31. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes RPG hozzászólása (82 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Le
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. szeptember 14. 14:11 Ugrás a poszthoz

Grllyus Matilda
Egy fárasztó ügyelet alkalmával


Ahogy elhangzik az átok szó, a nő ijedtsége csak fokozódik, én pedig magamban sóhajtok egyet. Ezt jobb most nem kiadni.
- Semmi baj, ahogy mondtam, ez még nem teljesen biztos. - Nyugtatom meg, de nem ígérgetek neki mindenfélét. Csupán felhívom a figyelmét a tényre, hogy amíg nincsen semmi bizonyíték, addig nem kell pánikolnia. Igazából akkor sem, ha bizonyíték van rá, mert az nem segít, sajnos nem. Én is tudom, mennyire kétségbeejtő érzés, ó, de még mennyire, hogy tudom. Most mégis arra próbálom sarkallni, hogy maradjon nyugodt és gondolkodjon racionálisan. Na, egy ilyen helyzetben mindent lehet, csak ezt nem. Elfojtok egy ironikus mosolyt.
Aztán lassan kezdi érzékelni a testét, a környezetét, lehet, hogy lassan össze is teszi, miért van itt. Nem tudom, mi zajlik a fejében, de amikor meghallom a kérdését, nyelek egyet. Nem szokásom ilyesmit csinálni, de nagyon sajnálom őt és úgy segítenék neki. Ami azt illeti, tudnék is, kevésbé unalmas módszerekkel, de hivatalosan még nem használhatom az elemi mágiát. Kicsit megszorítom a kórlapot a kezemben, sorosabban zárom össze az állkapcsomat, hogy elnyomjam az érzelmességet. Az ispotály nem az a hely, ahol lehet így viselkedni.
- Sajnos igen. - Válaszolom halkan, majd próbálok egy biztató mosolyt varázsolni az arcomra. - De ne aggódjon, már nem olyan vészes és idővel minden rendben lesz. - Ezt meg merem neki ígérni, hogy idővel helyre fog jönni teljesen, de valószínűleg lesz majd egy-két nyom, ami emlékezteti majd a sérülésére. A frontok érkezésekor fellépő indokolatlan fájdalom, vagy csak a rossz mozdulatok okozta szenvedés. Apró nyomok, amik majd beolvadnak a hétköznapjaiba, és habár egy idő után már nem is érzi őket furcsának, jelentőségük lesz, vagy inkább megmarad. De ezzel meg lehet tanulni együtt élni. Igazából én hiszek benne, hogy amíg él az ember, bármivel meg lehet tanulni együtt élni. Végtagvesztés, betegség, ezeket lehet kezelni, helyettesíteni, pótolni, csökkenteni a szenvedést és új világok felé terelni az embert. A halált viszont már nem lehet meggyógyítani, sajnos nem. És örülök, hogy ő életben van. Ma éjjel nem fogunk senkit elveszíteni, amíg én itt vagyok, addig biztosan nem.
- Rendben. - Bólintok egy aprót, visszafogottan mosolyogva, majd kissé türelmetlenül dobolok a tollammal a papíron. Nagyon remélem, hogy emlékszik a nevére, az alap adataira, akkor könnyebben nézhetem meg az eltűnt személyek listáját és kereshetek valakit, aki azonosíthatja őt. A feji sérülései miatt nem lehetek benne teljes mértékben biztos, hogy tudja magáról ezeket. Az pedig kellemetlen helyzet, igazán kellemetlen mindenkinek.
Arra ocsúdok fel, hogy a nevemen szólítanak, fel is kapom a fejem, körbenézek, ki lehet az. Aztán leesik, hogy a nő szólított így, én pedig nyugodtan pillogok rá.
- Honnan...? - Motyognám halkan a kérdést, de nem fejezem be. Nem vagyok hozzászokva, de ideje lenne. Lehet, hogy ismertem régebben? Ismertük egymást? Ettől kissé izgatott leszek, lejjebb engedem a táblát, nyelek egyet. Azt hiszem, kissé bizakodó az ábrázatom, pedig tudom, hogy vissza kéne fognom magam.
- Ismersz engem? - Kérdem kissé óvatosan, mert lehet, hogy csak összekever valakivel, aki hasonlóan néz ki, mint én. Hiszen most kapott felejtésátkot, nem lehetek biztos semmiben, amit mondd, de... talán ezért volt olyan ismerős érzésem a bőröm alatt. Nem tudom mi történik, de próbálom nem belelovalni magam, hogy feleslegesen koppanjak. Inkább megvárom, amíg válaszol.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. október 3. 15:03 Ugrás a poszthoz

Gryllus Matilda


Látom, ahogy a nő szépen, lassan darabjaira hullik. Mintha rossz, régi képkockák lennének, a folyamat lassú, mégis halad, ütemes és megállíthatatlannak tűnik. A könnyeivel küzd, miközben talán nem is tudja, hogy a saját gondolatai égetik ennyire, vagy azok hiánya. Élve megégni a saját magad által csapdába esve - ilyen érzés ott feküdni ilyenkor. Habár számomra is felkavaró ott állni és nézni őt, tehetetlenül, kifogyva a vigasztaló, biztató mondatokból, én nem engedhetem meg magamnak, hogy látsszon rajtam.
Azt mondja, érti, mégsem hiszek a szavainak. Ez nem lekezelő válasz, inkább csak védekező. Azt mondja, hagyj békén. Az egyik kezem kissé megremeg, mert most kellene határozottnak, kissé erőszakosnak lenni. Olyan megdönthetetlen ténnyel előállni, amivel nem tud majd ellenkezni. Egyszerűen és rendíthetetlenül, ilyennek kéne lennem, de nem tudok. Neki viszont nem kell látnia, hogy nem tudok, jelenleg talán nem is rám figyel, egyáltalán nem. Viszont amikor a nevemen szólít, egy pillanatra megáll a vérkeringésem, az egész világ megdermed kicsikét. Éppen csak amíg az információ villámgyorsan szalad végig rajtam, sikerül elkapnom és felfognom. Furcsán hallom, mintha hangszóróból szólna a hangja, az agyam erőlködik, hogy gondolatokat gurítson elém, elvéve a figyelmemet, én mégis rá akarok figyelni. Barátok vagyunk? Szóval biztosan ismert engem. Amióta én is így ébredtem, azóta készültem erre a pillanatra, egy emberre, aki azt mondja, tudja ki vagyok... illetve voltam én. Most mégis csak nyelek egyet, letörlöm az idióta, megkönnyebbült mosolyt az arcomról és megkeményítem a vonásaimat.
- Sajnálom, de nem olyan rég egy felejtésátok következtében elég sok emlékemet elveszítettem. Valószínűleg ezért nem ismerlek meg, aggodalomra semmi ok. - Na, ez már majdnem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, büszke vagyok magamra. Azt mondja, leveleztünk is, az én szívem pedig hevesebben kezd verni. Szóval azután is tartottam vele a kapcsolatot, hogy eljöttem a Bagolykőről. Ami azt jelenti, hogy tényleg közel állhattunk egymáshoz. Izgatott vagyok, minél többet akarok tudni róla, magamról. De ez most nem annak az ideje. Nyelek egy nagyot, hogy elnyomja a borzasztó kísértést.
- De most fontosabb, hogy felvegyük az adatait. - Térek vissza a kezemben lévő nyomtatványra, majd beírom a nevét. - Szóval, Gryllus Matilda, születési helye és ideje, jelenlegi lakcíme, esetleg valaki, akit értesíthetnénk? - Kérdezem, miközben halvány mosoly ül az ajkaimon. Lassan engedem ki a levegőt a tüdőmből és késztetést érzek, hogy finoman letöröljem a könnyeket az arcáról. Csak essünk már túl a formaságokon!
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2014. november 9. 18:31 Ugrás a poszthoz

Tildamilda <3


Ahogy elmondom neki, hogy felejtésátok talált el, látom rajta, hogy ez csak tetézi a pánikot. Igen, én is annyi mindent kérdeznék magamról, felgöngyölíteném az ügyet. Egyre inkább izzad a tenyerem, érzem, hogy ideges vagyok, vagy talán izgatott. Kissé szorosabban fogom a dolgokat, amik a kezemben vannak, de visszafogom magam. Azt mondom, koncentráljunk a fontos dolgokra, az adataira. Hogy felvehessük a kapcsolatot a hozzátartozóival... ők biztosan több érdemi információval szolgálnak majd. Valószínűleg fel is zaklatják, de azt hiszem, megéri, hogy ne legyen egyedül, mint a kisujja. Mert habár én nem vagyok nagy társaság, nagy támasz, próbálkozom és akarom, hogy jobb legyen neki.
- Értem... rendben, nincs semmi baj, ha egyelőre nem emlékszel többre. Nem kell erőlködnöd, ennyi elég lesz, hogy megtaláljuk őket. - Mosolygok rá biztatóan és már el is feledkeztem a hűvös magázódástól. Látom, mennyire kínkeserves szenvedés neki most felidézni bármit is, veszek egy nagy levegőt. Összeszorul a gyomrom a szenvedésétől, ahogy nézem a könnyeit, az én torkom is elszorul, gyorsan megköszörülöm. Előveszek egy "röplapot", amire gyorsan ráírom a fontos dolgokat és a pálcámmal rákoppintva egy papírmadár hajtogatódik belőle. Megmondom neki, kinek menjen, ő pedig már el is repül, a plafonhoz közel. Így könnyebb kommunikálni itt.
Utána pedig visszapillantok Matildára. Nem tudom, mi a francért érint ilyen érzékenyen, ami vele történt. Talán a saját élmény, talán csak tényleg fontos volt számomra. Egyik kezemmel finoman megkeresem az övét, hogy megfoghassam és egy kicsit támogassam. Másik kacsómmal pedig finoman letörölgetek pár könnycseppet az arcáról.
 - Héj, most már nem lesz semmi baj. Szólunk a szüleidnek, a húgodnak és nemsokára itt lesznek veled. Aztán szépen felépülsz és éled tovább az életed, mintha mi sem történt volna. - A végén kicsit elhalkul a hangom, mert mosolyogva gondolok arra, nekem is milyen nehéz volt elfogadni ezt és továbblépni. Talán még mindig nem sikerült rendesen, de bárcsak nekem is lett volna ott valaki, aki fogja a kezem. Kissé összehúzom magam, sóhajtok egy halkat, miközben mereven nézem a kezünket. A hüvelykujjammal kicsit simogatom a kézfejét, miközben... elkalandoznak a gondolataim. Azt mondta ismer, hogy... leveleztünk. Levelek! Az ajkamat harapdálom kicsit, úgy pillantok vissza az arcára.
 - Mondd csak... a levelek, amiket írtam... megvannak még? - Kérdezem tőle, bár fogalmam sincs, mi lett velem. Én vaslady vagyok, nem vagyok bizonytalan, nem kérdezősködök félve. Most mégis, alapjaiban megmeregtem egy kicsit. Mert talán... itt van az a személy, aki elvezehet a régi Lorihoz.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. január 13. 15:39 Ugrás a poszthoz

Jenny Miles


Egy újabb unalmas nap volt, éppen csak sikerült visszapaterolnom a hálókörletébe az összes színlelőt. Néhány paranoiddal is volt ma dolgom, kicsit sajnálom őket ilyenkor, a megfázás szezonban. Hosszan, türelmesen magyaráztam nekik, hogy nem, egy-két köhintéstől még nincs tüdőgyulladásuk és a harminchat és fél celsiusos testhő még nem láz, sőt, még csak hőemelkedés sem. Azt is pontosan ecseteltem, hogy valószínűleg a pániktól szédülnek, és semmi baj nincs az agyuk vérellátásával. Meglepő, komolyan meglepő, az ember lánya mennyi ilyennel találkozik, ha gyógyítónak áll. Ezért nem erőt kérek a munkámhoz, inkább sok-sok türelmet, hogy újra és újra el tudjam magyarázni ezeket, hiszen ez a dolgom.
Éppen a számomra kijelölt szobában ücsörgök, a délutáni teámat kortyolgatva. Jól esik egy kis lazítás, amikor bejöttem, még senki nem volt. Viszont biztos vagyok benne, hogy egyhamar megjelenik egy-két cukorfalat, akikről első ránézésre megmondom, hogy súlyos, kétoldalú iskolaundorban szenvednek. Egyik kezemben a teám, a másikban egy szendvics, amit ebédre hoztam be. A csípőmmel lököm ki az ajtót, fordulok meg. Akkor látom, hogy valaki ül az ágyon, de ahogy a lány vékony alakjára pillantok, máris végigfut a hideg a hátamon. Elég sok beteg embert láttam már, és ő határozottan az volt. Egy éppen nem használatos tálcára gyorsan ledobtam az ebédem és már mentem is oda hozzá.
Amint odaérek az ágyon ücsörgő lányhoz, hűvös nyugalommal pillantok rá. Nem, nem kell látnia rajtam, hogy sajnálom, sem azt, hogy rosszul néz ki. Minden felesleges pánik elkerülendő.
 - Szia, hogy érzed magad? - Kérdezem tőle, mert ez amolyan kötelező kérdés. Azért, mert felmérhetem én az állapotát rosszul is, az a fontos, ő hogy érzi magát. A füllentést, ferdítést viszont könnyedén kiszagolom.
- Miért jöttél ide? - Kérdem végül azt is, végigpillantva rajta. Látom, hogy kifáradt, lehet, hogy sietett idáig? Vagy csak nagyon megfázott és könnyen fárad, esetleg sokat lépcsőzött, nem tud aludni... már megint kombinálok.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. január 13. 17:06 Ugrás a poszthoz

Jenny Miles


 - Ühüm. - Bólintok egyetértően egy aprót, amikor azt mondja, nem érzi magát a legjobban. Szegény lányka, tényleg nem néz ki valami jól. Megkérdem, mik a panaszai, ő pedig meglepően pontosan sorolja fel a tüneteit. A legtöbben ilyenkor csak hadoválni tudnak, ő viszont szép leírást ad, bólogatok, jegyzetelek egy mindig tintás pennával a lapjára, mert ispotályban dolgozom és erre úgy rászoktam, itt a gyengélkedőn is mindent leírok, nehogy elfelejtsek valamit.
- Rendben... hogy is hívnak? - Kérdem, mert a nevét még nem tudakoltam meg. - Lorelai Riviera vagyok, gyógyító, jó kezekben vagy. - Mosolygok rá, hogy megnyugtassam kicsit, de a megfázási tünetek lassan átcsapnak egyre aggasztóbbakba. Ahogy rápillantok, látom, ahogy remegő kezével felhúzza felsőjét, a kiütések csak úgy világítanak pirosodó bőrén.
Abban a pillanatban egy kicsit megáll a penna a kezemben. Eszembe jut, a bagoly amit nemrég kaptunk az ispotályban, egy különös fertőzésről. Nem tudják, hogyan terjed, csak a kezelési módját írták le és azt, hogy igen agresszív és veszélyes. A lehetséges fertőzést minél előbb el kell fojtani... és itt van az iskolában.
- Semmi baj, biztos csak egy kis fertőzés. Mindjárt jövök. - Mosolygok rá még egyszer biztatóan, eszem ágában sincs, hogy lássa rajtam a pánikot. Ahogy lerakom a lapot az ágy szélére, és elindulok a szoba felé, ahonnan a kellékeket hozom majd. Erőlködnöm kell, figyelmeztetni magam, hogy lassan lépkedjek, nem szaladhatok, nem kapkodhatok, nem tűnhetek idegesnek. Semmi szükség rá, hogy bárkiben pánikot keltsen a dolog, rajtam kívül.
Gyorsan összeszedem egy kiskocsira a dolgokat, amik kellenek majd és már a lány mellett is vagyok. Előveszem a pálcám, lehunyom a szemem és egy hosszabb varázsigét elmormolva egy buborékszerű gömböt húzok magunk köré.
- Emiatt ne aggódj, csak véletlen se fertőzöl meg mást. De levegőnk lesz. - Mondom, de aztán muszáj maszkot húznom az arcomra. Fogalmam sincs, hogy levegő terjeszti-e, de szegény lány egyre rosszabbul néz ki. Gyorsan lefektetem, a mellkasához érintem a pálcát, ezzel szabaddá téve a légutakat, remélhetőleg most fellélegezhet egy nagyot.
- Mutasd az oldalad még egyszer. - Kérem tőle, majd nagyot nyelve kesztyűt húzok a kezemre. Nem érhetek hozzá, nem érintkezhetek vele, mert ha én megfertőződöm... ez a lány, hány emberrel érintkezhetett már? Mi van az ágyneműjével? A ruháival? A zuhanyzójával? Jézusom, mindent át kell néznem majd. Miközben finom, hűsítő kenőccsel kenem a kiütéseit, oldalára fordítva őt, biztosan arra gondol, végre feloldozom. De csak az dübörög a fejemben, hogy az egész házat, amelyiknek tagja, át kell vizsgálnom.
- Melyik házba jársz? - Kérdem, de igyekszem úgy tenni, mintha csak csevegnék és nem létfontosságú kérdés lenne.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. január 13. 17:44 Ugrás a poszthoz

Jenny


- Szervusz, Jenny. - Köszönök neki jó kedélyűen, mintha most találkoztunk volna össze a piacon. Az ilyen bánásmód tapasztalataim szerint mindig jót tesznek a páciens lelki állapotának. Főleg, ha ilyen bajról van szó.
Amikor azonban nekem szegezi a milyen fertőzés kérdést, én pedig reménykedtem benne, hogy egy kicsit halogathatom. De most úgy döntök, nem mondom el a teljes igazságot, inkább kíméletes leszek, az ő érdekében. Nem szabad pánikolnia, pedig látom rajta, hogy riadt. Én is az lennék az ő helyében.
- Nemrég ütötte fel a fejét, de még időben jöttél ide. - Biztosítom róla. Valószínűleg nem levegőn át terjed, különben már rég Jenny szobatársai is itt lennének és valószínűleg a fél iskola, akkor sokkal megállíthatatlanabb lenne. Nem is az az igazán fontos, hogy Jenny hogyan kapta el, hanem, hogy kitől. Nem értem, mások nem jelentkeztek mostanában ilyen tünetekkel. Mindig van egy első fertőzött. De hogyan? És miért?
Csillapítom a gondolataimat, ahogy azért felhúzom a maszkot és kesztyűket. A legfontosabb most, hogy Jennyn segítsek, mert elég veszélyes fertőzés. Szakújságban olvastam olyasmit, hogy akár halálos is lehet, ha nem kezelik időben, főleg a légutakra kell figyelni, hogy tiszták maradjanak.
- Ó, igen, Navinés diák voltam. De tegezz csak nyugodtan. - Mondom kellemes, csevegő hangon, miközben feljebb húzom a lány pólóját és látom, hogy a kiütések tovaterjedtek a hátára. Remélem nem tud róla, hogy itt van és terjed, nem szabad megijeszteni őt. Épp elég, ha nekem kell visszafognom minden aggodalmam és rettegésem.
- Bár nem mindig szerettem tanulni, te milyen tanuló vagy? - Kérdezem, de nem kell tudnia, hogy az itteni emlékeimet elvették tőlem. Inkább hantázom neki valamit, hogy könnyed beszélgetés felé tereljem a hangnemet, igen, az lesz a legjobb ötlet.
- Csináltál mostanában valami különlegeset, szereztél sérülést? - Kérdezem csak úgy mellesleg, mintha nem lenne olyan égetően fontos információ. Pedig az. Közben ahogy bekentem a lány oldalát, figyelem, hogy lélegzik-e rendesen, szépen. Fél szemmel pedig nekiállok a tálcára összehordott cuccokból egy bájitalt keverni. Mit is olvastam, mi a legcélszerűbb ilyenkor? Ó igen, igen... remélem behoztam mindent.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. január 13. 20:03 Ugrás a poszthoz

Jenny


- Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, honnan kaphattad el, de nem is ez a lényeg most. - Vallom meg őszintén. - Hanem az, hogy jobban leszel nemsokára, jó kezekben vagy. - Mondom el neki, hogy mire kell most mindenképpen koncentrálnia. A felépülés gyakran az emberi lélek erősségén is múlik, az akaráson. Sőt, talán javában azon múlik. Jenny nem tűnik egy hirtelen lánynak, nem úgy látszik, mint aki pánikol és borúlátó, hála istennek. Ez jó, főleg, mert gyógyítóként a testet általában könnyedén, vagy sok munkával, de helyre tudjuk rakni. Az ember lelket viszont nagyon nehéz közben ápolnunk, de minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rémisszem halálra ezt a lányt.
 - Hát, a mestertanonci éveim javát egy különleges, gyógyítókra szakosodott intézetben végeztem, Japánban. - Magyarázom, mert ennél többet nem tudok, pontosan mikor jöttem el onnan, de így legalább tudok mesélni, ha akar kérdezhet Japánról, gyógyításról. A csevegés fontos eleme a gyógyításnak. Elvonja a figyelmet az egészről, máshova kell koncentrálnia, így talán nem is fáj annyira, könnyebb csak úgy lélegezni, hogy oda se figyel.
- Mit szeretnél csinálni az iskola után? - Kérdezem tőle a szokásost, amit minden diáktól rendszeresen megkérdeznek. Mi leszel, ha nagy leszel? Én olyan hivatást választottam, amire feltettem az életem is. És nem lennék már teljes nélküle, nem lennék ugyanaz a személy nélküle.
A következő válaszra kihagy a szívem egy ütemet, de ugyanazzal az arckifejezéssel rázom a bájitalos üveget, aminek élénk lila színe van, a szimata nem a legjobb, de kapott bele pár csepp erdei gyümölcsös ízesítőt, az talán elnyomja majd kicsit a borzasztó ízét.
- Úgy érted, összevéreztél valamit? - Nagyot nyelek, és nem tudok nem különösen érdeklődő lenni a dologgal kapcsolatban. De nekem is vannak határaim és hiába tűnök rendíthetetlennek kívülről, belül remegek. Remélem semmi komoly. Nem szabad komolynak lennie.
- Igen, tudom mi a baj és tudom kezelni is, szóval emiatt nem kell aggódnod. Ülj fel, kérlek és idd meg ezt. - Nyújtom az egyik kezem, hogy felsegíthessem őt, ha szüksége van rá, és ha ül, odanyújtom neki a poharat. - Nem lesz a leginkább kellemes, kicsit égető érzés lesz, de le kell húzni az egészet. Ha lent van, nem fog visszajönni, elvileg.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 5. 16:05 Ugrás a poszthoz

David Bennett

Újabb hosszú nap, az iskola gyengélkedőjéről egyből ide jöttem. Annak ellenére, hogy fáradt vagyok és hisztisnek kéne lennem, fel vagyok dobva. Mitől? Intenzív érzésektől, amik átjárnak, hiszen az egyik kedvenc betegem ma hazament. Részben örülök neki, hogy jól van, de az öreg, kissé flúgos mágus kicsit hiányozni is fog. Régóta volt már itt velünk, az egész személyzetet ismerte, a felét el is csábította. Ernő bácsitól való búcsú kellemes volt, útjára eresztettük az öreget és megfenyegettük, hogy ha a közeljövőben visszajön, nem csempészik majd neki senki töklevet, ő pedig roppant mód megijedt, mit ne mondjak.
Az unalmas papírmunka fölött merengek el az emlékekben, abban, mennyire keserédes ez az érzés. Hogy vajon az öregember, akinek elmondása szerint nincs már senkije, hogyan tudja így ujja köré csavarni az embereket? És ha egyszer már mindenki megkedvelte, hogy bír ilyen könnyen továbblépni? Érdekes dolog és jelenleg sokkal jobban leköt ezen morfondírozni, a pennáról a tinta csak csöpög a papírra, mert nem írok vele.
Aztán Ivett jön be, én pedig felkapom a fejem, figyelem, amit mond. Bólintok neki, hogy mindjárt megyek, elrakom a dolgokat a helyére, majd hazaviszem és megcsinálom éjjel. Egy rokon jött az elhunyt holmijaiért. Egy újabb lelki kaland az Ispotály falain belül, ezúttal kevésbé felemelő, kedves emlék.
- Jó napot. - Köszönök a férfinek, egy udvarias biccentés kíséretében, kimért vonalakkal pillantok végig rajta. Nem látok annyira sok gyászoló embert, inkább reménykedőt, de hiába nem néz ki úgy, mint aki készül telesírni a vállam, hiába nincs teljesen feketében. Szomorú.
- Lorelai Riviera vagyok, gyógyító, kérem kövessen. - Bemutatkozás, utasítás, könnyedén, mintha nekem olyan hihetetlenül könnyű lenne minden. Ez az egész. Pedig nem az, de annak a látszatát keltem, magabiztos vagyok, távolságtartó és így lesz a legjobb mindenkinek. Nem ismerem, őszinte, mély sajnálatra nem vagyok képes, a lesajnáló, szánakozó pillantásokból meg gondolom nem kicsit van elege.
- Megmondaná az elhunyt nevét? - Kérdezem, kell majd az övé is, de először az elhunyté. Jó, nem egyszerű. Nekem sem, de túl kell esni rajta, szóval megállok a kérdéses ajtó előtt és szembefordulok vele.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2015. február 5. 16:05
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 8. 18:23 Ugrás a poszthoz

Jenny


 - Japán? Nem láttam belőle sokat, javarészt az intézetben voltam. De az ottani emberek pont olyan fegyelmezettek és precízek, mint amilyennek mondják őket, egész más értékrendszer szerint nevelkedtek. - Regélem neki kellemes, csevegő hangon, miközben enyhítem a viszketést, a bőre is hűvösebb lesz majd kicsit. Remélem ettől majd kevésbé fog pánikolni, jobban lélegzik majd, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz majd annyira egyszerű.
- Ó, szeretsz a gyerekekkel foglalkozni? Az nagyon jó, fontos, hogy az apró mágusnövendékeket már fiatalon terelgessék. - Mondom én, mosolyogva, miközben azon gondolkozom, kicsire mennyire utáltam boszorkány lenni. Emlékszem, a nagynéném mindig nyaggatott, hogy csináljak furcsa dolgokat, olvassak mindenféle furcsa meséket. Pedig milyen hálás lehetnék ezért. A lehető legnehezebb természetű, legdacosabb kisgyerek voltam, ez is biztos.
- Rendben. - Válaszolom csendesen, nem lesz itt baj. Ennyitől biztosan nem fertőzhetett meg senkit. A kést lemosta, a szemétben csak nem turkálnak. Még az sem biztos, hogy a vére fertőz. Semmi baj. Nincs fertőzés, nincs semmi baj.
- Jenny, hogy vagy? - Kérdezem végül, de ezt sem komolyan, nem figyelem feszülten, mi lesz vele. Csak mintha csevegnék, rajtam nem szabad látnia a pánikot, pedig ez a lány nagyon rosszul fest. De most már jó kezekben van, tudom, hogy a bájital miatt jobb lesz majd. Jól szellőzik a kis buborékunk, csak fertőzések nem mennek ki belőle.
- Lélegezz nyugodtan, ha tudsz. Lassan, mélyeket, ha muszáj. - Kérem végül, majd úgy döntök, bevetem az ősi módszert: finoman, megnyugtatón simogatom a hátát, amíg várom, hogy hasson a bájital. A mozdulataim nyugodtak, remélhetőleg megnyugtatóak is, bár legszívesebben a körmöm rágnám. Nem, nem szabad, nincs feszült csend.
- Ma este még biztosan ebben a buborékban maradunk, Jenny, de ha reggelre jobban leszel, már kimegyünk. - Biztatom őt, halvány mosollyal az arcomon. Igen, ennyi idő elég lesz, hogy megbizonyosodjak a dolog kimeneteléről. Remélhetőleg Jenny majd nemsokára szépen elpilled és alszik egy nagyot a bájital hatására, én pedig majd szépen virrasztok mellette, őrzöm az álmát, hogy bármi baj van, itt legyek. Ó, el sem hinné, milyen gyakorlatom van benne.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 8. 18:55 Ugrás a poszthoz



Az ebédem mellől rángattak ide, mert természetesen nincs senki, aki a gyengélkedőn babusgassa a diákokat. Nincs a legjobb kedvem emiatt, mert oké, hogy erre tettem fel az életem és rengeteg dolgot feláldoztam miatta, de egyre kevésbé tolerálom könnyen, amikor még csak meg sem tudok nyugodtan ebédelni, mert valaki annyira a halálán van, mint az oroszlán, akinek a mancsába ment egy szálka. Persze, ha tényleg vészhelyzet van, az más dolog, egészen más, akkor még csak nem is érzem magam valami rángatható bábnak.
Viszont amikor a helyettesem a fülembe suttogja, ki is az, és elmeséli, hogy rosszulléttel hozták be, kicsit meglepődök. Aham, szóval ezért volt olyan sürgős! A Rellon házvezető-helyettese látogatott el a gyengélkedőnkre. Ennek tiszteletére gyorsan fel is kapom a kötényem, ami sokkal inkább hasznos, mintsem divatos, és már megyek is a megsúgott ágy felé. A függönyt elhúzom az útból, de magam mögött gondosan behúzom, ahogy beléptem, így legalább kicsit kizárjuk a külvilágot és tudok egyszerre egy emberre koncentrálni.
- Jó napot, tanárnő! - Köszönök neki kedvesen, miközben végigpillantok rajta, próbálom felmérni, hogy néz ki, mennyire fest rosszul. Nem a divatérzékére vagyok inkább kíváncsi, de nem bámulom túl sokáig, inkább csak finoman lerakom magam az ágya szélére, mert fáradt vagyok, és amíg nincs baj, addig minek pörögjek, ugye?
 - Elmesélné nekem, mi történt pontosan? Csak annyit tudok, hogy rosszul érezte magát, de ez vajmi kevés. És van ötlete, mitől lehet? - Kérdezem végül érdeklődően, miközben azon gondolkozom, talán csak túlhajtotta magát. A tanárok hajlamosak néha, tudom, milyen a dolgozó nők élete és én is kezdem úgy érezni, hogy ez nem fog menni így egy életen át, néha le kell lassítani és vissza kell venni kicsit. Áh, majd később...
Minden esetre, ha csak egy kis pihenésre van szüksége, a legjobb helyen jár, neki szabad lógni, a diákoknak nem. Sőt, ha esetleg egy kis búvóhelyet szeretne a világ gondjai elől... akkor sem fogom elküldeni. A fenébe is, túl érzelmes és megértő vagyok, így nem leszek profi.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2015. február 9. 16:33
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 8. 19:11 Ugrás a poszthoz

Tormay Lénárd

Egyszerűen imádom a manókat. Nem tudom, hogy lehetnék hálásabb nekik, amiért minden éjjel itt járnak és takarítanak a gyengélkedőn is. Néha csinálnak egy kis felfordulást, de általában áldás a jelenlétük. Helyre pakolnak, kipucolnak mindent, helyettünk, mégis mintha szívesen csinálnák ezt az egészet. Én pedig örömtelien jövök vissza másnap reggel a gyengélkedőre és látom, hogy minden csillog-villog.
Amikor valamiért éjjel is bent kényszerülök ülni az egyik beteg mellett, gyakran beszélgetek az egyik aranyos manóval. Bár kicsit idegesítő, mennyire alázatos, előzékeny, egészen jól el tudok csevegni vele, és ma reggel is mosolyogva néztem az üzenetet, amit az asztalomon hagyott, egy kis süti és tej mellett. Nagyon kedves tőle, tudja, hogy imádom a tejet, a süti meg egy kis ráadás és máris jobban indul a napom.
Ettől függetlenül nem vagyok rózsaszín, nem szállok a fellegekben, pedig már rám férne. Egy kis könnyed lebegés, ó igen, de sajnos a valóság túl kegyetlenül támaszkodik a vállamra, ahogy kilépek a gyógyítói szobából a gyengélkedőre. Nyavalygó, köhögő, tüsszögő, siránkozó diákok mindenhol, a legtöbben rám várakozva ücsörögnek, mások már az ágyukban fekszenek és ott próbálnak gyógyulni. Ó igen, a téli időszakban nincs rózsaszín felleg, sem jókedv. Csak sok-sok megfázás, láz, amolyan legkevésbé sem érdekes munkák, amiket még ők is tudnának orvosolni egy kis pihenéssel, teával, de nem, szeretnék a gyengélkedőn lopni a napjukat.
- Na, jöjjön fiatalember! - Intek egy idő után a sorra következő fiúnak, úgy látszik, a csuklóját fájlalja, de amúgy nem néz ki olyan rosszul, hogy nagyon aggódjak miatta.
- Meséljen, mi a baja. A lelki gondoktól, ha lehet, kíméljen meg. - Teszem hozzá mellesleg, mert tudom, hogy lelkeket is kell időnként ápolni, a munkámhoz tartozik, de most valahogy nincs hangulatom meghallgatni, a barátnője hogyan lépett félre múltkor az Edictum szerint. Nekem sem kéne olvasnom azt a ... szennylapot. Mégis jó vele elütni az időt, amikor pangás van.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 16:31 Ugrás a poszthoz


Ahogy látom a nő arckifejezését, egyértelmű, hogy valószínűleg ő sem jókedvből van most itt. Igaz, én sem, de neki ezt nem kell tudnia és kötelességem nem éreztetni ezt vele. Szóval kedvesen csüccsenek le mellé, és szépen végighallgatom amit mondani szeretne. Pontosan tudja, mitől van, hm, ez érdekes, de nem kérdezek rá egyből, inkább hagyom, hogy mondja tovább, mert meg akarom hallgatni. Viszont amikor arra kezd rá, mennyire nem vele kéne foglalkoznom, akkor megemelem az egyik kezem.
- Zója. Zója. - Szólogatom, de azért hagyom végigmondani a mondatát, majd komolyan pillantok rá. - Ez nem vallatás, nem kínzókamra, még csak börtön sem. Nem azért vagyok itt, hogy megkínozzalak, hanem, hogy segítsek. - Gondoltam jobb lesz, ha ezt itt és most közlöm vele. Látom, a nő hajlamos túlreagálni a dolgot, elkalandozni kicsit a valóságtól, ahogy mondja a magáét, de majd én szépen visszarángatom a valóságba. Nekem segítenem kell rajta, az már más kérdés, hogy ő fel tudja-e most mérni pontosan, mi jó neki és mi segít rajta. Ilyen izgatott állapotban nem vagyok benne biztos.
- Csak pár percet rabolnék el az értékes diákkínzásból. Tudom, kicsit furcsa lehet, hogy most én vagyok itt érted, és azt is tudom, hogy nem várhatom el elsőre, hogy feltétlen megbízz bennem. De kérlek, ne nehezítsük meg egymás dolgát! Gyorsan megnézem, minden rendben van-e veled, csevegünk pár szót, mintha összefutottunk volna az egyik üzletben, és ha semmi gond, elmehetsz... ha szeretnél. - Mosolygok rá biztatóan, végig kedves, nyugodt hangszínnel beszélek vele, hátha sikerül átragasztanom rá a hangulatomat, vagy nem is tudom. Hiszen én csak annyit kérdeztem, mi baja, ő pedig teljesen kétségbeesett. Űzött vad, menekülne innen, de a lelkiismeretem (igen, nekem olyan is van, bár nem bizonyított) megölne, ha ilyen állapotban elengedném őt. Azonban nem sajnálom, nem vetek rá szánakozó pillantásokat, az ilyenkor senkinek nem hiányzik.
- Tudod, engem eskü köt, szóval amit itt mondasz, kettőnk között marad. - Teszem hozzá még csak úgy, mellesleg, miközben megkérem, hogy üljön fel, hogy megvizsgálhassam, és nyújtom neki a kezem, hogy ha szeretne segítséget, nyugodtan felülhessen.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2015. február 9. 16:33
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 17:25 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington

Vissza kell mennem a faluba, mielőtt még megint elkapnak valami "igazán sürgős" ügyben. Így aztán kapkodom a lábam, az almaszeletem utolsó falatját nyelem le éppen, miközben a bejárati csarnokon át igyekszem, egyenesen az ajtó felé. Úgy terveztem, hogy csőlátásom lesz, csak előre nézek, amíg meg nem látom a házam ajtaját és elbújok kicsit majd a világ elől. Azonban csak nem bírom ki, hogy ne pillantsak körbe, egyből kiszúrom a szikár alakot, aki a hirdetőfalnál ácsorog és egy papír van a kezében.
Ahogy megyek mellette, nem tudom levenni róla a szemem, egyre lassulnak a lépteim, míg végül megállok. Értetlenül bámulok felé, hiszen ő... nem ember. Túl sok élőt gyógyítok nap, mint nap, hogy tudjam, ez nem olyan sápadtság, amit a téli időszak okozott. Ha az ember odafigyel, könnyedén meg lehet állapítani. Viszont mit keres egy vámpír a kastélyban? Miért mászkál ilyen nyugodtan, olvasgatja a faliújságot?
Óóó, pár perc kell csupán, hogy megvilágosodjak. Nem lehet más, mint Adam Kensington. Hallottam hírét, hogy ő itt a kis idomított házivámpír. Ezt sem tartom jó ötletnek, nagyon nem. De azt még kevésbé, amit kirakott a faliújságra, egyszer le is akartam szedni de biztos valami bűbáj ül a hirdetőn, mert nem engedte. A legnagyobb baromság, amit életemben hallottam. És már meg is indulok felé, tétovázás nélkül, határozott léptekkel, táskám fülét erősebben megszorítva.
- Te raktad azt ki? - Kérdezem tőle, köszönés helyett, mert közelebb érve látom, hogy a petíció hirdetménye van a kezében és most vette le. Szemeimmel közben arcát fürkészem, hátha látok rajta valamit, bármit, bár kötve hiszem. Az túl élő volna egy ilyen... valamihez képest.
- Ugye nem gondoltad komolyan? - Kérdezem tőle, az utolsó szót megnyomva, szigorú vonásokkal, végigpillantva rajta. Már a kérdés is sejteti, hogy akkor jár legjobban, ha csak annyit mond, hogy nem, csak egy vicc volt és elsétál és soha többé nem fordul meg ilyesmi a fejében.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 19:01 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington

Csendesen, nyugodtan bólintva közli, hogy igen, ő volt. Nem szégyelli magát miatta, vállalja a tettét. Na nem mintha embert ölt volna, mondjuk, ki tudja. Lehet, hogy már tett ilyet régebben, de a kutya se tudja bebizonyítani. Az emberek javában sem bízom, nemhogy vámpírokban, főleg olyanokban nem, akiknek bejárása van az iskola területén. Közöttünk mászkál... és ha egyszer kárt tesz valakiben? Akkor azt mondják, bocsi, tévedtünk? Nem akarom én levadászni őt. De éldegéljen nyugodtan a falu szélén, ahol eddig is, vezesse a boltját, oda az megy, aki akar.
Igazából még azt is lenyelném, tényleg lenyelném, ha csak az iskolában mászkálna. Nem szólnám meg miatta, soha. De az a petíció a legnagyobb arcátlanság az én szemszögemből. Látom, nem tetszik neki a véleményem, összevonja a szemöldökét, úgy kérdez vissza. Ó, szegényem, valószínűleg nem ilyesmit várt, ahogy leszólítottam.
- Nem, parancsolni nem parancsolhatok neked, nem vagyok senkid. Csupán a véleményemet mondhatom el, arról. - Mutatok a papírra és jelenleg nem nagyon hat meg, ha őt tulajdonképpen nem is érdekli a véleményem. Mert valószínűleg fogalma sincs arról, milyen nehéz egy ispotályban dolgozni. A gyengélkedő nem olyan nagyon komoly dolog, bár itt is megizzasztanak néha a diákok. De a Fővárosi Ispotály falain belül olyan erősnek kell lennünk, hogy azt el sem hiszi. És éppen elég teher nekünk, gyógyítóknak, hogy gyakran mágustársaink életéért küzdünk. És ha azért nem tudunk segíteni rajta, mert éppen nincs megfelelő vér, mert elitta egy vámpír? Nevetséges.
- Alapvetően ez az egész petíciós forma nem fair. Hiszen lehetőséget sem adtál az ellenzésre. Biztos vagyok benne, hogy most nagyon örülsz az eredményednek, de jó, mennyien írták alá! Aki ellenzi, nem tehetett mást, mint továbbsétált és ignorálta. Ha egymás mellé állítanád az ellenzők és a támogatók oszlopát, elképzelhető, hogy nem állnál hozzá ilyen pozitívan. - Nem, nem csak a bogolyfalvi dolgokkal van bajom, az egészet nevetségesnek tartom. Hogy országszerte hatalmat ad a rózsaszín szemüveges optimista naiváknak, hogy az aláírásukkal megváltsák a világot. De nem megy az olyan könnyen. Csak, hogy leegyszerűsítsük a helyzetet, nézzük a falut. A falut, ahol én is lakom.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2015. február 9. 19:28
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 20:13 Ugrás a poszthoz

Kornél
Oh, my hero!
Pár héttel Jenny látogatása után

Beteg vagyok pár napja, de annyi náthás, megfázott diák fordul meg itt, nem csoda. Pedig gyakran szedek C vitamint, most is igyekszem így kihúzni, de kicsit fáradékonyabb vagyok. Az ispotályba be sem mentem a héten, jobbnak láttam, ha nem terhelem túl magam. Pontosan tudom, mekkora felelőtlenség, én pedig nem szeretném, ha egy egyszerű betegség hetekre kiütne a forgalomból. Egyszerűen most nem engedhetem meg magamnak. Főleg, hogy itt is sürgés-forgás van, egészen az esti időszakig.
Amikor is elcsendesedik a gyengélkedő. A világítást mérsékelem, hogy azért lehessen látni, de a diákokat ne zavarja. A legtöbbjük alszik, vagy éppen orrot fúj is köhög. Pár ügyes szimuláló továbbra is túl látványosan szenved. Én pedig úgy döntök, be kell mennem a gyógyítói helyiségbe, mielőtt még hazamegyek és rábízom őket valaki másra, mert ma éjjel nem leszek majd képes itt bent szobrozni, ebben biztos vagyok.
A bájitalos szekrény mellett ellépve a székemre leülni készülök, mégis inkább csak leroskadok rá. Veszek egy mély levegőt. Majd még egyet. De mégis úgy érzem, mintha semmit sem érne. Egyre szaporábban veszem a levegőt, de nem pánikolok, fogalmam sincs eleinte, mi bajom van. De aztán érzem az égető érzést az oldalamon, a szúró fájdalmat, ahogy hozzáérek. Csak egy kicsit emelem meg a felsőm, és máris pontosan tudom, mit keresnek ott azok a kiütések. Azért jöttek, hogy eltegyenek láb alól.
Nem, nem azon pörög az agyam, mit tehetnék. Lefagyok és abban a pillanatban arra gondolok, mivel fertőzhetett meg engem Jenny, amivel a szobatársait nem? Miért vagyok más? Egy légtér? Nem, az bárki más lehetne, hacsak, nem... a... hozzá... hozzáértem. A kiütéseihez. Nem tudok koncentrálni, összefüggően gondolkozni.
- A rohadt életbe. - Foglalom össze csendesen lehelve a helyzetet, na igen, körülbelül el a helyzet. Szívás. Hatalmas szívás! Próbálok felállni a széktől és eltámolyogni, hogy bájitalt keverjek, de gyenge vagyok és alig kapok levegőt, az oldalam sajog a kiütésektől.
Még mielőtt még odaérhetnék célomhoz, legalább oly' elegánsan rogyok térdre, majd dőlök el, mint egy krumplis zsák. Érzem, hogy meleg a homlokom... mégis jól esik a földnek támasztani. Ez nem lesz így jó. Nagyon nem lesz ez így jó. Lori, itt az ideje kitalálni valamit. De nagyon gyorsan.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 20:43 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington

- Meg sem próbálod megvédeni magad? Vagy ezt az egészet? Ennyire fontos neked? - Próbálom, most már tényleg, tudatosan próbálom provokálni a szerencsétlent. Nem tudom, volt-e már fordított helyzetben. De iszonyatosan irritáló, ha te éppen a plafonon vagy, és próbálod kiadni magadból a feszkót, a másik meg... csak tűri. Még csak meg sem rezzen az arca, lehet, hogy nem is képes érzelmekre, vagy azoknak kifejezésére. Fogalmam sincs, nem vagyok annyira otthon vámpírtanból, be kell vallanom. De ilyenkor a legrosszabb, amit tehet, ha nem is mond semmit, nem válaszol, csak bólint. Rendben, folytassam. Tépjem a szám, dühöngjek, úgy, ahogy akarok. Erre viszont összefonom karjaimat a mellkasomon, igazán hideg pillantást vetek rá.
- Tudom... illetve, sejtem, hogy te jót akarsz ezzel az egésszel. De fogalmad sincs, mennyire borzasztó, amikor a helyi vérkészletek kiürülnek és választanod kell, ki kaphatja meg a végét. Tény, hogy nem fordul elő gyakran, de megeshet, így is. De vámpíroknak adni belőle? Mit vársz tőle? Majd megjavulnak és nem bántanak másokat? Akik akarnak úgysem vadállatok, akik meg úgy döntöttek, azok lesznek... azoknak meg tök mindegy. - Állapítom meg végül, próbálok kérdéseket feltenni, hátha pár szót sikerül kicsikarnom belőle. Eddig úgy látom, nem nagyon érdekelte, amit mondtam, de mintha kiszúrta volna a táskám elsőre. Biztos tudja, hogy nem csak a levegőbe beszélek. Meg amúgy is, én is itt lakom a faluban, lehet, hogy már hallott rólam. Az is lehet, hogy tudja a nevem is. Ahj... de ez nem is olyan fontos most.
 - Adam, hidd el nekem, hogy ez nem jó ötlet. Lehet, hogy neked, meg pár társadnak kényelmesebb lenne az élete, de a gyógyítókét, a betegeikét könnyedén megkeserítheted vele. Akaratodon kívül. - Próbálok hatni rá. Már mindent próbáltam. Ideges lenni, összeszedett és logikus, most meg megható. Nem tudom, mi mással próbálkozhatnék még. Össze vagyok zavarodva a saját érzéseimtől... nem kicsit.
S lőn, így lesz egy nőből ketyegő bomba.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 21:28 Ugrás a poszthoz

Kornél
Oh, my hero!

"Elnézéstbocsánatdeazértjöttemmertazállapotomsúlyos." - töri át a mondóka a tudatomra boruló jótékony, homályos fátylat. Ködös gondolatok közepette veszem a levegőt, amikor érzem, hogy valakinek a térdei koppannak mellettem, a hátamra fordítanak. Nem igazán tudok ellenkezni, lassan nyitogatom a szemeimet, miközben szaporán szedem a levegőt. Ahogy felnézek egy fiú arcra tűnik fel. Kétségbeesés, félelem ordít róla, ahogy ideges tekintettel mér végig újra és újra. Jézusom, ez a kölyök meg mi a fenét csinál itt...? Csak ne érjen hozzá... ne érjen hozzá az oldalamhoz. Egyik kezem óvatosan átveszem, hogy megérintsem az oldalam. Nem szabad hozzáérnie, semmiképpen sem!
De nem megy. Valamiben elakad a kezem, és elsőre nem esik le, mi az. Érzem a mellkasomra nehezedő súlyt, de azt hittem, a fertőzés. Nehezen kapok levegőt. De ahogy érzem a ritmikus lenyomásokat, hirtelen ki-kiszalad a tüdőmből a levegő a hatására, értetlenül nézek a fiúra, elkerekedő szemekkel. Csupán egy kis intermezzo és máris leesik, mi is történik.
- Mégis mi a sz*rt csinálsz, gyerek?! - Elfúló hangon, levegő nélkül, köhögve nyökögöm neki a kérdést, mégis megfelelően éles, metsző hangon. Olyannyira, hogy a torkát tudnám vele vágni. Pár mély, fuldokló levegő, fájdalomtól feszülő izmok, dühtől lüktető vér a fejemben.
 - Most azonnal... vedd le rólam a kezeidet... mielőtt megismertetem az arcod a végbeleddel. - Közlöm rezignáltan, meglepően nyugodtan és komolyan, már a helyzetemhez képest. Nyugodtnak, háát, nem mondanám, viszont azt hiszem komolynak sem. Nem. Ez egyszerűen nem történhet meg velem, ez csak egy komédia. Lehet, hogy elaludtam az asztalon és álmodom az egészet. Én lennék a legboldogabb ember, ha így lenne! De nem bízhatok ebben és várhatom, hogy felébredjek. Mellesleg akármilyen félholt vagyok... képes vagyok megcsinálni. Komolyan összehajtogatom, mindegy, hogy nő vagyok, és jelenleg felülni sem tudok, megoldom valahogy. Nem kell félteni.
- A pálcám, félkegyelmű! - Lehelem neki szerencsétlenül, elfúló, sípoló hangon, ami után össze kell szorítanom a szemeimet, szédülök a sok levegőtől, mégis csak veszem és veszem őket.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 22:30 Ugrás a poszthoz

Kornél
Oh, my hero!

És igen, az első megjegyzésem a nagy lendületben észre sem veszi, csak nyomkodja tovább a mellkasom, mintha muszáj lenne neki. Olyan hihetetlen koncentrációval néz előre, mint a babák, amikor a bilin ülnek, és csőlátása, szelektív hallása elzárja tőlem, még az éles, számon kérő hangomtól is. Nem, lepattan róla, még én érzem rosszul magam. Bocs, hogy közbeszólok, amíg te itt újraélesztgetsz egy hiperventilláló, élő embert. Az én hibám, hogy megzavarom becses szertartását a második nyökögésemmel, ami már inkább fenyegetés.
Éééés a kezek végül elkerülnek, magasba lendülnek, ártatlanul. Mintha mit sem csináltak volna. Ó igen, máris egy fokkal kevésbé vagyok zabos, de akkor is, a srác helyében nem nagyon nyúlnék magamhoz. Végre az oldalamhoz tudok kapni, de érzem, hogy a kiütések már lassan a hátamon is fájnak, minden mozdulatra. Ahogy hozzáérek, kicsit összegörnyedek, felkapom a térdem. És eskü... eskü, nem direkt célzom meg a srác legérzékenyebb területét, miközben rámarkolok a... pálcámra. De most van ennél fontosabb dolgom is, mármint, az, hogy éppen megfulladok és megölhet ez a hülye fertőzés, ha nem csinálok valamit gyorsan. A mellkasomra szegezem a pálcám, ahogy légzéskönnyítő bűbájjal szedem össze magam. Nagy levegőket veszek, igyekszem minél inkább lenyugodni. De még mindig égnek a kiütéseim. Még mindig fáj.
És félek. Igazából félek, most már nagyon félek, hogy itt fogok elpatkolni, ezzel a hetedhét országra szóló szerencsétlennel egyetemben, aki valószínűleg éppen a saját kálváriáját járja... az én jóvoltomból.
 - Hé... hagyd már, gyere... izé, segíts felkelni! - Mondom, mert én nagyon keményen próbálkozok, de a felülésig is nehéz nyögések közepette jutok el, sok-sok egyensúlyozással, még mindig támaszkodok. Levegő, levegő, fájdalom, istenem, nem tudok koncentrálni. Egyre inkább pánikba esek és azt hiszem, itt érkezett el az a pillanat, amikor az oldalam szorítva, zihálva, a földön támaszkodva, kócosan pillantok fel Kornélra, könnyekkel a szememben.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 9. 23:55 Ugrás a poszthoz

Kornél

Hiába, a srácnak elhiszem, hogy maradandó élmény volt a véletlen mozdulat, de akkor sem kéne ennyire túljátszani. Oké, nyögés, de hogy színeket sem lát? Magzati póz, markolászás? Ugyan már! Majd ha megszül egy gyereket, na utána sírjon nekem egy kis ágyékfájdalomtól. Én nem szültem, de voltam már jelen és azt hiszem... én soha. Biztosan soha nem fogok szülni.
Sőt, amikor kérem, hogy segítsen fel, még rám is kiabál, de aztán elgondolkozik és megköszöni. Én félbehagyom a szerencsétlen próbálkozást, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam. Hisztérikus nevetés szalad ki ajkaimon, ami legkevésbé sem jókedvű. Ahogy támaszkodok, segítségkérően pillantok rá, miközben próbálok nem rettegni és nem kislány lenni, de tudom, hogy ez a fertőzés halálos. És az egyetlen reményem ez a szerencsétlen itt, aki önző, képtelen felfogni a helyzet komolyságát.
Egészen addig, amíg meg nem látja ezt az arckifejezésem. A női könnyek mágikus ereje!
- Vagy elpatkolok, vagy csinálod amit mondok. - Válaszolom, majd veszek egy mély levegőt, oldalam szorongatása helyett inkább megtörlöm a szemeimet. Megrázom a fejem és kicsit helyrerázom magam. Koncentrálj, Lori, életösztön meg minden.
- Van itt a szekrényen, egy nagyobb kristálytégely, fura, zöld krém van benne... először is... hozd ide. - A tüneteket kell enyhítenem, hogy tudjak keverni bájitalt, amitől tényleg jobban leszek. A biztonság kedvéért még egy légzéskönnyítő bűbáj, majd amikor Kornél ideér a tégellyel, felnyitom. A krémbe mártom átellenes kezem és felhúzom a felsőm. Engem nem hat meg a látvány, ahogy a vörös bőrömön virítanak a fehér hólyagok, de kevésbé tapasztalt szemeknek talán nem lesz kellemes látvány. Viszont egyből jóleső sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy a felületet bekenem a kenőccsel. Csak lezsibbasztja, hűti, nem segít rajta. De legalább jobban tudok koncentrálni a valóságra, összeszedni magam.
 - Készülj kölyök, nem lesz egyszerű éjszakánk. - Teszem hozzá sóhajtva, miközben arra gondolok, Jenny mennyit szenvedett a bájitaltól, hogy reggelre jobban legyen. És hogy én hogy fogok ilyen állapotban bájitalt keverni? Hát persze, hogy hős lovagom segítségével!
- Na, segíts fel. - Adom ki a parancsot, amikor megfelelően összeszedtem magam.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 11. 14:42 Ugrás a poszthoz


Nincs szüksége segítségre. Sajnos én sem kötözhetem oda az ágyhoz, és valószínűleg nem én leszek az az ember, aki képes meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Nem, nem harcolni vagyok itt, nem is azért, hogy elhitessem Zójával, hogy valami baja van.
- Nem, valóban nem. - Válaszolom csendesen, hiszen ha ő nem akar engem megérteni, akkor nem is fog. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy nem ezen fáradozik, de biztos vagyok benne, hogy van ezer más gondja, amire energiát fordíthat. Nem az ő hibája. Valahol, belül hamar elkezdem kicsit szerencsétlennek érezni magam.
Főleg, ahogy hallgatom sorozatos érveit, miszerint látta két napja orvos, nem tudok majd úgysem diagnózist felállítani. Makacskodhatnék, harcolhatnék vele, lehetnék vaskalapos, játszhatnám a legyőzhetetlent, de sajnos nem így van. Viszont ez a "mással kéne foglalkoznod" mentalitás még mindig az, amivel falra kergetnek. Normál esetben az ember csak magára gondol, az a fontos, hogy jobban legyen. Viszont mielőtt még válaszolhatnék, látom, ahogy a gyönyörű nő lehunyja szemeit, sóhajt egyet, megrázza magát. Így gyorsan visszacsukom a szám, hogy csendben hallgathassam, amit mond.
- Sajnálom, hogy ki kellett erőszakolnom belőled. Mennyire örülsz neki? - Teszem fel a kérdést végül, mert nincs is annál kínosabb helyzet, amikor örömködve gratulálsz a kismamának, aki erre elsírja magát. Bár nagyon-nagyon-nagyon szívesen megvizsgálnám a picit, mosolyogva pillantok a pocakjára, pillogok kicsit. Ügyesen takargatja, nekem sem tűnt fel elsőre, de valószínűleg ez már nem maradhat így sokáig. Azt is megértem, ha nem akarja, hogy az egész kastély és az Edictum ezen csámcsogjon.
- Mit tudsz róla? - Bátorkodom feltenni a kérdést, és látszik a szememben a szokásos, érdeklődő csillogás. Mint minden lelkes nő szemében, aki egy kismamára pillant és mindent tudni akar. Nekem még mentségem is van, ez a kíváncsiság csupán szakmai ártalom.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2015. február 11. 14:42
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 16. 21:29 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Azt hittem, továbbra is csendben marad majd, nem mond semmit és csak tűri, hogy én dühöngjek neki. Igazából még nincs is vörös köd az agyamon, csak olyasvalaki vagyok, akinek ha nem kell magában tartania a véleményét, nem rest megosztani azt. Még ha heves is voltam eleinte, még mindig úgy hiszem, Adamnek fogalma sincs róla, mennyire borzasztó dologra készül.
- Miért, ha elveszed a vérkészleteket az élőktől, egyesek szemében nem leszel ugyanúgy bűnös? Nem vetnek meg majd miatta? Főleg, ha nyilvánosan csinálod az egészet. - Kérdezem őszinte érdeklődéssel, fejemet oldalra biccentve. Nem vagyok túlságosan értetlen, de mit gondol, ezzel majd eléri az emberek szimpátiáját? Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így vélekedik a dologról, de speciel engem nem zavar, ha az öribarijából iszik, amíg nem előttem csinálja és nem nekem kell helyrehozni az eredményét.
- Nem muszáj gondot okoznod. Kérlek, Adam, fejezd be ezt! - Válaszolom enyhültebben, mert oké, kicsit naiv húzás, de úgy tűnik, mint aki nem gúnyból kér bocsánatot, hanem valahol tényleg sajnálja. - Az ellentáborról mindig megfeledkezel, pedig akármire böksz, a legeslegjobb ötletet választod ki a világot, annak is lesz ellenlábasa. Márpedig ha ezek között vannak rendszeres véradók, lehet, hogy többé nem jönnek majd, hiszen emberek megmentésére akarják adni a vérüket. Ezzel kizárod a "rasszisztákat" is a véradók köréből. - Vonom fel a figyelmet erre az aprócska tényre. Nem vagyok a vámpírok ellenzője, felőlem meglehetnek, amíg tőlem és a környezetemtől távol maradnak. De szerintem Adam nem mérlegelte eléggé ezt az egészet. Ezek komolyabb dolgok és hiába nézi csőlátással a vámpírok oldalát, nem iktathatja ki azt a sok hátrányt, amit ilyesmi vonzana magával.
- Értem én, hogy a jó ügy érdekében teszed, hogy neked és a társaidnak sokkal jobb lenne, de túl sok hátránya van. Nem éri meg.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 28. 18:14 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Látom, hogy a mondanivalóm nem hatja meg egyáltalán. Legalábbis biztosan nem olyan oldalán, amilyent szerettem volna. Amikor megjelenik az aprócska, legkevésbé sem hivalkodó mosoly az ajkain, mindent megértek. Elég az arcizomnak eme apró kis rándulása, hogy lássam, milyen nevetséges vagyok. Legalábbis abban, hogy feleslegesen koptatom a szám, nem azért, mert kiállok az igazam mellett. Nem tudom, megmondta-e már valaki ilyen nyíltan a férfi szemébe a véleményét, aki nem támogatója volt, fogalmam sincs. De nem is akarom tudni, nem lényeg ez most.
Hallgatom válaszát és én se bírom ki, megrándul az arcom. Az ajkaim apró, ironikus mosolyra húzódnak. Valahogy a hideg kezd el futkározni a hátamon ettől a hapsitól, amilyen türelemmel és nyugalommal áldozza fel magát, lesz a vámpírgyűlölők céltáblája. És ezt mégis miért? Némi vérért, amit máshonnan is megszerezhetne. De egy biztos, nem sajnálja.
- Ugyan, sajnálni? Nem sajnálsz te semmit... legalábbis kívülről egyáltalán nem úgy tűnik. - Gondoltam, csak úgy mellesleg, megjegyzem, hogy hiába mond ilyesmiket. A szavait alá is kell támasztani. Mégis, semmi erő nincs a szavaiban, talán csak aprócska elszántságot látok benne az ügy iránt. Nem élő. Nem szenvedélyes, nem dühös, nem heves, nem olyan, mint én. Lehet, hogy így sokkal többet hibázok, sokkal kevésbé tűnök tökéletesnek, de nem is akarok az lenni. Ilyen áron biztosan nem.
Amikor hallom, hogy már késő és beadta a javaslatot, akaratlanul is egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nagyot nyelek, megszorítom a táskám fülét. Akkor is, ég a tenyerem, hogy lekeverjek neki egy nagyot vele, de felnőtt ember vagyok, nem így rendezem a konfliktusaimat. Mellesleg tudom, hogy úgysem mennék vele semmire, maximum nekem lenne kicsit könnyebb a lelkem, hogy kiadhattam magamból ezt a feszültséget. Viszont most makacsul lenyelem, minden ellenkezésem, ki nem mondott gondolatom. Lecsillapítom a bennem háborgó tengert, hogy nyugodtan pillanthassak rá.
- Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie. - Mondom könnyedebb arckifejezéssel, minden erőmet összeszedve, nyitottan és kedvesen pillantok rá, elrejtem a jeges énem. Felszegett állal beszélek hozzá, büszkén, és mindenre értem. Azt is sajnálom, hogy beadta, hogy ő lesz az áldozata az egésznek, hogy nekem így kellett viselkednem. Sajnálom az egész eseményt.
- De, Adam... - Kezdek bele lágy hangon, halkan, végül azonban összezárom ajkaimat, megrázom a fejem, jelezve, hogy semmi, inkább hagyjuk. Kicsit megemelem a kezem, intek neki egyet, búcsúképpen. Nem, nincs több mondanivalóm, sajnos. Épp eleget győzködtem őt, nem szeretem feleslegesen hallatni a hangom.
Szóval megfordulok, mindkét kezemmel belekapaszkodok a táskám fülébe, hogy erőt adjon nekem, és már megyek is a bejárati ajtó felé. Kilépek, a hűvös szellő megcsapja az arcom és csendesen baktatok vissza a falu felé.
Ennek biztosan így kellett lennie?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 28. 19:05 Ugrás a poszthoz

Kornél


A fiú végre felfogja, hogy nem játék. Valószínűleg az erőnek erejével visszatartott krokodilkönnyek ébresztik rá, hogy ez bizony nem játék. De még mennyire, hogy nem az. Ha tudná, valószínűleg már kiszaladt volna a világból, de ahelyett inkább elküldöm egy tégelyért. A tüneteimet kell enyhíteni... mit is olvastam róla? Mi volt Jenny-nél is az elsődleges cél? Nehezen forog az agyam, gondolkodva veszem el a krémet. A tünetek enyhítése, igen és... és... megvan. Fulladás. A leggyakoribb gond, hogy mire kész lenne a bájital, a páciens nem kap levegőt és megfullad. Fulladás. Erre kell odafigyelnem. Mennyivel könnyebb lenne, ha még koncentrálni is tudnék!
De most felhúzom a felsőm, hogy bekenhessem a krémmel a hólyagokat. Többen vannak, mint voltak, amikor legutóbb néztem. De majd megáll és visszahúzódnak... remélhetőleg reggelre minden rendben lesz. Nagy levegő, még egy, semmi baj. Nincs baj. Igazából nincs semmi baj. Csak le kell nyugodnom és végigcsinálni ezt az egészet.
- És imádkozz is, hogy ne láss soha többé. - Adom neki jó tanácsom és nem is tudná, mennyire bölcsen szóltam. De akkor sem engedem, hogy hozzáérjen a kiütésekhez, még ha nem is undorodna tőle. Sóhajtva konstatálom, hogy kicsit jobb lett, kicsit könnyebben lélegzek, kevésbé fájdalmas minden egyes mozdulat. Kevésbé fáj élni.
Miközben felsegít, a srác értetlenkedik az éjszakáról. Fáradt sóhaj hagyja el a számat, mert olyan kis naiv, ha azt hiszi, ennek a történetnek itt és most vége van. Amikor álló helyzetbe kerülök, elengedem, egy szék támlájának támaszkodva tántorgok. Nem fogom tudni így megcsinálni a bájitalt, az üst és az asztal felé pillantok, egyre nehezebben lélegzem, a fenébe is. Letörlöm az elgyötört arckifejezést az arcomról és Kornélra pillantok, komolyan.
- Igen, édesem, itt kell maradnod, mert egyedül nem tudom megcsinálni a bájitalt, amitől jobban leszek. És mellesleg ha össze is jön, egész éjjel szenvedni fogok, hogy reggelre jól legyek. És mivel te vagy itt az egyetlen szem segítségem - hidd el, én sem örülök neki -, igen, maradnod kell. - Fejezem be mondókámat már halkabban, kicsit elfúló hangon. Nagyobb levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam és minél több oxigén jusson a szervezetembe. Nem akarok belegondolni mi lesz velem éjszaka, ha erre a félkegyelműre leszek bízva. Azt sem, hogy mi lesz velem, ha az általa készített bájitalt kell majd meginnom. De végül is, tök mindegy, miben halok meg, nem?
- Akkor, kész vagy? - Kérdezem, miközben jobbnak látom leülni, hiszen remegek. Gyenge vagyok, beteg, szánalomra méltó, de az önbecsülésem és az elveim ilyenkor sem adom fel. Ha az én drága megmentőm azt mondja, készen áll, akkor lépésről lépésre elmondom neki, mit kell tennie és figyelem azért, amit csinál. Remélhetőleg nem fog semmit bénázni és instrukciók alapján csak össze tud hozni egy bájitalt... legalábbis nagyon ajánlom neki.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. február 28. 19:59 Ugrás a poszthoz

Zója


Látom rajta, meglepte a kérdésem. Talán azért így tettem fel, mert nem is sejti, mennyi dolgom volt már állapotos nőkkel. És ilyenkor tényleg nem az a kérdés, kitől van, akarja-e vagy örül-e neki. Hanem, hogy mennyire teszi. Minden anya örül a gyermekének, valahol, a lelke mélyén, ez belénk van kódolva, az emberi lényekbe. Hiszen ez a létezésünk célja tulajdonképpen. Ezért mosolyodik el néha még a legkomorabb, legkegyetlenebb ember egy kisbaba vagy egy kismama láttán.
És valószínűleg ezért van az is, hogy különösen lelkesen szeretnék Zójának segíteni valahogy. Mosolyogva hallgatom a válaszát arról, hogy eléggé örül neki és ideje feladnia a karrierista énjét azért, hogy igazi családanya legyen. Még akkor is, ha nem tipikus a családmodellje, nagyon tiszteletreméltó, amit mond, ahogy viselkedik és ezt az egészet kezeli. Komolyan csodálom érte.
- Csak közhelyeket tudnék rá mondani, amiket már biztos ezerszer hallottál. De azért ha bármi gond van, szívesen segítek. - Igen, taglalhatnám, hogy most ők, az egészségük a legfontosabb, ne hajtsa túl magát. Legyen egészséges, vigyázzon magára, satöbbi, satöbbi... már biztosan ki van a hócipője tőle. Nem akarom rabolni az idejét, amúgy is menne már, de azért még egy kérdést megengedek.
Várjunk, Zója, ő... félvéla, ha jól tudom. És fiút vár. Félvéla és fiút vár? Kell pár pillanat, hogy összerakjam a képet. Zója nagyon pozitív a dologgal kapcsolatban és ez jó, nagyon jó. Viszont hirtelen eszembe jut valami, egy részleg a japán intézetben, ahol tanultam. Sosem érdekelt annyira, hogy hosszasabban tartózkodjak ott, de azok az emberek... csodákat csináltak ott. Mármint csodabájitalokat, minden anyának és babának külön, személyre szabottan.
- És szedsz valamit, hogy segítsd a fejlődését? Van pár japán barátom, az iskolában, ahol tanultam, akik nagyon jók ebben. Csak egy kis vérminta kell tőled és biztos vagyok benne, hogy olyan bájitalt készítenek neked, személyre szabottan, ami a lehető legjobb nektek. - Foglalom össze tömören, a végén elmosolyodva. Ó igen, lesz egy jó kis utam, ha elfogadja a segítségem. De nem számít, megcsinálom, na meg persze, ha már ott vagyok, tanácsot is kérek tőlük.
- Én... nem akarom rád erőltetni magam, tényleg, mert tudom, hogy az ember orvosának olyannak kell lennie, akiben abszolút bízik. De hozzám tényleg bármikor fordulhatsz. Ha nem itt, a faluban megtalálsz. - Mondom végül ismét, félszegen elmosolyodva, mert jobbat nem tudok. Még ha nem is akar élni az ajánlattal, legalább a tudat kicsit megnyugtatja majd, hogy van valaki, akire számíthat. Ha esetleg, véletlen valami baj lenne. Ennél többet azt hiszem, most nem tehetek érte.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 4. 20:50 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Két állásban dolgozni fárasztó, de egyelőre úgy néz ki, egész jól helyt tudok állni. Kicsit büszke vagyok magamra, arra, hogy az életem minden területén jól haladok és azt hiszem, sikereket érek el, élek meg. Próbálok pozitív lenni, mindig is visszahúztak a borús, negatív gondolataim, legalábbis amennyire emlékszem.
Éppen van egy kis szünetem, nyugodtan ücsöröghetek és kávézhatok kicsit, ezek azok a pillanatok, amiért megéri bejönni. Ami segít, hogy végigcsináljam a napot zokszó vagy elgyötörtség nélkül. Pár perc kikapcsolás, pihenés, egy bögre finom kávé, ami feltölt és felpörget. Kellemesen kavargatom, még nem akarom meginni a maradékot. Van egy igen kedves betegem, akivel sokat beszélgetek mostanában és úgy gondoltam, az ágya mellett fogyasztom majd el.
Amint úgy érzem, kész vagyok kilépni a kis nyugalmas helyiségből a külvilágba, már fel is kapom a kávém és becsukom a magazint, amit szórakozás gyanánt olvasgattam. Ideje visszatérni a pörgésbe, azonban ahogy haladok a folyosón, egy magas alakra leszek figyelmes. Épp azt nézem, nehogy fellökjek valamit a lábammal, és ahogy felpillantok, meglátom az arcát.
Nem kell sok, hogy felismerjem, ki ő, megtorpanva elvesztem a koncentrációm, a bögrém kiesik a kezemből, hamar arra kell koncentrálnom, hogy elkapjam, a kávé sem ömlik ki mind. Előveszem a pálcám és egy gyors Evapores-szel eltüntetem a kilöttyent kávét, hogy ne hagyjak koszt magam után, de nem késlekedek tovább, mert a végén még csak úgy elillan, akit láttam.
- Ada... Mr. Kensington! - Szólítom meg, ahogy gyors léptekkel közelítek hozzá. Upsz, pálcával a kezemben. Kicsit lehetek csak fenyegető, szóval inkább elteszem, mielőtt azt hiszi, hogy itt rá akarok támadni és ki akarom csinálni. Bár azt inkább hydromágiával tenném, de nincs rá okom. Igazából tök kellemetlenül érzem magam az egésztől, szóval gyorsan megköszörülöm a torkom, kissé idegesen kezdem el kaparászni a bögrém fülét.
- Segíthetek? - Kérdezem, hátha... nem is tudom, hozzám jött. Ki máshoz jött volna? Miért van itt, te jó ég? Csak nem azért, mert az őrült tervét készül megvalósítani és... a mi vérkészletünk... ne. Az nem lehet.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 4. 21:53 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Látom rajta, amikor felé vágtatok, hogy tudja, ki vagyok. Benne is olyan élénken él a legutóbbi találkozásunk, mint bennem. Ó, igen, nem volt valami kellemes, utána hazamenni sem. Sok dolog maradt bennem ennek ellenére is, amit nem tudtam elmondani neki. Mert nem láttam értelmét. És most sápadt arcára felnézve, bögrém piszkálva kérdem, segíthetek-e.
- Miben? - Kérdem érdeklődően, ő pedig megválaszolja a kérdést, én pedig kicsit megszédülök, azt hiszem. Nagy szemekkel pislogok rá, meglehetősen értetlenül. Mármint... gyakorlatra jött az ispotályba? Mielőtt még elnyílna a szám, gyorsan befogom egy kis kávéval. Igaz majdnem félrenyelek, amikor folytatja és részletezi. Lerakom a pultra a bögrém és elveszem az orrom alá tolt levelet. Adam szavait hallgatva bontom ki finoman, és olvasgatom némileg összevont szemöldökkel.
- Szóval, ühm... - Keresem a szavakat, de nem igazán találom. Gyorsan össze kéne szednem magam. Szóval nem azért van itt, mert végre legálisan vihet a vérkészletünkből. Nem, nem azért jött, hogy megkeserítse az életünk, hanem ellenkezőleg. Furcsa tekintettel pillantok fel rá, fürkészem kicsit fakó arcát, érzem, ahogy lassan ellágyulnak a vonásaim.
- Ma éjjel én vagyok az ügyelet vezetője, szóval azt hiszem a legjobb embernél jár. - Ez azért van így, mert a mai éjjel lazának ígérkezik, és én vagyok a rangidős gyógyító. Kicsit abszurd, de a friss gyógyítóknak is jó sok gyakorlatot kell csinálniuk tanulmányaik alatt, ide pedig tényleg csak a legjobbak jutnak el. Alsó ajkam rágcsálva olvasom el a levelet, majd visszarakom a borítékba és visszanyújtom neki, hátha még valahol mutogatnia kell majd.
 - A beosztását majd megbeszéljük, de ha nem bánja, ma gyógyítanánk. - Mosolygok rá féloldalasan. Pontosan tudom, hogy én vagyok az egyik, akinek legtöbb esti-éjszakai műszakja van a gyengélkedő miatt. Elveszem a kávésbögrém és igyekszem összeszedni a szétesett önmagam.
- Jöjjön velem. - Villantok rá még egy visszafogott, kissé tartózkodó mosolyt, mielőtt elindulnék az ispotály jellegzetes illatú, hosszú folyosóján.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 13. 18:36 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington

Csendesen bólogat, nem szól semmit, csak bólogat. Jó, látom, nem egy szószátyár, de ezt már amúgy is tudtam róla. És még mindig jobb, mintha egy fecsegő, hiperaktív kislány lenne, mert akkor záros határidőn belül komolyan vissza kéne fognom magam vele szemben. Viszont tényleg a legjobb helyen jár, megkérem, hogy jöjjön velem, miközben végigvezetem az Ispotály jellegzetes folyosóin és talán kicsit izgulok. Vagy kicsit lelkes vagyok.
Annyira furcsa érzés itt sétálni vele. Szerintem ő is érzi, hogy kicsit meg kell szokni, hogy nem a fejét akarom, amiért a vérkészleteinkre pályázik. Még akkor is, ha még mindig próbálkozik, most már nem tehetem meg neki, hogy a kórház közepén Xénát játszva leterítem és elkezdem pofozni. Még akkor is, ha neki valószínűleg cseppet sem fájna, az én lelkecském kicsit megnyugtatná talán. Valakin mégiscsak le kell vezetni a feszültséget, nemde?
- Keleti gyógyítási technikák. Egy évfolyamot Magyarországon tanultam, utána pedig Japánban képeztem magam. - Igen, tudom, hogy sokan nem hisznek a mágikus körökben, a varázsporokban, amiket gyártanak, a ráolvasásokban és a gyógyító pontokban, a chakrában... de ha mágia létezik, ez hogyan ne létezhetne? Miért nem olyan elfogadott és közismert formája?
Azt is hozzátehetném, hogy a hydromágiás gyógyítással kísérletezem, ha nem lenne eszem. A kórházban sosem beszélek ilyesmiről, meg úgy általában nem is szokásom. Nem tartom olyan hihetetlen titokban, mint kéne, valószínűleg. Mégsem szeretek róla mindenhol csevegni, hogy miket csinálok én a pincémben...
Aztán felkapom a fejem, amikor ismét megszólal, egy pillanatig értetlenül nézek rá. Hm, olybá tűnik, égető szükségét érezte, hogy ezt elmondja nekem, még ha nem is egy olyan csevegős típus.
- Ha ezzel szeretne lekenyerezni még az elején, Mr. Kensington, nem fog összejönni. - Ennek ellenére nem bírom tartani a hivatalos arcom, halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Hogy ne örülnék neki? Csak a sérthetetlenség és biztosság látszatát fenn kell tartani. Majd otthon szolidan megnyugodva ünnepelgetem, hogy a Minisztériumban értelmes, döntésképes emberek ülnek. Egy jó pont nektek odafent, srácok.
- Parancsoljon. - Mondom, miközben egy szekrény előtt megtorpanok, és adok neki váltóruhát, hogy ne az utcai holmijaiban mászkáljon. Ezek abszolút sterilek és nem baj, ha összekoszolódik. - Itt átöltözhet nyugodtan. - Mondom, miközben kinyitom a szemben lévő ajtót, ami a gyakornokok öltözője. Nem nagy helyiség, nem is luxus, de legalább egy kis privát érzetet ad, nem pedig olyan, mintha nagyközönség előtt öltözne az ember. Hogy mennyi ideig öltöztem ilyen helyeken...
Amíg Adam öltözik, addig eltűnök egy percre, hogy előkerítsem a beosztást. Persze, nem úgy megy, hogy azt választ, akit szeretne, mert el is kell őt vállalni, de legalább hadd nézze meg.
- És itt pedig a beosztás. - Mondom, miközben odanyújtom neki, de tökéletesen nyugodt vagyok, mert tudom, mit fog látni. Hiszen a leggyakoribb név az éjszakai órákban, sötétedés után nem más, mint a Riviera.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 13. 19:45 Ugrás a poszthoz

Zója

Egy apró mosoly, egy biztató bólintás az, amivel reagálok a köszönetére. Nem hiszem, hogy érdemelnék ilyesmit, hiszen... én nem ezért csinálom. Sosem tudtam megmondani pontosan, miért csinálom. Azt sem gondolnám, hogy nehéz volt kicsit félrerakni magam, hogy ezért éljek, hogy pörögjek, két helyen gyógyítsam a segítségre szoruló mágusokat. Fogalmam sincs, de azt hiszem, amíg nincs szükségem okra ahhoz, hogy ugyanolyan lelkiismeretesen csináljam, addig nincs semmi baj.
 - Tudod, meglepő, mennyien kívánnak vélavért az ereikbe. Valószínűleg nem tudnak arról, hogy ezzel nem csak a szépség jár. - Mondom halvány mosollyal az ajkaimon. Megértő pillantást nem tudok nyújtani, nem tudom, milyen érzés lehet, szóval inkább csak lesütöm kicsit a tekintetem, egy pár pillanatra. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, hogy az, aki vagyok, a saját lényem az oka annak, hogy a kisfiam kicsit gyengécske. Bár még nem volt alkalmam megvizsgálni, pontosan tudom, mivel jár ez.
Amikor újból megszólal, ismét felpillantok rá, enyhült, csaknem elérzékenyült vonásokkal pillantok rá. Nem, nem fogom elbőgni magam itt a gyengélkedő közepén, amúgy sem vagyok anyámasszony katonája. Csak azt hiszem, ennél szörnyűbbet nem tudok elképzelni. Sosem leszek terhes. Nem bírnék nem aggódni mindenen.
 - Hát, akkor van valami közös bennünk! Én is nagyon szeretném. - Mosolygok rá végül, mert megértem a kétségeit. Sőt, az ő helyében biztosan nem kezelném ilyen korrektül ezt az egészet. Még mindig felnézek rá miatta, ó, de még mennyire.
Látom rajta, hogy kicsit bizonytalan az ajánlatommal kapcsolatban, amit megértek. Én sem lennék oda meg vissza az ötlettől, hogy valami számomra ismeretlen eredetű, spéci koktélt iszogassak nap, mint nap. Nagyon figyelnie kell most, mit visz be a szervezetébe.
- Ne fogadj el semmi ilyesmit, ha valaki rád akarja tukmálni az egyik utcasarkon. - Adom neki a jó tanácsot, bár nem igazán gondolom komolyan. A mosolyt végül eltüntetem az arcomról és előveszem a komolyságom. - De amit én hoznék neked, abban megbízhatsz, és én is megbízom a barátaimban. Ők ezzel foglalkoznak, ez a szakterületük, a személyre szabott bájitalok. Kipróbált módszer és ha jól tudom, eddig igen magas százalékban hatékonyak. - Mondom végül a kis összefoglalóm. Viszont elhúzom a szám, mert némi hátulütője is van a dolognak, amivel elő kell hozakodnom, mielőtt még beleéli magát. - Viszont nem olcsó. De van lehetőség részletekben fizetni. - Sőt, még lehet, hogy az árból is le tudok neki alkudni, majd még elválik. De csak akkor megyek el Japánig, ha Zója azt mondja, igenis kér a segítségünkből. Közben azon gondolkozom, mi tenne még különösen jót neki, egy pillanatra el is gondolkozom, majd újra rápillantok.
- Esetleg még elmehetnék hozzád hetente és tornázhatnánk. Tudom, hogy sokak szerint csak legendák keringenek a terhes tornáról, de vannak tényleg hasznos gyakorlatok, amik mindkettőtöknek jót tesznek.
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. március 23. 21:32 Ugrás a poszthoz

Adam Kensington


Megvárom, amíg átöltözik a mi kis újoncunk. A gyakorlat nem azt jelenti, hogy itt lesz gyógyító, és azt sem, hogy velünk egyenrangú munkát csinálhat, amíg nem veszik fel teljes értékű állásban. De nem akarom ilyesmikkel elrontani a kedvét. Egyáltalán nem, sőt, soha, senki kedvét nem akarom elvenni a gyógyítástól. Sokkal inkább csendesen örülök tovább, hogy vannak még emberek, akik ilyenre akarják szánni az életüket. Én nem voltam teljesen tisztában azzal, mivel jár ez a hivatás, amikor tanulni kezdtem. De aztán már nem voltam képes feladni, visszafordulni. Talán ha annak idején tudom, mennyire, mennyiszer félre kell raknom magamat, az egómat emiatt, talán egészen mást választok. Talán.
Amint Adam kész van, az orra alá tolom a beosztást, várom, hogy gyorsan áttanulmányozza. Látom az arcán a felismerést, noha mimikája nem beszédes, ha eléggé figyel, a tekintetében gyakran jelennek meg dolgok. Összefont karokkal dőlök neki finoman az egyik falnak és amikor visszanyújtja, elveszem a beosztást.
- Ilyesmit nem ígérhetek, Mister Kensington. Csupán annyit, hogy megpróbálhatjuk. - Nem, én nem teszek elhamarkodott ígéreteket, többé nem. Az a lényeg, hogy megpróbálom a szárnyaim alá venni. Próbálok neki segíteni, átadni a tudást, amit én magam is kaptam a tanítóimtól. Olyan értékeket közvetíteni, amit megérteni is nehéz, nemhogy átadni másnak. Már most kicsit összeszorul a szívem, ha arra gondolok, talán nem vagyok alkalmas rá. Minden esetre, ahogy azt mondtam Adamnek is, megpróbáljuk. De még mennyire.
- Viszont van egy pár kérdésem. - Teszem hozzá azonnal, tekintve, hogy nekem lesz a felelősségem minden, amit itt csinál, ha tényleg elvállalom őt. Még mindig furcsa kettősséggel tölt el ez a gondolat - részben izgatottsággal, részben borsódzik tőle a hátam. Nem tudom, van valami a helyzetben, ami olyan abszurddá teszi, hogy néha azt gondolom, álmodok. Akkor módszeresen, gondolatban felpofozom magam, hogy visszakoncentráljak a helyzetre, ahogy most is.
- A faji sajátosságai mennyiben segítik majd a munkáját? - Maradunk szigorúan a magázódásnál, a munkahelyen így csinálom. Bár ő tegeződő, harcias nőnek ismert meg, nem az az általános, mindennapi oldalam. Van még sok másik, de a legtöbbet igyekszem rejtegetni az emberek elől, részben tudatosan, részben pedig akaratlanul is. De ezzel még nincs vége a faggatózásnak. Körbetekintek, van-e valaki a közelben, és amikor megbizonyosodom róla, hogy más nem hall minket. Ha velem akar dolgozni, bíznia kell bennem, és nekem tudnom kell még valamit mindenképpen. Komoly vonásokkal, kemény tekintettel pillantok szemibe, miközben felteszem a kérdésem.
- Ha rosszul sülnek el a dolgok, hogyan tudom megölni?
Lorelai K. Riviera
INAKTÍV


bejegyzett hydromágus
RPG hsz: 213
Összes hsz: 2490
Írta: 2015. augusztus 30. 15:42 Ugrás a poszthoz

Axel Sjölander-Wayne

Murphy törvényei tökéletesen működnek. Elég egy nyugodt, elcsigázott gondolat tőlem, miszerint egész békés a mai éjszakai műszakom és máris minden a feje tetejére áll. Nem mintha annyira bánnám, szeretek segíteni és jobb, mint unatkozni, de valahol sajnálom az összes beteget. Azt hittem, túlléptem már minden ilyesmin, hogy sikerült felülemelkednem a gyermeteg érzéseimen és teljesen a hatékonyságra koncentrálni. De nem, még nem vagyok tökéletes, még erősödnöm kell hozzá.
Még rá akarok nézni mindenkire, akit éjszaka hoztak be, mielőtt hazamegyek. Túl lelkiismeretes vagyok, tudom, de ez az én egyik szokásom. Éppen elhaladnék az egyik névtelen beteg mellett, mert nincs még mindig ébren, amikor meghallom a halk hangot magam mögül. Visszafordulok, leeresztem barna tekintetem az ágyra, nézem, ahogy keres valamit szemeivel. Tudom mit érez. Fél, kétségbeesett, össze van zavarodva. Keres bárkit, bármit, amibe most belekapaszkodhat, egy biztos pontot. Nagyot sóhajtok.
- Jó reggelt - lépek közelebb az ágyához, hogy lásson engem. - Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Kérem, próbáljon meg nem mozogni.
A legjobb lesz, ha most nem ficánkol sehová. Közben kénytelen vagyok elvégezni a gyors vizsgálatokat. Meghallgatom a légzését, a szívét, megnézem a pupilla reflexet, megkérdem, hány ujjamat mutatom neki. Szokásos, rutin dolog, de úgy tűnik, nincsen agyi károsodása így első blikkre. Az jó hír, eddig még nem volt alkalmam ezt leellenőrizni nála. Egyelőre nem akarok az emlékeiben turkálni, szóval fel sem hozom a balesetet. Ha esetleg nem emlékszik, pánikba esik, ezt pedig még nem akarom.
- A Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotályban van éppen, jó kezekben, ne aggódjon - nyugtatom őt, amennyire egyelőre tőlem telik, de ez annyira sablon szöveg és annyiszor elmondtam már. Nem tudom, szerintem érződik rajta, hogy ismét, ugyanaz a monoton nyugtatgatás, amit már olyan régóta csinálok. Talán kicsit lelkesebbnek kéne lennem és tényleg szívvel-lélekkel csinálni, de az túl sok lehetőséget adna nekem a hibázásra. Az pedig nem opció.
- Hogy hívják? - úgy döntök, ez az a kérdés, amit mégis fel kell tennem neki, csak hogy tudjam, hogy szólítsam őt.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Lorelai K. Riviera összes RPG hozzászólása (82 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Fel