31. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes RPG hozzászólása (82 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] Le
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. augusztus 30. 18:46 Ugrás a poszthoz

Axel Sjölander-Wayne

Ahogy meghallom, hogy ébredezik, a fiú mellé lépek. Mintha ismerős lenne az arca, de nem hagyott bennem mély nyomot, nem jut eszembe, hol találkoztam már vele. Talán egyszer már volt valamiért itt, az ispotályban, ki tudja. De azért megragadom az alkalmat, bemutatkozom neki, és elmondom, hol van. Ahogy minden egyes alkalommal teszem, ilyen helyzetekben. Aztán megkérdezem a nevét is, hátha az még könnyedén megy neki. Majd később jön egy nővérke és feljegyzi az összes adatot, amit tud magáról, de most még nem fárasztom ilyesmivel. Pihennie kell, szóval nem is akarom nagyon felzaklatni.
- Üdv, Axel - szakítok helyből a szokásommal, miszerint mindig magázódok, hátha ez kicsit megnyugtatóbb számára. És próbálok vele nagyon kedves lenni meg figyelmes, az az első pár perc a legijesztőbb az ember számára. Főleg, hogy nemsokára talán elkezdi érezni a tompa fájdalmat is, amin nem tudunk jobban segíteni.
- Hát rendben - sóhajtok, amikor arról kérdez, hogy került ide. Én nem akartam egyből ezzel kezdeni, de érthető, ha kíváncsi. Egy laza mozdulattal elveszem a kórlapot, ami az ágyánál pihen, belelapozok.
- Az éjjel hozták be, az ispotálytól nem messze találták meg ájultan. Egy törött seprű volt maga mellett, több csontja is eltörött, zúzódásai voltak, illetve egy belső vérzése, ezeket már mind kezeltük, de tudja, nem könnyítette meg a dolgunkat - olvasom fel neki monoton hangon, mi történt, aztán a végén hozzáteszem a véleményem is egy sóhaj kíséretében. Hoppá, én tegezni akartam, de nem megy. Hűvös a pillantásom, nem szánakozó, apró mosolyom pedig távolságtartó, ahogy rápillantok. Sajnos én vagyok jelenleg az egyetlen, aki segíteni tud neki. Rosszul járt. Lerakom a lapot, vissza a helyére, majd közelebb hajolok a másikhoz, szigorú tekintettel pillantok rá.
- Mr. Sjölander, igazán elmondhatná, mi a fenét gondolt. Árulja el kérem, mi vitte rá arra, hogy éjszaka repdessen? Akár pár mugli is megláthatta magát, annak pedig lesznek következményei - szemrehányóan jegyzem meg neki. Nem mintha annyira kedvem lenne hozzá, mert nem vagyok az anyja. De mindkettőnknek jobb lenne, ha legközelebb nem csinálna ilyesmit és nem itt kötne ki, ilyen állapotban.
- Esetleg valaki, akit értesíthetek? - egy könnyed, csevegő kérdés még a végére.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 26. 11:24 Ugrás a poszthoz

Axel Sjölander-Wayne


Na jó, nem tudom, pontosan miért foglalkozom vele ennyire. Nem szoktam így beleásni magam a motivációkba, nem szoktam tanácsokat osztani, vagy bíráskodni. Ennek egyszerű az oka, nekem nem ez a feladatom. Nem vagyok auror, sem bíró, de még csak az anyja sem. De a válasza egyszerűen felháborító. Érzem, ahogy megfeszülnek a vonásaim, ahogy próbálom visszafogni őket, hogy ne legyen túl hűvös és ellenszenves a megjelenésem. De nem állom meg, hogy ne válaszoljak neki őszintén.
- Remek, ez esetben, Mr. Sjölander-Wayne, legközelebb menjen ki az udvarra és szívjon egy kis friss levegőt, és ne csináljon hülyeséget, hogy aztán velünk rakassa össze magát - mert ez arcátlanság, így szólna a mondat vége, amit már tényleg nem engedek meg magamban. Így is folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem kéne, ezt nem kéne. Nem úgy vagyok itt, mint Lorelai Riviera, hanem gyógyítói minőségemben és ez bizonyos viselkedési normákat követel meg tőlem. De annyira felháborító ez a hozzáállás. Persze, kell egy kis levegő, talán részeg is, vagy csak megrészegült valamitől, éjszaka repül, megláthatják a muglik... idáig nem az én gondom. De attól kezdve, hogy összetöri magát, és itt köt ki az ispotályban, máris az én felelősségem. Átrakja a terhet a vállamra. Oké, megcsinálta ezt, és most az én feladatom, hogy helyrehozzam, tőlem várja el mindenki, hogy normális életet élhessen újra. És ez annyira, de annyira nem fair. Ennek ellenére megállom, hogy ne tegyek rá több megjegyzést, inkább értesítendő személy után kérdezek.
- El-li-ot... - motyogom, miközben leírom a nevet, aztán rápillantok. - Rendben, amint módunkban áll, küldünk neki baglyot.
Próbálom, nagyon próbálom úgy csinálni, hogy a véleményem ne látszódjon meg a viselkedésemen, de nem teljesen sikerül. Kicsit távolságtartóbb vagyok vele, mint eddig voltam és nem tehetek róla. Annyira objektív akarok maradni, úgy kezelni, mint a többi beteget, annyira nagyon... de be kell ismernem, hogy nekem is vannak korlátaim. Hogy nem tudom úgy sajnálni őt, mint egy szerencsétlent, aki saját akaratán kívül lett baleset áldozata. Aki nem magának csinálta ezt.
- Még pár napig mindenképpen boldogítani fog minket, de szerintem az egy hét is lesz - saccolgatom, mert minden attól függ, milyen ütemben gyógyul majd. De ennyivel nem lenne megelégedve, ő valami időpontot várt, meddig kell itt feküdnie és bámulnia a plafont. Valóban súlyosak a sérülései, de már túl van az életveszélyes állapoton, most már csak lábadoznia kell, csontokat forrasztgatni, zúzódásokat gyógyítani, erősödni kicsit.
- Szüksége van még valamire, Mr. Sjölander-Wayne?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 26. 11:43 Ugrás a poszthoz

Mihael G. Saint-Venant


Nem olyan régóta ismerem Reinerd professzort, de természetesen belementem, hogy átvegyem pár tanoncát. Főleg olyanokat, akiknek java részt itt Magyarországon van dolga, úgy tudja, az egyik diák még a Bagolykőre is jár. Reggel időben érkezek, szokás szerint az elsők között vagyok itt. Nem azért, mert annyira pedáns vagyok, csak nem szeretem váratni a betegeket, és két állást csinálni egyszerre nem annyira könnyű. Tulajdonképpen hármat. De hála istennek a gyengélkedőn nem vagyok egyedül, így az nem foglal le annyira.
Még csak jegyzetelek kicsit, a következő órámra készülök és közben egy almát eszegetek, ami reggeliként funkcionál. Nyugodt vagyok, hiszem még van időm, de a kopogás megzavar. Az egyik tanoncom előbb megérkezett? Nohát. Akkor ma korábban kezdek, és már meg is indulok a recepció felé, ahol a kedves kis nebuló vár. Igazából, tekintve, hogy Reinerd professzor kezei alatt nevelkedtek, kicsit magas elvárásokat támasztok feléjük, de ez nem jelenti azt, hogy szabad kezet kapnak majd elsőre.
- Szép reggelt, Mr. ... - a kezemben lévő irattartóról gyorsan lelesem a nevét. - ... Mr. Saint-Venant.
Amint ezt kimondtam, nyújtom is neki a kezem, de sajnos nem mosolygok és nem barátkozom. Mindenkinek jobb lesz így, a legtöbben azt hiszik, hogy a gyógyító tanoncok mentorálása csak teher nekem, pedig amúgy egészen szeretem csinálni. Csak nem vagyok velük kedves vagy engedékeny.
- Csodálkozom, hogy előbb érkezett, de ha ezzel szeretne jó fényt vetni magára, akkor már most szólok, hogy nálam nem fog működni. Az első napokban csak megfigyelni fognak, szokják az új környezetet, és amit mondok maguknak, azt az eszükbe vésik - gondolom jó lesz, ha előre vetítem, mire számíthat így az elején. Szeretek nyílt lapokkal játszani és azt is értékelem, ha mások is így állnak hozzám. Egyenesen, és megmondják, mit akarnak, mi a gondjuk. Bár szerintem elég rám nézni, és elég egyértelmű, hogy ilyen ember vagyok. Remélhetőleg nem kell mindent a szájukba rágni majd és talpraesettek lesznek. A recepcióshoz fordulok és gyorsan aláírok egy nyilatkozatot arról, hogy egyelőre még az én felelősségem, bármit csinálnak itt a jómadarak.
- És ha már ilyen korán érkezett, biztosan van ideje megkeresni a büfét és hozni nekem egy kávét, ugye? - villantok felé egy mosolyt és már el is sétálok mellette, hogy leülhessek és olvasgassak még egy kicsit, a többiekre várva.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 27. 21:13 Ugrás a poszthoz



Amikor Tilda megkért, én gond nélkül mondtam igent és bólintottam rá az egészre. Szeretne bemutatni a családjának. Ez pedig inkább egy kedves gesztus, mint egy ijesztő valami, sokkal inkább értékelem. Ha nem olyan lenne a családom, amilyen, én is viszonoznám. Viszont Tilda szerintem nem tudja pontosan, milyenek a szüleim, és azt hiszem, jobb, ha így marad.
Mostanában gyakran túlgondolok dolgokat. Pedig én tényleg csak meg akarom védeni őt minden esetleges rossztól, amitől csak lehet. Túlféltő lehetek, vagy csak pont ezzel szúrok el valamit, igen, ez is benne van a pakliban. De ha csak egyszer-kétszer jót teszek vele, akkor is megéri. Próbálok mindig őszinte lenni vele, hiszen gyakran egész nap dolgozom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy lássák rajtam a gondolataimat. De amikor hazaérek hozzá, mindig tudja, ha fáradt vagyok, ha mérges, ha jó napom volt, ha lelkes vagyok, ha szomorú. Tilda ismer engem. És talán nem is tudja pontosan, milyen különleges helyet foglal el a szívemben, az életemben. Mennyire önmagam lehetek mellette, szabad, őszinte. Mert tudom, hogy akkor is itt lesz és még ha nem is tud segíteni, ugyanúgy szeretni fog, bármi is legyek. És ez az a biztosság, ami nagyon-nagyon hiányzott az életemből és most már elképzelni sem tudnám nélküle.
A taxiban utazva nem csak játszom, hogy nyugodt vagyok. Ez csak egy látogatás, ahol kedvesnek kell lennem. Idáig sem nagyon befolyásolták az életünket, szerintem ez után sem fogják, ha nem tetszenék nekik. Amúgy sem lenne túl sok értelme, mindketten felnőtt nők vagyunk és el tudjuk dönteni, mit csinálunk anyu és apu segítsége nélkül. Az egyetlen, ami kissé feszélyez, hogy Tilda tényleg ideges, fél, látszik rajta. Nem tudom, van oka rá, vagy csak túlgondolja a dolgokat? Fürkészem kicsit az arcát a taxiból kiszállva, hátha valami használhatót le tudok róla olvasni, de egy picit össze vagyok zavarodva.
- Én jól vagyok, de rajtad nem ez látszik - állapítom meg egyik szemöldököm kissé felvonva. Nem kérdőre vonom, csak inkább aggódok érte és tök jó lenne, ha elmondaná, hogy mi bántja. Még most, amíg nyugodtan meg tudjuk beszélni.
Ennek ellenére mégis megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat. Biztos vagyok benne, hogy nem az érzéseiben kételkedik, de vajon miben? Miért fél a saját szüleitől? Minden esetre hüvelyujjammal nyugtatóan körözök kicsit a bőrén, hátha segít neki egy kicsit feloldódni. Bár néha olyan érzésem van, hogy az arcába kiabálnék, hogy hahó, föld hívja Tildát! Csak én vagyok az, Lori. Igen, pont az a Lori, akivel együtt laksz és akit szeretsz és akitől az ég világon semmi félnivalód nincs.
- Ez most nekem szólt, vagy inkább magadnak? Tilda... - sóhajtom kérlelően, ahogy közel lépek hozzá, szabad kezemmel pedig végigsimítok az arcán, finoman a füle mögé igazítva pár kósza, szőke tincset. Az egyik kedvenc mozdulatom, gyakran szoktam csinálni. Én viszont egy tényleg biztató mosolyt küldök felé.
- Nem kell félned, bármi történjék, én itt leszek - adok még egy finom puszit az ajkaira, mielőtt még elindulnék az oldalán. De akaratlanul is megfogalmazódik bennem egy kérdés. Vajon ez a tény elég lesz neki? Megelégszik velem?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 27. 22:18 Ugrás a poszthoz

Szentmihályi úrfi


Egy újabb, kissé fárasztó nap a gyengélkedőn. Nagyon hamar beletanultam, hogyan szűrjem ki a szimuláló diákokat. Természetesen azok nem hagyhatják ki az órákat, és tőlem nem remélhetnek semmi kedvességet. Oké, diákok, de lehetne bennük annyi felelősség, hogy nem viccelnek az egészségükkel. Ennek ellenére az őszi időszak megteszi a hatását. A reggeli hűvös idő, az átmeneti időszak kedvez a vírusok terjedésének, szóval van dolgom itt is, az ispotályban is. A tanítás és az Eridon is lefoglal kicsit.
De az ilyen nehéz, fárasztó napokban mindig van egy-két üde színfolt, ami miatt megéri másnap felkelni. Valahol, mélyen elveszett optimista énem igenis keresi ezeket a momentumokat... nos, Szentmihályi úr hirtelen és meglepő előadása határozottan nem ez a színfolt.
- Félkegyelmű... - én nagyon próbálkoztam, hogy mindenféle megjegyzés és gonoszság nélkül reagáljam le a helyzetet. Vissza akartam fogni magam. Erőnek erejével próbálkoztam, tényleg. De ez a sóhaj igenis kiszakadt belőlem. Mi a fenét csinál itt, a gyengélkedőn, egy szál rózsával, előttem térdelve?
- Kérem, maradjunk a magázódásnál. Legyen szíves és hagyja el a gyengélkedőt, zavarja a betegek nyugalmát. Lehet, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy ott csinál showműsort, ahol akar, de ez a hely nem lesz a színtere, amíg én itt dolgozom - gondolom egyszerűbb, ha most lefektetem neki a szabályokat. Máshol tökéletesen hidegen hagy, hogyan mutatja meg a benne lakó alpári sötétséget és csinálja a műsort. De nem az én gyengélkedőmön, az biztos.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. szeptember 27. 23:29 Ugrás a poszthoz

Szentmihályi úrfi


Pedig azt hiszem, nagyon szépen, egyenesen elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. Mik a szabályok. Legyen sötét. Viselkedjen borzasztóan. Könyörögjön figyelemért. De ne itt. Legalábbis ne előttem, ha más van itt ügyelemben, felőlem nyugodtan ugrálhat, lehet vásári majom. Csak engem hagyjon békén a hülyeségével.
- Nem, valóban nem értem az érzéseit. Valószínűleg a köztünk lévő éles különbségek okozzák ezt, de nem is akarom megérteni - gyorsan hozzáteszem, mielőtt még elkezdi megmagyarázni az érzéseit. Nem kell. Egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a szerencsétlen gyermeket. Mert még gyerek, látszik rajta, egy diák ráadásul, az én diákom és én érzem magam rosszul, hogy itt könyörög nekem egy randiért. Nem tudom, mennyire volt egyértelmű, amit az előbb mondtam.
- Úgy néz ki, mégis van itt keresnivalója. Bizton állíthatom, hogy maga a legsúlyosabb eset, aki ma itt járt, de nem áll módomban kezelni. Javaslom, hogy mielőbb keressen fel egy ispotályt - és nem állom meg, hogy a megjegyzésemhez ne ejtsek meg még egy kedves mosolyt. Lágy, finom vonások, egy elnéző pillantás és már megyek is tovább, hogy az egyik elsős kislány lázát megmérjem. Igen, dolgoznom kell, koncentrálni, nem pedig Szentmihályi hülyeségeivel foglalkozni.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 2. 15:24 Ugrás a poszthoz

Eridonos évnyitó
szabad a gazda, játszópajtit keresek *.*
gyertek-gyertek nem harapok Cheesy


Én eredetileg tényleg nem tartottam olyan jó ötletnek, hogy itt tartsuk az évnyitónkat, ahogy azt sem, hogy könnyelmű módon, csak úgy két diákra bízzuk az egész díszítést és a szervezés javát. De ezúttal talán túl bizalmatlan és szkeptikus voltam. Talán tényleg adnom kéne esélyt nekik és nem kéne annyira karót nyelten viselkednem... annyira. De ha túlságosan kedves vagyok, akkor elveszítem a tekintélyem, ha pedig elkezdenek rám a barátjukként gondolni, akkor pedig mindennek vége. Tehát ez abszolút kerülendő.
Ennek ellenére természetesen megjelenek az évnyitón, mert fontos a kapcsolattartás a diákokkal. Igen. És őszintén szólva, készülődés közben eléggé berezeltem. Nem jellemző rám, nem szoktam félni, csak egy csapat diák között kell megjelennem, esetleg egy kellemeset csevegni, ennél sokkal nagyobb stressz, felelősség alatt dolgozok nap, mint nap. És ahogy felraktam a kedvenc fülbevalóimat, mégis izgultam... na jó, féltem kicsit. Olyan jó lett volna, ha magammal rángathatom Tildát, hogy fogja a kezem és csak legyen itt. Nem kellene nagyon csinálnia semmit, csak úgy léteznie és akkor máris minden rendben lenne.
Nem mintha így nem lenne minden rendben. Érett, felnőtt nő vagyok. Kifejezetten okos és talpraesett, aki diákokat tanít minden nap. Általában az önbizalmammal sincs semmi gond, köszöni szépen, jól megvan, pont egészséges. De mégis kissé feszült a mosolyom, ahogy végigtekintek a lámpásokon, nagyon sok van, de nem zavaró, sőt, nagyon szép hangulatos lett minden. Nem akarom tudni, honnan szedték a páncélokat, vagy a kanapét, jobb nekem, ha nem tudom. De az összhatás akkor is elismerésre méltó, Keith és Leonie kitettek magukért.
Elég korán érkezem, még a manókat is látom pakolni, egy meleg teát veszek magamhoz első körben, mert elég hűvös van itt kint. Vagy csak kell valami ürügy, hogy hamar elhúzzam a csíkot? Esetleg az agyam űz velem gonosz tréfát? Jó kérdés, mégis jól esik melengetni fázós ujjaimat, egyik lábamról a másikra állva toporogni, melegedni és közben a díszítést mustrálni. Inkább nem megyek még be, majd később. Addig még gyűjtök egy kis... bátorságot.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 11. 13:03 Ugrás a poszthoz



 - Néha tökéletes ellentétben van az, amit mondasz, azzal, ahogy viselkedsz - állapítom meg a könnyed kis csók után, türelmesen megvárva, hogy tudjon rám figyelni. Elég az arcát néznem, elég sok rezdülését ismerem már és még ha nem is fedi a valóságot, én hitekbe ringatom magam mellette mindig. Most éppen abba, hogy tudok olvasni a gesztusaiból, el tudom képzelni, mi jár a fejében, mindenféle legillimencia nélkül is. Saját magam nyugtatására tökéletes technika.
Ahogy azonban hallgatom a szavait, összetörnek a reményeim arról, hogy felnőtt nők vagyunk, el tudunk vonatkoztatni mások véleményétől és úgy élni, ahogy szeretnénk. Attól a hittől, hogy bárki befolyásolhatja a dolgokat közöttünk, mert csak ránk tartoznak. Kissé összevonom szemöldökeimet ahogy nézek rá, megrebbennek a szempilláim. Kivételesen csak csendben hallgatom amit mond, nyelek egyet. Érzem, hogy egy ütemmel gyorsabban ver a szívem. Nem akar kiugrani a mellkasomból, de mégsem értem igazán.
Én még mindig ugyanúgy gondolkodok, ahogy eddig tettem. De ez Tildának fontos. Számít. Szeretné. Én pedig ettől az aprócska gondolattól ideges leszek. És nem értem, hogyan és miért, mert ez neki fontos, és ebből nem kéne következnie, hogy nekem is. Mégis így van.
A gondolataimból az zökkentett ki, ahogy közelebb húzódik hozzám, gondolkodás nélkül simítottam oldalához egyik kezem. Mint valami egyedi, szerelmes pavlovi reflex, aztán ahogy elváltak ajkaink, újra rápillantottam, nem tudtam mást nézni, csak az arcát, ahogy azt mondja, bármi is legyen, szeret. Igen. Szeretni egymást bármi áron, hihetetlenül szép és romantikus gondolat. De nem mindig elég, önmagában nem.
A keze szorítását érezve megyek az ajtóhoz, a gondolataim okozta keserű íz terjeng a számban. Amikor kinyílik az ajtó és megpillantom az édesanyját, egy kissé ideges mosollyal pillantok rá, elengedem Tildát, hagyom, hogy megölelje és ahogy egy pillantást vetek rájuk, a mosolyom őszintévé válik. Elfogadom a felém nyújtott finom kezet és megrázom.
- Jó estét Rella, Lorelai Riviera vagyok - mutatkozok be a szokásos módon. Valamiért azon jár az eszem, hogy utálom a középső nevem és soha, senkinek nem szoktam elmondani, úgy teszek, mintha nem is létezne. Talán ezzel tüntetem el az idegesség maradékát, ahogy beljebb invitálnak minket, követem Tildát, figyelem a kedves kis lakást. Bár a miénk is ilyen otthonos volna, szinte melegség árad a lakásból, olyan hely, ahol bárki szívesen felnőne.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 18. 21:47 Ugrás a poszthoz

Eridonos nyitóbuli
Norbi, Teo, Radúz, Lilith és mindenki más is


Valahogy éreztem, hogy nem maradok majd ki a jóból és nem alaptalanok a félelmeim, de nem gondoltam, hogy ekkora... nem is tudom, látványosság leszek ezen a nyitóbulin. Szentmihályi Norbert az első meglepetés, aki csatlakozik hozzám, miközben kint várakozok és próbálok rájönni, mit is keresek itt, miért is vagyok ennyire betojva. Tulajdonképpen nem sok dologban lesz ez más, mint egy tanóra, csak a helyzet kicsit más, nem?
- Jó estét - villantok felé egy kissé ideges mosolyt, de mégis olyan kedves és illedelmes volt, hogy kifejezetten kellemes csalódásként ért. - Nos, én...
Nem, nem kell tovább keresgélnem kifogás után, ugyanis megérkezik Radúz egyhamar és feldobja a hangulatot. A sziasztok elsőre kissé szíven üt, de ő végül is felnőtt és a felettesem, talán eltűröm tőle, még ha nem is kedvelem igazán ezt a megszólítást. Tulajdonképpen nem is állunk közel egymáshoz. De azért még mindig csodálom a lelkesedése miatt, amivel feldobja a partit, és pillanatok alatt tova is tűnik, csaknem szivárványszínű csíkot húzva maga után. Próbálok túllendülni az egészen, egyszerűen nem vagyok hozzászokva az ilyen közvetlen emberekhez. Meg ehhez a stílushoz nem. Engem egyszerűen nem így neveltek és most valahogy olyan nagyon kényelmetlenül érzem magam, hogy egyik lábamról a másikra állok, Norbertre pillantok éppen, amikor megjelenik mögötte egy kisfiú alakja, megijesztve a mestertanoncot és egy pillanatra engem is megrémítve.
- Nohát, nem illik ám másokat így ijesztgetni, csak óvatosan vele - szidom le egyből, egyik kezem reflexből csípőre rakva. Amikor rájövök, hogy úgy viselkedek, mint egy nagyon gáz anyuka, máris megköszörülöm a torkom és halvány mosollyal azért meghajolok én is és rámosolygok, mert velem igazán édes és jól nevelt fiúcska volt. Csak a tekintetével nem stimmel valami, olyan igazi kis csibészes.
- Lorelai Riviera vagyok, örvendek - mutatkozok be azért, hogy ne tűnjek túl gonosznak, és tényleg kedves akarok lenni velük. Nekem a szüleim sosem voltak a legjobb barátaim, mindig kissé távolságtartók, hűvösek, illedelmesek voltak velem. Javarészt csak ezekbe az emlékekbe tudok kapaszkodni egyelőre és ezért ilyen idegen nekem ez a helyzet. Vagy csak keresem a kifogásokat, miért nem tudok végre felengedni. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom, alkarom simogatom, miközben a díszítést figyelem és akaratlanul is egy szelíd mosoly vándorol az arcomra közben. Keith és Leonie igazán ügyesek voltak, be kell vallanom. Az én ízlésemnek túl színes és roppant giccses, de megértem, hogy a többieknek miért tetszik ennyire.
Aztán megérkezik Lilith is, aki azonban annyira meglep a bemutatkozójával, hogy elsőre csak pislogni tudok, tanácstalanul Norbertre tekintek, hogy ő vajon látta-e, hallotta-e, amit én, vagy ez most tényleg komoly? Aztán amikor leesik, hogy ez a valóság, érzem, hogy vennem kell egy nagy, mély levegőt. Ujjbegyeimet a halántékomnak támasztom. Érzem benne az ér lüktetését, és hátha ezzel tudom kicsit csillapítani.
- Tüszőfűi kisasszony, igazán örülök a társaságának, a kreativitásának pedig még inkább, de ha kérhetem, fektesse másba, ne becenevekbe. A Riviera tanárnőnek őszintén örülnék - fogalmazom meg a lehető legkedvesebben a mondanivalóm, de elveszi az élét Radúz, aki már jön is a meglepetéseivel, én pedig figyelek rá, ezzel kihasználva az alkalmat és egy kis levegőhöz jutva. Miért érzem úgy, hogy szorul a nyakam körül a hurok és ezek az emberek rám akarnak erőltetni valamit, ami nem én vagyok? Ez egy nagy hülyeség. Az vagyok, aki vagyok. Igen. Nem kéne ilyesmiken gondolkoznom.
Radúz ötlete viszont őszintén megmosolyogtat, nagyon kedvesek, aranyosak a kis madárkák, és természetesen hagyom, hogy a diákok vegyenek először, hiszen nagyon hasznos kis eszköz lesz nekik, ha kalandozni támad kedvük. De nem bírom ki, hogy kicsit később, hátul összekulcsolt kezekkel én is közelebb sündörögjek a házvezetőhöz.
- Kaphatnék én is esetleg? - pislogok Radúzra, meglepően lágy arckifejezéssel, és igen, ha valamit megtanultam, az az, hogyan kell nagyon szépen kérni.

//Nagyon remélem mindenkit lereagáltam, akit nem, szóljon rám *-*//
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. október 31. 21:56 Ugrás a poszthoz



Egy feszült pillantás, se több, se kevesebb, ennyi, amit megengedek magamnak, mielőtt még bemennénk. Az édesanyját megismerve torokszorongató érzés fog el és fogalmam sincs, ez miért fojtogat engem ennyire. Hogy mi ez. A saját elvárásaim, az ő elvárásai, vagy Tilda elvárásai. Ennél furcsább és frusztrálóbb már nem is lehetne a helyzet, de az édesanyja elsőre nagyon gyengédnek tűnik. Gondoskodó, őszintén szereti Tildát, és ha rájuk pillantok, egyből egy lopott, leheletnyi érintésre asszociálok.
Furcsa Matildát így látni. Egy szekrény, egyszerű bútordarab, neki mégis kicsit többet jelent. Akaratlanul is meleg mosoly ül ajkaimra, amikor hallom a régi történetet. Ez annyira jellemző rá, pedig nem most lehetett, de nagyon könnyen el tudom képzelni őt ebben a helyzetben. Néha még én is úgy érzem, hogy versenyeznem kell a könyvekkel. Ajkaimat összeszorítva elfojtok csírájában egy kuncogást. Szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy ha azt szeretné, hogy bezárjam a gardróbomba olvasni, szólhatott volna nyugodtan előbb is.
Mégis kissé furcsa a kötődés, a szép emlékek, a nosztalgia melegsége, amit itt érzek. Még én is érzem, pedig nem voltam része, de könnyedén felfogom a dolgokat. Kívülállónak számítok, de valahogy a része leszek már attól, hogy jelen vagyok. A mi házunkban semmi ilyesmi nincs. Nincsenek szívmelengető, nosztalgikus emlékek. Tárgyak, bútorok, helyek, amikhez kötődök és a viszontlátása megigéz. Semmi. Ha visszagondolok az otthonomra, nincs más, csak feszültség, keménység és hideg, visszagondolni hideg érzés. Valószínűleg a Riviera-ház az egyetlen, ahol a kályha körül is fagyos a hangulat.
Azonban ahogy meglátom az édesapját, már egészen más kép alakul ki bennem a helyről. Picit kihagy a szívem, ahogy látom a tekintetét a kezünkre siklani és megtorpanni. Eddig fel sem tűnt, hogy Tildába kapaszkodok, mert valahogy olyan természetes, hogy az ő keze az enyémben, mindegy, hol vagyunk. Az úr mégis a lányának köszön csupán, én pedig szelíden engedem el Tildát. Nagylány vagyok és feltalálom magam, nem akarom, hogy miattam ne ölelhesse át az édesapját. Felszabadult kezemmel idegesen morzsolgatom az ujjaimat.
- Jó estét, örülök, hogy megismerhetem. Lorelai Riviera vagyok - mutatkozok be egy halvány mosollyal az arcomon. Nem megy. Én nem tudok műmosollyal az arcomon bájologni, inkább csak jó szándékúan, visszafogottan. És abban a pillanatban, hogy tekintetemmel az övét megtalálom, elkezdek félni.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. november 8. 23:31 Ugrás a poszthoz

Dwayne Warren
Hajnalodik, kiugrom az ágyból
A pánciens már vár reám


Két napig nem kellett az Ispotály közelébe kerülnöm, ilyenkor pedig mindig új embernek érzem magam. Nem csak a kötelességtudat vezérel a mai reggelen, hanem még kedvem is van visszatérni. Iszonyat hosszú idő óta kialudtam magam, senki nem szívta le az agyam. Eddig egyáltalán nem éreztem a mindennapi teendőimet tehernek, de egy-két nap pihenés jól esett. Kisimultan érek be reggel az ispotályba, hogy átnézzem, miről maradtam le addig, amíg nem voltam itt.
Ruganyos, lelkes léptekkel sétálok a baleseti felé, pár kórlappal a kezemben és érzem, ahogy mindenki engem bámul. Legalábbis minden dolgozó. Valószínűleg, mert nem szoktam ilyen lenni. Még egy igazán hülye dal is megy egész reggel a fejemben és nem is akarom elfelejteni, magamban énekelgetem, hogy pont olyan energikusan és jókedvvel kezdjem a vizitet, ahogyan már nagyon rég nem tettem. Az első pár ágynál nagyon jól megy is a dolog, bár kicsit nehezen megy a nevek megjegyzése, és mintha szétszórtabb lennék a szokásosnál, de akkor sem tudok nem arra a számra koncentrálni.
Csak akkor marad abba, amikor rájövök, hogy ki is fekszik - nem fekszik - ebben a teremben. Nehéz lenne nem felismerni, ahogy találkozik a tekintetünk.
- Hova készülsz...? - kérdezem tőle türelmesen, kicsit sem kedvesen érdeklődve, miközben ismét beleolvasok a lapjába. Megemelem a szemöldököm, majd újra rápillantok. Körülbelül fél percig fogalmam sincs, hogy most mi a fene van. Húúúha.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. november 10. 15:19 Ugrás a poszthoz

Dwayne Warren

Én tökre nem gondoltam semmi rosszra, azt hittem csak kutakodik a cuccai között - bármelyik beteg megteheti nyugodt szívvel. De abban a pillanatban, hogy látom, Dwayne pontosan úgy viselkedik, mintha rajtakapták volna valamin, egyértelmű lesz a helyzet. Egy kisgyerekre emlékeztet, aki éppen plusz egy csokival többet próbál kicsenni a konyhából, mint ami megvan engedve neki és ezzel nagyon is tisztában van. Az őőzés ideje alatt pedig mérlegel, hogy most mit is kéne csinálnia. Nekem meg felelősségteljesen kéne viselkednem, de most éppen csak arra tudok gondolni, hogy leugrott egy francos épület tetejéről.
- Mindketten tudjuk, hogy még nem mehetsz el - próbálkozok vele kedvesen, hátha az bejön ez alkalommal. Ráadásul ahogy nézem, Michael pont bent volt az ispotályban, amikor behozták, én pedig nem. Ami azt jelenti, más keze alatt dolgozott. Ami feltételezhet bármiféle katasztrófát. Nem mintha nem bíznék a gyógyítótársaimban, inkább csak abban kételkedem hogyan tudják kezelni a Saint-Venant fiút, mert nem egyszerű eset.
- Mi dolgod lenne? - kérdem, egyezkedésre (látszólag) készen, hátha tényleg valami életbevágó dolog miatt kell elmennie. Mondjuk holnap lesz az esküvője. Akkor elengedném... talán.
De még mindig nem tudom kiverni a fejemből azt az egy gondolatot. Sóhajtva ülök le, mert úgy kényelmesebben érzem magam. Pedig általában szeretek ácsorogni, de hátha ezért majd ő is le szeretne ülni és nem menni sehova. Azt úgysem hagynám, de igyekszem békésen intézni.
- Ugye tudod, hogy pszichológust kéne hívnom hozzád? Szerintem egyikünknek sincs kedve hozzá, szóval beszélgessünk - ajánlom fel végül, várakozón pillantva rá.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. november 17. 15:14 Ugrás a poszthoz

Dwayne Warren

Komolyan, nevetgélni lenne kedvem, amikor meghallom a horkantását. Annyira egyértelmű a helyzet, hogy mit akar ezzel közölni. Meg az is, hogy mennyire szemben állunk egymással. Ő mindenképp el akar menni, én mindenképpen itt akarom tartani. Nem csak úgy kötelességből, de elég nagy hülyeség volna csak úgy elmenni most. Főleg, hogy... szóval hogy ilyesmi történt vele. Nem történt vele. Leugrott egy tetőről.
Ahogy lehajol a cigijéért, látom, ahogy megszédül. Nem, nem kéne még ficánkolnia és egyhamar rá fog jönni ő is, most nem éppen erre koncentrálok.
- Én ilyet nem is állítottam - mondom neki, mert nem áll szándékomban veszekedni vele. Tök értelmetlen most vitázni, inkább csak leülök az ágyára és egy kis beszélgetésre invitálom. Látom rajta, hogy fáj neki a mozgás. Figyelmeztetném rá szívesen, hogy ha elmegy és nem vigyáz magára, akkor egyhamar vissza fog kerülni, és akkor nem tudja majd érvényesíteni az akaratát valószínűleg.
Egy kis ideig csak szemem sarkából pillantok rá, ahogy mellettem ül. Aztán kissé tétován a térdére rakom a kezem, hogy a cigarettája helyett rám figyeljen.
- És, hogyan tovább? Ha most hazamész, mi lesz? Lesz valaki, aki naponta háromszor visz be neked kaját? Aki ellenőrzi a kötéseid? Ad neked fájdalomcsillapítót? Figyel arra, hogy pihenj?
A végére már én magam is feleslegesnek érzem a kérdéseimet, szóval sóhajtok egyet. És már megint, már megint az agyamba férkőzik az a gondolat, az a hülyeség, az az apró tény, ami egészen más megvilágításba helyez mindent.
- Dwayne, te leugrottál egy háztetőről tegnap. Maradj itt.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. november 30. 18:17 Ugrás a poszthoz

Dwayne Warren


Türelmesen hallgatom a férfi mondanivalóját. Vonalait figyelem türelmesen. Látszik rajta, hogy fájdalom járja át folyamatosan, mozdulatai nyomán folyamatosan. A nevetés is legalább akkora kínnal tölti el, engem pedig legalább akkora aggodalommal. Nem rajtam nevet, legalábbis ez bennem fel sem merül. És nem is jókedvében. Valahogy ez a nevetés sokkal, de sokkal vészjóslóbb számomra, mint egy drámai kiborulás.
- Ennek örülök. Nem volna jó, ha megdöglenél - jegyzem meg szinte mellékesen, miközben felállok mellőle, leguggolva veszem fel helyette a cigarettásdobozt. Rendben, csak nyugodtan dohányozzon kicsit, érezze magát komfortosan. Úgyis itt fog tölteni még egy kevéske időt.
- De ha nem így van, akkor... hogyan történt? - kérdezem, és közben minden értetlenségem kiül az arcomra. Komolyan nem tudom akkor, mi a francot keresett azon a tetőn. Azt sem, hogyan eshetett le csak úgy. Minek ment olyan közel a peremhez? Komolyan azt hiszi, hogy bekajálom ezt?
Nyugi, Lori, ne bántsd.
- Alkudjunk. Maradj itt még, én pedig engedek hozzád látogatókat. Aztán ha hazamész, talán még meg is látogatlak. Mit szólsz? - kérdezem végül, visszafogott, picikét ingerült mosollyal ajkaimon. Nem akarok vele veszekedni meg harcolni, de ha muszáj, akkor muszáj. Ha más nem, szólok Adamnek. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy egyszer örülni fogok neki, hogy egy vámpír császkál az ispotályban.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. november 30. 18:40 Ugrás a poszthoz

Mihael G. Saint-Venant


Megérkezik az első kis buzgómócsing, és már most látom rajta, hogy imádni fogom vele a közös munkát. Valahol van egy nagyon mazochista énem, aki szereti megtörni kicsit az ilyen ifjakat. Én is hasonló nagyképűséggel és tettvággyal vágtam neki a gyógyítói szakmának, de a tanulás alatt ez egészen lecsiszolódott. De mindenkinek van egy első páciense, akiért már nem tud mit tenni.
Megrázom a másik kezét, apró, visszafogott mosollyal jutalmazom az ő mosolyát, de semmi többel. Sajnos első sorban nem a szeretetet, hanem némi tiszteletet kéne kivívnom magamnak, bár nem igazán aggódok ilyesmi miatt.
 - Piros pontokat lehet szerezni. Azzal, ha remekül dolgozik és pontosan követi az utasításaimat - egy apró bólintással nyomatékosítom a mondanivalómat. Pontosan, belophatja magát a szívembe. Lehet a kedvenc diákom. Elég teljesítenie, amit elvárok tőle. Sajnos nem hagyom, hogy lenyűgözzenek a személyiségükkel, a bájos mosolyukkal, mert az nem szakmai erény. Ha betéve tudja nekem az orvosi lexikont és fel is mondja, na, azzal le lehet nyűgözni.
- Szép próbálkozás, de nem kérek, köszönöm. A helyzet az, hogy magának sem ajánlom a fogyasztását, nem tesz jót a szervezetének - apró mosoly jelenik meg az arcomon. Nocsak, úgy látszik, szereti kipróbálni, meddig mehet el és meddig nem. No nem baj, csinálja nyugodtan. Biztos vagyok benne mellesleg, hogy tudja, mennyire nem jó neki az energiaital, pontosan ezért mondtam el neki ilyen nyugodtan és udvariasan.
 - Ennek ellenére a büfé felfedezését javaslom. Szerintem jó barátja lesz az elkövetkezendő időszakban - nem több, csupán egy kellemes jó tanács, ennyivel szolgálhatok jelenleg. Az órámra nézek, kopogok kicsit az asztalon. Még nincsenek itt. Nem meglepő, hiszen még van idejük megérkezni és valószínűleg késnek is majd, elég korai az időpont. Megadóan sóhajtok, a férfire emelem tekintetem.
- Nos, amíg a többiekre várunk, mesélhetne arról, miért ezt a pályát választotta. Valószínűleg már rengetegszer kérdezték magától, és megvallom, én is unom egy kicsit a kérdést. Szóval próbáljon előállni valami egyedivel - mosolygok rá, magamhoz képest meglehetősen kedvesen.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. december 2. 22:06 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


- Egyetértek, jó döntés volna hazaengedni, otthoni körülmények között gyorsabban gyógyulna. Láttam, amikor a fia meglátogatta, biztosan figyelni fog rá - ejtek meg egy apró mosolyt Adam felé. Még mindig megbeszélek vele mindent és igyekszem leellenőrizni mindent, mielőtt még ténylegesen megcsinálná, de már nem kell árnyékként követnie és én sem járok utána folyamatosan. Kapott egy kis szabadságot és úgy tűnik, jól használja fel. Sokkal kevésbé haragszok azért, ha valami feleslegeset kérdeznek, mintha valami fontos kérdést mulasztanak és ez eddig nem volt rá jellemző.
- Én javasolnám, hogy két hét múlva jöjjön vissza kontrollra, megnézzük, leellenőrizzük még egyszer, egy kis rutin. Ha akkor sem látunk semmi rendelleneset, reménykedjen, hogy nem látja viszont - nyújtom át a kérdéses páciens papírjait neki, vissza az ő kezébe, hiszen most az ő páciense. Én pedig csak felügyelem, mit csinál vele pontosan. De már van rajta is némi felelősség, remélhetőleg érzi is a súlyát. Ideje lesz megtapasztalnia, milyen, amikor a stressz rá nehezedik, mert tényleg rajta múlnak a dolgok.
Éppen ezen kalandozom el, megmasszírozom a halántékom kicsit. Talán azért mosolygok ennyit, mert hihetetlenül fáradt vagyok. Szerintem látszik is rajtam, hogy csak arra vágyom, hogy befejezzek mindent és mehessen haza aludni egy hatalmasat.
A következő pillanatban nővérek rohannak el mellettem, meglökve a vállam. Kezdők. Tanulók. Jellemző, hogy ész nélkül rohannak mindenhez.
- Hova a nagy sietség? - kiáltok utánuk, amint visszanyertem az egyensúlyom.
- Súlyos esetet hoztak - mondja az egyik kislány, hátrapillantva.
- Horántzky bácsinak ismét rohama volt - mondja a másik, akit már régebb óta látok itt. Első pillanatban fel sem fogom, mit mondtak, hogy ki van itt. Kinek volt rohama. Kit hoztak be súlyos rohammal.
Sosem kötődök páciensekhez. Elvi kérdés és mindig ezt is tanítom a diákjaimnak. De Horántzky bácsi nevét hallva máris felszökik bennem az adrenalin szintje. Amint leesik az információ, máris elszáll minden fáradtságom, álmosságom és futásnak eredek, Adam mellett elslisszanva. Tudom, hogy nem én vagyok az ügyeletes és nem ez a feladatom. Azt is tudom, hogy nem kéne ott lennem, de ha tehetek érte bármit is... muszáj minél előbb odaérnem. Látom, hogy várnak a liftnél. Megállás nélkül rontok be a lépcsőházba és megyek ott. Minél gyorsabban oda kell érnem, hogy segíthessek és szinte nem is látok-hallok semmit ezen kívül.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. december 15. 19:37 Ugrás a poszthoz

Karina és Clairette


A téli időszak mindig fárasztó a gyengélkedőn és az ispotályban is. Most sem tudom igazán, hol áll a fejem, de lassan vége a műszakomnak. Már éppen pakolgatok, minden kis beteg az ágyban. A gyengélkedő köhintésekről, tüsszögésektől hangos éppen, de akik itt vannak, csak pár napra maradnak általában.
Éppen a bájitalokat rendezgettem, amikor egy finom érintést éreztem a vállamon. Hátrafordultam és megemelt szemöldökkel figyeltem a szőke lánykára, hallgatva kérését.
Akaratlanul is fáradt sóhaj szakad ki belőlem, ahogy összerakom a történetet. Az a jégpálya egy életveszélyes hely, én mondom.
- Rendben, ültesse le oda, mindjárt megyek - azzal a másik sarokban lévő, vizsgálóként működő ajtó felé mutatok, hiszen ott van mellette pár szék, ahol a nem túl súlyos esetek várakozhatnak. Nyugodtan befejezhetném, amit csinálok, egy lázmérőt még megnézek, a kislánynak adok lázcsillapító bájitalt és már megyek is. Ha valamit megtanultam, az az, hogy a legapróbb dolgokat is komolyan kell venni.
- Jöjjenek, kérem - mondom, miközben elhaladok a két fiatal hölgy mellett, magam mögött tárva nyitva hagyva az ajtót és megpaskolom a vizsgálóasztalt, hogy a hölgyike nyugodtan üljön le. Én pedig gyorsan megmosom a kezem, hogy véletlen se legyen rajta a kelleténél több baktérium, leülök az apró, támla nélküli székemre és odagurulok hozzá, így körülbelül pont egy magasságban ülünk.
- Jó napot, Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Kérem mesélje el, mi történt - kérem tőle, könnyed mosollyal az ajkaimon. Sokkal hatásosabb lesz, ha a hölgyike maga mondja el, mi volt és remélhetőleg érthetőbben.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. december 16. 18:28 Ugrás a poszthoz

Clairette & Karina


- Áh, értem, ez esetben nagyon remélem, hogy a kisasszony nem egy hydromágus, különben kénytelen leszek elbeszélgetni vele az ereje használatáról - ejtek meg egy pillantást a szőke lány felé, de inkább visszatérek a sérült lányhoz, és megnyugtatóan mosolygok rá. Finoman veszem el a kezét. Egy érintéssel ismét lehűtöm a kezét, hogy elzsibbadjon és ne érezze olyan élesen a fájdalmat.
- Próbálja meg mozgatni a csuklóját - kérem tőle, és figyelem a mozdulatot. Biztosan fáj neki, de abból, hogy mennyire megy, látom, hogy itt valószínűleg baj van. Valószínűleg nem tört el, viszont a duzzanatból és a mozdulatból ítélve...
- Katona dolog, csak egy kis ficam. Mindjárt jövök - mondom a lánynak, aztán elmegyek egy pillanatra, hogy a krémes tégelyeim között keresgéljek pár pillanatig. Kiveszem a megfelelőt és már megyek is vissza, leülök a lány mellé.
- Na, most szépen bekenjük ezzel az érzéstelenítővel, aztán a helyére rakjuk - mondom neki, még mindig mosolyogva. Először mindenre felkészítem, azt viszont nem mondom neki, hogy valószínűleg fájni fog. Az ilyesmi meg a rákészülés csak rontja magát az érzést, szóval jobb, ha nem tudja. Finoman bekenem a krémmel, hagyom, hogy hasson kicsit és elviselhető legyen. Egyik kezemmel az alkarját fogom másikkal a kenyerét, finoman és rápillantok.
- Na, egy, ke... - még ki se mondom a kettőt, direkt nem várom meg a hármat, sőt még a kettőt sem fejezem be, amikor egy határozott mozdulattal a helyére rántom a csuklóját. Maga az érzés nagyon fájdalmas pár pillanatig, de aztán áldásos zsibbadás járja át - jobbára az egész kart.
- Így ni, most bekötözöm és rendben is lesz. Pár nap alatt le kell mennie a duzzanatnak is, a lila foltokkal pedig barátkozzon meg - folytatom a mondókámat, miközben ismét lehűtöm a csuklóját és egy fáslival szoros, tartós, mégsem ereket is elszorító kötést rakok rá, ezzel is csökkentve a fájdalmat.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. december 28. 18:00 Ugrás a poszthoz

Artemisia Rubya
eufória bájital hatása alatt


Valahogy a mai napom annyira sugárzó, annyira csodálatos! Az összes kis diák, aki itt maradt, ellátásra került, mindegyikkel finoman és kedvesen bántam. Ahogy megláttam a lebiggyedt kis ajkukat, képtelen voltam elviselni. Megölelgettem őket, megsimogattam a buksijukat, a kisebbekkel viccelődtem is kicsit, meggyógyítottam minden bajukat és igyekeztem mosolyt csalni az arcukra. Végül pedig visszavonultam a gyógyítói helyiségbe, ahol általában megtanulnak, a bent fekvőket pedig csendben hagytam pihenni. Próbáltam feljegyzéseket készíteni, de nem sikerült teljesen effektíven haladni, mert elég könnyedén elkalandoztam. Azon kaptam magam, hogy virágokat és szívecskéket rajzolgatok a papírra, amíg nem figyelek oda. Akkor kapom fel a fejem, amikor kopogás után egy ismerős arc kukkant be hozzám, én pedig széles mosollyal fogadom őt.
- Jó napot, tanárnő, fáradjon csak beljebb! - és már pattanok is fel az asztaltól, hogy lelkes kiscsikóként nyargaljak oda, üdvözlésképpen pedig egy nagy ölelést adok a hollófekete hajú hölgynek. Csak a tanárok asztalától ismerős, nem hiszem, hogy beszélgettem volna vele, de annyira hihetetlenül édes a piros orrával, csillogó szemeivel, hogy nem tudok neki ellenállni. Hát kinek tudok én ma? Teljesen meg vagyok gajdulva, mint egy szerelmes kis fruska.
- Óó, gyógyító orrom megfázást szimatol, nohát! Viszont úgy látom az öné semmit - nevetgélek keveset, ahogy vállát karolva finoman beljebb tessékelem, majd szépen leültetem. Reppenek tovább, hydromágiával gyorsan kezet mosok, kesztyűt húzok, hogy biztosan ne koszoljak össze semmit.
- No meséljen, mi gondja!
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2016. május 7. 21:04 Ugrás a poszthoz

Ombozi Noel

Egyszerűen ki nem állhatom a kviddicsszezont. Főleg, hogy tavasszal ilyen szeszélyes az időjárás. Nem elég, hogy a diákokat felengedik, hogy hihetetlen magasságokban repkedjenek egy seprűn egyensúlyozva, vasgolyókat is küldenek közéjük, plusz néha jól megfáznak. A legutóbbi meccs után is mennyit ápolgattam őket, bezzeg odafent mindenki szuperhősnek képzeli magát, de itt a gyengélkedőn egy megfázásba bele akarnak halni.
Lassan, a következő meccsig viszonylagos nyugalom száll a gyengélkedőre. Egy-két felelőtlen diák fekszik csak bent, akik nem tudnak alkalmazkodni a tavaszi időjáráshoz és a kviddicsen felül is sikerült megfázniuk. Általában szeretnék kihúzni a gyógyulási időt, de sajnos amióta én dolgozom itt, nem nagyon van lehetősége a diákoknak egyszerű lógásra és szimulálásra.
Megakad a tekintetem egy fiatalemberen, miközben teszek-veszek és megnézem a diákokat, hogy érzik magukat. Csak úgy bejön, be sem csukja rendesen maga mögött az ajtót. Letörli az ablakot - ami mellesleg igazán kedves tőle, máshol is takaríthatna -, majd az ablakba könyököl és kibámul rajta. Összevonom a szemöldökeimet és felé pillantok. Az arcomról könnyedén leolvashatóak a gondolataim, miszerint: mi a franc?
- Elnézést, fiatalember - szólítom meg, ahogy közelebb megyek hozzá, egy műszeres tálcával a kezemben. - Nem szeretnék túl kíváncsiskodó lenni, de ön most azért jött be a gyengélkedőre, hogy pucsítson?
Jobb ötletem nincs erre, ugyanis gyönyörűen megvillantja férfiúi formáit, miközben az én ablakomban... izé, a gyengélkedő ablakában bámészkodik. Vagy még az is felmerült bennem, hogy talán tervezi leengedni a lepedőkből összeeszkábált kötelet a hercegnőjének, addig itt vár a megmentésre. Ki tudja, amióta ebben az iskolában dolgozom, semmin nem lepődök meg.
- Megértem, hogy szereti, ha attraktívnak találják és kedveli a figyelmet, de látja ott azt a hölgyet a hármas ágyon? - mutatok a kérdéses irányba. - Azt hiszem mindjárt kiesnek a szemei, ami nem gond, de ha közben szívrohamot is kap, az már az én felelősségem.
Irreálisan sok, már felnőtt diákban kell visszafojtanom mostanában a férfiúi ösztönöket. Vajon benne van a munkaköri leírásomban?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2016. május 7. 23:39 Ugrás a poszthoz

Ombozi Noel (a.k.a. Doctor Love)

Amikor a betolakodónk felpillant és rám néz, még kevésbé tudom, milyen rendezvényen vagyunk is pontosan. Értetlenül nézek rá, és majdnem el is ejtem, ami a kezemben van. Veszek egy mély levegőt és sóhajjal együtt fújom ki. Jobban össze kell szednem magam, elvégre már (sajnos) nem vagyok egy tizenéves kis fruska. Bizony, néha még emlékeztetnem kell magam, ki is vagyok. Azt hiszem, nem tett nekem jót, hogy annyi időt töltöttem az eridonosok között, teljesen kifordítottak önmagamból.
- Nocsak, még sosem járt a gyengélkedőn? Tartsa meg a jó szokását - adom neki a kedves tanácsot egy helyeslő biccentés kíséretében. Annyira nem bírom a felelőtlen diákokat, akik sosem vigyáznak magukra. A legborzasztóbb dolog, amit elkövethetnek, hogy zokni nélkül járkálnak, mezítláb. Hát sosem tanította meg nekik az édesanyjuk, hogy így lehet a legkönnyebben felfázni? Hogy ez mennyire nem egészségesebb? Nekem kell a fejükbe verni? Mondjuk biztosan ki akarják használni, hogy itt nincsenek szülői felügyelet alatt. De az nem jelenti azt, hogy nem tarthatom rajtuk a szemem...
- A bíróság - ismételem meg, kissé oldalra fordítva az fejem és érdeklődően felvonom az egyik szemöldököm. Kutatok az emlékeimben, emlékszem, hogy volt egy problémás diák az iskolában, aki... mit is csinált? Nem tudom, nem emlékszem, de aztán Dwayne elkapta és elég komoly következményei voltak, azt hiszem. Lehet, hogy ő volt az? És mi a francot csinált? Nem tudom, a jelentéktelen pletykákat könnyedén kiszűri a memóriám. Pedig az életben egyszer még hasznos információ is lehetne.
Továbbra is mély értetlenség tükröződik az arcomon. Ahogy ez a srác viselkedik, mintha nem is tudom, mit akarna. Van valami abban, ahogy rám néz, amitől iszonyat furcsán érzem magam. Lassú mozdulattal rakom le a tálcát, miközben nem veszem le róla a tekintetemet. Kissé bizalmatlanul nyújtom felé a kezem.
- Lorelai Riviera, gyógyító, ragálytan tanárnő, örvendek - mutatkozom be neki, és ettől csak még, még furcsábban érzem magam. Mi a jó fészkes fenék akar ez tőlem?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2016. október 16. 00:42 Ugrás a poszthoz

Kaelyn és Borbála

A lehető legjobban igyekszem elkülöníteni magamban a munkát és a magánéletemet. Ahogy egyre jobban bonyolódik a kettő, ez egyre nehezebb, de még egészen jól kitartok. Pontosabban, az, hogy nem vagyok túlságosan kedves és nem tűröm a színlelő kisdiákokat, az nem annak köszönhető, hogy rossz a hangulatom. Ezt az év többi napján is pontosan ugyanígy csinálom. Kifejezetten az őszi időszakban, amikor bejön a hűvösebb idő, és nagyon sokan betegszenek meg hirtelen. Sokan nem öltöznek fel rendesen, vagy csak az időjárás tol ki velük, na meg persze az éjszakai hidegben, a reggeli fagyokban nagyon is jól érzik magukat a vírusok. Az iskolánk pedig ebből a szempontból egy igen zárt környezet, ami bármilyen fertőzés, illetve betegség terjedésére tökéletes. Nem kell tovább részleteznem, azt hiszem, mit művel az őszi és a tavaszi időszak a gyengélkedővel.
Zajos, pörgős, és sajnos egyik diákra sem jut pár percnél több időm. A legtöbb ágy foglalt, sokan fekszenek bent, többek nagy buborékokba zárva, hogy véletlen se fertőzzenek meg semmit. Természetesen, ugyanúgy átengedi a levegőt és a hangokat, a fertőző dolgokat viszont nem. Nagyon kényelmes kis bűbáj, meg persze könnyen sterilizálható, és ilyenkor abszolút el sem tudom képzelni, a mugli világban hogyan oldanak meg ilyen dolgokat.
Már éppen leülök egy picit pihenni, az egész napos pörgés után, nagy szusszanással, amikor újabb diákok jelennek meg a gyengélkedő ajtajában. Kivételesen nem orrot fújva, köhögve, hanem egy eldeformálódott bokával, amit egyből kiszúrok. Nagyot sóhajtok, megforgatom a fejem, majd felállok, magamra veszem semleges arckifejezésem, úgy közelítem meg őket.
- Szép napot, Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Jöjjenek velem - segítek a lány támogatásában, miközben a vizsgáló felé terelem őket, ahol sokkal nagyobb nyugalom van, na meg megfelelő eszközök, hogy felmérjem, mi is a helyzet a lánnyal.
- Közben pedig ajánlom, hogy mutatkozzanak be és szépen magyarázzák meg, mi történt, és hogyan - javasolom, mert van egy olyan érzésem, hogy nem a délutáni leckeírás közben sérült meg a hölgy így.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes RPG hozzászólása (82 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] Fel