgy vele. Erről ugyan nem fogom faggatni, mert nem kérdező bizottság vagyok én, de ha nyilatkozik róla, okosabb leszek. Rajta áll, a többi meg azon, hogy merre lökjük a témát épp.
- Á, értem. Akkor megúsztad, bár azért konfetti esőre nem kell számítani. Majd az elsősök körberajongnak, mert nagy vagy és úúúú.. valami ilyesmi. – alapjáraton a lányok a herceget keresik a fiúk meg azt, kivel lehetnének jóban, hogy megússzák a szívatást, illetve hogy ki vigye bele őket majd a rosszba. Ezekkel nem egyszer futottam össze magam is, na meg a másik, hogy nekem anno nem kellett ilyeneket művelnem, mentem én a makacs fejem után, aztán alakultak a dolgok. Szép kis évek, egy pillanatig el is kalandoztam a múltban, miközben végigtapogattam a tenyeremen pihenő heget. De visszahúztam magam gyors a jelenbe, az udvarba és a másikra figyeltem, hiszen kérdezősködtem, csak még nem okosodtam meg tőle. Vagy valami olyasmi. Figyelj már ráááá. Jópofa alaknak tűnik, olyan felfogásúnak, mint magam is, még a végén akad majd közös téma is. Más szempontból viszont nem figyelem meg, még nem. Majd. Talán.. ha.
- Az egy jó hely, közel van. Vagy legalább is Graz közelebb van hozzá, mint a suli, bár konkrétan ott még nem jártam. – gondolkodtam el azokon, hogy merre fordultam meg már és hol nem, de a hely neve cseppet sem rémlik. Ráérek még. Vigyorára viszont magam is vigyorgok, ahogy nézem, elszórakoztatom így az esti órákban. Még maradt a bohócból, régről, csak átalakult. De úgy néz ki nyugalmaznom sem kell, elvégre a közönség egészen jól fogadja. A kérdésre helyezem magam jobb pozícióba, pakolom le a fényt adó pálcát és igazítom meg ismét a felsőmet, amely, talán már száradni is kezdett, vagy csak már totál nem érzékelem a hideget.
- A rellonban igyekszem túlélni. Téged hova pakoltak? – pillantottam vissza rá, érdeklődve, hogy merre lehet, mivel már egy jó ideje nem bajlódom a saccoljuk meg ki hova való játékkal. Van szám, meg a másikaknak is, szóval probléma megoldva. No meg, a szimpatikus alakokról jobb ha tudom, hogy hol keressem.

Keith Y.

 Csendesen képzeltem el az alsóbb évesek dolgait, bár pár, kicsit elferdített dolgon röhögni tudtam volna, persze akkor aztán nézhetett volna rám egyfajtaképpen, hogy mi a fene ütött belém. Valószínűleg elkönyvelne sárgaházasnak, bár, néha így is odavalónak érzem magam, ha a helyzet úgy hozza. Vicces dolgok, de még egyszer sem akartak bezárni oda. Még.
- Nézd, itt legalább nem neked kell feltakarítanod. Ez pozitívum. - vigyorogtam, utalva arra, amikor otthoni közegnem az emberre hárulnak az ilyen dolgok és szinte fel kell forgatni a lakást, hogy maradéktalanul el is tűnjön onnan. Már ha van valakinek erre ingere, nekem nem lenne. De fel is vállalom, hogy lusta mivoltom határtalan bír lenni takarítás terén. A szavaira, miszerint utazzak el, csak bólintottam. Amúgy is világjáró korszakomat élem, nem akadály, hogy eljussak A-ból B-be, ha úgy tartja kedvem. Kalandozni jó.
- Simán. Az még akkor jó is, bár néha kifejezetten rühellni tudom a nyüzsgést. - húztam el a számat, miközben elképzeltem egy-két helyet, ahol megfordultam és ahol kifejezetten zavarni tudott az ilyen. Mostanában a csendesebbre többet adok.
- Onnan jöttem, igen. Az is egy elég jó környék, ahol lakom. Csak mugli a szomszédság, de egész jó. - vázoltam fel, mégis kábé merre is van az, ahonnan idefújt a szél, egészen Magyarországig. Mindenesetre jó dolog, hogy nem kell a fél világot átutaznom azért, hogy itt lehessek. Akkor már ott tanulnék.
- Áááá és még háztárs is vagy. Na, eddig milyen nálunk? - érdeklődtem, mintha én lennék a fogadóbizottság egy tagja, holott csak a véleménye érdekelt. Hű, rég érdekelt bárki véleménye komolyabban. Mi történt itt? A kérdésre hümmögve reagáltam elsőre, majd elgondolkodtam, hol van üres ágy. Nálunk megtelt, már nem is tudom mikor, nem figyeltem annyira, de üres szoba mindig akad, valahogy olyan, mintha sosem fogyna ki.
- Körbe kell szagolni, hol van egy üres ágy és beköltözni. Beszélni kell az emberekkel, akik ott vannak, de különösebben senkit nem szokott ez zavarni. Szóval elég hamar kilehet, ha kicsit körbelesel. Esetleg segítsek? - kérdeztem végül vissza, hátha még nem igazodik ki a rendszeren. Arra meg csak helyeselni tudtam, hogy a gólyalak hangos és túlzsúfolt. Én már csak tudom.

Keith Y.

 - Hát én amennyit ott voltam, abból leszűrve nem tartom jó helynek. A gondolataimat nem hallottam, szerencse hamar ki is kerültem onnan. Bár, gyerekfejjel azért nem volt olyan rossz. – emlékeztem vissza az akkori felállásra, miközben kiropogtattam a tagjaimat, mint valami reumás vénember. A sok egyhelyben való ücsörgéstől, ácsorgástól szokása előjönni, de most nem akartam mozdulni, hiszen a társaság túl kiváló volt ahhoz, hogy csak így félbeszakítsam. Inkább ácsorgok tovább, csak lábaimat nyújtóztatom ki, miközben figyeltem rá is, hogy ne kelljen még visszakérdeznem, hogy és hogyan is volt, mint egy igazi értetlen. Arra, hogy egyszer már járt nálunk, csak bólintottam, hiszen nem olyan nagy dolog szerintem, vagy legalábbis már nekem unalmas a hely. De költözésről sosem volt szó, nekik ott nagyszerű, miattam meg csak nem fog pakolni a család. Na az szép is lenne.
- Nem sok minden van, ami megmaradhatott volna. Szépnek szép, és ennyi. Majd maximum mutatok fotókat. – vigyorogtam egy sort arra, hogy majd felfrissítem a memóriáját sajátos módon. Persze, ezt nem gondoltam komolyan, nem erőltetek rá albumlapozást, mint az öreg nénik, akiknek mániájuk az ilyen. A nagyinál párszor megtapasztaltam. A házról alkotott képe valóban olyan. Nincs hangzavar, mindenki hagyja a másikat és a többi. Ez a legjobb, nem?
- Na egeeen, hangzavart azt keresni nem lehet, kivéve, ha valakik épp egymásnak esnek. Elbújni meg lehet, csak kevés a hely és rád találnak. – tekintettem rá, ahogyan hátradöntötte a fejét és végigtekintettem az udvaron, ahol csend és sötétség honolt. Nos, valószínűleg a körlet is hasonló jelenleg, de itt jár a levegő és sokkal jobb. Az időt nézni meg totál elfelejtettem, de.. jelenleg az pont nem érdekel. Ellenben vele. Hmm.
- Ugyan, nincs mit. – legyintettem csak, mert nem a háláért, meg a többiért csináltam. Ez is még a régi felem maradványa, ami felépül és beleépül az újba. Fura dolog, de jó.
- Persze, bármikor. Majd körbelesünk hol van üres ágy és elintézzük. Egyhamar saját ágyad lesz és birodalmad. – húztam ajkaimra vigyor helyett most csak egy mosolyt, és elcsendesedtem. Csak figyeltem rá, néztem és kattogtattam az agyam azon, mit hozhatnék még fel.
- Mesélhetsz még magadról, én holt unalmas vagyok. – hoztam fel ötletet, mert hát az igazság az igazság. Egy ideje nincs semmi olyan, amit megemlíthetnék és bosszant. De majd, változik. Egyszer.

Keith Y.

 Sajátos lelkesedéssel álltam a segítség dolgához, de hát, ha egyszer most nem akartam tirpáknak tűnni, nem tudtam legyűrni. Valahogy most igaz az, hogy hiába akarjuk eldugni az érzéseinket, és való énünket, nem lehet. Pedig én igyekeztem, de már mindegy. A beleegyezésébe és mosolyára bólintottam egyet, hallgattam tovább, majd mikor felhozott engem, mint nem unalmas alakot, megingattam a fejem.
- Na azt meglátjuk, hogy tényleg az-e. – néztem rá, ahogyan piszkálni kezdte a piercinget. Fura kis játék, sosem gondoltam komolyan arra, hogy nekem is lehetne-e egy. Nekem csak a színes sárkány figyel az alkaromon, eltűntetve a régi emlék maradványát, amit ifjú és bolond fejjel varrattam oda. Nem haltam abba bele, jó volt tőle végérvényesen megszabadulni. Azóta pedig egészen megszerettem a színes kis mintát a helyén.
- Tök jól néz ki a bogyó. Nem fájt? – böktem végül a piercing felé, érdeklődő fejjel, majd kezemet visszapakolva hallgattam el, vagyis hallgattam volna, ha nem jön a kérdés.
- Minde.. – be se tudtam fejezni, hiszen magától belekezdett. Így, félig tátva maradt ajkaim összecsukódtak, figyeltem inkább arra, mit mondott. Tessék, már izgalmasabb a gyerekkora, mint nekem. Mondom én, hogy unalmas vagyok, de nem kattogtam tovább a témán. Szép lassan jött fel minden, a származása, a családja. Én csak ácsorogtam csendben, a bagó dolog nem lepett meg, magam is egy időben rabja voltam, mostanra már kevesebb ragad a kezemhez, kifejezetten akkor, amikor elpattan a húr, vagy olyan a közeg. De, átugrottam valamit.. Eddig magam elé tekintettem, de lassan fordítottam felé, arcomon ne kevés meglepődéssel. Figyeltem én a többire is, de valahogy egy apró szócska ragadt meg bennem. Vajon miért.. Viszont igyekeztem meglepettségemet leplezni, megrázva a fejem, nagyjából a monológ végére össze is szedtem magam, rendeztem vonásaimat, és lassan ereszkedtem vissza mellé, lehuppantam vissza mellé a peremre.
- Ühm.. – akadtam el kissé, én a nagy szószátyár, de szusszanva egy aprót, felé fordultam. Hát akkor, játszunk.
- Osztrák vagyok, anya és apa együtt, évtizedek óta, egyszer mentek szét pár napra. Van egy nagy, hatökör bátyám, aki nálam hatszor rosszabb, amikor olyanja van. Fogjuk rá, hogy nem dohányzom, a drogokkal sosem éltem, mert nem nekem való, és én is me.. – csuktam össze ajkaimat, tarkóm vakarva hallgattam el kissé, inkább nem folytattam, amit akartam.
- Voltam New Yorkban, az exem miatt, soha nem akarok oda menni többé, de amúgy Graz-ban éltem mindig. Milyen modellkedni? Olyan, mint aminek látszik? – és hát nagyszerűen másfelé tereltem a szót. Most nem volt poén, sem vigyor, csak komoly arc, ami nem tud mit kezdeni a dolgokkal. De hé, még semmi nem jelent semmit, szóval le kéne lőni magam. Néha túlságosan bele tudom lovalni magam a dolgokba, azok után is, amik történtek. Pedig, akkor megfogadtam, hogy soha többé, senki sem.. Nem akarok csalódni.

Mellettem lőhetik az ágyút, én alszom

Keith Y.

  Nem tévedtem nagyot, vagyis, lehetségesen eltúloztam a megítélést, miszerint milyen is lehet egy piercing belövése. Mivel még fülbevalóm sincs, nem tudom az érzést, hiszen más a tetoválás, de más, ha egy bizonyos ponton szúrják át az ember bőrét. Annak idején gondolkoztam extrémebb, vagyis extrémnek számító nyelvpiercingen, de végül nem mertem. Valahogy, nem értem meg rá, meg, mire rá is vettem volna magam, tárgytalanná vált. Túl sokat rágódom megint azon, mit tettem, vagy mit akartam megtenni érte, pedig nem kéne. Nem érdemli meg és ezt nagyon is jól tudom. Szóval, akkor figyeljünk csak rá.
- Hát, akkor nem nagy dolog. Én is akartam, de aztán mégsem jött össze. Jó nekem így is. Megharapni? Attól függ, hogy hol van az a harapás. – na ez elég kétértelműre sikeredett, le is esik, koppan is és csak akkor röhögöm el magam, persze csak visszafogott stílusban, amikor leesik, mikre utalhattam.
- Vagyis na.. mármint.. valahol egész kellemes, valahol meg borzalmas. Jó, ezt már nem tudom megmagyarázni jobban.. – sóhajtottam egy nagyot, miközben mulattam a saját hülyeségemen, amit összehordtam. De na, valóban más és más dolog, na meg más érzés. Mindegy. Főbb az, hogy már a komolyabb témák vizére eveztünk. Most kell összeszedned magad.. Sosem ítéltem el senkit sem, akárhogy is néztük. Bőrszín, származás, vérminőség, vagy a beállítottsága. Én sem voltam tökéletes, nem abba csöppentem bele. Fiatalon kezdtem, ezt belátom, nagy hévvel, sok érzelemmel és mára, már ha akarnám sem változtatnám meg. Elfogadtam mindent és megtanultam élni vele, ahogy ahhoz is, hogy nagyon sok idő után, egyedül néztem szembe a világgal. Nem volt jó, mivel évek múlása sok dolgot ragasztott az emberre, a megszokás, hogy volt mellettem ő, ott voltunk egymásnak. Elmúlt, és furcsa volt a világ. Más, de, talán kellemesebb. Így, a fiú dolgait sem ítélem el. Nem vagyok én senki, hogy megítéljem, hogy mi helyes neki és mi nem. Az ő élete, ahogy hallottam, már változtatott azon, ami rossz, így, már gond nincs vele. Meglepetés, ez ragadt rám, ezt ült ki arcomra, nem az elítélő, gyűlölködő felem éledt fel. Sose volt, nem is kell. Nem igazán volt értelmes gondolatom erre, inkább csak csendben ültem, megemésztve a dolgokat. Ő bátrabb, mint én. Én elvonultam, csendben voltam, nem ejtettem ki a számon, csak azon kevesek tudták, akik valamilyen úton-módon rájöttek maguk is, és elfogadták. Továbbra is féltem, tartottam attól, mit mondanak, hogyan néznek majd rám és, így már nem említettem fel senkinek. Ezért esett nehezemre még Neki is kimondani, illetve, saját magamnak hangosan mondani. Nem azért, mert nem bíztam benne.
- Mármint? – értetlenkedtem egy sort, hiszen túlságosan elbambultam, de mosolyát elnézve próbáltam magam is, egy őszintét és minden gátlásomtól menteset produkálni. Következő szavai mutattak rá, mire célzott, kaptam észhez, hogy mit feszegettünk. Na igen, senki sem gondolta sosem, ez mindig az én kis személyes meglepetésem volt. Nem tudom, hogy későbbre kellett volna tartogatnom, vagy, jó, hogy így, az elsők közt böktem ki. Ajh..
- Jaaa… izé. Hát, én nem nagyon hangoztattam eddig, ehhez már nincs akkora szám. Meg, nem is akartam egy jó ideig emberi közegben lenni, szóval a falnak meg felesleges volt ecsetelnem. – vakartam meg a karom, hiszen tény, sokáig nem szocializálódtam, vagy ha emberek közé mentem, nem akartam vegyülni, vagy bármi mást. Akkoriban kellett a romokból várat építeni. Viszont a múlt helyett ismét ráfigyeltem, hiszen tématerelésemre válasz érkezett. Figyelmesen hallgattam, bólogattam aprókat, amikor egy-egy infó elhangzott és próbáltam vizualizálni, elképzelni, hogy milyen lehet élesben az, amit mesél. A téma sötétebb felénél szisszentem fel, hiszen nem épp a legjobb dolgokhoz nyúlt és számat húztam, amikor a fiú felemlítésre került. Kis belátást kaptam a kulisszák mögé, melynek egy része már gondolataimban is felmerült, na meg, elég ijesztőnek hangzott.
- Hűű.. tényleg nem az volt. Jól tette, a szülők valahogy mindig nagyon jól tudják, mikor kell azt mondani, hogy itt ennek vége, ne csináld tovább, mert nem fogod bírni. És, ha még egy hangyányit is tiltakozol, akkor addig hajtanak, amíg azt nem mondod, hogy oké, akkor itt vége. Mindig is gondoltam, hogy a sok szépnek ára van és árnyoldala, ahol már semmi sem csillog. No, nem, mintha én olyan modellalkat lennék.. – tekintettem gyors magamra, majd még a gondolatot is elhessegettem és ismét a számat húzva gondoltam vissza a fiúra, akiről mesélt.
- Igen, nem lehet örökké senkit hajtani. Addig bírta. Remélem volt esze és felhagyott a dologgal. Értem, akkor olyan… is-is. Valakinek megy minden rossz nélkül, valakiknek nem. Ez teljesen átlagos, valamennyire konyítok a mugli dolgokhoz, néha jobban le is kötnek. – gondoltam itt a tv-re, vagy bármi másra, amivel valaha elszórakoztam. Amolyan kettős volt a dolog nekem mindig is, mind a két világban jól érzem magam, valahogy, a kettő közt akarok majd boldogulni. A szavaira felfigyelve söpörtem el a jövőt, mosolyodtam el, most már könnyedebben, és bólintottam. Tényleg jó, ha nincs egyedül az ember.
- Az a legrosszabb, akárki akármit mond. Legalábbis nekem. Egy ideig azt mondtam oké, megleszek én egyedül, még barátok nélkül is de ááá, nem lehet. Egy hülye miatt nem éri meg. Szóval, tudd, sosem vagy egyedül, csak, maximum nem lesz rá azonnal a jó társaságra. – pillantottam rá, miközben épp, nagy bölcs próbáltam lenni. De való igaz, ez velem mindig is így volt, és azt hiszem, így is lesz.

Keith Y.

 Hát, sikerült szerencsétlenkednem egy sort, de nem bánom, egye kukac. Legalább jót nevetett a dolgon, utólag én is nevettem csak, vagyis magamban, amúgy pedig, vigyoromat vettem elő. Nagyon furán fogalmaztam és még magamnak is feltűnt, ott pedig, már akkor kicsit gondok is vannak, de sebaj, túl lehet élni. A gondolataim átmentek, amik a fejemben cikáztak a szó hallatán. Furák, de igazak.
- Huh, akkor jó.. reméltem, nem csak én vagyok ezzel így, megmutatva a mazoista felem. – a kacsintására csak néztem őt, tovább vigyorogva, minta most úgy maradt volna az arcom, és, mintha nem is akart volna változni. Egészen jól érzem magam, holott csak egy kis fogócskának indult az egész. Néha még mindig fura és jó dolgok történnek velem.
Valahogy nekem még mindig a szócska kavargott a fejemben, mintha megakadt volna a lemez. A saját számon nemigen csúszott ki a dolog, emlékeim szerint csak egy embernek meséltem róla életemben, úgy igazán, igazi szavakkal, önszántamból. Egynek, aki akkor vált a legjobb barátommá, de sajnos már nincs az iskolában. Az, hogy a többiek idővel rájöttek vagy csak kikövetkeztették, más. Merőben más, mintha én állnék eléjük a dologgal. Még magamnak is csak akkor vált egyértelművé a dolog, amikor elcsattant az első csók. Fura, mindig is azt hittem, hogy az ilyen dolgok szép sorjában tárulnak az ember elé, de nem. Képes egy egész másodperc úgy alakítani a dolgokat, hogy arra amúgy soha nem is gondolt az ember. Ez a múlt, a jelenem és a rizsa. A fiúra tekintve kapaszkodok vissza a valóságba ismét, a szavaira koncentrálva. Arra nem volt tippem, nálunk, a városban hogy fogadnák az ilyet, nemigen próbálkoztam anyámékon kívül másnak megosztani a dolgot, ők is csak akkor tudták meg, amikor hazaállítottam és furcsán viselkedtem. Egy ideig még lepleztem, de aztán nem tudtam. És, mindennek a teteje: jól fogadták. Apa nem annyira, de mégsem száműzött. Ennek azért örültem.
- Szerintem is jobb, ha nem rejtegeti az ember. Igazán nagyon vicces dolgokat bír hozni a dolog. Engem például egy lány megcsókolt, ami után rájött, hogy valami nincs rendben. Kellemetlen volt a dolog, mert akkor ugyan csak kisebb balhé volt, de az összeveszés csak ezután érkezett. Nem akarok olyan többé, baromi kínos volt. – ráztam meg a fejem, visszaemlékezve a teremben történtekre, majd arra, hogy az újság megjelenése után, a kedves mit művelt. Nagyon nem volt kellemes, amikor mindenfélét az orrom alá dörgölt. Na mindegy is, már vége.. szerencsére. Arra, hogy valamit félreértettem, csak meglepetten, és kíváncsian pislogtam. Nem hittem volna, hogy ebben lehet mit félreérteni, de nekem sikerült. Na igen, másfele kavarognak a gondolataim nagy része, így megesik. Pedig nem akartam, figyeltem.
- Óóó… ne haragudj. Akkor részvétem, csak reméltem, hogy nem tragédiába fulladt. – nem tudtam, milyen lehet az, eddig csak képernyőn szembesülte a dologgal, de úgy is eléggé rémisztő és szörnyű volt. Mindennek ára van, azoknak pedig főleg, maga az élet az, ami a játék tárgyává válik és megszakadhat. Ezért sem vágyom azokra a szerekre, soha. Valahogy félek tőlük, hívhat akárki gyávának. Az vagyok.
- Hmm, ezt sose gondoltam volna. Akkor annyira nem vagyok selejtes. – nevettem a dologra, majd, kihúzva magam, egyszerűen bepózoltam a hecc kedvéért, játszottam, végig vigyorogva. Előreengedve magam, végül visszahelyeztem testtartásom abba az állapotba, amiben eddig voltam és leálltam. Nem akartam a fejemet sem játszani, vagy bármi más, de a poén kedvéért ez jól jött ki, na de mindegy is. A sóhajtására nem reagáltam, már csak bólintottam. Ebben nem nehéz egyetérteni a másikkal, bár vannak, akiknek viszont az a jó. mindegy is, nem megyek bele, hogy kinek mi jó és mi nem, elmenne vele az egész éjszaka, meg a nappal is, mindenki más, maradjunk ennyiben. Inkább elhessegettem a dolgokat, és elgondolkozva forgattam gondolataim között a kérdését. Tény, hogy sok dolog van amit lehet, kérdés, melyikhez mennyire van kedve. Na de ezt majd ő mérlegeli.
- Aludni, az egyik legjobb. Akkor vannak a termek, mint példáuuul.. az a zenés, művészetes terem, meg ilyenek. Van alagsor, kínzókamrával, ööö.. konyha, terasz, bazinagy udvar, és el ne felejtsem, ott a falu is. Ott meg minden van szinte, amit akar az ember. Szóval császkálni lehet, iszogatni, enni, vásárolni, színes a felhozatal. Ez mondjuk tetszik a dologban.- foglaltam össze dióhéjban a dolgot, megemlítve párat, csak hogy tudjon róluk, és kiszemelve egyet, jobban érdeklődjön. Ha akar.
- A falut is megmutathatom majd, vannak ott jó pub-ok, meg kajáldák. – hoztam fel végül a dolgot, magamat is meglepve ezzel, de nem érdekelt. Ismerkedni szabad, jó társaságot élvezni pedig.. kimondatlanul jó.

Keith Y.

 Kellemes és kellemetlen dolgok, válogathat belőlük az ember dögivel. Főleg, a mi esetünkben. De jelenleg csak egy mondat volt, kinek ez, kinek az. Nem volt vészes, így, miután kellően kimulattam magam, lapoztam egyet fejben és elléptem a dologtól. Megóvtam magam, meg kissé őt is, hogy olyan irányba tereljem a gondolatokat, amik nagyon nem ide kellenek, na meg, nem most. Megvan mindennek a határa, ahogyan ennek is, a többi pedig majd alakul, ahogyan alakulnia kell. Ez csak azon múlik, hogy viszonyulunk a dolgokhoz, meg a többi. Kiderül. Megértettem, hogy került már ilyen helyzetbe és még átérezni is át tudtam. Hogy is ne, szerencsére azonban, én már kerültem az ilyesmiket, valahogy azóta óvatosabb vagyok. Nem akartam senkit sem tévhitbe keverni, mindig is visszafogtam magam, hogy ne történhessen semmi. Eddig működik, elég jól.
- Igen, mert azért a lányok néha tudnak felfogni úgy dolgokat, ahogyan nem kéne. Vagyis, egyes gesztusokban többet látnak, mint ami. Vagy nem tudom, nem értek a lányokhoz. Hajaaj. – tényleg bonyolult nekem a dolog, hogy mit és hogyan gondolnak, tesznek, de sosem törtem magam azon, hogy meg is értsem. Felesleges, amennyit kell tudni, azt tudom, a többi pedig olyan toldalék, amiket annak kell jobban ismernie, akinek jobban foglalkoznia kell a dologgal. Az pedig, nem ebben az életben leszek én. Hol itt a gond? Sehol.
Sajnáltam az ismeretlen srácot, hiszen senkinek nem kell így végeznie, de sajnos, ezen már nem lehet változtatni. Nem vigyázott, és megkapta érte a „büntetést”. Ennyi, semmi több. Szerencsére Keith-nek nincs már ilyen gondja, ahogyan hallom, észhez térítették, visszalökték arra az útra, ahova kell. Nem tudom, én hogyan éltem meg volna hasonlót. Lehet, hogy nem bírtam volna, lehet, hogy meg sem érintett volna, nem tudom. Attól függene, hogy akkor, ott, abban a pillanatban, hogy és miként élek, mi van bennem. Nem tudom ebből a távlatból sem elképzelni sem lepörgetni magam előtt a helyzetet, de nem is baj. Vele kell törődnöm, nem a rosszal.
- Ez igaz, nem lehet kikerülni. Na de ne firtassuk. Majd a nyugdíjas otthonban ráér. – söpörtem el a témát, mert, ahogy láttam, neki sem volt róla könnyű beszélni, és nekem se épp a kedvenc témám volt. Igazándiból a dolog riaszt engem, és gondolni nem akarok rá, nem is baj. Inkább törődtem azzal, hogy hogyan ítélt meg. Erre már elmosolyodtam, jó, ha más valóban nem lát annak, és nem azért, mert az egóm növelné. Csak.. jó. jól esik.
- Köszönöm. – nyögtem csak ki ennyit, mintha zavarban lennék, de nem voltam. Csak szimplán nem tudtam értelmesebbet kinyögni. Na jó, lehet, hogy abban voltam kicsit.. De csak éppen hogy. Inkább fordultam a víz felé, persze még mindig figyelve rá, és kezemet a vízbe mártva szórakoztam kicsit, pacsáltam, mint a gyerekek.
- Az nem kifejezés, a legjobb hobbi. – vigyorogtam a témára, majd, frissítésképp, az arcomat vizeztem be kissé, túrtam bele tincseimbe vizes kézzel, hátratűrve azokat. A hátam már megszáradt úgy-ahogy, nem is éreztem, hogy vizes lenne, vagy, hogy fázna. El is felejtettem, hogy mi történt azzal, annyira lefoglalt a társasága és a téma. Hű. Kiegyenesedtem végül, visszatekintve rá, bólintottam a dologra. Nincs ellenemre, hogy vele menjek, sőt.
- Simán. Amikor csak jó neked, mehetünk. Én ráérek, na nem mindig, mert edzés van, meg órák, de az időm nagy része szabad, szóval mehetünk a faluba is. Csak előbb intézzük el neked a szobát. – hoztam a kis vázlatot a dolgokat illetően, hiszen előbb a gólyalakból jusson ki, aztán azt meg is lehet ünnepelni a faluban. Na, egész jó terv, nem?

Valós tételek mellett nem tudok VAV-ozni, szóval, maradok még diák egy évig, haha

Sziasztok

Nagyon jó lenne <3

No igen, megrágják-e a levelem, vagy kiköpik

Hejhó nép, ide is beülök picit

A helyzet változatlan, várom a pénteket. Arra?

Ó, köszönöm. A Luca is szép
Így van, egyetértek!

Én meg, már 18 karikás is vagyok XD