Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

- Az volna a legjobb, ha valahogy előcsalogathatnám magamból. - Mondtam bólintva. Tisztában voltam vele, hogy ez nem túl jó dolog. Talán nem kéne vakmerőnek lennem és hirtelen felindulásokból a legnagyobb hülyeségeket is elkövetni. De sajnos soha nem volt senki, aki rám kiáltson és azt mondja, hogy ez hülyeség. Mindig megtanultam a saját bőrömön, hogy mi az amivel tényleg nem szabad játszani.
- Azt hiszem, egyszer féltem. Amikor egy vámpír akart megkóstolni.
Na igen, talán az az egyetlen alkalom, amikor tényleg éreztem a félelmet és tényleg menekültem. Az életemet féltettem. Akkor egyszer felfogtam, milyen törékeny az életem és hogy olyasvalakivel állok szemben, aki pillanatok alatt elveheti, ha akarja. Sosem fogom elfelejteni azt az estét.
- De azóta sem félek egyedül sétálni a városban.
Meg kellett vonnom a vállam. Nem mondanám, hogy tanultam belőle. Eleinte vonakodtam újra ott sétálni, de már semmi gondom nem volt vele. Egyszerűen csak elmúlt az a löket, ami akkor és ott menekülésre késztetett. Valahogy nem vésődött be az agyamba az az érzés és nem tört elő minden alkalommal, amikor újra arra akartam járni.
- Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy életrevaló szeretnék lenni. Egy túlélő. Nem is tudom... - Amióta bejöttem hozzá, itt bizonytalanodtam el kicsit először. Egy lépést hátrébb léptem. - Szeretnék nem csak botladozni az életemben. Ehhez pedig fizikai és lelki erőre lesz szükségem, úgy hiszem. Sokra.
Apró bólintásokkal helyeseltem magamnak, hogy valóban ezt akartam. Talán mégsem volt olyan nehéz megmagyarázni Dwayne-nek, hogy mit akarok. Még csak az sem zavart, hogy egyszerűen lelegyintett. Ha ez kell hozzá, megteheti, amúgy sem tűnik úgy, mint aki komolyan vesz engem.
Van egy olyan érzésem, hogy meg fogja gondolni magát a jövőben... nem is tudom miért. Erre a gondolatra apró, ravaszkás mosolyra húzódott az ajkam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az évnyitó unalmas, mint mindig, de a megjelenés kötelező. Legalábbis nekem biztosan, ugyanis prefektus vagyok. Kicsit el kellett gondolkodnom azon nem vagyok-e túl régóta ebben a pozícióban... ráadásul már másodszorra veselkedek neki ennek az egésznek.
Szokásos rutinfeladataimat végzem az évnyitón, a bukdácsoló, tanácstalan elsősöket útbaigazítom, igyekszem elhallgattatni azokat a személyeket, akiknek túl nagy a szájuk és zavarják a helyet. Próbálom a tömeget is irányítani, ha éppen valami történik. Mert ezeken az évnyitókon sosincs nyugalom, na persze nem mintha máskor olyan ártalmatlan és unalmas lenne a kastély.
Ráadásul undorító kék az egész ünnepség, amikor gyönyörű sárga színekben pompázott a nagyterem, sokkal jobban tetszett. Fintorogva néztem körbe... a Levita nagyra lehet magával, ezt az évet átengedtük nekik. A következőben biztosan lesz ellenfelük, nem akarom feladni, bár nem volt túl sok időm a pontversennyel törődni ebben a tanévben. Így utólag morogni én is tudok, hogy elvesztettük a kupát, de nem érzem magam bűnösnek, hogy nem tettem érte. Az ilyesmi egyszerűen lepereg rólam.
Amikor vége volt a beosztásnak, végignéztem az újdonsült diákokon. Nem festettek valami talpraesettnek, mégis nosztalgikus érzéseket keltettek bennem. Ó, igen, nagyon is emlékszem arra, amikor én álltam ott, amikor idejöttem a kastélyba. Még egészen elveszett voltam, nem tudtam éjszakánként jól aludni, akaratom ellenére küldtek ide. El sem tudtam volna képzelni rosszabb helyet ennél. Most viszont elég nehéz lenne elképzelni az életem a Bagolykő nélkül. A sors iróniája.
Annyira fáj az önérzetemnek bevallani, hogy a nagynénémnek igaza volt: itt megtalálhattam a számításomat. Deborah sosem lesz a szívem csücske, de már nem akarok minden áron lázadni ellene, rájöttem, hogy felesleges.
Felpillantottam, visszatértem az emlékekből a valóságba. Halovány mosollyal megrázta a fejem, majd odaléptem a Navine asztalához. Mielőtt még leültem volna, egy kislányt láttam erre téblábolni, a házamhoz osztották be őt. Éppen egy szellem repült felé és tapasztalatból tudtam, hogy nem túl kellemes élmény.
- Tűnés. - Szóltam a szellemnek, miközben felemeltem a pálcám, bár nem sok kárt tehettem volna benne. A kísértet kikerülte a lányt, talán csak a fagyos tekintetem ijesztette el. A kis újoncra pillantottam.
- Látom nem igazán találod a helyed. - Mondtam neki, miközben leültem az asztalunkhoz. - Ülj ide, ha akarsz.
Biztosan ijesztő lehetek egy kislánynak. Nem vagyok a legbarátságosabb jelenség, emellett mestertanonc vagyok... további erényem, hogy még meg is büntethetem, ha akarom. Halványan elmosolyodtam a gondolatra, ahogy magamra nézek kicsi szemmel és megremeg a térdem. Lori, a rettegett. Őszintén szólva, tetszik ez az imázs. De most megengedtem a kislánynak, hogy leüljön velem vacsorázni. Miért ne? Ma rendesnek kell lennem velük és nem elijeszteni őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Úgy látom, a lányka nem érzi magát túl kellemesen itt. Elég idegesnek tűnik, egyből feltűnik. Nem bámulok felé, csak szemöldököm alól, oldalra pillantok néha. Ha már úgy döntött, leül mellém, figyelek rá kicsit. Tudom, nem lehet minden diákot egyesével terelgetni, ahhoz túl sokan vannak, de olyan kis elveszettnek tűnik. Még az én kőszívem is meg lehet enyhíteni néha - a kislány erre most pont alkalmas. Persze, nem mutatom, hogy észrevettem, mennyire rosszul érzi magát.
Úgy tűnik, mintha kicsit melege is lenne a lámpalázon kívül. Elveszek az asztalról egy pohár vizet, egy ideig a kezemben tartom és az elemi mágiával alaposan lehűtöm neki. Jóleső, frissítő így is, de így talán jobban fog csúszni neki.
- Tessék, idd meg ezt. - Adom oda neki a poharat, miközben egy nagyon nevetgélő diákcsoportot méregetek. Nem vagyok túl éhes, talán majd pár falatot eszek, de azt is csak később. Nekem most fontosabb dolgom van, úgy érzem, mintha minden pillanatban elszabadulhatna a pokol.
Aztán a következő pillanatban a lány bemutatkozik, erre kicsit hátrébb dőlök, felé fordítom a fejem, rápillantok. Szimpatikus, hogy nem fél hozzám szólni és nem tűnik megszeppent báránykának, amikor rápillantok.
- Lorelai Riviera vagyok, örülök.
Biccentettem egy kicsit a lánynak, majd egy picit végignéztem rajta. Úgy tűnt, lassan kicsit megnyugszik. Nem tudom, hogy ez a jelenlétemnek köszönhető, vagy magában rendezte csak a dolgokat, de őszintén szólva nem is érdekel annyira. Viszont ha már megmert szólítani, igyekszek felhagyni a szavakban szűkölködő énemmel.
- Egyél bátran, nagyon finom szokott lenni. Jól főznek a manók, különösen a sültekhez értenek.
Halvány félmosollyal adtam tanácsokat neki, hiszen még nem igazán tudja, milyen is itt a koszt. Nem vagyok nagy evő, de vannak fogások, amiket tényleg muszáj kipróbálni itt, ilyenek a sültek. A manók nem tudom, hogyan csinálják, de legyen az sertés, bárány, marha, csirke... mindig tökéletes. Nem túl rágós, de nem is száraz. Pont tökéletes.
- Nem magyar neved van. Honnan jöttél ide? - Kérdeztem végül, miközben elvettem én is egy pohár vizet és ittam belőle pár kortyot, majd testemmel félig a lány felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Látom, ahogy a lány elveszi a poharat tőlem, nem igazán érti, miért pont azt kéne innia. Viszont nagyon tetszik, hogy nem kérdez semmit, csak csendesen kortyolgatja a hűs vizet. Talán némi feloldást jelent neki a talár melege alól. Elkaptam a tekintetét, ahogy egy hálás pillantást vetett felém, én pedig egy aprót bólintottam neki. Most, hogy így belegondolok, gyakran kommunikáltam mindig is apró, nonverbális jelekkel.
Amikor azt mondja, hogy nem látott még manókat, csak megemelem az egyik szemöldökömet. Kicsit érdekes, de egyáltalán nem lepődök meg rajta.
- Varázstalan szülőknél éltél, ugye? Amikor idejöttem, én sem láttam még manót, ne aggódj. Viszont ne lepődj meg, ha sok új dologgal találkozol majd a kastélyban.
Jobbnak láttam előrevetíteni, hogy készüljön fel a meglepetésekre. Jól emlékszem, amikor idejöttem, mennyire hihetetlen volt az egész. Mint egy rémálom - hiszen én utáltam itt lenni. Ennek ellenére csodálatosnak találtam a varázsvilágot. Viszonylag hamar meg is szoktam mindent, a manókat és minden mást. A kastélyt is kiismertem már teljesen, hiszen rengeteg ideje élek már itt. Hét éve? Még belegondolni is iszonyat sok. Halvány mosoly kúszik az arcomra, amikor ezekben a gondolatokban elmerülök. Nosztalgikus érzés, csak idősebbnek érzem magam tőle. Mintha már ide sem tartoznék...? Egyszer el kell hagynom a kastélyt, ha minden igaz. Nem élhetem itt le az élete. Vagy mégis?
Közben Sophie-t figyelem, azt, ahogy eszeget és látom rajta, tényleg ízlik neki. A mosolyom erősödik kicsit, amikor őt nézem. Hiába, nem tehetek róla. Egyszerűen aranyosnak találom a lányt. Jól is esik most beszélgetni kicsit vele és nem az esemény felkavarodására figyelni. Amikor meghallom a nevelőszülő szót, akaratlanul is kicsit megrándulnak a szemöldökeim - össze akarnak húzódni.
- Mesélj róla, ha akarsz. - Ajánlom fel neki. Nem akarok rámenős lenni, miért lennék? Ha nem akar róla beszélni, úgysem fog. Ha pedig akar, majd meghallgatom. Pontosan tudom, az ember mennyire meg tud szenvedni a családjáért, a családjával. Elég sok dolgon mentem keresztül, talán most hasznot húzhatnék belőle és tanácsolhatnék neki valami hasznosat.
Aztán Sophie elfordul, egyértelmű, hogy sír és az is, hogy titkolni akarja. Nem mondok semmit, nem teszek rá megjegyzést. Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Nem akarom nyaggatni vele, hagyom, hadd szedje össze magát. Csak utána pillantok le rá újra.
- Angliából származom, de a nagynéném előírta, hogy itt tanuljak. Megszerettem Magyarországot, csodálatos hely. - Bólintottam mellé egy aprót, majd belegondoltam, mennyire jóra fordult minden... már ami az országot illeti. Nekem kellett ez, szükségem volt erre. Itt kellett maradnom, még ha itt nem is menekülhetek örökre az emlékek elől. Nem is szabad tovább menekülnöm, szembe kell néznem velük.
- Így elsőre hogy tetszik a kastély? Örülsz neki, hogy itt lehetsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Evelin Ordassy

Azt hiszem, nem kéne csak úgy, engedély nélkül a kastélyban lófrálnom, majd felkeresem az igazgatót, de előtte még megpróbálkozok egy sétával. Fogalmam sincs, milyen érzéseket vált majd ki belőlem, visszatérni ebbe a kastélyba. Azt hiszem, az lenne a legnagyobb csalódás, ha nem éreznék semmit. Elméletileg rengeteg időt töltöttem itt, itt tanultam, éltem hosszú évekig. Én viszont nem emlékszem semmire.
Amikor a folyosókat járom, valami furcsa érzés mocorog bennem, nem is tudnám megfogalmazni. Nosztalgikus érzésnek kéne lennie, nagyon akarom, hogy az legyen, de nem az. Csak furcsa, mintha már jártam volna itt, de nem emlékszem semmire, minden forduló új, ismeretlen festményeket rejt, nem tudom, melyik helyiség merre van, azt sem tudom, milyen helyek találhatók itt. Nem tudok semmit biztosra, de ide jártam, legalábbis ezt mondták. Most pedig újra itt vagyok. Hiú remények vannak bennem, hogy talán visszakapok valamit, ami az enyém volt, ami engem illet. Viszont a racionális, tudatos énem egyszerűen tudja, hogy ebből csalódás lesz, de még mekkora. Viszont nem tehetek ellene semmit.
Egy csomó manót látok szorgoskodni az egyik ajtó körül, ez pedig felkelti az érdeklődésem. Amúgy sem járkálhatok csak a folyosókon, talán egy-két helyiség felkeresése segít. Vagy a régi házamé... azt sem tudom, melyik házban voltam, de sárga-fekete cuccokat találtam a féltett tárgyaim között. Na mindegy, ahogy belépek, egyből feltűnik, hogy egy konyhába érkeztem. Egy másik lány is van itt, fiatalnak tűnik, végigpillantok rajta, majd köszönésképpen bólintok. Bentről hangos manók zajonganak, biztosan a reggelit készítik, vagy már takarítják? Azt sem tudom, mennyi az idő.
- Szerbusz. - Köszöntem rá végül a lányra. - Meg tudnád nekem mondani, melyik ház színe a sárga és fekete? Sokat segítene. - Kedvesen kérem, mert próba-szerencse, hátha segít. Közelebb lépek, látom, hogy salátát készít, némi vért pillantok meg és egy ragtapaszt az ujján. Türelmes mosoly ül ki az arcomra.
- Megvágtad magad? Szeretnéd, hogy meggyógyítsam? - Kérdeztem tőle kedvesen, hiszen nekem aztán semmit nem számít. Egy-kettő és megcsinálom, és talán szívesebben igazít útba, ha megmondja, melyik volt a házam. Sőt, talán még el is kísér, ha elég szépen dorombolok neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A monoton napokba visszazökkenni könnyebb volt, mint gondoltam. Akármit csináltam, nem kaptam vissza az emlékeimet, pedig szerettem volna. Úgy éreztem, hiányzik belőlem egy darab, amit erőszakkal kirántottak, kiszakítottak. Elloptak tőlem valamit, amit vissza akarok szerezni. De sajnos nem tehetem, azt sem tudom, ki volt az. Azt sem tudom pontosan, hogy történt, csak Kim elmeséléseiből. Utálom ezt a helyzetet, nincs más választásom, mint megadni magam és igába hajtani a fejem, pedig ez nem jellemző rám... azt hiszem. Annak viszont örülök, hogy azt, aki vagyok, nem veszítettem el, nem vagyok egy élettelen valaki, üres tekintettel, jellem és minden további nélkül. Nem, ugyan, én el sem tudom képzelni magam tehetetlenül.
A kórházban segítettem, a hopp-hálózattal nem volt messze, nem is tartott sokáig. A pénz is jól jött, most, hogy elkezdtem a saját életem, a saját lábamon. Bár eddig sem éltem a szüleim nyakán (állítólag), de ez azért más volt. Saját háztartás, munka, feladatok, felelősség, minden. Bár nem féltem tőle előre, ismerem magamat, tudom, hogy a jég hátán is megélek, ha kell. És kapaszkodó, segítség nélkül is megoldom a dolgaimat... akkor is, ha nem muszáj. Szóval a kórházban dolgozni nem olyan nehéz munka, mint amit néha Japánban csináltam. Általában rutinfeladatok, emberek ápolása, sebek ellátása, a gyógyítók mindennapjai. A legtöbb dolog olyan érdekes, mint az irodai dolgozóknak postára járni, bár én azért több lelkesedéssel csinálom. Nem akármilyen munka az enyém, visszaadhatok valamit az életnek, kicsit visszafizethetem a kölcsönt, amit a születésemkor vettem fel.
Éppen egy beteg mellett ültem, gyöngyöző homlokát vizes kendő helyett pár kézmozdulattal, hydromágiával mostam le és hűtöttem le a bőrt. Két ággyal arrébb azonban egy nő feküdt, nyugodt álom helyett szenvedett, látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal álltam fel, sétáltam oda, elővéve a pálcám. Egy kézmozdulattal odahúztam egy széket és lecsüccsentem rá, egyenesen a nő mellé.
- Nyugodjon meg, kórházban van, biztonságban. - Jobbnak láttam egyből letisztázni vele, hogy ne pánikoljon be. - Elárulja, hol fáj, mik a panaszai? Segíteni szeretnék magán, bízzon bennem.
A hangom határozott, mint mindig, a tekintetem viszont megenyhül, ahogy végigpillantok rajta. Sajnálom őt, hiszen pontosan tudom, milyen úgy felébredni, hogy minden elveszett. Hogy semmid nincs, ezen a kórházi ágyon, a szobán és az ápolódon kívül. Tudom milyen kifosztva feküdni, üresen, félig eltávolodva önmagadtól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Amikor a nő nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre, kissé összehúztam szemöldökeimet. Semmi baj Lori, türelmesnek kell lenned vele. Én ne lennék megértő? Pontosan tudom, milyen, amikor felébredsz és hirtelen semmid sincs, eltűnt, amit eddig felépítettél. Mindent kezdhetsz újra, teljesen elölről. Az emberek mindig Delete gombot kívánnak az életükre. Legszívesebben beleverném a fejüket valamibe, amikor erre gondolnak, hátha megtapasztalják, milyen is az valójában. Elárulom: borzalmas. Az elveszettség, kiszolgáltatottság az előttem fekvő nőn is látszik, türelmesen pillantok rá, szokásos, kimért vonásaimmal.
- Igen, kórházban van. - Helyeslem egyből, amikor visszakérdez. Ezt ideje lenne feldolgoznia. Közben lassan mellé ereszkedek egy magas székre, onnan pillantok le rá. A pálcám már a kezemben, hogy segíteni tudjak neki. De csak nem akarja elárulni, hol és mije fáj pontosan. Én csak találgatni tudok vaktávban, de így nem lesz sok értelme. Lassan eresztem ki a bent tartott levegőt.
- Valószínűleg fejsérülése van és ha nem tévesek a vizsgálataim, nemrégiben egy átok találta el. - Bizony, egy olyan átok, aminek a hatását már én is nagyon jól megtapasztaltam. Nem voltam biztos benne, még nem mondhattam biztosra, eddig ébren sem volt. Nagyon remélem, hogy nem az történt vele, amire elsőre gondoltam. Végül megköszörültem a torkom feljebb emeltem az állam, továbbra is szigorú vonásokkal pillantottam rá.
Egyre zavaróbb volt őt nézni. A szeme, a vonásai... biztosan nem találkoztam vele korábban. Mégis nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ismerem valahonnan. Ez az érzés a bőröm alatt bujkált, belülről viszkettem tőle, ahol még csak meg sem tudtam vakarni. Kellett némi idő, mire összeszedtem magam teljesen, és visszafogtam az érzés okozta grimaszaimat. Dolgozok, kimérten kell viselkednem. Miért nem akar menni?
Kifújok egy nagy adag levegőt.
- Nem tudok semmit a húgáról, egyedül került ide. Ha magával is volt, bizonyos, hogy nem szorul kórházi ápolásra. De ezidáig látogatója sem volt. - Teszem hozzá kissé halkabban, nem tudom, az emberek hogy reagálnak erre. Valahogy a nő közelségétől gombóc nőtt a torkomban, pedig nem szoktam ilyen szerencsétlenül viselkedni. Amikor ismét megpróbált felülni, egy határozott mozdulattal, a vállainál fogva toltam vissza az ágyba. Vannak páciensek, akik nem hajlandók megülni a fenekükön. Semmi baj, rájuk is fel vagyok készülve.
- Ne akard, hogy odakösselek. - Figyelmeztetem kissé összeszűkített szemekkel, majd lerakom a pálcám egy apró sóhaj kíséretében és előveszem a kórlapját és egy tinta nélkül is funkcionáló pennát, majd ismét rápillantok. - Kezdjük egyszerűbb kérdésekkel. Neve, születési helye, ideje, lakcíme... - Sorolom monoton hangon a kitöltendő adatokat. Volt idő, amikor naponta ezer ilyet is meg kellett csinálnom, amikor még csak kis szárnysegéd voltam. Baromira unom, de nincs mit tenni. Csak reménykedni tudok, hogy segítőkész lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ahogy elhangzik az átok szó, a nő ijedtsége csak fokozódik, én pedig magamban sóhajtok egyet. Ezt jobb most nem kiadni.
- Semmi baj, ahogy mondtam, ez még nem teljesen biztos. - Nyugtatom meg, de nem ígérgetek neki mindenfélét. Csupán felhívom a figyelmét a tényre, hogy amíg nincsen semmi bizonyíték, addig nem kell pánikolnia. Igazából akkor sem, ha bizonyíték van rá, mert az nem segít, sajnos nem. Én is tudom, mennyire kétségbeejtő érzés, ó, de még mennyire, hogy tudom. Most mégis arra próbálom sarkallni, hogy maradjon nyugodt és gondolkodjon racionálisan. Na, egy ilyen helyzetben mindent lehet, csak ezt nem. Elfojtok egy ironikus mosolyt.
Aztán lassan kezdi érzékelni a testét, a környezetét, lehet, hogy lassan össze is teszi, miért van itt. Nem tudom, mi zajlik a fejében, de amikor meghallom a kérdését, nyelek egyet. Nem szokásom ilyesmit csinálni, de nagyon sajnálom őt és úgy segítenék neki. Ami azt illeti, tudnék is, kevésbé unalmas módszerekkel, de hivatalosan még nem használhatom az elemi mágiát. Kicsit megszorítom a kórlapot a kezemben, sorosabban zárom össze az állkapcsomat, hogy elnyomjam az érzelmességet. Az ispotály nem az a hely, ahol lehet így viselkedni.
- Sajnos igen. - Válaszolom halkan, majd próbálok egy biztató mosolyt varázsolni az arcomra. - De ne aggódjon, már nem olyan vészes és idővel minden rendben lesz. - Ezt meg merem neki ígérni, hogy idővel helyre fog jönni teljesen, de valószínűleg lesz majd egy-két nyom, ami emlékezteti majd a sérülésére. A frontok érkezésekor fellépő indokolatlan fájdalom, vagy csak a rossz mozdulatok okozta szenvedés. Apró nyomok, amik majd beolvadnak a hétköznapjaiba, és habár egy idő után már nem is érzi őket furcsának, jelentőségük lesz, vagy inkább megmarad. De ezzel meg lehet tanulni együtt élni. Igazából én hiszek benne, hogy amíg él az ember, bármivel meg lehet tanulni együtt élni. Végtagvesztés, betegség, ezeket lehet kezelni, helyettesíteni, pótolni, csökkenteni a szenvedést és új világok felé terelni az embert. A halált viszont már nem lehet meggyógyítani, sajnos nem. És örülök, hogy ő életben van. Ma éjjel nem fogunk senkit elveszíteni, amíg én itt vagyok, addig biztosan nem.
- Rendben. - Bólintok egy aprót, visszafogottan mosolyogva, majd kissé türelmetlenül dobolok a tollammal a papíron. Nagyon remélem, hogy emlékszik a nevére, az alap adataira, akkor könnyebben nézhetem meg az eltűnt személyek listáját és kereshetek valakit, aki azonosíthatja őt. A feji sérülései miatt nem lehetek benne teljes mértékben biztos, hogy tudja magáról ezeket. Az pedig kellemetlen helyzet, igazán kellemetlen mindenkinek.
Arra ocsúdok fel, hogy a nevemen szólítanak, fel is kapom a fejem, körbenézek, ki lehet az. Aztán leesik, hogy a nő szólított így, én pedig nyugodtan pillogok rá.
- Honnan...? - Motyognám halkan a kérdést, de nem fejezem be. Nem vagyok hozzászokva, de ideje lenne. Lehet, hogy ismertem régebben? Ismertük egymást? Ettől kissé izgatott leszek, lejjebb engedem a táblát, nyelek egyet. Azt hiszem, kissé bizakodó az ábrázatom, pedig tudom, hogy vissza kéne fognom magam.
- Ismersz engem? - Kérdem kissé óvatosan, mert lehet, hogy csak összekever valakivel, aki hasonlóan néz ki, mint én. Hiszen most kapott felejtésátkot, nem lehetek biztos semmiben, amit mondd, de... talán ezért volt olyan ismerős érzésem a bőröm alatt. Nem tudom mi történik, de próbálom nem belelovalni magam, hogy feleslegesen koppanjak. Inkább megvárom, amíg válaszol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Látom, ahogy a nő szépen, lassan darabjaira hullik. Mintha rossz, régi képkockák lennének, a folyamat lassú, mégis halad, ütemes és megállíthatatlannak tűnik. A könnyeivel küzd, miközben talán nem is tudja, hogy a saját gondolatai égetik ennyire, vagy azok hiánya. Élve megégni a saját magad által csapdába esve - ilyen érzés ott feküdni ilyenkor. Habár számomra is felkavaró ott állni és nézni őt, tehetetlenül, kifogyva a vigasztaló, biztató mondatokból, én nem engedhetem meg magamnak, hogy látsszon rajtam.
Azt mondja, érti, mégsem hiszek a szavainak. Ez nem lekezelő válasz, inkább csak védekező. Azt mondja, hagyj békén. Az egyik kezem kissé megremeg, mert most kellene határozottnak, kissé erőszakosnak lenni. Olyan megdönthetetlen ténnyel előállni, amivel nem tud majd ellenkezni. Egyszerűen és rendíthetetlenül, ilyennek kéne lennem, de nem tudok. Neki viszont nem kell látnia, hogy nem tudok, jelenleg talán nem is rám figyel, egyáltalán nem. Viszont amikor a nevemen szólít, egy pillanatra megáll a vérkeringésem, az egész világ megdermed kicsikét. Éppen csak amíg az információ villámgyorsan szalad végig rajtam, sikerül elkapnom és felfognom. Furcsán hallom, mintha hangszóróból szólna a hangja, az agyam erőlködik, hogy gondolatokat gurítson elém, elvéve a figyelmemet, én mégis rá akarok figyelni. Barátok vagyunk? Szóval biztosan ismert engem. Amióta én is így ébredtem, azóta készültem erre a pillanatra, egy emberre, aki azt mondja, tudja ki vagyok... illetve voltam én. Most mégis csak nyelek egyet, letörlöm az idióta, megkönnyebbült mosolyt az arcomról és megkeményítem a vonásaimat.
- Sajnálom, de nem olyan rég egy felejtésátok következtében elég sok emlékemet elveszítettem. Valószínűleg ezért nem ismerlek meg, aggodalomra semmi ok. - Na, ez már majdnem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, büszke vagyok magamra. Azt mondja, leveleztünk is, az én szívem pedig hevesebben kezd verni. Szóval azután is tartottam vele a kapcsolatot, hogy eljöttem a Bagolykőről. Ami azt jelenti, hogy tényleg közel állhattunk egymáshoz. Izgatott vagyok, minél többet akarok tudni róla, magamról. De ez most nem annak az ideje. Nyelek egy nagyot, hogy elnyomja a borzasztó kísértést.
- De most fontosabb, hogy felvegyük az adatait. - Térek vissza a kezemben lévő nyomtatványra, majd beírom a nevét. - Szóval, Gryllus Matilda, születési helye és ideje, jelenlegi lakcíme, esetleg valaki, akit értesíthetnénk? - Kérdezem, miközben halvány mosoly ül az ajkaimon. Lassan engedem ki a levegőt a tüdőmből és késztetést érzek, hogy finoman letöröljem a könnyeket az arcáról. Csak essünk már túl a formaságokon!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ahogy elmondom neki, hogy felejtésátok talált el, látom rajta, hogy ez csak tetézi a pánikot. Igen, én is annyi mindent kérdeznék magamról, felgöngyölíteném az ügyet. Egyre inkább izzad a tenyerem, érzem, hogy ideges vagyok, vagy talán izgatott. Kissé szorosabban fogom a dolgokat, amik a kezemben vannak, de visszafogom magam. Azt mondom, koncentráljunk a fontos dolgokra, az adataira. Hogy felvehessük a kapcsolatot a hozzátartozóival... ők biztosan több érdemi információval szolgálnak majd. Valószínűleg fel is zaklatják, de azt hiszem, megéri, hogy ne legyen egyedül, mint a kisujja. Mert habár én nem vagyok nagy társaság, nagy támasz, próbálkozom és akarom, hogy jobb legyen neki.
- Értem... rendben, nincs semmi baj, ha egyelőre nem emlékszel többre. Nem kell erőlködnöd, ennyi elég lesz, hogy megtaláljuk őket. - Mosolygok rá biztatóan és már el is feledkeztem a hűvös magázódástól. Látom, mennyire kínkeserves szenvedés neki most felidézni bármit is, veszek egy nagy levegőt. Összeszorul a gyomrom a szenvedésétől, ahogy nézem a könnyeit, az én torkom is elszorul, gyorsan megköszörülöm. Előveszek egy "röplapot", amire gyorsan ráírom a fontos dolgokat és a pálcámmal rákoppintva egy papírmadár hajtogatódik belőle. Megmondom neki, kinek menjen, ő pedig már el is repül, a plafonhoz közel. Így könnyebb kommunikálni itt.
Utána pedig visszapillantok Matildára. Nem tudom, mi a francért érint ilyen érzékenyen, ami vele történt. Talán a saját élmény, talán csak tényleg fontos volt számomra. Egyik kezemmel finoman megkeresem az övét, hogy megfoghassam és egy kicsit támogassam. Másik kacsómmal pedig finoman letörölgetek pár könnycseppet az arcáról.
 - Héj, most már nem lesz semmi baj. Szólunk a szüleidnek, a húgodnak és nemsokára itt lesznek veled. Aztán szépen felépülsz és éled tovább az életed, mintha mi sem történt volna. - A végén kicsit elhalkul a hangom, mert mosolyogva gondolok arra, nekem is milyen nehéz volt elfogadni ezt és továbblépni. Talán még mindig nem sikerült rendesen, de bárcsak nekem is lett volna ott valaki, aki fogja a kezem. Kissé összehúzom magam, sóhajtok egy halkat, miközben mereven nézem a kezünket. A hüvelykujjammal kicsit simogatom a kézfejét, miközben... elkalandoznak a gondolataim. Azt mondta ismer, hogy... leveleztünk. Levelek! Az ajkamat harapdálom kicsit, úgy pillantok vissza az arcára.
 - Mondd csak... a levelek, amiket írtam... megvannak még? - Kérdezem tőle, bár fogalmam sincs, mi lett velem. Én vaslady vagyok, nem vagyok bizonytalan, nem kérdezősködök félve. Most mégis, alapjaiban megmeregtem egy kicsit. Mert talán... itt van az a személy, aki elvezehet a régi Lorihoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egy újabb unalmas nap volt, éppen csak sikerült visszapaterolnom a hálókörletébe az összes színlelőt. Néhány paranoiddal is volt ma dolgom, kicsit sajnálom őket ilyenkor, a megfázás szezonban. Hosszan, türelmesen magyaráztam nekik, hogy nem, egy-két köhintéstől még nincs tüdőgyulladásuk és a harminchat és fél celsiusos testhő még nem láz, sőt, még csak hőemelkedés sem. Azt is pontosan ecseteltem, hogy valószínűleg a pániktól szédülnek, és semmi baj nincs az agyuk vérellátásával. Meglepő, komolyan meglepő, az ember lánya mennyi ilyennel találkozik, ha gyógyítónak áll. Ezért nem erőt kérek a munkámhoz, inkább sok-sok türelmet, hogy újra és újra el tudjam magyarázni ezeket, hiszen ez a dolgom.
Éppen a számomra kijelölt szobában ücsörgök, a délutáni teámat kortyolgatva. Jól esik egy kis lazítás, amikor bejöttem, még senki nem volt. Viszont biztos vagyok benne, hogy egyhamar megjelenik egy-két cukorfalat, akikről első ránézésre megmondom, hogy súlyos, kétoldalú iskolaundorban szenvednek. Egyik kezemben a teám, a másikban egy szendvics, amit ebédre hoztam be. A csípőmmel lököm ki az ajtót, fordulok meg. Akkor látom, hogy valaki ül az ágyon, de ahogy a lány vékony alakjára pillantok, máris végigfut a hideg a hátamon. Elég sok beteg embert láttam már, és ő határozottan az volt. Egy éppen nem használatos tálcára gyorsan ledobtam az ebédem és már mentem is oda hozzá.
Amint odaérek az ágyon ücsörgő lányhoz, hűvös nyugalommal pillantok rá. Nem, nem kell látnia rajtam, hogy sajnálom, sem azt, hogy rosszul néz ki. Minden felesleges pánik elkerülendő.
 - Szia, hogy érzed magad? - Kérdezem tőle, mert ez amolyan kötelező kérdés. Azért, mert felmérhetem én az állapotát rosszul is, az a fontos, ő hogy érzi magát. A füllentést, ferdítést viszont könnyedén kiszagolom.
- Miért jöttél ide? - Kérdem végül azt is, végigpillantva rajta. Látom, hogy kifáradt, lehet, hogy sietett idáig? Vagy csak nagyon megfázott és könnyen fárad, esetleg sokat lépcsőzött, nem tud aludni... már megint kombinálok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

 - Ühüm. - Bólintok egyetértően egy aprót, amikor azt mondja, nem érzi magát a legjobban. Szegény lányka, tényleg nem néz ki valami jól. Megkérdem, mik a panaszai, ő pedig meglepően pontosan sorolja fel a tüneteit. A legtöbben ilyenkor csak hadoválni tudnak, ő viszont szép leírást ad, bólogatok, jegyzetelek egy mindig tintás pennával a lapjára, mert ispotályban dolgozom és erre úgy rászoktam, itt a gyengélkedőn is mindent leírok, nehogy elfelejtsek valamit.
- Rendben... hogy is hívnak? - Kérdem, mert a nevét még nem tudakoltam meg. - Lorelai Riviera vagyok, gyógyító, jó kezekben vagy. - Mosolygok rá, hogy megnyugtassam kicsit, de a megfázási tünetek lassan átcsapnak egyre aggasztóbbakba. Ahogy rápillantok, látom, ahogy remegő kezével felhúzza felsőjét, a kiütések csak úgy világítanak pirosodó bőrén.
Abban a pillanatban egy kicsit megáll a penna a kezemben. Eszembe jut, a bagoly amit nemrég kaptunk az ispotályban, egy különös fertőzésről. Nem tudják, hogyan terjed, csak a kezelési módját írták le és azt, hogy igen agresszív és veszélyes. A lehetséges fertőzést minél előbb el kell fojtani... és itt van az iskolában.
- Semmi baj, biztos csak egy kis fertőzés. Mindjárt jövök. - Mosolygok rá még egyszer biztatóan, eszem ágában sincs, hogy lássa rajtam a pánikot. Ahogy lerakom a lapot az ágy szélére, és elindulok a szoba felé, ahonnan a kellékeket hozom majd. Erőlködnöm kell, figyelmeztetni magam, hogy lassan lépkedjek, nem szaladhatok, nem kapkodhatok, nem tűnhetek idegesnek. Semmi szükség rá, hogy bárkiben pánikot keltsen a dolog, rajtam kívül.
Gyorsan összeszedem egy kiskocsira a dolgokat, amik kellenek majd és már a lány mellett is vagyok. Előveszem a pálcám, lehunyom a szemem és egy hosszabb varázsigét elmormolva egy buborékszerű gömböt húzok magunk köré.
- Emiatt ne aggódj, csak véletlen se fertőzöl meg mást. De levegőnk lesz. - Mondom, de aztán muszáj maszkot húznom az arcomra. Fogalmam sincs, hogy levegő terjeszti-e, de szegény lány egyre rosszabbul néz ki. Gyorsan lefektetem, a mellkasához érintem a pálcát, ezzel szabaddá téve a légutakat, remélhetőleg most fellélegezhet egy nagyot.
- Mutasd az oldalad még egyszer. - Kérem tőle, majd nagyot nyelve kesztyűt húzok a kezemre. Nem érhetek hozzá, nem érintkezhetek vele, mert ha én megfertőződöm... ez a lány, hány emberrel érintkezhetett már? Mi van az ágyneműjével? A ruháival? A zuhanyzójával? Jézusom, mindent át kell néznem majd. Miközben finom, hűsítő kenőccsel kenem a kiütéseit, oldalára fordítva őt, biztosan arra gondol, végre feloldozom. De csak az dübörög a fejemben, hogy az egész házat, amelyiknek tagja, át kell vizsgálnom.
- Melyik házba jársz? - Kérdem, de igyekszem úgy tenni, mintha csak csevegnék és nem létfontosságú kérdés lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Szervusz, Jenny. - Köszönök neki jó kedélyűen, mintha most találkoztunk volna össze a piacon. Az ilyen bánásmód tapasztalataim szerint mindig jót tesznek a páciens lelki állapotának. Főleg, ha ilyen bajról van szó.
Amikor azonban nekem szegezi a milyen fertőzés kérdést, én pedig reménykedtem benne, hogy egy kicsit halogathatom. De most úgy döntök, nem mondom el a teljes igazságot, inkább kíméletes leszek, az ő érdekében. Nem szabad pánikolnia, pedig látom rajta, hogy riadt. Én is az lennék az ő helyében.
- Nemrég ütötte fel a fejét, de még időben jöttél ide. - Biztosítom róla. Valószínűleg nem levegőn át terjed, különben már rég Jenny szobatársai is itt lennének és valószínűleg a fél iskola, akkor sokkal megállíthatatlanabb lenne. Nem is az az igazán fontos, hogy Jenny hogyan kapta el, hanem, hogy kitől. Nem értem, mások nem jelentkeztek mostanában ilyen tünetekkel. Mindig van egy első fertőzött. De hogyan? És miért?
Csillapítom a gondolataimat, ahogy azért felhúzom a maszkot és kesztyűket. A legfontosabb most, hogy Jennyn segítsek, mert elég veszélyes fertőzés. Szakújságban olvastam olyasmit, hogy akár halálos is lehet, ha nem kezelik időben, főleg a légutakra kell figyelni, hogy tiszták maradjanak.
- Ó, igen, Navinés diák voltam. De tegezz csak nyugodtan. - Mondom kellemes, csevegő hangon, miközben feljebb húzom a lány pólóját és látom, hogy a kiütések tovaterjedtek a hátára. Remélem nem tud róla, hogy itt van és terjed, nem szabad megijeszteni őt. Épp elég, ha nekem kell visszafognom minden aggodalmam és rettegésem.
- Bár nem mindig szerettem tanulni, te milyen tanuló vagy? - Kérdezem, de nem kell tudnia, hogy az itteni emlékeimet elvették tőlem. Inkább hantázom neki valamit, hogy könnyed beszélgetés felé tereljem a hangnemet, igen, az lesz a legjobb ötlet.
- Csináltál mostanában valami különlegeset, szereztél sérülést? - Kérdezem csak úgy mellesleg, mintha nem lenne olyan égetően fontos információ. Pedig az. Közben ahogy bekentem a lány oldalát, figyelem, hogy lélegzik-e rendesen, szépen. Fél szemmel pedig nekiállok a tálcára összehordott cuccokból egy bájitalt keverni. Mit is olvastam, mi a legcélszerűbb ilyenkor? Ó igen, igen... remélem behoztam mindent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, honnan kaphattad el, de nem is ez a lényeg most. - Vallom meg őszintén. - Hanem az, hogy jobban leszel nemsokára, jó kezekben vagy. - Mondom el neki, hogy mire kell most mindenképpen koncentrálnia. A felépülés gyakran az emberi lélek erősségén is múlik, az akaráson. Sőt, talán javában azon múlik. Jenny nem tűnik egy hirtelen lánynak, nem úgy látszik, mint aki pánikol és borúlátó, hála istennek. Ez jó, főleg, mert gyógyítóként a testet általában könnyedén, vagy sok munkával, de helyre tudjuk rakni. Az ember lelket viszont nagyon nehéz közben ápolnunk, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rémisszem halálra ezt a lányt.
 - Hát, a mestertanonci éveim javát egy különleges, gyógyítókra szakosodott intézetben végeztem, Japánban. - Magyarázom, mert ennél többet nem tudok, pontosan mikor jöttem el onnan, de így legalább tudok mesélni, ha akar kérdezhet Japánról, gyógyításról. A csevegés fontos eleme a gyógyításnak. Elvonja a figyelmet az egészről, máshova kell koncentrálnia, így talán nem is fáj annyira, könnyebb csak úgy lélegezni, hogy oda se figyel.
- Mit szeretnél csinálni az iskola után? - Kérdezem tőle a szokásost, amit minden diáktól rendszeresen megkérdeznek. Mi leszel, ha nagy leszel? Én olyan hivatást választottam, amire feltettem az életem is. És nem lennék már teljes nélküle, nem lennék ugyanaz a személy nélküle.
A következő válaszra kihagy a szívem egy ütemet, de ugyanazzal az arckifejezéssel rázom a bájitalos üveget, aminek élénk lila színe van, a szimata nem a legjobb, de kapott bele pár csepp erdei gyümölcsös ízesítőt, az talán elnyomja majd kicsit a borzasztó ízét.
- Úgy érted, összevéreztél valamit? - Nagyot nyelek, és nem tudok nem különösen érdeklődő lenni a dologgal kapcsolatban. De nekem is vannak határaim és hiába tűnök rendíthetetlennek kívülről, belül remegek. Remélem semmi komoly. Nem szabad komolynak lennie.
- Igen, tudom mi a baj és tudom kezelni is, szóval emiatt nem kell aggódnod. Ülj fel, kérlek és idd meg ezt. - Nyújtom az egyik kezem, hogy felsegíthessem őt, ha szüksége van rá, és ha ül, odanyújtom neki a poharat. - Nem lesz a leginkább kellemes, kicsit égető érzés lesz, de le kell húzni az egészet. Ha lent van, nem fog visszajönni, elvileg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Újabb hosszú nap, az iskola gyengélkedőjéről egyből ide jöttem. Annak ellenére, hogy fáradt vagyok és hisztisnek kéne lennem, fel vagyok dobva. Mitől? Intenzív érzésektől, amik átjárnak, hiszen az egyik kedvenc betegem ma hazament. Részben örülök neki, hogy jól van, de az öreg, kissé flúgos mágus kicsit hiányozni is fog. Régóta volt már itt velünk, az egész személyzetet ismerte, a felét el is csábította. Ernő bácsitól való búcsú kellemes volt, útjára eresztettük az öreget és megfenyegettük, hogy ha a közeljövőben visszajön, nem csempészik majd neki senki töklevet, ő pedig roppant mód megijedt, mit ne mondjak.
Az unalmas papírmunka fölött merengek el az emlékekben, abban, mennyire keserédes ez az érzés. Hogy vajon az öregember, akinek elmondása szerint nincs már senkije, hogyan tudja így ujja köré csavarni az embereket? És ha egyszer már mindenki megkedvelte, hogy bír ilyen könnyen továbblépni? Érdekes dolog és jelenleg sokkal jobban leköt ezen morfondírozni, a pennáról a tinta csak csöpög a papírra, mert nem írok vele.
Aztán Ivett jön be, én pedig felkapom a fejem, figyelem, amit mond. Bólintok neki, hogy mindjárt megyek, elrakom a dolgokat a helyére, majd hazaviszem és megcsinálom éjjel. Egy rokon jött az elhunyt holmijaiért. Egy újabb lelki kaland az Ispotály falain belül, ezúttal kevésbé felemelő, kedves emlék.
- Jó napot. - Köszönök a férfinek, egy udvarias biccentés kíséretében, kimért vonalakkal pillantok végig rajta. Nem látok annyira sok gyászoló embert, inkább reménykedőt, de hiába nem néz ki úgy, mint aki készül telesírni a vállam, hiába nincs teljesen feketében. Szomorú.
- Lorelai Riviera vagyok, gyógyító, kérem kövessen. - Bemutatkozás, utasítás, könnyedén, mintha nekem olyan hihetetlenül könnyű lenne minden. Ez az egész. Pedig nem az, de annak a látszatát keltem, magabiztos vagyok, távolságtartó és így lesz a legjobb mindenkinek. Nem ismerem, őszinte, mély sajnálatra nem vagyok képes, a lesajnáló, szánakozó pillantásokból meg gondolom nem kicsit van elege.
- Megmondaná az elhunyt nevét? - Kérdezem, kell majd az övé is, de először az elhunyté. Jó, nem egyszerű. Nekem sem, de túl kell esni rajta, szóval megállok a kérdéses ajtó előtt és szembefordulok vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

 - Japán? Nem láttam belőle sokat, javarészt az intézetben voltam. De az ottani emberek pont olyan fegyelmezettek és precízek, mint amilyennek mondják őket, egész más értékrendszer szerint nevelkedtek. - Regélem neki kellemes, csevegő hangon, miközben enyhítem a viszketést, a bőre is hűvösebb lesz majd kicsit. Remélem ettől majd kevésbé fog pánikolni, jobban lélegzik majd, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz majd annyira egyszerű.
- Ó, szeretsz a gyerekekkel foglalkozni? Az nagyon jó, fontos, hogy az apró mágusnövendékeket már fiatalon terelgessék. - Mondom én, mosolyogva, miközben azon gondolkozom, kicsire mennyire utáltam boszorkány lenni. Emlékszem, a nagynéném mindig nyaggatott, hogy csináljak furcsa dolgokat, olvassak mindenféle furcsa meséket. Pedig milyen hálás lehetnék ezért. A lehető legnehezebb természetű, legdacosabb kisgyerek voltam, ez is biztos.
- Rendben. - Válaszolom csendesen, nem lesz itt baj. Ennyitől biztosan nem fertőzhetett meg senkit. A kést lemosta, a szemétben csak nem turkálnak. Még az sem biztos, hogy a vére fertőz. Semmi baj. Nincs fertőzés, nincs semmi baj.
- Jenny, hogy vagy? - Kérdezem végül, de ezt sem komolyan, nem figyelem feszülten, mi lesz vele. Csak mintha csevegnék, rajtam nem szabad látnia a pánikot, pedig ez a lány nagyon rosszul fest. De most már jó kezekben van, tudom, hogy a bájital miatt jobb lesz majd. Jól szellőzik a kis buborékunk, csak fertőzések nem mennek ki belőle.
- Lélegezz nyugodtan, ha tudsz. Lassan, mélyeket, ha muszáj. - Kérem végül, majd úgy döntök, bevetem az ősi módszert: finoman, megnyugtatón simogatom a hátát, amíg várom, hogy hasson a bájital. A mozdulataim nyugodtak, remélhetőleg megnyugtatóak is, bár legszívesebben a körmöm rágnám. Nem, nem szabad, nincs feszült csend.
- Ma este még biztosan ebben a buborékban maradunk, Jenny, de ha reggelre jobban leszel, már kimegyünk. - Biztatom őt, halvány mosollyal az arcomon. Igen, ennyi idő elég lesz, hogy megbizonyosodjak a dolog kimeneteléről. Remélhetőleg Jenny majd nemsokára szépen elpilled és alszik egy nagyot a bájital hatására, én pedig majd szépen virrasztok mellette, őrzöm az álmát, hogy bármi baj van, itt legyek. Ó, el sem hinné, milyen gyakorlatom van benne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az ebédem mellől rángattak ide, mert természetesen nincs senki, aki a gyengélkedőn babusgassa a diákokat. Nincs a legjobb kedvem emiatt, mert oké, hogy erre tettem fel az életem és rengeteg dolgot feláldoztam miatta, de egyre kevésbé tolerálom könnyen, amikor még csak meg sem tudok nyugodtan ebédelni, mert valaki annyira a halálán van, mint az oroszlán, akinek a mancsába ment egy szálka. Persze, ha tényleg vészhelyzet van, az más dolog, egészen más, akkor még csak nem is érzem magam valami rángatható bábnak.
Viszont amikor a helyettesem a fülembe suttogja, ki is az, és elmeséli, hogy rosszulléttel hozták be, kicsit meglepődök. Aham, szóval ezért volt olyan sürgős! A Rellon házvezető-helyettese látogatott el a gyengélkedőnkre. Ennek tiszteletére gyorsan fel is kapom a kötényem, ami sokkal inkább hasznos, mintsem divatos, és már megyek is a megsúgott ágy felé. A függönyt elhúzom az útból, de magam mögött gondosan behúzom, ahogy beléptem, így legalább kicsit kizárjuk a külvilágot és tudok egyszerre egy emberre koncentrálni.
- Jó napot, tanárnő! - Köszönök neki kedvesen, miközben végigpillantok rajta, próbálom felmérni, hogy néz ki, mennyire fest rosszul. Nem a divatérzékére vagyok inkább kíváncsi, de nem bámulom túl sokáig, inkább csak finoman lerakom magam az ágya szélére, mert fáradt vagyok, és amíg nincs baj, addig minek pörögjek, ugye?
 - Elmesélné nekem, mi történt pontosan? Csak annyit tudok, hogy rosszul érezte magát, de ez vajmi kevés. És van ötlete, mitől lehet? - Kérdezem végül érdeklődően, miközben azon gondolkozom, talán csak túlhajtotta magát. A tanárok hajlamosak néha, tudom, milyen a dolgozó nők élete és én is kezdem úgy érezni, hogy ez nem fog menni így egy életen át, néha le kell lassítani és vissza kell venni kicsit. Áh, majd később...
Minden esetre, ha csak egy kis pihenésre van szüksége, a legjobb helyen jár, neki szabad lógni, a diákoknak nem. Sőt, ha esetleg egy kis búvóhelyet szeretne a világ gondjai elől... akkor sem fogom elküldeni. A fenébe is, túl érzelmes és megértő vagyok, így nem leszek profi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Egyszerűen imádom a manókat. Nem tudom, hogy lehetnék hálásabb nekik, amiért minden éjjel itt járnak és takarítanak a gyengélkedőn is. Néha csinálnak egy kis felfordulást, de általában áldás a jelenlétük. Helyre pakolnak, kipucolnak mindent, helyettünk, mégis mintha szívesen csinálnák ezt az egészet. Én pedig örömtelien jövök vissza másnap reggel a gyengélkedőre és látom, hogy minden csillog-villog.
Amikor valamiért éjjel is bent kényszerülök ülni az egyik beteg mellett, gyakran beszélgetek az egyik aranyos manóval. Bár kicsit idegesítő, mennyire alázatos, előzékeny, egészen jól el tudok csevegni vele, és ma reggel is mosolyogva néztem az üzenetet, amit az asztalomon hagyott, egy kis süti és tej mellett. Nagyon kedves tőle, tudja, hogy imádom a tejet, a süti meg egy kis ráadás és máris jobban indul a napom.
Ettől függetlenül nem vagyok rózsaszín, nem szállok a fellegekben, pedig már rám férne. Egy kis könnyed lebegés, ó igen, de sajnos a valóság túl kegyetlenül támaszkodik a vállamra, ahogy kilépek a gyógyítói szobából a gyengélkedőre. Nyavalygó, köhögő, tüsszögő, siránkozó diákok mindenhol, a legtöbben rám várakozva ücsörögnek, mások már az ágyukban fekszenek és ott próbálnak gyógyulni. Ó igen, a téli időszakban nincs rózsaszín felleg, sem jókedv. Csak sok-sok megfázás, láz, amolyan legkevésbé sem érdekes munkák, amiket még ők is tudnának orvosolni egy kis pihenéssel, teával, de nem, szeretnék a gyengélkedőn lopni a napjukat.
- Na, jöjjön fiatalember! - Intek egy idő után a sorra következő fiúnak, úgy látszik, a csuklóját fájlalja, de amúgy nem néz ki olyan rosszul, hogy nagyon aggódjak miatta.
- Meséljen, mi a baja. A lelki gondoktól, ha lehet, kíméljen meg. - Teszem hozzá mellesleg, mert tudom, hogy lelkeket is kell időnként ápolni, a munkámhoz tartozik, de most valahogy nincs hangulatom meghallgatni, a barátnője hogyan lépett félre múltkor az Edictum szerint. Nekem sem kéne olvasnom azt a ... szennylapot. Mégis jó vele elütni az időt, amikor pangás van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Ahogy látom a nő arckifejezését, egyértelmű, hogy valószínűleg ő sem jókedvből van most itt. Igaz, én sem, de neki ezt nem kell tudnia és kötelességem nem éreztetni ezt vele. Szóval kedvesen csüccsenek le mellé, és szépen végighallgatom amit mondani szeretne. Pontosan tudja, mitől van, hm, ez érdekes, de nem kérdezek rá egyből, inkább hagyom, hogy mondja tovább, mert meg akarom hallgatni. Viszont amikor arra kezd rá, mennyire nem vele kéne foglalkoznom, akkor megemelem az egyik kezem.
- Zója. Zója. - Szólogatom, de azért hagyom végigmondani a mondatát, majd komolyan pillantok rá. - Ez nem vallatás, nem kínzókamra, még csak börtön sem. Nem azért vagyok itt, hogy megkínozzalak, hanem, hogy segítsek. - Gondoltam jobb lesz, ha ezt itt és most közlöm vele. Látom, a nő hajlamos túlreagálni a dolgot, elkalandozni kicsit a valóságtól, ahogy mondja a magáét, de majd én szépen visszarángatom a valóságba. Nekem segítenem kell rajta, az már más kérdés, hogy ő fel tudja-e most mérni pontosan, mi jó neki és mi segít rajta. Ilyen izgatott állapotban nem vagyok benne biztos.
- Csak pár percet rabolnék el az értékes diákkínzásból. Tudom, kicsit furcsa lehet, hogy most én vagyok itt érted, és azt is tudom, hogy nem várhatom el elsőre, hogy feltétlen megbízz bennem. De kérlek, ne nehezítsük meg egymás dolgát! Gyorsan megnézem, minden rendben van-e veled, csevegünk pár szót, mintha összefutottunk volna az egyik üzletben, és ha semmi gond, elmehetsz... ha szeretnél. - Mosolygok rá biztatóan, végig kedves, nyugodt hangszínnel beszélek vele, hátha sikerül átragasztanom rá a hangulatomat, vagy nem is tudom. Hiszen én csak annyit kérdeztem, mi baja, ő pedig teljesen kétségbeesett. Űzött vad, menekülne innen, de a lelkiismeretem (igen, nekem olyan is van, bár nem bizonyított) megölne, ha ilyen állapotban elengedném őt. Azonban nem sajnálom, nem vetek rá szánakozó pillantásokat, az ilyenkor senkinek nem hiányzik.
- Tudod, engem eskü köt, szóval amit itt mondasz, kettőnk között marad. - Teszem hozzá még csak úgy, mellesleg, miközben megkérem, hogy üljön fel, hogy megvizsgálhassam, és nyújtom neki a kezem, hogy ha szeretne segítséget, nyugodtan felülhessen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Vissza kell mennem a faluba, mielőtt még megint elkapnak valami "igazán sürgős" ügyben. Így aztán kapkodom a lábam, az almaszeletem utolsó falatját nyelem le éppen, miközben a bejárati csarnokon át igyekszem, egyenesen az ajtó felé. Úgy terveztem, hogy csőlátásom lesz, csak előre nézek, amíg meg nem látom a házam ajtaját és elbújok kicsit majd a világ elől. Azonban csak nem bírom ki, hogy ne pillantsak körbe, egyből kiszúrom a szikár alakot, aki a hirdetőfalnál ácsorog és egy papír van a kezében.
Ahogy megyek mellette, nem tudom levenni róla a szemem, egyre lassulnak a lépteim, míg végül megállok. Értetlenül bámulok felé, hiszen ő... nem ember. Túl sok élőt gyógyítok nap, mint nap, hogy tudjam, ez nem olyan sápadtság, amit a téli időszak okozott. Ha az ember odafigyel, könnyedén meg lehet állapítani. Viszont mit keres egy vámpír a kastélyban? Miért mászkál ilyen nyugodtan, olvasgatja a faliújságot?
Óóó, pár perc kell csupán, hogy megvilágosodjak. Nem lehet más, mint Adam Kensington. Hallottam hírét, hogy ő itt a kis idomított házivámpír. Ezt sem tartom jó ötletnek, nagyon nem. De azt még kevésbé, amit kirakott a faliújságra, egyszer le is akartam szedni de biztos valami bűbáj ül a hirdetőn, mert nem engedte. A legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. És már meg is indulok felé, tétovázás nélkül, határozott léptekkel, táskám fülét erősebben megszorítva.
- Te raktad azt ki? - Kérdezem tőle, köszönés helyett, mert közelebb érve látom, hogy a petíció hirdetménye van a kezében és most vette le. Szemeimmel közben arcát fürkészem, hátha látok rajta valamit, bármit, bár kötve hiszem. Az túl élő volna egy ilyen... valamihez képest.
- Ugye nem gondoltad komolyan? - Kérdezem tőle, az utolsó szót megnyomva, szigorú vonásokkal, végigpillantva rajta. Már a kérdés is sejteti, hogy akkor jár legjobban, ha csak annyit mond, hogy nem, csak egy vicc volt és elsétál és soha többé nem fordul meg ilyesmi a fejében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Csendesen, nyugodtan bólintva közli, hogy igen, ő volt. Nem szégyelli magát miatta, vállalja a tettét. Na nem mintha embert ölt volna, mondjuk, ki tudja. Lehet, hogy már tett ilyet régebben, de a kutya se tudja bebizonyítani. Az emberek javában sem bízom, nemhogy vámpírokban, főleg olyanokban nem, akiknek bejárása van az iskola területén. Közöttünk mászkál... és ha egyszer kárt tesz valakiben? Akkor azt mondják, bocsi, tévedtünk? Nem akarom én levadászni őt. De éldegéljen nyugodtan a falu szélén, ahol eddig is, vezesse a boltját, oda az megy, aki akar.
Igazából még azt is lenyelném, tényleg lenyelném, ha csak az iskolában mászkálna. Nem szólnám meg miatta, soha. De az a petíció a legnagyobb arcátlanság az én szemszögemből. Látom, nem tetszik neki a véleményem, összevonja a szemöldökét, úgy kérdez vissza. Ó, szegényem, valószínűleg nem ilyesmit várt, ahogy leszólítottam.
- Nem, parancsolni nem parancsolhatok neked, nem vagyok senkid. Csupán a véleményemet mondhatom el, arról. - Mutatok a papírra és jelenleg nem nagyon hat meg, ha őt tulajdonképpen nem is érdekli a véleményem. Mert valószínűleg fogalma sincs arról, milyen nehéz egy ispotályban dolgozni. A gyengélkedő nem olyan nagyon komoly dolog, bár itt is megizzasztanak néha a diákok. De a Fővárosi Ispotály falain belül olyan erősnek kell lennünk, hogy azt el sem hiszi. És éppen elég teher nekünk, gyógyítóknak, hogy gyakran mágustársaink életéért küzdünk. És ha azért nem tudunk segíteni rajta, mert éppen nincs megfelelő vér, mert elitta egy vámpír? Nevetséges.
- Alapvetően ez az egész petíciós forma nem fair. Hiszen lehetőséget sem adtál az ellenzésre. Biztos vagyok benne, hogy most nagyon örülsz az eredményednek, de jó, mennyien írták alá! Aki ellenzi, nem tehetett mást, mint továbbsétált és ignorálta. Ha egymás mellé állítanád az ellenzők és a támogatók oszlopát, elképzelhető, hogy nem állnál hozzá ilyen pozitívan. - Nem, nem csak a bogolyfalvi dolgokkal van bajom, az egészet nevetségesnek tartom. Hogy országszerte hatalmat ad a rózsaszín szemüveges optimista naiváknak, hogy az aláírásukkal megváltsák a világot. De nem megy az olyan könnyen. Csak, hogy leegyszerűsítsük a helyzetet, nézzük a falut. A falut, ahol én is lakom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Beteg vagyok pár napja, de annyi náthás, megfázott diák fordul meg itt, nem csoda. Pedig gyakran szedek C vitamint, most is igyekszem így kihúzni, de kicsit fáradékonyabb vagyok. Az ispotályba be sem mentem a héten, jobbnak láttam, ha nem terhelem túl magam. Pontosan tudom, mekkora felelőtlenség, én pedig nem szeretném, ha egy egyszerű betegség hetekre kiütne a forgalomból. Egyszerűen most nem engedhetem meg magamnak. Főleg, hogy itt is sürgés-forgás van, egészen az esti időszakig.
Amikor is elcsendesedik a gyengélkedő. A világítást mérsékelem, hogy azért lehessen látni, de a diákokat ne zavarja. A legtöbbjük alszik, vagy éppen orrot fúj is köhög. Pár ügyes szimuláló továbbra is túl látványosan szenved. Én pedig úgy döntök, be kell mennem a gyógyítói helyiségbe, mielőtt még hazamegyek és rábízom őket valaki másra, mert ma éjjel nem leszek majd képes itt bent szobrozni, ebben biztos vagyok.
A bájitalos szekrény mellett ellépve a székemre leülni készülök, mégis inkább csak leroskadok rá. Veszek egy mély levegőt. Majd még egyet. De mégis úgy érzem, mintha semmit sem érne. Egyre szaporábban veszem a levegőt, de nem pánikolok, fogalmam sincs eleinte, mi bajom van. De aztán érzem az égető érzést az oldalamon, a szúró fájdalmat, ahogy hozzáérek. Csak egy kicsit emelem meg a felsőm, és máris pontosan tudom, mit keresnek ott azok a kiütések. Azért jöttek, hogy eltegyenek láb alól.
Nem, nem azon pörög az agyam, mit tehetnék. Lefagyok és abban a pillanatban arra gondolok, mivel fertőzhetett meg engem Jenny, amivel a szobatársait nem? Miért vagyok más? Egy légtér? Nem, az bárki más lehetne, hacsak, nem... a... hozzá... hozzáértem. A kiütéseihez. Nem tudok koncentrálni, összefüggően gondolkozni.
- A rohadt életbe. - Foglalom össze csendesen lehelve a helyzetet, na igen, körülbelül el a helyzet. Szívás. Hatalmas szívás! Próbálok felállni a széktől és eltámolyogni, hogy bájitalt keverjek, de gyenge vagyok és alig kapok levegőt, az oldalam sajog a kiütésektől.
Még mielőtt még odaérhetnék célomhoz, legalább oly' elegánsan rogyok térdre, majd dőlök el, mint egy krumplis zsák. Érzem, hogy meleg a homlokom... mégis jól esik a földnek támasztani. Ez nem lesz így jó. Nagyon nem lesz ez így jó. Lori, itt az ideje kitalálni valamit. De nagyon gyorsan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

- Meg sem próbálod megvédeni magad? Vagy ezt az egészet? Ennyire fontos neked? - Próbálom, most már tényleg, tudatosan próbálom provokálni a szerencsétlent. Nem tudom, volt-e már fordított helyzetben. De iszonyatosan irritáló, ha te éppen a plafonon vagy, és próbálod kiadni magadból a feszkót, a másik meg... csak tűri. Még csak meg sem rezzen az arca, lehet, hogy nem is képes érzelmekre, vagy azoknak kifejezésére. Fogalmam sincs, nem vagyok annyira otthon vámpírtanból, be kell vallanom. De ilyenkor a legrosszabb, amit tehet, ha nem is mond semmit, nem válaszol, csak bólint. Rendben, folytassam. Tépjem a szám, dühöngjek, úgy, ahogy akarok. Erre viszont összefonom karjaimat a mellkasomon, igazán hideg pillantást vetek rá.
- Tudom... illetve, sejtem, hogy te jót akarsz ezzel az egésszel. De fogalmad sincs, mennyire borzasztó, amikor a helyi vérkészletek kiürülnek és választanod kell, ki kaphatja meg a végét. Tény, hogy nem fordul elő gyakran, de megeshet, így is. De vámpíroknak adni belőle? Mit vársz tőle? Majd megjavulnak és nem bántanak másokat? Akik akarnak úgysem vadállatok, akik meg úgy döntöttek, azok lesznek... azoknak meg tök mindegy. - Állapítom meg végül, próbálok kérdéseket feltenni, hátha pár szót sikerül kicsikarnom belőle. Eddig úgy látom, nem nagyon érdekelte, amit mondtam, de mintha kiszúrta volna a táskám elsőre. Biztos tudja, hogy nem csak a levegőbe beszélek. Meg amúgy is, én is itt lakom a faluban, lehet, hogy már hallott rólam. Az is lehet, hogy tudja a nevem is. Ahj... de ez nem is olyan fontos most.
 - Adam, hidd el nekem, hogy ez nem jó ötlet. Lehet, hogy neked, meg pár társadnak kényelmesebb lenne az élete, de a gyógyítókét, a betegeikét könnyedén megkeserítheted vele. Akaratodon kívül. - Próbálok hatni rá. Már mindent próbáltam. Ideges lenni, összeszedett és logikus, most meg megható. Nem tudom, mi mással próbálkozhatnék még. Össze vagyok zavarodva a saját érzéseimtől... nem kicsit.
S lőn, így lesz egy nőből ketyegő bomba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

"Elnézéstbocsánatdeazértjöttemmertazállapotomsúlyos." - töri át a mondóka a tudatomra boruló jótékony, homályos fátylat. Ködös gondolatok közepette veszem a levegőt, amikor érzem, hogy valakinek a térdei koppannak mellettem, a hátamra fordítanak. Nem igazán tudok ellenkezni, lassan nyitogatom a szemeimet, miközben szaporán szedem a levegőt. Ahogy felnézek egy fiú arcra tűnik fel. Kétségbeesés, félelem ordít róla, ahogy ideges tekintettel mér végig újra és újra. Jézusom, ez a kölyök meg mi a fenét csinál itt...? Csak ne érjen hozzá... ne érjen hozzá az oldalamhoz. Egyik kezem óvatosan átveszem, hogy megérintsem az oldalam. Nem szabad hozzáérnie, semmiképpen sem!
De nem megy. Valamiben elakad a kezem, és elsőre nem esik le, mi az. Érzem a mellkasomra nehezedő súlyt, de azt hittem, a fertőzés. Nehezen kapok levegőt. De ahogy érzem a ritmikus lenyomásokat, hirtelen ki-kiszalad a tüdőmből a levegő a hatására, értetlenül nézek a fiúra, elkerekedő szemekkel. Csupán egy kis intermezzo és máris leesik, mi is történik.
- Mégis mi a sz*rt csinálsz, gyerek?! - Elfúló hangon, levegő nélkül, köhögve nyökögöm neki a kérdést, mégis megfelelően éles, metsző hangon. Olyannyira, hogy a torkát tudnám vele vágni. Pár mély, fuldokló levegő, fájdalomtól feszülő izmok, dühtől lüktető vér a fejemben.
 - Most azonnal... vedd le rólam a kezeidet... mielőtt megismertetem az arcod a végbeleddel. - Közlöm rezignáltan, meglepően nyugodtan és komolyan, már a helyzetemhez képest. Nyugodtnak, háát, nem mondanám, viszont azt hiszem komolynak sem. Nem. Ez egyszerűen nem történhet meg velem, ez csak egy komédia. Lehet, hogy elaludtam az asztalon és álmodom az egészet. Én lennék a legboldogabb ember, ha így lenne! De nem bízhatok ebben és várhatom, hogy felébredjek. Mellesleg akármilyen félholt vagyok... képes vagyok megcsinálni. Komolyan összehajtogatom, mindegy, hogy nő vagyok, és jelenleg felülni sem tudok, megoldom valahogy. Nem kell félteni.
- A pálcám, félkegyelmű! - Lehelem neki szerencsétlenül, elfúló, sípoló hangon, ami után össze kell szorítanom a szemeimet, szédülök a sok levegőtől, mégis csak veszem és veszem őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

És igen, az első megjegyzésem a nagy lendületben észre sem veszi, csak nyomkodja tovább a mellkasom, mintha muszáj lenne neki. Olyan hihetetlen koncentrációval néz előre, mint a babák, amikor a bilin ülnek, és csőlátása, szelektív hallása elzárja tőlem, még az éles, számon kérő hangomtól is. Nem, lepattan róla, még én érzem rosszul magam. Bocs, hogy közbeszólok, amíg te itt újraélesztgetsz egy hiperventilláló, élő embert. Az én hibám, hogy megzavarom becses szertartását a második nyökögésemmel, ami már inkább fenyegetés.
Éééés a kezek végül elkerülnek, magasba lendülnek, ártatlanul. Mintha mit sem csináltak volna. Ó igen, máris egy fokkal kevésbé vagyok zabos, de akkor is, a srác helyében nem nagyon nyúlnék magamhoz. Végre az oldalamhoz tudok kapni, de érzem, hogy a kiütések már lassan a hátamon is fájnak, minden mozdulatra. Ahogy hozzáérek, kicsit összegörnyedek, felkapom a térdem. És eskü... eskü, nem direkt célzom meg a srác legérzékenyebb területét, miközben rámarkolok a... pálcámra. De most van ennél fontosabb dolgom is, mármint, az, hogy éppen megfulladok és megölhet ez a hülye fertőzés, ha nem csinálok valamit gyorsan. A mellkasomra szegezem a pálcám, ahogy légzéskönnyítő bűbájjal szedem össze magam. Nagy levegőket veszek, igyekszem minél inkább lenyugodni. De még mindig égnek a kiütéseim. Még mindig fáj.
És félek. Igazából félek, most már nagyon félek, hogy itt fogok elpatkolni, ezzel a hetedhét országra szóló szerencsétlennel egyetemben, aki valószínűleg éppen a saját kálváriáját járja... az én jóvoltomból.
 - Hé... hagyd már, gyere... izé, segíts felkelni! - Mondom, mert én nagyon keményen próbálkozok, de a felülésig is nehéz nyögések közepette jutok el, sok-sok egyensúlyozással, még mindig támaszkodok. Levegő, levegő, fájdalom, istenem, nem tudok koncentrálni. Egyre inkább pánikba esek és azt hiszem, itt érkezett el az a pillanat, amikor az oldalam szorítva, zihálva, a földön támaszkodva, kócosan pillantok fel Kornélra, könnyekkel a szememben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Hiába, a srácnak elhiszem, hogy maradandó élmény volt a véletlen mozdulat, de akkor sem kéne ennyire túljátszani. Oké, nyögés, de hogy színeket sem lát? Magzati póz, markolászás? Ugyan már! Majd ha megszül egy gyereket, na utána sírjon nekem egy kis ágyékfájdalomtól. Én nem szültem, de voltam már jelen és azt hiszem... én soha. Biztosan soha nem fogok szülni.
Sőt, amikor kérem, hogy segítsen fel, még rám is kiabál, de aztán elgondolkozik és megköszöni. Én félbehagyom a szerencsétlen próbálkozást, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam. Hisztérikus nevetés szalad ki ajkaimon, ami legkevésbé sem jókedvű. Ahogy támaszkodok, segítségkérően pillantok rá, miközben próbálok nem rettegni és nem kislány lenni, de tudom, hogy ez a fertőzés halálos. És az egyetlen reményem ez a szerencsétlen itt, aki önző, képtelen felfogni a helyzet komolyságát.
Egészen addig, amíg meg nem látja ezt az arckifejezésem. A női könnyek mágikus ereje!
- Vagy elpatkolok, vagy csinálod amit mondok. - Válaszolom, majd veszek egy mély levegőt, oldalam szorongatása helyett inkább megtörlöm a szemeimet. Megrázom a fejem és kicsit helyrerázom magam. Koncentrálj, Lori, életösztön meg minden.
- Van itt a szekrényen, egy nagyobb kristálytégely, fura, zöld krém van benne... először is... hozd ide. - A tüneteket kell enyhítenem, hogy tudjak keverni bájitalt, amitől tényleg jobban leszek. A biztonság kedvéért még egy légzéskönnyítő bűbáj, majd amikor Kornél ideér a tégellyel, felnyitom. A krémbe mártom átellenes kezem és felhúzom a felsőm. Engem nem hat meg a látvány, ahogy a vörös bőrömön virítanak a fehér hólyagok, de kevésbé tapasztalt szemeknek talán nem lesz kellemes látvány. Viszont egyből jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy a felületet bekenem a kenőccsel. Csak lezsibbasztja, hűti, nem segít rajta. De legalább jobban tudok koncentrálni a valóságra, összeszedni magam.
 - Készülj kölyök, nem lesz egyszerű éjszakánk. - Teszem hozzá sóhajtva, miközben arra gondolok, Jenny mennyit szenvedett a bájitaltól, hogy reggelre jobban legyen. És hogy én hogy fogok ilyen állapotban bájitalt keverni? Hát persze, hogy hős lovagom segítségével!
- Na, segíts fel. - Adom ki a parancsot, amikor megfelelően összeszedtem magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nincs szüksége segítségre. Sajnos én sem kötözhetem oda az ágyhoz, és valószínűleg nem én leszek az az ember, aki képes meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Nem, nem harcolni vagyok itt, nem is azért, hogy elhitessem Zójával, hogy valami baja van.
- Nem, valóban nem. - Válaszolom csendesen, hiszen ha ő nem akar engem megérteni, akkor nem is fog. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy nem ezen fáradozik, de biztos vagyok benne, hogy van ezer más gondja, amire energiát fordíthat. Nem az ő hibája. Valahol, belül hamar elkezdem kicsit szerencsétlennek érezni magam.
Főleg, ahogy hallgatom sorozatos érveit, miszerint látta két napja orvos, nem tudok majd úgysem diagnózist felállítani. Makacskodhatnék, harcolhatnék vele, lehetnék vaskalapos, játszhatnám a legyőzhetetlent, de sajnos nem így van. Viszont ez a "mással kéne foglalkoznod" mentalitás még mindig az, amivel falra kergetnek. Normál esetben az ember csak magára gondol, az a fontos, hogy jobban legyen. Viszont mielőtt még válaszolhatnék, látom, ahogy a gyönyörű nő lehunyja szemeit, sóhajt egyet, megrázza magát. Így gyorsan visszacsukom a szám, hogy csendben hallgathassam, amit mond.
- Sajnálom, hogy ki kellett erőszakolnom belőled. Mennyire örülsz neki? - Teszem fel a kérdést végül, mert nincs is annál kínosabb helyzet, amikor örömködve gratulálsz a kismamának, aki erre elsírja magát. Bár nagyon-nagyon-nagyon szívesen megvizsgálnám a picit, mosolyogva pillantok a pocakjára, pillogok kicsit. Ügyesen takargatja, nekem sem tűnt fel elsőre, de valószínűleg ez már nem maradhat így sokáig. Azt is megértem, ha nem akarja, hogy az egész kastély és az Edictum ezen csámcsogjon.
- Mit tudsz róla? - Bátorkodom feltenni a kérdést, és látszik a szememben a szokásos, érdeklődő csillogás. Mint minden lelkes nő szemében, aki egy kismamára pillant és mindent tudni akar. Nekem még mentségem is van, ez a kíváncsiság csupán szakmai ártalom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Azt hittem, továbbra is csendben marad majd, nem mond semmit és csak tűri, hogy én dühöngjek neki. Igazából még nincs is vörös köd az agyamon, csak olyasvalaki vagyok, akinek ha nem kell magában tartania a véleményét, nem rest megosztani azt. Még ha heves is voltam eleinte, még mindig úgy hiszem, Adamnek fogalma sincs róla, mennyire borzasztó dologra készül.
- Miért, ha elveszed a vérkészleteket az élőktől, egyesek szemében nem leszel ugyanúgy bűnös? Nem vetnek meg majd miatta? Főleg, ha nyilvánosan csinálod az egészet. - Kérdezem őszinte érdeklődéssel, fejemet oldalra biccentve. Nem vagyok túlságosan értetlen, de mit gondol, ezzel majd eléri az emberek szimpátiáját? Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így vélekedik a dologról, de speciel engem nem zavar, ha az öribarijából iszik, amíg nem előttem csinálja és nem nekem kell helyrehozni az eredményét.
- Nem muszáj gondot okoznod. Kérlek, Adam, fejezd be ezt! - Válaszolom enyhültebben, mert oké, kicsit naiv húzás, de úgy tűnik, mint aki nem gúnyból kér bocsánatot, hanem valahol tényleg sajnálja. - Az ellentáborról mindig megfeledkezel, pedig akármire böksz, a legeslegjobb ötletet választod ki a világot, annak is lesz ellenlábasa. Márpedig ha ezek között vannak rendszeres véradók, lehet, hogy többé nem jönnek majd, hiszen emberek megmentésére akarják adni a vérüket. Ezzel kizárod a "rasszisztákat" is a véradók köréből. - Vonom fel a figyelmet erre az aprócska tényre. Nem vagyok a vámpírok ellenzője, felőlem meglehetnek, amíg tőlem és a környezetemtől távol maradnak. De szerintem Adam nem mérlegelte eléggé ezt az egészet. Ezek komolyabb dolgok és hiába nézi csőlátással a vámpírok oldalát, nem iktathatja ki azt a sok hátrányt, amit ilyesmi vonzana magával.
- Értem én, hogy a jó ügy érdekében teszed, hogy neked és a társaidnak sokkal jobb lenne, de túl sok hátránya van. Nem éri meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Látom, hogy a mondanivalóm nem hatja meg egyáltalán. Legalábbis biztosan nem olyan oldalán, amilyent szerettem volna. Amikor megjelenik az aprócska, legkevésbé sem hivalkodó mosoly az ajkain, mindent megértek. Elég az arcizomnak eme apró kis rándulása, hogy lássam, milyen nevetséges vagyok. Legalábbis abban, hogy feleslegesen koptatom a szám, nem azért, mert kiállok az igazam mellett. Nem tudom, megmondta-e már valaki ilyen nyíltan a férfi szemébe a véleményét, aki nem támogatója volt, fogalmam sincs. De nem is akarom tudni, nem lényeg ez most.
Hallgatom válaszát és én se bírom ki, megrándul az arcom. Az ajkaim apró, ironikus mosolyra húzódnak. Valahogy a hideg kezd el futkározni a hátamon ettől a hapsitól, amilyen türelemmel és nyugalommal áldozza fel magát, lesz a vámpírgyűlölők céltáblája. És ezt mégis miért? Némi vérért, amit máshonnan is megszerezhetne. De egy biztos, nem sajnálja.
- Ugyan, sajnálni? Nem sajnálsz te semmit... legalábbis kívülről egyáltalán nem úgy tűnik. - Gondoltam, csak úgy mellesleg, megjegyzem, hogy hiába mond ilyesmiket. A szavait alá is kell támasztani. Mégis, semmi erő nincs a szavaiban, talán csak aprócska elszántságot látok benne az ügy iránt. Nem élő. Nem szenvedélyes, nem dühös, nem heves, nem olyan, mint én. Lehet, hogy így sokkal többet hibázok, sokkal kevésbé tűnök tökéletesnek, de nem is akarok az lenni. Ilyen áron biztosan nem.
Amikor hallom, hogy már késő és beadta a javaslatot, akaratlanul is egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nagyot nyelek, megszorítom a táskám fülét. Akkor is, ég a tenyerem, hogy lekeverjek neki egy nagyot vele, de felnőtt ember vagyok, nem így rendezem a konfliktusaimat. Mellesleg tudom, hogy úgysem mennék vele semmire, maximum nekem lenne kicsit könnyebb a lelkem, hogy kiadhattam magamból ezt a feszültséget. Viszont most makacsul lenyelem, minden ellenkezésem, ki nem mondott gondolatom. Lecsillapítom a bennem háborgó tengert, hogy nyugodtan pillanthassak rá.
- Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie. - Mondom könnyedebb arckifejezéssel, minden erőmet összeszedve, nyitottan és kedvesen pillantok rá, elrejtem a jeges énem. Felszegett állal beszélek hozzá, büszkén, és mindenre értem. Azt is sajnálom, hogy beadta, hogy ő lesz az áldozata az egésznek, hogy nekem így kellett viselkednem. Sajnálom az egész eseményt.
- De, Adam... - Kezdek bele lágy hangon, halkan, végül azonban összezárom ajkaimat, megrázom a fejem, jelezve, hogy semmi, inkább hagyjuk. Kicsit megemelem a kezem, intek neki egyet, búcsúképpen. Nem, nincs több mondanivalóm, sajnos. Épp eleget győzködtem őt, nem szeretem feleslegesen hallatni a hangom.
Szóval megfordulok, mindkét kezemmel belekapaszkodok a táskám fülébe, hogy erőt adjon nekem, és már megyek is a bejárati ajtó felé. Kilépek, a hűvös szellő megcsapja az arcom és csendesen baktatok vissza a falu felé.
Ennek biztosan így kellett lennie?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A fiú végre felfogja, hogy nem játék. Valószínűleg az erőnek erejével visszatartott krokodilkönnyek ébresztik rá, hogy ez bizony nem játék. De még mennyire, hogy nem az. Ha tudná, valószínűleg már kiszaladt volna a világból, de ahelyett inkább elküldöm egy tégelyért. A tüneteimet kell enyhíteni... mit is olvastam róla? Mi volt Jenny-nél is az elsődleges cél? Nehezen forog az agyam, gondolkodva veszem el a krémet. A tünetek enyhítése, igen és... és... megvan. Fulladás. A leggyakoribb gond, hogy mire kész lenne a bájital, a páciens nem kap levegőt és megfullad. Fulladás. Erre kell odafigyelnem. Mennyivel könnyebb lenne, ha még koncentrálni is tudnék!
De most felhúzom a felsőm, hogy bekenhessem a krémmel a hólyagokat. Többen vannak, mint voltak, amikor legutóbb néztem. De majd megáll és visszahúzódnak... remélhetőleg reggelre minden rendben lesz. Nagy levegő, még egy, semmi baj. Nincs baj. Igazából nincs semmi baj. Csak le kell nyugodnom és végigcsinálni ezt az egészet.
- És imádkozz is, hogy ne láss soha többé. - Adom neki jó tanácsom és nem is tudná, mennyire bölcsen szóltam. De akkor sem engedem, hogy hozzáérjen a kiütésekhez, még ha nem is undorodna tőle. Sóhajtva konstatálom, hogy kicsit jobb lett, kicsit könnyebben lélegzek, kevésbé fájdalmas minden egyes mozdulat. Kevésbé fáj élni.
Miközben felsegít, a srác értetlenkedik az éjszakáról. Fáradt sóhaj hagyja el a számat, mert olyan kis naiv, ha azt hiszi, ennek a történetnek itt és most vége van. Amikor álló helyzetbe kerülök, elengedem, egy szék támlájának támaszkodva tántorgok. Nem fogom tudni így megcsinálni a bájitalt, az üst és az asztal felé pillantok, egyre nehezebben lélegzem, a fenébe is. Letörlöm az elgyötört arckifejezést az arcomról és Kornélra pillantok, komolyan.
- Igen, édesem, itt kell maradnod, mert egyedül nem tudom megcsinálni a bájitalt, amitől jobban leszek. És mellesleg ha össze is jön, egész éjjel szenvedni fogok, hogy reggelre jól legyek. És mivel te vagy itt az egyetlen szem segítségem - hidd el, én sem örülök neki -, igen, maradnod kell. - Fejezem be mondókámat már halkabban, kicsit elfúló hangon. Nagyobb levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam és minél több oxigén jusson a szervezetembe. Nem akarok belegondolni mi lesz velem éjszaka, ha erre a félkegyelműre leszek bízva. Azt sem, hogy mi lesz velem, ha az általa készített bájitalt kell majd meginnom. De végül is, tök mindegy, miben halok meg, nem?
- Akkor, kész vagy? - Kérdezem, miközben jobbnak látom leülni, hiszen remegek. Gyenge vagyok, beteg, szánalomra méltó, de az önbecsülésem és az elveim ilyenkor sem adom fel. Ha az én drága megmentőm azt mondja, készen áll, akkor lépésről lépésre elmondom neki, mit kell tennie és figyelem azért, amit csinál. Remélhetőleg nem fog semmit bénázni és instrukciók alapján csak össze tud hozni egy bájitalt... legalábbis nagyon ajánlom neki.