Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Hamar meg is ismerem a leendő tanárnőmet, pontosabban már nem is leendő, hanem jelenlegi. Kicsit bizarr ember, mármint mind a négy elemmel képes bánni és eljön egy ilyen iskolába tanítani. Én tuti szuperhőst játszanék egész nap, vagy valami más érdekes, izgalmasat csinálnék. Mondjuk segíthetném az aurorok munkáját vagy önerőből vadászhatnám a sötét mágusokat. Egy önkényes igazságosztó, akit szinte mindenki elítél és nem ért meg... igen, azt hiszem ez a szerep testhezálló nekem. Még a jók is üldöznének. Na jó, befejeztem az ábrándozást, én nem vagyok komplett Avatár, nem uralhatom mind a négy elemet (legjobb tudomásom szerint).
- Hát, oké.
Nem túl sok lehetőségem volt valamit mondani, tulajdonképpen meg is kaptam az első feladatom én pedig bólintottam és alaposan szemügyre vettem a kaput, mielőtt szépen átsétáltam volna rajta. Ahogy Julianna mondta, csak némi kellemes bizsergést éreztem. Nem mintha tartottam volna attól a kaputól, azt hiszem túl kevés félelemmel áldottak meg. De így megy ez manapság az emberek között, a racionalisták vakmerőségnek hívják, én csak bátorságnak. Általában előny, mondjuk amikor összefutottam egy kedves kis vámpírral nem volt túl jó ötlet leállni vele beszélni, ahelyett, hogy futottam volna előle azonnal. Na de mindegy is, ez most nem tartozik ide. Túlságosan elkalandozok, mi van ma velem?
- És most?
Ez volt az első kérdésem, amikor odaértem az asztalhoz, ahol ő várt. Volt némi fogalmam arról, hogy mit kell majd tennem, de jobb szerettem volna, ha elmagyarázza. Pont, mint a hipnózistan. Azt hittem, hogy jól csinálom, mert tudom az elméletet, de a gyakorlatban hááát, semmi nem volt az igazi valójában. Még mindig emlékszem a Caius-szal töltött "kellemes" percekre. Amik csak neki voltak kellemesek, mert Goldman az én próbálkozásaimon keresztül magyarázta el az egészet. Tényleg, azt hiszem meg is fogadtam, hogy ezért még meg fog fizetni, talán majd betartom az ígéretemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

- Egyszerűnek hangzik.
Ez volt a legkézenfekvőbb válasz, amint elmagyarázta a feladatot. Valóban nem ismer még, de azt hiszem hamar rá fog jönni, hogy nem az az ember vagyok, aki feladja. Igazából volt, amikor sokkal könnyebb volt feladni és hátat fordítani, mintsem teljes vállszélességgel kiállni. Volt, amikor folyton magam ellen dolgoztam és küzdöttem az ellen, ami vagyok, de ebből a távlatból elég időpocsékolásnak tűnik.
Kicsit megköszörültem a torkom és odaálltam az első tálhoz, a levegőhöz. Először lehunytam a szemem. Nem tudom, mit vártam, amikor kinyújtottam felé a szemem, talán valamit... valamit, ami teljesen más. Valamit, ami egyértelmű jel arra, hogy ez az én elemem. És csak vártam, de nem volt semmi. Eléggé jó érzékekkel áldottak meg, megérzem a veszélyt, ha valami nincs rendben, ha figyelnek, ha nem vagyok egyedül. Arra számítottam, hogy most is valami egyértelművel fogok találkozni.
De nem történt semmi. Kinyitottam a szemem és leeresztettem a kezem. Annyi dolog miatt voltam már szomorú és elkeseredett. Mert magányos voltam, mert mások akartak irányítani, mert akik a legfontosabbak voltak számomra, elhagytak, becsaptak, hátat fordítottak nekem. Nem találtam a helyem, nem tudtam kitörni a mindennapokból, elégedetlen voltam az életemmel, magammal, a világgal, mindennel. Ezek voltak azok, amik megerősítettek és nem ez az aprócska kudarc lesz az, ami meg fog törni engem.
Nyeltem egyet és szó nélkül odaléptem a következőhöz, a vízhez. Elég volt felé mozdítanom a kezem, a víz mozdult velem. És éreztem azt, amit akartam az elején. Hogy ez más, mint a többi, hogy ez igazán közel áll hozzám. Ki is nyitottam  a szemem és halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Muszáj a többit is megnéznem?
Meg kellett kérdeznem, mert egyszerűen tudtam, hogy megtaláltam a saját elemem. Ha Julianna azt mondja, akkor megpróbálkozok a földdel és a tűzzel is, de nem találok semmi alkalmasabbat.
Pont, ahogy éreztem. A víz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Kicsit furának tűnt elsőnek, hogy pont a vízhez van érzékem, de jobban belegondolva, épp elég viharos életem volt és épp elég jéghidegnek érzem magam - pont testhezálló, hogy a vizet kaptam. Kaptam? Nem hiszem, hogy ez a jó kifejezés, inkább ő tűr meg maga mellett. A tűzre sosem tippeltem volna, a hevesség túlságosan is távol áll tőlem. A többi elem pedig nem volt olyan egyértelmű, úgy néz ki csak nekem, mert a tálak egyértelműen megmutatták, hogy melyik elemhez tartozom. Azt hiszem inkább én tartozom hozzá, mint ő hozzám, végül is víz már akkor is volt, amikor az élet még a legkezdetlegesebb, legprimitívebb formában volt jelen a Földön. Ja és azóta rohamosan fogy és koszolódik, amióta az ember "civilizált".
Nemsokára megtudom azt is, mit kell még tennem, mielőtt még tanulhatok, de valójában erre nem számítottam. Elhúztam a számat.
- Bah, ne már.
Mosolyogva forgattam meg a szemeimet. Remélhetőleg elég egyértelmű volt, hogy csak megjátszottan vagyok csalódott amiért ilyesmit alá kell írnom. Nem mintha nem írtam volna alá még ennél keményebbet is azért, hogy végre tanulhassak.
- Ez az önvédelemre is vonatkozik?
Igazából nem volt ennyire nagy gond, de mégis, jó tudni. Nagyon keménynek tűnhetek. Mármint, valami vérengző vadállatnak, pedig nem vagyok az. Nagyon is jó vagyok a higgadt gondolkodásban, amikor az érzelmeim nem ellenem dolgoznak... mikor dolgoztak a javamra? Na mindegy, szóval tényleg nem azt terveztem, hogy az elemi mágiát majd rosszra használom. Csak jobb tudni, hogy mit tehetek meg és mit nem, mielőtt még találgatásokba fognék és rossz eredményre jutnék.
Persze ennek ellenére elvettem a pergament és a pennával odafirkantottam a nevem és egy félmosoly kíséretében visszaadtam a tanárnőnek, majd követtem őt a megfelelő terembe - a víz birodalmába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

- Áh, értem.
Csak ennyit mondtam az aláírással kapcsolatos magyarázatra. Nem zavart annyira, mint amennyire látszott rajtam, egyszerűen néha nem bírom ki, hogy az ilyen magas labdákat ne csapjam le. A tanárnő hamar kényelembe helyezte magát, én viszont továbbra is állva maradtam és egy kicsit felmértem a környezetet. Hogy lehetnek ilyen dolgok elrejtve ebben a kastélyban? Na jó, nem mondhatom, hogy nincs meg minden lehetőségem tanulni. Ebből a szempontból azt hiszem a Bagolykő kiemelkedő, a lehetőségek tárháza. És mit értem el én ezekből? Prefektus lettem, DÖK tag vagyok, kviddicsezek és most már elemi mágus is leszek... hm, elméletileg. Azt hiszem egészen jól kihasználtam, amit elém tett az élet és ritka alkalom: kicsit büszkének érzem magam. Tudjuk be az újdonság varázsának és a pozitív hangulatnak.
- Igazán jól hangzik, bele is vághatnánk.
Nem szerettem volna sürgetni a tanárnőt, nem úgy toporzékoltam előtte, hogy na, mikor fogunk már vizet bűvölni, egyszerűen csak érdekelt. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon sok új érzéssel fogok megismerkedni és nagyon sok munkámba fog kerülni, mire megtanulom valamennyire a vizet irányítani. De pontosan tudom, hogy ez mennyire meg fog változtatni engem, mint minden nagy lépcső az életemben. És talán nem is az erőt várom, hanem a munka gyümölcsét és... az új ént. Azt hiszem. Kicsit hülyén hangzik. Na mindegy is.
- Nem tudom még, mi lesz. - Válaszoltam egyik kezemet a másik karomra simítva. - De nem szívesen hagynám itt az iskolát.
Meglepően őszinte és egyszerű válasz, ala Lori. Nem szokásom ilyeneket adni, nem vagyok az a szószátyár, de az ilyen esetekben, amikor én sem vagyok teljesen biztos a dolgomban általában azt szoktam mondani, hogy nem tudom. Most viszont a legpozitívabb képzelgéseimet osztottam meg vele, némi bizalmat szavaztam neki. Elvégre, ha itt maradok négy évet húzunk le egymással, az igazán szép. Mellesleg ő sem úgy állt hozzám, hogy én csúnyán viselkedjek vele. Pedig tudok - tudnék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Amikor Julianna jelzett nekem, egyszerűen lecsüccsentem mellé a fűbe. Nem voltam olyan lányos, aki nem szereti összekoszolni magát, egyszerűen csak nem olyan ember voltam soha, aki hamar elengedi magát, leül, cseveg. Néha még mindig gátlásokba ütközök, amiket valójában én építettem magamnak. Kicsit hülyén hangzik, de ha nem fogom vissza magam, akkor senki nem kedvelne, mert összeférhetetlen lennék. Én lennék maga a káosz, ami uralja néha az életemet. Ehelyett mi vagyok? A legtöbbször tudatos, ösztönöket eldobó, racionalizmusra törekvő. Azt hiszem, mostanában különösen sokat változtam, kicsit érettebb lettem, kicsit erősebb.
Nemsokára meg is kapom az első feladatomat. A gömböt figyelem, miközben a tanárnő magyarázza nekem, hogy mit is kell tennem. Ahogy mondta, elég egyszerűnek tűnik, de mégis meg kell fontolnom, mi az, amit egy kis gömbnyi vízzel kezdhetek és komolyan venni mindent. Egy pillanatig csak gondolkodok, hogyan is csinálhatnám. Mivel nem kaptam semmi különös instrukciót, valószínűleg azt szeretné felmérni, hogy mennyire vagyok erős, illetve, hogy mennyire kreatív... vagy nem is tudom. Most nem Julianna a fontos, hanem a feladat.
Azt a megoldást választottam, ami elsőre eszembe jutott a vízzel kapcsolatban, ami a legszimpatikusabb volt nekem. Szépen próbáltam egyre lejjebb vinni a hőmérsékletét, egészen addig, hogy megfagyjon, legalábbis jeges legyen. Nem tudtam mennyire fog sikerülni. Amikor a gömb helyett Juliannára pillantottam, némi bizonytalanság futott végig rajtam, csökkent a koncentrációm és majdnem elejtettem a gömböt. Visszaösszpontosítottam a vizecskémre és újra nekiálltam fagyasztgatni, annyira, amennyire tudom. Közben pedig kizártam a fejemből a "mi van, ha" lehetőségeket. Igazából nem számított, csak a tény, hogy sikerül befolyásolnom, bár nem teljesen tudom, hogyan csinálom, valami megmagyarázhatatlan érzés, amikor te is egyre hidegebbnek érzed magad és keményebbnek, pont mint a víz, amit a kezeid között tartasz.
Az egész olyan... varázslatos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Nem sokkal az előző órai bevezető gyakorlás után egy újabb időpontot beszéltünk meg a tanárnővel. Nagyon nagy ajándék az, hogy elemi mágus vagyok, kevesen vagyunk, akiknek egy megadatik. Egyre különlegesebbnek érzem magam - pótolhatatlannak. Néha nem éreztem ezt, még akkor sem, amikor volt sok barátom, amikor sokat találkoztam velük, amikor sokkal jobban szerettem az életet, szerettem élni. De egyszer mindenkinek eljön az a pont, ahonnan nincs visszaút, visszafordíthatatlanul szüksége lesz ezekre. Megerősítésre, hogy igenis fontos, ér valamit. Így működnek az emberek, még azok is, akik magabiztosnak tűnnek, talán ők rettegnek a legtöbbet, hogyha eltűnnek senkinek nem hiányoznának.
Vagy talán csak én vagyok szuper-hiper-érzékeny vagy valami. Túl sokat elmélkedek a komoly dolgokon, tény. Túl keveset beszélek (róluk), tény. De attól még nem tartom magam olyan rossznak sem, mondjuk jónak sem lehet nevezni. Minden esetre az elemi mágia némi támpontot ad nekem. Valami kézzel fogható dolgot, ami mindig van nekem. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de amióta rájöttem, hogy elemi mágus vagyok, jó érzés víz közelében lenni. Megnyugtató, kellemes érzés, mintha máris barátok lennénk. Én a vizet valahogy képtelen vagyok nem egy alakként elképzelni. Vízből van a teste, mégis egy női alakhoz tudnám hasonlítani, valahogy ha lehunyom a szemem mindig ő jelenik meg előttem. A vizualizáció mindig segített nekem, a tanulásban és a kviddicsben egyaránt... és az élet sok más oldalán is. Remélem, hogy majd az elemi mágiában is segíteni fog.
Már sokkal könnyebben találtam meg az elemi mágia teraszát, ahol a kupolában is otthonosabban mozogtam. Jobbra-balra tekintettem, majd némi kopogás után benyitottam a víz termébe, ahol legutóbb is gyakoroltunk. Becsuktam magam mögött és egy apró mosolyt csalt a szám szélére, amikor megláttam a tájat. Ahogy mondtam, a kellemes, jóleső érzés. Még akkor is, ha csak nézem a vízesést. De nem elég, ha azt nézegetem. Körbetekintettem, szemeimmel a tanárnőt kerestem, miközben kicsit beljebb lépdeltem.
- Jó napot. - Köszöntem az átlagnál kicsit hangosabban, hogy meghallja, ha itt van, csak én még nem vettem észre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Egy ideig várnom kellett a tanárnőre, nem számítottam rá, hogy nem találom a teremben. A gondolataim mellett lassan sétálgattam a víz mellett, apró, megfontolt lépésekkel. Nem voltam ideges, amiért késik. Amikor ilyen közel volt hozzám a vízesés és ilyen nyugodt környezetben vagyok... nem is tudom elképzelni, min idegeskedhetnék. A jövő miatt? Nem tudom mit akarok? Vizsgák? Tanulás? Ugyan már. Egy pillanatra leguggoltam a víz mellé és magamat néztem a tükrében. Vagy a vizet néztem? Fogalmam sincs, valahogy a kettő nehezen volt elkülöníthető. Az egyik ujjbegyemmel éppen lassan hozzáértem a víz felszínéhez. Egy ilyen pici mozdulat is kis gyűrűket rajzolt a felszínére. Kicsit rám emlékeztetett. Olyan kis dolgok fel tudnak néha bolygatni. Egy icipici ránccal indul a felszínen, aztán egyre nagyobb és nagyobb lesz, amíg el nem tűnik teljesen és nyoma sem marad.
Elfeledkeztem magamról, a gondolataim lefoglaltak. Megszeppenve pattantam fel, amikor a tanárnő hangját hallottam magam mögött. Hátrafordultam és láttam, hogy ő sem a legösszeszedettebb. Ez egy halvány félmosolyt csalt a szám sarkába. Egy ideig csak néztem rá, miután közelebb mentem hozzá. Pont oda ült le, ahova múltkor. Én pedig bizonytalanul a gömbre majd a vízre pillantottam.
- Mi lenne, ha megpróbálnék onnan venni némi vizet? -
Csábító lehetőség volt. Jobban esett volna a lelkemnek. Amúgy sem voltam teljesen magabiztos, valahogy ez a tanítási módszer nem tűnt a legjobbnak első ránézésre. Valójában elindította a kreativitásomat. Megvártam, amíg Julianna válaszol, és ha igent mond az akcióra, akkor némi várakozás után felteszem neki a kérdést:
- Pontosan hogyan kéne csinálnom? -
Nem, nem vágunk bele a közepébe úgy, mint múltkor. Csak újabb csalódás lesz az eredménye.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Veszítettünk.
Nem tudom, mikor lépek már túl ezen. Mikor legyintek a kezemmel és vonom meg a vállam minden egyes elvesztett meccs után. Senki nem nyerhet mindig. Mégis, az érzés, hogy mi megtettünk mindent és ez nem volt elég - kvázi - semmire, maga alá gyűrt, amint leléptünk a pályáról. De nem éppen volt időm ezzel foglalkozni. Mivel az én csapatomról volt szó és azon szerencsések közé tartoztam, akiknek nem esett komolyabb baja, segítettem a többieknek. Az, hogy én is estem egyet, miután a gurkó kettétörte a seprűmet, már nem számított. Sosem tartoztam a nyafogósok közé. Egy embert támogattam az egyik kezemmel, másikkal pedig Ikimonot segítettem a gyengélkedő felé, nem volt semmi időm azzal törődni, hogy mi fáj és mi nem.
Egyszerű, kemény arckifejezést varázsoltam az arcomra. A gyengélkedő szinte hemzsegett a diákoktól, szegény ápoló azt sem tudta, hova nézzen, mit tegyen, kivel foglalkozzon, akkora volt a kavarodás. Én csak szerényen lehuppantam az egyik székre, ahol az ülni képes, lehetőleg törés, illetve nyílt seb nélküli betegek várakoztak, hogy sorra kerüljenek. Tudtam, hogy nem kéne elmennem, kicsit talán be is ütöttem a fejem. Most, hogy itt ültem a melegben, az arcom egyre jobban elkezdett égni.
Az arcom. A kviddicstalárom szélével megtöröltem. Ugyan jobb esetben már odaszáradt volna rá a vér, de mivel esős meccsben volt részünk, még sikerült egy-két húzással elmaszatolnom. Tovább tisztogattam az arcom, talán úgy nézhetett ki, hogy sírok és éppen a könnyeimet törölgetem. De azt hiszem, ép eszű ember nem feltételez rólam ilyet, vagy aki egy kicsit is ismer. Kemény arckifejezéssel néztem, csak akkor fintorogtam enyhét, amikor nem messze tőlünk Ikimono törött karját látták el. Egy halk sóhaj kíséretében ejtettem le a véres talárt a helyére, majd lecibáltam a kezeimről a sárkánybőr kesztyűket és a földre dobtam, egy laza mozdulattal berúgtam a székem alá. Még csak át sem öltöztem, a félig vizes lófarkam, az összes kóccal csak úgy volt.
Csodás nap. Tetszik, tényleg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Amikor először láttam a tanárnő arcát, ahogy a kérdésemet meghallottam, kissé elbizonytalanodtam, de ez nem igazán látszott rajtam. Inkább csak diszkréten nyeltem egyet és kicsit megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam volna. Közben pedig levettem róla a tekintetemet, inkább a vizet néztem.
- Igen, szerintem meg tudok birkózni vele.
A hangom nyugodt volt, annak ellenére, hogy én nem éreztem magam ilyen felhőtlenül. De amikor láttam Juliannán, mennyire lelkes attól, amit csinálni akarok és milyen kedvesen várja, hogy mit tudok. Mennyire lelkes attól, hogy szeretnék önálló lenni. Végül is, nem lesz mindig itt, hogy fogja a kezem, hogyha használni szeretném az elemi mágiát. Egyedül kell majd boldogulnom vele, az a legjobb, hogyha a saját hibáimon át tanulom meg, hogyan is működik az egész. Ha most nem sikerül, véletlen visszaejtem vagy valamit rosszul csinálok, a tanárnő majd úgyis felhívja rá a figyelmemet, segít nekem. De legalább a csalódás is megmarad bennem és tudom, mit ne csináljak legközelebb.
Odamentem a víz partjára, leguggoltam mellé. Egy picit csak figyeltem a vizet, megérintettem és megjelent előttem a női alak újra. Nem szeretek vizuális típus lenni általában, de most különösen jó volt, talán ez is segített az elemi mágiában. Egy mozdulattal pedig megpróbáltam kiemelni egy gömbnyi vizet a többi közül. Sikerült. Elsőre sikerült és én csináltam, egyedül. Óvatosan tartottam, nehogy felállás vagy járás közben ejtsem le és mosollyal az arcomon sétáltam vissza a tanárnőhöz.
- A múltkori... nem túl sikeres gyakorlatunk a fagyasztás volt. Azt gyakoroltam.
A gömbre koncentráltam, elfelejtettem mosolyogni. Vettem egy nagy levegőt és a múltkori instrukciókat követve egy laza csuklómozdulattal végighúztam a kezem a gömb felett és igyekeztem minél jegesebbre varázsolni a gömböcskét. Elég sokat próbálkoztam vele, majd meglátjuk, most hogy sikerül. Lehunytam a szemem és a víznő csak mosolygott rám. Ez jó jel? Nem is mertem kinyitni a szemem egy ideig, hogy megnézzem, sikerült-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

A megbeszélt időpontban újra felkészültem arra, hogy az elemi mágiával foglalkozzak. Az elmúlt időben sajnos nem sikerült sokat gyakorolnom és ezért eléggé szégyelltem magam. De hiszen olyan vagyok, mint az elemem, folyton csak változok. Most éppen félek magamtól, bizonytalan vagyok, mégis biztos álcát tartok fent, ameddig csak tudok. Csak ki kell húznom magam, széles vállal, egyenes gerinccel, felszegett fejjel kell odaállnom minden elé, hátha abból merítek elég erőt a felszínen maradáshoz. Igyekszem kiegyensúlyozott lenni, normális életet élni. Mindenki azt mondja, hogy én olyan ember vagyok, aki szeret elsüllyedni a depresszióban, a mély érzésekben. De nem tudják, hogy bennem van valami felismerhetetlen, még én sem ismerem ki jól magamat, én más vagyok, mint a többiek.
Nem most kéne ezen gondolkodnom. Szerettem mindig is az elemi mágiát, és bár legutóbb azt mondtam, hogy még nem tudom, hogyan tovább, szerettem volna itt maradni és mestertanoncként folytatni ezt a csodálatos dolgot. Mert egyszerűen még a varázsvilágban is találhatunk különlegességeket, és ha tényleg léteznek, akkor ez az. Az elemi mágia, ahogy parancsolunk az elemeknek, megszelídítjük őket, uralmunk alá vonjuk a természet ősi erejét, mindezt egy néma, kimondatlan szerződéssel... ez több, mint bámulatos. Ahogy a víz hatalmat ad nekem, én pedig tiszteletet és alázatosságot fogadok vele szemben örök életre, mint egy íratlan szerződés, úgy fonódik össze a sorsunk. Nem érzem, hogy ez olyan múló dolog, mint az érzéseim vagy a szeszélyeim, ez olyan más. Örökre szól, visszamondhatatlan, felbonthatatlan, megszeghetetlen. Összegezve: hihetetlenül komoly dolog. Nem olyasmi, amivel játszani mernék.
- Jó napot. - Köszöntem halkan, de legkevésbé sem bátortalanul a tanárnőnek, amikor megláttam. A jól megszokott terem, a varázslatos elemi mágia teraszán még mindig olyan lenyűgöző, friss, élettel teli, amilyen mindig is volt. Ez a kimaradt kis idő, amíg nem voltam itt... furán hiányoltam. Olyan békés ez a hely, olyan kellemes kis oázis a szürke kastélyban, hogy az egyik kedvencemmé vált. És előny, hogy csakis én léphetek be ide, legalábbis nem tudok más hydromágusról az iskolában.
- Hogy telt a vizsgaidőszak? - Kérdeztem halványan mosolyogva, nem túl feltűnően körbepillantva a teremben. - Mivel kezdjünk? - Sosem voltam az, aki kerülgette a forró kását. Egyenesen bele a közepébe mindennek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

- Hát, igyekszik az ember. - Vontam meg a vállamat még mindig kissé félszegen mosolyogva a tanárnőre. Nem tartottam túlságosan említésre méltónak, nem azért vagyunk itt, hogy lógassuk a lábunkat. Ó, nem, sokkal inkább azért, hogy végre megtanulhassuk, hogyan legyünk képzett varázslók - illetve, hogyan fejlesszük magunkat. Ami azt illeti, én már csak mestertanonc vagyok, kinőttem a kis diákokat. Emlékszem még, amikor a sóbálványátokkal szenvedtem, vagy amikor a Finite bűbáj nem ment harmadszorra sem. Amikor még kicsi voltam, kezdő, félős, nem tudtam aludni, egyedül voltam... na jó, térjünk vissza a földre és az órára.
 - És végül is azt is sikerült eldönteni, mivel szeretnék majd foglalkozni. - Mondtam mellesleg, hiszen a múltkor is érdekelte és ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy az elemi mágiának hasznát fogom venni, ha tényleg sikerül és gyógyító leszek. Nem kell majd szaladgálni vízért, így sokkal viccesebb. Amikor a tanárnő megjegyezte, hogy semmit nem változtam, csak megvontam az egyik vállam és felemeltem a kezem. Hiába, az ambíció és a "csináljuk és legyünk túl rajta minél hamarabb" néha eléggé könnyen összekeverhető, még én sem tudom, melyik mozgat engem. Majd egyszer kiderül.
Amikor meghallottam a feladatot, csak bólintottam. Igazából gyakoroltam, csak nem annyit, mint kellett volna, talán. De nem is olyan biztos, hogy minden a gyakorláson múlik itt. Szóval odamentem az ismerős tavacskához, két kezemet előre raktam. Nagy levegő, koncentráció. A női alak lebegett a szemem előtt, mindig is vizuális típus voltam. Könnyen kezet fogtam vele, majd két oldalra toltam a két kezemet és kettéválasztottam a tavacska vizét, ez nem volt nehéz feladat. Nem hagytam nagy rést a két rész között, de nem is az volt a feladat, hanem, hogy fenntartsam ezt a választóvonalat.
Miután ezzel megvoltam, az egyik felére koncentráltam. A nagyobb víztömegek megmozgatása volt az egyik feladatom, amit kitűztem magam elé. Szóval helyes, lágy kézmozdulatokat használtam, mert a tanárnő mindig emlékeztetett arra, hogy ez egy kulcsfontosságú dolog az elemi mágiában. Itt nem pálcával hadakozunk, hanem a kezünkkel játszunk táncot az elemekkel. Mindent beleadtam, amit csak tudtam, hogy minél nagyobb mennyiségű vizet tudjak megemelni és megtartani.
A víz másik felén pedig a nagyobb méretű fagyasztást gyakoroltam. Ismét vettem egy nagy levegőt és a második gyakorlatomra koncentrálva igyekeztem minél nagyobb területen, minél vastagabb jégréteget létrehozni. Nem feledkeztem meg a kézmozdulatokról sem, remélhetőleg most is úgy fog menni, mint ahogy gyakoroltam. Elsőre bonyolultabbnak tűnt ez a két gyakorlat a tó két felén, de nem érzem, hogy meghaladná a képességeimet. Vagy tévedek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Azt hiszem, nem tudom hogy ki vagyok. Illetve tudom, Lorelai K. Riviera vagyok, ezzel a névvel áldottak meg a szüleim, amikor megszülettem. Amúgy utálom, meg akarom változtatni, el akarom felejteni az életet, amit ezzel a névvel éltem, de ez nem olyan egyszerű. Nem akarok bunkónak tűnni, vagy hasonló. Szóval a nevemet még tudom, de azt hiszem, ez a név nem illik ahhoz, aki most vagyok.
 Igen, elég részeg vagyok, igen, a fő utczában az útpadkán ülök. Igen, szédülök és nem tudok magamtól ülni, dülöngélek. Igen, vigyorgok, mint a vadalma, az eget nézem, a holdat, rá is vigyorgok, aztán integetek is neki. A kezemben egy üres üveg, lerakom magam mellé, hogy biztos jó helyen legyen még meg is simogatom kicsit. Még jobban szédülök, már nincs kapaszkodóm. Igen, lassan még szélesebben vigyorgok, összekócolom a hosszú hajam, hogy még szebben nézzek ki.
 Az idő hideg, a kő is csípős, még nem fagy, de hűvös van. Az utcák kihaltak, alig látok fényeket, talán kicsit ijesztő is a környezet. A házak, üzletek között cikázik a némaság, a sötétség beszivárog minden mélyére, ami nincs megvilágítva, lassan engem is elér. Intenzív az érzés, hiszen csaknem átdöf, hihetetlenül egyedül vagyok. Mintha nem lenne senki más ebben az utcában... faluban... országban... mintha egyedül lennék ezen a világon. Ez téves, nem vagyok egyedül. Én és a csend.
 Hirtelen előtör belőlem a nevetés. Egészen mélyen, a szívem legmélyéről. Megrázza a vállam, kicsit előre is dőlök, meg kell támaszkodnom a térdeimen, hogy ne essek előre. Tovább nevetek, a hangja elriasztja a csendes egy pillanat alatt, visszhangzik. Kissé olyan, mintha olyan messzire szállna a hangom, hogy mindent beterít, ami létezik. Mintha megérintené a világegyetemet. Elkezd fájni a hasam, begörcsölnek az izmaim a sok kacagástól, már szinte fáj.
 És egyszer, egy pillanatban nem csak szinte, hanem tényleg fáj. Előregörnyedek, átölelem a hasam, veszek pár mély levegőt és abbahagyom a nevetést. Átjár a kín, megbizsergeti minden sejtem. Kicsit feljebb tápászkodok, tovább szédelgek. Arcomat a kezeimbe temetem, szorosan lehunyom a szemeimet, mintha azzal megszüntethetném a világot és mindent, ami körülöttem van.
 Igen, ez én vagyok, de mégsem. Valami egészen fura, torz lénnyé tett az alkohol, egy instabil, robbanásra kész bombává.
 Boldog szülinapot, Lori.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Egészen jól elüldögéltem én az út szélén, de amikor rám köszönt valaki, hirtelen felkaptam a fejem, ettől megszédültem. Kezemmel próbáltam a mellettem lévő üveg után kapni, hogy megtartson, mielőtt elesek. Persze épp elég rossz volt a koordinációs készségem, hogy csak megüssem az említett tárgyat. A köveken kicsit távolabb gurult, kocogott, csörgött és a hangja újra visszhangzott az egész úton. Felpillantottam rá, bár a tekintetem nem volt túlságosan tiszta, sőt, mondhatni egész zavart volt. Elsőre nem is tudtam beazonosítani, ki is áll előttem, csak bambán néztem rá. Mintha ismerős lenne... ja, igen, megvan! A kis fészeklakó betoji, aki túl sokat beszél és nem hajlandó leakaszkodni az emberekről. Megvan, megvan minden. Kivéve a neve.
  - Őőő, ne haragudj, édesem, de hogy is h-hívnak téged? - Kérdeztem, miközben furán néztem rá, csak azért, mert képtelen voltam emlékezni a nevére. - Gertrúd? - Kérdeztem végül, egy hirtelen jött, random nevet benyögve. Nem mintha Gertrúdra emlékeztem volna, ez jutott eszembe és akkor és ott nagyon elhittem magamnak, hogy ezt az emlékezetemből túrtam elő. Pedig esküszöm, tudtam a nevét, de tényleg, nagyon, mint amit az iskolában is mondanak, ha álmomból felébresztenek, akkor is tudtam volna. Sőt, még a megyei versmondón, hat évesen, teljes lámpalázban égve, összezavarodva is teljes biztossággal kimondtam volna. Legalábbis a keresztnevét biztosan, a vezetéknévnél lehet, hogy hezitáltam volna, de anyukám így is biztos büszke lett volna rám és mindenkinek azt mondta volna, hogy neki van a legszebb, legügyesebb, legédesebb lánya.
  Kár, hogy az ilyesmi gyerekkori emlékek egyszerű, mézédes ábrándozásom az agyam egy olyan részéről, amelyet a drága alkohol szabadított fel. Sosem jutottam el a megyei versmondóra, nem voltam soha félénk, lámpalázas kislány és az anyukám... nos, biztosan nem lett volna ott. És ha valamiért mégis, valahogyan odakeveredett volna, biztosan nem terjesztett volna ilyen szépeket rólam. Úgy meg végképp nem, hogy én is tudjak róla. Teljességgel lehetetlen.
  Aztán a lány, akinek elfelejtettem a nevét, elkezdett mesélni arról, hogy ő is nevetni fog a kis göncölön. Egy ideig csak néztem rá, kissé értetlenül, amíg az információ feldolgozása folyt a fejecskémben, aztán végül jókedvűen elnevettem magam én is.
  - Te buta, én nem is azon nevettem! Hanem a Holdon, hát nem tudtad? Teljesen egyértelmű pedig. - Ezek a hosszabb, bonyolultabb mondatok már nem voltak esztétikailag tökéletesek. A nyelvem egy-két helyen összeakadt, de lelkesen próbálkoztam tovább. Hiszen ilyen kicsike, aprócska, parányi, icipici problémácska nem állhat az utamba, nem bizony, soha!
  A lány, akinek még mindig nem jutott eszembe a neve, odaguggolt mellém, én pedig majdnem elterültem az út szélén, olyan hirtelen termett ott mellettem. De aztán végül sikerült visszaszereznem az egyensúlyt, bár most még az ülés is elég nehéznek tűnt. És megkérdezte, hol lakom, én pedig elgondolkodtam... hol is lakom? Nem tudom. Szeretem a kastélyt, de szinte senki nincs ott már, akit igazán szeretnék. Hiszen ott van az otthon, ahol a szeretteink, nem? Hát akkor az utolsó szeretteim tartózkodási helye az otthonom, ami Angliában van. Nagyon messze innen. Annyira hazavágyom, annyira jó lenne, ha végre olyan helyen lennék, ahol vannak olyan emberek, akik kicsit többet tudnak rólam. Még ha nem is a legjobb emberek. Még ha borzalmas emberek is. Most még az a borzalom is jobb lenne, mint ami itt van.
  - Oda nem mehetek, így nem, most nem... - Állapítottam meg, miközben lesütöttem a szemeimet, tekintetemet a földre szegeztem, majd sóhajtottam egyet.  - Ami azt illeti, most nem mehetek sehova, maximum kereshetek egy kényelmes árkot, az alvással addigra biztos nem lesz baj, aztán majd lesz valami, vagy igazából nem tudom mi lesz... - Aztán újabb hirtelen hangulatváltáson mentem át, pillanatok alatt és iszonyat szélesen elvigyorodtam, egyesen a másik arcába vigyorogtam, egy igazi vidámat és élettel telit. - De egyáltalán nem érdekel!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

  Amikor a lány valami idióta szóviccet mond, először csak rámeredek, ebben az állapotban meglehetősen több időt vesz igénybe minden. Szóval csak úgy csikorognak az agytekervényeim, nagyon gondolkozok pár pillanatig, aztán alaposan elnevetem magam. Alapvetően csak hülyének nézném ilyesmiért, de ez most valahogy hihetetlenül viccesnek tűnt.
  - A magyar olyan fura egy nyelv... egy csomó hasonló szó van. Bénán és banán... és tényleg olyan, mint egy banán! Hát ez zseniális! - Nevetgéltem tovább még egy kicsit, aztán kicsit megtörölgettem az enyhén kipirult arcomat. Ismét a kislányos, aranyos, nevetgélős énem került előnybe, ami alapvetően nem tartozik hozzám, csupán az alkohol mámora alkotta bennem. Vagy talán valahol még megvan? Volt egyáltalán valaha? Nem vagyok biztos egyikben sem.
  Nem tudom, miért maradt ki belőlem a normális értelemben vett, tömény kedvesség és aranyosság. Akármikor jót akartam a szeretteimnek, rosszul tettem, mégis jót akartam. Jót, csak rosszul. Ilyen ellentétek is csak bennem alakulhatnak ki, nagyon jellemző. Sóhajtottam egyet és felpillantottam újra a holdra, őszinte, tiszta, csillogó szemekkel néztem kicsit. Közben kezeimet a combjaim közé zártam és kicsit dülöngéltem, most kivételesen direkt. Teljesen elmerültem pár gondolatomban, továbbra sem tudtam, ki vagyok. De már nem is érdekelt.
  - H-hogy mi? - Kaptam a fejem Gertrúd felé, amikor megszólalt újból. - Na, mi? - Kérdeztem végül vissza, aztán amikor meghallottam a kérdését elvigyorodtam. Csak egy pillanatra volt ez bájos vigyor, hamar átváltott ijesztőbe, valami nem túl bizalomgerjesztőbe. Lassan, bátortalanul állok fel, ahogy Gertrúd segíteni próbál nekem, de még gyorsan elkapom az üvegemet, mielőtt teljesen eltávolodnék a már barátaimmá vált macskakövektől. Amint álló helyzetben voltam, hátravetettem a fejem, megszorítottam a lány kezét, hogy ne dőljek hátra, aztán megpróbáltam inni az üvegből, még pár cseppet legalább. Nagyon finom whiskey volt és hihetetlenül csalódott lettem attól, hogy nem ihattam belőle többet. Pénzem lett volna rá, de sehol nem szolgálnak már ki, főleg így nem. Összeszorítottam a szemem, majd hátrébb léptem kicsit, lecsaptam a fejem és egyszerűen magam elé levágtam a kövekre az üres üveget, ami szilánkokra tört.
  - Elfogyott. - Köszöntem keserűen, sóhajtva. Aztán megindultam tántorogva pár lépést, az üvegszilánkok csak úgy pattogtak a cipőm alatt, de engem nagyon nem tudtak érdekelni. Sötét pillantást vetettem előre. - Van egy hely, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Bár nem túl meleg vagy kényelmes, de én oda megyek. - Közöltem makacsul, miközben elindultam, bár nem mentem túl egyenesen, teljesen határozottan trappoltam előre. Már pontosan tudtam, hogy víz közelébe megyek. Az majd megnyugtat, kijózanít, talán még meg is tudom, ki vagyok én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Soha többé nem használom a hopphálózatot. Igazán hasznos dolog, csak arra nem számolt, aki feltalálta, hogy ha az embernek el kell mennie onnan, ahova érkezett - és történetesen nem mehet vissza -, akkor sajnos a visszaút problémás. Márpedig akkor nincs seprű, elvarázsolt autó, vonat, semmi, amivel jött és amit használhatna arra, hogy visszamenjen. Nem, akkor marad a jól bejáratott, ősi módszer: a lábbusz.
Nem tudom, annak a hapsinak miért kellett egy nyomorult kisvárost választania, hogy találkozzunk. Legalább nem volt olyan messze, mint Budapest, onnan is gyalogoltam már hazáig. De ez most más helyzet. Az a fazon igazán kivívta a haragomat. Nem véletlen, hogy öblös léptekkel üldöztem egész sokáig, hogy lerobbantsam a fejét arról a csábos kis nyakáról. Végül azonban sikerült elmenekülnie, én pedig már nem találtam volna vissza a városba. Elég volt elmennem egy ideig, hogy megkérdezhessem, merre van a kastély.
Meglepően hamar értem vissza a faluba, azonban ez nem volt olyan vicces, mint legutóbb. Ugyanis jelenleg tornacsuka helyett magassarkú volt rajtam, amiben még normális úton is necces ennyit gyalogolni, nemhogy a Mátrában, a kanyargós kis utakon. Ezért nem szoktam magassarkút húzni, most kivételesen mégis megtettem, mert muszáj volt figyelnem a megjelenésemre, ha már tárgyalni akartam azzal a pasassal. Na jó, mindenki tanúsíthatja, hogy ha valami, hát egy profi diplomata nem vagyok... nagyon nem.
Amikor odaértem a falu széléhez, a régről ismert, apró parkos részhez közelítettem. Az volt a legközelebb, ahol vizet találhattam... finom, éltető vizet. Jelenleg az volt az egyetlen, ami elhessegethette a borús gondolataimat. Akármilyen hideg volt, lerúgtam a lábamról a cipőimet, nem érdekelt semmi. Forrón égett mindkét talpam, nyúzottak voltak, sajogtak. Leültem a tó szélére, jóleső sóhajjal lógattam bele a lábam a jéghideg vízbe.
Hirtelen megnyugvás és jó érzés töltötte el az egész testem. Ez az elemi mágia... mint valami drog. Nyeltem egy nagyot, édes érzés támadt a számban a hirtelen változástól, lehunytam a szemeimet. Hátrahajtottam a fejem, kiropogtattam a nyakam. Akármilyen megterhelő volt a napom és akármennyire visítoztak a lábujjaim némi meleg vérért, eldöntöttem, hogy itt maradok egész éjjel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Amikor megláttam a férfit, furcsa gondolatok futottak át a fejemen. Egyrészt, mit keres itt ilyenkor egy felnőtt férfi? Mármint oké, én is itt vagyok, de normális esetben már rég a kastélyban lennék és a folyosókat járnám, hogy megkeressem a bajkeverőket és kiosszak pár szaftos büntit. És emellett, egyáltalán miért szólít meg? Figyelem az arcát a sötétben, de még sosem találkoztam vele.
Ennek ellenére türelmesen, mégis kissé érdektelenül hallgattam végig a mondanivalóját. A vízi nimfás dologra eleinte csak el akartam fordítani a fejemet, de aztán egy jó ötlet jutott az eszembe. Elvigyorodtam, de ahogy hozzám illik, nem túl barátságos vigyor volt. Sőt, mi több, elég veszélyes és fenyegető vigyor. Nem direkt, a gondolataim ezt csalták ki belőlem, nem akarok én feleslegesen bajt. Bár nem hiszem, hogy ő bármi bajt tudna nekem okozni.
Nem válaszoltam eleinte semmit a megállapítására, hanem a víztükörre helyeztem tekintetemet. Egy-két mozdulattal intettem kézfejemmel és ujjaimmal magam felé, mintha csalogattam volna a vizet, az pedig lassan hullámzani kezdett. Majd mint egy nyúlvány a gravitációra fittyet hányva indult meg felfelé, madár formát véve fel, de még mindig csatlakozva a tóhoz. Lassan mozgott, mint egy kígyó, a kézmozdulataimmal egy ritmusban, körberepült engem, de nem ért hozzám, majd feltartott karom körül is. Abban a pillanatban a madár megmerevedett, egy pillanat alatt változott jégszoborrá és a tenyeremben maradt.
A férfire néztem, rákacsintottam.
- Biztos vagy benne, hogy nem? - Vigyorogtam rá továbbra is, a madárkát dédelgetve a kezeim között. Nem olvadt el, gondoskodtam róla. - Mit gondolsz most?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Tetszik, mi? - Vigyorogtam elégedetten, amikor láttam, hogy csodálja. Pedig ez nagyon nem elemi mágia volt. Egy látványos vásári trükk volt, ami egyszerűbb, mint amilyennek tűnik, külsős számára mégis túl bámulatos. Az elemi mágia tökéletes védekezési technika és fegyver is, de sokkal többről szól. Egy különleges kapcsolatról az elemeddel, ami fölötte áll minden emberi kapcsolatnak. Egy olyan kötelék, amit nem is lehet igazán leírni. Lehet, hogy csak az én személyiségem miatt kelt bennem az elemi mágia ilyen mély érzéseket, lehet, hogy ez az utolsó dolog, amibe jelenleg kapaszkodom... de megéri. Hiszen ez más. Olyan dolog, ami arra készteti a szívem, hogy dobogjon, mi kötelez folyamatos lélegzetvételre. Ami éltet.
Persze, ezt nem fogom ecsetelni egy idegen férfinek, aki most leül mellém, csak úgy, minden kérdés nélkül. Nem is ismer. Tudja, hogy hydromágus vagyok és egy tó mellett állunk. Hahó... ennek komolyan nem esik le, hogy két pillanatomba telne megfojtani?
- Nem, én túlságosan is józan vagyok, a körülményekhez képest. - Állapítottam meg, miközben előrehajoltam. Kiemeltem a lábaimat a vízből. A lábujjaim vörösek voltak, fénylettek a víztől. Erőlködve tudtam csak behajlítani őket, de végül megmozgattam mindegyiket, hogy kicsit visszatérjen beléjük a finom, meleg vér. Szinte éreztem, ahogy a sejtjeim jólesően felsóhajtanak a melegre, majd a bőrömön ki is ütött, tűző forróságért. - Te viszont nem tűnsz túl józan elméjűnek... vagy csak buta lennél? - Kérdeztem, miközben pár ujjamat a víz tetejére raktam és változtattam a hőmérsékletén. Egy kellemesebb hőfokot állítottam be, lefagyott ujjaimnak még mindig meleg volt, de legalább fokozatosan melegedett vissza, nem egyből. Szóval visszaeresztettem, játszadoztam kicsit velük.
- Hydromágus... szóval rájöttél. Akkor még kevésbé értem, miért vagy itt. Vagy netán a meztelen táncot várod? - Vontam fel az egyik szemöldökömet. Na nem mintha táncoltam volna neki meztelenül... vagy ruhában. Csak szerettem volna kicsit megérteni. Aztán eszembe jutott egy másik lehetőség.
- Várj csak, találkozunk már? Lehet, hogy csak nem emlékszem rád? - Kérdeztem, miközben gyanakvóan méregettem. Na igen, volt egy-két mélypontom, amikor az estét a faluban töltöttem és "kicsit" felöntöttem a garatra. Lehet, hogy azért ilyen bátor, mert ő emlékszik rám?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Erre már kicsit felé fordítottam a tekintetem. A hirtelen keménység, a váltás... látszott, hogy hamar megkeményítette magát. Nocsak, valaki játszani akar! Milyen szerencse, hogy éppen játékos kedvemben vagyok és olybá tűnik, nagyon jó kis játszópajtit kaptam. És őszintén szólva, ez meglehetősen tetszik.
Kifejezéstelen arccal, nyugodtan figyelem, amíg elmondja amit akar, a gyenge sértéseit. Látszik, hogy nem ismer, biztos nem találkozott még velem. De azt hiszem, kap egy kis ízelítőt belőlem. Hűvös nyugalommal nyugtattam rajta békés, sötétbarna tekintetem. Aztán amint végighallgattam a beszédét, lehajtottam a fejem és pár pillanatig csak nyugodtan lélegeztem.
Aztán egyszer, egy váratlan pillanatban felkaptam a fejem, jóízűen felnevettem. Már régen találkoztam ilyen nevetséges emberrel, nagyon mulattató volt, mennyire nyeregben érezte magát, annak ellenére, hogy én nem is versengtem vele. Legalábbis nem állt szándékomban. Szegény szerencsétlen egy egyedüli versenyben futkorászott körbe-körbe, versenytárs nélkül és ez borzasztóan mulattató volt, főleg elképzelve.
- Én nem akartalak megijeszteni... - Vallottam be mély levegőt véve, újra visszahajtva a fejem, rápillantottam, a vigyorom már sokkal mulatságosabb volt. Csillogtak a szemeim, ahogy rápillantottam. Egy kis ideig néztem, majd cinkos mosolyra húzódtak az ajkaim. - Egészen idáig.
Ezen megállapítás után egy könnyed kézmozdulattal varázsoltam egy vízgömböt a férfi feje köré. Hiába, azt nem lehetett leszedni, maximum kifröcskölni belőle valamennyit, de levegőhöz jutni belőle... hát, talán bőrlégzéssel. De sajnos az evolúció már elvágta ezen menekülési esélyét. Nem akarom én megölni, csak kíváncsi vagyok, mennyire nagy fiú most, hogy ilyen helyzetben van.
Aztán csak hogy viccesebb legyen, elkezdtem lehűteni a vizet, a szélét meg is fagyasztom kicsit.
Annyira rég játszottam ilyen jót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Sétálgattam a faluban, amikor megláttam a régi játszóteret. El akartam menni mellette ugyanolyan nemtörődöm arccal, de valami megállította a lábaimat. Egy ideig álltam, furcsa érzések kerítettek hatalmába. Kicsit borongós volt az idő és hideg, nem volt egy gyerek sem a környéken. Vettem egy halk, de mély levegőt és lassan fújtam ki. El kellett gondolkodnom mi is ez a furcsaság, amit kiváltott belőlem. Kicsit közelebb léptem, végigmértem a játékokat, elmerülve a gondolataimban.
Aztán amikor a hintához értem, megdermedtem és rájöttem, mi ez. Egy nagyon, hihetetlenül régi emlék kapargatta az elmém felszínét. Szabadulásra várva dübörgött a fejemben, én pedig kissé összevontam a szemöldökeimet. Cassie. Én. A hintán ültünk, hintáztunk. Alig érkeztem ide az iskolába, nagyon el voltam keseredve, azt hittem értéktelen az egész életem, nem akartam itt lenni. Lázadni akartam, de nem tudtam, hogyan. Cassie pedig a maga racionalitásával és tapintatos türelmével nyugtatott meg. A szavai még mindig a fejemben ugráltak, amikor visszagondoltam rájuk.
Megtöröltem a kezemmel a hinta egyik ülését, majd lecsüccsentem. Már kevésbé volt széles a hinta, mint akkor, de nem igazán zavart. Ahogy a lábammal lassan előre-hátra ringattam magam, a hinta pedig halk muzsikálásba kezdett. Valami égette a nyakamat, szinte fojtogatott. Elsőre nem tudtam, mi az. Vettem egy nagy levegőt, de nem volt az igazi, mintha nem enyhítette volna a légszomjamat. Benyúltam a kabát alá, megtapogattam a mellkasomat.
A nyaklánc. Még mindig ott volt a nyakamban, soha nem vettem le, egy pillanatra sem. Nyeltem egyet, elővettem és végigpillantottam rajta. Vajon ő még hordja? Megígértük, hogy mindig, akármi legyen, rajtunk lesz. Rossz érzés, hogy már nincs itt az iskolában, nem tartjuk a kapcsolatot. Igazából csak ez az icipici darab maradt meg nekem Cassie-ből, vajmi kevés, valljuk be. De több, mint a semmi. És ha az élet egyszer újra összesodor minket... a nyakláncaink újra összeillenek majd és akármennyire mások leszünk, biztos vagyok benne, hogy örülni fogok neki.
Örülni? Felkaptam a fejem. Mikor lettem ilyen szentimentális? Ez az egész nem kell nekem. Legszívesebben felrobbantanám ezt az átkozott helyet. A gyerekek nem érdekelnének, de nem akarok szankciókat, most nem. Vettem egy mély levegőt és egy gondolat ütött szöget a fejemben, ahogy összecsuktam hideg ujjaimat a nyaklánc körül.
Bárcsak ihatnék most egy meleg, gőzölgő kávét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Az ücsörgés jót tett nekem, kicsit kiszellőztette a fejem. A hűvös jó barátom lett, lassan elfújta a régi érzelmeket és a hirtelen támadt rombolási kedvet is. De ennek bizony ára volt. Mély, kongó ürességet hagyott maga után, egy újabb lyukat. Lehetséges, hogy egyszer elfogyok? Hogy csak egy nagy lyuk leszek ami a semmibe vezet? Hm, érdekes feltevés. Talán egyszer eljutok erre a pontra és meglátom mi történik.
Akkor ébredtem fel a gondolataimból, amikor valaki leült mellém és hirtelen csacsogni kezdett. Rápillantottam, ismerős volt, mind a viselkedés, mind a hang. Matilda minden egyes alkalommal, ahányszor csak találkoztunk, önkényesen beszélni kezdett valamiről, amit egyáltalán nem is kérdeztem. Gyakran nem is érdekel. De ettől függetlenül nehéz ezt megszokni, nem vagyok bőbeszédű. Amint meghallottam, mit kérdez tőlem, csak bámultam rá egy pillanatig, majd kifújtam egy nagy levegőt.
- Nem, még nem hallottam. - Mondtam, miközben megállapítottam magamban, hogy ez a lány sosem fog felnőni. Nagyon nem nézett már ki kicsinek. Emellett furcsa érzés volt mellette lenni. Néha úgy éreztem magam, mintha sosem lettem volna igazán gyerek. Bár senki sem született komolynak és felnőttnek, lehet, hogy csak nem emlékszem az ilyen dolgokra.
Nyugodtan visszaraktam a nyakláncot a kabátom takarásába, a védett helyére a mellkasomon, ahol mindig is volt. Már elmúlt a szentimentális érzések hada, már nem jelentett semmit, csak egy szép ékszer volt, amit szeretek viselni. Matildára pillantottam és akkor megcsapott egy illat.
- Kávé? - Kérdeztem egyből, kivételesen gondolkodás nélkül, majd meg is láttam a papírpoharat a lány kezében. Picit beharaptam az alsó ajkam. - Kapok belőle?
Nem szerettem a kávét, általában nem, de éppen most gondoltam rá, mennyire jól esne. Miért és hogyan? Nem tudom, nem hiszek a véletlenekben. Tilda biztosan azért járt ma erre, hogy hozzon nekem kávét, szóval jobban jár, ha ad belőle. Közben figyelmes lettem, milyen forró és mennyi vízgőz száll ki belőle. Egyik kezemet megemeltem, laza kis mozdulatokkal alkalmaztam az elemi mágiában tanultakat. Nem hagytam, hogy elrepüljön a gőz, visszahoztam körénk. Egy ideig vágtató ménesként szaladgált körülöttünk, majd madarak hadaként felfelé vette az  ég felé az irányt. Ott pedig kettéágazott és visszaszállt körénk. Én pedig beleraktam a kezem, hogy átmelegítsem az ujjaimat. Na jó, be kell vallanom, imádtam az elemi mágiát és ilyesmikkel szórakozni.
- Szeretnéd, hogy varázsoljak neked valamit? - Kérdeztem, hátha Tilda valami nehéz dolgot talál ki. Imádtam a kihívást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Kiverte a fogad egy hinta? - Kérdeztem vissza reflexszerűen, miközben megemeltem az egyik szemöldököm. - Vérbeli béna vagy. - Vontam le a következtetést egyből. Máris tudtam, milyen típus ő, az a kislány, akivel mindig történt valami, születésétől kezdve. Nos, én is így vagyok vele, csak éppen nem a fizikai sérüléseket szenvedtem el. Na jó, azokat is. Emlékszem még milyen kemény a gurkó, nagyon is. Néha hiányzik a kviddics is, a repülés. De Matildát kiismerni - velem ellentétben - könnyű feladatnak tűnt.
Könnyebben meggyőzhetőnek tűnt a kávét illetően, mint vártam. Az ember azt hinné, legalább kér valamit cserébe, de nem martam el tőle egyből, helyette inkább elemi mágiával szórakoztattam. Amikor a lelkes felismerést tette, sóhajtottam. Ki nem találta volna senki, hogy ez vízmágia, ha ő nem jegyzi meg. Na mindegy, már hozzászoktam, hogy azoknak, akik nem elemi mágusok, ez hatalmas csoda.
- Igen. Hydromágus vagyok... leszek. - Végül helyesbítenem kellett. Mindig emlékeztettem magam, hogy még tanulok és persze nem is vagyok bejegyzett elemi mágus sem... még. Viszont nagyon szeretem a mágiának ezen irányát és minél hamarabb szeretném tökélyre fejleszteni. Remélem Merkovszky a segítségemre lesz ebben, az ő érdekében. Jelenleg ő a legjobb, akit ismerek és az egyetlen lehetőségem a tanulásra.
Aztán Tilda belelkesül a kívánságműsortól, én pedig Dévény Tibi bácsinak érzem magam. Már csak egy pöttyös labda meg egy DJ pult kéne és tökéletes lenne az összhatás. Oké, be kell vallanom, hogy ez tényleg erős hasonlat volt. Odaadta nekem a kávét, én pedig egy köszi kíséretében biccentettem és belekortyoltam. Nagyon jól esett most, pedig nem vagyok kávéimádó, sem koffeinfüggő. Amikor meghallottam Tilda kérését, féloldalas, elégedett mosoly terült el az arcomon. Kicsit fokoztam a gőz mennyiségét, az én szintemen ez nem jelentett gondot. Majd lassan kavargott körülöttünk, végül egy hosszú sárkányt formált meg. Lassan kialakultak a bajszai is, az érzékszervei, majd a pikkelyek közül is kirajzolódott pár jellegzetes.
- Kávét nem fog köpni. - Mondtam újat kortyolva a forró italból. - Csak mert az pazarlás lenne. - Nagyon jól esett, eszem ágában sem volt ilyesmire fecsérelni a kávét. Azonban a sárkány körberepülte a játszóteret és zuhanórepülésben megindult Tilda felé. Száguldott, egyre gyorsabban, de amikor hozzáért, ártalmatlan kis gőzfelhőként melegítette fel és lebegett körülöttünk tovább.
- Ez könnyű volt. - Állapítottam meg, egyik vállam kicsit megrándítva. - Mondj valami mást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Hát, ismerem a fajtád. - Mondtam neki féloldalasan mosolyogva, amikor beismerte, hogy még a vérbeli bénaságban is profi. Különleges szintekre emelheti a szerencsétlenséget, és őszintén szólva tudom, hogy nem túl hálás feladat asszisztálni ebben. Az ilyen emberek, mint Matilda mindig hatalmas bajba keverednek. Ők a hercegnők, akiket bezárnak a toronyba, akik megszúrják rokkával az ujjukat, akik beleharapnak a mérgezett almába. Röviden és tömören: akiknek tündérmese az életük. Én nem ilyen vagyok, volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak én is ilyen lennék. Hogy ha valami gond van, leülhessek és várjam a felmentő sereget. De nem, ez sajnos nem az én világom és soha nem is lesz az, viszont már egyáltalán nem sajnálom, hogy így van. Talán még örülök is neki.
- Igen? Abban én is jó vagyok. - El kellett vigyorodnom, amikor a robbantásról volt szó. Hiába, az egyik kedvenc varázslatom volt, meglehetősen gyakran használtam is, ha indulatokat kellett levezetnem. - Ez egy plusz pont a bénasági skálán. - Állapítottam meg végül. Ha már ebben jó, nem lehet annyira nagyon védtelen. Persze ha az ember nem bírja a stresszes helyzeteket, minden megváltozik és bonyolulttá válik. Necces egy helyzet.
- Csak kis érzék kell hozzá. Az elemi mágia nagyon különleges dolog. - Mondtam neki, mert úgy tűnt, őt érdekli. Nem mindenki volt vevő az elemi mágiás dumára. De ahányszor víz volt a közelemben és lehunytam a szemem, megjelent a szemeim előtt a víztestű nő alak. Amint nyújtja a kezét felém, arckifejezése nincs, de talán boldognak tűnik. Mosolyog. És ez a látvány... ez maga a harmónia megtestesítője. Egészen különös, új érzéseket nyitott meg bennem a mágia ezen ága, talán ezért szeretem annyira és ezért ragaszkodok hozzá ennyire.
- Miért üldögélek? Eszembe jutott egy régi, kedves emlék ettől a helytől. - Vallottam be, majd felemeltem a kávét, kicsit megmelegítettem és ittam belőle még pár kortyot. Nagyon jól esett, ahogy átmelegített. Amikor újabb kérdést szegezett nekem, egyik szemöldököm felvontam, úgy néztem rá.
- Elmenni veled? Hova? Megártott neked a gőz, vagy mi? - Kérdeztem, miközben normál hőmérsékletű kezemmel odanyúltam, hogy megnézzem, nem lázas-e véletlenül. Lehet, hogy túlságosan felmelegítettem? Vagy már alapból kicsit beteg volt? Nekem úgy tűnik, mintha félrebeszélne.
Várjunk... miért aggódom emiatt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Azért ne bízd el magad. - Figyelmeztettem, amikor megörült egy-két plusz pontnak. Az ő negatív rekordjának ez annyit ér, mint halottnak a csók. Nem akartam lelombozni a jókedvét ezzel az aprócska ténnyel, hagytam hogy örüljön. Miért ne? Az még nem fájt senkinek sem, persze rajtam kívül.
Aztán felhozta a nyári találkozásunkat, amikor az eső elől bújtunk be abba a nagy fészekszerű dologba. Emlékszem, már akkor sem hittem, hogy normális. Azóta bebizonyosodott, hogy tényleg nem az.
- Ja igen, egy telefonfülke volt. - Állapítottam meg, visszagondolva. - Már attól is betojtál. - Állapítottam meg elvigyorodva. Emlékszem, először nem is volt egyértelmű, mit is akar tőlem. Azt hitte üldöznek vagy nem tudom, gonosz emberek vagy valami más bajba keveredtem. Mondjuk ha ismer engem, akkor jogos lett volna a feltételezés, abszolút. Mégis akkor még abszolút idegenek voltunk egymásnak. Hm, talán a bénasággal együtt jár a fokozott paranoia is.
- Némi kötődés? - Kérdeztem felvonva az egyik szemöldökömet. Nos, ha jobban, objektív szemmel megfigyeljük az én kapcsolatomat az elememmel... hát, én inkább az ijesztő vagy a mániákus kötődés kifejezést használnám. Persze, ez csak bennem zajlik le és nem igazán szoktam beszélni róla. Sőt, mutatni sem nagyon szoktam a külvilágnak, mert ezt túl bonyolult lenne elmagyarázni. Igazából ez csak az enyém, a mély rétegeimben lappang. Olyan ez, mint egy közös kis titok az elememmel, a vízzel, ami csak a miénk és senki mást nem engednék a közelébe. Bár amikor belelovalom magam az ilyen dolgokba, ennyire hevesen, abból sosem sül ki semmi jó. Hosszú, sokrétű tapasztalat igazol engem. - Mondhatjuk így is.
Aztán Tilda megkérdi, milyen emlék jutott eszembe. Lepillantottam a talajra, kicsit meglöktem magam a hintán. Egy pillanatra kicsit elgondolkoztam, jó ötlet-e elmondani neki. De aztán úgy döntöttem, miért is ne? Bár nem kéne már ilyen erősen kötődnöm Cassie-hez, remélhetőleg ez nem tűnik fel neki. A navinés lány beírta magát a szívembe, örökre.
- Amikor idejöttem, nagyon nehéz időszak volt. Igazából kényszerből kerültem ide és egy nagyon kedves barátomra emlékeztet ez a hely. Akiről jelenleg... nem tudok semmit. - Vontam meg a vállam, majd tovább hintázgattam. Nem löktem el magam rendesen, mert egyik kezemben még mindig a finom kávé volt. Nagyot szippantottam az illatából, majd ittam belőle pár finom, forró kortyot. Aztán odanyújtottam Tilda felé, hogy ő is ihasson kicsit, ha kér belőle, bár mintha azt mondta volna, hogy megkaphatom az egészet.
Miközben mesélte a régi emlékét, rá figyeltem, aprókat bólogattam, de nem volt hozzáfűznivalóm a dolgokhoz. Nekem nem volt testvérem, hála istennek. Nem akartam ilyen felelősséget, véletlen sem. Amúgy is csak idegesített volna, nem voltam igazándiból a gyerekek rajongója. Nem mondom, hogy utálom őket, de ha látok egy "cuki kisbabát", nem rohanok hozzá visítva, hogy megsimogathassam. Nem tudom, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Bizarrnak tűnik. Magányos percektől mentesnek.
Kicsit megnyugtat, amikor azt mondja, nem beteg, legalábbis nem tud róla. Én sem érzem melegnek a homlokát. Sőt, hamar még az is egyértelmű lesz, mit akar. Valami közös programot. Nem tudom, rég csináltam már ilyesmit, talán túl régen. Egy ideig gondolkoztam az ajánlaton.
- Miért is ne? Attól nem félek, hogy rám ragad a bénaságod, ilyennek születni kell. - Állapítottam meg, miközben rá pillantottam, de kivételesen nem sértésnek szántam. Nem tudtam, mihez lenne kedve, de miért is ne. Talán éppen ideje lenne kevésbé elhatárolnom magam az emberiségtől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Na jó, azt hiszem itt az ideje, hogy kitörjek a hülye mozdulatlanságból és változzak. Bár innen, ebből a helyzetből nem sokfelé változhatok. Talán nem fog jót tenni nekem, de kicsit keményebb akarok lenni. Nem akarom, hogy bárki szórakozhasson velem, végre dűlőre akarok jutni magammal. Ebbe a harcba saját magammal már belefáradtam... vagy csak most értem a tetőfokára? Nem tudom eldönteni.
Viszont biztos voltam benne, hogy egyedül az én elhatározásom nem elég - sosem volt az. Minden alkalommal elbuktam. Kell valaki, aki nem hagyja, hogy feladjam. Talán ez a baj velem... sosem volt az életemben olyan személy, aki rám kiáltott volna és nem hagyta volna, hogy egyszerűen elkallódjak.
Sokat kutakodtam, ki lenne a megfelelő személy. Nemrég hallottam pár pletykát arról, hogy egy auror jött az iskolába és nem csak mutatóba, állandó jelleggel "vigyáz ránk". Egy sokat megélt auror... a tökéletes személy. Kérdezősködtem róla kicsit, hátha sikerül pár dolgot megtudnom róla, mielőtt odaállítok, de szinte semmi új információt nem tudtam meg róla. Őszintén szólva, ez bizalomgerjesztő volt, azt feltételezi, hogy nem kispályás a férfi.
Ellátogattam a szobájához. Nem tudtam jobb ötletet, nem futottam össze vele. Egyszerűen csak bekopogtam hozzá, a semmiből. Meglepetés Lori.
Bár nem tudom, mit fogok mondani neki. Segítsen nekem abban, hogy ne legyek a csődtömeg, aki vagyok? Iszonyat hülyén hangzik. Magamban elég jól megmagyaráztam, miért is van ennyire szükségem rá, hogy segítsen nekem. Még azon is elgondolkodtam, mennyi mindenre lennék hajlandó ezért. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű dolgom, nem fog csak úgy a nyakamba ugrani és igent mondani.
Bár nem tudok róla... igazából semmit. Kicsit félek, hogy nem elég erős személyiség hozzám. Mit mondhatnék? Nem akarok mindent túlbonyolítani, egyszerű és letisztult akarok lenni. Egyensúlyt akarok magamban. Békét a saját lelki világommal.
Akkor is találni fogok valakit, aki segíteni fog ebben. Akárkit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Eléggé elgondolkoztam, viszont amikor végül megszólaltak az ajtó mögül, visszatértem a testembe. Na jó, még egy gyors összegző gondolat és benyitottam a szobába, ahogy kérte. Nem jött kinyitni az ajtót, talán be is nyithattam volna elsőre. Mondjuk nem hiszem, hogy félnivalója van holmi... betörőktől.
Szóval, kiadós és egészen jó kis meglepetésként becsuktam magam mögött az ajtót. Körbepillantottam a szobában, valami hasonlót vártam. Pillogtam párat, a széles férfihátra emeltem a tekintetem. Nem láttam igazán az arcát, de talán jobb is volt így.
- Helló. - Kezdtem egy viszonylag elfogadott társadalmi normával, a köszönéssel. Dwayne - ahogy az ajtójáról megtudtam - nem úgy tűnt, mint aki nagyon örül nekem. - Lorelai Riviera vagyok.
Persze, ideállítottam úgy, mint egy ismeretlen, de most mát ő is tudja a nevem. Itt jön a nehéz része, kicsit közelebb léptem, hogy ne az ajtóban ácsorogjak. Karjaimat összefontam a mellkasomon és úgy pillantottam rá újra. Közelebbről megpillantottam a nyílpuskát. Na jó... ez iszonyat királyul néz ki.
A következő pillanatban elkaptam a tekintetem és nyeltem egyet. Most jött a neheze, amin gondolkodtam: elmagyarázni neki, mi is a helyzetem. Be kell vallanom, hogy egy jelenség és én sem érzem magam olyan magabiztosnak, mint általában. Ez tetszik, hogy alapból nem merek szemtelen lenni vele.
- Zavarok? Mindegy, ez most fontos. - Maradtam meg határozott, miközben nekikezdtem a magyarázásnak. - Szeretném a segítségedet kérni. Tényleg auror vagy?
Először is, meg kell győződnöm róla, hogy tényleg az-e, akiről hallottam. Sőt, egész jó lenne, ha egyszer láthatnám, mire is képes. Jó, tudom, hogy az aurorok kiképzése kemény, de ez nem jelenti azt, hogy ő a megfelelő ember. Pedig akarom, hogy ő legyen az, mégsem döntök felelőtlenül.
- Szabad? - Kérdem, de nem várom meg a válaszát, hanem kényelembe helyezem magam a kanapén, amit láttam. Nem akarok órákat maradni, de muszáj beszélnem vele. És valószínűleg addig nem megyek el innen, amíg nem derítem ki, alkalmas-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Kicsit összeszűkítettem a szemeimet, amikor végre felém fordult. Nem mintha nem néztem volna aurornak. De ki kellett derítenem, hogy mégis mit tud nekem segíteni. Mennyire alkalmas is valójában arra, hogy... még mindig nem fogalmaztam meg pontosan a feladatot, pedig annyit agyaltam már rajta.
Megszelídítsen?
Ez viccesen hangzik - és félreérthetően. Amikor a fogtündéres poént elnyomta, csak összefontam karjaimat és felemeltem az egyik szemöldökömet. Nem volt vicces, mégsem tűnt úgy, mintha lekezelő lett volna. Egyszerűen túl egyértelműnek tarthatta, hogy válaszoljon. Amikor visszakérdezett, két lehetőséget tartottam valószínűleg. Vagy valójában tényleg zavarok, csak ez nem érdekel és siet valahova. Vagy tényleg érdekli, mi bajom van nekem és miért leptem meg ilyen kedvesen.
- Nem vagyok biztos benne, hogy tudsz segíteni. Sajnos nincs több tejfogam. - Mondtam egy lemondó sóhajjal. Igazából én mindig kimaradtam ezekből a hülyeségekből, a szüleim sosem álltattak a fogtündér, húsvéti nyuszi, mikulás meséjével. Talán ezért nem éreztem soha különlegesnek az ünnepeket vagy az elvesztett fogakat.
Ennek ellenére éppen ideje volt összeszedni, mit is akarok tőle. Van egy olyan halvány sejtésem, hogy nem játszadozhatok itt vele egész délután mert hamar megun. Meg persze nekem sem ez a passzióm, mások idegeit húzni folyamatosan, van annál jobb dolgom is.
- Meg akarok változni. - Na jó, ez elég határozott kezdés volt, hagynom kellett neki némi időt, hogy feldolgozza a hallottakat. - Szerettem volna kiképzést kérni, tőled.
Végül azért hozzátettem, milyen szerepe is lenne ebben. Igazán kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

A férfi további fegyverek között válogat, bogarászik, én pedig kicsit feszülten érzem magam tőle. Nem félek, egyszerűen csak pontosan tudom, milyen érzés, amikor az ember előnyben érzi magát. Na igen, egyik legnagyobb gondom, amiből ki szeretnék gyógyulni. Egyszerűen elveszítem a fejem, ha nyeregben érzem magam és néha túlmegyek a határokon. Miért? Mert egy gyerek vagyok, aki játékok között érzi magát gyakran. Nem akarom, hogy így legyen.
Amikor arról beszél, nem érti, miért akarok megváltozni, elvigyorodok. Ó, ő nagyon nem ismer engem. Nem tudja, mennyi mindenen mentem már keresztül, hányszor kerültem padlóra. Talán ez is egy igazi nagy hiba bennem. Nem tudom feladni, akkor sem, ha már nincs semmi esély. Ugyanúgy képtelen vagyok felhagyni a szenvedéssel, az önkínzással sem. Egyáltalán nem jó tulajdonságok. Vigyorogva fújok ki egy nagyobb adag levegőt.
- Tudod, megismertem már az életem során a pokol pár rétegét. De mélyebbre szeretnék túrni benne.
Na igen, talán ez eléggé meggyőző érv volt. Mégsem tetszett neki annyira az ötlet, mint gondoltam. Nem érdeklődött iránta. Egyszerűen le akar rázni annyival, hogy járjak az óráira? Nem tudja, kivel van dolga.
Felállok, közelebb sétálok az asztalához, rárakom a kezeimet, hogy a szemeibe nézhessek. Alapvetően ez nem az én stílusom, de itt az ideje, hogy őszinték és nyíltak legyünk, letaglózóak.
- Figyelj, eszemben sincs az órádon ücsörögni a többi szürke diák között, egyszerűen nem vagyok olyan, mint ők. Mellesleg auror sem akarok lenni. Nekem rád van szükségem, arra, hogy megtaníts pár dologra. Hogy elég erős legyek az életre, mert jelenleg _alkalmatlan vagyok rá.
A hangom halk, nyugodt, mégis határozott és ismét, iszonyatos kíváncsiság önt el, mit fog ehhez szólni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

- Bizonyosan mondhatom, hogy többet, mint amit ilyen idősen kellene.
Mondtam egy apró bólintással, mert megértettem a kételkedését. Hiszen nem tudott rólam semmit, de nem tartottam neki gyors lélekrajzot, nem álltam le neki elmesélni az életem minden aspektusát, ami olyanná tett, amilyen most vagyok. Egyszerűen nem ezért vagyok itt és nem hiszem, hogy Dwayne-t ez egyáltalán érdekelné.
Amikor felállt és ő is a szemembe nézett, nem hátráltam meg, csak összevontam a szemöldökeimet. Félreértett, de majd én felvilágosítom a tények állásáról.
- Először is, egy szóval sem mondtam, hogy jobb vagyok. Csak azt, hogy más. A kettő nem ugyanaz.
Na igen, gyakran tévesztik össze az emberek. Nem vagyok összeférhető a többi emberrel, nem vagyok csapatjátékos. Kívülálló vagyok, mintha az életet nem nekem találták volna ki... főleg nem ezt a társadalmat. Úgy tűnik Dwayne pipa rám... ez nem jó jel. Ha már elsőre sikerül kiakasztanom, nem hiszem, hogy bármit is kezdeni tud majd velem.
- Másrészt nem akarom, hogy hivatalosan is a tanárom légy. Nem akarom, hogy bármi előírásnak megfeleljünk, vagy hogy kesztyűs kézzel bánj velem.
Ha valamit, hát az erőltetett elnézést nem szerettem. Vállalni a tetteim következményét? Nem akartam elszalasztani ezt soha. Inkább szembenéztem a szörnyűséggel, mintsem menekültem előle. A legborzasztóbb érzés, amikor tudod, hogy rossz vár rád, ott nyomja a vállad a gondolat, de fogalmad sincs, mikor fog eljönni érted. Őrjítő.
- És ha ingyen nem vállalod, megegyezhetünk valamiben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Defenzori szoba

Amikor ő visszaül a székébe, egy ideig még a helyzetemben maradok, majd újra felegyenesedek. Hm, úgy látszik, egész jól bír engem. Úgy látszik, nem veszíti el a fejét egykönnyen, ami nálam egészen jó tulajdonság. Illetve akkor, ha valaki el akar, vagy ha valakinek el kell viselnie engem. Végül kinyújtom kicsit a gerincem, leeresztem a kezeimet, úgy pillantok rá.
- Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam. - Vallottam be végül. Mondjuk úgysem mentem volna el innen kompromisszum nélkül, de akkor is... ez egyszerűnek tűnt. Most jön viszont a neheze, Warrennek eszében sincs ingyen szárnyai alá venni engem. Amikor ezt be is jelenti, elvigyorodok.
- Csalódtam volna, ha ingyen és bérmentve vállalod.
Valóban, talán kicsit ki is ábrándultam volna a férfiból, ha hagyja egyszerűen kihasználni magát. Viszont pénzem nincs végtelen mennyiségű, amúgy sem hiszem, hogy ilyesmit kérne. Az valahogy túl kicsinyes megoldásnak tűnik. Lehunytam a szemem, egy kört írtam le a fejemmel, hogy kicsit megropogtassam a nyakam. Ez mindig, egy pillanat alatt sikeresen kisöpörte a zavart a fejemből. Legalábbis a javát.
- Őszinte leszek. - Vetítettem előre, ha már az ellenszolgáltatásról volt szó. - Nincs túl sok mindenem, amit adhatnék cserébe. Talán az elszántság, elhivatottság. Hiányzik belőlem az igazi félelemérzet, túlélő ösztön, egész jól forgatom a pálcát. Elemi mágus vagyok, a víz az elemem. Van bennem valami használható számodra?
Kérdeztem így, első körre. Jelenleg semmi jobb nem jutott eszembe bennem, amit fel tudtam volna ajánlani. Nem tudtam, Dwayne mit kér majd tőlem. De biztos voltam benne, hogy meg se kottyan, ha egy halomnyi unalmas papírmunkát kapok. Vagy nem is tudom, még unalmasabb, szánalmasabb feladatot. Sajnos túl nagy az elhatározásom ahhoz, hogy az önbecsülésem fontosabb legyen ennél a dolognál. Talán neki is jelent majd valamit... bár van egy olyan érzésem, hogy jobban teszem, ha nem reménykedek ezzel az emberrel kapcsolatban, semmiben. Kevesebb csalódás ér majd.